Tizedik fejezet
BÉKEKÖTÉS PERZSIÁVAL ÉS SPÁRTÁVAL

E nagyon rövid idő során Periklész és Kimón jelentős mértékben együttműködött az athéni politikában. Nem volt titok, mennyire eltérők a nézeteik Spártáról, sem az, hogy Periklész inkább hajlandó becsületes és biztonságos békét kötni Perzsiával, mint Kimón. Nagy korkülönbség volt kettőjük között, hiszen Periklész ekkor negyvenötödik évében’járt, Kimón pedig csaknem hatvanéves volt. Nem tudtak a lényeges kérdésekben megegyezni a belpolitikában sem. Kimón még jól emlékezett azokra az időkre, amikor Themisztoklész kivételével minden politikai vezető ember előkelő családból származott, és bár ilyen szempontból Periklész sem volt kivétel a szabály alól, Kimón nézete szerint vezetése alatt e tekintetben ellentétes irányban haladnak a dolgok. De azért Kimón mégis képes volt néhány tényt elismeréssel tudomásul venni. Például, hogy Periklész politikájának hatására, várakozása ellenére, a haderő ütőereje inkább erősödött, semmint gyengült. Periklész terveit pedig az athéni birodalom katonai és gazdasági felvirágoztatására teljes egészében csak helyeselhette. Lelke mélyén maga is gyanította, hogy sokkal kevésbé rátermett a belpolitika irányításában, mint a nála fiatalabb politikus, mivel erőfeszítéseit és becsvágyát egész életében főként a Perzsia elleni háborúra összpontosította, szívesen ráhagyta hát a belügyek irányítását Periklészre, különösen, mert ő kapta a szemében legfontosabbnak látszó hadvezéri megbízatásokat.

A Periklész és Kimón közt létrejött megegyezésben nagy része volt Kimón már előrehaladott korú testvérnénjének, Elpinikének, és még tisztesebb korú sógorának, Kalliasznak, aki nemcsak a leggazdagabb, de egyik legnagyobb tiszteletben álló polgára volt Athénnak. Ama már csak kis számban élő államférfiak közül való volt, akik még Marathónnál harcoltak. Kalliasz háromszor győzött Olümpiában a kocsiversenyen; az ő pénze és befolyása mentette meg Kimónt a szegénységtől, és tette lehetővé, hogy ragyogó eredményeit elérhesse. A múltban természetesen Kalliasz, mint osztályának legtöbb tagja, szoros egyetértéssel támogatta Kimón politikáját, és szemben állt Ephialtész és Periklész céljaival és módszereivel. De ellentétben a legtöbb gazdag polgárral, Kalliasz kiváló szellemi képességű és hajlékony gondolkodású ember volt. Látta, hogy akár tetszik, akár nem, Periklész politikája bámulatosán sikeresnek bizonyult. Kimónhoz hasonlóan ő is előnyösnek tartotta a békét Spártával, de tisztán látta, hogy Athén főként Periklész elszántságának köszönhette az előnyös békefeltételeket. Úgy vélem, azt is felfogta, hogy Periklész, mihelyt Athént tökéletesen biztosítva látja az Égei-tengeren, habozás nélkül kész megkötni a békét Perzsiával, és bár tudta, hogy sógora ezt a lépést ellenezné, hajlott arra, hogy egyetértsen Periklésszel a helyzet általános megítélésében – nevezetesen, hogy amennyiben Athén jól felkészült a háborúra, békében gyorsabban és könnyebben növelheti hatalmát és befolyását.

Így aztán Kimón útnak indult kelet felé, s Periklész továbbra is a birodalom és a demokrácia megszervezésére fordította minden figyelmét. Egyik ekkoriban bevezetett rendelkezését több szempontból bírálat alá vetették. Ez az a javaslata volt, hogy az állampolgári jogot korlátozzák olyan személyekre, akiknek mindkét szülője athéni. Többen hibáztatták Periklésznek ezt az intézkedését, azon az alapon, hogy eltér a bevándorlást buzdító athéni hagyománytól, mert a város jól hasznosította az emberanyagot; mások felelőtlen demagógiával vádolták Periklészt, s azzal, hogy ő is azok közé tartozik, akik pénzzel szereznek híveket politikájuknak. Először bőkezűen szórta a pénzt az állam pénztárából a szegényebb néposztályoknak, és most népszerűségét tovább fokozza azzal, hogy megint csak őket erősíti kiváltságos helyzetükben; aztán afféle kifogást emeltek ellene, hogy a megkülönböztetés az athéni polgárok és a szövetségesek lakossága között elégedetlenséget szül a szövetségesek táborában.

Nekem úgy tűnik, hogy egyik kifogásnak sem volt komoly alapja. Ha Periklész újabb támogatókat óhajtott volna szerezni politikájának, ezt sokkal inkább elérhette volna, ha növeli, nem pedig megszorítja a polgárok létszámát; különben már nagyon is népszerű volt. Ezt és valamennyi akkori intézkedését csak a közjó érdekei szabták meg. Egyszerűen arról volt szó, hogy korlátozzák a rendszeres állami javadalmazásra választhatók számát olyan mértékre, hogy azért az államgépezet simán és gazdaságosan működjék. Erre az adókból folyt be pénz, és Periklész nézete szerint a szövetségesek megadóztatása máris elég magas volt. Semmiképpen sem óhajtotta korlátozni az idegenek Athénba özönlését, sőt büszkeséggel töltötte el, hogy a város több biztonságot, nagyobb jövedelmet és kellemesebb életmódot nyújt az odaköltözőknek, mint bármelyállam. Athénnak első helyen kell állnia a világon, nemcsak gazdasági erejében és az emberi szellem minden megnyilatkozásában, hanem szabad gondolkodásban, életmódban is. Periklész mindig megvetéssel nyilatkozott a spártai szokásról, az idegenek időközönkénti kitelepítéséről, szembeállította ezzel az athéni bánásmódot, hogy örömmel fogadtak körükbe minden idegent.

Periklész említett intézkedésének bírálata tehát indítékai és várható következményeik félreértéséből származott. Tény, hogy a rendelkezés bevezetését követő időben több idegen telepedett le Athénban, ahol munkát és jólétet élveztek, mint korábban. A következő tizenöt évet valójában a legnagyobb építkezések korának lehet tekinteni, mint amit a világ valaha látott. Tudom, hogy vannak nagyobb épületek Egyiptomban és Babilonban, de az egyiptomi piramisok felépítésén több nemzedék munkásai dolgoztak, a leírásokból pedig úgy vélem, hogy a babiloni építészetet nehézkesség és a tetszetősség hiánya jellemzi. Athén viszont ezekben az években szinte napról napra szebb és pompásabb lett. Nemcsak az Akropoliszon, hanem a város minden részében új építkezéseket lehetett látni, némelyiket még éppen csak elkezdték, mások már csaknem készen álltak, és a szemet mindenütt új festmények és szobrok gyönyörködtették. Az egész városban végtelenül lelkes munka folyt, amelyből mindenki kivette a részét – polgárok, idegenek és rabszolgák. Peiraieuszban is ugyanúgy pezsgett az élet, mint Athénban. A munkát, amelyet Themisztoklész kezdett el és Kimón folytatott, Periklész fejezte be.

Ez a munka nemcsak Periklész szellemének és képzeletének volt kedves, hanem munkaalkalmat nyújtott minden iparnak és művészetnekis. És most valóban szükséges is volt a foglalkoztatás: a teljes béke rövid korszaka következett, a város tele volt szolgálatból elbocsátott katonákkal és tengerészekkel. Kimón hosszú tengernagyi pályafutása végéhez érkezett, és negyven esztendeje most történt meg először, hogy egyetlen athéni hajóhad sem állt harcban Perzsiával. Utolsó hadjáratán Kimón láthatólag tanúságot tett minden régi hadvezéri tudásáról és merészségéről, ezúttal akkora perzsa hadsereggel és föníciai hajóhaddal került szembe, élén a perzsa hadvezérrel, aki az athéni haderőt megsemmisítette Egyiptomban. Kimón még részt vehetett az előkészítő hadműveletekben, és kiadta a parancsokat, hogyan folytassák le. Ugyanúgy, mint Eurümedónnál az athéniak, nagy perzsa szárazföldi hadsereget és nagy tengeri haderőt vertek tönkre egyszerre. A csata a ciprusi Szalamisznál folyt le, de mielőtt elkezdődött, Kimón meghalt. Néhány hét óta lázas betegség verte le lábáról. Érezte végét, és úgy rendelkezett, hogy halála hírét tartsák titokban, míg az ütközet győzelemmel vagy vereséggel véget nem ér. El lehet mondani, hogy Athén ügyét a győzelemmel és halálával is jól szolgálta, vele együtt eltűnt az utolsó akadály is a békekötés útjából.

A kínálkozó alkalmat hamarosan megragadták. A hajóhad és a hadsereg a nagy hadvezér holttestével tért vissza Athénba. Voltak, akik még emlékeztek, amikor sok-sok évvel azelőtt az ifjúsága virágjában levő Kimón tért haza Szküroszból Thészeusz csontjaival, s ezúttal őt csaknem második Thészeuszként ünnepelték. Kimón dicsőségesen fejezte be életét, bár semmiképpen sem helyeselte volna, amire utolsó győzelmét felhasználták. Közvetlenül temetése után ugyanis Kalliasz követséget vezetett a perzsa udvarhoz, és rövid ideig tartó tárgyalás után megegyeztek a béke feltételeiben, amelyek mind a mai napig érvényben vannak. A békeszerződés értelmében Athén nem támasztott tovább igényt Ciprusra és Egyiptomra (a perzsák ott ekkorra már összezúztak minden ellenállást), a Nagy Király viszont elismerte Athén uralmi helyzetét az Égei-tengeren. A Nagy Király beleegyezett, hogy nem küld többé hadihajót az Athén és szövetségesei fennhatósága alá tartozó vizekre, és hogy csapatokat nem tart vagy von össze az ázsiai parttól számított háromnapi járóföldön belül. A békeszerződés feltételei azt jelentették, hogy jelentéktelen kivételektől eltekintve, teljes mértékben megvalósultak mindazok a célok, amelyekért az athéni szövetség megalakult. Perzsia véglegesen hozzájárult nemcsak ahhoz, hogy távol tartja magát Európa területétől, hanem a görög kézen levő ázsiai partszegélytől és a Fekete-tengerhez vezető útvonaltól is. Nem valószínű, hogy Xanthipposz és Ariszteidész reményei valaha is eddig terjedtek volna. De az athéninak, ha mindent megkap is, vérében van, hogy még többet kívánjon; ekkor is sokan voltak, akik az Egyiptomban elszenvedett vereségek ellenére is hangoztatták, hogy a perzsa király olcsón úszta meg a dolgot. Kimón, ha megéri, bizonyosan ezek között lett volna, és most sok barátja sajnálkozott, hogy lemondtak, mint mondták, a görög jogokról Ciprusban. Ezek közül némelyek még mindig Kimón nézeteit vallották; kívánatosnak tartották az együttműködést Spártával, s tudatában voltak annak, hogy Periklész most már arra szándékozik felhasználni a Perzsiával megkötött békét, hogy Athén vezető helyzetét megerősítse Görögországban, és Spártát másodrangú hatalommá szorítsa vissza. A békét nagyban és egészben, ha nem is üdvözölték örömmel, de azért elfogadták. Az athéniak nem dicsekedtek vele, de örültek, hogy sikerült elérniük. A szövetségesek szempontjából a probléma más és sokkal nehezebb volt. Ésszerű lett volna arra az álláspontra helyezkedni, hogy mivel már nem kell félni Perzsiától, nem származhatik semmi haszon független államok szövetségének fenntartásából, hiszen létrejöttének eredeti célja semmi egyéb nem volt, mint a görögök felszabadítása és védekezés a perzsa támadással szemben. A szövetségesek vesztesége emberanyagban csaknem olyan nagy volt, mint Athéné, és azok a tagok, amelyek nem hajókkal és katonákkal vettek részt, pénzzel váltották meg a hozzájárulást. Csak természetes volt, hogy a szövetségi államokban, különösen a gazdagabbak, azt hangoztatták, sokkal hasznothajtóbban használhatnák fel a pénzt, ha az ő kezükben maradna. Athénban pedig Periklész ellenzékének, akár, mert féltek a demokrácia további terjedésétől, akár Spárta-barátságból vagy egyszerre mindkét okból úgy tűnt, hogy jó erkölcsi okuk van visszavonulni a. veszélyektől és megpróbáltatásoktól, amivel a további kezdeményezés járna. Mint már kifejtettem, Periklész szerint ezek tűrhetetlen nézetek voltak. A szövetség fenntartását kétféle alapon védelmezte: először mert szükséges volt, másodszor mert mind Athén, mind szövetségesei legjobb érdekében így kívánatos. És különböző okokból (akadt köztük felvilágosult, de csupán önző is) támogatást kapott minden néposztálytól, de elsősorban attól a nagyszámú többségtől, akik most ébredtek a kezükbe került hatalomnak és az eléjük táruló lehetőségeknek a tudatára.

Támogatói buzdítására és a bírálat lefegyverzésére, de azért is, hogy végső céljait feltárhassa, Periklész elfogadtatta a népgyűlésen, hogy küldjenek követeket Görögország minden államába, és hívják össze a pánhellén kongresszust Athénba. Ez a kongresszus jelezné a Perzsiával viselt háború végét, és a megbeszélés tárgya lenne a perzsák által felgyújtott templomok újjáépítése, az áldozatok megfizetése az isteneknek, amint azt a háború folyamán megfogadták, végül a tenger szabadságának hasznosítása. Mindenkinek tisztában kellett lennie azzal, hogy bármi előnye vagy hátránya legyen is a konferenciának, azért hívják össze egész Görögországot, hogy közös megegyezéssel erősítsék meg Athén kivételes helyzetét: a háborúban is jelentős templomot elsősorban Athénban perzseltek fel, a görög városok felszabadításában Athén túlnyomó részt vállalt; a tengerek ellenőrzése máris Athén kezében volt; végül annak elismeréseként, hogy Athén Görögország középpontja és vezére, a konferencia is ott ül össze. Ez a javaslat valóban nyílt kihívás volt Spárta eddig elfoglalt helyzetével szemben. Periklész azonban arra hivatkozott, hogy semmi egyebet nem tett, mint kinyilvánította a tényleges helyzetet. Hangoztatta készségét a békére; olyan békére, amelyet az athéni hajóhad és az athéni szövetség szervezete biztosít és szavatol. Ha pedig Spárta és szövetségesei elvetnék a javaslatot, ami nem lehet kétséges, ezt is várta, még mindig fölényben marad azzal, hogy a béke és a biztonság általános tervének elvetése barátai és ellensége szemében egyaránt feljogosítja Athént, hogy megtegye a lépéseket saját biztonsága érdekében. És mivel Athén, s egyedül csak Athén szavatolhatja a szövetségesek biztonságát, ésszerű elvárni a szövetségesektől, hogy továbbra is vállalják a rájuk eső részt.

Valóban így is történt. A spártaiak hallani sem akartak a konferenciáról, és rábeszélték peloponnészoszi szövetségeseiket, hogy kövessék példájukat. Kleiniasznak, az egyik előkelő athéni család sarjának és házassága révén Periklész rokonának javaslatára az athéniak megerősítették szövetségüket, és új megállapodásokat kötöttek a hozzájárulások megfizetésére. Ebben az időben szólították fel a városokat első ízben, hogy négyévenként ajándékokat és áldozati állatokat küldjenek Athénba a nagy Panathenaia ünnepre, amely pompájával hamarosan felülmúlt minden más, Görögországban valaha is rendezett ünnepséget.

A szövetségesek az új megállapodásokat eléggé kedvezően fogadták; bár kétségtelenül igaz, hogy minden államban voltak és vannak ma is antidemokratikus pártok, amelyek éppúgy szemben állnak a maguk kormányzatával, mint az athénival. Ezek a pártok természetesen Spártától vártak támogatást, de eddig hiába. A spártaiak akkor is azt tették, amit ma; Athén zsarnoki uralmáról szónokoltak, de mivel a népességnek olyan jelentős részét tartották elnyomás alatt, nem valami nagy nyomatékkal. Természetesen voltak zendülések az athéni szövetségben, közöttük némelyek komolyak, de szembeszökőnek tartom, hogy a zendülések csaknem kivétel nélkül elszigetelten fordultak elő; egybehangolt kísérletre nem volt példa azzal a céllal, hogy kivonják magukat az Athén által megkívánt kötelezettségeik alól. Néhány évvel később az történt, hogy Athénnak nagy nehézséget okozott Szamosz magában álló lázadó kísérlete, és ha Szamoszhoz más államok is csatlakoznak, a nehézségek csak fokozódtak volna, mivel Spárta beavatkozása semmiképp nem maradt volna el. A most folyó háború korábban tört volna ki, olyan időben, amikor Athén sokkal kevésbé volt erős, mint ma. Spártában erős párt sürgette a háború megkezdését, és azt hiszem, ha bármilyen lehetőség lett volna általános zendülésre az athéni szövetségen belül, ez a háborús párt talált volna ürügyet a fegyverszünet megszegésére és a háború megindítására. Mivel semmi ilyesmi nem történt, szerintem ez azt bizonyítja, hogy a szövetségesek körén belül a nagy többség továbbra is azonosította a maga boldogságát és boldogulását Athénéval.

A Spárta oldaláról megnyilatkozó minden veszélyre Periklész mindig élénken reagált. Ebben is, mint más vonatkozásban, politikája következetes volt. Nem tűrte volna Spárta beavatkozását semmibe, ami athéni érdekeltség volt, de szívesebben választotta a békét, mint a háborút, mert abban bízott, hogy Athén békében biztonságosabban és bizonyosabban vívhatja ki fölényét, bár ő az elsőségre máris jogot formált. És ez alkalommal a szokottnál is nagyobb óvatossággal járt el. Tudatában volt ugyanis annak, hogy bár Athén pozíciója a lényeges dolgokban vitathatatlan (ami az erődítményeket, a hajóhadat és a szövetséget illeti), helyzete semmiképpen sem biztos Közép- és Észak-Görögországban. A thesszáliaiak máris megbízhatatlannak mutatkoztak, Megara és Boiótia pedig, mivel őket soha nem fűzték Athénhoz sem a vérrokonság, sem egyéb magától értetődő önérdek szálai, helyt adott erős politikai pártjainak, amelyek ellenezték a demokrácia eszméit, és féltek az idegen és veszedelmesnek látszó eszmék behatásától. Periklész hitt abban, hogy ezek az érzelmek megváltoznak, de tudta, hogy ehhez időre van szükség. Ezért Spártának tudomására hozta, bármely időpontban készséggel hajlandó tárgyalásokat folytatni, hogy a jelenlegi ötéves fegyverszünet helyébe tartós békeszerződés lépjen. De a spártaiak már a fegyverszünet feltételeit is megalázónak tartották. Kimónban elveszítették az egyetlen athénit, akiben megbíztak, és most Athén azzal az igénnyel állt elő, hogy egész Görögország nevében léphessen fel. Néhányan a szövetségesek közül (különösképpen Arkhidamosz király, aki személyesen ismerte és tisztelte Periklészt) óhajtották a feszültség enyhülését. Spárta, így érveltek, önmagában is egész világ, és képes mindenkor megvédeni önmagát; idegen kaland és beavatkozás idegen országok ügyeibe ellenkezik a spártai hagyományokkal, és veszedelmes a spártai jellemre. Efféle felfogás persze jellemző a spártai önteltségre. És ugyanez az önteltség nyilatkozott meg a többség nézetében is, amely egyszerűen azt követelte, hogy Athént meg kell alázni, ha nem egyébbel, a spártai felsőbbrendűség egy gesztusával. Semmi jelét nem látom, hogy Spártában bárkinek is sejtelme lett volna a hellén helyzet bonyolultságáról, úgy, hogy az egyáltalában hasonlítható lett volna nemcsak ahhoz, amint Periklész, de sok más athéni is átlátta.

Spárta nem sokkal később megtette azt a fajta gesztust, amelyet egyes spártaiak követeltek. Ismét jellegzetes volt, hogy vallási ürügy alapján került erre a lépésre sor, mégpedig úgy, hogy Delphoi polgárainak visszaadták a delphoi jóshely ügyei intézésének jogát. A valóságos cél az volt, hogy Spárta vezető szerepét Közép-Görögországban érvényre juttassák, Delphoit függetlennek nyilvánítsák Phókisztól. Delphoi ugyanis Phókisz állam területén feküdt, de Phókisz Athén szövetségese volt. A spártaiak erre a célra túl nagy létszámú haderőt szállítottak át a Korinthoszi-öböl északi partjára, és Athén, gondosan ügyelve rá, hogy meg ne sértse a fegyverszünetet, nem avatkozott az ügybe. A spártaiak bevonultak Delphoiba, beültették barátaikat a jóshely és a templom igazgatásába, majd annak a bronzfarkasnak a homlokára, amely a templom homlokzata előtt áll, rávésették néhány szóval, hogy milyen kegyeletes aktust hajtottak végre, továbbá egy határozat szövegét arról, hogy a spártai kiküldötteknek előjoguk van jóslat kérésére. Ezután visszatértek a Peloponnészoszra, és a hadsereg szétoszlott.

Periklész nyomban eltávozásuk után egy másik haderővel elindult Delphoiba, a spártaiak által állított őrséget a templomnál felváltotta phókisziakkal, akik azelőtt is teljesítették ezt az őrszolgálatot, és a spártai feliratot a helyén hagyva, ugyanannak a farkasnak a homlokára a másik oldalon újabb határozat szövegét vésette be, amely jóslatkérésnél minden elsőbbségi jogot Athénnak biztosít. Spárta tekintélye inkább csökkent, semmint növekedett ennek az incidensnek a következtében.

A következő évben azonban Athént súlyos kudarc érte, de nem a spártaiak részéről. Attikától északra, Boiótiában a demokráciaellenes párt egy idő óta fokozta tevékenységét. Sokkal nyugtalanítóbb volt azonban az a tény, hogy segítséget és hadianyagot az Euboia szigetén levő elégedetlenkedő elemektől kaptak, ami láthatólag azt jelentette, hogy Euboia maga is közel áll a zendüléshez. Euboia, amint ezt jól tudom, Periklész számára életbevágóan fontos területet jelentett. Stratégiájának általános alapelve az volt, amint ezt már kifejtettem, hogy Athén csak addig érezheti magát biztonságban, amíg erődítményeit, hajóit és tengeri uralmát megtartja. Minden egyéb többé-kevésbé kisebb fontosságú kérdés. Tengeri hadereje lehetségessé tette Athénnak, hogy igénybe vehesse minden ország erőforrásait és készleteit. Bár Boiótiával, Phókisszal és más szárazföldi országokkal fennálló szövetsége hasznos volt, de nem életkérdés. És az egész birodalomban kevés pont volt annyira fontos, mint Euboia, mert ez a sziget nemcsak Athén élelmiszer-bevitelének jelentős részét szolgáltatta, hanem innen lehetett kézben tartani az északra vezető tengeri utakat is. Ilyen gondolatok nehezedtek nyomasztó súllyal Periklészre, amikor késő ősszel arról érkeztek jelentések, hogy Boiótiában demokráciaellenes elemek nagyobb csoportja euboiai száműzöttekkel és a szomszédos államokból egy csomó közönséges kalandorral egyesülve, Boiótia legészakibb részén hatalmukba kerítettek két várost, Orkhomenoszt és Khairóneiát, s dél felé készülődnek, hogy megdöntsék a demokráciát Thébaiban.

Athénban ezt a hírt elképedve és haraggal fogadták. Sokan haladéktalan közbelépést követeltek, és a hadvezérek közül az egyik, Tolmidész azzal állt elő, hogy egy önkéntes csapat élén nyomban útra kel a zendülők ellen. Amit Mürónidész megtett Megarában, meggyőződése szerint ő a rendelkezésére álló jobb erőforrásokkal még könnyebben véghezviszi Boiótiában. De Periklész, mindenki meglepetésére, szembehelyezkedett Tolmidésszal, és azt ajánlotta, hogy várjanak. A meglepődés alaptalan volt, hiszen Periklész éppen elégszer megmutatta, hogy kész kockázatok vállalására, amikor valami életbevágóan fontos érdek forog kockán, és mindig tovább lát a pillanatnyi helyzetnél. Ő azon a nézeten volt, hogy ilyen hadjáratra, amit Tolmidész ajánlott, nem szabad másként vállalkozni, csak ha a siker egészen biztos. Bármennyi előnnyel járna is a sikeres vállalkozás, vereség esetén többet vesztenének. És bár Periklész kész volt elismerni, hogy valószínű a siker, azt azonban nem, hogy teljesen biztos. Az évnek ebben a szakaszában nem lehetett nagyobb haderőt egészen rövid idő alatt harcra kész állapotban kiállítani; senki nem tudta, hogy a zendülők katonailag mennyire erősek; és még a legjobb taktikai haditervet is megzavarhatnák olyan előre számításba nem vehető események, mint korai hóesés vagy árvíz. Ezért mindenképpen amellett foglalt állást, hogy várjanak, majd amikor azt látta, hogy semmiképpen sem akarnak hallgatni rá, így szólt: „Ti esetleg nem helyeslitek Periklész tanácsát, de az idő jobb tanácsadó bárki másnál, és nem bölcs dolog tőletek, ha ezt nem veszítek figyelembe.” De a nép sem Periklész, sem az idő tanácsát nem fogadta meg. Tolmidész javaslatát a népgyűlés túlnyomó többséggel megszavazta, ő pedig néhány nappal később valóban útnak indult mindössze ezer athéniból és kisebb szövetséges kötelékekből álló hadsereggel. Az athéniak mind önkéntesek voltak, köztük sok előkelő családból származó ifjú, bár akadt néhány kipróbált régi harcos is, például Kleiniasz.

Ez volt az egyik ama néhány eset közül, amikor a népgyűlés Periklész ellen szavazott, és eleinte úgy látszott, helyesen. Tolmidész gyorsan átvonult Boiótián, és hadseregét útközben újabb csapatokkal egészítette ki. Bevette Khairóneia városát, és lakosaival a legszigorúbban bánt el. Nemcsak Euripidész, de emlékszem, mások is megdöbbenéssel fogadták a hírt, hogy valamennyi hadifoglyot rabszolgának adták el. Valójában a kemény bánásmód következtében az ellenállás inkább fokozódott, mintsem lanyhult. A zendülők, mivel nem számíthattak irgalomra, ha megadják magukat, elszántan folytatták a harcot. Tolmidész kudarcot vallott Orkhomenosz erődítményeinek az ostromával, és mivel nehézségei támadtak csapatai élelmezése körül, elhatározta, hogy hazavonul. Úgy látszik, menetelés közben nem járt el kellő elővigyázatossággal a hegyes-dombos, nehéz terepen. Hadseregét Koróneia város közelében tőrbe csalták és bekerítették; szövetségesei elmenekültek; az athéniak fele elesett a harcban, a másik fele hadifogságba esett. Az elesettek között volt a vezér Tolmidész, meg Kleiniasz is, aki mint legközelebi rokonára, Periklészre bízta fiatal fia, Alkibiadész gyámapai tisztét.

A boiótiai zendülők egy csapásra megnyertek mindent. Athénnak már csak egyetlen óhaja maradt, hogy a hadifoglyokat kiválthassa, és cserében ezért olyan egyezséget kötöttek, hogy feladnak minden igényt a boiótiai politika irányítására. Városaikban a száműzött politikai pártok visszakapták a hatalmat. Bizalmatlanok maradtak Athénnal szemben, és bár túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy nyílt ellenségeskedésbe kezdjenek, az biztos volt, hogy nem engedik az elűzött demokratikus kormányokat vissza a hatalomra. Athén legjobb esetben azt remélhette, hogy háború esetén Boiótia semleges marad.

Ez kemény csapás volt Athén büszkeségére, de Periklészt még mindig főként az nyugtalanította, hogy Euboiában fennáll a lázadás veszélye. Ezt a veszélyt pedig csak növelte a Koróneiánál elszenvedett vereség. Ezenfelül már majdnem lejárt az ötéves fegyverszünet Spártával, s a spártaiak egyelőre semmi hajlandóságot nem mutattak a meghosszabbítására. Biztos volt, hogy ezek után még kevésbé lesznek rá hajlandók.

A rossz sejtelmek hamarosan valóra váltak. Először is a várt lázadás kitört Euboiában. Periklész maga kelt át a szigetre nagyobb haderővel. Még nagyobb haderővel indul, ha nem kellett volna jelentős hadsereget hátrahagynia Megariszban, a védelmi állások őrzésére, ha netán spártai betörés következnék be. Természetesen az euboiai lázadók is ebben reménykedtek. Periklész azt tervezte, hogy a lehető leggyorsabb akcióval leveri az euboiai lázadást, mielőtt a lassúságukról híres spártaiak mozgósíthatnák hadseregüket és megkezdenék a hadjáratot. A spártaiak azonban ezúttal szokatlanul gyorsak voltak, és nem szalasztottak el a kedvező alkalmat. Periklész alig kezdte el a hadműveleteket Euboiában, máris híre érkezett, hogy Megara fellázadt. Az athéni helyőrséget lemészárolták, és az Andokidész hadvezér parancsnoksága alatt álló hadsereget elvágták Athéntól. A spártaiak peloponnészoszi szövetségeseikkel együtt átkeltek az Iszthmoszon, és máris elérték az athéni határt.

Periklész azonnal döntött. Euboiát sorsára hagyta, és egész haderejével visszatért Athénba. Közben Andokidész, nehéz utakon fáradságosán menetelve, sikeresen átvágta magát hadseregével, és egyesülhetett Periklésszel. De együttes haderejük is gyengébb volt számbelileg, mint Spárta és szövetségesei nagy hadserege, Athén védelmére azért feltétlenül elegendő, és idővel a spártaiaknak vissza kell vonulniuk. De Periklésznek leginkább időt kellett nyernie, mert tudta, hogy néhány hét leforgása alatt egész Euboia felfegyverkezik.

Athénban volt ugyan izgalom, de pánik nem keletkezett. Most már nyilvánvaló lett, mennyire igaza volt Periklésznek, amikor ellenezte Tolmidész elsietett, kalandos hadjáratát, éppen ezért teljes bizalommal fordultak feléje a mostani, sokkal válságosabb helyzetben. Éppúgy készek voltak megvédeni falaikat, mint hadba szállni és harcolni. Helytállnak és megteszik, amit kívánnak tőlük. Közben a peloponnészoszi hadsereg továbbnyomult előre. Elérték Eleusziszt, egynapi járásnyira Athéntól, és a Szent-úton megkezdték előrenyomulásukat a város előtt emelkedő utolsó dombsorig – ez volt az a hely, ahonnan Xerxész aranyveretű trónszékében végignézte a szalamiszi tengeri csatát. Tudvalevőleg spártai szokás, hogy a hadsereg főparancsnoki tisztét a királyok egyike töltse be, ez alkalommal Pleisztoanax. A fiatal király mindenben Kleandridasz, a sok hadjáraton kipróbált idősebb hadvezér tanácsait követte ezen a hadjáraton is, annál is inkább, mert sok jelét adta különleges szakképzettségének és erélyének. Periklész meglehetősen ismerte Kleandridaszt, és általában tisztában volt a spártaiak jellemével. Világosan látta, mi létkérdés Athén számára, és kész volt, ha a szükség úgy kívánja, nagy áldozat árán biztosítani. Most mindenekelőtt idő kellett, hogy Euboiát térdre kényszerítse. Jól tudta, hogy rendkívül merev erkölcsi szabályaik ellenére, vagy talán éppen emiatt, a spártaiak különösképpen gyenge pontja a megvesztegethetőség. Ezért titokban kapcsolatba lépett Kleandridasszal, és kifejtette előtte, hogy Athén kész nagy áldozatot hozni a békéért, de ha a háború elkerülhetetlen, teljes mértékben felkészült arra is, és hatalmában van, hogy hadakat tegyen partra a peloponnészoszi partokon, ahol csak akarja. Majd, hogy a dolgot megkönnyítse, nagy pénzösszeget ajánlott fel személy szerint Kleandridasznak arra az esetre, ha hadseregét visszavonja az Iszthmosz mögé. Ezekről a tárgyalásokról Periklészen és néhány bizalmas emberén kívül senki nem tudott. Ezért nagy meglepetést és még nagyobb megkönnyebbülést hozott, amikor lovas őrjárat jelent meg Athénban, és jelentette, hogy az ellenséges haderő felszedte táborát, és visszavonulóban van ugyanabba az irányba, ahonnan jöttek.

Spártában ezt a hírt nemcsak meglepetéssel, hanem felháborodással fogadták. A fiatal királyt bíróság elé állították és száműzték. Kleandridasz bölcsebbnek vélte nem állni bíróság elé. Elmenekült az országból, és távollétében halálra ítélték. Később mint hadvezér fényes pályát futott be Dél-Itáliában, és úgy látszik, ama kevés spártai közé kell számítanunk, aki nagyobb pénzösszeg birtokában sem vált teljesen korrupttá.

Athénban az emberek csodálkoztak a történteken, de aztán az év végén Periklész az illetékes népgyűlési bizottságnak beszámolt az év folyamán általa elköltött pénzekről, közte tíz talentumról, amelyet, mint magyarázatképpen mondta, „szükséges okból” fizetett ki. Mivel Periklész közismerten lelkiismeretes volt az elszámolásban, senkinek sem lehetett kétsége afelől, mire költötte az összeget, de mulatságosnak találták azt a módot, ahogyan a pénz elköltését megindokolta.

Mihelyt a spártaiak visszavonultak, Periklész ismét útra kelt Euboiába ötven hajóval és ötezer emberrel. A hadjárat rövid ideig tartott, és teljes győzelemmel végződött. Néhány hónap alatt az egész sziget meghódolt. Egyetlen városban léptek csak fel nagy szigorral, mert lakosai foglyul ejtettek egy athéni hajót, és legénységét lemészárolták. Ezért a város egész lakosságát elűzték lakóhelyükről. Egyébként semmi megtorlást nem alkalmaztak, csak elővigyázatossági lépéshez folyamodtak, s ezért újabb népes athéni gyarmatot létesítettek a sziget északi részén. A tél folyamán Periklész Kalliasz és Androkidész társaságában Spártába ment, hogy megkössék a békét. Periklész, mint megígérte, nagy engedményekre volt hajlandó, kivéve az életbevágóan fontos kérdéseket. Az Euboiában aratott győzelem után helyzete elég erős volt, hogy szembeszálljon olyan előre látható spártai követelésekkel, mint Aigina és a Korinthoszi-öbölben levő támaszpontok feladása. Szeme előtt mindig a tengeri hatalom lebegett, éppen ezért Aigina és Naupaktosz a Korinthoszi-öbölben fontos pozíciót jelentett. Hozzá, még Naupaktoszban a helyőrségi szolgálatot a feltétlenül megbízható messzénéiek látták el. Ahhoz azonban hozzájárult, hogy visszavonul a Peloponnészoszról és Megarából, beleértve a két kikötőt is. A békét ilyen feltételekkel harminc évre kötötték meg, de a valóságban csak tizenöt évig tartott. Szalamisz óta most történt első alkalommal, hogy Athén nem vett részt kettő közül sem az egyik, sem a másik nagyobb háborúban.