HARMADIK FEJEZET

ELSŐ LÉPÉSEIM A POLITIKÁBAN

Az Itáliába való visszatérésemet követő év kezdetén kitört a várt forradalom, és még sokkal gyorsabban verték le, mint ahogy azt lehetségesnek gondoltam. Eleinte a szenátus olyan gyáva és határozatlan magatartást tanúsított, hogy ebből világosan kiderült, mennyire alkalmatlan a Sullától kapott hatalom gyakorlására. Később lázas sietséggel erőszakhoz és bizonyos tekintetben alkotmányellenes cselekedetekhez folyamadott. Egyébként egész életem folyamán ilyen magatartási formák voltak jellemzők a római szenátusra.

A forradalom a Lepidus agitációja okozta széles körű zavargásokkal kezdődött, amelyek során elűzött földbirtokosok és más elégedetlen emberek támadták meg Sulla kiszolgált katonáinak kolóniáit, azzal az eltökélt szándékkal, hogy visszavegyék, amit elvesztettek, vagy semmiért szerezzenek valamit. Noha napnál világosabb volt, hogy Lepidus áll e zavargások mögött, a szenátus mégis őt és konzultársát: Catulust bízta meg a lázongások elfojtásával. Mindkét konzul felhatalmazást kapott csapatok toborzására, és – szánalmas bevallása volt ez a szenátus gyengeségének és határozatlanságának! – előzetesen esküt követeltek tőlük (már amennyit az esküjük ért), hogy a katonaságot nem fogják egymás megtámadására felhasználni.

Eddig az események furcsa módon emlékeztettek Octavius és Cinna idejére. Senki sem lepődött meg, amikor hatalmas haderőt gyűjtve Észak-Itáliában, Lepidus nyilvánosságra hozta követeléseinek teljes programját, amely magában foglalta igényét a következő konzulságra, majd pedig elkezdte felvonulását Róma ellen, míg Servilia férjét, Marcus Brutust hátrahagyta északon, hogy biztosítsa hadállásait, és új csapatokat toborozzon.

Mikor idáig jutott a helyzet, a szenátus, főleg távoli rokonom, az öreg Március Philippus vezetése alatt, elkésett eréllyel kezdetttevékenykedni. E rokonom konzul volt, amikor én még alig lehettem több tízévesnél, és arról vált nevezetessé, hogy mindenfajta reformot ellenzett. Később az ifjabb Pompeius nagy csodálójának mutatkozott. Ha az emberek megjegyzést tettek a fiatalember iránt érzett szeretetére, azt felelte:

– Nem csoda, ha Fülöp szereti Sándort – lévén ez szójáték a saját nevével, amely azonos volt Nagy Sándor apjáéval. Pompeiusról pedig akkoriban azt állították, hogy hasonlít a nagy macedonra:

Philippusnak sikerült ekkor rávennie a szenátorokat, hogy Pompeiust nevezzék ki Catulus mellé harctéri parancsnokká. Katonai szempontból ez jó határozat volt, de nyilvánvalóan Sulla alkotmányának egyenes megsértését jelentette, és világosan elárulta a szenátusnak és magának az alkotmánynak gyengeségét, hogy annyi szenátor fölé helyeznek egy ilyen fiatalembert, aki megérdemelt hírneve ellenére, még soha semmiféle köztisztséget nem viselt.

Pompeius haladéktalanul elindult észak felé, és rövid, de meglehetősen brutális hadjárat során megfosztotta Lepidust a végső győzelem minden esetleges reményétől. Első tette az volt, hogy ostrom alá vette Brutust Mutina városában, és ez a hadművelet döntőnek bizonyult. Brutus utánpótlása és felszerelése nem lehetett kielégítő, minthogy hamarosan kénytelen volt megadni magát. A legtöbb beszámoló megegyezik abban, hogy életének megkímélésére ígéretet kapott. Pompeius azonban, miután a legudvariasabb módon fogadta meghódolását, parancsot adott egy lovascsapatnak, amelynek állítólagos dolga lett volna Brutust biztos helyre kísérni, hogy mihelyt eltűnnek szem elől, gyilkolják meg. Így Servilia elvesztette férjét, fia, Brutus pedig az édesapját. Pompeiusnak ez a cselekedete nem menthető, és rövid hadjáratának minden nagyszerűsége ellenére, akkoriban sűrűbben nevezték Rómában „mészároslegánynek”, mint „Nagy Sándornak”.

Lepidus most elveszítette támaszpontjait, és nemsokára Catulustól vereséget szenvedett Róma falain kívül. Hadseregének csekély maradványával átkelt Szardíniába, kétségtelenül arra számítva, hogy – túlságosan későn bár – csatlakozik Hispaniában Sertoriushoz. Ámde alighogy eljutott Szardíniába, meghalt. Akkortájt úgy mesélték, halálát valami láz okozta, amely kevéssel az után tört ki rajta, hogy egy levélben kétségtelen bizonyítékokat kapott felesége hűtlenségéről. Könnyen hihető, hogy ez a hír valóban hozzájárult egy olyan általános idegösszeomláshoz, amely ambícióinak teljes megsemmisülését követte.

Érdekes, bár teljesen hiábavaló azon töprengeni, vajon mi történhetett volna velem, ha én is részt veszek – hiszen csaknem megtettem – a katasztrofálisan sikertelen forradalomban. Nem kétséges, hogy ha túlélem a harcot, követtem volna a többi magas rangú tisztet és Lepidus hadseregének nemesi tagjait, s velük megyek Hispaniába, hogy Sertorius alatt szolgáljak. Most sokat adnék azért, ha megismerhettem volna ezt a nagy embert, és azt hiszem, én nagyobb hasznára lettem volna, mint Perperna meg a többi menekült, mindazok, akik a végén elárulták. Így viszont megtettem a tőlem telhetőt, hogy mindent megtudjak Sertoriusról. Nem csupán jelleme vonzott, hanem működési területe is. Az én életemben ugyanis Hispania éppoly fontos szerepet játszott, akárcsak az övében. Hispania volt az, ahová először vezettem tekintélyes hadsereget, és Hispaniában vívták meg a polgárháború első és utolsó nagy csatáit is.

Ami magát Sertoriust illeti, mindabból, amit kiderítettem felőle, meggyőződtem arról, hogy sok más kitűnő tulajdonsága mellett, rendelkezett egy jó hadvezér minden szükséges képességével is. Szívós és határozott volt, tökéletes odaadást és hűséget váltott ki embereiből; mindenféle haditervnek mestere volt, és cselekedeteit sohasem lehetett előre kiszámítani; különféle hadviselési módokat alkalmazott, és csapataiban bármilyen fajtájú népeket fel tudott használni; becsületes és hozzáértő közhivatalnoknak bizonyult, igazságosságával és jó modorával ki tudta engesztelni a leigázott népeket. A jövővel éppen úgy számot tudott vetni, mint a jelennel. Tudta például, hogy végül is a római életformának inkább a mélyen gyökerező szokásoktól kell függnie, mint a pillanatnyi lelkesedéstől, és ezért Osca városában egy nagy nevelőintézetet alapított, ahol a hispaniai törzsfőnökök fiait görögre és latinra tanították. Jellemének sajátos összetettségében volt valami színesség meg képzelőerő és emberség – olyan tulajdonságok, amelyekkel, vadsága ellenére, Marius is rendelkezett egykoron, s amelyek oly kiváló hadvezérekből, mint Sulla és Pompeius, teljesen hiányoztak. És rendkívüli teljesítőképessége s energiája mellett volt a természetének egy titokzatos, áttekinthetetlen oldala is, ami elkülönítette másoktól. Találkoztam hispaniaiakkal, akik még ma is úgy tekintenek rá, mintha isten lett volna. Szeretettel emelik ki emberi tulajdonságait: bátorságát, hűségét, humorérzékét és gyors cselekvőképességét; de mindenekfölött eredetiségéért becsülik igen sokra, valamint azért, hogy sohasem tudta senki, mit tesz majd legközelebb. Például egyedülállónak látszik a nagy hadvezérek közül abban, hogy őszintén utálta a háborút. Valóban előfordult egy eset, amikor, jellemző módon, csaknem lemondott történelmi szerepéről. Ez röviddel Hispaniába való megérkezése után történt, amikor Sulla egyik parancsnoka elől kénytelen volt kicsiny seregével átmenetileg visszavonulni Africába. Itt megszerezte néhány ciliciai kalóz támogatását, és az Africában toborozott új csapatokkal felfelé vitorlázott az Atlanti-tenger partja mentén, majd kikötött Gades közelében. Ezen a ponton találkozott néhány tengerésszel, akik éppen akkor tértek vissza az Atlanti-szigetek néven ismert helyről. Ezeket Boldog-szigeteknek is nevezik, és azt állítják, hogy sok mérföldnyi messzeségben fekszenek az óceánban. Mondják, hogy ezek a Homérosz által Heléné és Menelaosz utolsó tartózkodási helyeként magasztalt szigetek, s hogy éghajlatuk rendkívül mérsékelt és kellemes, nem ismerik a viharokat meg a havat, csak időről időre enyhe eső permetez, ami éppen elegendő arra, hogy újra buján termővé tegye a talajt. Amint Sertorius hírt hallott ezekről a szigetekről, szenvedélyes vágy fogta el, hogy oda menjen, és élete hátralevő részét ott töltse el békében, nyugalomban, távol a zsarnokságtól, vérengzéstől és soha véget nem érő háborúskodástól. A ciliciai kalózok azonban, minthogy háborúból és fosztogatásból éltek, visszautasították ezt a tervet, és elvitorláztak, ott hagyva őt hajóhad nélkül, így Sertorius ismét visszatért a háborúhoz, és egy olyan haderővel, amely ellenfelei előtt mind mennyiségre, mind minőségre bizonyára elhanyagolhatónak tűnt fel, kezdte sorra meghiúsítani az ellenség hadmozdulatait, és legyőzte végül mindegyik ellene kiküldött római tábornokot. Mire a Lepidus hadseregéből megmenekültek csatlakoztak hozzá, egész Hispania ura volt már, és titokban összeköttetésben állt sok rómaival, akik szentül hitték, hogy a végén legyőzhetetlennek bizonyul.

Azokban a napokban, valahányszor rémület tört ki Rómában, úgy látszott, csak arra vezethet, hogy Pompeiusnak újabb és újabb, mindeddig példa nélkül álló parancsnokságokat szerezzen külországokban. Így ez alkalommal, ismét öreg rokonomnak, Philippusnak közbelépésére, Pompeiust felhatalmazták, hogy szervezzen hadsereget hispaniai küldetéssel, s ugyanekkor voltaképpen egy konzult megillető rangot is adtak neki. Elrendelték, hogy együtt kell majd működnie egy helybeli hadvezérrel, Metellus Piusszal, aki egyike volt hajdan Sulla legjobb parancsnokainak. De Philippus javaslata nem tartalmazott semmi utalást arra, hogy Pompeius alárendeltje legyen Metellusnak, és nyilván Pompeiusnak sem állt szándékában alárendelnie magát bárkinek is. Negyven nap alatt szervezte meg új hadseregét, még a nyár vége előtt átkelt az Alpokon, és először életében került harci érintkezésbe egy olyan tábornokkal, aki sokkalta különb volt nála. A következő év elején Sertorius alaposan kicselezte Pompeius hadműveleteit, és az csak hajszál híján tudta elkerülni a megsemmisítő vereséget. Nem olyan tapasztalat volt ez, hogy a későbbi években Pompeius szívesen emlékezett volna rá vissza.

Én a huszonöt évemmel most már nem voltam fiatalabb, mint Pompeius az időben, amikor először szerelte fel és vezette saját seregét. De nem láttam a magam számára semmi kecsegtetőt bármiféle katonai tevékenységben. Nem voltam száműzött, így esztelenség lett volna nyomós ok nélkül elhagynom Rómát, és csatlakoznom Sertoriushoz. Hogy van-e tehetségem a katonai pályához, vagy sem, ezt még csak ki sem lehetett próbálni, mielőtt sok-sok év le nem pergett. És majdnem újabb tíz évnek kellett eltelnie, mielőtt egyáltalán beléphettem volna a szenátusba mint legalacsonyabb rangú választott tisztviselő. De abban nem akadályozott semmi, hogy addig is részt vegyek a politikában, s bizonyos fokú hírt és nevet szerezzek magamnak.

Politikai pályafutásom egésze következetes volt, és összhangban állott családom hagyományaival. Elleneztem Sulla alkotmányát, és támogattam minden kísérletet a gyengítésére. Kétségtelenül úgy gondolkoztam, hogy egyszerűen jóvá kell tenni az elkövetett károkat, s különösképpen a tribunusoknak és a népnek kell visszaadni az elvesztett hatalmat. Csak fokról fokra kezdtem látni, amint egyre jobban belekeveredtem a politikai manőverek útvesztőjébe, hogy immár nem elegendő pusztán visszatérni Sulpicius vagy Drusus korához. Adott viszonyaink között még ma sem tudom pontosan, hogyan lehet a szabadságot a hatalommal összeegyeztetni. De mindig tudtam, hogy bármennyire alapvetően fontos is a rend, semmiféle elavult vagy vaskalapos formája – akár az, amit Sulla, akár az, amit Cato egymástól olyannyira elütő módon támogatott – nem lehet sohasem tartós vagy eredményes. Nem szabad azonban azt képzelnem, hogy fiatal koromban éppoly világosan láttam a dolgokat, mint most – és még ma is sok bizonytalanság nyugtalanít. Abban az időben még bizonyára a kellő komolyság is hiányzott belőlem. Feleségem és anyám bánatára eléggé kicsapongó magánéletem révén lettem közismertté. Nemcsak a költekezést nem hagytam abba, de számos szerelmi ügybe is bonyolódtam. Azt is szememre hányták bár, azt hiszem, igazságtalanul –, hogy túl sok mindenhez kezdek egyszerre. Egy csomó költeményt írtam, rendszerint szerelmi tárgyúakat, és egy tragédiát is alkottam az Oidipusz-témáról. Más tudományágak mellett élénken érdekelt a csillagászat és a matematika is. Ez a szerteágazó lelkesedés okozta, hogy jó néhányan dilettánsnak tekintettek. Mégis megtartottam e sokféle érdeklődésemet, és úgy találtam, hogy számomra nemcsak élvezetes, hanem előmenetelem szempontjából ténylegesen hasznos is mindahány.

Akkoriban, ha valaki magára akarta vonni a figyelmet, többnyire azt a módszert választotta, hogy szónokként lépett fel a bíróságon. Ez a módszer, bár kisebb mértékben, ma is szokásos. Egyetlen jól lebonyolított per elégségesnek látszott ahhoz, hogy az ismeretlenségből a hírnév szárnyára emelje a szónokot. Rájöttem, hogy mialatt én Asiában tartózkodtam, Marcus Cicero éppen ilyen módon szerzett magának nagy nevet. Megkockáztatta, hogy Sulla életében védjen valakit, akit Sulla egyik legnagyobb hatalmú szabadosa bűnperekkel gyötört, és védőbeszéde olyan nagyszerű volt, hogy védencét felmentették. Csodálattal olvastam Cicero beszédét, és kétségtelenül hozzá fordulok tanácsért, ha Rómában lett volna, amikor elhatároztam, hogy magam is felszólalok a bíróságon. De Cicero külföldre ment, hogy filozófiát és szónoklást tanuljon Athénban és Rodoszon. Nagy sikere után, úgy látszik, teljes idegkimerülésben szenvedett. Nyilván az történhetett, hogy miközben Sulla szabadosát támadta, s egyúttal különös gondot fordított arra, hogy magának Sullának hízelegjen, nem hagyta nyugton az a gondolat, hogy esetleg így is kihívta maga ellen a diktátor haragját, és ily módon talán veszély fenyegeti. Ez jellemző lett volna rá. Cicero mindig abban a tévhitben élt, hogy az emberek nem gondolnak semmi egyébre, mint rá, és nem beszélnek semmi másról, csakis őróla.

Az én első kísérletem a nyilvánosság előtti felszólalásra a maga módján éppoly drámai volt, mint az a per, amely hírnevet szerzettCicerónak. Lepidus és pártja bukása után a reakció korszaka következett el, ahogy az rendszerint megesik, ha egy győztes párt nagy ijedelmet állt ki. A szenátusban Sulla régi barátai hatalmasabbnak érezték magukat, mint amilyenek voltak. Elfelejtették, hogy már kimutatták gyengeségüket, amikor meghátráltak Pompeius népszerűsége előtt. Ezenkívül vakok voltak azzal a ténnyel szemben, hogy bár Lepidus felkelése megbukott, a programja önmagában véve jó volt, és általában ilyennek is ismerték el. Én már politikai pályám kezdetétől fogva világossá akartam tenni, hogy senki hatalmától és befolyásától nem félek, és különösképpen ellenezni fogom Sulla politikáját és intézkedéseit. Ez okból határoztam el, hogy vádat emelek Cnaeus Dolabella egykori konzul ellen, aki Sulla legkiválóbb hadvezéreinek egyike volt.

Először is engedélyt kellett szereznem, hogy egyáltalán keresetet indíthassak ez ügyben, és nagy gonddal szerkesztettem meg bevezető beszédemet, amelyet a hivatali zsarolásokkal foglalkozó bíróság ügyeletes praetora előtt készültem megtartani. Ahhoz ugyanis, hogy közvádlóvá kinevezzenek, szükséges volt meggyőznöm a praetort mind arról, hogy érdemes megindítani a pert, mind pedig arról, hogy én vagyok az arra alkalmas ember. Ebben a beszédben – mint minden beszédemben – inkább világosságra, szabatosságra és erélyre törekedtem, mintsem a cikornyásabb és dagályosabb szónoki stílusra, ami akkoriban népszerű volt, és Cicero befolyása alatt népszerű is maradt. Ezzel a világos, lényegbevágó stílussal – amit elég félreérthetően neveznek „attikainak” – rögtön feltűnést keltettem. A praetor előtt elmondott eme első beszédemet az ilyenfajta szónoklatok példaképének tekintették. Elégtétellel gondolok arra, hogy jóval előbb, mintsem hatalommá lettem volna az államban, e beszédem már bekerült a szónoklás tudományáról írt számos tankönyvbe.

Amikor eljött az ideje, hogy az esküdtszék elé vigyem peremet, az már jelentős figyelmet keltett. Közben Dolabella esztelen módon engedte szabadjára érzelmeit. Dühös volt, amiért egyáltalán vádat emeltek ellene, és főképpen azért haragudott, hogy közvádlója ilyen fiatal és aránylag ismeretlen személy, mint én. A különböző heves támadások során, amelyeket a szenátusban és másutt intézett ellenem, sokat emlegette, hogy állítólag rómaihoz nem illő módon viselkedtem Bithynia királyánál, s hogy forradalmi kapcsolatok fűznek Marius családjához és pártjához. A sértő hangnem, ahogyan rólam beszélt, inkább javamra vált, mint káromra. Voltaképpen annak, aki éppen kezdetén áll a politikai pályafutásnak, mindig hasznos egy bizonyos hírhedtség. Erre több példát láttam; ilyen volt Marius esete is. Ő, mint elmondták nekem, először azzal tette magát ismertté a politikában, hogy goromba hangon beszélt a főnemességről és különösen jótevőjéről, Metellusról. És ide sorolhatjuk az én időmben Clodius esetét. Egyike volt a legalávalóbb jellemeknek, akiket valaha ismertem, nem félt semmitől és senkitől, s bizonyos ideig éppúgy élvezte a nép szeretetét, mint jómagam. Az én hírnevem más természetű volt. Az arisztokrácia elvét aligha támadhattam, hiszen magam is arisztokrata vagyok. És bár magánéletem egy s más tekintetben majdnem olyan botrányos lehetett, mint Clodiusé, beszédmodorom és cselekedeteim pedig csaknem olyan hevesek, mindent egybevetve mégis különböztem tőle abban, hogy politikámban következetes, baráti kapcsolataimban megbízható voltam. Az emberek Clodiust jó megjelenése, vakmerősége és kedvessége miatt szerették, de féltek tőle, ahogy valami hirtelen támadó, előre nem látható, pusztító tűztől félhetünk. Engem ugyanezen okokból szerettek, de tiszteltek is, mert fokról fokra megmutatkozott, hogy cselekedeteim nem felelőtlenek, és hogy inkább alkotni, mint rombolni szándékozom.

Ám életemnek ebben a korai korszakában egyszerűen csak kedvességem, merészségem és bizonyos botrányaim révén voltam ismeretes. Dolabella támadásai csak növelték hírnevemet, hozzájárultak népszerűségemhez. És noha végül nem tudtam elérni, hogy a bíróság elítélje őt, személyemet illetően kudarcom felért a sikerrel. Dolabellát részben magának a bíróságnak korruptsága, részben pedig saját jó ösztöne mentette meg azáltal, hogy védelmét a kor két legügyesebb ügyvédjére: Hortensiusra, a keleties, virágos szónoki stílus mesterére, valamint rokonomra, Lucius Aurelius Cottára bízta.

Az esküdtszék tagjai ekkor, Sulla törvényhozásának eredményeként, valamennyien a szenátusból kerültek ki. Pontosan olyan korruptak voltak, mint gyermekkoromban az a pénzemberekből álló esküdtszék, amely Rutilius dédnagybátyámat ítélte el. Még Dolabella barátai is elég becstelennek tartották a módot, ahogyan macedoniai kormányzósága alatt meggazdagodott. Szenátortársai azonban eltökélték, hogy felmentik. Némelyek azért, mert megvesztegették őket, mások pedig, mert azt kívánták, hogy ők is büntetlenül ússzak meg az elmúlt vagy jövőbeli cselekedeteiket. Még így is sikerült olyan erőteljesen felsorakoztatnom a bizonyítékokat, hogy nem lett volna könnyű számukra – a közvéleménnyel szembeszállva – úgy szavazni, ahogy akartak, ha csupán a bizonyítékok alapján szavaznak. Ámde Cotta utolsó védőbeszédében, nagy tudását felhasználva, utalt arra, hogy a vádirat szövegének egyetlen pontatlan kifejezése következtében az esküdtszéknek jogában áll, bárhogyan vélekedjék is a bizonyítékokról, megszavazni Dolabella felmentését. Ezt nagy örömmel tették meg, tekintet nélkül arra, hogy ezzel mind magukra, mind Sulla alkotmányára szégyent hoznak.

Ami engem illet, bár bizonyos jogi finomságok terén egy kiváló gyakorló ügyvéd felülmúlt, nevet szereztem magamnak, valamint biztos helyet azoknak a népes táborában, akik mindent semmissé akartak tenni, amit Sulla valaha is véghez vitt.

A következő évben újabb közvádat vállaltam ismét Sulla egyik tisztje ellen, bár ez nem volt olyan kiemelkedő, mint Dolabella. Antonius Hybrida voltaképpen semmi egyébről nem volt nevezetes, csupán pénzéhes mohóságáról, bár ez nem gátolta abban, hogy évek múlva ne legyen belőle konzul Ciceróval együtt. Sulla görögországi hadjárata alatt Antonius nem arra használta idejét és a parancsnoksága alatt álló csapatokat, hogy az ellenség ellen küzdjön, .hanem arra, hogy kifossza a görög városokat. Én vállaltam ezeknek a városoknak ügyét, minthogy kártérítést kértek. Tájékoztattam klienseimet: nincs sok eshetőség arra, hogy elérjük a bűnösség megállapítását. Túl sok ember szerzett akkortájt nagyjából ilyenfajta módon vagyont ahhoz, hogy egy szenátusi esküdtszék tagjai veszedelmes precedenssel szolgáljanak, amennyiben akár a leghírhedtebb törvénysértőket is elmarasztalják. A pert mégis, mind az én szempontomból, mind a görögökéből, érdemes volt megindítani. Várható széles körű nyilvánossága ugyanis elrettentő hatást tehet más tisztekre kevésbé zavaros időkben, nekem pedig alkalmam nyílik arra, hogy tisztázzam politikai álláspontomat. Úgy történt, ahogy előre láttam: bár elveszítettem a pert, nagy népszerűségre tettem szert. Különösképpen pedig lehetővé vált számomra, hogy merésznek tartott támadást intézzek ama mód ellen, ahogyan Sulla csapatait vezette. Hangsúlyoztam: ő volt a történelem első római hadvezére, aki megvesztegette és dédelgette katonáit, s úgy szerezte meg fiatalabb tisztjeinek hűségét, hogy fosztogatásra bátorította fel őket. Még mindig nem volt okos dolog nyíltan emlegetni Marius nevét, viszont amikot szembeállítottam Sulla módszereit más hadvezérek módszereivel a múltban, olyanokéval, akik Rómát az idegen betöréstől mentették meg, mindenki megérthette, hogy Mariusra gondolok.

Ezekben az években nem volt nehéz a kormány támadása árán népszerűséget szerezni. Habár Lepidus felkelését leverték, ezenkívül semmi más eredményt nem értek el. Sertorius akkoriban volt hatalma tetőpontján Hispaniában, és Pompeius, noha már tetemes haderő fölött rendelkezett, abba a megalázó helyzetbe kényszerült, hogy megírja a szenátusnak: hacsak nem kap pénzben és emberben egyaránt sokkal nagyobb segítséget, nem tudja biztosítani Itália határait. Időközben Asiában Mithridatész háborúval fenyegetett, és szövetségre lépett Sertoriusszal. Rómában pedig példátlanul magasra emelkedett a gabona ára. Ez részben a kormány hozzá nem értésének volt tulajdonítható, de legfőképpen a hatalmas kalóz flották tevékenységének, amelyek Ciliciából meg Krétáról és más szigeteken levő támaszpontokról kiindulva, most már az év hosszú hónapjain keresztül uralkodtak az egész Földközi-tengeren.

Ilyen körülmények között a szenátus legreakciósabb elemei kénytelenek voltak nyugton maradni. Az Antonius-per utáni évben legalább az egyik konzul mérsékelt és intelligens államférfinak bizonyult: a nagybátyám, Caius Cotta volt ez. Az ő konzulsága jelentette az első törvényes és jóváhagyott eltávolodást Sulla alkotmányától. Igaz viszont, hogy az engedményeket erőszakkal csikarták ki. Ez a szokott módja az engedmények elérésének, amikor a kormányzó testület gyenge, de azt a benyomást igyekszik kelteni, mintha erős lenne. Így, ha nem történik meg az, hogy Cotta és konzultársa lóhalálában volt kénytelen menteni az életét, amikor a Via Sacrán seregestől támadt rájuk a felbőszült csőcselék, akkor nem valószínű, hogy Cotta ésszerű reformjavaslatai közül bármelyiket is elfogadta volna a szenátus. A történtek után azonban Cottának, aki nagyszerű szónok volt, nemcsak a csőcseléket sikerült kibékítenie, amint elcsitultak kissé az indulatok, hanem meggyőzte a szenátust is, hogy a puszta szavak nem elégségesek. A nép Sulla úgynevezett rendszerében a tribunusok ellen hozott intézkedéseket szívelte a legkevésbé. Elvették ugyanis tőlük jogkörük legnagyobb részét, és e hivatal jelentőségének még erősebb csökkentése végett annak idején elrendelték, hogy senki sem választható meg többé semmiféle magasabb közhivatalnoki tisztségre, aki már egyszer tribunusi hivatalt viselt. Ezt a korlátozást Cotta indítványára megszüntették. Az első lépés volt ez egy határozott irány felé. Most már valóban rátermett emberek jelentkezhettek a tribunus-választásokon, és feltehető volt, hogy ha egyszer megválasztják őket, emlékezni fognak a múltra, és nem érik be azzal a kisebb szereppel a politikai életben, amelyet Sulla alkotmánya szerint kellett volna még mindig játszaniuk. A következő lépésnek magától értetődően annak kellett lennie, hogy agitáció induljon meg a tribunusok korábbi teljes hatáskörének visszaadására. Ám e sokat ígérő helyzetben energiámat váratlanul eltérítették Rómától.