Negyedik fejezet
PERIKLÉSZ KORA IFJÚSÁGA

Xanthipposz nemigen vett részt az új athéni szövetség ügyeiben. Soha nem heverte ki a Szésztosz ostrománál kiállott megpróbáltatások következményeit, és alighogy befejeződött katonai kiképzése, meg is halt. Periklész kora ifjúságában járt akkor. Halálával Periklész tisztes vagyont örökölt, bár semmiképp sem mérhetetlen gazdagságot, de attól az időtől kezdve, hogy átvette, nagy gonddal igazgatta családi birtokait, nem kapzsi vagy hanyag módra. Nem volt közönyös a pénz iránt, ahogyan ezzel Ariszteidész tetszelgett, de nem is tékozolt, mint később ifjú gyámfia, Alkibiadész cselekedett. Úgy tekintett vagyonára, mint eszközre, amelyet a lehető legbölcsebben kell felhasználnia barátai, saját maga és polgártársai érdekében. Ügyeit rendkívül rátermetten intézte, s kevesebb idővelés fáradsággal, mint bárki más, akit ismertem. Bár eléggé függetlenül és anyagi gondoktól mentesen élt, nyilvánvaló volt, hogy sokkal nagyobb felelősségre hivatott, mint amit földbirtokainak kezelése vagy a szokásos katonai szolgálat jelentett.

Midőn férfikorba lépett, egyénisége egyre vonzóbb lett, s értelme mind ragyogóbban tündökölt. Rokonszenves szenvedély izzott szavaiban, amikor valamit előadott, s beszédében elragadóan vegyült a komolyság a szellemességgel. Kitűnően énekelt és játszott lanton, bár talán nem oly kiválóan, mint barátja, Szophoklész, de mikor Homérosz sorait szavalta, a szavak igazi értékének megérzésében felette állt még magának Szophoklésznak is, pedig ő ekkor már költő volt, s nevét meglehetős tisztelettel kezdték emlegetni. Ó, hányan szóródtak szét azóta e baráti körből, mint jómagam is, számkivetésbe, vagy csatamezőn lelték halálukat. És milyen világosan emlékszem vissza reájuk mind a mai napig! Ott volt Damón, Periklész mestere a zenében, s egyike a legszellemesebb, legműveltebb férfiaknak, akikkel valaha is találkoztam. Damón nemcsak kiváló muzsikus volt, s felejthetetlenné tett egy-egy estét, amikor rá tudtuk venni, hogy lanton játsszék vagy énekeljen, hanem született filozófus is. Zeneelméleti megállapításai nagyon figyelemreméltóak voltak, de úgy látszott, mintha csak úgy mellékesen fejtené ki őket. Képes volt rá, hogy ragyogóan eredeti elméletet alkosson úgyszólván bármely témáról. De talán legjobban a politikai kérdések érdekelték. Gondosan vizsgálgatta a „demokrácia” szó jelentését, és amikor ezt a tárgyat vitattuk meg, rájöttünk, hogy a demokrácia nem valósult meg tökéletesen még Athénban sem. A szegénység még mindig sok polgárt visszatartott attól, hogy teljes mértékben részt vehessen a város ügyeinek intézésében; a nagy családoknak számarányukhoz képest még mindig túlzottan nagy volt a befolyása; és tiszteletre méltó intézmények, mint az Areioszpagosz tanácsa, még mindig ellene mondhattak a népgyűlésnek és a nép választott képviselőinek. Damón, ahogyan fejtegetéseire visszaemlékezem, nézeteit választékosan és ügyesen adta elő, mintha zenét rögtönözne. Szavait a többiek lelkesen és szenvedélyesen vitatták tovább. Közöttük különösen kitűnt egy Periklésznél nem sokkal idősebb ifjú, Ephialtész, aki rövid ideig Periklész egyik fő munkatársa volt a politikában. Valóban az is előfordult, hogy Ephialtész különös szenvedélyességével és kérlelhetetlen őszinteségével csaknem elhomályosította Periklészt is. Féktelen szenvedéllyel támadta az előkelő nemesi családokat, s természetesen akkor könnyebb volt példákat sorolni fel arra, mint ma, hogy gazdag és kiváltságos helyzetben levő polgárok, esetleg csak egyéni bosszúból vagy személyes nyereségvágyból, nyilvánvalóan a város érdekeivel ellentétesen jártak el. Ephialtész többször megjósolta, hogy ugyanezeknek a nagy családoknak végül is sikerül majd tönkretenniük Themisztoklészt, minden idők legnagyszerűbb athéni államférfiát, s egyben nevetség tárgyává tette Kimónt, az arisztokrácia ostoba és felfuvalkodott védencét. Ebben, mint Periklésszel együtt legtöbbünk, nyomban láttuk, Ephialtész túlzásba ragadtatta magát. Kimón politikája lehetett téves, de becsületes férfiú és ragyogó képességű hadvezér volt. Ezenfelül Kimón népszerűsége vitán felül állt, így hát néha Ephialtésznak szegeztük a kérdést, hogyan képes összeegyeztetni állandóan hangoztatott nézetét, hogy a népnek mindig igaza van, azzal az állításával, hogy a nép kedvence, Kimón, mindenben téved. Az efféle kérdések módfelett bosszantották Ephialtészt. Szofistáknak nevezett bennünket (gondolom, ő volt az első, aki ezt a kifejezést rosszalló értelemben használta). Kifejtette, hogy a népnek valóban mindig igaza van, de csak a végén. Vannak idők, mondta, s jelenleg is ilyenben élünk, amikor a népet meg lehet félemlíteni vagy hízelgéssel le lehet venni a lábáról. A politikában mindenesetre a törvényhozás hivatott arra, hogy legkisebbre csökkentse a megfélemlítés és a hízelgés lehetőségét. Az első lépés volna megfosztani az Areioszpagosz tanácsát minden hatalomtól, és korlátozni a nagy családok befolyását, beleértve – tette hozzá – Periklészét is. Ezt természetesen nevetve mondta, hiszen igen nagyra becsülte Periklészt, és tudta, hogy azonos nézeteket vall vele a legtöbb politikai kérdésben, bár nem oly keserűen és hevesen nyilatkozik, mint ő szokott. Ephialtész keserűségét és hevességét némelyek annak a ténynek tulajdonították, hogy igen szerény vagyoni viszonyok közt élő, jelentéktelen családból származott; és való igaz, hogy alacsony származású, nagyon tehetséges emberek hajlanak a bosszúállásra mindenért, amiben személyes sérelmet vélnek. Ephialtészban azonban nyoma sem volt efféle hitvány jellemvonásnak. Sohasem volt keserű a személyes érintkezésben. Periklésznek gyakran nyílt alkalma, hogy anyagi segítségben részesítse, ő a segítséget mindig hálásan, nem pedig sértődötten fogadta. Bizonyos, hogy bármelyik politikai ellenfele az ilyen segítséget megvesztegetésnek minősítette volna. Őt magát kielégítette az a feltétlen bizonyosság, hogy soha semmivel nem vesztegethető meg. Ezért volt számára természetes és könnyű, hogy hálával fogadja barátja adományait. Ha történetesen ő gazdag és Periklész szegény, ugyanolyan magatartást várt volna el tőle. Milyen gyakran elnéztem ezt a két nagyszerű testalkatú fiatal férfit, amikor birkóztak egymással! Nem folytattak szerelmi viszonyt. Periklész, mint már említettem is, ugyanúgy, mint Kimón, különösképpen vonzódott leányokhoz és asszonyokhoz. Bár fiúk és férfiak iránt szenvedélyes, igaz barátságot érzett, úgy látszik, soha nem érezte a testi kapcsolatnak azt a szükségességét, amire legtöbbünk vágyik. Közülünk, gondolom, Szophoklész hajlott leginkább a fiúk iránti szerelemre. Láttam, hogy valósággal beteggé tette és gyötörte a vágy, de bárki volt is érzelmeinek tárgya, méltóságát mindig határtalanul vonzó modorban és tapintattal őrizte meg.

Bár emlékezetemben mai napig világosan élnek ebben az időben folytatott szerelmi kapcsolataim, nem tartozik ide, hogy itt effélékről beszéljek. Szólnom kell azonban valamit arról, hogy én magam mit tudtam nyújtani e fényes tehetségű, lelkes és vonzó külsejű ifjak körének. Legtöbbjüknél valamivel idősebb voltam, és bár nem voltam athéni polgár, ugyanúgy érdekelt az athéni politika, mint bármelyiküket. Tudom, hogy mindnyájan önmagamért kedveltek; de különösképpen filozófiai ismereteimet és a bölcseleti tudományokért való lelkesedésemet becsülték. El lehet mondani, hogy Athénban mindig könnyen lehetett találni olyanokat, akik szívesen meghallgatták és megvitatták az elméleteket és felfedezéseket, amelyek Ióniában születtek az utolsó két emberöltő során. Gondolom, én voltam az első Athénban letelepedett ión, aki ismertem ezeket a tanokat. Úgy találtam, hogy bár sokan olvasták Anaximandrosz és Anaximenész műveit, alig is hallott valaki epheszoszi Hérakleitoszról. Az ő tanai persze homályosak. Némelykor inkább tanult próféta, mint igazi természettudós módjára ír. Társai azonban eredetiek és gondolkodásra késztetnek. Saját bölcseleti rendszerem megalkotásában sokkal több hasznát vettem Hérakleitosznak, mint a szicíliai Empedoklésznak (aki azzal a különös igénnyel lép fel, hogy isteninek tartja magát), vagy akár Parmenidésznak is, bármilyen nagy mestere volt is a logikának. Ebben az időben azonban még senki sem hallott sem Empedoklészról, sem Parmenidészról, de Hérakleitosz még a marathóni ütközet előtti időkben írta meg művét. Fiatal athéni barátaim főként róla akartak hallani. Úgy vettem észre, hogy elsősorban Hérakleitosz merész, erőteljes nyelvezete hatott rájuk. Láttam, felvillan a tekintetük, amikor az epheszoszi bölcs mondásait idéztem. Efféléket: – Ha nem várjuk a váratlant, soha nem akadunk rá. Vagy: – Az ellenkező az, ami javunkra válik. Vagy: – A küzdelem az igazság.

Órákon át vitatkoztunk róla, mit jelentenek a bölcs szavai, és mit szándékozott velük mondani. Eközben megfigyeltem, hogy mindegyikük a jelleméhez leginkább illő jelentőséget tulajdonította nekik. Így például Ephialtész újra meg újra helyesléssel idézte a következő szavakat: – A népnek úgy kell harcolnia törvényeiért, mint városa falaiért – de végképp figyelmen kívül hagyta Hérakleitosznak demokráciaellenes mondásait. Vele ellentétben Periklész teljes egészében igyekezett felfogni Hérakleitosz gondolatait, bár mindent világosan látott, egyben tág látókörben fogott át mindent. Az általam ismert politikusok közül ő volt az egyetlen, aki a politikát úgy fogta fel, mint az emberélet, az erkölcsök és a világmindenség átfogó szemléletét. De azért egyetemes gondolkodása nem csorbította politikájának gyakorlati hathatóságát. Az egészet átölelő látásmódja erőt és képességet adott, amikor a részletekkel kezdett foglalkozni.

Szeretném hinni, hogy az ifjúság éveiben némi segítségére voltam abban, hogy megtalálja és meghatározza magában az egészet átfogó látásmódját. Ezekben az években kezdtem kialakítani saját bölcseleti rendszeremet, s közben, azt hiszem, Periklészre sok tekintetben hatással voltam. Nem mintha bebizonyított tényként elfogadta volna a világmindenség természetére vonatkozó elméleteimet. Magam is vonakodom minden tekintetben helytállónak elfogadni őket. Valójában a probléma óriási volta hatott gondolkodására és képzelőerejére, a világok nagy száma és kiterjedése, akár körülhatárolhatok, akár nem, továbbá az a felismerés, hogy a nyilvánvaló káosznak és ellentmondásoknak e sokféleségében meg kell találni, vagy legalábbis keresni kell a rend és a megkülönböztetés alapelvét. Efféle alapelvet azonban nem találtunk Hérakleitosz írásaiban, bár úgy véltük, hogy állításaival megközelíti az igazságot. Bámultuk azt a nézetét, hogy a világmindenség feszültségre és ellentétekre épült, de szerettünk volna ennél tovább menni, és beleütköztünk egy pontba, amelyen túl már nem tudjuk megérteni. Hérakleitosz olyan fogalmakat használt, amelyek inkább jelképesek voltak, semmint konkrétak. Beszél folyókról és tűzről; de a valóságban a világmindenség nem. folyókból és tűzből áll, éppen úgy, mint ahogy nem áll levegőből vagy vízből sem, ahogyan azt a korai ión bölcselők állították.

Mint tudjátok, mai napig is rajtam maradt a melléknév, amelyet Periklész adott nekem: „az öreg Értelem”. Lampszakosz utcáin a gyermekek még mindig ezt kiáltozzák utánam. Annak nagyon örvendek, hogy ezt teljes tisztelettel teszik, koromhoz illően viselkednek irántam, és a magam részéről én is szeretem őket. Eszembe juttatják azokat a fiúkat, akiket fiatal koromban Athénban ismertem; és ha halálom után érdemesnek tartják emlékemet valamivel megtisztelni, legszívesebben venném, ha halálom évfordulója ünnepnap lenne a város iskoláiban. De ezt csak úgy mellékesen említem. A rám ragadt melléknévvel kapcsolatban csak annyit akarok mondani, hogy bár ezt tréfásan és kedveskedésből adták és használják ma is, amit a név jelez, mindig komolyan fogtam fel. Magam volnék az utolsó, aki dicsekszik tudományos felfedezéseimmel, és az első, aki elismeri, hogy azok hiányosak. De az tény, hogy én voltam az első bölcselő, aki azt vallottam, hogy a mozgás, a változás, a keletkezés és a teremtés alapelve a. világmindenségben az értelemben keresendő. Ez a legmagasabb rendű létező dolog, amiről tudunk, és természetesnek tetszik, hogy végső oknak a magasabb, és ne az alsóbbrendűt tekintsük. De nincs szándékomban itt most bölcseleti elveimet fejtegetni. Csak annyit kívánok megemlíteni, hogy az értelem eszméje mint teremtő erőé, amely világokat teremt és tart fenn, nagy hatással volt Periklészre. És amint ez az elmélet tovább fejlődött, hamarosan átlátta, hogy annak az értelemnek, amely áthat minden létezőt, formát ad a formátlannak, életet lehel a holt anyagba, olyasvalaminek kell lennie, ami soha nem nyugszik, mindig hat és mindig előrehalad. E szüntelen aktivitás nélkül nemcsak minden élet szűnnék meg, hanem minden különbözőség is; nem választódnék el a ritka a. sűrűtől, a meleg a hidegtől, a világos a sötéttől.

Nos, én azon a véleményen vagyok (sőt ezt biztosan tudom), hogy ezt a világképet Periklész velem együtt vallotta, és hogy ebből a világképből (vagy valami ehhez hasonlóból) származott nemcsak politikai megnyilatkozásainak nagysága, hanem bizonyos mértékig meg is szabta politikáját. Mindig dinamikus volt, soha nem tétlen, én pedig gyakran eltűnődtem azon, vajon Periklésznek nem az-e a. szándéka, hogy Athént olyanná fejlessze, hogy az a művelt világban azt az Értelmet testesítse meg, amely a természet világának teremtője és fenntartója.

Azt hiszem, bízvást állíthatom, hogy részben az én befolyásom hatására vált Periklész egyikévé korunk ama kevés számú államférfiának, aki élénk érdeklődéssel fordult a természettudományok felé, és végképp mentes volt a babonától. Amaz ifjúkori éveimben állandó kísérleteket folytattam. Nem mintha hittem volna abban, hogy érzékeink döntő bizonyítékot szolgáltathatnak; ez képtelen állítás. A dolgoknak a külső látszat mögött rejlő felépítése érzékeinkkel nem fogható fel, és ha ez egyáltalán lehetséges, csak tisztán gondolati úton érhető el. Ennek ellenére is az érzékelhető tudás, ha helyesen használjuk fel, mindig hasznos, sőt döntő jelentőségű lehet. Sőt azt is el tudom képzelni, hogy érzékszerveink teljesítőképességét idővel növelni leszünk képesek. Ha, tegyük fel, lehetséges volna olyan készüléket szerkeszteni, amely roppant mértékben megnövelné a szem látási képességét, képesek lennénk igazolni elméletemet (amire máris sok bizonyítékunk van), hogy az égitestek nem isteni eredetűek, hanem ugyanolyan anyagból valók, mint a föld, amelyen élünk. De ezenfelül számos egyszerű kísérlettel alaposan megcáfolhatjuk a jósok és jövendőmondók szertelen állításait. Egy ilyen kísérletre világosan emlékszem. Néhány esztendővel azok után az események után, amelyekről az imént tettem említést, különösen éles pártviszályok dúltak Athénban, s a két párt közül az egyiknek Periklész, a másiknak Melésziasz fia, Thuküdidész állt az élén. Ekkor történt, hogy Periklész földbirtokának intézője elküldte neki a birtokán ellett egyszarvú kos fejét. A kosfej abban a pillanatban érkezett meg, mikor Periklész éppen velem és Lampónnal, a jóssal beszélgetett. Lampón fontoskodó, valójában nevetséges férfiú volt, akit Periklész nem sokra becsült, noha politikailag hasznát vehette, mert nagy becsben állott Athén babonás tömegei előtt, és hajlott rá, hogy Periklész érdekeinek megfelelő jóslatot és jövendöléseket gyártson. Jellemző ennek az embernek ostobaságára, hogy maga is hitt jövendöléseiben, hiszen virágzó pályafutása ezen alapult. Ezúttal is, mihelyt megpillantotta az egyszarvú kosfejet, nyomban talpra ugrott, és kántáló hangon, mint akiből isteni sugallat szól, kihirdette, hogy az intő jelet az istenek küldték annak példázására, hogy az államban két párt helyett csak egynek kell lennie. A tény, hogy a kos Periklész birtokán jött a világra, úgy értelmezendő, hogy a Periklész vezérsége alatt álló párt fog fennmaradni. Periklész természetesen úgy hallgatta Lampón magyarázatát, mintha szavai erősen hatnának rá, s gondoskodott róla, hogy azok minél nagyobb körben váljanak ismertekké. De azért sokkal őszintébb érdeklődést árult el, amikor azt javasoltam, boncoljuk fel a fejet, s élénk figyelemmel kísérte minden mozdulatomat, míg a műveletet elvégeztem. Természetesen könnyű volt kimutatnom, hogy a szarv ilyen alakulása természetes okok folyománya. Kissé bonyolult volt talán következtetésem láncolata. Periklész minden nehézség nélkül megértette, de végképp meghaladta Lampón értelmi képességét, s ezúttal is, mint sok más alkalommal, istentagadással vádolt. Az pedig, hogy jövendölése valóra vált, persze még inkább megszilárdította babonás hitét. Periklésszel együtt csak mulattunk Lampónon, bár Periklész a nyilvánosság előtt mindig igyekezett olyan színben feltűnni, mintha a jóst komolyan venné. Hadjáratain és a közéletben általában mindig nagyon vigyázott rá, hogy betartsa a vallásos szertartások szokásos formáit, bármily kevéssé hitt is hatékonyságukban. Magatartását mégsem lehetett képmutatónak nevezni. Azt szokta mondani, hogy majdnem minden hitben találhat az ember némi igazságot és megnyugvást: és bár a nagyeszű ember természetesen sok közfelfogásban gyökerező dolgot értéktelenként elvet, ez nem jelenti azt, hogy ugyanazok kevésbé felvilágosult emberek számára nem lehetnének hasznosak, sőt bizonyos értelemben még igazak is.

Sokszor beszélgettünk vallásról, tudományról és bölcseletről ifjúi éveinkben. Periklész azonban soha nem érte be elméletekkel. Élete nagyon is tevékenynek ígérkezett, s korán kezdte ténykedését. Gyakran volt távol Athéntól, szolgálatot teljesítvén az ekkoriban minden esztendőben rendszerint Kimón vezérlete alatt indított hadműveletben, hogy rajtaüssenek perzsa területeken, vagy felszabadítsanak görög városokat, ahol még mindig perzsa helyőrség állomásozott, s mindig nagy megbecsülést szerzett személyes bátorságával és értelmes hadvezetésével. Később, huszonkét éves korában nevét azzal tette városszerte ismertté, hogy a tavaszi drámai ünnepélyeken négy színmű előadásának a költségeit vállalta. Ez éppannyira jellegzetes, mint jelentős gesztus volt. Az a tény, hogy ilyen ifjú korban, önként, ekkora áldozatra képes valaki a közösség érdekében, mindenkit meggyőzött nagylelkűségéről és hazafiságáról. S az előadás is a szokásosnál is nagyszerűbb volt, és kiérdemelte, hogy díjban részesítsék. Aiszkhülosz volt a költő, akinek művéhez a kar kiállításának költségeit vállalta Periklész, és erre az alkalomra írt egyik tragédiája a híres Perzsák. Mint mindnyájan jól tudjátok, csodálatos hazafisággal áthatott alkotás ez, Aiszkhülosz pedig természetesen sokkal nagyobb drámaíró, mint Phrünikhosz, aki korábban már színre vitte a szalamiszi ütközet témáját. De Periklész már azzal is, hogy ilyen tárgyú tragédia előadásának a költségeihez hozzájárult, kimutatta, milyen irányúak politikai szimpátiái, mert hiszen lehetetlen, hogy valaki Szalamiszra gondoljon, s megfeledkezzék Themisztoklészról. Aiszkhülosz persze érthetően sokkal nagyobb költő volt annál, semhogy tragédiát írjon, s azt politikai propaganda céljainak rendelje alá. Periklész sem tett kísérletet arra, hogy akár egyetlen célzatos sor beiktatására rábírja. De Aiszkhülosz maga is ott volt a harcosok soraiban Marathónnál éppúgy, mint Szalamisznál. Számára ezek az események még mindig Athén nagy napjait jelentették, és bár úgy vélem, személyes okokból nem értett egyet Themisztoklésszal, sokkal igazságosabb gondolkodású férfiú volt, semhogy nagyságát kétségbe vonja. Pedig éppen akkortájt az a divat járta, hogy szidalmazzák Themisztoklészt. Nagy hatalmú ellenfeleinek, közöttük Periklész családja tagjainak is, mint ezt Ephialtész előre látta, valóban sikerült megszabadulni tőle. Még az év elején osztrakiszmosszal tíz esztendőre száműzték Athénból. Amikor a Perzsák-at előadták, Themisztoklész már Argoszban tartózkodott; ez az állam állandóan rossz viszonyban élt Spártával, és máris híre járt, hogy Themisztoklész jelenléte Argoszban komoly gondot okoz a spártai kormánynak. Themisztoklész sohasem titkolta megvetését a spártaiak életmódja iránt, és éppen elég oka volt haragudni athéni ellenségeire, nem adta fel a reményt, hogy még visszatérhet a városba. Így aztán nyugtalan természetével és nagy diplomáciai ügyességével hozzákezdett, hogy megvesse az alapját Athén és Argosz Spárta ellen irányuló szövetségének. És bizony, mire a Perzsák című dráma színre került Athénban, már sok olyan hallgatója akadt, aki megbánta, hogy az osztrakiszmoszban Themisztoklész ellen szavazott.

Ténylegesen azonban Themisztoklész fényes pályafutása ekkor már csaknem véget ért. Kortársai között túlságosan sok ellenséget és túl kevés barátot szerzett magának, lelkes híveinek pedig a fiatalabb nemzedékben, mint aminő Periklész és Ephialtész volt, még nem volt sem elég befolyása, sem tekintélye, hogy közbeléphessenek. Themisztoklész még egy évet sem töltött Argoszban, amikor a spártai kormány elküldte követeit Athénba, s azzal vádolták őt, hogy titkos levelezést folytat a perzsák Nagy Királyával. Kimón pártja, amelyben Athén legtöbb előkelő családja helyet foglalt, kapva kapott a vádakon. A perzsabarát tevékenység vádját Themisztoklész ellen hivatalosan az Alkmaionidák egyik (bár nem legelőkelőbb) tagja képviselte. Minthogy évekkel később magam is hasonlóképpen bizonyíték nélkül, hasonló vádakkal terhelve álltam bíráim előtt, különösképpen őszinte részvétet érzek e nagy férfiú iránt, aki, száműzetésben élvén, még csak nem is állhatott személyesen vádlói elé. Írásbeli válasza, amelyet az ellene felsorakoztatott úgynevezett vádakra adott, tökéletesen meggyőző volt: az együttérzést mégis eljátszotta, mert nem volt hajlandó annyira megalázkodni, amennyire az athéniak általában elvárják azoktól, akiket a nép bírósága elé állítanak. Hozzá, még ebben az időben Kimón népszerűsége tetőpontján állott. Bár legnagyobb győzelmeit később aratta, az athéniak képzeletét soha nem ragadta meg annyira, mint a Themisztoklész száműzetését követő időszakban. Ekkortájt foglalta el Szkürosz szigetét; többnyire kalózkodásból élő lakosait rabszolgasorsra juttatta, s ismét athéni telepesekkel népesítette be a szigetet. De Kimón azzal hatott legjobban honfitársaira, hogy megtalálta Szküroszon, vagy legalábbis állította, hogy megtalálta, Thészeusz athéni király és hérosz csontjait, akit a szájhagyomány szerint áruló módon e szigeten gyilkoltak meg és temettek el titokban. Kimón hazavitte a hős király csontjait, s Athénban pompás szertartással, az egész nép örvendezése közepett temették el. Ekkor különféle jóslatok hangzottak el, s mind azt jövendölték, hogy a csontok az istenek különös kegyéből kerültek vissza Athénba, Athén története legdicsőbb korszakának kezdetét jelzik. A tények is támogatták természetesen az efféle jósokat, mert Athén és szövetségesei tengeri hadereje ezekben az esztendőkben nagy gyorsasággal jutott a teljes hatalom birtokába, mindenütt az Égei-tenger vizein. Ami a csontokat illeti, sajnos, nem volt módomban, hogy tudományos vizsgálatnak vessem alá őket, mert az állam főtisztviselői féltékenyen őrködtek felettük. Mégis sikerült beszélnem az egyik főtisztviselővel, aki méreteket vett néhány csontról, a többiekről pedig részletes leírást adott. Az adatok alapján megállapítottam, hogy legnagyobb részük ökörcsont volt, bár volt köztük emberi maradvány is. Nehéz azonban elhinni, hogy bármi közük is lett volna Thészeuszhoz.

Emlékszem, hogy midőn ezt a megállapításomat megemlítettem Ephialtésznak, mindenáron közhírré akarta tenni a dolgot, és felhasználni Kimón ellen, de Periklész és jómagam is óvtuk az efféle oktalan lépéstől. Ha a nép hinni akar valamiben, akkor abban semmi nem rendíti meg, legalábbis egy időre. Ha Ephialtész az általános örvendezés napjaiban elszánja magát erre a lépésre, minden népszerűsége odavész. Ami pedig engem illet, bizonyára idő előtt, istentagadás címén, száműzetésbe küldtek volna. Kimón egyébként is valószínűleg őszintén hitt felfedezésében. Hazafi volt, de sejtelme sem volt az anatómiáról.

Az biztos, hogy népszerűsége sokban hozzájárult Themisztoklész végleges kegyvesztettségéhez. Nem azért történt így, mintha Kimón személyes bosszúvágyat táplált volna ellene. Úgy vélem, beérte volna azzal, ha Themisztoklészt békén hagyják, míg száműzetése véget ér. Arra azonban képtelen volt, hogy ellenálljon a spártai részről hozzá intézett kéréseknek, és bár nyilván nem hitte el azt az ámításukat, hogy Themisztoklész hazaáruló és levelezést folytatott a Nagy Királlyal, ahhoz azonban elegendő politikai érzéke volt, hogy belássa, Themisztoklész jelenléte Argoszban mennyire veszélyezteti Spártát és a spárta–athéni szövetséget. Mindez megpecsételte Themisztoklész sorsát. Régi hívei meghaltak vagy elvesztették befolyásukat; aki most állt mellé, mint Ephialtész és Periklész, annak még nem volt politikai befolyása. A történet vége jól ismert. Végül, jó néhány esztendővel később, mivel Athén és Spárta egyaránt űzőbe vette, belekényszerítették Themisztoklészt abba, amivel vádolták, bár addig soha nem követett el effélét. Elhagyta Görögországot, és amint tudom, méltósága teljes megőrzésével, a Nagy Királyhoz folyamodott védelemért. Úgy látszik, hamarosan alkalmazkodott a perzsa szokásokhoz, s egyetlen rövid esztendő leforgása alatt megtanulta a nyelvüket. Később a király barátja és tanácsadója lett. Amikor meghalt, nagyobb megbecsülésben részesült Perzsiában, mint aminőben Athénban valaha is része volt – Ephialtész ismételten felhánytorgatta ezt, amikor Kimónt és pártját támadta Spárta-barát politikája miatt.

Ezekben az években ugyanis, amikor Periklész huszonöt és harminc között járt, Ephialtészból fontos vezető politikai személyiség lett. Sikerrel vagy sikertelenül, állandóan vádakat emelt, megalapozottan, de nemegyszer képtelenül is az Areioszpagosz tanácsának tagjai ellen. Közben sok ellenséget szerzett magának, de megőrizte politikája józanságát. Az athéni nép ugyanis (ezekre az eseményekre visszatekintve ezt most már elmondhatjuk) kezdte végre érezni hatalmát. Nehezen viselte el az Areioszpagosz kivételes helyzetét, s kezdett türelmetlenkedni amiatt, hogy Kimón állandóan Spártára hivatkozik. Szólásmondása volt: „A spártaiak soha nem cselekednének ilyesmit”, mintha bizony ez elegendő érv volna egy és más intézkedéssel szemben, amit ellenzett, s Ephialtész ilyenkor könnyű sikert aratott, amidőn sebtében kifigurázta az efféle kijelentéseket. Úgy látszott, Ephialtésznak már csak bizonyos mértékű közmegbecsülést kell szereznie ahhoz, hogy félelmetes hatalommá nője ki magát az államban. Ezt szerezte meg neki Periklész, amikor a népgyűlésen mondott első beszédében szilárdan elkötelezte magát Ephialtésznak sokak szemében forradalminak látszó politikája mellett.