HARMADIK FEJEZET

BEVEZETÉS A POLITIKÁBA

Akkortájt szokás volt a történelemórákon bevésni a fiúk fejébe, milyen bölcs, szilárd és rugalmas a római alkotmány, milyen erős kézzel és ugyanakkor nagylelkűen bánik Róma a szövetségeseivel és ellenségeivel, és végül, hogy a hatalom, amit élvez, jutalom, amiért az évek során át gyakorolta a régi római erényeket: a mértékletességet, a hazafiasságot, a komolyságot, a kitartást és a legteljesebb értelemben vett becsületességet. Azt a hitet keltették bennem, hogy a szenátust a legjobban működő kormányzó testületté fejlesztettük, amilyen valaha is létezett a világtörténelemben. E testület túlnyomórészt csak az én osztályom tagjaiból állt, bár más kitűnő tehetségek is – mint például Marius bátyám – nemcsak a szenátusba jutottak be, hanem a legmagasabb tisztségeket is viselték, így kerülvén a nemesség körébe. (Ebből a történetből rendszerint kifelejtették azt a tényt, amiről maga Marius sohasem feledkezett meg: hogy a nemesség minden erejével akadályozni igyekezett az ő felemelkedését soraiba.) Természetesen feltételezték rólam, hogy idővel én is tagja leszek a szenátusnak. Először mint alacsonyabb rangú kormányhivatalnok foglalom majd el a helyemet; azután, a törvény által előírt szabályos időközökben, jogom lesz magasabb állásokra is pályázni; ha pedig fel tudom mutatni a szükséges képességeket, elérhetem a praetorságot vagy a politikai pálya csúcsát, magát a konzulságot is. A praetorok és a konzulok voltaképpen külön osztályt alkottak. Ők már joggal tarthattak igényt a provinciák kormányzói hivatalára és a hadseregparancsnoki tisztségre. Addig is arra buzdítottak, hogy adózzam bámulattal a nemesség valamennyi tagját átható közösségi szellemnek, mivel ez az osztály békében és háborúban egyaránt az állam szolgálatának szenteli életét.

Azt mondták, csodáljam – bár talán mégsem annyira – a másik nagy hatalmú és befolyásos, a szenátuson kívül eső, úri osztályt is, minthogy ennek tagjai, akár pénzügyi műveletekkel, akár birtokaik vagy más vagyontárgyaik gondos kezelése útján, meggazdagodtak. Ezek a bankárok és kereskedők, nem lévén tagjai a szenátusnak, természetesen állami hivatalt nem vállalhattak, de mégis, mint hangsúlyozták előttem, számos fontos hatáskört töltöttek be. Az ő kezükben volt az egész bank-szakma, és ők voltak azok, akik a provinciák adóinak behajtására a szenátussal szerződést kötöttek. Ebben az időben az esküdtek szerepét is ők töltötték be a törvényszékeken. Végül ott volt a római nép, az egész polgárság, amely a gyűlések egyik szervezeti formájában a magas állású hivatalnokokat szavazás útján megválasztotta, és egy másik szervezeti formában jóváhagyhatta, sőt kezdeményezhette is a törvényalkotást. A nemesség magától értetődőnek szokta tartani, hogy a nép akkor tanúsítja a legnagyobb bölcsességet, ha követi a szenátus vezetését és irányítását, de néhány liberális, elméleti ember szerette erősítgetni, hogy bármennyire felbecsülhetetlen is a szenátus útmutatása, a törvényhozás utolsó szavát mindig a nép mondja ki. A nép képviselőinek, a tribunusoknak, akik valójában csaknem mindig az arisztokrata családok tagjai közül kerültek ki, joguk volt még a szenátusban is közbelépni, és a nép nevében vétót emelni bármely előterjesztett törvényjavaslat ellen. A népgyűlésen előterjeszthették saját javaslataikat is, amelyek akár egyenesen szemben állhattak a szenátus akaratával. A liberális teoretikusok azonban rosszallották az ilyesmit, mert ők a hatáskörök szép és ésszerű összhangjáról ábrándoztak: gyönyörű szimmetria, eredményesség és méltóság, rugalmasság és jóakarat volt az eszményük.

De nem telt bele sok idő, és felfedeztem, hogy a római alkotmány mint útmutatás a mi időnk számára teljesen elvesztette értékét. Tényekből tanultam. Mielőtt tizenöt éves lettem volna, két tribunus – mindkettő kiváló szellemű férfi, mindkettő családom barája – halt meg erőszakos halállal. Anyám rokonát, Caius Cottát pedig rögtönítélő bíróság elé állították, és száműzték. S még ennél rosszabb dolgok is következtek. Az én időmben az ősi római erényeknél sokkal szembetűnőbb volt a kapzsiság, a nagyravágyás, az irigység és a nyers önzés. Nem kétséges, hogy e hibák mindig elrútították az emberi természetet, és úgy látszik, néhány történelmi korszakban legalább a vezető osztály – ha rövid időre is – többé-kevésbé ment maradt ezektől. Én nem voltam elég szerencsés ahhoz, hogy ilyen korszakban éljek. Manapság az emberi társadalom, ha erkölcsi szempontból nézzük, csak hátrányára hasonlítható össze a vadállatok bármely csoportjával, például egy farkasfalkával.

Ebben az időben nem volt könnyű egy fiú számára, de még egy felnőtt számára sem, hogy gyorsan és azonnal felfogja, milyen zavart, széteső és céltalan az a társadalom, amelybe beleszületett. Először anyám nagybátyjának, Rutilius Rufusnak az ügye ábrándított ki abból, amit a római alkotmány igazságosságának tekintettem. Ez a Sulla praetorságára következő évben történt, és emlékszem, először mindannyian tréfára vettük, amikor megtudtuk, hogy egy, azt hiszem, Apicius nevű, sötét jellemű alak vádat emel Rutilius ellen, állítólagos korrupt pénzügyi üzelmei címén. A vád az Asia provinciában öt évvel azelőtt tanúsított magatartására vonatkozott, és mindenképpen nevetségesnek tartottuk. Rutilius, mint ezt még Marius is elismerte, nagy katonai tehetség volt. Miután tanulmányozta a gladiátoriskolák oktatási módszereit, a kardvívás új módját vezette be a római hadseregben, és ez a módszer még ma is használatos. Még híresebb volt mint szónok és jogász. De legfőképpen becsületességéről és megvesztegethetetlenségéről ismerték. Ezek a tulajdonságai különösen az alatt a rövid idő alatt tűntek ki, amikor Asia provinciát kormányozta. Itt nemcsak felháborodva utasította vissza a római kereskedők ügynökei által felajánlott sápokat, de sikerült jelentős mértékben megakadályoznia azt is, hogy jogellenesen kiuzsorázzák a lakosságot. Nézete szerint az adószedők és római munkaadóik pénzügyi műveletei tisztességtelenek, szégyenletesek és a provincia igazi érdekei szempontjából hazafiatlanok voltak. Ugyanakkor tudatában kellett lennie, hogy e visszaélések megfékezésével egy hatalmas osztály körében ellenségeket szerez, de azt aligha képzelhette, hogy ilyen erősnek és gátlástalannak bizonyul majd ez az osztály.

E római pénzemberek magatartása először engem is gondolkodásra késztetett. Tudtam, hogy nem valamennyi gonosz, brutális, felelőtlen és tisztességtelen. Mégis látnom kellett, hogy úgy cselekszenek, mintha azok lennének, hiába voltak soraikban valóban kiváló, igen művelt, sőt bizonyos értelemben elvhű emberek is. Csakhogy az elvek a pénzvilágban gyakrabban esnek egybe az önérdekkel, mint nem, és ha a pénz hajhászásához pusztán önmagáért ragaszkodunk – ahelyett, hogy eszköznek tartanók valamilyen további cél elérésére –, akkor hamarosan sajátságos szentség jellegével fogjuk felruházni. Az is lehetséges, hogy néhányan a pénzemberek közül, akik részt vettek Rutilius üldözésében, azt hitték, hogy ezzel hazafias tettet visznek végbe. Azzal kezdték, hogy bálványt csináltak olyan dolgokból, mint a „Tőke” és „Kamat”, s így jutottak ahhoz a felfogáshoz, hogy ezek a szavak a valóságtól egészen elvonatkoztatva is, mintegy saját jogokkal rendelkeznek, így aztán alig törődtek azzal, hogy egy ártatlan ember tönkretételével igazságtalanságot követnek el, és egyben lerombolják a bíróság tekintélyét is. Ők egyszerűen csak a hatalmukat akarták bizonyítani, hogy a jövőben a provinciák vezetésével megbízott szenátusi tagok megtudják, milyen kockázatot vállalnak, ha becsületességből vagy a jó eredmény elérése érdekében ellenállnának a hazai pénzemberek követeléseinek. Az, hogy éppen Rutiliust szemelték ki áldozatul, világosan megmutatta szándékukat. Mert ha Rutiliust, ezt a nyilvánvalóan ártatlan embert elítélhetik, akkor ki érezheti magát biztonságban?

Amint közeledett a tárgyalás napja, már világosan láttuk, hogy ez egyáltalán nem tréfadolog, hanem veszélyes, céltudatos kísérlet, hogy tönkretegyék rokonunkat, akire büszkék voltunk, akire mint példaképre szoktunk felnézni. És Rutilius maga is megrémített bennünket meg nem alkuvó magatartásával. A meztelen igazságtalansággal a meztelen ártatlanságot akarta szembeállítani, és visszautasította, hogy az akkori neves ügyvédek közül bárkit is megbízzon védelmével. Egyedül unokaöccsének, Caius Cottának törvényes segítségét volt hajlandó elfogadni. Ez akkor állott pályája kezdetén, kitűnő szónok volt, de még nem rendelkezett azzal a tekintéllyel, amire később sikerült szert tennie. Rutilius azt a szokásos módszert sem kívánta követni, hogy az esküdtszék rokonszenvének felkeltésére felsorakoztassa családjának tagjait, főként feketébe öltözött nőket és gyermekeket, akik könnyekkel és jajveszékeléssel könyörületért rimánkodnak a vádlott érdekében. Azt hangoztatta, hogy a bírósági tárgyalásnak nincs köze a vádlott családjának jövőjéhez, csakis az illető bűnösségéhez vagy ártatlanságához.

Minden valószínűség szerint Rutiliust akkor is elítélték volna, ha védelmét sokkal hagyományosabb eszközökkel látják el. Az esküdtszék számos tagja már jóval a tárgyalás megkezdése előtt pontosan tudta, hogyan fog szavazni. Természetesen fel sem merült bennük véleményük megváltoztatásának lehetősége, amikor látták, hogy Rutilius nemcsak hogy nem esedezik irgalomért, de úgy viselkedik, mintha ő lenne a vádló. Azt mondta, hogy ebben az ügyben az állam és az egész jogrendszer áll a bíróság előtt, és megjósolta, hogy ha őt bűnösnek találják, nem telik bele sok idő, és az őt elítélő esküdtszék, sőt maga az állam is meg fogja érezni a jogtalanságnak szerinte elkerülhetetlen következményeit. Jóslatai előbb váltak valóra, mintsem gondolta volna, de akkor, persze, egyáltalán nem vették figyelembe azokat. Sokkal nagyobb pénzbüntetésre ítélték, mint amit saját vagyonából kifizethetett, és bár barátai a hiány pótlására ajándékokat és kölcsönöket ajánlottak fel neki, mindezt visszautasította, s inkább azt választotta, hogy élete hátralevő részét száműzetésben tölti el. Az asiai* Szmirna városát szemelte ki menedékhelyéül, tehát éppen azon városok egyikét, amelyeket az ellene hozott ítélet szerint megkárosított és elnyomott. A városi elöljárók és a helybeli lakosok megkülönböztetett tisztelettel fogadták. Házzal, könyvtárral látták el és még minden egyébbel, hogy kellemessé tegyék életét. Azoknak a hálás vendégszeretete segítette őt, akik ellen állítólag vétkezett, és minthogy testben, lélekben egészséges volt, még hosszú évekig élt itt.

Ekkortájt meg később is gyakran gondoltam Rutilius esetére, és sorsa természetesen nemegyszer szóba került családi beszélgetéseink folyamán. Mint a pénzembereken kívül mindenki Rómában, mi is egyetértő méltatlankodással állapítottuk meg, hogy igazságtalanság történt, és valóban, ennek a pernek a következményeként tüstént agitáció indult a bíróság reformja érdekében. Én nem tudtam akkoriban megérteni, hogy a szenátus, amelynek Rutilius előkelő tagja volt, miért maradt tétlen, ha valóban – ahogyan tanultam – olyan államférfiak egységes és hatalmas testülete, akik tekintélyhez szoktak, és gyakorlatot szereztek a jogszolgáltatás alapelveinek megoltalmazásában. Mindazonáltal, ha magának Rutiliusnak a jellemét vettem szemügyre, két érdekes jelenséget figyeltem meg. Az első, kézenfekvő dolog az volt, hogy az erény, ha nem támogatják anyagi erők, csak ritkán vagy sohasem állhat ellen egy jól megszervezett támadásnak, és amennyiben támadás éri, nem érhet el semmi más eredményt – ha egyáltalán elérhet valamit –, mint a mártíromság egyik fajtáját. Másodszor az tűnt fel, hogy Rutilius barátai a legelőkelőbb körökhöz tartoztak ugyan, de más barátai nem voltak. Nem rendelkezett saját párttal, amely szeretetből, a propaganda kedvéért vagy önérdekből szolgálta volna ügyét, és a dolgok rendje szerint – ahhoz, hogy csakugyan hatalommal bírjon – egyaránt állt volna jó, rossz és közömbös elemekből. Az ilyen meggondolások kétségtelenül szerepet játszottak későbbi elhatározásaimban: hogy ne hagyjam a vértanú sorsára juttatni magamat, hacsak nem valami szerencsétlen véletlen folytán, amin senki sem változtathat, s hogy szilárdan és hűségesen kitartsak mind elveim, mind barátaim mellett, de bizonyos hajlékonysággal kezeljem az előbbieket, és igyekezzem minél nagyobb változatosságra szert tenni az utóbbiakat illetően.

Ettől kezdve fokozott érdeklődéssel hallgattam a házunkban gyakran folytatott politikai vitákat. Ebben az időben különösen Caius Cotta nagybátyám egyik szigorú és lenyűgöző egyéniségű barátja keltette fel figyelmemet. Ez Livius Drusus volt, akit majdnem rögtön Rutilius elítélése után választottak tribunusszá. Drusus volt a legkomolyabb emberek egyike, akivel valaha találkoztam, és némileg tetszelgett is magának az erkölcs őre szerepében. Azzal szokott dicsekedni, hogy életében még egyetlen szabad napot sem engedett meg magának. Sohasem tréfálkozott, és nem is értette a tréfát. Meggyőződése volt – és ez elég megszokott dolog –, hogy bármilyen témáról folyik is a szó, mindig neki van igaza. „Én tanulmányoztam a kérdést” – szerette mondogatni, és úgy vélte, hogy ez ellenállhatatlan érv. Szokatlanabb volt viszont az, hogy minden politikai kérdésben csakugyan helyesen látott. És ami oly jellemző dilemmája korunknak, képtelen volt bármit is keresztülvinni.

Arra vágyott, hogy két intézkedése őrizze meg emlékét. Tribunusi tisztségének éve alatt azt tervezte, hogy megreformálja a bíróságokat, és polgárjogot ad Róma itáliai szövetségeseinek. Ezek közül a második volt, mint az események megmutatták, a sokkalta jelentősebb, de én akkor főként a nagybátyámat elítélő, korrupt bíróságokra gondoltam, és még nagyon tapasztalatlan lévén, úgy képzeltem, hogy mondjuk, egy csupán szenátorokból álló bíróság kevésbé lenne korrupt. Hogy a bíróságok reformra szorulnak, azt bizonyára mindenki elismerte, kivéve azokat az urakat, akik kizárólagos joggal vettek részt az esküdtszékekben. És azok a szenátorok, akik a kisujjukat sem mozdították Rutílius érdekében, most maguk miatt rémültek meg, de ugyanakkor rögtön mohón meg is ragadták a jó alkalmat, hogy a jövedelmet és hatalmat jelentő esküdtszéki tagság monopóliumát megszerezzék. Nem kétséges, hogy a szenátus és valószínűleg a népgyűlés is támogatta volna Drusust, ha azt javasolja, hogy csakis szenátorok lehessenek bírák. De Drusus „tanulmányozta a kérdést”. Eszménye az egységes Róma és az egységes Itália volt. Úgy tervezte, hogy inkább összebékíti, mint szembeállítja egymással az osztályokat. Azt javasolta tehát, hogy a jövőben legyen vegyes összetételű az esküdtszék: arányosan álljon szenátorokból és olyan jómódú urakból, akik nem tagjai a szenátusnak. Ez magában véve nagyszerű javaslat volt, de nem tetszett senkinek. Mindegyik párt magának kívánt mindent, kompromisszummal egyik sem érte be.

Elveszítve a vagyonos osztály támogatását mind a szenátusban, mind azon kívül, Drusus most a népre fordította figyelmét. Kegyét a szokásos módon, gabona juttatásával, új földosztással és kolóniák alapítására vonatkozó ígéretekkel próbálta elnyerni. Sok terve remek volt, és egyben szükséges is, mivel a nép támogatása nélkül Drusus képtelen lett volna hozzákezdeni ahhoz a valóban fontos intézkedéshez, hogy legalább bizonyos polgári jogokat adjanak Róma itáliai szövetségeseinek.

Az én időmben azonban a földbirtok-törvény puszta említése is mindig jeladás volt az elkeseredés és az erőszak kirobbantására. A szenátus több tagja azt kezdte híresztelni, hogy Drusus forradalmi diktatúrát tervez. Meglehet, hogy miután elég sokszor elismételgették ezeket a szavakat, maguk is hinni kezdtek bennük. Bandába verődött, felfegyverzett rabszolgák és gladiátorok kezdtek feltünedezni a fórumon, azzal a céllal, hogy szétoszlassák a gyűléseket, amelyeken Drusus beszélt. Nemsokára már mindennaposak voltak az utcai harcok, és emlékszem az általános megdöbbenésre, amikor egy alkalommal magát a konzult, akit Drusus egyik híve támadott meg, vérző orral vitték biztosabb helyre. Ezek a szégyenletes jelenetek már világosan bizonyították, hogy a római alkotmányból hiányzik az a higgadtság, rugalmasság és hatóerő, amit történelemóráimon tulajdonítottak neki. Észrevettem azt is, milyen nagy a különbség az általam régebben hallott, nyugodt és logikus politikai viták meg a törvényjavaslatok tárgyalásának valóságos eljárási módja között. Megdöbbentem, amikor rájöttem: egy bölcs, és mint kiderült, szükségszerű reformot, amilyen az az indítvány is, hogy adjanak polgárjogot az itáliaiaknak, érdemben még csak fontolóra sem vesznek. Ez az indítvány csak arra volt jó, hogy alkalmat adjon ocsmány, erőszakos és szenvedélyes kitörésekre. Csalódással fedeztem fel azt is, hogy a politikában általános a fásultságnak és a vad pártoskodásnak ez a keveréke. Még egy olyan közéleti személyiség sem mutatott megértést vagy érdeklődést Drusus kísérlete iránt, mint Marius nagybátyám. Valójában Mariust éppen ebben az időpontban kizárólag a Sullával való civakodás foglalta le. Akkortájt néhány szobrot állítottak fel a Capitoliumon, amelyek Sullának az africai háborúban elért eredményeit örökítették meg. Marius e szobrok létezésének puszta gondolatára is dühében és féltékenységében csaknem eszét vesztette. Nyíltan azzal hencegett, hogy erőszakkal le fogja dönteni őket, és így teszi mindenki előtt nyilvánvalóvá, hogy ő, és nem Sulla nyerte meg az africai háborút. Sulla ugyanilyen eltökélt volt, hogy az erőszakkal erőszakot fog szembeszegezni, így a Drusus és ellenfelei közt dúló politikai küzdelmet egyáltalán nem is számítva – noha már mindkét részről régen felhagytak azzal, hogy ezt az ellenségeskedést illendő politikai fegyverekkel folytassák –, úgy látszott, hogy Marius és Sulla a várost bármely pillanatban olyan polgárháborúba sodorhatja, amelynek a kapzsiságon és nagyravágyáson kívül semmi alapja nem lenne.

Én ez idő tájt csak tizenegy éves voltam, de mindinkább hozzászoktam az erőszaknak a megnyilvánulásaihoz és lehetőségeihez, amelyek szöges ellentétben álltak szabadelvű nevelésem elveivel. Sohasem tudtam azonban annyira hozzászokni a felforduláshoz és kegyetlenséghez, hogy közömbösen nézzem. Ebben az évben tagadhatatlanul mélyen megrendített, amikor hírét vettem, hogy Drusust orvul meggyilkolták. Hogy a gyilkosság a szenátus valamely szélsőséges tagjának műve volt-e, vagy pedig egyik privát ellenségéé, az sohasem derült ki egyértelműen.

Kétségtelen viszont, hogy a szenátusban a szélsőséges irány hívei az esetet saját kicsinyes és bosszúálló céljaikra használták fel.. Különleges bíróságokat állítottak fel, hogy felelősségre vonják mindazokat, akik kapcsolatban voltak Drususszal, azzal vádolva őket. hogy az itáliai szövetségesekkel együtt fegyveres lázadást szerveztek Róma ellen. Az igazságszolgáltatás e paródiájának sok kiváló ember esett áldozatául, köztük Caius Cotta is, akit száműzetésbe kergettek. Még csak figyelembe se vették azt a tényt, hogy ő és a többiek – mivel mi sem állt tőlük távolabb egy felkelés megszervezésénél – tették meg az egyedül lehetséges lépéseket, amelyek megakadályozhatták volna a lázadás kitörését. Amint már Rutilius esetében bebizonyosodott, az ártatlanság és a jóakarat nem nyújtott védelmet, és az új bíróságok éppoly korruptak voltak, mint a régiek.

Családunkat természetesen főleg Caius Cotta sorsa érintette, de az is nyugtalanított bennünket, hogy Marius és Sulla párthívei között erőszakos cselekmények kitörése fenyegetett, és mindez nyilvánvalóan a Capitoliumon elhelyezett, kihívó szobrok miatt.

Ez az összetűzés azonban későbbre maradt. Abban az időben viszont kitört az itáliai szövetségesek fegyveres lázadása, amelyet Drusus megakadályozni igyekezett. Az itáliaiak legalább két nemzedéken át próbálták békés eszközökkel elnyerni jogaikat. Most Drusus meggyilkolása és a szenátusnak az az eljárása, hogy semmissé nyilvánította a Drusus alatt hozott törvényeket, világossá tette az itáliaiak előtt, hogy Róma kormányzatára az erőszakon kívül semmi más nem gyakorol hatást. Háborúba kezdtek, és olyan ügyesen és energikusan harcoltak, hogy csaknem legyőzhetetleneknek bizonyultak.