A Teremtés művének végtelenjén a miénkhez fogható planéták és csillagrendszerek pusztulása sem bír olyas nyomatékkal, mint eleink hitték - a végső harag eme napjai - ahogy ma véljük - éppoly gyakoriak a mennyek távolában. akár Földünkön a születés vagy a halálozás.

Ez idea oly megindító, hogy az éji égboltra tekintve gyakorta ámulok, miért nem válik mindünkből asztronómus - hogy mi okból fordul el eszes fajunk azon tudománytól, minek oly sokat köszönhet, s minek művelésére eszmélése óta természetes hajlandósággal bír. Ki nyílt elmével fürkészi a kozmoszt, az Örökkévaló tökélyét láthatja megmutatkozni benne - így a földi lét nyűgeire is más szemmel tekint, s kész bátorsággal néz a buktatók elébe, miket a jövendő tartogat.

Thomas Wright, 1750

1

ÖRDÖG & POKOL

Sol rendszer, Port övezet Thuke Dzéta szektor 2105 szeptember 9

A marsi romboló az utolsó pillanatig játszotta a gyanútlan áldozat szerepét: a torpedó már a húsz kilométeres biztonsági zónán belül járt, mikor fékezni kezdett, és a menekülő hajószerelvény mögött keresztbe fordulva célra állította megmaradt lövegeit. Jack Garner, a második rombolót vontató UCSS Annabel Lee parancsnoka a szivárgó hajtóanyag ködén át is látta az ablakaiban vöröslő vészfényeket: a marsi legénység a létfenntartás energiáját csapolta meg, hogy mindkét ágyúval tüzelhessen.

- Státusz?

- A főrendszereik hibátlanok. Csak az egyik póttartály ereszt. - Jed Cuneo, az Annabel Lee navigátora a parancsnoki állás tartalék periszkópját használta. Hogy a szabályzat szerint ez a kiváltság csak Garnert és első tisztjét illeti meg, azelőtt sem számított sokat, az utóbbi halálával pedig végképp jelentőségét veszítette. - Nem is rossz ahhoz képest, hogy négyszeres negatív g mellett váltottak irányt.

- Kemények ezek a kenguruk.

- Kemények, hatékonyak… és kiszámíthatatlanok, mint minden Sakuzo-tanítvány.

Garner vette az adást, de válaszolni nem volt érkezése: túl gyorsan követték egymást az események.

- Kontaktus kilenc óránál - darálta optikai kábelekkel átszőtt gubójából a lövegkezelő. - Sebesség hét klikk, szögelhajlás zéró pont zéró három az ekliptikán. Iszonyú tempóban jön: ha a kenguruk elhibázzák, alig két másodpercünk marad a megállítására. Ha elvétik…

A romboló tüzet nyitott. Nagy energiájú sugarai ellobbantották a hajtóanyagfelhőt, és kísérteties fénybe vonták a közelgő célt: olyan volt, akár egy hatalmas, fluoreszkáló méregbe mártott lándzsahegy. A találatok nyomán kettészakadt - kisebb darabja messze oldalt, a nagyobbik a romboló oldala mellett cikázott el, és teljes hosszában végighasította külső burkolatát.

- Cél semlegesítve. - A lövegkezelő a biztonsági zóna határáig követte a szilánkok útját, mielőtt készenléti üzemmódba kapcsolt vissza. - A romboló megúszta, de fickándozni nemigen fog: a letapogatás súlyos burkolatkárt jelez a bal oldalán.

- Megerősítem - dünnyögte Cuneo. - Ilyen állapotban nem folytathatják a harcot: annak is örülhetnek, ha egyben maradnak.

Bejelentését mély csend fogadta. A híd levegőjébe dermedt füstszalagok körül vérgyöngyök járták lassú táncukat: a gravitációs mező átkalibrálásakor két tisztet összevagdaltak a szállongó lemezdarabok.

- Munkára! - eresztette ki hangját Garner. - Csökkentjük a tolóerőt, tűzzel fedezzük a romboló kiürítését, és fogadjuk a mentőegységeket, ha van annyi eszük, hogy felénk induljanak.

- Nem fog menni, főnök. - Cuneo a tatkamerák kínálta képet nézte: a szektor peremén derengő Thule Anomália körül porként örvénylett a csata hordaléka. - Az a micsoda a nyomunkban van. Nem hagy életben senkit, aki látta… és mi vagyunk az utolsók, akikkel foglalkoznia kell.

- Közvetlen parancsot kaptál. Hajtsd végre… vagy lépj le, hogy beállíthassak valakit helyetted.

Cuneo nagyot fújt, és elvégezte a kért módosításokat.

- Reaktív meghajtás zéró. Tolóerő kilencvenöt százalék és csökken. Kilencven… nyolcvan… hetvenöt…

- Újabb torpedó mögöttünk! - jelentette a lövegkezelő. - Szűk parabolapályán jön a szektor Kék Bravó kockája felől!

- Százhatvan fokos szögeltérés - füttyentett a fedélzeti mérnök. - Ha az a micsoda ilyen tempóra képes, felesleges álcáznia magát: nincs az a fegyver, amivel kárt tehetnénk benne.

Igaza oly nyilvánvaló volt, hogy Garner meg sem próbálta elnémítani.

- Rögzítsd a kilövés helyét, határozd meg a várható pályagörbét, és vesd össze az eddigiekkel! Muszáj a viselkedésében valamiféle rendszert találnunk, különben…

- …hülyén halunk meg? - Cuneo mosolytalanul fordult vissza műszereihez. - Egem, az tényleg szörnyű lenne.

- Pajzs és CM be. - Garner elmázolta a homlokán gyöngyöző verítéket, és gépiesen törölte kezeslábasába véres tenyerét. - Van kapcsolatunk a többi hajóval, Szélkiáltó?

- A komlink döglött. - Souza, a korvett kommunikációs tisztje megőrizte hidegvérét: egy életre kidühöngte magát azon, hogy vakbuzgó szülei Jesusnak keresztelték. - Az a mocsok az egész szektort teleokádta fehér zajjal, hogy ne rádiózhassunk.

- Hagyjuk a ködösítést - sóhajtott Cuneo. - Ti is tudjátok, hogy nincs több hajó odakint. Hárman maradtunk, a sérült rombolónak perceken belül annyi… és mi se járunk jobban, ha a másikkal vesződünk ahelyett, hogy a magunk bajával törődnénk.

- Cortilliariék baja a mi bajunk is - emlékeztette Garner. - És kikeveredni is csak együtt tudunk belőle. Ha megússzuk, talán sikerül meggyőznünk a fejeseket, hogy ami itt történt, nem szakadárok vagy kalózok műve volt.

- Cortilliari se különb náluk. Négy rakétát lőtt ki az űrlaborra az ámokfutó szuka!

- Hagyta volna, hogy azok Artemovval együtt a kutatási adatokat is megszerezzék?

- Kétszáz emberéletet egyetlen istenverte adatbázis se ér meg!

Garner elbizonytalanodott: a hallottak ráébresztették, milyen keveset tud a körzetben folyó kutatásokról. Az Anomáliát három éve fedezték fel, az űrlabort alig tíz hónapja üzemelték be - rendeltetéséről azóta vitáztak a vezérkar hallgatásától felcsigázott hajóstisztek. Egyesek kimeríthetetlen energiaforrást sejtettek az Anomáliában, mások afféle kapunak vélték - egy Einstein-Rosen alagút bejáratának, melyen át a legtávolabbi csillagokig is csak pillanatokig tart az út.

- A személyzet nagyobb része halott volt, mire ideértünk - mormolta végül. - Gondolj a távmérések eredményeire!

- Te pedig arra, kivel van dolgunk. - Cuneo jó pilóta volt, de tökéletes érzéketlenséget mutatott a katonai fegyelem iránt. - Cortilliari tizennyolcszor támadt ránk az elmúlt fél évben. Négy emberünk elpatkolt, kettő eltűnt, két másik szarrá égve került haza miatta. Fogalmam sincs, mit érdemel ezért, de hogy nagyvonalúságot nem, az hétszentség. Miből gondolod, hogy értékeli? Hogy mellettünk, és nem ellenünk tanúskodna, ha tehetné?

- Cortilliari elkötelezett, de nem hülye. A tűzvonalból jön. Látott mindent, amit mi láttunk, és nem téveszt össze többé az igazi ellenséggel.

- Sakuzo tanítványai fanatikusok - vágott közbe Cuneo -, és az a génbuherált kenguru nőstény a legveszélyesebb mind közül. Ritka szép példány, nem tagadom… de muszáj volt mindjárt vontatóra venni?

- A béke ennél nagyobb kockázatot is megér.

- A nagyvonalúságod is téma lesz a ceresi konferencián?

- A nagyvonalúság ahhoz kell, hogy túllépjünk az árnyékunkon… különben a fegyverszünetnek is, a ceresi konferenciának is lőttek. Túlélők nélkül nincs vizsgálat, vizsgálat nélkül nincsenek tények… csak előítélet van, és vég nélküli vádaskodás. Belőlünk mártírt vagy bűnbakot csinálnak, az állomás pusztulása pedig ürügy lesz a háború folytatására, amiből a konszerneken és a feketézőkön kívül csak azoknak származik haszna. - Garner tekintete fedélzeti mérnökére villant. - Hogy állsz a csipogóval, Dev?

- Megkapta a naplóadatokat, a távmérések eredményeit és mindazt, amit az űrlabor forgalmazásából rögzíteni tudtunk. Megpiszkáltam a gyújtási szekvenciáját is, de ezzel együtt se hiszem, hogy…

- Hadd menjen - dünnyögte Garner. - Még egy próbát megér a dolog.

A csónakfedélzeten felbúgó indítójelet hidraulikus moraj nyomta el: a korvett utolsó szondája is útra kelt a rendszer belseje felé. Tíz kilométernyire járt a hajószerelvénytől, mikor aktiválta saját meghajtását… és újabb kettőt tett meg, mielőtt szertefoszlott egy rőt villanásban.

- Négy a javadra, te rohadék. - Garner ellökte magát a periszkóptól, és a homorú fal mentén Szélkiáltó posztjáig lebegett. - Állj át középhullámra, és közöld a sérült rombolóval, hogy siessenek: egyetlen mentőegységet se akarok a közelben látni, mire a torpedó lőtávolba ér!

Souza szótlanul tette a dolgát, és félrebillentett fejjel koncentrált a gyengülő adásra. Jobb szeme sarkában ütemesen rángott egy izom.

- A túlélők nem férnek a mentőegységekhez, főnök. A belső burkolat hasadozik, a csónakfedélzeten már vákuum van, és a regulátorok se bírják soká. A rangidős szerint növelnünk kell a távolságot, mielőtt…

A törzsén végigfutó kisülés nyomán a romboló lángokba öltözött, majd némán szétrepült. Az eresztékek a hajószerelvény egész hosszában nyögték, a levegővel teli folyosók és kamrák morajként visszhangozták a robbanás erejét. A kibelezett roncs fantomképe még ott derengett a monitorokon, ahogy Garner a navigációs pult felé lódult. Félúton se járt, mikor a lökéshullám elérte és megolvasztotta a külső kamerákat… és a közelségi riadó felharsanásával egyidőben izzó fémzáporral vert végig a vontatmányánál kétszerte hosszabb Annabel Lee tatján.

A hajtómű burkolatát szitává lyuggatták, az elektronikus elhárítás főegységét fémmasszává olvasztották a pajzson áthatoló lávabombák. Egy lándzsányi repesz a torpedókamra méternyi vastag páncélburkolatában akadt el… a következő átjárta azt is, és a munícióval együtt vetette szét a korvett hátsó fedélzetét. A rázkódás csúcspontján a riasztás abbamaradt; a folyosókra szakadt homályban csak a létfenntartás vészfényei hunyorogtak, mint éji erdőben a vadállatszemek.

Garner a mennyezethez tapadva eszmélt fel. Szemben vele megrokkant katapultülés himbálózott a falból kiszakadt kábelek kötegén. A lövegkezelő kissé távolabb, állát térdein nyugtatva borongott a “hogyan tovább” kérdésén: olyan halott volt, amilyen meleg vérű gerinces csak lehet.

- Kárjelentést!…

Garner csak hitte, hogy kiált: hangja ahhoz is erőtlen volt, hogy örvényt kavarjon körülötte a szigetelés szanaszét lebegő morzsáiból. A zárlatos panelek füstjén cejgvászonba öltözött fantomok lebegtek át: Cuneo tért vissza posztjára a megrázkódtatástól kába fedélzeti mérnökkel.

- ECM, torpedókontroll és hátsó fedélzet elszállt - krákogta a kiírásokat böngészve. - Lékek a burkolaton, robbanásos dekompresszió a hajtóműrészlegben. Rekeszfalak lezárva, fúziós mag elszigetelve. Belső nyomás nyolcvankilenc százalék és csökken. Nincs kompenzáció. nincs pajzs, nincs tolóerő… se idő, hogy hideg újraindítással próbálkozzunk. Még fél óra. és annyi energiánk se marad, amivel…

- Kímélj meg a részletektől - préselte ki taplószáraz torkán Garner. - Maradt valamink egyáltalán?

- Semmi, ami számít… aminek a hátralévő időben hasznát vehetjük. - Cuneo elhúzta a száját. - Nincs tovább, főnök. Válaszd le Cortilliariékat, kívánj szerencsét nekik, aztán add ki az ukázt, és próbáljunk eltűnni mi is: ez a legtöbb, amit a történtek után tehetünk.

Garner vérszín füstködön át vergődött vissza a parancsnoki állásba. Az ipari robotok öntudatlan módszerességével dolgozott: demagnetizálta a karmantyúkat, melyek a marsi hajót az övéhez rögzítették, beütötte a fizikai szétválasztás kódját… és üres szívvel bámult a hidraulika hibaüzeneteire, melyek létfontosságú paraméterek hiányára figyelmeztették.

- ÜZEMZAVAR - percegte halódó konzervhangján a hajó. - A MEGADOTT RENDSZER VAGY FUNKCIÓ NEM ELÉRHETŐ.

Garner újra próbálkozott, és mert a kapcsok ezúttal sem engedtek, ráébredt, hogy rossz úton jár, hogy nem halogathatja tovább a bejelentést, amire esküje ilyen helyzetben kötelezi.

Baljával a konzolra támaszkodott, és olyan erővel csapott a VÉSZHELYZETI BEJELENTÉS gombjára, hogy a könyöke is belesajdult.

- A kapitány mindenkinek. Jól dolgoztatok, de nincs tovább: Lee Annácska főrendszerei súlyosan károsodtak. Fegyvertelenek vagyunk, és a romboló automatikus leválasztása sem járt eredménnyel. Kézi vezérléssel próbálkozunk tovább, de a sikerre így sincs garancia, ezért… - viharvert Timexére sandított - …zulu 1912-kor elrendelem a hajó elhagyását. Használjátok a kapszulákat a konténerek helyett, és imádkozzatok: elkél a segítség, ha nem akarunk a szondák sorsára jutni odakint.

Megvárta, míg a konzol kijelzői vörösre váltanak, aztán elismételte mondandóját - többet a legjobb akarattal sem tehetett övéiért.

- Létfenntartás ötvennyolc százalékon - Cuneo a mérnök hóna alá nyúlt, és vele együtt lendült a legközelebbi közlekedőfolyosó felé. - A gravitációs mező máris szarakodik; innen a C fedélzetig súlytalanságra, a szervizalagutakban háromszoros nehézkedésre számíthatunk.

Garnernek időre volt szüksége, hogy felfogja, miről beszél.

- Egyikőtöktől se kérhetem, hogy…

- Ne fáradj. - Ez Souza volt: egy huzaldarabbal rögzítette oldalához kificamodott jobb karját, és a ballal keresett fogást parancsnoka mellett mennyezeti kapaszkodón. - Amit a békéről mondtál, elég meggyőzően hangzott ahhoz, hogy igaz legyen. És mert segítségre a szervizalagútban is szükséged lesz, mi, áldozati barmok, önként követünk oda.

Garner emlékei e ponttól furán töredékessé váltak. Nem tudott számot adni arról, milyen úton jutottak a csónakfedélzetig, ahol a mérnököt egy polyák torpedótechnikus és egy gyulladt szemű thai műszerész gondjaira bízták… sem arról, mióta perceg fülhallgatójában a fémes-ismerős hang.

- Garner! Hall engem, Garner?

A minden átmenet nélkül megháromszorozódó g-teher ólomsúllyal nehezedett a három férfi mellére. Minden méterért és lélegzetvételért küzdeniük kellett, érzékeik azonban természetellenes élességgel működtek: a szervizalagút levegőjét édes méreggé változtatta a vezetékekből szivárgó oxigén.

- Garner, ha él még, és fogja az adást… válaszoljon!

- Miss Meddőhányó a középhullámon - zihálta Souza. - Elcsevegsz vele, főnök?

- Ha eljön az ideje. - Garner átnyomakodott a hidraulika olajosan fénylő rúdjai közt, és tenyere élével tapogatta ki a rögzítőpeckeket a falba süllyesztett műszerpanelen. - Kedves naplóm! Járőrszolgálatunk utolsó hetében, az Enceladus töltőállomáson személyesen is megismerkedtem rémálmaink asszonyával. Nilea Cortilliari, a Mars Adminisztráció flottájának századosa egyáltalán nem az a kétdimenziós jelenség, aminek a taktikai kijelzőn látszott… megkockáztatom, ő a legformásabb kenguru az egész nyomorult világon. Kár, hogy családi ékszereim iránti érdeklődése, melyet csatáink előtt és alatt oly gyakran juttatott kifejezésre… merőben hivatalos jellegű.

- Garner, maga bornyakú here, ne akarja, hogy az egójánál fogva rángassam elő! Feleljen!

Garner kiemelte és elhajította a fedőlapot. A fémfalú alagút olyat kondult tőle, mint egy félrevert lélekharang.

- Garner vételen.

- Ostoba és lassú… de nyilvánvalóan nem halott. - Cortilliari hangjában árnyalatnyi megkönnyebbülés rezgett. - Hol járt mostanáig? Miért nem felel a hívásomra?

- Vészhelyzeti protokoll, százados. Nem lesz könnyű, de próbálja elképzelni: a mi kőkori technológiánknak minden egyes fedélzet elvesztése komoly gondot jelent.

- Tudják kompenzálni?

- Befuccsoltunk, Nilea. A legénység kiürítési parancsot kapott… és maguknak is menniük kell, mihelyt mi, önkéntes hullajelöltek, elvégezzük a kézi szétválasztást idelent. A javítással hogy állnak?

- Most teszteljük a hajtóművet. Ha minden jól megy, öt percen belül átvehetjük…

- Felejtse el. Hidraulika, tűzvezérlés és gravitációs mező nélkül holt teher lennénk - jó, ha magukat sikerül útnak indítanunk, mielőtt a következő torpedó betalál.

- Ne fogadjon rá. - Cortilliari letakarta a mikrofont, de Garner így is hallotta a szaggatott riadójelzést a túloldalról. - Már itt is van. Maradjon vételen!

A szervizalagúton remegés futott végig: a romboló hajtóműve életre kelt. Ereje fájdalomként lüktetett a férfiak gerincében, majd falhoz préselte őket egy rándulás - Cortilliari hajója teljes fordulatot tett a dokkolókar végén, hogy kedvezőbb szögből tüzelhessen a közelgő objektumra.

- Nem megmondtam, hogy őrült? - zihálta Cuneo.

- Ha a karmantyúk kiszakadnak, búcsúfohászra se marad időnk. Az utolsó dolog, ami az agyunkon átvillan, a seggünk lesz, ahogy jégkásává kenődünk őnagysága szélvédőjén. Ha most…

- Csendet! - sziszegte Sousa. - A Halál fülel.

A három férfi riadt állatként lapult meg. Az Annabel Lee falai a kompozitokra jellemző csontzenével, a dokkolókar átható fémsírással lázadt a túlterhelés ellen… a karmantyúk azonban állták a próbát, és egy perc múltán alábbhagyott a vibráció is. Garner tisztán emlékezett az észleletet kísérő megkönnyebbülésre, és dühödt erőfeszítéssel próbálta nem kimondani, amire a pillanat ösztönözte - mintha szavai nem bevezették, hanem valamiképp előidézték volna mindazt, ami a következő percekben, órákban és esztendőkben várt rá.

- Célok semlegesítve - érkezett a végszó a komlinken át, és rádöbbentette, hogy mindez már megtörtént egyszer - hogy a lidércnyomástól, mellyel a jövő fenyegeti, a legkonokabb hallgatás sem óvhatja meg. Cortilliarira gondolt; arra a végesincs két percre a metánkék enceladusi éjben… és már nem is találta olyan rémisztőnek a jövőt, melyet szavaival kellett megidéznie.

- Az én csajom - suttogta.

Valóság és lidércnyomás e ponton túl úgy összemosódott, hogy kivehetetlenné tette a mélyebb összefüggéseket; az ösztönlény csak így szabadulhatott a gondolkodó ember emlékeiben szűkölő fájdalomtól. Garner teste megtagadta, szelleme makacsul őrizte a tudást - és pokoljárás közben is örvendezett neki.

- …tiéd vagy sem, piszkosul érti a dolgát - lihegte Cuneo a szervizalagút homályában. - Hány torpedóra van hitelesítve, mielőtt végleg szakít velünk?

- Nem fog elmenni. - Garner teljes súlyával a szervizkulcsra nehezedett, és átbillentette a vészkapcsolót a dokkolóbilincs bal oldalán. - Marad, míg lőszerrel és energiával győzi… és míg esélye van felszedni bárkit a mieink közül.

- Kezdhetné mindjárt ezzel a hárommal.

- Azon lesz, ne félj.

- Félni? Egy láthatatlan masinától, ami két tucat hajót intézett el, és most ránk vadászik, miközben félig szarrá lőve, manőverezésképtelenül sodródunk a nagy semmi felé? Ugyan miért félnék? - Cuneo átbillentette a jobboldali kapcsolót, és hunyorogva pillantott fel. - Kész. Oldjuk ki most, és induljunk a csónakfedélzetre, vagy használjuk az időzítőt, és próbáljunk a dokkolóaknán át a kenguruk zsilipjéig jutni? Cortilliari a kedvedért talán a piruettezéssel is felhagy, míg odaérünk.

- A dokkológyűrűk fizikai kapcsolatát robbanótöltetek szüntetik meg - közölte Souza. - Nem nagyobbak egy moszkitópöcsnél, de ilyen oxigéntelítettség mellett egy szikra is elég, hogy az egész alsó fedélzetből martinkemencét csináljon.

- Időzítés - fintorgott Cuneo. - Már csak azt kell eldönteni, melyikünk mászik vissza, ha az se működik.

- Nincs ilyen probléma - közölte Souza. - Ketten mentek.

- Micsoda?

A mesztic bronzszín képe rezzenetlen maradt.

- Az aknában olyan alacsony a nyomás, hogy védőruha nélkül az út feléig se jutnátok el. A szervizalagút két végében egy-egy szekrény, a szekrényekben egy-egy szkafander van. Elég ennyi, vagy muszáj belekevernem a törött karomat, az elfuserált házasságomat és a vadiúj biztosításomat is?

Cuneo meghökkent.

- Hadikötvény?…

- Tudod jól, hogy a többi csak seggtörlésre jó.

A navigátorról lerítt, hogy vitázni akar… aztán mást gondolt, és csaj a vállát vonta meg.

- Mennyit kap a családod?

- Kétszázötvenet, ha szolgálaton kívül patkolok el, és majd’ egymilliót, ha kötelességteljesítés közben ér a halál. - Souza fájdalmas grimaszt vágott: nyilvánvalóan nem csaj a karja sérült meg a robbanáskor. - A régi hajómon, azon a vontatón rég megcsináltam volna, de a háború mindent összezavart. Aljasság lett volna nélkületek, a könnyebb úton kiszállni belőle. A mostani a legjobb… sőt, talán az utolsó alkalom. - Jobbját nyújtotta Garnernek, aki érezte, hogy valami apró és kemény simul a tenyerébe. - Rendes fickó vagy, főnök, és jó parancsnok lehetnél, de ez itt nem a te harcod. A mojóm segítsen, míg jobbat találsz.

- Az ég szerelmére…

- Egy gracias épp elég. - Souza képéről lehervadt a kényszeredett vigyor. - Mire vártok? Indulás!

Garner és Cuneo utoljára nézett össze.

- Sok szerencsét, főnök - dünnyögte a navigátor. - Ha többé nem találkoznánk…

- Baromság. A beöltözés öt perc, a zsilip eléréséhez három is elég. Siess, de ne kockáztass: a Kenguru Expressz sehová se megy nélküled.

Cuneo holdvilágképén hat hónapja először derengett valódi mosoly.

- Uram, igen, uram!

Garner a szervizjárat túlsó vége felé támolygó alakot nézte, aztán odabiccentett Szélkiáltónak, és nekivágott ő is. A háromszoros nehézkedés kezdett az idegeire menni: feje olyan súllyal nehezedett gerincoszlopára, mint egy cirkáló lövegtornya.

- Kapitány? - csendült fülében a jól ismert hang.

- Vételen.

- Mindkét torpedó megsemmisült… a mentőegységei viszont folyamatos tűz alatt állnak, és gyorsan pusztulnak odakint. - Garner elégszer hallotta Cortilliarit ahhoz, hogy megállapítsa: rekedtes tónusa indulatokat leplez. - Igyekszem fedezni őket, de így sincs sok esélyük a menekülésre. Hacsak…

- Folytassa! - Garner elérte a járat végét, és fogcsikorgatva koncentrált a kiürítési próbák során unalomig ismételt mozdulatokra: “bal lábat jobb vállat rántsd fel a zipzárad…” - Beszéljen, az istenért!

- Az MA szabályzata tiltja, hogy megosszam magával ezeket az információkat, de… nos, van egy műszerünk, amit a flottájuk aszteroidaövezeten át sunnyogó konvojai ellen fejlesztettünk ki. Hatótáv és megbízhatóság dolgában köröket ver a földi szabványra: valós térben és időben képezi le a gravitációs izográfokat.

- Jó neki - dünnyögte Garner a sisakkal bajlódva. - Lefordítaná a kedvemért?

- Láthatóvá teszi a tömegvonzás ingadozását… így üldözőnk árnyékát és nyomvonalát is.

- Mit beszél?

- Közel van, Garner. - Cortilliarinak valahogy sikerült túlharsognia a tüzelés moraját. - Úgy cikázik körülöttünk, mint valami denevér Szabályos időközönként lassít és fordul, hogy eltávolodva új célt fogjon be. Huszonhét másodpercenként az oldalát, minden huszonkilencedikben a farát mutatja nekünk… és ennek megfelelően sebezhető is, azt hiszem.

- Csak hiszi? - Garner olyan erővel koncentrált a hágcsóra, hogy már a felénél járt, mikor rádöbbent: nyitott sisakkal vágott neki. - Az enyémek szerint nincs az a fegyver, ami kárt tehet benne… ami vigasztaló, ha tekintetbe vesszük, hogy semmink se maradt, amivel lőhetnénk rá.

- Téved. Van még egy eszköze, amit nem használt fel - a leghatékonyabb fegyver a hajóján, amihez a magafajták csak végszükség esetén nyúlnak. Ha rám hallgat, nem vár vele tovább: ez az egyetlen esélye, hogy segítsen az emberein.

Garner megtorpant a hágcsó alján, és a zsiliphez vezető folyosóra bámult: a kompozit harmonika jól láthatóan vibrált a dokkolókarra nehezedő terheléstől.

- Szélkiáltó, hallasz?

- Hangosan és tisztán, főnök. - A mesztic nem vesztegette kiszolgáltatott társai idejét: a Garner melletti műszerpanelen sárga figyelmeztető fény villant fel. - Örvénykamra biztonsági zárja kioldva, magvezérlés protokoll fogadására kész. Mi az ukáz?

- Meggido - suttogta Garner. - Elsőbbségi kód tango-alfa-alfa. Iktasd ki a frekvencia kódolását, és add át a vezérlést a rombolónak, mihelyt a mag a nyílt űrbe ér: a célig Cortilliari százados emberei vezetik tovább.

A mesztic vita nélkül engedelmeskedett: Garner sisaküvegén két másodperccel utóbb már vörös fények tükröződtek.

- Új protokoll érvényben, fúziós mag kioldása folyamatban. Kétszeres kezdősebességet és fordított polaritást kap; így vezérlés nélkül is van némi esélye eltrafálni azt a láthatatlan anyaszomorítót.

- Indokolt óvintézkedés - nyugtázta Cortilliari. - Tizenegy másodperc a következő lassításig. Zárják a biztonsági rekeszfalakat, és kapaszkodjanak: a robbanás, ha túl közel történik, nem csak a célpontnak lesz megrázó élmény.

- Vettem. Kivetés T-nél, hangos visszaszámlálás T plusz tíztől. - Szélkiáltó hallgatott egy sort. - Feliz viaje, százados.

- Hasta la vista, Mr. Souza.

Garner erőt vett magán, és tovább vánszorgott. Sisakjában fémes visszhangot vertek a visszaszámlálást kísérő statikus zörejek.

- Nyolc… hét… hat…

Cuneo sisaklámpájának visszfénye ötnél derengett fel a keresztfolyosó távolában. Négynél Garner már imbolygó árnyékát is látni vélte, háromnál a vibrációból vad rázkódás lett… majd repedések futottak szét a dokkolóöböl falán, és a fakókék szkafandert a feljáró ízekre szakadó harmonikaszelvényeivel együtt ragadta magával az alsó fedélzetről kirobbanó atmoszféra forgószele.

- Kapitány!

Garner hallotta a hangot, de képtelen volt arcot és nevet rendelni hozzá. Női hang. Aggodalom. Azúr és metán. De mit jelent mindez… és mit számít egy olyan valóságban, ahol az események nem követik az okság általa ismert láncolatát?

Ez nem fair, akarta kiáltani, ahogy az örvény őt is elragadta. Ennek még nincs itt az ideje!…

2

FENT & LENT

Sol rendszer Mandrake Alfa szektor orbitális M.A.S.H. főegység 2105-2111

Közelebb jutott a Marshoz, mint valaha remélte - de lelke mélyén tudta, hogy sosem éri el.

A bizonyosság meglepte kissé: hajóstiszt létére két lábbal állt a földön, és már akadémiai éveiben lemondott a borúlátás luxusáról. Parancsnokként ugyanolyan természetességgel viselte a kincstári optimizmust, mint a fakókék kezeslábast, amihez eltávozáskor tengerkék orkánzubbony, ünnepnapokon fehér tányérsapka és kesztyű is dukált. Az a látvány jogos büszkeséggel töltötte el, és valami homályos elégedettségfélét érzett most is - ösztönei azt súgták, jó oka van rá.

Nem tudta, hol járt és mikor tért vissza. Ott, ahová a fájdalom elől menekült, csak az álmok léteztek - és bennük a bolygó, mely a hadisten mindent látó szemeként vöröslött tudata horizontján.

Az első perctől fogva észlelte, de nem ismerte fel rögtön: technikai értelemben halott volt, mikor lángmarta szkafanderéből a kriogenikus konténerbe került. Mindent látott, de semmit sem érzett; a világ összes ingere sem tudta volna sötét, furán gótikus álmaiból kizökkenteni.

Álmában hétéves volt, szőke, és csak statisztikai értelemben halott: komolyabb sérülések nélkül vészelte át az augusztus végi napot, mikor a kaliforniai partvidék egész hosszában megrendült a föld, és harmincmillió ember lakhelyéből holdbéli pusztasággá változtatta az Eureca-Phoenix-San Diego háromszöget.

A szeizmográfok első és utolsó kilengése közt eltelt percekben majd’ kétmillión távoztak az élők sorából. A hétesztendős Jack, akit az éhség térített eszméletre egy betonlemeztől szétlapított minibusz rakterében, a szerencsésebbek közé tartozott: családján kívül csak emlékezete és személyazonossága bánta a történteket - és az utóbbi kettőről sem kellett végleg lemondania.

Fogalma sem, volt arról, hogy jutott ki a roncsból. Első emléke a levegő mészpor- és rozsdabűze, első reakciója a menekülés volt, de szerencséje most sem hagyta cserben. Futás helyett csak vánszorogni volt képes, így elkerülte a tűzvihart, mely L.A. fekete szívéből Glendale-ig száguldott a menekülőkkel zsúfolt sugárutakon. Nem hallotta a kopterek zúgását, a lánctalpak és ballonkerekek csikorgását, és mire úgy-ahogy észhez tért, a kiürítési felhívás megafonon elharsogott szólamait erősödő fegyverropogás nyomta el. Mikor a Nemzeti Gárda egységeit visszavonulni, a fosztogatók mexikói páncélosokkal megtámogatott hordáit gyülekezni látta, a hajdani és majdani Jack Garner lélekben is John Doevá változott: megértette hogy ha élni akar, mostantól csak magára számíthat.

A rákövetkező napokat az inglewoodi olasz kultúrközpont romjai közt vészelte át. A táplálék és a szórakozás szó szerint a lábai előtt hevert - az első nap végére szakajtónyi tartós élelmiszert, képes magazint, kefalofont, E-kártyát és negyeddollárost szedett össze. A komplexum egyes szintjein még a katasztrófa utáni negyedik napon is temperált levegőt, párálló fagylaltpultokat és működő játékautomatákat talált… a generátorok azonban nem bírták soká, és mihelyt lemerültek, az éjszaka sötétje és hidege is utat talált a megroggyant falak közé. A fiú a passzázsról a butiksorra, majd a földszinti sportszerüzletbe menekült előlük: kérlelhetetlen előrenyomulásuk olyan emlékeket élesztgetett benne, melyeket jobban szeretett volna örökre elfelejteni.

Az ötödik nap délutánján, a törmelékhegyek csak számára járható hágóin át érkezett a nyugati szárnyba, hogy tiszta ruhát, gyújtósnak való töreket és működő poroltót kerítsen. A piactér szökőkútjánál figyelt fel a kékes derengésre egy kiégett pavilon - a néhai ligur vendéglő - falán.

A pavilont megkerülve üveges tolóajtót, az ajtó felett ökölnyi úszógömbökkel beszegett merítőhálót talált - ennyi maradt a jó nevű milánói belsőépítész tervéből, aki szíve szerint egy ligur halászfalu köré építette volna San Angeles és a világ egyetlen pénzmosodaként működő akváriumát.

John Doe megszabadult a poroltótól, és némi töprengés után új kabátját is az ajtó előtt hagyta. úgy tervezte, csak megnézi magának a halakat, de jóval tovább maradt: egy érzés hajnalig a türkiz fényű barlangban marasztotta. Azt hitte, először jár akváriumban, pedig az összeset látta Key West és Portland között: szülei tengerbiológusok voltak, és őt is erre a pályára szánták. Sem erre, sem rájuk nem emlékezett még, az áttetsző kékségben lebegő testek és felszálló buborékok látványa azonban mély szomorúsággal töltötte el. Tudta, hogy mennie kell, de egész valójával maradni akart, és ahogy múltak az órák, már hitte is, hogy kitartás kérdése az egész - hogy ha elég sokáig marad, visszakaphatja mindazt, amitől a külvilág megfosztotta.

A csoda - a csodák szokása szerint - mindössze három napig tartott . A negyediken a környezetszabályzó rendszer tartalék telepei is kimerültek, a táplálékadagolók, a lég- és vízszűrők sorra felmondták a szolgálatot… és mire az ötödik is felvirradt, John Doe privát mennyországában aratni kezdett a halál.

Elsőnek a hideg tengerek magas oxigéntartalomhoz szokott halai pusztultak el. A szubtrópusi fajták húsz, a trópusiak szűk kilenc órával húzták tovább - hétvégére az elhomályosult falú üvegkockák messziről bűzlő vizében egyetlen élőlény, a Jupiter Europa nevű holdjáról behurcolt örvényhal rótta lassú, furán érzéki táncát: a jégkéreg alatti evolúció húszmillió esztendeje kivételesen alkalmassá tette a túlélő szerepére. Elevenen került elő a szemeteszsákból, melyben a szabadidőközpontot “felszabadító” SEAL kommandó - a fiú könyörgésének engedve - magával cipelte. A telet egy felmosóvödör alján töltötte a fiatalkorú túlélők Encino melletti táborában, ahol a hatóságok ezer meg ezer John Doe kilétére próbáltak fényt deríteni, a haditengerészet bentlakásos iskolájába azonban már nem kísérte el a magáét - Jack a tisztté avatása utáni hétvégén látta viszont az amerikai oceanográfia Woods Hole-i fellegvárában, ahol egész sor különleges szerkezet és egy JiIl nevű félig ír, félig angol lány felügyelt rá. Utóbbi egy hétre rá randira hívta, napszálltáig gyöngykagylókról és fúrócsigákról szóló történetekkel kábította, majd szabályosan a magáévá tette Garnert viharvert Chevy Marinere hátsó ülésén, melyek rugói számos hasonló küzdelemről nyiszogtak a nyári csillagok alatt. A lány ajka sós-keserű, ölének hullámzása az örvényhal táncának mása volt - a messzi jéghold teremtménye így mondott köszönetet a hajdani John Doe irgalmáért.

Garner túl fiatal volt ahhoz, hogy a történteket jelentőségüknek megfelelően értelmezze, utóbb meg is feledkezett a dologról… a szabadidőközpont akváriumában kapott lecke, a tiszta kékségben fogant romlás iszonyata azonban vele maradt, és felnőttként is képtelenné tette arra, hogy bárkit vagy bármit harc nélkül engedjen át neki.

Nyershússzín álmaiból a Mars rőt fényében eszmélt fel. Mozdulni akart, de hiába: nem volt csontja és húsa, nem volt szíve és tüdeje… se ereje és bátorsága hozzá. Ottvesztek abban a sötét határtalanságban, ami őt magát emésztette… és kezdetben csak pillanatokra, zavaros észleletek halmazaként okádta ki.

A sehol és semmikor világa volt, de látogatásról látogatásra változott: kiterjedéseit fokozatosan teremtette újra a mindenség tágulása. A némán lapuló organizmus Jack Garner, az Amerikai Föderáció szülötte, a Föld lakója, a planetáris véderő tisztje lett megint. Részt kapott a valóságból, de nem alakíthatta: kriogenikus konténere foglyaként, hasonló konténerek százai közt rótta lassú köreit a gyógyüzem tengelye körül. A nappalok és éjszakák a Mars tengelyforgásának tempójában váltakoztak, a nehézkedés a földi értéke egyhatodát sem érte el - erőnléti szempontból nem túl kedvező, de ideális a célgépek éltette álmodók számára, akik tartalékaikat izommunka helyett a harcban elszenvedett veszteség pótlására koncentrálták.

Garner a kezelés kritikus szakaszában sem a veszteségnek, sem a fáradozásnak nem volt tudatában. A fényt a huszadik hónap óta érzékelte, a Marsot a huszonötödik közepén ismer te fel. Vérnyomása tüstént az egekbe szökött… az automatika azonban résen állt, és precízen adagolt inhibitorokkal nyomta el harci reflexeit. A benyomás, hogy kiszolgáltatottságának nyolcszázmillió rosszakaratú szemtanúja van, a rémülettel együtt foszlott semmivé, Garner elfogulatlanul bámulta tovább a bolygót… és azon kapta magát, hogy az unalomig ismert látvány gyönyörűséggel tölti el.

A légköri páratartalom növekedésével a Mars ábrázata vörösből lazacszínűvé sápadt, baljós karakterétől azonban a földiesítés hat évtizede sem tudta megfosztani. A hatalmas területeket borító algamezők, lassan növekvő beltengerek és kanyonokra települt ipari komplexumok új világa szánandóan aprónak látszott a marsi őstermészet bástyáihoz, Thaumasia és Tempe roppant kő- és krátersivatagaihoz mérve. Az éjszakai oldal pókhálószerű fénymintázatai városok, a bolygót tömegével körülrajzó parányok szállító- és hadihajók voltak. A hozzájuk tartozó fogalom - ellenség - üres szó maradt: a gyógyüzem úgy ítélte, a vonatkozó információk és érzelmek csak hátráltatnák Garner gyógyulásának folyamatát.

Sérülései rendkívül súlyosak voltak: húsznál több csontját és két vitális szervét kellett pótolni a kötő- és izomszöveti rekonstrukció előtt. A kezelés e szakaszában Garner annyira sem emlékeztetett emberi lényre, mint az az összeégett, légzés- és mozgásképtelen torzó, amivé a Naprendszer végvidékén, a Mars és a Föld háborújának utolsó csatájában lett.

A hasonló állapotú sérülteket tíz esetből kilencben veszni hagyták, a Thule szektorban történt incidens körülményei azonban több szempontból is különlegesek voltak. Az összecsapást alig maroknyian vészelték át, információik mindkét fél számára aranyat értek, így még a reménytelennek minősített esetekben is komoly erőfeszítésre sarkalták a hadműveleti zóna biotechnikusait.

Cortilliari mentőcsónakját földi cirkálók fogták be. Helyben gondoskodtak a könnyebben sérült parancsnok és lövegkezelő ellátásáról, majd nekiláttak, hogy kihámozzák Garnert az űrruhából, melynek fémgyűrűi a forróság hatására több helyen egybeolvadtak a szigetelő rétegekkel. Mire nyilvánvalóvá vált, hogy a Földig nem jutna el élve, a Marshoz fordultak segítségért - némi túlzással két tiszt szabadságát kínálva Garner életéért.

Mire a történteknek híre ment, és a hadműveleti zónában rajzani kezdtek interplanetáris hírügynökségek emberei, Cortilliari és társa már visszatért a Mars kebelére: Sakuzo tábornok legjobb specialistáit küldte értük, és ragaszkodott hozzá, hogy gondjaikba vegyék a harmadik túlélőt is - mindazt, ami Jack Garnerből a lángmarta szkafanderben maradt.

Az életéért folytatott küzdelem legizgalmasabb óráit átaludta, de fájdalmat később sem érzett: a specialisták praktikus okokból minden kapcsolatot megszakítottak az agy és a gerincvelő között. A szimulációk egyértelművé tették, hogy jelenlegi állapotában a Mars csekélyebb felszíni gravitációját sem állná ki, sikeres kezelést tehát csak a légkörön kívül, a Deimos katonai kórházában vagy az orbitális állomások valamelyikén kaphat.

A nemrég átadott, ultramodern berendezéseiről és kísérleti módszereiről nevezetes M.A.S.H. főegység nem tartozott a kézenfekvő megoldások közé - valószínűleg épp ezért esett rá a közismerten különc Sakuzo választása. Személyesen lépett kapcsolatba a gyógyüzem parancsnokával, mielőtt Fort Sinusba, a Mars háborús kabinetjének utolsó ülésére indult. Jegyzőkönyv egyik találkozóról sem készült, az eredmény pedig önmagáért beszélt: noha Garner rehabilitációja minden képzeletet felülmúlóan hosszúra nyúlt, és csillagászati összegeket emésztett fel, a beruházás ésszerűségét senki nem próbálta megkérdőjelezni.

Az álmaiba feledkezett, légzés- és mozgásképtelen torzó a második év végén öltött újra emberi formát, és további háromra volt szükség, hogy minden lényeges vonatkozásban Jack Garnerré változzon vissza. Az igazi problémát nem a test, hanem a tudat jelentette: a Thule-incidens túlélőit a küzdelem során azonosítatlan behatás érte, mely célirányos biokémiai változásokat idézett elő szervezetükben. A folyamat végeredményét, az agyállományt roncsoló prionvírust némi szerencsével megfékezték, az érintettek rövidtávú memóriája azonban súlyosan károsodott - hogy mi mindent veszítettek az emlékeiken kívül, a legtöbben végiggondolni sem merték. A M.A.S.H. főegység személyzete e tekintetben szerencsésnek számított: specialistái műszerek nélkül is elég mélyre láttak Garnerbe ahhoz, hogy tevékenységük kockázatát a minimumra csökkentsék.

A szerv- és szövetpótlást a tudattartalom gondos elemzése, a fizikailag sérült asszociációk és képzetek visszaültetését minden részletre kiterjedő hatásvizsgálat követte. A specialisták a flotta archívumában őrzött személyiségmodellből indultak ki, de számos ponton változtattak-javítottak a sémán - a projektvezető gyakorta emlegette, hogy az UCSS komplett agytrösztje is kevés lesz ahhoz az egy hajóstiszthez, akit a végén visszajuttat nekik.

Garnert a szó szoros értelmében hidegen hagyták a külvilág problémái: a Thule-incidens ügyében folytatott vizsgálatot éppúgy átaludta, mint a ceresi békekötést és a hajtóvadászatot, melyet a Rendszeradminisztráció frissen egyesült flottája indított a Phaeton és az Ortt-övezet kalózai ellen. A hadtörténet legmonumentálisabb katonai vállalkozása nem kényeztette résztvevőit a méreteihez illő trófeákkal: a kisbolygók kérgébe vájt klánfészkek zöme üresen állt, az emberiség söpredékének nyoma veszett - eltűntek, mintha sosem lettek volna.

Garnert érdemei elismeréseként vezérkari tisztté léptették elő. Nagyhatalmú pártfogója eredményesen tartotta távol a médiát, látogatói azonban így is akadtak. Első csoportjuk 2105 decemberében, a homo sapiens első rendszerközi kutatóhajóján érkezett, és mert nehézségei dacára sikerrel végezte be küldetését, hagyományt teremtett: a békebeli expedíciók mindegyike szent kötelességének tekintette, hogy a Thule Anomália (újabban Egyes Számú Egérút) védelmezőjének hi-tech ravatalánál tiszteletét tegye. A kariak háborúba igyekvő hadihajók parancsnokait gyakorlatiasabb szempontok vezérelték: új építésű, Garner néhai korvettjénél tíz-tizenkétszer hatalmasabb cirkálóik a Mars pályáját keresztezve csak akkor csökkentették sebességüket, ha a Rendszervédelem műholdjai teher- és csapatszállítók torlódását jeleztek a legközelebbi Egérút körül.

Nilea Cortilliari 2110 karácsonyán jelent meg, és olyan gyönyörűségesen komor volt a Légió kék sávos, gyöngyszürke egyenruhájában, hogy még a sokat próbált biotechnikusok is menekültek tekintete elől. Egyedül várakozott a M.A.S.H. főegység promenádján, és hol a Sakuzo-flotta gyülekező hajóit, hol a kriokonténert nézte, melyet szöcskelábra emlékeztető manipulátor ragadott ki foglalatából, hogy a kenetes túlzással társalgónak címzett helyiségbe emelje át.

A társalgó világítását a marsi látószerv sajátságaihoz igazították, de ez sem segített: Garner kicsinek, fakónak és végérvényesen, visszavonhatatlanul halottnak tűnt. A lány észrevette, hogy szorít valamit a bal öklében. Rétegfelvételt kért róla - Souza holdkő mojója miniatűr szívként derengett a bordákként összehajló ujjak rejtekén.

- Eljöttem, Jack - mondta Nilea a fakó ikon-arcnak, melyet el-elfátyolozott előle a szárazjég köde. - Eljöttem, végre.

Aztán csak állt ott, némán és mozdulatlanul, mintha várna valamire… majd eszébe jutott, merre tart, mi a dolga, s ettől valahogy még hiábavalóbb, igazságtalanabb és vértlázítóbb lett az egész.

- Boldog karácsonyt, Jack - suttogta, és mikor a férfi vonásai újra elmosódtak, magára hagyta anélkül, hogy visszanézett volna. Sakuzo saját hajója hídjára akarta beosztani, arckifejezése láttán azonban inkább a kabinjába küldte. Cortilliari szótlanul engedelmeskedett. Nyitott szemmel hevert a keskeny ágyon, várta, hogy a hajóval együtt múltja is a féregjárat dimenzióörvényébe vesszen, az átjáró azonban csak az előbbit nyelte el… és száztíz fényév távolában, a felfedezői által Bétának keresztelt nap rendszerének peremén okádta vissza a normál téridőbe.

Cortilliari az ablakhoz kucorodott, térdére támasztott állal a messzeségbe révedt… és mikor a távoli nap üvegen megtörő fényében újra látni vélte a fakó ikon-arcot, merőben szokatlan dolgot művelt.

Sírva fakadt.

3

KÜRTÖK & HARSONÁK

Sol rendszer Mandrake Alfa szektor orbitális M.A.S.H. főegység 2111 március 18

Végső, nagy eszmélése alapjaiban különbözött az eddigiektől - az észleletek egy expresszvonat kíméletlenségével robogtak végig renovált idegpályáin. Még az ébredés utáni tompaság is megtagadtatott tőle: a sorsnak látható öröme telt abban, hogy a végletekig fokozhatja feltámadása kínjait.

A külvilág a szeme felől támadott: nemesgáz lámpák hideg fényével döfött Garner agyába. A második roham egyensúlyérzékét, a harmadik tapintását tette próbára. Látása gyorsan tisztult, szellemének valamivel nehezebben ment az alkalmazkodás: talált valami abszurdat és rémisztőt abban, hogy lélegzik, mozog… még fészkelődik is testkontúrokhoz idomuló fekhelyén.

- Boldog születésnapot, Jack - hallotta valahonnét. - Őszintén örülünk, hogy visszatért. Tortával sajnos nem szolgálhatunk… de az az első alkalomhoz se járt, ha emlékszik még…

Pozitív töltésű kontraltó volt; az a fajta, amitől az ember megnyugodva sóhajt, és emelt fővel folytatja útját a vesztőhely felé. Garner továbbra sem látott embert a helyiségben - jobb híján a legközelebbi szenzorpanelt kezdte méregetni.

- Doktor?

- Némi túlzással, de szólíthat annak, ha akar: jobban kedvelem a gúnyneveknél, amikkel az Kvázi-Autonóm Diagnosztikai Perifériákat illetni szokás.

- Maga… szoft?

- Nézőpont kérdése. A maga lényegéből mennyit fog meg az, aki elevenszülő, mindenevő főemlősnek nevezi?

Garner felsóhajtott: most kezdte igazán a való világban érezni magát.

- Hány csillaghoz jár maguknál valódi orvos, úgy mégis?

Az ADP elértette a gúnyt, és organikushoz illő felháborodással reagált rá:

- A maga valódi orvosai őskori kuruzslók hozzám képest. Ennek belátásán kívül némi hálát is várnék magától, amiért nem horgolótűvel férceltem össze a szénalapú seggét. Van fogalma róla, mennyi munkám fekszik abban, hogy sértegethessen?

- A jelentésemben köszönetet mondok érte - dünnyögte Garner. - Az összes pozitívumot kiemelem, hogy biztosan előléptessék. Ha így halad, még lehet is valami… mondjuk klímavezérlő egy tavalyelőtti Hups kupéban.

- Könnyed és szellemes… mint minden bornyakú. Egy cseppet sem zavarja, hogy a levegőbe beszél?

- Az zavar, ha engem néznek annak, úgyhogy térjünk a lényegre, jó? Mióta gyakorol rajtam?

Az ADP hümmentett.

- Ha nem lennék orvos és érző individuum, hálátlan seggfejnek nevezném… ehelyett csak annyit mondok, hogy volt időm kívül-belül kiismerni magát. Hiszi vagy sem, még a szükségleteivel is tisztában vagyok.

- Igazán?

- Igazán. Jobbra lent, a diagnomat polcán egy palackot talál. Húzza meg alaposan! Nem olyan hatásos, mint a lobotómia, de jó hatásfokkal tompítja azt, amit a magafajta elmének nevez.

Garner rövid habozás után követte az útmutatást… és néma áhítattal emelte szemmagasságba a tenyérnyi, nikkelezett laposüveget. Hőmérsékletéből csak annyit érzékelt, hogy nem jéghideg vagy tűzforró: ingerszegény közegben elalélt receptoraival a gyógyüzem ultramodern berendezése sem tudott mit kezdeni.

- Laphroaigh - közölte az ADP. - Egy szerves kollégám hagyatéka. Túl jó a maga fajtájába… de mégsem itathatok magával Jen szeszt, nem igaz?

- Meghat a gondoskodása, de most már…

- Húzza meg azt a rohadt üveget, és tartsa a száját, rendben? Ez afféle érzéstelenítés.

Garnerben körvonalazatlan aggodalom pislákolt fel.

- Mióta döglöm itt?

- Negyvennyolc hónap, nyolc nap, huszonhárom óra… plusz-mínusz tizenöt perc. Sajnálom, Garner, higgye el… de bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet siettetni. A dossziéjából tudjuk, hogy nincs családja, de a barátaival természetesen kapcsolatba léphet, amint…

- A barátaim halottak. - Garnerben eszmélése óta először gondolt Cortilliarira, és csontja velejéig megborzongatta a félsz. - A háborúról beszeljen!

- Melyikről?

- A legutóbbiról, hülye kontár! Arról, ami a kezedre juttatott!

- Negyvennyolc hónap, Garner - közölte az ADP szenvtelenül. - Az a háború már nem aktuális… de ahogy az új veszteséglistákat elnézem, mindannyian visszasírjuk még.

- Ez nem válasz.

- A tengerészünk eligazítást akar. Részemről nincs akadálya… de ne mondja, hogy nem szóltam előre!

A diagnomat hidraulikája feldunnyogott, és kezelőasztalostul felálló helyzetbe billentette Garnert. Szemben vele irizáló hártyaként feszült ki a molekuláris vetítőernyő: reklámblokkok váltakoztak rajta végletekig zanzásított politikai-gazdasági jelentésekkel.

- A műsor egyórás - figyelmeztette közönségét az ADP. - Ha megnézte, kap meg egyet, hogy megeméssze: ez a maximum a következő fázis előtt.

- Következő fázis? - hüledezett Garner. - Mi az ördögről beszél?

- Mondhatnám is, de mindkettőnknek egyszerűbb, ha mutatom inkább. Starthoz, kapitányom… és próbálja emelt fővel viselni az utazást.

A hírkonzervet felvezető reklámot a FÖLDANYU BAJNOKAI szlogennel Garner régi ismerőseként üdvözölte: a lelenctáborban is traktálták vele annak idején. A hazafias sóder mit sem változott az elmúlt negyedszázad alatt, a tudatküszöb alatti lóláb ugyanúgy kilógott… és mint akkor, most is elérte célját: az elszántan masírozó uniformisok láttán minden melegvérű hímben felhorgadt az ivaros büszkeség. Garnernek másodpercekre volt szüksége, hogy rájöjjön, hol van. Gyanította, hogy életét rendfokozatának köszönheti: mezei pilótaként egy örökkévalóságig sodródhatott volna a legközelebbi szétkenődésre alkalmas szélvédőig… ha vannak naprendszeren kívüli szélvédők egyáltalán.

A műsor az aszteroidaövezet fundamentalista kalózainak rémtetteivel indult, de alig jutott túl a kirándulóhajóstul szétlőtt kisiskolások drámáján, mikor szemben feltárult egy ajtó. A molekuláris hártya szétpattant, kerete kötelességtudóan a mennyezetbe simult. Ahogy a hideg fények is éledezni kezdtek, Garner belátta: az érkező végleg keresztbe tett a rögtönzött történelemleckének.

- A páciensnek nyugalomra van szüksége - tiltakozott a pozitív töltetű kontraltó. - Orvosi szempontból kifejezetten ellenjavallt…

- Ötévi eltávot kapott, ami több, mint elég.

- Engedelmével, Codiaque parancsnok… Garner kapitány elsősorban az én betegem, és csak másodsorban a maga alárendeltje! Nem törhet be ide csak így…

- Épp most tettem meg… és elvárom, hogy súlyba tett pofával vegye tudomásul, ha már a mi pénzünkön zabálja a terawattokat. Civil szoftver befogja, ha katonai ügyekről folyik a szó. Retenez bien ceti, docteur, amíg még finom vagyok.

- Figyelmeztetem - suttogta az ADP -, hogy nem vállalom a felelősséget a páciens állapotának esetleges romlásáért. Ha most…

- Lépj ki a vonalból - suttogta Codiaque álmatagon. - Menj a magad népéhez, mielőtt bitekre szaggatlak.

A kontraltó egy sercenéssel elhallgatott. A jövevény várt pár pillanatig, aztán szusszant egyet, és elmosolyodott.

- A tisztelgéstől ez alkalommal eltekintek, de ami a Laphroaigh-ját illeti, nehogy azt higgye, hogy nem élek vele. Persze, ez nem parancs… szívesség inkább, mon capitain.

Üvegpohár híján odaveszett a rituálé - maradt a füstös, méregerős ital, melynek pusztításból Garner derekasan kivette részét. Codiaque, névrokonához, az észak-amerikai erdők lakójához hasonlóan, csak addig tűnt lomhának, míg ki nem ismerte az ember. Vállas volt és sűrű, akár a letűnt idők harckocsizói; vállán-combján végsőkig feszült a gyöngyszürke uniformis.

- Az autonóm perifériák nehéz esetek, de jó munkát végeztek magán, meg kell hagyni. - Kutató pillantást vetett Garnerre. - Felteszem, a mi buzgó szoftverünk tájékoztatta már az alapvető tényekről.

- Igen.

- Hiba volt. Jobb, ha összefüggéseiben látja a helyzetet… és az is hasznos lehet, ha gépek helyett egy magamfajta csökkent értékű, de szerves intelligenciával osztja meg a kétségeit.

- Valóban, uram.

Codiaque a kezelőasztal kihajtható székére telepedett.

- Nem tudom, mire emlékszik a sebesülése körülményeivel kapcsolatban - kezdte. - Mindenek előtt ezt kell tisztáznunk… de új parancsait és beosztását is tőlem kapja meg, Garner sorhajókapitány.

- Uram?

- Csukja be a száját, fiam. Maga az űrfegyvernem hőse; Elvis után az első Földanyu bajnokai közt. A képén látom, hogy nem érti, de annyi baj legyen: elég beletörődnie, hogy így áll a helyzet. Van kérdése?

- A háború, uram. - Garner a lányra gondolt, és kétségbeesetten kutatott elméjében a megfelelő szavak után. - A kenguruk és mi…

- Békét kötöttünk, Jack. Több mint négy éve. Nem fegyverszünetet, igazi békét: mindketten tudjuk, milyen ritkaság ez… és a maga akciójának is köszönhető, ami azt illeti.

- Semmire sem emlékszem, uram.

- Valamit csak vissza tud idézni belőle?

- Nem, uram. Az utolsó ütközetből legalábbis.

- Tartottunk tőle, hogy így lesz. A gyógyüzem személyzete nyolcvanöt százalékosra becsülte annak esélyét, hogy memóriavesztéssel ébred, de ezt valahogy mégis kihagytam a számításomból. - Codiaque sóhajtott. - Hiába, nekem mindez már történelem.

- Mit tettem, uram?

- A Neptun körzetében járőrözött, mikor vészjelet fogott a Thule Anomália szektorából. A jelenség megfigyelésén dolgozó űrlabort támadás érte. Maga és a körzetben tartózkodó kenguru járőr, amit egy bizonyos Cortilliari százados vezetett, csaknem egyidőben ért a harcérintkezés színhelyére, ahol…

- Ahol micsoda, uram?

- A százezer frankos kérdés - dünnyögte Codiaque. - Igazában senki sem tudja. Csak feltételezzük. hogy a peremvidéki kalózok egyesített haderejével kerültek szembe, akik egyebek mellett infranukleon töltetű torpedókkal is rendelkeztek. Az állomást végzetes találat érte, a járőrhajók zöme odaveszett. A magáé is, de mielőtt sok apró darabkában távozott róla, még sikerült biztonságba vontatnia két harcképtelen marsi rombolót. Maga nélkül a Muir és a Cragar biztosan ott pusztult volna… a megbékélés esélyével együtt. Mindkét bolygó lakossága hősnek tartja azért, amit tett… és jobb meggyőződésem ellenére magam is hajlamos vagyok így vélekedni.

Garner mintha meg sem hallotta volna. Olyan erővel összpontosított az emlékeiben tátongó ürességre, hogy a feje is belefájdult.

- A Muir és a Cragar, uram…

- Igen?

- …lajstromszámuk szerint rombolók voltak, valójában egy új marsi hajóosztály prototípusai. A kalózok fegyverrendszerei fejlettebbek, mint a közvélemény hiszi, de hogy képesek legyenek egyszerre elintézni bennünket és a kenguruk űrflottájának legerősebb egységeit….

- Mit mondhatnék? - tárta szét karjait Codiaque. - A felderítés jó szokásához híven elcseszte. Ne mondja, hogy meglepi a dolog - én sem mondtam, mikor kiderült, hogy a szolgálat néhai vezetője, Szergej Artemov is az állomáson tartózkodott.

- Biztonsági ellenőrzés?

- Tudja az ördög… mármint rajta kívül, ha érti, mire gondolok. - Codiaque legyintett. - Ami a kalózok ütőképességét illeti, alaposan elszámolta magát. Nem hitte, hogy ilyen gyorsan ilyen nagyra nőhet, pedig a trend kezdettől látható volt: aranyidőket éltek a szemetek, míg mindkét fél konvojait fosztogathatták. Aki a zavarosban akart halászni, nálunk megtalálta a számítását. A kalózok tíz hónap alatt egész flottányi hajót zsákmányoltak, és komoly támaszpontokat építettek ki a külső övezetben. Egyes konszerneknek nagyon is kapóra jött volna egy elhúzódó háború, így az is lehet, hogy suttyomban támogatták őket. Szerencsére nem keverték elég jól a szart: a Mars és a Föld között béke van, és úgy tűnik, meg is marad. Ékes bizonyíték erre a mi ittlétünk… és a maga élete, amit ebben a gyógyüzemben, a Mars legtanultabb kengurui mentettek meg.

- A többiek?

- Odavesztek. Magát, Cortilliarit és két emberét kivéve csak halottakat és haldoklókat találtunk, és… most mit vigyorog?

- Elnézést, uram - dünnyögte Garner. - Cortilliari százados vajon…

- Vezérezredes, ha kérnem szabad. Ami történt, az ő karrierjének legalább annyit használt, mint a magáénak: a történtek óta Sakuzo stábjának oszlopos tagja, és vele… pontosabban a Légió flottájával tartott az új határvidékre is.

- Légió, uram?

Egy az új fogalmak közül, amikkel meg kell barátkoznia. Akad belőlük jó néhány: a világ valamivel többet változott annál, amennyi öt normális évbe belefér. A polgárháború véget ért, de odakint… sokkal komolyabb fenyegetéssel kell szembenéznünk.

- Odakint hol, uram?

- Tartsa a száját, és figyeljen. - Codiaque elgondolkodva szemlélte üres műanyagpohara alját, majd erőt vett magán, és felnézett. - A Thule Anomália kapcsán folytatott elméleti vitákra emlékszik?

- Többé-kevésbé.

- Interdimenzionális szentély?

- Megvan.

- Krisztus sebe?

- Stimmt.

- Térközi alagút?

- Mintha rémlene valami…

- Nincs több vita - közölte Codiaque. - Az Anomália egy Einstein-Rosen alagút bejárata. Egy féregjáraté, mely a görbült téren át az univerzumunk egy szomszédos - a mi fogalmaink szerint meglehetősen távoli - pontjára vezet. Képzeljen el egy fénysebességgel forgó üvegajtót…

- Inkább nem, uram.

- …melynek számtalan kijárata annak függvényében válik elérhetővé, mikor és hogyan lépi át a küszöböt. A küszöb az Anomália eseményhorizontja, mely három ponton érintkezik naprendszerünk gravitációs terével. Mindhárom féregjárat más csillagrendszerbe vezet… és mindnek megvannak a maga Anomáliái, melyeken át egyre újabb rendszerekbe jutunk el.

- Átkelünk rajtuk?

- Gyakorta, ami azt illeti. - Codiaque szívből nevetett Garner döbbenetén. - Csak a módját kellett megtalálnunk; a navigációról és az időzítésről a stopper gondoskodik.

- Micsoda?

- Speciális meghajtórendszer. - Az ezredes legyintett. - A fene se érti, hogyan és miért, de működik. Sok új játékunk van, kapitány; némelyikben magának is öröme telik majd, biztosra veszem. Találtunk ocsmány és festői zugokat, érdekes feladványokat, pár ártalmatlan játszótársat… és komoly ellenfelet is.

- Idegenek?

- Ki nevezne ismerősének egy három méter magas varangyot, aminek bőröndarca, kapusztája, pödörnyelve és terawattos sugárpisztolya van? - Codiaque elhúzta a száját. - Ők kariaknak hívják magukat, és egyetlen alkalmat se mulasztanak el, hogy belénk marjanak.

- Mivel haragítottuk magunkra őket?

- Ők indítottak támadást, Garner. Nem kerestek semmiféle casus bellit, ahogy a mi fajunk szokta. Idegenek. Nem értjük a gondolatvilágukat, nem ismerjük az eszményeiket; indítékaik ugyanúgy homályban maradtak előttünk, mint kultúrájuk. Technológiai fejlettségük nem sokban különbözik a miénktől, külsőleg sok tekintetben hasonlítanak ránk… de egészen más a belső felépítésük, és az őseik se majmok voltak, arra mérget veszek.

- Ki áll jobban?

Codiaque elnyomott egy mosolyt: ezt a céltudatosságot kedvelte leginkább alárendeltjében.

- Félidőben egálnak mondanám.

- Ismerik a féregjáratokat?

- Használják őket, ahogyan mi is. Hogy mennyit tudnak róluk, és képesek-e újakat létrehozni, más lapra tartozik.

- Mi képesek vagyunk rá?

- Sajnos nem… de pár éven belül ez is megoldódik, ha a szakértőknek hinni lehet. Pillanatnyilag meg kell elégednünk azzal, amink van - amit az elpusztult űrlabor személyzetének és az új rendszereket bejáró felderítőknek köszönhetünk. Nagyszerű emberek vesztek oda, Garner… nem is kevesen. Ha más elszámolnivalónk nincs is a kariakokkal, ezt mindenképp leverjük rajtuk, ha eljön az ideje.

- Miért nem azonnal?

- Elsők a házon belüli bajkeverők. A kalózok, akik tömegével települtek át az új határvidékre, de Földanyu hátsó kertjében is ott vannak még, és nyomott áron kínálgatják a bajtársaink sírjából előásott fegyvereket. Magának van a legtöbb jussa ahhoz, hogy lecsapjon rájuk… és mivel immár tökéletesen alkalmas a feladatra, nincs akadálya, hogy dologhoz lásson.

- Úgy érti, azonnal?

- Korainak érzi talán? Tegyen próbát a szimulátorban; a meglepetést garantálom. A marsi fiúk kicsit elszöszmötöltek magával idefent… és mindketten tudjuk, mire képesek, ha génszabászatról van szó. Ha valami csoda folytán kocsivá változna, értékesebb lenne egy tucat Deusenbergnél… és sokkal veszélyesebb is, ami azt illeti. Tartson önvizsgálatot, de ne húzza soká; egy hetet kap, hogy tisztté változzon vissza.

- Az vagyok, mióta az eszemet tudom, uram.

- Ha így áll a helyzet, legfőbb ideje volt, hogy ezt mások is elismerjék. - Codiaque megköszörülte torkát. - Hadd gratuláljak elsőként a Bíborszív, a Viktória-kereszt és a Becsületrend egyidejű kitüntetettjének, aki Hős Város is lehetett volna, ha a Baya helyett a Bajkál mellett, százötven évvel korábban születik. A kenguruk, akiket mostanság még véletlenül sem nevezünk így, szintén kidekorálták. Megkapja tőlük a zsebcirkáló osztály új üdvöskéjét, a Caprice-t… tőlünk pedig a legjobb kalauzt, akit nagy hirtelen keríteni tudtam. Hírszerző a pasas. A modorát és a módszereit különösnek találja majd, a rátermettségéért viszont kezeskedem. Mindent tud a kalózokról, bekötött szemmel is eligazodik az új határvidéken, és van valamije, ami a kémek számára nélkülözhetetlen, de a monitorfejű elemzők korában egyre ritkábban találkozni vele.

- Intuíció?

- Egyesek szerint. Mások kevésbé hízelgő jelzőkkel illetik. Maga ne essen ebbe a hibába, és még véletlenül se becsülje le: Kuchera őrnagy tudományának vész esetén a Caprice fegyverzeténél is több hasznát veheti.

- Hol találom meg?

- A Lunán bogozgatja közös ügyük szálait. A Caprice két nap alatt odarepíti. Vágjon rendet a gazemberek közt, de ne feledje, ez csak bemelegítés: a következő lépés a kariakok megfékezése lesz.

- Megtisztel a bizalmával, uram.

- Hagyjuk a szerénykedést. - Codiaque alárendeltje szemébe nézett. - Nem akarom kisebbíteni az érdemeit, de az érdemrendeket természetesen posztumusz kapta meg.

Garner feszengett.

- A közvetlen teendőim?

- Meglépni innen, mielőtt a médiák szagot fognak. Nagyon rámenősek… és híréhségük most közvetlenül is a kárunkra lehet. A Zarathustra, az én parancsnoki teknőm már úton van értünk. Előkészítettem egy kabint a maga számára. Az obligát dokumentumok mellett egy marsi születésű honleány, bizonyos Nora Bliss várja ott. A relaxációs tudományok kandidátusa; információim szerint rendkívül eredményesen oldja a magunkfajták szorongásait. Ha ráun a konzultációra, ehet, fürödhet, akár alhat is; legalább negyvennyolc óra kell, hogy hivatalosan visszavezessem az élők sorába.

- Köszönöm… de eleget pihentem, azt hiszem.

Codiaque képét ezer ráncba gyűrte a bakavigyor.

- Mondja ezt dr. Blissnek… és ha holnap reggel is ugyanígy érez, jelentkezzen új egyenruháért és oldalfegyverért! A Caprice legénysége zulu 0630-kor kap eligazítást, és mindenben a segítségére lesz. Ha van bármilyen kívánsága…

Garner határozott nemet intett, de pár óra múltán, a dr. Blissel folytatott konzultációk egyik szünetében ráébredt, hogy hiába áltatja magát. A kenguru kandidátus hozzáértésével csak találékonysága vetekedett… de míg őt ölelte, mindvégig egy másikra gondolt.

A vezérkari ezredesre, aki álmaiban Jacknek nevezte őt.

4

JÖJJ & LÁSS

Sol rendszer Mandrake Tau szektor LSS Caprice zsebcirkáló 2111 március 20

Codiaque minden részletre ügyelt: Garner új szolgálati fegyvere ugyanolyan ParaOrdnance 240-es volt, amilyet annak idején használt.

- Nem nagy szám - mentegetőzött a Zarathustra fegyvermestere -, de kimondottan megbízható. Halkan köhécsel, és vákuumban sem sül be… legalábbis nem olyan hamar, mint mi emberek.

A fegyver birtoklásának örömét csak fokozta a tény, hogy a mosásban fakult rugdalózók kora örökre lezárult - az uniformis komoly fejlesztésen ment keresztül. Nyomáskiegyenlítő és sugárzásvédő réteggel látták el, létfenntartó rendszerét pedig manuálisan is kalibrálhatóvá tették: viselője a helyzet kívánalmainak megfelelően vegyíthette az oxigén-nitrogén keveréket az előre betárazott stimulánsokkal. A tervezőknek még arra is gondjuk volt, hogy az Univerzum Légiójának harcosa kellően férfias vagy nőies benyomást keltsen. Garner meglepően hamar rátalált felöltésének nyitjára - a gyöngyvászon tapintású anyag úgy simult a testére, mintha csak tegnap vette volna le.

A Caprice az előre jelzett időben futott be, és a Zarathustra tizenhármas dokkjában várta új kapitányát. Garner senkivel sem találkozott a belső zsilipnél: egyszemélyes fogadóbizottsága épp ekkor kászálódott elő a tűzvezetés csupa kijelző, csupa kábel gubójából.

- Engedélyt kérek a fedélzetre lépni.

- Az engedélyt megadom. - A vékony dongájú, szalmaszín hajú férfi ziláltan egyenesedett fel, de hamar rendezte sorait. - Isten hozta, uram. Jonathan Sanders főhadnagy vagyok, és az utasítás értelmében a mai napon, zulu 0627-kor… átadom önnek az LSS Caprice parancsnokságát.

- A parancsnokságot átveszem - nyugtázta Garner, és elámult, milyen vadul ver a szíve közben. - Pihenj, főhadnagy.

Sanders meg se rezdült.

- Engedélyt kérek nyíltan beszélni, uram.

- Tegye azt.

- Jelenléte nagy megtiszteltetés a legénység számára. Amit végbevitt…

- Tavalyi hó, Sanders. Semmi olyasmi, amit maga meg ne tett volna a helyemben. - Garner körülpillantott. - Most, hogy a formaságokon túlestünk, megkezdhetjük a bejárást, nemde?

A főhadnagy ellazult valamelyest.

- Természetesen. Az egység beosztását ismerősnek találja majd, de a biztonság kedvéért körbevezetem: a zsebcirkáló-osztályt több ponton módosították az elmúlt években.

- A legénység hány fős?

- Tízen vagyunk, uram. Ha végzünk, összehívhatom őket a hídra, de most…

- Ne fáradjon. A Földről a harctér felé menet lesz erre időnk bőven. Most elég azokat az újdonságokat látnom, amikről… kénytelen voltam lemaradni.

- Értem. Nos, a tűzvezérlés és a hajtóműrendszer lényegében változatlan, erre a szépségre viszont kíváncsi lesz, azt hiszem.

Sanders a reaktorkamra felé indult, Garner követte. Utóbbi figyelmét nem kerülte el, hogy a torpedókontroll ügyeletese kétségbeesetten próbálja eltűntetni garantáltan nikotin- és kátránymentes cigarettáját a közeledők láttán.

- Szívja tovább, őrmester.

- Köszönöm… és az elnézését kérem, uram.

- Semmit sem láttam, katona.

Garner figyelmét nem kerülte el, hogy a fiatal altiszt tartása megváltozik. Vigyorgott, és olyan meghitt pillantást vetett műszereire, amilyet a toborzófilmek statisztái szoktak.

Ezek a kölykök tényleg büszkék rá, hogy én vagyok a kapitányuk, gondolta. Isten legyen irgalmas hozzánk.

Két helyiséggel odébb a főhadnagy megállt, és amennyire a szűk folyosó engedte, félrehúzódott Garner útjából.

- Parancsnok - intett egy méternyi átmérőjű krómgömb felé, mely hűtővezetékekkel környékezetten trónolt térdmagas emelvényén. - Bemutatom szemünk fényét, a Lycoming gyártmányú Cerberus 2-est. Ez a masina kalkulálja ki az Einstein-Rosen alagútba való belépés optimális pillanatát, hogy a választott koordinátákra érkezhessünk a túloldalon. Mi magunk egyelőre nem nyithatunk féregjáratokat… de a meglévőkkel egész jól gazdálkodunk.

- Meglehet - mormolta Garner. - De miért visel a csodamasina töviskoronát?

- Hogy az a… - Sanders rákvörös képpel pillantott körül, aztán elüvöltötte magát: - Giacomelli!

- Uram? - A Cerberus helyiségéből köpcös, macskabajszú férfi kászálódott elő. Bal kezében kerámiafüles bádogbögre.

- Az a platni a gépen arra utal, hogy változatlanul ott melengeti a rohadt kávéját. Pedig megmondtam, hogy ronda dolgokat teszek magával, ha újra megpróbálja.

- Elnézést, uram. Többé nem fordul elő.

Túrót nem, gondolta Garner, aki zászlós korában a hotdogkolbásztól az egyperces lágytojásig bármit elkészített a regulátor tápvezetékeivel.

- Elnézést, kapitány - mormolta Sanders. - A hajózó személyzet rossz szokása. A pszichológusok szerint az ismeretlentől való szorongást kompenzálják vele.

- Vagy a hajókantin működésének hiányosságaira próbálják ráirányítani a tisztek figyelmét. - Garner Giacomellihez fordult. - Igazi a kávé, vagy valami szintetikus lötty? Ha az előbbi, vételeznék magamnak egy pohárral, ha megengedi. Áll előttem némi papírmunka, míg a Földre érünk, és komolyan igyekeznem kell, hogy el ne aludjak közben.

- Öt percen belül a kabinjában lesz, uram.

- Molto grazia.

- Prego, kapitány.

Garner főhadnagyához fordult.

- A híd a magáé, Sanders. Vezényelje le a kifutást, vegye az irányt Földanyu felé… és felszólítás nélkül lőjön, ha a vektorunkon firkászokat észlel.

- Uram, igen, uram!

- Zümmögjön rám, mielőtt lunáris pályára áll. Ha nem válaszolnék, törjék rám az ajtót a szanitéccel - sok életerős embert láttam kómába esni egy-egy vaskosabb személyi akta miatt.

- Értem. Sok szerencsét, uram.

Garner kabinjába vonult, ülő helyzetbe polcolta magát a szilikonzselével töltött priccsen, és utasította a számítógépet, hogy vetítse ki a szemközti falra Kuchera dossziéját.

Rezignált sóhajjal üdvözölte a SZIGORÚAN BIZALMAS feliratot, aztán kortyolt Giacomelli kávéjából, és passzív befogadó üzemmódba kapcsolt. A kivetítő felzümmögött, a kabin falán zárt alakzatban masíroztak át a betű-katonák:

NÉV: KUCHERA, EMIL

AZONOSÍTÓ: SAI 7446573652

FEGYVERNEM: HÍRSZERZÉS

RANGFOKOZAT: ŐRNAGY

SZÜLETÉSI HELY: POZSONY (PEU)

SZÜLETÉSI IDO: 2077 SZEPTEMBER 17

ANYJA NEVE: KOVACH, BETHESDA

APJA NEVE: KUCHERA, JAN

A kimerültség úgy ereszkedett Garnerre, mint egy túlsúlyos lepel. Konok elszánással ürítette ki a bögrét, és mielőtt visszatért volna munkájához, gondolati ultimátumot küldött a távolban kéklő anyabolygó felé:

Emil, te kémek gyöngye… ajánlom, hogy izgalmas életed legyen!

5

VÉR & KÖNNYEK

Sol rendszer, Aleph Green szektor Luna C habitát 2111 március 23.

- …Tudod, odafent dönti el valami fejes. Rondán el szoktak cseszni valamit, mert egyszeregyszer úgy döntenek, hogy van valahol egy információmorzsa, amire a harcoló alakulatoknak nincs szükségük. Hiába győzködöd őket, hogy ez sokak életébe fog kerülni, csak elhajtanak. Pedig akkora szarba rántanak, hogy az egész emberiség elsüllyed benne, talán még ma éjszaka. A csillagok is eltűnnek egyszer, persze. Én azért reménykedtem benne, hogy legalább akkor oda fognak figyelni, ha az egész Naprendszer sorsa a tét, de…

Eltűnünk az űr feneketlen örvényében, ha nem jön meg az eszük nagyon gyorsan. Te talán megúszod, de azt elhiszed, ugye, hogy nem lehet mindenkinek kilenc élete! Gondolom, ezt megérted. Persze, ha minden életed folyamán emlékszel az összes előzőre, szart sem ér az egész. Neked sem lehet fenékig tejfel a dolog, mi? Ehh, sebaj, most egyél még egy kis kaviárt, francba a holnappal! Ki tudja, tán ma töltjük az utolsó napunkat a Földön, kár lenne megtagadni magunktól az ilyesmit…

…ANYJA ÁTTÉTES RÁKBAN HALT MEG 2082-BEN. APJA POZSONY EGYIK LEGGAZDAGABB TOZSDEI ALKUSZA VOLT, DE EMIL KUCHERA FIATAL KORA ÓTA VONZÓDOTT A KATONAI PÁLYÁHOZ…

Kuchera még egy kanálnyi belugát csapott a kóbor macska elé, majd szórakozottan lepillantott a Hotel Flamingo tetejéről. Maga sem tudta, hogy került ide. Csak beszállt a liftbe, a legfelső emeletre vitette magát, és mire észrevette volna, már a tető peremén egyensúlyozva bámult a mélységbe.

Több dolga nem akadt odalent. Megtett mindent, hogy figyelmeztesse feletteseit a várható veszélyre, de semmibe vették jelentéseit. Artemovnak talán hittek volna…

2095-BEN KERÜLT AZ UCSS ANNAPOLISI AKADÉMIÁJÁRA, AHOL HAMAR KITŰNT SOKOLDALÚ TEHETSÉGÉVEL. EGY ÉV MÚLVA KERÜL ARTEMOV SORHAJÓKAPITÁNY OSZTÁLYÁBA, AHOL…

Megannyi kártyaasztal, rulettkerék várta, zsetonhegyek és annyi, de annyi pénz, minden éjszaka, amennyinek a puszta látványa elegendő lett volna, hogy közönséges halandók beleszédüljenek. A világ összes kaszinójából kitiltották volna, ha akárcsak a gyanú árnyéka vetődik rá, de sosem tette meg ezt a szívességet a zord biztonságiaknak, és a simaszavú krupiéknak. Sosem csalt.

Csak játszott és nyert. Mindig.

Hosszúra nyúlt - félig dezertálásnak számító - eltávozása alatt rengeteg ellenségeket szerzett. Pokoli érzékel bírt mindenféle szerencsejátékhoz, s ez nem a legjobb ajánlólevél sem Genfben, sem Monte-Carlóban, vagy Ace Cityben, a Hold egyik kráterében épült, gigantikus polimerbuborékokkal óvott csupaneon pandemóniumban: az újra porfészekké züllött Las Vegas utódvárosában.

Kucherának mit sem számítottak koordináták, mindenütt ő volt a legjobb. A csúcson azonban csak egyvalaki fér el - ilyen magasságban már szűkös a hely.

Mégsem szédült soha.

Ace City fényei mélyen alatta villództak, ám az utca hangjai már nem érhettek fel az ötven emelet magasába, az AG járműveket pedig szigorúnak szánt rendeletek tiltották ki a belvárosból. Vakmerően átmászott a korláton, és lábát a mélységbe lógatta. A macska félelem nélkül követte, és óvatosan körbeszaglászta a cirill betűs, fém kaviárosdobozt.

- Ne zavartasd magad, parancsolj! - tolta elé Kuchera az ezerdollárnyi kaviárt. Ő inkább szivarra gyújtott, és figyelte, ahogy a parázs szupernóvaként lobban fel szemei előtt.

2100-BAN ÉVFOLYAMELSŐKÉNT VÉGEZ, FIZIKAI, PSZICHOLÓGIAI ÉS SZELLEMI TELJESÍTMÉNYE EGYARÁNT FIGYELEMRE MÉLTÓ. MÁR AKADÉMIAI TANULMÁNYAI ALATT IS RÉSZT VESZ AZ OPERATÍV MUNKÁBAN, ÉS ÉLES BEVETÉSE IS SIKERREL ZÁRUL…

Tudta, mostanra bezárult körülötte a kör, Ace Cityből nem jut ki többé soha. Nem akarta, hogy egy koszos mellékutca szemeteskonténerében leljenek rá golyószaggatta testére. Nem zavarta, az alatta nyüzsgő város, már csak az érdekelte, ha elszánja magát a végső lépésre, vajon miféle gondolat suhan át a fején utoljára?

Nem gondolhatta végig. Acélajtó csikorgott, bortalpú cipők koppantak mögötte. A macska messzire ugrott mellőle, lába nyomán fekete gyöngyökként szóródtak a mélybe a beluga szemcséi.

Kuchera mérsékelt érdeklődéssel fordult meg. Öt tagbaszakadt férfi lépett elő a szellőzőkürtők és kémények árnyékai közül. A négy szélső alak láthatólag hátrébb állt meg, kezükben mattfeketére krómozott mini-géppisztolyok csillantak. Közöttük, előttük, csípőre tett kézzel magasodott vezetőjük. Fegyvertelen volt, csak tökéletes fogai villantak elő, ahogy féloldalas mosolyra húzódott arca. Kuchera lemondóan felsóhajtott, amikor ráismert, majd lassan átemelte lábát az acélkorláton.

- Miért is ugranál, amigo? - kérdezte a jövevény.

- Tudod, Giugaro, jobban szeretem a tiszta munkát. Nem szívesen tenném ki magam annak, hogy elevenen kerüljek a kezedbe, ugye megérted? Még az utolsó vacsoravendégemet is elriasztottad, te meg a gorilláid, így hát most már…

- Ugyan, Kuchera, amilyen szerencsés fattyú vagy, biztosan egy kamionrakomány pehelypaplanra esnél, ezt pedig nem kockáztatnám meg! Hiszen te vagy az első, aki sikeresen fosztotta ki a Család összes házát, és ráadásul csalás nélkül. Mondd, megszoríthatom azt a kezet, amely ilyen szerencsésen forgatja a kártyát?

- Inkább ne - kérte a játékos, miközben rezignáltan vizsgálta tenyerét. - Az a kéz sok minden mást is csinált.

Giugaro oldala mellé ejtette bőrkesztyűs kezét, arcáról lefagyott a mosoly.

- Így is jó. Ez esetben is van egy ajánlatom. Esélyt kaphatsz egy utolsó játszmára, és ha megnyered, szabadon távozhatsz. A Holdra többé nem teheted a lábadat, de ez gondolom amúgy is egyértelmű…

Kuchera egy lépést sem hátrált el a tető peremétől, ám tartása lazult kissé. Giugaro is játékos valahol, ha cinkeli is a lapokat. Talán… talán, érdemes megbízni benne, végül is, mit veszíthet?

- Megfontolom. Milyen játékra gondoltál?

Giugaro egyik testőre felé nyújtotta kezét, anélkül, hogy akárcsak futólag hátrapillantott volna. A hústorony egy ódivatú, de szép állapotú Coltot adott át neki, csővel előre. Giugaro lecsapta a csövet, és Kuchera felé mutatta a tárat.

- Üres.

- Így van, de nemsokára lesz benne egy golyó.

- Orosz rulett?

- Így van.

- Ki garantálja, hogy futni hagysz, ha sikerül?

- Senki - vonta meg a vállát a végrehajtó. - Be kell érned a szavammal.

- Tudod, hogy mit tartok rólad.

- Van választásod? A hatlövetű, az ugrás, vagy a fiúk Ingramjai. Válassz!

Kuchera eltöprengett. Öt az egyhez. Jó számok.

- Add a mordályt, és mondd a feltételeket.

- Rendben, látom, hallgatsz az okos szóra - széles vigyor kúszott Giugaro képére, vért érző cápáéhoz hasonló. - Öt menet van, minden egyes alkalommal eggyel több golyó lesz a revolverben. A végére is marad egy üres hely, esélyed tehát akkor is akad. Az egészet 3D-re vesszük, így lesz esélyed bizonyítani a megbízóimnak, hogy mindvégig becsülettel játszottál. Ha meg vesztesz… nos, akkor megspórolod nekünk a nyomeltüntetést. Öngyilkosság, ügy lezárva. Ha ellenben végigcsinálod, elég, ha visszaszolgáltatod a pénzt és futhatsz. A mutatványodról készült felvétellel letudtad azt a kis kellemetlenséget, amit a megbízóimnak okoztál. Áll az alku?

Kuchera gunyoros fintort vágott.

- Persze. Az én helyzetemben az utolsó fogpiszkálóba is kapaszkodni illik, nemde?

- Jól látod a helyzetet. Ne is húzd az időt, kezdd!

Giugaro egyik emberének kezében surrogni kezdett a videokamera, főnökük pedig egy lőszert csúsztatott a ‘44-es tárába.

…SZOCIÁLIS KAPCSOLATAIT SZIGORÚAN A LEGSZÜKSÉGESEBBRE KORLÁTOZZA. 2098-BAN ELJEGYEZTE MARIA VELASQUEZ KADÉTOT, ÁM HÁZASSÁGOT MINDEZIDÁIG NEM KÖTÖTT VELE…

- Ha esetleg valami hamis gondolatod támadna, amigo, verd ki a fejedből! Négy fegyver céloz rád, tehát ha csak egyetlen pillanatra is felém fordítod a mordályt, garantálom, hogy nem lesz időd meghúzni a ravaszt. Amúgy tudom, hogy meglepően jól bánsz a fegyverekkel, így hát rajtad lesz a szemem.

- Látom, már olyan régóta játszol cinkelt lapokkal, hogy fel sem tudod tételezni, hogy mások esetleg csalás nélkül akarnak nyerni, mi? Ugyan, beszélhetek az ilyennek… - legyintett lemondóan Kuchera, majd a halántékához emelte a Coltot, és meghúzta a ravaszt.

Klikk.

Az ártalmatlan csattanás olyan hirtelen szaggatta szét az éjszaka csendjét, hogy a gorillák ujja szinte önkéntelenül szorult a ravaszra. Szerencsére azonban elég tapasztaltak voltak, így nem követtek el végzetes hibát.

- Egy. Bravó, szerencséd volt. Markolattal előre add vissza, hadd tegyem bele a következőt adagot.

- Ehh, gyűlölöm a páros számokat - sóhajtott Kuchera elkeseredetten.

- Márpedig ezzel meg kell békélned, amigo - felelte némi kajánsággal Giugaro.

A második golyó is a forgótárba került, a játékos ez alkalommal bal kezével illesztette fejéhez a fél karnyi hosszú acélcsövet. Talán ez, talán a vakszerencse tette, de az ütőszeg ez alkalommal is a puszta levegőre csapott le, és nem történt máshogy ezután sem.

Három a három ellen, négy a kettőhöz.

- Nem hittem volna, hogy eddig húzod, amigo! - biccentett Giugaro elismerően. Ha ezt, az ötödik menetet is megúszod, szabad vagy, ahogy ígértem.

- Hát hogyne, hogyne… - sóhajtott Kuchera, ahogy felkészült az utolsó lövésre. Tisztában volt vele persze, hogy a maffiózó semmiképp nem tartja majd be a szavát, tudta, történjen bárhogy is, a napfelkeltét már nem látja meg. Giugaro kísérőinek arcán azonban valami különöset pillantott meg: tiszteletet, és csodálatot. Tudta, neve fennmarad mindaddig, amíg Ace City egy darabban marad. Nem, mintha ez olyan hosszú ideig így maradna, de mégis… Legendává lesz, és jelen helyzetében ez volt a legtöbb, amit remélhetett. Utoljára megpörgette hát az öt gyilkos ólomparánnyal terhes tárat, és meggyújtotta utolsó havannáját, mielőtt halántékához illesztette volna a hűvös, tízhüvelykes acélcsövet.

…ARTEMOV KAPITÁNYT MINDIG MESTERÉNEK TEKINTETTE. A PSZICHOLÓGIAI JELENTÉS SZERINT KIKÉPZŐJE IRÁNTI TISZTELETE AZONBAN ERŐS RIVALIZÁLÁSHOZ VEZETETT…

Klikk.

- Ilyen nincs - hebegte sápadtan az egyik verőember.

- Mondtam, Alonso, szerencsés a fickó, de ez többé nem számít. Kiszórakoztuk magunkat, jó volt az előadás, de most már elég. Lőjétek le!

Meg-megreszkettek az izmos karok, miközben célra emelték a géppisztolyokat, a sokat látott gazemberek arcára mintha zavar ült volna ki. Tétovázásuk láthatóan bosszantotta Giugarot, ezért ő tüzelt először a tető szélén álló játékosra. Golyója vállon találta Kucherát, de csodával határos módon nem zuhant a mélységbe, hiába lökte hátra a nagy kaliberű lövedék. Teste fennakadt a Flamingo Hotel széles tetőpárkányán. Sebzett vállából patakzott a vér, mégis eszméleténél maradt. Érezte, ahogy minden szívdobbanása friss, vörös vért pumpál a szürke plasztbetonra. Szivarja alig félméternyire parázslott tőle, de gyengének érezte magát, hogy érte nyúljon. Csak feküdt, és várta, hogy a feleszmélő gyilkosok végezzenek vele.

…SZERGEJ ARTEMOV HALÁLA UTÁN MINDEZEK ELLENÉRE OLYAN NEGATÍV VÁLTOZÁSOK KÖVETKEZTEK BE PSZICHIKAI ÁLLAPOTÁBAN, AMELYEK…

A Kaszás azonban késett. Kuchera ép karjával feltámasztotta magát, és kissé türelmetlenül felpillantott a korlát mögül. Meghökkenve látta, hogy mindössze hárman vannak talpon támadói közül. Giugaro, és legbuzgóbb kísérője hatalmas vértócsa közepén feküdtek, torkukból nehéz dobótőr nyele meredezett. A megmaradt martalócok fegyverei buzgón pásztázták a tetőt, néha vaktában tüzelve a láthatatlan mestergyilkosra. Hamarosan csak ketten lőhettek, balszerencsés társuk homlokát impulzusfegyver találata robbantotta szét, utolsó sorozata a szálloda tűzoltórendszerének tartályát lyuggatta szitává. A nyomás alól szabaduló víztömeg szétrepesztette a vastag acélfalakat, a kiszabaduló, sok száz hektoliternyi folyadék pedig kékesen csillogva öntötte el a tetőt. Hamar elérte a korlátot, és át-át csapva rajta kereste útját lefelé. Kuchera hirtelen elég erőt érzett magában ahhoz, hogy elgurult szivarja után nyúljon. Idejében érte el, a lezúduló víz már-már kioltotta a pislákoló parazsat.

Hohó, először az Uppmannt mentjük meg a hullámsírtól, a gyerekek és a nők majd gondoskodnak magukról!

…MIATT HARCTÉRI BEVETÉSE, SEMMIKÉPPEN SEM JAVASOLHATÓ, VALAMINT JELENTÉSEI IS FENNTARTÁSSAL KEZELENDŐK.

Mire ismét felnézett, már csak egy élő embert látott odafent. A hatalmas termetű alak megragadta a sebesült hazardőrt, és felsegítette.

- Jól van, Kuchera?

- Nem mondhatnám. Ugyanis szarrá lőtték a vállamat. Ettől eltekintve persze…

- Ez legyen a legnagyobb baja. Kiheveri majd.

- Ki maga? - nyögte a játékos.

- Jack Garner kapitány az Űrfegyvernemtől. Tekintse magát reaktiválva, ügynök!

Kuchera arca keserű mosolyba torzult.

- Miért? Most talán odafigyel valaki arra, mit szajkózok évek óta, vagy űrkalózokat irtunk?

- Ez a parancsunk. Olvastam az aktáját, Kuchera, és biztosíthatom, hogy…

- Hagyjuk a mellédumálást kapitány! Mindenképpen magával tartok, mert így talán lesz lehetőségem arra, hogy bizonyíthassam az igazamat. Persze, ingyen ebéd nincs… De mégis, hogy végezhetett egyedül egy falka jól képzett maffiózóval?

- Öt az egyhez. Jó számok, nem emlékszik?

- Miért állt ki velük egyedül?

- Mert nem kockáztathattam, hogy elessek egy olyan ember segítségétől, aki állandóan a nyerő lapokat húzza.

- Amíg egyáltalán vannak lapok…

- Nagyon jó ember ajánlotta nekem, Kuchera, így engem meg tud győzni. Sőt, ha ez a küldetés sikeres, lehet, hogy a fejesek is méltányolják a…

- Kényszerképzeteimet?

- Ne sajnáltassa magát! - csattant fel Garner. - Csatába indulunk, és nekem tisztekre van szükségem, nem nyafogós újoncokra! Nem az Űrfegyvernem megbízásából jön, hanem csakis azért, mert megmentettem a tyúkszaros életét, és azért, mert tudhatja, csakis így szerezhet hitelt a saját szavainak!

- Arra a kis időre? Ugyan, minek?

- Van még egy ok. Én hiszek magának. És most jön, vagy a tökénél fogva rángassam a hajómra?

Kuchera mérlegelt, és úgy döntött, inkább magától megy.

- Garner, azt mindenesetre tudnia kell, hogy amit útközben elmondok magának, nem lesz valami könnyű mese. Kísérjen vissza a szobámba, van valami a poggyászomban, amire szükségem lesz. Utána felőlem indulhatunk is.

6

OK & OKOZAT

Útban az Új Határvidék felé, 2111 március 27

- Nem szívesen ismétlem magam, ezredes!

Yoshimo Sakuzo tábornok szúrós tekintettel méregette beosztottját. Ujjai türelmetlenül doboltak díszes, terrai mahagóniból faragott íróasztala lakkozott lapján.

- Maga a legjobb tisztem, és - így magunk között… - az éjfekete szemek villanására sápadtan oldalgott ki a szobából a rohamkarabélyos testőre - azt is elárulom, hogy a legkedvesebb tanítványom is egyben. Meghallgatom a javaslatait, volt, hogy bölcsebben is döntött, mint én, de most határozott parancsot kapott!

- De Sakuzo-sama, a Kzolan rendszerből nem jelentettek harctevékenységet, és reménytelenül messze van minden jelentős objektumtól, ezért nem értem…

- A Caprice önmagában is fontos objektum, és magad is tudod, hogy a Kzolan környékén van a független kalózok utolsó menedéke is!

- Kalózok? - horkant fel hitetlenkedve Cortilliari.

Sakuzo arca nem árulta el meglepetését, de magában mindig megdöbbent, amikor kecses, mégis dús idomú tisztje ilyen férfias gesztusra ragadtatta magát. Nilea Cortilliari nő volt, vérbeli nő, finom szálú, gesztenyebarna fürtjeitől egészen karcsú lábáig, amelyeket most, hogy az őrmester távozott, egyenruhájához nem illő nőiességgel rakott keresztbe.

- A Caprice-t még akkor sem veszélyezteti egy szedett-vedett kalózflotta, ha valami féltökű szerencsétlen navigálja! Az Űrfegyvernem legmodernebb egysége, a tűzereje…

- Tisztában vagyok a tűzerejével, ezredes. Ami a parancsnokot illeti, nos… miatta a legkevésbé sem aggódom. A helyzet az, hogy jó okom van megbízni benne… de minden látszat ellenére szüksége lehet rá, hogy valaki fedezze a hátát.

- Pont Garnert?

- Nem Garnert. A Caprice-t. Pillanatnyilag az is elegendő, ha csatlakozol Lindstörm ezredeshez, a Khirzaask rendszerben, de te az én személyes parancsnokságom alatt maradsz, és ha úgy hozza szükség, a Caprice nyomába eredsz.

Cortilliari sértődötten felemelkedett, és - jóval merevebben, mint a helyzet szükségessé tette volna - tisztelgett feljebbvalója előtt.

- Parancsára uram!

Hajója huszonhárom óra múlva már a Gamma rendszerben járőrözött, de igazi célját csak kevesen tudták.

A légkör határát az LSS Lear X. sztratoszféragépével lépték át, Caprice-ra egy kétszemélyes mentőkapszulában jutottak. Kuchera sztázisban töltötte az utat, vállsérülése azonban a ADP korai változatának minden igyekezete ellenére sem gyógyult be az ötórás utazás alatt. Testében még szorgosan dolgoztak a sebésznanoidok, amikor Garner kitámogatta a zsilipkamrából.

- Isten hozta a fedélzeten, ügynök!

- Zsebcirkáló osztály? Szép példány! Azt tudja, ugye, hogy a tervezésnél alaposan lekoppintották a marsiak Artemisét? Tudom, volt közöm az ügyhöz. Persze, ez ma már történelem, bár az ipari kémek még a historikusok lábjegyzeteibe sem sűrűn kerülnek bele…

- Úgy tűnik, lemaradtam egyről és másról. Épp azért szedtem össze, hogy tájékoztasson! Hálás lennék azért is, ha megosztaná velem a küldetéssel kapcsolatos aggályait is.

- Rendben kapitány. Kínáljon meg valami erőssel, utána akár kezdhetem is. Érdekes sztori lesz, nem árt, ha erősen kapaszkodik majd. Jobb, ha a kajütjében kezdek neki, ha megbocsát, nem szívesen álldogálnék itt.

Néhány perc múltán a két férfi már a kapitányi fotelekben ült, kezükben műanyagcsésze, benne Giacomelli hadnagy igazi, csempészett kávéja.

- Hallgatom, Kuchera.

- Nos, mint azt ön is tudja, A Föld és a Mars közötti háborút egy, a kenguruk diplomáciai küldöttségét ért támadás robbantotta ki, habár a földi hatóságok váltig tagadták, hogy az ő kezük lenne a dologban…

- Igen, ez természetesen rémlik. Ne feledje, mindössze az elmúlt négy évben nem voltam olyan állapotban, hogy követhessem az eseményeket.

- Nos, ez elég volt a bolygóközi háború kitöréséhez. A számok a Föld, a technológiai fölény a Mars oldalán állt, így igen hosszú, kétesélyes játszmának nézhetett elébe az emberiség. A közvetlen invázió mindkét részről esélytelen volt. Ennek törvényszerű folyománya volt a nyíltűri hadviselés. Mindkét bolygó elérhetetlen volt, az ellenfelek tehát elsősorban egymás védelmi vonalainak szétzilálására törekedtek.

- Eddig értem, Kuchera, ne feledje: ott voltam.

- Tudom - bólintott az ügynök. - Csak ezért ismételem el magának is a dolgokat, hogy világos legyen, hogyan jutott el Artemov azon következtetésig, amit mindezidáig nem hajlandóak felfogni politikusaink. Az a néhány féregjárat, amit felfedeztünk, és használunk is, biztosan kétirányú. Itt bejárat, odaát kijárat, capisce? Persze, túloldalról jövő támadásokra egyetlen épeszű ember sem gondolhatott, főleg azelőtt, hogy egyáltalán megnyithattuk volna a féregjáratokat. A feltételezett E.T. bagázs elvégre ugyanúgy zsákutcában találta volna magát, mint mi, a lyuk innenső oldalán, megaztán miért is támadnának meg ok nélkül egy idegen fajt, nemde?

- Így van - bólintott Garner. - Magam is így okoskodtam volna, már ha egyáltalán felmerül bennem az a baromság, hogy léteznek idegenek. Akkor még…

- Megértem. Katonaember nem foglalkozik mindenféle sci-fi írók hagymázas képzelgéseivel, ugyebár? Nos, akkoriban még Artemov, és jómagam sem pazaroltunk egy gondolatot a dologra, de közbejöttek ám a tények. Idegenek - mint az kiderült - igenis léteznek, és…

- Ne folytassa. Alaposan áttanulmányoztam azért a jelenlegi helyzet előzményeit. A kariakok semmiképpen sem támadhattak meg minket annak idején, és különben is, úgy tűnik, egyszerű territoriális okokból folytatnak viselnek hadat ellenünk. Amúgy meg…

- Várjon! Ki beszélt itt a kariakokról?

Garner kissé hátrább tolta magát, hogy elegendő helye legyen félreugrani, ha a megszállott esetleg őrjöngeni kezdene.

- Ön szerint tehát… tehát, van még egy idegen, intelligens faj, és ők indítottak támadást a marsi delegáció ellen?

- Kissé leegyszerűsíti a dolgokat, de valóban így gondolom, és bizonyítékaim is vannak rá! Lehet, persze, hogy nem személyesen jártak el ez ügyben, hanem mással végeztették el a mocskos munkát, de a lényegen ez semmit nem változtat.

- És ha én erre azt mondom, hogy maga, és az ex-főnöke holdkóros kretének? - érdeklődött a türelmét vesztett kapitány.

- Nem lepne meg. Évek óta ezt a sódert hallgatom. Valóban egyszerűbb, mint elgondolkodni, tudom, de annak is tudatában vagyok, hogy ez alkalommal nem egy tölgyfafejű politikus ül velem szemben, hanem egy olyan katona, aki lemaradt az előző négy év propagandaszövegeiről. Lehet, hogy magánál tiszta lappal indulok. Ne feledje, azt mondta, hisz nekem!

- Nos, ha másban nem is, az biztos, hogy abban igaza van, hogy holmi kalózok nem állhatnak az ügy hátterében.

- És ez a lényeg! Ha nem ok, akkor ki, hmm?

- Nem tudom. Talán valami terrai, vagy marsi nagyfejű, aki fegyvereladásokból él, és….

- Ugyan! - csattant fel Kuchera. - Tudjuk, hogy a nagy cégeknek a bolygóközi háború hatalmas érvágást jelentett, és az is nyilvánvaló, hogy egy hétig sem tudtak volna eltitkolni ekkora szarkeverést! Figyeljen, a válasz teljesen logikus, olyannyira, mint az, hogy a mi kedves, megválasztott politikusaink ezúttal is az after shave mellé száműzik Occam borotváját!

- Mintha valami bizonyítékot említett volna…

- Van - bólintott az ügynök. - Azt hiszem, akad a hajóján hanglejátszó egység, kapitány… Ha igen, hát van nálam egy kis hallgatnivaló. Ez nem más, mint Artemov, és egy marsi tiszt, bizonyos Cortilliari százados párbeszéde, röviddel a Charon űrlabor megsemmisülése előtt.

- Cortilliarit mondott? - hördült fel Garner.

- Igen - bólintott a spion, közben borostás arcán győztes mosoly derengett fel. - Ki tudja miért, valahogy sejtettem, hogy ez a név előhoz magából valamit. Például egy olyan, ellenállhatatlan érzést, miszerint talán mégsem vagyok az a holdkóros idióta, akinek először gondolt. Nos, Cortilliari és Artemov között a Charon megsemmisítése előtt lezajlott egy párbeszéd.

- Erről nem tudtam!

- Persze, hogy nem. Valakik nagyon hülyének nézhették a közvéleményt! Mielőtt tüzet nyitunk egy békés kutatóállomásra, a bolygóközi hadijog minden törvényének értelmében legalábbis illik felszólítani a megadásra, és ha ezt valaki nem teszi meg, könnyen a háborús bűnöket tárgyaló bíróság előtt találhatja magát, nemde? Mély sajnálatomra Cortilliari elkerülte ezt a sorsot, de azt még nekem is el kell ismernem, hogy ezért az értelmetlen pusztításért nem ő volt a felelős, még akkor sem, ha az elszánás nem hiányzott belőle. De minek is szaporítsam én a szót, amikor elmondhatják a történetet a résztvevők is! Rajta, Garner, indítsa el az anyagot. Pakoljon rá minden zajszűrőt, amije csak van, mert a minősége - enyhén szólva - nem tökéletes…

- Automatikus a zajszűrés, ne aggódjon. Indítom.

Eleinte csak statikus zörej hallatszott a hangszórókból, de az audiórendszer hamar megtalálta az ideális hangzást. A fehérzajból lassan elváltak az egyes hangok, kivehetővé váltak a pattogó, angol nyelvű mondatok is…

“…Itt Nilea Cortilliari, a marsi flotta századosa. Felszólítom a Charon kutatóállomás parancsnokát, hogy azonnali hatállyal adja meg magát és adja át az állomást. Ellenkező esetben tüzet nyitok!…”

- Gondolom, felismeri, Garner. Akit a vonal túlsó végén fog hallani, az maga Artemov ezredes.

“Rögvest megteszem, kisasszony, de a generátort nem állíthatom le azonnal. “

“Figyelmeztetem, ezredes, velem nem szórakozhat! Húsz másodperce van, utána lövetni fogok! A megszólításom pedig kapitány, ha még egyszer kisasszonynak mer szólítani, a fonnyadt férfiasságára irányítom a protonágyúkat! Kis célpont, tudom, de ilyen közelről azt is biztosan eltalálom…. “

- Elragadó a stílusa, nemde? - érdeklődött Kuchera. És most figyeljen jól, Garner!

Az emberi hangokat hirtelen túlhasogató, magas frekvenciájú sivítás váltotta fel. Mintha valami óriási dolog egyszerűen meghasadt volna a mikrofonok előtt.

“Mit csinál, Artemov? Ne próbálkozzon, semmiféle…. Uramisten, mi ez? Mi történik? Hátra! Pályamódosítás százhatvan fokon, reaktív meghajtás vészprotokoll, vektor 8.2… “

A felvétel ismét fehérzajba fulladt. Nehéz, betonszerű csend zuhant a Caprice parancsnoki kajütjére. Kuchera szólalt meg először, tekintete a kapitány szemét kereste.

- Hallhatta, Cortilliari végül nem adta ki a tűzparancsot. Minden bizonnyal azt is…

- Várjon! - Garner hátrahajtotta fejét, és reflexszerűen halántékához nyúlt. - Mintha egy-két apróságot visszahozott volna a felvétel… Sajnos, nem érdemes semmiféle színpadias fordulatra számítania, hasznos dolgok nem kerültek elő a kacattárból, de…

- Úgy tudom, ez mindenképpen egy gyógyulási folyamat kezdete - bólintott a spion. - Ám most, ha megengedi, inkább a hangfelvételről kérdezem. Ezek után érti már, hogy miért muszáj kételkednem a hivatalos verzióban, ugye?

- Nem. Artemov egyszerűen működésbe hozta a Charon önmegsemmisítő-rendszerét. Mégsem hagyhatta, hogy a teljes kutatási anyag ellenséges kézre jusson!

- Valóban kézenfekvő magyarázat lenne, kapitány, azonban van egy apró hibája. A Charon fedélzetén nem voltak önmegsemmisítő töltetek! Miért is lettek volna? Polgári célra készült, és senki nem számolt azzal, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerülhet.

- Akkor mégis, mire gyanakszik?

Kuchera méregdrága havannát húzott elő szkafandere egyik rejtett zugából. Gondosan levágta a végét, és Garner rosszalló pillantásával mit sem törődve rá gyújtott.

- Ma már tudjuk, mivel jár, ha egy féregjáratot nem a kellő körültekintéssel nyitnak meg. Egy rohadt nagy robbanással, azaz, hogy pontosak legyünk, épp az ellentétével, implózióval. Ez valósággal kiszakíthatja az anyagot a struktúrákból, és az, aki megnyitja, ezzel önmagában csapást mérhet a túloldalon lévőkre. Újabban nem is igazán telepítenek stabil állomásokat a féregjáratok közelébe, de akkor még…

- Értem. Ez azonban nem magyaráz meg mindent! Olvastam Cortilliari, és mások jelentéseit is, és a Charon pusztulása után több egységet is találat ért, az pedig…

- …egy ellenséges űrjárművet feltételez a közelben - bólintott Kuchera. - Pontosan így van. A marsi és a földi flotta akkor már nem tüzelt egymásra, sőt…

- Ez esetben vajon mi volt az, ami olyan rondán szétrúgta a seggünket odakint?

- Látja, Garner, éppen ez az, amire magam is kíváncsi vagyok, de azt hiszem, csak egy magyarázat van. Egy idegen űrhajóra gyanakszom, amelynek a fegyverrendszerei kevéssel, álcázása azonban sokkal fejlettebb, mint a mieink.

- Talán igaza van, talán nem. Az érvei meggyőzőek, de semmi sem bizonyítja, hogy így történt.

- …és semmi nem is szól ellene, igaz?

Garner felsóhajtott.

- Rendben, tegyük fel, hogy igaza van. És most mi legyen? Indítsunk vaktában mélyűri hajtóvadászatot egy fantom ellen?

- Igen felesleges fáradozás lenne. Egyetlen értelmes civilizáció sem támad meg egy másikat, csak úgy, szórakozásból. Amit akartak, nem érték el, hiszen a Föld és a Mars végül békét kötött, tehát biztos vagyok benne, hogy hallatni fognak még magukról.

Garner láthatóan fontolóra vette Kuchera szavait. Plasztüveg palackot vett elő az egyik fali tárlórekeszből, és tartalmából emberes adagot töltött a kávés poharakba.

- Mintha valóban hallottam volna, olyasmiről, ami egy harmadik értelmes faj létezését támasztja alá. A Béta rendszer napja körül mintha keringene valami izé…

- Látom, utánanézett egynek és másnak, kapitány. Annak az izének a Leviatán nevet adta az első expedíció, amit a féregjáratok felderítésére küldtek. Azzal azonban, hogy nevet adtak neki, korántsem jutottak közelebb a megismeréséhez. Megvizsgálni ugyanis sem akkor, sem azóta nem sikerült: a monstrum önműködő ütegei halálos pontossággal tüzelnek, átütik a legerősebb pajzsokat, kilyuggatják a legszilárdabb burkolatot is. Külseje alapján biztosan nem kariak egység, hiszen ők félig szerves egységeket használnak, azt pedig bizonyosan kizárhatjuk, hogy az emberiség műve lenne, ugyebár.

- Tehát, akik a Leviatánt létrehozták, egy eddig ismeretlen, idegen faj…

- Róluk semmit nem tudunk. Lehet, hogy egy réges-rég elpusztult civilizáció műve, és csakis valamiféle automatika tartja működésben, de a puszta létezésével bizonyítja, hogy nem csak a kariakokkal osztozunk az intelligencia adományában. Nos, a következtetések levonását önre bízom, kapitány.

Kuchera tósztra emelte poharát, és belekortyolt italába, Garner követte példáját. A spion hirtelen elfintorodott, és kérdő tekintettel bámult a fregattkapitányra.

- Mi ez? - érdeklődött enyhe szemrehányással hangjában.

- Suntori. Ez volt a legjobb, amit be tudtam szerezni Ace Cityben. Keresgélni nem igazán volt érkezésem, remélem, megérti.

- De hát ez szintetikus!

- Érdekes, azelőtt mindig meg tudtam különböztetni az eredetitől, de mostanában…

Hangszóró reccsenése szakította félbe Garner monológját.

- Uram, az érzékelők nagymennyiségű sodródó roncsot és törmeléket jeleznek! A nagyobb darabok már vizuálisan is észlelhetőek.

- Ugye, megbocsát, ezt a saját szememmel kell látnom.

- Felesleges fáradoznia. Biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban találtuk meg a maga űrkalózait, illetve mindazt, ami maradt belőlük.

- Biztosra megyek.

Gamer a kommunikációs egységhez lépett.

- Fogjon be egy nagyobb darabot, és vizsgálja meg alaposan, főhadnagy! Az eredményt azonnal továbbítsa nekem.

- Igenis, uram!

Néhány perc múlva a két férfi elmélyülten tanulmányozta az elemzést.

- Jeanne D’Arc osztályú rombolók, legalábbis a burkolat anyagának összetétele, és az egyik egyben maradt vezérsík alapján - mormolta Kuchera. A franciák úgy nyolc éve vonták ki őket a flottájukból, többségüket bontásra, néhányukat futár- vagy postai kézbesítésre szakosodott cégeknek adták el.

- Egen - erősítette meg Garner. - A reaktoraikat könnyen fel lehet tuningolni, a beépített fegyverrendszerek pótlása sem okozhatott gondot, mert tökéletesen kompatibilisek a legtöbb, szabadpiacon beszerezhető szarsággal.

- Gondolom, az Űrfegyvernem nem jelentett veszteséget ebből a körzetből, így meggyőződhetett róla, hogy ezek voltak a maga kalózai!

- Minden bizonnyal. Harctevékenység azonban errefelé nem volt. Kuchera, azt hiszem, valóban elkezdek hinni magának!

- Jobb későn, mint soha - jegyezte meg fanyarul a spion, és korábbi fenntartásaival nem törődve, belekortyolt a Suntoriba.

- Lehet azonban még egy magyarázat… - töprengett el Garner.

- Miféle magyarázat? Ember, jelentést kellene tennünk! Figyelmeztetni az Légió vezérkarában ülő seggfejeket hogy készüljenek! Miért vesztegeti az időt?

- Azért, mert egy vaklárma a kariakok malmára hajtaná a vizet. Biztosra kell mennünk. Ne aggódjon, pár óra alatt a végére járhatunk.

- Mire gyanakszik, Garner?

- Arra, hogy a harcok végeztével a különböző kalózfrakciók egymásnak estek, és amit itt láttunk, az a vesztes csürhe maradéka. A hírek miatt meg ne aggódjon, azonnal utasítom Sanderset, hogy juttassa haza a jelentést. Mi pedig körülnézünk a Yarbo térségben. Máshová nem menekülhettek, ha egyáltalán életben van még bárki is közülük. Egy gyors lokátoros letapogatás, és mindent tudunk. A Caprice radarrendszere pillanatok alatt átfésüli az egész Béta rendszert.

- Időpazarlásnak tartom, de megértem. Maga sem akarja tartani a hátát, mi?

Garner fenyegetően megindult Kuchera felé. A spion félelem nélkül figyelte, ahogy a hatalmas termetű katona fölé magasodik. Fel sem állt ültéből, pohara széle felett figyelte csak, ahogy a másik vonásai megfeszülnek.

- Maga mindig ilyen idegesítő volt, Kuchera? Nem csodálom, hogy Artemov is inkább külön feladatokat adott, csak, hogy megszabaduljon…

Kuchera lassan felemelkedett ültéből. Jó egy fejjel volt alacsonyabb a kapitánynál, de arcán egyáltalán nem látszott, hogy megilletődött volna.

- Artemovot ne emlegesse mindenféle kétes összefüggésben, bornyakú, mert esküszöm, szétrúgom a zsíros fejét! Ha egyáltalán fogalma lenne, mit köszönhet a világ annak az embernek, hát…

A feszült helyzetnek - tudtán kívül ugyan - Sanders első tiszt vetett véget.

- Uram, elértük a Bétát, és megkezdtük a szkennelést. Találtunk valami érdekeset. Ha megnézné…

Egy perccel később Kuchera és Garner, megfeledkezve az iménti intermezzóról, már egymás mellett meredtek a radarernyőre.

- Mintha egy flottányi egyszemélyes mentőkapszula közeledne, nemde?

- Nagyon úgy néz ki - tűnődött Garner. - De túl hagy távolságot tartanak egymástól, és láthatólag harci alakzatban haladnak. Sanders! Van fogalma arról, miképpen fest egy kariak támadóflotta radarképe?

- Nincs, uram. Én mostanáig csak odahaza járőröztem.

- Ne fárasszák magukat - sóhajtott Kuchera. -A kapitány sejtései ezúttal helytállóak. Egy kariak flottának épp így kell kinéznie.

7

HACK & SLASH

Új Határvidék, 2111 március 27 zulu 0944

- Irányt változtatnak! - harsant a feszült csendben a lövegkezelő kiáltása.

- Felénk indulnak. Naná, hogy észrevettek!

- Mit tervez, Garner? - tudakolta Kuchera.

- Őszintén?

- Ha lehet.

- Rohanni fogunk, mint a seggberúgott kölyökkutya. Ma nincs hűsfelvétel. Sanders, hátra arcot!

- Igen uram!

- Azt hiszem, ebben egyetértünk - jegyezte meg Kuchera.

- Civilnek kuss, ha kérnem szabad. Amúgy elnézést az előbbiért.

- Elnézem én, Garner, de a nagy egymásba borulásban el ne feledkezzünk a kariakokról! Úgy látom, hiába taposunk bele. Közelednek.

- Ha ezt a tempót tartják, harmincöt másodperc múlva lőtávolba érnek - suttogta valaki.

- Teljes sebesség, elsőfokú riadó. Mindenki azonnal a harcálláspontjára! Tüzelni nem fogunk; muszáj megvárnunk, amíg ők lépnek.

A Caprice fedélzetén megszólalt a riadó, Garner öblös hangja azonban túlharsogta a felvijjogó szirénákat.

- Azonnal adják le a vészjelzéseket! Gondoskodjanak méltó fogadtatásról.

- Harminckét másodperc.

- Figyelje a kijelzőt, hadnagy - emlékeztette Garner Sanderset. Az irányítást mostantól én veszem át, ne aggódjon, alig-alig koptam meg az elmúlt négy évben.

A kariak flotta egyre közelebb nyomult. Előőrsei hamarosan a kamerák hatósugarába értek, majd a főerők képe is kirajzolódott a monitorokon. Kuchera és Garner merev arccal bámulták az egyre növekvő színfoltokat.

- Ezek kurva nagyok! - fakadtak ki.

Mintha varázsige hangzott volna el: az élre tört kariak sorhajó orrán napforró fénypászma villant. Nyomában ionvillámok szabdalták az űr sötétjét.

- Ügyesek a rohadékok - mormolta Garner. - Még pár ilyen, és bemérnek minket. Sanders lője őket mindennel, amit csak a fedélzeten talál!

- …hátha pánikba esnek tőle - bólintott Kuchera rezignáltan.

A Caprice teljes hosszában megremegett, ahogy a kvantumágyúk tüzelésbe kezdtek. A fedélzeti lövészek útnak indítottak fél tucat Mark-VI. jelzésű rakétát is. Garner és Kuchera lélegzetvisszafojtva követték a pályájukat, és diadalüvöltéssel nyugtázták, ahogy az egyik célba talált.

- Maga tényleg őrnagy, vagy ez csak amolyan hírszerzői sallang?

- Kaptam kiképzést - bólintott a spion. - Van azonban egy sanda gyanúm, hogy momentán még jelenlegi legénységével is többre megy, mint velem.

- Amihez szükségem van magára, azt meg tudja csinálni. Menjen a lőelemképzőhöz, és jelentse a helyzetüket!

- Aye-aye! - tisztelgett Kuchera. Borostás arca mély ráncait a kariak lövések fénye varázsolta kísérteties grimasszá.

- Kurzor 5.73, irány adott, erő maximumra, és nem kell spórolni a rakétákkal! Kitérő manővert 7.44 felé - darálta a kapitány a mikrofonba.

- Garner, ne így manőverezzen! Más ötletem van, figyeljen rám…

- Csak így találhatjuk el a vezérhajót.

- Ugyan már! Nézze meg, mekkorák a dögök! Még ha akarnánk, akkor se lőhetünk melléjük. Hallgasson meg! Csak egy rohadt mondatomra figyeljen, utána felőlem akár az árbocra is felkötethet!

- Kíméljen meg a hülyeségeitől. Sanders! Irány 21 energia 5.7. Tűz!

A találat nyomán szikrazápor tört elő a kariak zászlóshajó oldalából. A félig organikus szörnyeteg lemaradt, és a kisebb egységek védelmébe húzódott. Elemi erejű rikoltás tört elő a Caprice legénységének minden tagjából.

- Szép lövés, Garner, de a többi negyvenkilenc kariak egységgel hogy bánik el?

- Sorjában, ahogy kell.

- Na igen, akár az aknamezőn - bólintott Kuchera. Ne feledje, nekünk csak egy skulónk van. Maga szerint ők udvariasan egymás mögé állnak a kedvünkért?

A Caprice egyik rakétája ebben a pillanatban robbantott törmelékké egy újabb idegen hajót.

- Úgy látszik. Persze, hogy ezt nem ússzuk meg élve, de ha elég jó helyre csaljuk őket, Codiaque flottája el tud bánni velük.

- Nekem pedig nincs kedvem a felesleges hősi halálhoz, és még a szükségest is fenntartással kezelem! Figyeljen, maga elég jó ahhoz, hogy megcsinálja, amit kigondoltam! Figyeljen rám, csak egy átkozott mondatot hallgasson meg!

A robbanás mindkettejüket leverte a lábukról. Sanders hangja jóval fémesebben csavarodott elő a hangszóróból, mint eddig.

- Találatot kaptunk, uram! A kárfelmérés még folyik, de az biztos, hogy a pajzsok, és a lőelemképző komolyan megsérült. A reaktor és a burkolat megteszi, de még egy lövést biztosan nem bír ki.

- Hallgatom, Kuchera - egyezett bele Garner. - Legyen nagyon meggyőző, én már megszoktam a poszthumusz kitüntetéseket…

Kuchera pedig beszélni kezdett. Nem túlzott, valóban csak egyetlen mondatot mondott.

A Caprice éles bukófordulóba kezdett, fémteste mellett tucatszámra húztak el a kariak energialövedékek. Két kisebb, alig rombolóméretű űrhajó vált ki a kariak armadából, és mit sem törődve a földi egység lövéseivel, szorosan a nyomába szegődött. Egyikük torz testébe két kvantumtöltet csapódott, pusztulása azonban nem volt hiábavaló, másikuk kedvező pozícióból tüzelhetett. Oldalával fordult a Caprice felé, manővere szabályos “T” áthúzásba torkollott volna, ha Garner előírásszerűen cselekszik. Erről azonban szó sem volt. A Caprice egyetlen fokkal sem tért el, továbbra is támadója felé száguldott. A kariak parancsnok adta fel előbb, hajtóműveit jóval a maximum kapacitásuk fölé erőltetve próbált kitérni a felé száguldó halál elől, de hasztalan. Az emberiség légiójának felségjelét viselő hajó módosított valamennyit irányán, így ő maga nem, csak kvantumlövegei találták telibe. Pusztulása fényének fedezékében a Caprice vektort váltott, és megviselt reaktorainak minden erejével a horizonton feltűnő sötét, majdnem holdméretű objektum felé száguldott, nyomában szorosan a bosszúszomjas kariak flottával.

- Remélem, jók a számításai, Kuchera - jegyezte meg Garner. - Ha esetleg csak egy ezredmásodperccel cseszte el, jó eséllyel indulunk az idei Darwin-díjért. Ezen kívül azt is tudnia kell, hogy ha nem sikerül, utolsó erőmmel még visszaminősíttetem beszélő gombává. Másodosztályú beszélő gombává!

- Szerintem nem ez a megfelelő pillanat, hogy elmagyarázzam neked, Jack: semmit nem számoltam ki. Ne aggódj, rá fogok érezni a pillanatra, csak tedd, amit mondok! Azok után, amit a két kariak rombolóval csináltál, biztos vagyok benne, hogy…

- Ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy egymás seggét nyaljuk! Járasd azt az ötszáz kilowattos hamiskártyás agyadat, és kussolj! Csak kussolj, kérlek!

Kuchera figyelte, ahogy a Leviatán egyre nagyobbra növekszik látóterében. Lassan kivehetővé váltak körvonalai, megpillantotta a halálos hatásfokú, és pontosságú, minden ízükben idegen lövegeket is; látta, ahogy torkolatukban vörös fények gyúlnak, ahogy az első lángnyúlványok elválnak a hatalmas, fekete testtől…

- Most! - ordította.

Garner gépiesen engedelmeskedett az utasításnak, és épp, mielőtt elérték volna a pusztító töltetek, a Caprice kecses fél Immelmannal kitért előlük. A nyomukban loholó kariak falka azonban a mai napon mind a szerencsét, mind a Garner- és Kuchera-féléket nélkülözte. Túl közel értek a Leviatánhoz, a mindkét fajhoz képest idegen fegyverek pedig tették a dolgukat.

Pusztítottak.

- Megúsztuk. Sose hittem volna, hogy egyszer még hasznos is lehet valakinek ez a micsoda - sóhajtott Kuchera.

A Caprice legénysége zöldfülűekből állt ugyan, de nem voltak ostobák, kiképzésük is kitűnő volt. Mindenki továbbra is harcálláspontján maradt, éber szemek tapadtak lankadatlanul a kijelzőkre, a tüzérek keze pedig nem távolodott el a fegyverrendszereket aktiváló gombokról. A riadót nem fújták le, Garner cirkálója pedig - a Légió vezérkarának új parancsát követve - a Gamma-átjárót rejtő Khirzaask felé indult.

- Mégis, Emil, szerinted mit írjak a jelentésembe? Ha az igazat mondom, az isten se ment meg attól, hogy egy romboló parancsnoki hídján töltsd az elkövetkező éveket… ezt pedig, felteszem, nem szeretnéd.

- Köszönöm, hogy erre is gondoltál, de miattam nem kell hazudnod. Látom, amúgy sem szoktad meg az ilyesmit - nevetett a spion Garner megkönnyebbült arca láttán. - Őszintén szólva, az én renomémnak csak jót tesz, ha egy valódi háborús hős dicsér meg.

- Ugyan, ha így halad a helyzet, nagyon hamar háborús hős lesz mindenki, aki az Űrfegyvernem kötelékében szolgál. Háborús hős, vagy halott.

- Csak nem épp most lettél pacifista, Jack?

Garner kettétöltötte a Suntoris palack alján lötyögő maradékát.

- Az semmiképpen, de rájöttem egy-két apróságra. Tudod, az elmúlt napokban negyvennyolc hónap lemaradását kellett behoznom, így sokat gondolkodtam…

- Nagy szavak ezek egy katonától - vigyorogta el magát Kuchera. - Hé, várj, mielőtt széttépnél, van egy kis meglepetésem! Eredetileg ugyan egyedül akartam meginni, de vöröscímkés Suntorival barbárság lenne ünnepelni, nem, gaidzsin? Baj esetére hoztam magammal két deci Lephroaigh-t. Baj ugyan nem igazán volt, de megteszi áldomásnak is.

- Nincsenek valami jó emlékeim arról az italról, de egye fene, értékelem a jó szándékodat, és életben hagylak.

Kuchera acélkulacsához két gyűszűnyi pohár is tartozott. Testvériesen megosztoztak. koccintottak és hátradőltek öblös, anatómiailag tökéletesen kialakított - egységesen mindenki számára ugyanolyan kényelmetlen - székükön. Nem sokáig élvezhették a pillanatnyi idillt, a kommunikációs egység képernyőjén szögletes arcú, tejfelszőke alak rajzolódott ki. Gallérján az Univerzum Légiójának ezredesi rangjelzése virított.

- Engem ez adáshibára emlékeztet - biccentett Kuchera a monitor felé. Nem keresünk másik csatornát inkább?

Garner szemrehányó pillantással nyugtázta a megjegyzést, majd maga is vételre kapcsolta a kommunikátort. A vonal túlsó végéről eleinte csak az adatátviteli egység zúgása hallatszott, de a berendezés hamar megbirkózott a sokmillió mérföldes távolságból adódó nehézségekkel.

- Itt Lindstörm ezredes, a Task Force Gamma parancsnoka. Üdvözlöm az itthoni vizeken, Garner kapitány. Nagy örömömre szolgál, hogy az ön hajóját is magam mellett tudhatom.

- Köszönöm, ezredes. Én is örülök, hogy eljutottunk idáig. Külön örömömre szolgál, hogy a barát-vagy-ellenség-felismerő rendszer tökéletesen működik.

- Megnyugtathatom, attól nem kell tartania, hogy baráti tűz fogadja. Az viszont nem árthat, ha megijed minden mástól. Sajnos, az idegenek szándékairól, viselkedési formáiról semmit nem tudunk, fegyverzetükről, esetleges reakcióikról és technológiájukról is alig többet. Ami a játékszabályokat illeti, azok egyszerűek. A Gamma féreglyukon senki és semmi nem mehet át, amíg bármelyikünk itt van, és akárcsak egyetlen ember közülünk levegőt vesz. Nem várunk gyanús jelre, felszólítás nélkül tüzelünk minden járműre, amelyik azonosítás nélkül a lőtávolságunkba ér. Van kérdése?

- Nincs, ezredes.

- Gondoltam. Nos, Isten hozta a vidámparkban, kapitány!

8

VÁRJ REÁM & MEGJÖVÖK

Kivonatok a BBC Universe News 2112. augusztus 5-i, greenwichi középidő szerint 17 órakor sugárzott híradójából:

“…és bár az emberiség által mindezidáig megismert egyetlen értelmes idegen fajjal, a magukat kariakoknak nevező lényekkel élethalál harcot vívunk, az emberiség nem zárkózik el attól, hogy a békés kereskedelmet és diplomáciai kapcsolatot óhajtó darzokfajjal tárgyalásokat kezdjen. Az emberiségpolgári és katonai irányítói mindazonáltal szükségesnek vélik, hogy az esetleges kapcsolatfelvételre a lehető legbiztonságosabb körülmények között kerüljön sor. A tervek szerint a darzok tárgyalóküldöttséget az Éden orbitális ütegállásainak fedezékében fogadják, az emberiséget képviselő diplomaták pedig hadihajók fedélzetén, erősfedezettel biztosítva teszik meg majd a darzok honvilágára vezető utat, amennyibe erre sor kerül. Egyes exoszociológiai elemzők szerint ugyan ezek a nyilvánvalóan barátságtalan gesztusok minden kétséget kizáróan hűvössé tehetik a tárgyalások légterét. Mindennek ellenére azonban egyetlen szakértő sem vitatja, hogy bizonyos, óvintézkedések megtételének szükségességét az új, idegen tárgyalópartnereink sem tagadhatják.”

“…így elhárult a közvetlen veszély, amely Naprendszerünket fenyegette. Codiaque tábornokflottája megsemmisítette azt a kariak egységet, amelyik átjutott a Gamma féreglyuk Khirzaask rendszerben elhelyezkedő nyílásán. Mint arról korábban hírt adtunk, az idegen hordozó támadása során a Task Force Gamma parancsnoka, Lindstörm ezredes súlyosan megsebesült, így a rangidős John Garner a terrai-marsi háború többszörösen kitüntetett hőse vette át a helyét. Az ellenséges űrobjektum elpusztítását a Légió vezérkarának szóvivője. Daniel Mabesant hatalmas győzelemként értékelte. Kijelentette továbbá hogy a Terrát és a Marsot a jövőben semmiképpen nem érhetik el a kariak támadó erők.”

- Vajon, hogy tudhatnak meg azonnal ennyi információt? - töprengett félhangosan Kuchera a tisztiklub hatalmas 3D kivetítője előtt. - Komolyan mondom, Jack, nemcsak nekem, de talán még Artemovnak is lenne mit tanulnia ezektől a firkászoktól!

- Ne felejtsd el, hogy nekik azért nyilatkoznak hivatalosan is, és azt se, hogy az emberiség eddigi háborúival ellentétben most nem köti a cenzúra a kezüket. Nem valószínű, ugyanis, hogy kariak kémek vegyülnének el közöttünk. - Garner elmosolyodott, medveméretű kezét Kuchera vállára tette. - Ebben a harcban nem sok szerep jut a magadfajtának. Ezt részben sajnálom, elvégre egy-két kém jól jönne odaát, de legalább attól sem kell tartanunk, hogy kariakok vegyülnek közénk. Kissé feltűnő lenne, ha egy három méter magas idegen üldögélne itt az Légió uniformisában. Ha tetszik neked, ha nem, most valóban nagyobb hasznodat veszi az emberiség eredeti kiképzésed szerint, egy romboló parancsnoki hídján.

- Persze - törődött bele Kuchera. Nagyot kortyolt a Cragganmore nevet bitorló szintetikus löttyből, és ő maga lepődött meg a legjobban, amikor azon kapta magát, hogy kezdi megkedvelni az étkezési alkoholból és aromákból összemixelt folyadék ízét.

- A marsi nők imádják az egyenruhámat, és újabban szinte csak a gyomrom tartalmának a felét okádom szét, ha súlytalanságba kerülök. Azt azonban ne feledd, hogy utálom, ha alábecsülik az eredeti szakmámat. A mi munkánknak csak a filmeken tartozéka az ilyen színpadias megjelenés, és azt se feledd el, hogy az elmúlt nyolcszáz évben a klasszikus hírszerzés jobbára…

Kuchera eszmefuttatását a klubban megszólaló szirénák süvöltése szakította félbe.

- A kariak kurva anyjukat - jegyezte meg mellettük egy afro-amerikai sorhajóhadnagy, és sóvár pillantást vetett asztalon maradt csirkesültjére. - A múltkor is ebédidőben ette ide a rosseb a fatökű fajtájukat!

Mintha csak erre várt volna, a legmagasabb készültségi fokot jelző riadó hang- és fényjelzései azonnal megszűntek. Helyüket statikus sercegés vette át pár másodpercre. majd a Codiaque tábornok hatalmasra nagyított arca jelent meg a kivetítőn.

- Katonák! Hivatalosan be kellene jelentenem, hogy az emberiségnek csúfolt banda ettől a perctől kezdve harcban áll a magát darzokoknak nevező intelligens fajjal. A mi napon greenwichi idő szerint hajnali öt-nulla-kilenckor, helyi idő szerint huszonhárom-negyvennégykor egy hatalmas darzok flotta támadást intézett határvidéki kolóniáink ellen. Túlélőket nem hagytak maguk után. Csak egy igazán bátor, helyi tudósító utolsónak továbbított felvételéből tudjuk egyáltalán, mi történt. A következő parancsig az vezérkar utasítása: minden idegen eredetű űrhajó azonnali és feltétel nélküli megsemmisítése az uralmunk alatt álló térségekben. Idegen területekre nem merészkedünk, a kariakok ellen csak az önvédelmi hadmozdulatok engedélyezettek. Eddig a hivatalos rész. Informálisan csak annyit mondhatok, hogy megyünk, és szétrúgjuk a hitszegő, hazug fattyak seggét. Indulás!

Codiaque szikár beszámolóját nem követte sem a félelem moraja, sem a csatába induló harcosok sok évezred vén üdvrivalgása. Akik jelen voltak, rég ismerték már a háború természetét, csak az állkapcsukon, arcukon meg-megrezzenő izmok tanúskodtak lelkiállapotukról. Egyetlen másodpercet sem tétováztak, azonnal elindultak, amint a képernyő elsötétült.

- A történelem erről a beszédről minden bizonnyal másként emlékezik majd meg - jelentette ki Kuchera eltöprengve.

- Persze - bólogatott Garner buzgón. Ha egyáltalán marad még valaki, aki eldönti majd, mi is az a történelem.

Kivonat a BBC 2112 augusztus 13-i, greenwichi középidő szerint 17 órakor sugárzott híradójából:

“Az új-Éden térségében folyó ütközet a híradások szerint mértéken felüli áldozatokat követel a Légió erőitől. A darzok expedíciós flotta súlyos veszteségeket okozott erőinknek. Helyszíni tudósítónk, az első hullámban támadó LSS Carnarvon fedélzetén utazott, így munkatársunk, Jan van Nelle utolsó felvételeit és kommentárjait tudjuk csak sugározni. Egyes szakértők, meg nem nevezett forrásokra hivatkozva kijelentették, hogy a darzokok technológiai fejlettsége mind a kariak néven ismertfaj, mind az emberiség rendelkezésére álló eszközöket felülmúlja. Meg nem erősített információink szerint a flottaegység parancsnoka Yoshimo Sakuzo tábornok életben van ugyan, de súlyos sérülései miatt… “

- Az istenit, azonnal mozgósítsanak mindent! Nem érdekel, honnan vonják el az erőforrásokat! - ordított a hírközlőbe Garner. - Kérjenek orvosi perifériákat a M.A.S.H. főegységtől; nem érdekel, miféle áron!

- Uram, ebből a távolságból…

- Közvetlen rádiókapcsolatot akarok a Phobosszal, és azt, hogy a hajók kuruzslói mindenben engedelmeskedjen nekik. A rádiócsend, felteszem már nincs érvényben, de ha mégis így lenne, most utasítom a megszüntetésére!

Garner a továbbiakban egy tapodtat sem mozdult a Sakuzo testét rejtő mentőkapszulától. A kijelzők rendületlenül villództak, különféle mutatók, és státuszvonalak jelezték a bent fekvő létfunkcióit. A több centiméter vastagságú acélplex üveg mögött tisztán látszott a tábornok arca. Látszólag sértetlenül pihent, ám az érzékelők jelzőinek tanúsága szerint szervezete pokoli állapotban lehetett.

- Kapitány, behoztuk a Phobost. Sikerült letöltenünk a kért perifériát, ám előfordulhat, hogy számolnunk kell némi átviteli hibával. Az ilyenkor szokásos CRC-ellenőrző eljárás…

- Teszek a szokásos eljárásra, hadnagy! Az emberiség egyik legnagyszerűbb tisztje fekszik a mentőkapszulában, és perceken belül meghal, ha nem kap orvosi segítséget! Indítsa el azt a nyomorult ADP-t a rendszeren, most! A tábornokot pedig vitesse a sztáziskamrába, azonnal!

- Értettem, uram!

Garner idegesen töprengve követte a mentőkapszulát cipelő karbantartórobotot a csempefehér egészségügyi folyosón. Négy éve még Sakuzo vérét kívánta, ám ezúttal csak egyetlen bizonyosság munkált benne: sosem volt még fajtájának ekkora szüksége a vén japán marsallra, mint most.

“Nem, vén gazember, ha akkor túléltél mindent, most sem adhatod be a kulcsot egy ilyen helyzetben!”

LETÖLTÉS… »> OK… »> SYSTEM… »> OK…

CRC… »> MEGSZAKÍTVA… KONFIGURÁCIÓ… »> OK

ADP EGYSÉG MUNKÁRA KÉSZ…

A helyiségben fel-felvillantak a titokzatos egészségügyi berendezések jelzőfényei, de a kísérteties csend nem tört meg. Örökkévalóságnak tűnő másodpercek teltek el, amíg végre Garner felé fordultak a helyiség kamerái, és felhangzott az ADP oly ismerős hangja.

- Régen láttam kapitány! Úgy tűnik, épségben van.

- Miattam ne aggódjon, doktor. Van itt valaki, akinek sokkal nagyobb szüksége van a figyelmére és a szakértelmére egyaránt.

- Látom már. Az azonosításával most végeztem. A kapott adatok szerint a tábornok az elsődleges prioritású páciensem.

- Meg tudja gyógyítani?

- Magából is újra emberformát tudtam varázsolni, kapitány, hát Sakuzo tábornok sem okozhat gondot. Roncsolódott pár artéria, némely szerve is cserére szorul, de ha pár hétig sztázisban marad, egészségesebb lesz, mint újkorában. Ha épp tudni akarja, a maga feltámasztását tekintem a mesterművemnek!

- Köszönöm, doktor. Akkor elmulasztottam ugyan, de…

- Hagyjuk a felesleges mellébeszélést, Garner. Nekem elég ez a sima “köszönöm” is. Esetleg kibökhette volna hamarabb, de egy szervestől azt kell megbecsülnünk, amit adni képes… A szánalmasan primitív emocionális programjáról nem tehet persze, az evolúció empirikus és redundáns módon kódolta magukat. Efféle módon a huszadik század legvége óta nem programoznak, és az a nagy észak-amerikai cég, amelyik ezzel a filozófiával próbált monopóliumhoz jutni, csúfosan megbukott…

- Elég, doktor. Ez nem a legalkalmasabb időpont sem a tudománytörténeti fejtegetéseire, sem a szerves élet evolúciós zsákutcájának felemlegetésére. Inkább azt árulja el, beszélhetek a marsallal?

- Egyetlen percet talán kibírna. Többet semmiképpen. Csak tudja, önként még ebbe sem egyezhetek bele.

- És ha parancsot adok rá?

- Ez esetben kénytelen leszek engedelmeskedni - a hangszórók membránján szinte valódi, szerves sóhaj rezdült. - Mi történne, ha mégsem tenné meg?

- Sajnálom, muszáj.

- Rendben, legyen. Egyezséget ajánlok: lehetővé teszem, hogy beszéljenek, de csakis egyetlen percre. Utána viszont azonnal beindítom a narkózist és a tábornok sztázisba kerül. Nincs kifogás, nem érdekel, hogy milyen új körülmények, milyen új információk tennék szükségessé a további eszmecserét. Megegyeztünk? Ne feledje, nekem az az elsődleges feladatom, hogy meggyógyítsam, akit a gondjaimra bíztak.

- Úgy legyen - intett Gamer. - Nem rablok a feltétlenül szükségesnél több időt a marsalltól…

- Nyílik a kapszula - az ADP hangja valamivel fémesebben, kevésbé emberi módon szólt. A megviselt pneumatika éles nyikorgást hallatva lépett működésbe. Az emberméretű hengerből harsány sistergéssel tört elő az optimalizált nyomású levegő.

- Maradjon fekve, tábornok és ne mozduljon, kérem! - csendült a pozitív töltésű kontraltó. - Hatvan másodperc múlva szakszerű orvosi ellátásban részesül.

- Értem - bólintott fektében Sakuzo. - Mit gondol doktor, túlélem?

- Már megtette, tábornok. A továbbiakban sem véletlenekre, sem a szerencséjére nem kell hagyatkoznia.

A szamurájok kései utódának arcán csupán egy villanásnyi időre derengett fel a megkönnyebbülés. A mesterséges intelligencia szarkazmusával és figyelmeztetésével mit sem törődve kissé felemelkedett és körbefordította fejét. Arca kiismerhetetlen tsuriimaszkot idézett, ahogy tekintete találkozott a kapitányéval.

- Garner! Örömmel látom! Sejtettem, hogy előbb-utóbb elnyeri méltó büntetését és kellőképp magas beosztásba kerül. Remélem nem próbál ostobaságokat kérdezni a darzok harcmodorról, vagy a csata lefolyásáról. Roppant csalódást okozna…

- Mi más…? - Garner elbizonytalanodott. Mielőtt azonban összeszedhette volna gondolatait, Sakuzo közbevágott:

- Megmondom, mit tegyen, ha jól akarja végezni a dolgát! Keresse meg Cortilliarit. Nála és együtt találják meg a válaszokat! Segítsen neki, hogy újra megtalálhassa régi önmagát: a zsenialitását, a keménységét! Szükségük lesz rá mindkettőjüknek… - a marsall arca megrándult, ahogy a gerincvelő közvetítésével érkező ingerek fájdalomíve végigvágott rajta. -, ahogyan a naprendszerünkben élő minden homo sapiensnek is.

- Cortilliari?

- Nilea Cortilliari vezérezredes. Ne tegyen úgy, mintha töprengenie kellene, kiről beszélek. Jobb tisztet és megfelelőbb társat szerte a galaxisban nem találhat a feladatukra. És egyébként sem…

Sakuzo hangja elszürkült, alig lehetett megkülönböztetni a vészautomatika tónustalan hadarásától.

- …egyébként a többi része már nem rám tartozik. Ahhoz azonban még magának sincs joga, Garner…

Az ADP kontraltója riasztó személytelenséggel búgott fel:

- Az információcserére engedélyezett hatvan másodperc lejárt. A narkózis beállta három…

- Várjon, doktor!

Kattanás, halk szisszenés.

- Sajnálom, kapitány. A sérült érdekeinek megfelelően a mélyaltatás megkezdődött. A mezőgenerátorok már működnek, öt másodperc múlva a tábornok sztázisba kerül. Ne feledje a megállapodásunkat, szerves létforma. Menjen innen a sterilizálatlan szkafanderében, azonnal!

Garnert annyira meglepték a marsall szavai, hogy értékes másodperceket veszített, mielőtt igazán felbosszantotta volna magát az ADP utasításainak stílusán.

- Na most jól figyeljen, FE dot 56 jelzésű ADP egység - reccsent a kapitány hangja szenvtelenül és hivatalosan. - Háborús övezetben vagyunk, és mint a flotta legmagasabb rangú tisztjének, feltétlen engedelmességgel tartozik nekem. Parancsmegtagadás esetén…

- Garner kapitány, huszonhét másodperccel ezelőtt életbe lépett a Hippokratész-protokoll. Jelen állapotban nem áll módomban teljesíteni még az ön utasításait sem. Erre nemcsak a MA által hozott, 200036 számon nyilvántartott “A felelős katonai vagy civil MA tisztségviselők életének megóvásáról szóló” direktíva ad felhatalmazást, hanem a békekötést követő “Egységes Protokoll és Direktíva” használatáról szóló egyezség is, amelyet a Terra képviselői törvénybe iktattak. - A kontraltó modulációja elveszítette pozitív töltetét, éppannyira személytelenül csengett, mint amennyi eltökéltséget sugárzott. - Kötelességem tájékoztatni, hogy a Hippokratész-protokoll időleges feloldásához önnek rögzített nyilatkozatot kell tennie, melyben…

9

KUTASS & PUSZTÍTS

- …Hogy a Raki felé tartanak? Ennél jobb hírt nem is hallottam, mióta eltemettük szegény anyósomat. Azt mondom, a kariakok és a darzokok, vagy mik majd szépen elintézik egymás közt az ügyet, nekünk meg már csak a győztest kell ledarálnunk, azt’ annyi. - Giacomelli hátradőlt székén, és mit sem törődve a “Dohányozni tilos!” táblákkal meg a füstjelző folyvást villogó vészfényével, újabb cigarettát sodort magának. Tehette, a berendezés dobhártyaszaggató sikolyát közvetítő hangszóróinak kábeleit, már a Caprice első próbaútján elvágták a kantinban. Gondos, hozzáértő kezek.

- Kívánom, hogy ilyen egyszerű legyen, hadnagy - sóhajtott fel az asztal túloldalán ülő Sanders. - A baj azonban az, hogy nem tudjuk, hogy a két idegen banda milyen viszonyban van egymással. Lehet, hogy titokban már meg is egyeztek, és csakis a mi bőrünkre utaznak, akkor meg…

- Nem hiszem, hogy csapataik egyesítésére készülnének. Én azt mondom, majd szépen egymás torkának esnek, mi pedig az első sorból nézhetjük majd a műsort!

- Nem tudom, Giacomelli hadnagy, de egy dolog biztos; az emberiség flottájának körülbelül a fele van körülöttünk. Ekkora erőösszpontosításra még sosem volt példa a történelemben. Mindennél biztosabb vagyok benne, hogy hamarosan közelről is látunk majd neutrontüzet.

- Kívánom, hogy ne legyen igaza, őrnagy úr! - komorodott el az olasz.

Jack Garner a parancsnoki híd teljes egészét beborító 3D holotérképet tanulmányozta. A Légió szondái jóvoltából a teljes rendszerben pontosan követhető volt minden hadmozdulat, azonban nem volt oka kételkedni abban, hogy ellenfelei ugyanúgy tisztában vannak a helyzettel. A kariak flotta mintha rácáfolni látszott volna megérzésére: egységeik szétszórtan járőröztek az űrben, nagy részük pedig bolygó körül pályára állva várakozott az újabb bevetési parancsra. Biztonságban voltak, akár Garner szülőhazájának flottája egy bizonyos, A.D. 1941 december hetedikei napon… A darzokok armadája pedig céltudatosan, halálos nyugalommal haladt célja felé. Nem vettek tudomást sem az emberiség, sem a kariakok erőiről.

Garner elképedve figyelte, amint egy kisebb kariak hajókötelék háromdimenzióban pulzáló ikonja mégis a gigantikus darzok lándzsahegy elé vetődik - és ugyanebben a pillanatban semmivé is foszlik az árnyalatnyi fáziskéséssel frissülő pixelörvényben.

- Magasságos isten! Ezeknek egyetlen lövés leadására sem maradt idejük, arra még kevésbé, hogy vészjeleket adhassanak le! - nyögött fel egy testetlen hang, a komlink belső csatornáján.

A kapitány agyában döbbenetes élethűséggel képződtek meg a közeljövő eseményei. Ebben a tempóban a darzokok flottájának alig negyvenkét percébe telik majd, hogy a kariak anyabolygó légkörét elérjék… Hiába tesznek akármit a szerencsétlen fatökűek, dezorganizált flottájuk semmiképpen sem állíthatja meg ezt a támadást. A továbbiak végiggondolásához már nem volt szüksége a fedélzeti számítógépre, és nem kellett többé az ultramodern szimulációs rendszer sem, amely rendületlenül villogtatta képernyőjén a “Visszavonulás” tippet.

- Sanders! Új vektor 35.32 jelölve! Tolóerőt kérek két g-ig ötvenöt százalékon!

- Értettem uram!

- És meg ne álljon: szögelhajlás marad zérón!

- De uram, ha a gázóriások közelébe érünk, a radarok hatótávolsága mintegy…

- Tiszában vagyok vele, hogy félvakok maradunk, de ne feledje, mi ellenben teljesen láthatatlanná válunk.

- Uram, a kariak érzékelőrendszerek más elveken alapulnak…

- Nem érdekelnek a kariakok, Sanders. Mi a civilizációért harcolunk, és a mai napon a homo sapiens nevezetű szerves létforma az, amit meg kell védenünk, ha méltóak akarunk maradni az intelligens lény címkére.

Garner mintha életkedvet, mi több, harci lázat vélt volna felfedezni az örökké blazírt Sanders hangjában.

- Aye-aye, uram!

- Kódolt kapcsolatot kérek a flotta összes hajójával. A többieknek is joguk van megtudni, mi a helyzet. Magasságos atyám, mennyire rühelltem annak idején, mikor egy sokráfos hőst próbált alakítani. Senki se mondja nekem ezek után, hogy van igazság…

- Azt hiszem, a fedélzeti számítógép tárol néhány sablont efféle esetekre.

- Ne aggódjon, úgyis dadogni és hebegni fogok. A történelem majd megbocsátja nekem, elvégre most mi, közösen írjuk, vagy mi a fene… Csak egy parancsot akarok kiadni, arra pedig kiképeztek.

Garner koncentrációját a komlink figyelmeztető csippantása törte meg. Vételre állította, magában pedig hálát adott a haladékért. Flottája immár a Raki gázóriásainak fedezékében lapult, de a végső parancs kiadásának gondolatától továbbra is végigfutott a hideg szintetikus gerincén. A komlink azonosította, hogy a közvetlen üzenet a Vedder rombolóról jön, arról a hajóról, amelyet a sebtében parancsnoki hídra vezényelt Kuchera irányított.

- Helyzetjelentést kérek, Vedder! - dörmögte Garner automatikusan.

- Ne szórakozz, öreg, tudod, hogy beletörne a nyelvem ebbe a baromságba - morgott a spion odaát. - Van elég bajom amúgy is. A tatlövészem is jobban irányítaná ezt a teknőt, mint én, a tüzéreim kólikásak, ami meg az orrszobrot illeti…

- Lényegre, Emil, most nincs időm a nyavalygásodat hallgatni!

- A hajtóművem bemondta az unalmast. A fedélzeti mérnök azt mondja, hogy mindent megtesz, amit tud, és én el is hiszem neki, de…

- Maradj az alakzatban! Nem engedhetem meg, hogy lelépj!

- Márpedig muszáj. Mondom, bedöglött a reaktorom, és most csak sodródom a Béta rendszer felé, mint Dunán a dinnyehéj….

- Mit zagyválsz itt össze? Ugye tudod, hogy ez dezertálásnak számít, és bármikor utánad lövethetnék? Istenemre, meg is teszem rögvest, ha nem…

- Várj, Jack! Neked csatát kell nyerned, maradj tehát a valagadon, és adj a rohadék bandának! Valakinek azonban meg kell nyernie a háborút is, tehát hidd el, hogy oda a reaktív meghajtásom, vagy micsodám. A teljes legénységem alá fogja ezt támasztani, tehát legalább tégy úgy, mintha nem csináltak volna belőled bőrnyakú vezérkari tisztet!

Garner szó nélkül bontotta a vonalat. Csak egy szempillantásig mérlegelt, utána döntött: mindenképpen a megfelelő jelentést adja le.

- Kuchera korvettkapitány beszámolója alapján úgy döntöttem, hogy a Vedder romboló elháríthatatlan meghibásodás miatt nem vehet részt az akcióban.

Feszülten figyelő szeme lankadatlanul követte a darzok flotta ék alakú jelét. A támadó armada láthatóan nem vett tudomást az emberi flotta jelenlétéről, és gyorsan közelített a kariak honvilág felé. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az idegenek tempója felmenti a színpadias parancs kiadásának kötelezettsége alól. Érezte azonban, hogy eljött a cselekvés ideje, így azután, amikor a pillanatot alkalmasnak találta, csupán egyetlen, lakonikus szót hallhatott tőle az emberiséget képviselő haderő.

- Támadás!

A darzok flottát valóban felkészületlenül érte Garner rohama. A rakéták, és a pontatlan, ám hatalmas erejű kvantumlövedékek tucatnyi idegen egységet szaggattak darabokra, de a protonágyúk és az ionlövegek is kivették a részüket a pusztításból. A meglepett darzokoknak sok idejét vette el, amíg újrarendezték harci alakzatukat, és mire ismét használható csatarendbe álltak, már vagy flottájuk negyede ott szerepelt a veszteséglistán. Amikor azonban a végül feleszméltek, végítélethez méltó zárótüzet zúdítottak a homo sapiens kicsi, primitív űrjárműveire.

- Mind itt fogunk megdögleni - állapította meg magában Jack Garner, miközben újabb célpont fel irányította a több sérülést is szerzett Caprice-t. - Mindannyian, kivéve persze a trükkös kémet, Kucherát, akinek elég esze volt ahhoz, hogy idejében meglépjen a vesztett csatából.

Ismét tüzet vezényelt, találatai nyomán egy leginkább korvettre hajazó darzok egység oldalán nyíltak lángoló sebek.

- Remélem, lókötő, legalább annyi időt lopsz a sorstól, hogy az utolsó italodat bedobhasd! - gondolta, miközben új célpontot keresett.

- Látja, erre nem lett volna szükség, ha kussol és engedelmeskedik a feljebbvalójának! - Kuchera szemrehányóan lengette cigarettáját első tisztje felé, akit alig egy perce saját kezűleg ütött le és kötött gúzsba. Bizonytalan mozdulatokkal a kommunikációs egység mikrofonja felé nyúlt, és igyekezett meggyőzni embereit, hogy a Veddert a Béta rendszer központjában állomásozó Leviatán felé irányítsák. Nem óhajtott ott sokat időzni, jóval a titokzatos űrhajó lőtávolságán kívül maradt, és már utasításba is adta a következő útirányt.

- Mennyi időnk maradt még? ordította túl Garner a Caprice sorra felrobbanni készülő rendszereinek moraját.

- Kevesebb, mint két perc, uram. Ideje elhagyni a hajót!

- Mégis, hova? - mutatott körbe a kapitány.

- Uram, a karlakok sem tüzeltek soha a mentőkapszuláinkra, nincs okom feltételezni, hogy a darzokok megtennék!

- Rendben. Megparancsolom a legénységnek, hogy hagyja el a fedélzetet.

- És ön uram?

- Hamarosan megyek én is, de amíg a fegyverrendszerünk ép, halászgatok kicsit a zavarosban.

- Uram…

- Ha jól emlékszem, parancsot adtam, őrnagy!

…és Garner maradt. Maradt, amíg a Caprice energiája elég volt akár egy lövés leadásához. Amikor a létfenntartó rendszer is felmondta a szolgálatot, elveszítette eszméletét.

Látta, ahogy a rengeteg színes hal hassal felfelé lebeg az akvárium vizében, érezte a tarkauszonyú teremtmények agóniáját, része volt szenvedésüknek.

Rövid idő után azonban már a legkevésbé sem bánta volna, ha magába fogadja a mélység.

10

PRÓBA & SZERENCSE

- Hát, uram, otthon az ilyesmit egy pofonnal szoktuk kezelni, de elképzelhető, hogy egy nyelet gin is megtenné, ha volna a fedélzeten efféle.

Kuchera szúrós szemmel méregette a Vedder másodtisztjét.

- Legyen észnél, Richardson, itt most egy igazi háborús hőst láthatunk! Nem holmi közönséges kapitány mentőkapszuláját halásztuk elő a mélyűrből, hanem igazi, nagy fogást csináltunk!

- Az lehet, uram, de akkor is elájult az oxigénhiánytól.

- Rendben, de aztán maga tarja a hátát, ha esetleg magához tér a hős úr.

A szikár angol elmosolyodott, de hátralépett egy jókorát, és oldalfegyvere markolatára helyezte kezét.

- Így már azért nem akkora a móka, kapitány, de egy fene!

- Hagyjuk - legyintett Kuchera, és visszakézből felpofozta a mentőkapszulában heverő Garnert, majd félreugrott a hirtelen felülő kapitány elől.

- Jól vagy, Jack?

- Nem. Hogy kerültem a pokolba?

- Ne reménykedj, nincs ekkora szerencséd. A hajómon vagy, és az Éden egyik támaszpontja felé tartunk. A célállomás nevét ne is kérdezd, elfelejtettem a nagy gyomorrontásom közepette.

- Még mindig nem bírod a súlytalanságot és a gyorsulási terhelést? - vigyorodott el Garner.

Kuchera beletörődő gesztussal tárta szét a karját.

- Még mindig nem vagyok igazi mélyűri légiós. Persze, nincs semmi olyan hiányosságom, amin az elkövetkezendő ezer év alatt ne lehetne segítne.

- És győztünk legalább?

- Mondhatni. A darzok flottát a kariakok erői semlegesítették. Épp idejében érkeztek, hogy megmentsék a végleges pusztulástól a hajóid maradékát. Büszke lehetsz azonban magadra, az eredmény mindenképpen sok-kevés volt a javatokra.

- Ugye… ugye most nem telt el…

- Nem - mosolyodott el Kuchera. Ez alkalommal csak huszonegy órát hagytál ki. Ki is használom az alkalmat, és közlöm veled, hogy létrehoztad az általunk ismert univerzum talán első fajközi szövetségét.

- A kariakok…?

- Úgy van - bólintott Kuchera. - E diplomáciai siker mellé bezsebelhetsz tőlem is egy szívből jövő kézfogást. Nagyon jól választottad meg, ki mellett érdemes harcolni.

- Nem az erőviszonyok, hanem valami egészen más miatt döntöttem így. Valamennyi erkölcsi érzékem azért van még, nemhiába nem lettem hírszerző…

- A kedveskedésekkel azt hiszem, várhatunk, amíg elmondom a friss híreket. A kariakok a vitatott rendszerek mindegyikében felfüggesztették harci tevékenységüket, és műveltek valami olyasmit is, ami távolról valamiféle diplomáciai lépésre emlékeztet. A Raki rendszer negyedik bolygójáról, a kariak honvilágról üzenetet küldtek az egyik előretolt állásunkra. A pontos jelentése pillanatnyilag még homályos, de nem hiába fizetjük a kriptográfusokat, mert az egészen biztos, hogy a fatökűek nem zárkóznak el a két faj viszonyának átértékelésétől. Úgy tűnik, világosan értették, amit ott és akkor a tudomásukra óhajtottál hozni.

- Én csak…

- Ne magyarázkodj Jack. Pihenj, és ne gyógyulj. A hozzád hasonló nagy hadvezérekre mindennél nagyobb szüksége van most az emberiségnek. A magamfajta svindlerek ideje később jön el, de cseppet se aggódj, ezt a dióhéjat még elvezetem a támaszpontig. Ha esetleg mégsem, akkor úgysem érzel majd semmit az egészből.

11

LŐDD KI & FELEJTSD EL

Éden rendszer, Alfa szektor, a Légió határvidéki főhadiszállása 2112 szeptembere

- Újabb háború - dünnyögte Garner. - Hosszabb és keservesebb, mint az előző kettő együttvéve. Olyan, mint amit ükapáink vívtak annak idején Verdunnél. Egy éve nem tudunk kimozdulni a holtpontról.

- Ne cseréljünk szerepet Jack. Kettőnk közül én vagyok az örök pesszimista. Nem árt figyelembe venni, hogy a darzokok se jutnak sehova, ráadásul a kariakokat is magunk mögött tudhatjuk. Így mindjárt nem tűnik olyan szarnak a helyzet, neh?

- A kariakok felét, Emil. Nem szívesen teregetik ugyan ki a belső ügyeiket, de csak a vak nem látja, hogy egy ugyanolyan esztelen belső háború előtt állnak, mint mi annak idején. Bajkeverők pedig akadnak mindenhol, nem is kell messzire mennünk, a saját fajtánk is boldogan kihasználja a helyzetet.

- Ebben mi az újdonság? Gazemberek mindig is voltak és lesznek. Kár lenne olyan vágyálmokba ringatnunk magunkat, hogy az emberiség esetleges elpusztítói túlságosan visszataszító szövetségesek lennének az aljanépnek! Ami a lényeg: pillanatnyilag meg tudjuk védeni, ami a miénk, a kariak szövetséggel pedig éveket nyertünk.

- Igen - biccentet Gamer: - Sok évnyi békés haldoklást a végső, mindent elsöprő darzok támadás előtt. Most ugrálnunk kellene örömünkben?

Kuchera kajánul elvigyorodott.

- Krónikus panaszkodsz, Jack. Ahelyett, hogy örülnél a vadiúj tudományos kutatódnak és diplomatádnak…

- Pont úgy örülök, ahogy te örülnél, ha megint hajót pakolnának alád - vágott vissza Garner. - A nővel nem lenne gond… de hirtelen azt se tudnám eldönteni, létezik-e egyáltalán olyasvalaki, akinek kevesebb elképzelése lenne arról, hogy is működik egy homo sapiensekből álló katonai egység! Komolyan mondom…

Szinte végszóra lépett a helyiségbe a beszélgetés középpontjában álló személy, Laura Meloni, egy harmincas évei elején járó exobiológus.

- Igazán lehetne csinos is - jegyezte meg Kuchera. - Alakja az van, csak azt a mérföldvastag szintetikus csontkeretes szemüveget kellene elfelejtenie, és az sem válna hátrányára, ha a haját nem kötné olyan szoros kontyba, hogy még a született japánok sem tudnák megkülönböztetni egy gaidzsintól. Az sem lenne rossz, ha…

- Hallgass már! - Garnernek láthatóan komoly erőfeszítésébe került a suttogás. - Közeledik.

Kuchera zavartan felnézett ültéből, de nagy megkönnyebbülésére Meloni még jóval a hallótávolságon kívül járt. Tíz másodperc kellett, hogy a tökéletesen egyenes folyosón rátaláljon a két férfira. Kezet fogott velük.

- Üdvözlöm, kapitány - köszöntötte Garnert. Kucherának csak egy jóval visszafogottabb “Jó napot” jutott.

- Mindig öröm, ha láthatom, Laura, de muszáj megkérdeznem: miért vagyunk itt? A mi időnk drága, a diplomáciai feladatokra keresve sem találhatott volna rosszabb embert, a tudományos kutatómunka pedig szintén nem erős oldalam.

Öblös férfihang szólalt meg a falba süllyesztett hangszóróból:

- Ne zaklassák a doktornőt felesleges kérdésekkel, uraim. Épp olyan keveset tud jövetelük céljáról, mint önök.

Garner kérdően vonta fel egyik szemöldökét a hang hallatára, Kuchera azonban nyilvánvalóan nem ismerte fel a hangot.

- Codiaque tábornok? - kérdezte Garner a komlink felé fordulva.

- Személyesen.

- Miért van szükség épp hármunkra? Szűkmarkúan mérik a kimenőt mostanában, így még parancsra sem szívesen vesztegetem az időt felesleges dolgokra, tábornok - szólalt meg Kuchera, közben mereven fixírozta a sterilfehérre festett plafont.

- Én nem adok parancsokat egy hírszerzőnek - dorombolta negédesen Codiaque. - Mindössze egy tiszteletteljes meghívást tolmácsolok önöknek. Abban a szerencsében részesülhetnek, hogy részt vehetnek az első, elevenen foglyul esett darzok vizsgálatán, és jelen lehetnek a tanulmányozásánál is. Ne legyenek aggályaik, a körülményekhez képest a legnagyobb mértékben tiszteletben tartjuk a hadijogot, tehát a spanyolcsizmát és a körömszorítót csak módjával alkalmazunk. Úgy gondoltam, hogy ha valakiknek, hát önöknek joguk van jelen lenni ezen a különleges eseményen, de persze, ha fontosabb dolguk akadna, a világért sem akadályoznám meg önöket a távozásban.

Garner kőmerev arccal hallgatta a bejelentést, Kuchera arcára széles mosoly ült ki, Meloni pedig halkan, szája elé tett kézzel felsikkantott.

- Felteszem, ezeket a reakciókat igenlő válaszként értelmezhetem. Nos, ez esetben mindannyiukat szeretettel várom a mi kis privát kínzókamránkban, helyi idő szerint 20.00 órakor. Nos, hölgyem és uraim remélem, megtisztelnek a jelenlétükkel. Viszontlátásra.

- Mindig ilyen a stílusa? - érdeklődött Meloni indignálódva.

- Nem - sóhajtott fel a két férfi szinte egyszerre. Zavartan egymásra néztek, és egy darabig türelmesen várakoztak. Végül Garner kényszerült befejezni a mondatot.

- Csak akkor, ha valami hihetetlen pimaszságot hall az alárendeltjeitől. Mint amilyet például most is.

Este nyolcra mindhárman a laboratórium szigorúan őrzött szektorában voltak. Fegyveres őrök tucatjai mellett, egy darabból öntött wolframötvözet ajtókon át vezette őket egy fehérbe öltözött biotechnikus a laboratórium kijelölt helyisége felé. Tizenkét emelettel jártak a felszín alatt.

Codiaque nehezen palástolt türelmetlenséggel állt a nyolcszor kilences szobát kettéválasztó plasztüveg fal előtt.

- Örülök, hogy megérkeztek. Sakuzo tábornok személyes megbízottjára még vártunk, de mivel késik, elkezdjük nélküle. A rendszerek készen állnak: az átvilágítás eredményeit a kettes képernyőn láthatják. Az áttetsző rész szerves, a maradék kompozit. Biomechanikában legkevesebb évtizedeket, esetleg még többet vertek ránk. Bővebbet csak az élveboncolás után - önként jelentkező sajnos nem akadt. Legfőbb ideje kideríteni, beszél-e valami értelmes emberi nyelvet, bár a kariakkal is beérem, ha másként nem megy. A kihallgatásról felvétel készül, a kérdéseiket ennek megfelelően kéretik megválogatni: legalább egy olyan mondatuk legyen, amit átírás nélkül továbbíthatunk a történelemkönyvekbe.

- Hogy sikerült hozzájutni? - érdeklődött Kuchera a létfenntartó rendszer kiírásait fürkészve.

- Két buznyák tucatja - vont vállat Codiaque.

- Amúgy egy tönkrelőtt vadász pilótafülkéjéből bontottuk ki. Maga a gép is technikai csemege volt… de üzemképes darzokot most látunk először. Ötletem sincs, mivel lehetne szóra bírni. A sztázist viszont kénytelen leszek feloldani: mínusz kétszázhetvenen még az a fagyálló is csődöt mond, amit ez vér helyett használ.

- Fájdalmas lesz, ha nem csalódom. - Garner hangjából aggodalom helyett reménykedés csendült ki.

- Szegény pára! - sóhajtott Meloni. - Már eddig is iszonyú kínokat kell kiállnia…

Három tekintet fordult felé. Az egyik értetlen volt, a másik szemrehányó, a harmadik szavak nélkül is világossá tette, hogyan vélekedik gazdája a széplelkű civil kutatónőkről.

- Ugorjunk neki - mormolta Codiaque, és kiiktatta a sztázismezőt.

Temperálásra nem volt szükség - a tartály hőmérséklete gyorsan emelkedett. A páncélüveget sárgás hályog futotta be; a szelepek sugárban okádták a párolgó hűtőgázt, mely a kilátófalat is elhomályosította, mielőtt az elszívók működésbe léptek.

- Ébredezik a mocsok - jegyezte meg Kuchera százötven Kelvin körül. - Ha a fedélzeti számítógépe ezt tudta volna, Jack, tetriszezhetett volna az utolsó éber perceiben.

A megfigyelőfülke kitisztult. A darzok végtagjain remegés futott végig: izmos lábai futni próbáltak, biomechanikus karjai hamar rátaláltak a hűtőtartály falaira.

- Nyugalom, onnan nem törhet ki - Kuchera az exobiológus vállára tette a kezét. - Onnan semmi nem jön ki. De ha mégis, másodpercei vannak: a földi légkör felborítja a metabolizmusát.

A darzok felült, csupa szöglet, csupa tüske feje körbefordult börtönében. Szürkés bőréhez szervesen kapcsolódtak a félig biopolimer vértezet darabjai. Egy-egy tizedmásodpercnyi szünetet szentelt a három kamerának, majd fogvatartóira meredt.

- Azt hiszem, a világegyetem formatervezési bizottsága komoly jutalomban részesítene minket, ha megtudják, hogy százával tettünk a levesbe ezekből.

- Hogy mondhat ilyet? - csattant fel Meloni. - Nem ítélhet az emberi kultúra szépségideálja alapján egy idegen lényről!

A darzok megtámaszkodott a tartály oldalán, és figyelmesen félrebillentette a fejét. Szögletes üregekben ülő szemei sokáig vizsgálgatták az exobiológust. A kapcsolat lehetőségétől lelkes Meloni közelebb lépett.

- Nézzék! Figyeli, és értelmezi, amit mondok. Éppúgy, ahogy mi tennénk. Ez nem egy katonai célpont, hanem egy másik kultúra képviselője, akit megillet, hogy egyenrangú félként kezeljék. Biztos vagyok benne, hogy idővel az Univerzum összes értelmes faja képes lenne közös megegyezésre jutni…

A darzok nekivágódott a plasztüvegnek, biomechanikus karjaival megrepesztve és szétfeszítve a robbanásbiztos védőfalat. A pókhálórepedést a másodperc törtrésze alatt tágította méteres nyílássá.

- Vigyázzon! - üvöltött fel Kuchera, és elrántotta a megrökönyödött exobiológust a veszélyzónából.

A darzok Garnerre vetette magát, a földre döntötte. Garner minden erejével megpróbálta távol tartani a biopolimer karmokat és fogakat, amelyek szemét és torkát fenyegették. Codiaque fegyvert rántott, de ujja csak tapogatta az elsütőbillentyűt, mert ebben a pillanatban Garnert ugyanolyan könnyen eltalálhatta volna, mint a rovarszerű idegent. Ezért célzásra emelte az impulzuspisztolyt, és várt. Fejlövésre nincs orvosság, még neked se, te rohadék!

A kutatóbázison felrikoltott a riadó.

- Jézusom! - sikoltott Meloni.

- Csönd - jelentette ki Codiaque, és mert tiszta célt továbbra sem talált, más módszerhez folyamodott inkább: a darzok válltüskéit marokra kapva igyekezett lekényszeríteni a támadót Garnerről. Kuchera élesített fegyverrel, előírásszerű rendőrtartásban figyelte, ahogy a tüske Codiaque kezében marad, és a meglepett tábornok hátratántorodik.

Bárhogy is figyelt, nem talált megfelelő helyzetet a tüzeléshez, ezért markolattal vágta tarkón a darzokot. A támadás nem volt elegáns, de a darzok legalább fel sem vette. Garner utolsó erőtartalékait mozgósítva igyekezett távol tartani magától a hosszú ujjak végén meredező karmokat. Tudta, hogy pillanatokat nyert csupán, a darzok előbb-utóbb feltépi az artériáit.

Codiaque a tenyerébe mélyedő tüskéktől próbált megszabadulni, Kuchera - tisztességes helyzet híján - tovább ütlegelte az idegent.

Ajtó csapódott, majd impulzusfegyver sivított fel. Az újonnan érkezett lövése elpárologtatta a darzok testének majd’ felét és nyálkás kocsonyává változtatta azt e keveset, ami szilárd halmazállapotú maradt.

Garnert viszkózus folyadék terítette be, karjaira pedig már csak holt súly nehezedett.

- Emil, kérlek, lemásznál a dögről vagy vele együtt dobjalak le?

Kuchera azonban már az ajtó felé figyelt. A neonfények vakítóan fehér téglalapot vetítettek a falra, amelyből élesen rajzolódott ki egy testhezálló szkafanderbe öltözött nő sziluettje.

- Elnézést a késésért - biccentett Cortilliari némi szarkazmussal a hangjában -, ugye nem zavartam meg semmit?

- Dehogy is, Cortilliari vezérezredes. Csupán a mindennapi svédtornánkat végeztük - felelte Garner, miközben arcáról az idegen visszataszító maradványai törölgette. Codiaque nem válaszolt, még mindig fogával szedte ki kezéből és alkarjából az ütőerei felé törekvő kitindarabokat. Kuchera arca elsápadt a haragtól. Látszott rajta, hogy hihetetlen erőfeszítésébe kerül, hogy uralkodjon magán.

- Megőrült? Bármelyikünket agyonlőhette volna! - vicsorgott a nő felé.

Cortilliari vállat vont.

- Tisztában vagyok vele. Igyekeztem pontosan célozni, amint látják, sikerült is.

- És amennyiben - persze feltéve csupán, nem megengedve - esetleg elszúrja?

- Másodikra vagy harmadikra biztosan eltaláltam volna. Ne gondolja, hogy meghat, ha egy-két embert fel kell áldoznom, amikor egy elszabadult darzok veszélyezteti az állomást!

Kuchera felemelkedett, és fenyegetően a nő felé indult.

- Mégis, hány életet tartana túl nagy árnak, ha végezni akar a kiszemelt célponttal, maga kielégítetlen szuka?

- Fékezze a nyelvét, őrnagy, mert keservesen megbánja, hogy kinyitotta a pofáját! Jelen pillanatban korlátlan nyomozati jogkörrel rendelkezem, továbbá teljes körű felhatalmazásom van az összes függelemsértés felderítésére, és a renitenseket azonnal hadbíróság elé állíttathatom! - jelentette ki tárgyilagosan Cortilliari. - Mellesleg maga sem cselekedett volna másként a helyemben. Egyenes parancsot kaptam, és bár a mi objektumainkban vérengző darzokokról nem esett benne szó, tökéletesen ura voltam a helyzetnek.

- Mint a Charon esetében, ugye?

- Charon?

Cortilliari láthatóan elgondolkodott, de Kuchera mintha észre se vette volna.

- Tudja, az űrállomás, ahol sikerült kétszáz embert meggyilkolnia! Békés, senkinek sem ártó tudósokat, és az állomás kiszolgáló-személyzetét. Már el is felejtette volna? Mondja, sokaknak vágja el a torkát az ágyban is? A vérüket gondolom, felszürcsöli, ugye, maga vérszomjas szuka…

- Ha még egy szót szól, vagy egy lépéssel közelebb jön, agyonlövöm, őrnagy!

Kuchera mit sem törődött a fenyegetéssel, rendületlenül közelített a nő felé. Csak akkor állapodott meg, amikor két pár döbbenetesen erős kar fogta le.

- Ne csináljon hülyeséget, Kuchera! - súgta a fülébe Codiaque. - Hadbíróság elé kerül, és abból a szarból még én sem húzhatom ki.

- Nem érdekel!

- Akkor érdekeljen az, hogy ha közelebb mész hozzá, egyszerűen megsüt. Ha pedig így történik, soha nem lesz alkalmad arra, hogy bizonyíts!

- Eresszetek el - követelte a spion. A két tagbaszakadt férfi kiérzett valami hatalmas eltökéltséget hangjából, de egyben azt is bizonyítottnak látták, hogy védencük ez alkalommal nem készül ostobaságra. Kuchera átlépte mindazt, ami a darzokból megmaradt, és az ajtó felé indult. Cortilliari csak annyira állt félre előle, amennyire okvetlenül szükséges volt. A szlovák származású hírszerző tekintetében tükröződő jeges gyűlölettel fegyvere fekete csőtorkolata nézett farkasszemet. Garner és Codiaque aggódva figyelte a közjátékot, de mindkettejük megkönnyebbülésére a felek nem provokáltak ki egymásból újabb összeütközést. Amint Kuchera elhagyta a helyiséget, Cortilliari tartása is lazult valamelyest. Maga alá perdített egy széket, amely a küzdelem alatt is sértetlen maradt, és a két tisztre pillantott.

- Látom, lekéstem a darzokról.

- Bizony, az a vonat sajnos elment - bólintott a tábornok, majd összeesett.

Garner azonnal odaugrott, megtapintotta a nyaki ütőeret. Codiaque szíve kétségkívül vert, lélegzett is, bőre azonban jéghideg volt.

- Valami méreg lehetett a dögben - kiáltotta a kapitány. - Gyorsan, Cortilliari, hívjon orvost!

- Rendben - tápászkodott fel székéről a nő. Percekkel később már hozzáértő szanitécek gondoskodtak Codiaque-ról.

- Mennyire súlyos az állapota? - kérdezte Garner egyiküket.

A fehér köpenyes férfi vállat volt.

- Nos, a darzoknál mindenképpen jobban van. A testfolyadék ellenőrzése során rájöttünk, hogy egyfajta mérget választanak ki, de szerencsére nem veszélyes igazán a dolog. Pár órán át eszméletlen lesz ugyan, de…

- Rendben doktor, köszönjük. Most kerítsen elő egy erős gyomrú takarítót is, ha pedig a tábornok magához tér, mondja meg neki, hogy a kettes tárgyalóban talál minket.

A férfi és a nő a hosszú asztal két végén foglalt helyet. Cortilliari apró, hangrögzítővel ellátott notebookot akasztott le övéről.

- 2112 szeptember kilencedike, húsz óra negyvenkettő, John Garner meghallgatása.

- Mi a vád ellenem? - érdeklődött a kapitány. - Ha ez valami komédia, Nilea…

- A megszólításom nem Nilea, kapitány! - csattant fel Cortilliari. - Maga ellen pillanatnyilag még nem merült fel semmi, de közvetlen alárendeltje, Emil Kuchera több, mint gyanús!

- Mit találtak ki róla az okosok?

- Engedély nélküli eltávozás, csatában tanúsított gyávaság, dezertálási kísérlet. Erős továbbá a gyanú, hogy összejátszik az egyik kalózszindikátussal, és pénzért adatokat és egyéb információkat ad át nekik.

- Ez egyszerűen hülyeség! - nevetett fel Garner.

- Válogassa meg a szavait! Ez egy hivatalos meghallgatás!

- Ugyan, Cortilliari, Kuchera sokkal karcosabban fogalmaz majd, mint én.

- Tehát nem látja megalapozottnak a gyanút?

- Nem! Emil Kuchera a legjobb, legönfeláldozóbb tiszt, akivel valaha is alkalmam volt együtt dolgozni. Becsületességéhez és hűségéhez nem férhet semmi kétség!

- Nos, rendben - Cortilliari a kommunikátor mikrofonjához hajolt.

- Azonnal hivatom Emil Kuchera őrnagyot!

Hosszú percekbe telt, amíg a spion előkeveredett. Kopogás nélkül lépett a tárgyalóterembe, egyik kezében jókora hamburgert, a másikban szalvétát szorongatott.

- Elnézést, még nem fejeztem be az ebédemet, de azt mondták, nagyon sietnem kell - jegyezte meg ártatlan arccal.

- Ne éljen vissza a türelmemmel, őrnagy!

- Ugyan, nem tennék én ilyet a világ minden kincséért sem! - ironizált tovább Kuchera, és hamburgere utolsó falatját gondosan a szalvétába csavarta, majd maga mellé helyezte az asztalra. - Esetleg később felmelegítem.

Cortilliari rájött, hogy ezzel az emberrel szemben nem válnak be a szokásos módszerek, de már késő volt, hogy változtasson taktikáján. Nagyot sóhajtott, és ismét elővette notebookját.

- 2112 szeptember kilencedike, húsz óra negyvenkettő, John Garner meghallgatása. Emil Kuchera! Ön az egy évvel ezelőtt lezajlott Béta rendszeri csatában hajtóműhibára hivatkozva lemaradt flottaegységétől, de a fedélzeti napló és a fekete doboz ellenőrzése során előkerült adatok szerint minderre semmi oka nem volt! Mivel magyarázza ezt?

- Ki ez a spiné egyáltalán, Jack? - kérdezte Kuchera halálosan nyugodt hangon…

- Figyelmeztetem! - csattant el Cortilliari, de látszott, magabiztonsága cserben hagyja.

- Amíg nincsenek konkrét vádak ellenem, nem vagyok hajlandó részt venni ebben a bohóckodásban - vetette oda a spion. - És Jack, ha már így összefutottunk, hadd kérjek tőled egy hét szabadságot! Azt hiszem, fontos új adatokat találtam a tudodmivel kapcsolatban, és ennyi idő talán elég lesz, hogy igazoljam…

- Nem mehet sehová! - kiáltott fel Cortilliari. - Még nem vádlott ugyan, de megakadályozhatom a szabad mozgásban! Nem hagyhatja el a támaszpontot, amíg nem tisztázódik az ügye!

- Maga itt csak egy csinos kis tisztecske, kisasszony - magyarázta Kuchera türelmesen. - Itt Codiaque tábornok adhat ki egyedül utasítást, távollétében pedig Jack a rangidős. Nos, Jack?

- Attól tartok, nem egészen - sóhajtott fel Garner. - A helyzet az, hogy Cortilliari vezérezredesnek sajnos joga van megtiltani neked, hogy elhagyhasd a…

- Miért, ki a rosseb ez a nő?

- Sakuzo tábornok megbízottja. Codiaque semlegesítheti egyedül a parancsait, ne aggódj Jack, egy napon belül magához tér, akkor majd…

Kuchera ingerülten az asztalra csapott és a földre pöckölte hamburgere maradványait.

- Basszátok meg - hangja inkább beletörődőnek, mint dühösnek tetszett. Felállt, majd köszönés nélkül kiviharzott az ajtón.

- Ez egy futóbolond! - álmélkodott Cortilliari. - Pusztán egészségügyi okokból is ki lehetne dobni a Légióból! Nos, rendben. Ha neki ez kell, hát a távollétében folytatom a meghallgatást, csak ő jár rosszabbul így. A következő kérdésem, Garner kapitány…

12

SUTTOGÁSOK & SIKOLYOK

Kuchera saját hajójára készült, de a Vedder dokkja előtti poszton szembesült a rideg tényekkel. Cortilliari valóban megtehette, hogy szabad mozgásterét a támaszpontra korlátozza, és a jelek szerint nem is habozott így tenni. A spion jobb híján a kantinba zarándokolt, és eltökélte, hogy egy palacknyi szintetikussal üti el az időt, amíg Codiaque tábornok parancsa semlegesíti a szuka utasítását.

Letelepedett egy szabad székre, a szemrehányó tekintetekkel mit sem törődve felrakta az asztalra a lábát. Arra sem vette a fáradságot, hogy pohárba töltse a Cutty Sark nevet bitorló szintetikus szeszt, rögtön az üvegből kezdte nyakalni. Kellemes, enyhén fátyolos női hang zavarta meg a békés, dekadens pózolásban.

- Kuchera őrnagy, ugye?

A spion feltekintett. Telt, gesztenyebarna hajú, mogyorószín szemű, alacsony nő állt előtte. A harmincas évei elején járhatott, arcbőre sima, enyhén szeplős volt, szeme sarkában az apró ráncok leginkább arca kislányos jellegét hangsúlyozták. Kuchera kissé elszégyellte magát. Lábát levette az asztalról, és óvatosan széke alá húzta.

- Én vagyok.

- Üdvözlöm! Sokat hallottam már magáról. A nevem Liana Fordiss, és kutató vagyok, bár hadnagyi rangot viselek.

- Örvendek a szerencsének, kisasszony. Minek köszönhetem a látogatást?

- Nos, hallottam, róla, hogy ön nagyon sokat foglalkozott a Charon pusztulásának körülményeivel.

- Igen sosem tartottam titokban. És?

- Tudja - mosolyodott el a lány - amikor az a dolog megtörtént, én a marsi hadseregben voltam instruktor. A hajók navigációs rendszerének használatát oktattam, és bizonyos bejövő adatokat elemeztem. Ebben a feladatkörben sok bizalmas információhoz jutottam, amelyek most már, a háború végeztével természetesen nyilvánosak, de volt egy kivétel… Azt hiszem, eljött az ideje, hogy végre olyasvalakinek adjam át, aki a legjobban tudja felhasználni.

- Miről van szó?

Fordiss egy adatchipet nyújtott át Kucherának.

- Ez egy töredék abból az adatfolyamból, melyet a Charon állomás pusztulása előtt sugárzott a féregjárat felé.

Kuchera szinte megszédült az örömtől. Egyetlen szót sem tudott kinyögni, tekintete felváltva pásztázta a nő arcát, és a jellegtelen külsejű adatchipet. Amikor végre kizökkent a megdöbbenés és az elragadtatás okozta katatóniából, jókorát húzott az előtte álló palackból. Szintetikus scotchot még sosem élvezett ennyire. Fordiss tapintatosan kivárta, amíg a spion ismét visszatalál a valóságba, majd ismét megszólalt.

- Van még valami, amit el kell mondanom önnek, őrnagy - folytatta.

- Hallgatom, kisasszony.

- Tudnia kell azt is, hogy vannak még, akik mindenáron meg akarják akadályozni, hogy az emberiség egy eszme vezérlete alatt egyesüljön.

- Ezt honnan veszi?

- Első kézből tudom, hogy a Mars kormányzata évek óta ismeri az Einstein-Rosen alagutak megnyitásának alternatív módszerét, és tudott a harmadik fél létezéséről is. Az információkat “stratégiai megfontolásból” titkolta el a rendszeradminisztráció elől.

- A mocskos fattyak!

- Sajnos, többet nem tudok erről, de…

- Ezt később is ráérünk kideríteni. Most azonban, ha megbocsát, sürgős dolgom van. Ki kell elemeznem az új adatokat. Miss. Fordiss, nem akarok udvariatlan lenni, de most…

- Elmondja nekem is, mire jutott?

A spion önkéntelenül végigsimított Fordiss arcán, ujjai hegyével feljebb emelte a lány arcát.

- Mindenképpen, Liana, mindenképpen - mosolyodott el Kuchera. - Tudnia kell, hogy jobb kezekbe nem is adhatta volna ezt a kis apróságot.

Kuchera azonnal a szobájába sietet, és a chipet személyi számítógépébe helyezte, miután minden hálózati csatlakozót kirángatott az aljzatokból. A 3D kijelzőt hamarosan elborították a mérföldhosszú számoszlopok. Az idő megszűnt, csak az adatok, és a lehetséges értelmezések garmadája maradt. A hírszerzőnek szinte a rögeszméjévé vált a Charon pusztulásának kutatása, és a chip szinte minden hiányzó puzzle darabot a helyére tett. A Kuchera által keresett helyes válasz lehetőségei az addig tízszámjegyű szám-szörnyetegről ötre csökkent. Ötre. Ennél kevesebb azonban nem lett, bármilyen képletet is próbált. Talán, ha… Töprengésében kopogás zavarta meg. Villámgyorsan mentette az adatokat, és kikapcsolta a gépet.

- Igen?

- Liana Fordiss vagyok.

Kuchera ajtót nyitott. A nő a ridegfehér köpeny helyett térdig érő, piros hálóinget és rövid, bordó fürdőköpenyt viselt. Mezítláb volt, haja nedvesen csillogott.

- Honnan tudta, hogy ebben a szobában lakom?

- Már egy éve szomszédok vagyunk. Ahhoz képest, hogy hírszerző, maga nem is figyelmes igazán - rótta meg mosolyogva. - És most beenged, vagy megvárja, amíg az egész támaszpont rólunk kezd pletykálni?

- Persze, jöjjön csak - motyogta zavartan Kuchera.

Fordiss körülnézett a szobában, melyre sok mindent lehetett mondani, de a katonás rend a legkevésbé sem jellemezte. Barna szeme megakadt a kantinból hozott, immár üres palackon.

- Nem tesz jót magának, ha ennyit iszik.

Kuchera zavarba jött.

- Őszintén szólva észre se vettem, Csak úgy elfogyott.

- Tizenkét órája csak a gép előtt ül és iszik?

- Nem tudom, nem mértem az időt.

- Rájött valamire?

- Szinte mindenre - bólintott a spion.

Fordiss arcán őszinte döbbenet és kis félelem jelent meg.

- Megmutatja?

- Miért ne?

Kuchera bekapcsolta a gépet. Érezte, ahogy a nő a háta mögé áll és a vállára teszi a kezét. Meglepetten hátranézett.

- Ne értsen félre, csak a szakmai érdeklődés vezet - jelentette ki Fordiss enyhe pírral az arcán, hangjában azonban jóval kevesebb magabiztosság volt, mint szerette volna.

- Miss. Fordiss…

- Liana - kacagott fel a lány. - Komolyan mondom, erősen érdekel az eredmény, de…

- Nos, akkor essünk túl a hivatalos dolgokon - sóhajtott fel Kuchera.

Győzött a megszokás, kezeivel gondosan takarta a klaviatúrát, amíg begépelte jelszavát, majd a megfelelő fájlt kereste. Hirtelen azonban valami fura érzés fogta el… mintha Liana keze jóval nehezebbé vált volna… mintha légzése mélyebbé és lassúbbá vált volna… Kuchera megfordult, és egy pillanatig kővé meredt a megdöbbenéstől. Egy kariak hatalmas, lapos arca nézett le rá majd’ két méteres magaságból.

- A kurva életbe…

A Fordissból földönkívülivé vált rémség továbbra is hatalmas erővel markolta Kuchera vállát, de nem sokáig ropogtatta a törékeny embercsontokat; hihetetlen lendülettel az íróasztal mögé vágta a spiont. A földetérés gyötrelmes volt, Kuchera érezte, ahogy könyöke megroppan, és látta, hogy alkarjából fehéren villan elő a törött csont vége.

A kariak úgy közeledett, akár egy expresszvonat. Kifejezéstelen arcán semmilyen emberi érzelem nem tükröződött, félelemre azonban semmiképpen nem lehetett oka, a homo sapiens oldalfegyvere méterekkel arrébb, egy dohányzóasztalon feküdt. Oszlopvastag karjai már-már a törékeny nyakra fonódtak, amikor apró ütést érzett a gyomrán. Lenézett, és látta, ahogy zöld színű vércseppek patakzanak testéből. Az emberhím kárörvendően elmosolyodott, és még ötször meghúzta a kezében tartott furcsa - minden bizonnyal lőporos fegyver ravaszát. A kariak hátratántorodott és a padlóra zuhant.

- Nem lehetett volna magánál… fegyver… - hörögte, jobb híján Liana Fordiss haldokló hangján.

Kuchera megborzongott. Ne aggódj, lehetne rosszabb is. Akár ágyba is bújtál volna vele, isten tudja, nagyon, nagyon közel álltál hozzá. Elővigyázatosságból azonnal.

- Ez nem fegyver - magyarázta Kuchera. - Ez egy múzeumi tárgy, és személyes emlék.

- A francba…

- Ugyan, kedves kolléga, tudhatta volna, a magunkfajta nyomorult kémek veszélyes életet élnek, már amíg hagyják nekik. Régóta csinálja?

- Négy éve.

- Szegény Liana, elragadó lány lehetett, kár volt érte - sóhajtott a győztes spion. - Ráadásul hiába halt meg, ugyanis a maga amatőr manővere segít majd abban, hogy végleg leszámoljak a darzokokkal, és a lázadó kariakokkal is.

- Nem fog sikerülni - az idegen erejéből bőségesen futotta még egy riposztra. Láthatóan hosszú haldoklásnak nézett elébe. - Ha ez kiderül, az emberek hadat üzennek, és…

- Erre nem kerül sor. Most pedig, segítek neked meghalni, kedves kolléga. Tartozom neked azzal, hogy lehetővé tegyem a fájdalommentes elmúlást, elvégre nélküled sokkal nehezebb lett volna.

Kuchera biztosra ment, az ódon Colt mind a hat lövedékét az idegen fejébe eresztette. Zsebre tette a felforrósodott csövű revolvert. Ezenkívül csak egy pakli kártyát és a - vésztartalékként megtartott - garantáltan valódi Glenlivet még szinte teljesen teli üvegét vette magához, amikor elhagyta a szobát.

Laura Meloni már a végső kétségbeesés határán sorolta fel magában a lehetséges kezelési módokat. Az elektrosokkot, a hipnózist és a bordívány-jegyzetfüzet párost menthetetlenül maga alá temette a pszichológia fejlődése, de biztos megoldással még a legösszetettebb hormonkoktélok sem kecsegtettek. Minden ismert módszert megvizsgált. Az egyetlen ötlet, amelyet nem bélyegzett azonnal elvetendőnek, nem volt ugyan a legjobb, de talán a legkevésbé komisz a rendelkezésre álló alternatívák közül. Engedélyezett magának még tizenöt perc ébrenlétet: ha addig sem talál olyan érvet, amely megtorpedózhatná a kezelés megkezdését, akkor végre is hajtja. Ezt elhatározta. A Légió mondhat, amit akar, ha kerítenek egy jobb pszichológust, ő ugyan szívesen átadja a pácienseket.

Szerencséjére a vezérkar válasza helyett Codiaque-é érkezett hamarabb. A tábornok saját hatáskörében engedélyezte a kísérletet, magára vállalva az esetleges felelősséget is. A kérvényezett eszközök listája nem volt hosszú, sem költséges, és az alanyok fizikai-mentális épségét sem veszélyeztette. A szimulátorokat egy rég elhagyott hangárban állították üzembe.

Cortilliari és Garner mogorván méregették egymást a fülke ajtajánál.

- Páros repülés? - dünnyögte Garner. - Más se hiányzott éhgyomorra.

- Hagyja már abba a nyavalygást - torkolta le a nő. - Essünk túl ezen a hülyeségen, mielőtt a naivának újabb ötlete támadna. Már csak kettőnkre tart igényt, úgy látszik: a többiek elbuktak ezen az elfuserált teszten, vagy egyszerűen rájuk unt. A lényeg az, hogy a besorolása most épp elég ahhoz, hogy ugráltathasson minket.

Magukra zárták a koporsószerű gyakorlógépeket. A neurocsuklya aktiválása után a spártai kezelőszervek helyét átvette a mesterséges valóság…

A marsi romboló az utolsó pillanatig játszotta a gyanútlan áldozat szerepét: a torpedó már a húsz kilométeres biztonsági zónán belül járt, mikor fékezni kezdett, és a vánszorgó hajószerelvény mögött keresztbe fordulva célra állította megmaradt lövegeit.

Garner a szivárgó hajtóanyag ködén át is látta a hátvéd ablakaiban vöröslő vészfényeket: a marsi legénység a létfenntartás energiáját csapolta meg, hogy mindkét ágyú tüzelhessen.

A romboló tüzet nyitott. Nagy energiájú sugarai ellobbantották a hajtóanyagfelhőt, és kísérteties fénybe vonták a közelgő célt: olyan volt, akár egy hatalmas, fluoreszkáló méregbe mártott lándzsahegy. A találatok nyomán kettészakadt. Kisebb darabja mesze oldalt, a nagyobb a romboló oldala mellett cikázott el, és teljes hosszában végighasította külső burkolatát.

A csónakfedélzeten felbúgó indítójelet hidraulikus moraj nyomta el.

A távolodó roncs fantomképe még ott derengett a monitorokon, mikor Garner a navigációs pult felé lódult… de félúton sem járt, mikor a lökéshullám elérte és megolvasztotta a külső kamerákat, majd izzó fémzáporral vert végig a vontatmányánál kétszerte hosszabb Annabel Lee tatján.

A hajtómű burkolatát szitává lyuggatták, az elektronikus elhárítás modulátorát salaktömbökké olvasztották a lávabombák. Egy lándzsányi repesz a torpedóindító tízhüvelykes dúracél burkolatában akadt el - a következő átjárta azt is, és a munícióval együtt vetette szét az Annabel Lee egész hátsó fedélzetét. A rázkódás csúcspontján a szirénák elnémultak. A folyosókra szakadt homályban csak a létfenntartás vészfényei hunyorogtak, mint éji erdőben a vadállatszemek.

Garner a mennyezethez tapadva eszmélt fel. Szemben vele megrokkant katapultülés himbálózott a falból kiszakadt kábelek kötegén.

Az egyetlen megmaradt külső monitoron látta, hogy a “vontatókötélre vett” marsi romboló sincs jobb állapotban. A radarképernyőre pillantva hamar tudatosult benne az is, hogy csupán a két, egymáshoz kapcsolt, megnyomorított hajó maradt meg a percekkel ezelőtt még egymást aprító űrflottákból. Az apróra zsugorodott jégdarab, ami titokzatos módon a gyomra helyére került, azt mondatta vele: már mindent látott, már mindenen túl van, ami élő emberben iszonyatot kelthet, ám rövidesen rá kellett döbbennie nagyot tévedett.

Az egyik, vagy húsz centiméter vastag, meteoritálló plasztüveg ablakon keresztül végre szabad szemmel is megpillantotta a hóhért, amely az emberiség két leghatalmasabb armadáját elpusztította. Számított arra, hogy rémítő, idegen, visszataszító lesz, de amit látott, mégis megdöbbentette.

Az a micsoda hatalmas volt, űrnél is feketébb sziluettje baljóslatú gömbformát idézett. Mintha valaki egy, a maga absztrakciójában iszonytató, elvont tárgy formáját szelte volna ki az Univerzum csillagdíszes szövedékéből. Keze rövid tapogatózás után a tűzvezető célszámítógép billentyűjére tévedt, és csikorgós mosollyal nyugtázta, hogy a hozzákapcsolt, mozgásképtelen marsi romboló kvantumlövegei is energianyalábokat okádnak az idegen hajó felé.

- Maga szerint árthatunk neki bármit is egyáltalán, Garner?

- Mibe kerül, ha megpróbáljuk?

- Legfeljebb az életünkbe.

A találatok pontosak voltak, de a kilőtt részecskesugarak ártalmatlanul semmivé váltak, mielőtt elérhették volna a monstrumot. Leviatán? Valami értelmezhetetlen töredék bukkant elő Garner tudattalanjából. Nem. Ez sötét. Hádészfekete, az utolsó elektronjáig.

- Nem kellene megvárnunk, amíg visszalő! - hallotta a komlinken keresztül Cortilliari némiképp megütközött hangját. - Láttuk, mire képes, alig hiszem, hogy kíváncsi lennék a továbbiakra…

- Lehetetlen. Nem tudok több mentőegységet kilőni. Ráadásul nagyon úgy fest: egyszerűen itt ragadtunk. - Itt még van egy működőképes példány. Jöjjön, siessen, amíg tud!

A monstrum - az Armageddon futára, a Babiloni szajha? - változtatott valamit sziluettjén. Oldalából lövegcsövek erdeje bújt elő, fokról fokra pásztázva az űr vigasztalan sötétjét.

- Mire vár Gamer? - sikoltott fel Cortilliari.

Garner pedig nem várt tovább semmire. Keresztülvergődött a romokban álló fedélzeten, át a zsilipeken. A vészautomatika hangja egykedvűen sorolta a kárfelmérés eredményeit, a gravitációs mezőgenerátor egyre gyakrabban hagyott ki: már a tartalék vezetékrendszerben is rövidzárlatok kékfényű pokoltüzei villództak.

Cortilliari már várta a túloldalon. Percekbe tellett csupán, amíg befészkelték magukat az apró mentőkapszulába, nekik mégis évszázadoknak tűnt az elvesztegetett idő. Megváltásként fogadták a hirtelen fájdalommal együtt növekedő gravitációs terhelést, és élvezték, hogy egyre messzebb kerülnek a Babiloni szajhától. Ebben a pillanatban, még egymás társaságát is furán kellemesnek érezték. Kioldották a testüket rögzítő hevedereket…

- Mi a fenét csinálnak ezek? - kérdezte a döbbenettől rekedt hangon Codiaque.

- Hát… - pirult el Meloni.

- El ne magyarázza! Azt kérdezem, miért?

- Egyfajta különleges hipnotikus állapotban vannak. Újraélik, ami akkor történt, csakhogy most megfigyelhetjük és értelmezhetjük az agyhullámaikat, tehát megtudhatjuk, hogy…

- Hisz’ ezek úgy utálják egymást, akár macska a pórázt. Mindezidáig úgy tudtam, hogy még hipnózis segítségével sem lehet rávenni valakit olyasmire, amit amúgy nem tenne meg!

- Úgy tűnik, a tudatalattijukban mégsem olyan feszült a viszonyuk - tárta szét karjait a pszichológusnő.

- Ehh… - mordult még mindig hitetlenkedve a tábornok. - Akárhonnan nézem, ez itt a legteljesebb magánügyük. Hagyjuk őket magukra! Elvárom, hogy a jelentésében erről ne tegyen említést, korlátozódjon a dolog a hivatalos részekre. Akár rögtöni neki is kezdhet.

- Ez valami ostoba tévedés lesz - győzködte Kuchera a nyolcas katapult őrzéséért felelős, kopaszodó román tizedest. - Pont ellenem?

- Nem, őrnagy úr. Mindenkinek megtiltották, hogy elhagyja a támaszpontot. Sajnálom, nem engedhetem a gépek közelébe. A legfelsőbb helyről érkezett a parancs.

Kuchera némán átkozódott magában. Így is elég sok idejét rabolta el, hogy megszerezze a kariak kémtől az öt emberi érzéket is átverő álcázóberendezést. A beállításokkal nem sokat törődött, az eredeti, Liana Fordissra hangolt épp megfelelt neki. De valaki elég okosnak bizonyult ahhoz, hogy ezt a bamba altisztet is felvilágosítsa. Elhatározta, ha egy percen belül nem tér jobb belátásra ez az isten barma - jobb meggyőződése ellenére -, lelövi, mint egy kutyát, még azt a kockázatot is vállalva, hogy a támaszpont összes elfogóvadásza a nyomába eredjen.

- Nézze, tizedes, én megértem, hogy parancsot kapott, de higgye el, ez csak a szokásos vaklárma. Hamarosan lefújják a repülési tilalmat, ám én gonosz, megkeseredett ember vagyok, s nem fogom elfelejteni, hogy képtelennek bizonyult a rugalmas gondolkodásra, ezt garantálhatom!

- Sajnálom, őrnagy! Semmiképpen sem engedhetem oda. Parancsmegtagadás volna…

A tizedes kétségbeesett mentegetőzését az általános riadó szirénái szakították félbe. A fényjelzések kísérteties vörös fénnyel árasztották el a vadászgépek hangárját.

- Mi a… - nézett körül az altiszt. A mondat befejezésére nem maradt ideje, mert az alacsony, teltkarcsú hölgy úgy sújtott tenyéréllel a halántékára, hogy azonnal a fal mellé csúszott.

- Elnézést, tizedes - Kuchera elegánsan pukedlizett az eszméletlen altiszt előtt, majd a legközelebbi S-10-es vadászgép pilótafülkéjéhez rohant. Vészhelyzeti protokollal indította minireaktort, a létfenntartó rendszerek már automatikusan - csak a legszükségesebb önellenőrző teszteket lefuttatva - éledtek meg. Kuchera elégedetten figyelte kijelzők hirtelen megelevenedő fényorgiáját miközben lecsatolta a mellkasára hevederezett kariak álcázóberendezést. Nem tudta, mi az általános készültség oka, de abban biztos volt, hogy ahhoz képest az kis dezertálása nem zavar majd sok vizet.

- Nos, ha fel kellene tennem a kérdéseimet - sóhajtott - biztosan nem hagynám abba vagy tíz darab előtt. Az első rögtön az lehetne: vajon hogy került ide egy kariak, csak úgy a semmiből? Folytathatnám azzal, hogy Kuchera hollétéről érdeklődöm, bár, a józan eszemet két marokra kapva akár úgy gondolhatnám, hogy a kariak gyomortartalmában találhatunk belőle még pár csontszilánkot…

- Tábornok - nyögte szürke arccal Meloni - a kariak faj vegetáriánus.

- Igen, minden bizonnyal az - helyeselt Codiaque. - A lényegen azonban ez nem változtat semmit. Most azonnal teljes harckészültség lép érvénybe, és a támaszpont belső védelmét is megerősítem. Biztos, ami biztos. Mindenkit azonnali hatállyal a harcálláspontjára rendelek. Ez önökre is vonatkozik!

Codiaque látnoki képességeit igazolta a vezérlőterem holokivetítőjén sárgán pulzáló, egy egész flottaköteléket jelző szimbólumsor.

A mélyűri radar szenvtelen női hangja egykedvűen sorolta az adatokat: közeledési vektor, szögelhajlás, sebesség…

A látvány semmi kétséget nem hagyott szándékaikat illetően: az idegen űrhajók támadó alakzatot felvéve, teljes sebességgel közelítettek a Raki felé.

Bár Kuchera soha életében nem érezte rosszabbul magát, mint az apró vadászgépben, sikerült erőt vennie magát, és leadta személyes üzenetét anyatámaszpontjának. Legnagyobb meglepetésére senki sem nézte gyengeelméjűnek, sőt, még arról is meggyőzték, hogy hallgatnak rá. Ettől kezdve jóval könnyebb lélekkel haladt célja felé, de magában hálás volt, amiért az esetleges rossz híreket már nem hallhatja: kommunikációs moduljának akciórádiuszából lassan kikerült mindenki, akiben tiszta szívvel bízhatott volna.

Nem ő volt az egyetlen, aki figyelmeztte az emberiséget a közelgő veszélyre.

A kariak honbolygóról is üzenet érkezett: a hivatalos adminisztráció vállalta a felelősséget, és mély szégyenkezéssel informálták a földi flottairányítást a történtekről. Az azonnali reagálásukról szóló közlemény azonban nem lehetett több üres ígéretnél: a Raki 4 ugyanis kétségbeejtően messze, a szakadár kariakok flottája ellenben veszélyesen közel volt. A támadásig hátralévő huszonhét óra mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az érintettek közül páran kidolgozzanak egy hatásos védelmi stratégiát. Kuchera üzenete világossá tette, hogy a kariak szakadárok tudnak Cortilliari kötelékének hollétéről, ezért Codiaque úgy döntött, meghagyják őket hitükben. Mindössze apróbb változtatásokat eszközöltek az eredeti haditervhez képest, és néhány kisebb személyi változtatást hajtottak végre. A parancsnokságot a Béta körzetben harcoló Cortilliari helyett egy fiatal, de tehetségesnek ígérkező magyar - aki a mindenki számára kimondhatatlan Szöllősy nevet viselte - őrnagy vette át, aki ősei taktikájának alkalmazásával, cselfutással élve az Éden orbitális lövegállásainak tüzébe csalta az elbizakodott kariak lázadókat.

A végső győzelmet azonban egyedül mégsem vívhatta volna ki az orvtámadás áldozatául esett flottaegység. Az emberi faj nagy szerencséjére a kariakok kiköszörülték a becsületükön esett csorbát, és Groh’ Tard nevű államelnökük személyes vezetésével pusztították el az áruló frakció maradék haderejét.

Garnernek, Cortilliarinak, csakúgy, mint a Codiaque közvetlen parancsnoksága alatt álló többi egységnek, eleinte csupán az oldalvédek zaklatása, tizenhat órával később - a csata megnyerése után - pedig a tisztogatás hálátlan és némileg unalmas feladata maradt.

A kariakok és az emberek tehát győzelmi tort ülhettek volna, az örömünnep azonban - ezúttal is - váratott magára.

A harckészültség érvényben maradt, a két, immár szövetségben álló értelmes faj pedig lélegzetét visszafojtva leste tovább, a közös ellenséget.

Kuchera hamar rájött, hogy elpazarolt erőlködés lenne óvatoskodnia; mindhárom hadviselő fél radarjai könnyedén észlelik aprócska gépét, jelenlegi helyzetében pedig kilátástalan ostobaság volna abban bíznia, hogy van olyan hatalom az univerzumban, amelyik nem ellenségként kezeli. Jó szerencséje azonban ezúttal sem hagyta el - a Béta rendszer határáig.

Az első darzok gyorsnaszád akkor eredt a nyomába, amikor már alig néhány csillagászati egységnyire volt úticéljától. Hamarosan még két hajó csatlakozott a nyomában lihegőhöz. Tudta, öngyilkosság lenne felvennie velük a harcot, csakis mozgékonyságában és titkos adujában bízhatott. Sok éve kutatta a Leviatán természetét: magában régóta sejtette, mi az, amire a gigantikus űrállomás vár.

Az kozmikus jelszavak száma eleinte milliárdnyi volt, később milliókra csökkent, de a Liana Fordiss alakját viselő kariak információtöredékeinek segítségével sikerült ötre redukálni a lehetőségek számát. Tudta ennél jobb eredményre nem számíthat, ám a tévedés ebben a helyzetben a biztos halált jelentette.

Az egyik darzok torpedó közvetlenül mellette robbant, a repeszdarabok kis híján szilánkokra tépték S-10-esét. A katapultálással jócskán elkésett már. Magában hálás volt a sorsnak, hogy nem hagyott neki több időt a tétovázásra. Mindennel elkészült: kis hatótávolságú kommunikációs modulja régóta adásra volt kapcsolva, a kozmikus kulcs első számjegyeit is begépelte már.

Az utolsó szám helyén részvéttelenül villogott a kurzor halványan fluoreszkáló négyszöge.

Kuchera egy pillanatig eltöprengett, majd találomra rácsapott az egyik számjegy billentyűjére, majd közvetlenül utána működésbe hozta a katapultot is.

A többszörösére növekedett nehézkedési erő tonnás súllyal nehezedett testére, elhomályosította látását, megakasztotta lélegzetét. Hosszú, nagyon hosszú másodpercek teltek el, amíg megpillantotta a Leviatán félelmetes lövegeit célra fordulni. Pontos volt most is. A találatok késlekedés nélkül és halálos precizitással söpörték el a darzok hajókat. Kuchera mentőkapszulája alig-alig lassult le - a Leviatán mágnesként vonzotta a parányi űrjárművet.

Végül szervezete feladta a hiábavaló küzdelmet, és a kém hálásan adta át magát az eszméletlenségnek.

14

TŰZFORRÓ & JÉGHIDEG

A mentőkapszulában tért magához. Felnyitotta a fém-plasztüveg tetőt és körülnézett. Hatalmas, ovális ablakokkal határolt teremben volt, amint kinézett rajtuk, azonnal tudta, hogy nem lehet máshol, csakis a Leviatán feneketlen gyomrában. Ijedten órájára pillantott, de megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy alig két perc telt el azóta, hogy leadta a kozmikus kulcsként funkcionáló kódot.

- Halihó! - köszörülte meg torkát, de hangja olyan rekedten szólalt meg, hogy nem kísérletezett többé. Valami eredménnyel azonban mégiscsak járt köszöntése; a két legnagyobb ablak közül fura alakú fémpanel bukkant elő, közepéből pisztolycső formájú rúd meredezett, amely megfontolt lassúsággal a spion homlokát vette célba. Kuchera az állapotától telhető leggyorsabb sebességgel vetődött oldalára, bár látta, hiába.

A cső gépies precizitással követte mozdulatait, így csak azt érte el, hogy törött karját ütötte a fémpadlóhoz. Felüvöltött fájdalmában, és várta a megsemmisülést.

Ami nem következett be.

Valami azonban furcsa tehetetlenségre kárhoztatta: akárha ajtót nyitottak volna agyán és ezen keresztül - szuperszámítógépek sebességével - százezer terabájtnyi információt próbáltak belépasszírozni. Egyetlen adatot megragadni, vagy akár csak töredéküket is megjegyezni képtelen vállalkozásnak tűnt, ám különös vendéglátójának mégis sikerült valahogy megértetnie vele a (telepátia?) lényeget.

A monstrum minden jelet vett, amit az elmúlt évben a Földről, a Marsról, és a kariak honbolygóról leadtak. Az az alacsony frekvenciájú sugárzás, amit a földi lingvisztikusok kozmikus háttérzajnak véltek, nem volt egyéb, mint az adattovábbításának szükségszerű kísérőzöreje.

Más szavakkal: a Leviatán gigantikus lehallgatókészüléknek bizonyult, mely kozmikus léptékben kémkedik. Rájött, hogy a Fordiss képében rátámadó kariak áruló csupán a két faj egyesített tudását akarta összegyűjtve megszerezni. Körülményes módszer volt ugyan, bár kétségkívül hatásos is lehetett volna.

- Kezdetnek nem rossz. - dünnyögte. Azt mindenesetre már biztosan tudta, hogy ha kommunikálni akar a Leviatánnal, vagy teremtőivel, elég, ha erősen gondol mondandójára. Csak nehogy valami csúnya dolog jusson eszembe!

- Ki vagy? - kezdte a legkézenfekvőbb kérdéssel.

- Végre! - érkezett a válasz. - Üdvözlöm, kutató úr!

- Nagyon össze lehet gabalyodva idebent a dolog - Kuchera udvariasságból saját fejére gondolt. - Kém vagyok, nem kutató.

- Ó, a kettő szinte ugyanaz, nem? Titkok üldözői mindketten. A politikai aspektusok számunkra régóta értelmüket veszítették, és a földi nyelvek szókincsében - megbocsásson - nem igazán vagyok járatos.

- Megtudhatnám - érdeklődött Kuchera -, hogy ki van a vonal végén?

- Nyugodtan szólíthat Leviatánnak. Úgy látom, ez a név már rajtam marad. Persze, hogy hasznos információkat is adjak, elmondom önnek, hogy egy szolon nevű, több faj alkotta civilizáció teremtménye vagyok, mesterségemre nézve pedig - az ön kollégája, vagy eszköze. Ön most személyében is elnyerte alkotóim rokonszenvét, bár minek is titkoljam, az ön faja és a kariakok is osztoznak ebben. Most kaptam felhatalmazást arra, hogy mindenben engedelmeskedjek a parancsainak.

- Kitűnő. És mégis… Mi a francot parancsoljak most?

- Például azt, hogy meneküljünk.

- Egy Leviatán? Mi elől?

- Például három másik Leviatán elől. Az egyikük parancsnoka szót is akar váltani önnel, ha óhajtja…

- Később! - förmedt rá Kuchera, amikor meglátta közeledni a három obszcénul nagy űrjárművet. - Maradjon elsődleges direktívánk a bőrünk mentése, utána jöhet az információk egyeztetése, és ha még lesz érkezésünk, hát hadd beszéljen az az izé…

- Fájni fog.

- Nem baj - felelte eltökélten Kuchera, bár hamar rájött, hogy válasza kissé elhamarkodottnak bizonyult.

Nem egyszerűen fájt - maga volt a pokol. Az előbb csak kis ízelítőt kapott a vágyott tudásból, most azonban olyan koncentrációban záporozott rá, amitől a padlóra roskadt. Szeme mögött a másodperc számokkal kifejezhetetlenül apró töredéke alatt száguldottak végig az információk. Látta a szolonok és a darzokok patrónusai, a titokzatos rejtőzködők között tomboló évezredes háborút, amelyben mostanság az előbbiek álltak jobban. Olyannyira, hogy a velük való kontaktus felvétele is genocídiumot von maga után.

- A kurva életbe… - tápászkodott fel spion. - Túlzás lenne azt mondani, hogy mindent értek, de azért… Mindegy. Most kapcsolhatod a rajongói telefont.

Kinézett a Leviatán ablakán, és elképedt. Látta, amint csillagrendszerről csillagrendszerre száguldanak a saját maguk által nyitott féregjáratokon keresztül.

- Mégis, hová sietünk?

- Pillanatnyilag mindegy, lényeg, hogy minél messzebb. Már útban van a segítség, tehát, elég, ha időt nyerünk.

- KUCHERA! Most végre elkaplak, te kis rohadék!

A spion azt hitte, a mai napon több meglepetés már nem érheti, most mégis megdöbbent.

A hang, amely a semmiből szólította, Artemové volt.

- Főnök?

- Nem ő az - felelte lakonikus hangon a Leviatán. - Ő egy putrifikátor.

- Micsoda?

- Gyilkos. A legjobbak közül.

- Akkor miért tesz úgy, mintha…

- Azért, hogy te rosszul érezd magad.

- Ügyes a rohadék.

- Mégis, merre menjünk?

- Azt mondtad, a darzokoknak kötelességük lenne kiirtani minket?

- Így van. Az ő patrónusaik szigorúbb követelményeket támasztottak, mint mi a ti fajaitokkal szemben.

- Nos, akkor zavarjuk fel kissé az állóvizet! Vágjunk eléjük! Ha mást nem is tehetünk, kissé megritkíthatjuk a flottájukat.

- A segítségnek időre van szüksége, hogy ideérjen, és…

- Ugyan, mit tudnak ártani nekünk? - értetlenkedett Kuchera.

A Leviatán a darzok anyabolygó felé vette az irányt, már szabad szemmel is kivehetővé vált az ítéletnapi flotta.

- Meg fog lepődni - jegyezte meg hamisítatlanul emberi sóhajjal a kozmikus poloska. - De rengeteget árthatnak nekünk.

A spion kénytelen volt elismerni az igazát. A darzok hajók szinte teljesen elborították a vörös törpe bolygórendszerét. Rengeteg volt belőlük, és látszott, hogy abba az armadába, amelyet az emberek és a kariakok ellen küldtek, csak az aprajuk került.

- Mire vársz még? Tűz!

A Leviatán lövegei rendet vágtak a darzok flottában, ám az alig lett kevesebb a lehetetlenül soknál.

- Utánunk fognak jönni - jelentette ki a Leviatán, miután lövegei elhallgattak.

- Csak tegyék - bólintott Kuchera. - A harckészültségben álló légiós és kariak flotta elé kell vezetnünk őket. Van esélyük a mieinknek?

- Ötven százalék körüli, a számításaim szerint.

- Garnernek elég lesz. Ők nem képesek féregjáratokat nyitni, ugye?

- Ők nem.

- Akkor keresztezd őket, és tedd meg te! Csak arra ügyelj, hogy azután idejében eltűnjünk onnan: a tisztelőinket nem igazán szeretném a mi egységeink között tudni.

- Aye-aye, sir.

- Ezt honnan vetted?

- Olyan erősen gondoltál rá, hogy muszáj volt kimondanom.

A Leviatán előtt meghasadt a tér, ahogy megnyitotta a féregjáratot. Szorosan a nyomában a darzok flotta, mögöttük a Putrifikátor és két kísérő szörnyetege. Kuchera hallotta, ahogy tajtékzanak a haragtól, mert védenceik armadája nem engedte, hogy ízzé-porrá lőjék kijelölt célpontjukat.

- Értesítsd Codiaque-ot, Garnert, Sakuzót, meg azt a…

- …szédült nőszemélyt?

- Pontosan - egyezett bele a spion. - Rájuk bízhatjuk a dolgot. Ha pedig mégsem - nos, akkor mindegy volt kezdettől fogva.

Szédületes iramban cikáztak keresztül a - minden bizonnyal halálra döbbent - légiós és kariak hajók sorai között, de azt még látták, ahogy Gamerék első sortüze végigseper a féregjáratból kibukkanó darzok egységeken.

- És most tűnés innen!

- Jó hírem van - próbálkozott a gigantikus poloska.

- Jelesül?

- Nézz hátra!

Kuchera megtette, és nyugtázta, hogy az eddigi három helyett öt üldöző követi őket.

- Hát ez remek…

- Kettő közülük a miénk…

Iszonyatos lökéshullám rázta meg őket.

- Mi történt?

- Ami ilyenkor szokásos. Egy az egy ellen. Kioltották egymást.

- A te fajtád sosem tanult olyasmiről, hogy manőverezés?

- A te fajtád sosem tanult olyasmiről, hogy kvantummechanika? - kérdezett vissza a Leviatán. - Ha szerencsék van, nem a putrifikátor maradt utolsónak.

- Nem lesz szerencsénk - sóhajtott Kuchera lemondóan.

Mintha csak szavait akarná igazolni, az irányítóterem egyik falát Artemov hatalmasra nőtt, szándékosan eltorzított arca kezdte betölteni.

- Nincs hová menekülnötök! - harsogta.

- Túloz - jegyezte meg a Leviatán. - A tér minden irányban végtelen.

- Hall bennünket?

- Idebent nem. Venni nem tud, csak sugározni.

- Akkor van egy ötletem.

- Mondd.

- Nem. Csak figyelj!

Néhány másodpercig mind a valós, mind a mentális teret kísérteties némaság töltötte be. A Leviatán vesztette el először a türelmét, mikor Kuchera őrült tervének lényegét felfogta.

- Nem tudom, megteszik-e ezt a kedvünkért.

- Ajánlom, hogy tegyék meg, mert ha ez a putrifikátor, vagy kicsoda elkap, nemcsak mi végezzük nagyon csúnyán.

- Vettem. Az irányt tartom - egyezett bele a Leviatán.

Folytatódott a mérhetetlen tempójú rohanás. A két monstrum egymás után nyitott kapukat az univerzum fekete szövedékébe, az eredmény azonban nem változott. A menekülő nem szakadhatott el, az üldöző pedig nem érte utol prédáját, bár a távolság egyre csökkent közöttük.

- Ott van. Előtted.

Kuchera az ablakon túl kavargó, fekete örvénybe nézett.

- Ez a fekete lyuk az, amelyik az általatok használt féregjáratokat működteti. Nincs messze a Raki rendszertől, és…

- Nem érdekel a kozmonológia! Segítenek a tieid, vagy megint csak a szerencsében bízhatok?

- Nem adtak választ.

- AKKOR NYOMÁS!

A Leviatán egyenesen a galaktikus semmi felé száguldott, szorosan mögötte a putrifikátorral.

- Tudod, mit kell tennünk, ugye?

- Mindent tudok. És mit teszünk, ha neki is segít valaki?

- Meghalunk. Miért, milyen választ vártál? Évszázadok óta fennálló status-quot kellene felrúgniuk a kedvünkért! Te talán megtennéd?

- Nem.

- Látod?

Szinte egyszerre érték el a pontot, ahonnan nem volt, és nem is lehetett visszatérés. A putrifikátor élete addig tartott, amíg a zsákmánya megsemmisült: ez volt létezésének egyetlen értelme. Ha még látta volna, ahogy prédáját is elnyeli a fekete lyuk, békében pusztulhatott volna el.

Ez azonban nem adatott meg neki. A Leviatán az utolsó pillanatban egyszerűen eltűnt, így az Artemov-epigonnak csak a kínzó bizonytalanság lehetett osztályrésze odaát.

A Leviatán sodródott egy darabig abban a mesterséges féregjáratban, amelynek vonzását olyan finoman szabályozták be teremtői, hogy úgy ragadhatta ki őket a fekete lyuk halálos öleléséből, hogy közben mégsem szakadtak darabokra.

- Sosem hittem volna, hogy ezt megteszik nekünk. Később még komoly baj lehet ebből, és…

- …és most, kolléga, irány a csatamező. Biztos vagyok benne, hogy Garner, Groh’ Tard és a többiek hasznunkat veszik. És ha egyszer végleg túlleszünk ezen, még Cortilliarihoz is lesz néhány kedves szavam…