18.

A vadászok együtt tértek vissza a városba, és nagy bulit rendeztek. Az este folyamán Sammy Jones megkérdezte Blaine-t, hogy nincs-e kedve vele tartani a legközelebbi munkájánál.

– Omszkban lenne egy nagyszerű meló. Egy orosz nemes gladiátorviadalokat akar rendezni. Használhatnál lándzsát is, lényegében olyan, mint a szuronyos puska. Megtanítanálak a használatára. Omszk után elmennénk egy nagyszabású vadászatra Manilába. Öt testvér egyszerre akar öngyilkosságot elkövetni. Mit szólsz hozzá, Tom?

Blaine alaposan végiggondolta, mielőtt válaszolt. A vadász életmód a legnormálisabb dolog, amit ebben a különös világban eddig látott. Szerette a Sammy Joneshoz hasonló emberek társaságát, egyszerű gondolkodásmódjukat, szabad életűket.

Másrészt viszont van valami riasztó abban, ahogy végigkóborolják a világot, mint bérgyilkosok. Egyik napról a másikra élnek, nincsenek céljaik, tehetőségeik. Persze ezek a gondolatok fel sem merültek volna benne, ha valóban olyan lenne, amilyennek külsőre látszik. De ez a kettősség mégiscsak létezik, és neki szembe kell vele néznie.

Ezenkívül ott a többi probléma is, amelyeket ez a világ teremtett számára. És ezek elől sem futhat el.

– Sajnálom, Sammy, de nem megy. Jones megrázta a fejét,

– Hibát követsz el, Tom. Te született gyilkos vagy. Nincs más lehetőséged.

– Talán egyenlőre nincs – mondta Blaine. – De majd kitalálok valamit.

– Sok szerencsét – mondta Sammy Jones. – És vigyázz a testedre! Jó vásárt csináltál vele. Blaine meglepetten nézett rá.

– Ennyire látszik? Jones elvigyorodott.

– Sokfelé jártam én már, Tom. Meg tudom állapítani, ha valaki nem a saját testében él. Ha te ebben a testben születtél volna, habozás nélkül velem jönnél. De ha a tudatod eredetileg más testben született...

– Igen?

– Nem lett volna szabad eljönnöd erre a vadászatra. Furcsa kettősség ez. El kell döntened minél előbb, hogy melyik utat választod.

– Köszönöm – mondta Blaine. Kezet ráztak, aztán elindult a szálloda felé.

*

Felment a szobájába, és úgy, ahogy volt, ruhástól leheveredett az ágyra. Elhatározta, ha majd felkel, felhívja Marie-t. De először aludnia kell. Minden terv, gondolat, probléma várhat. Nagyon fáradt volt, minden tagja sajgott. Lekapcsolta a lámpát, és azonnal el is aludt.

*

Néhány óra múlva azzal az érzéssel ébredt fel, hogy valami nincs rendben. A szobában sötét volt. Minden nyugodtnak és csendesnek látszott.

Felült az ágyon, és,halk neszezésre lett figyelmes. A hang a mosdótál felől jött.

Blaine a kapcsoló után nyúlt, és hirtelen felgyújtotta a lámpát. A szoba üres volt. De amint jobban megnézte, a mosdótál lassan a levegőbe emelkedett, bár nem tartotta senki. Közben halk, rekedtes hangú nevetés hallatszott.

Azonnal rájött, hogy a kísértet megtalálta. És immár azt is tudta, milyen típusú: egy poltergeist.

Óvatosan felkelt, és az ajtóhoz osont. Abban a pillanatban a mosdótál feléje röppent. Hirtelen félrekapta a fejét. Így a tál a falnak csapódott.

Most a víz kezdett el magától lebegni a levegőben, majd két pohár zúgott felé pörögve.

Blaine felkapott egy párnát, és pajzsként tartva maga előtt, az ajtóhoz rohant. Elfordította a kulcsot, s közben az egyik pohár a feje mellett csattant. Az ajtó nem nyílt, a poltergeist erősen tartotta.

Egy kancsó a bordáit találta el. A maradék pohár a feje körül röpködött, és arra kényszerítette, hogy eltávolodjon az ajtótól.

Eszébe jutott az ablak melletti tűzlétra. Azonban a poltergeist erre is gondolt. Amint az ablak felé próbált közeledni, a függöny lángra lobbant. A kezében lévő párna is azonnal tüzet fogott, és Blaine elhajította.

– Segítség! – kiáltotta. – Segítség!

A poltergeist a szoba közepére kényszerítette. Az ágy odébbcsúszott, elzárva az útját. Ekkor egy szék emelkedett a levegőbe, és fenyegetően közeledett a fejéhez.

És közben állandóan hallotta a vékony, rekedtes kacagást, amely egyre ismerősebbnek tűnt.

HARMADIK RÉSZ

19.

Az ágy Blaine felé kúszott, és ő úgy ordított segítségért, hogy beleremegtek az ablakok. Csak a poltergeist fejhangú nevetése válaszolt.

Mindenki süket a szállóban? Miért nem felel valaki?

Aztán rájött, hogy a dolgok természeténél fogva senkinek sem jut eszébe, hogy a segítségére siessen. Az erőszak mindennapos dolog ebben a világban, és az ember halála kizárólag csupán a saját magánügye. Nem lesz nyomozás. A házfelügyelő egyszerűen eltakarítja a szemetet reggel, és a szobára újból kikerül az "Üres" tábla.

Az ajtón keresztül nincs menekvés. Egyetlen esélye, hogy az ágy fölött kiveti magát a zárt ablakon. Ha jól számolja ki az ugrást, a mellmagas tűzlépcsőkorlátnak csapódik. Ha túl erősen ugrik, egyenesen átbukfencezik a korlát fölött, és három emeletnyi magasságból az utcára zuhan.

A szék vállon vágta, és az ágy zörögve közeledett, hogy a falhoz sajtolja. Blaine gyorsan felmérte a szögeket és távolságokat, elrugaszkodott, és az ablaknak vetette magát.

Tisztességes erővel vágódott neki, de nem számolt a modern tudomány vívmányával. Az ablak gumilepedőként kifelé hajlott, aztán visszarugódott a helyére. Blaine a falnak vágódott, és kábultan rogyott a földre. Felpillantott, és egy hatalmas íróasztalt látott, ami lassan ingadozva felé tart.

Ahogy a poltergeist minden erejét az íróasztalra összpontosította, az ajtó, melyet immár figyelmen kívül hagyott, feltárult.

Smith lépett be a szobába érzéketlen, sovány zombiarcával, és vállával eltérítette a zuhanó íróasztalt.

– Gyerünk – sürgette.

Blaine nem kérdezett semmit. Feltápászkodott a földről, és megragadta a bezáródó ajtó szélét. Smith segítségével újra kinyitotta, és mindketten kicsusszantak rajta. A szobából csalódott, haragos kiáltás hallatszott.

Smith sietve indult meg a folyosón, egyik hideg kezével Blaine csípőjét fogta. Lerohantak a lépcsőn, keresztülsiettek az előcsarnokon, ki az utcára. A zombi arca nyomasztóan fehérnek tűnt, eltekintve attól a vörös horzsolástól, ahol Blaine megütötte. A zúzódás majdnem a fél arcára kiterjedt, paprikajancsiszerű groteszk maszkká változtatva azt.

– Hová megyünk? – kérdezte Blaine.

– Biztonságos helyre.

A földalatti vasút egy régi, használaton kívüli lejáratához érkeztek, és lementek. Egy lépcsőfordulóval lejjebb repedezett betonfalba ágyazott, kicsiny vasajtóhoz értek. Smith kinyitotta az ajtót, és intett Blaine-nek, hogy kövesse.

Blaine habozott, és mintha távoli fejhangtí nevetést hallott volna. A poltergeist üldözte, miként a Fúriák űzték végig áldozataikat egykoron az ősi Athén utcáin. Ha akar, fent maradhat a napfényes felszíni világban egy őrült poltergeisttől kísértve. Vagy alászállhat Smith-szel a vasajtón túl uralkodó sötétségbe, vállalva a bizonytalan sorsot az alvilágban.

A metsző kacaj erősödött. Blaine nem habozott tovább. Belépett Smith után a vasajtón át, és bezárta maga mögött.

*

A poltergeist pillanatnyilag úgy döntött, hogy nem üldözi. Egy alagútban lépkedtek, melyet egyetlen csupasz égő világított meg. Törött csővezetékek, egy földalatti vasúti szerelvény szürkén derengő tömege és hatalmas tekercsekben heverő, rozsdás vashuzalok mellett haladtak el. A levegő állott és bűzhödt volt, és a lábuk alatt vékony iszapréteg tette bizonytalanná a járást.

– Hová megyünk? – kérdezte Blaine.

– Ahol meg tudom védeni – felelte Smith.

– Képes rá?

– A szellemek sem sebezhetetlenek. Ördögűzéssel végezni lehet velük, ha ismert a valódi kilétük.

– Maga tudja, ki kísért engem?

– Azt hiszem. Mindössze egy személy van, aki logikusan szóba jöhet.

– Kicsoda?

Smith megrázta a fejét.

– Inkább még nem árulnám el a nevét. Nincs értelme megnevezni, ha úgysincs itt.

Szétmállott palalépcsők során ereszkedtek alá egy tágasabb helyiségbe, és megkerülték egy kicsiny, fekete tó szegélyét, melynek felszíne, olyan keménynek és rugalmasnak tűnt, mintha csak egy darabka szén'lett volna. A tó túloldalán átjáró tátongott. Egy férfi állt a nyílás előtt, eltorlaszolva azt.

Magas, tagbaszakadt néger volt, rongyos ruhában, vascsővel felfegyverkezve. A külsejéből egyértelműen látszott, hogy zombi.

– Ez itt a barátom – mutatta be Smith Blaine-t. – Bevihetném? – Biztos vagy benne, hogy nem ellenőr?

– Egészen biztos.

– Itt várjatok – mondta a néger, és eltűnt az átjáróban.

– Hol vagyunk? – kérdezte Blaine.

– New York alatt, a használaton kívüli, föld alatti alagutakban, régi szennyvízcsatornákban és olyan folyosókon, melyeket a magunk számára alakítottunk ki. – De miért jöttünk ide? – kérdezte Blaine.

– Hová máshová mehetnénk? – vágott vissza Smith meglepődve. – Ez az otthonom. Nem tudtad? A New York-i zombi kolóniában vagy.

Blaine úgy vélte, a zombi kolónia semmivel sem jobb a poltergeistnél, de nem volt ideje ezen eltöprengeni. A néger visszatért. Egy nagyon idős ember jött vele, aki bottal járt. Arcát ezernyi ránc és rovátka hálózta be. A ráncok mögül alig tűnt elő a szeme, még az ajkai is redőzötteknek tűntek.

– Ez az a férfi, akiről beszéltél? – kérdezte.

– Igen, uram – felelte Smith. – Ez az a férfi. Blaine, bemutatom magának Mr. Keant, a kolóniánk vezetőjét. Bevihetem őt, uram?

– Behozhatod – egyezett bele az öreg. – És egy darabon elkísérlek benneteket.

Elindultak a folyosón. Mr. Kean a néger karjára támaszkodott.

– Rendes körülmények között – közölte Mr. Kean – csak zombikat engedünk be a telepre. Mindenki mást kizárunk. Azonban hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára normális emberi lénnyel beszéltem, és úgy gondoltam, értékes tapasztalatokat szerezhetek. Ezért aztán, Smith határozott kérésére, a maga esetében kivételt tettem.

– Nagyon hálás vagyok – mondta Blaine, remélve, hogy tényleg van rá oka.

– Ne értsen félre. Nem idegenkedem attól, hogy segítsek magának. De elsősorban és mindenekelőtt a New York alatt élő ezeregyszáz zombi biztonságáért vagyok felelős.

Az ő érdekükben a normális embereket ki kell zárni. A zártkörűség az egyetlen reményűnk ebben a tudatlan világban. – Mr. Kean pillanatnyi szünetet tartott. – De talán maga segítségünkre lehet, Blaine.

– Hogyan?

– Figyeljen, szemlélődjön, és adja tovább mindazt, amit rólunk megtud. Az az egyetlen reményünk, hogy az emberek megismerjék az igazságot. Mondja, mit tud a zombik problémáiról?

– Nagyon keveset.

– Tájékoztatom felőlük. A zombiság, Mr. Blaine, egy betegség, amelyet hosszú ideje erős gyanakvás vesz körül, hasonlóan légkör övezi, mint amilyet az epilepszia és a lepra gerjesztenek. Teljes kiközösítés. A skizofréniásról, mint tudja, valamikor azt gondolták, hogy megszállta az ördög, a vízfejű idiótákat viszont áldottnak tartották. Hasonló képzetek társulnak a zombisághoz.

Csendben lépkedtek pár pillanatig.

– A zombikhoz fűződő babona – folytatta Mr. Kean – eredetileg Haitiből származik, a zombibetegség pedig világszerte elterjedt, bár ritkán fordul elő. Azonban a babona és a betegség szétválaszthatatlanul összekuszálódott a köztudatban. A zombibabona a haitibeli Vodun kultusz része: egy emberi lény, akinek a lelkét varázslattal elrabolták. A zombi testét a varázsló akarata szerint használhatja, akár le is mészárolhatja és feldarabolva húsként árulhatja a piacon. Ha a zombi sót eszik vagy megpillantja a tengert, rájön, hogy halott, és visszatér a sírjába. Mindennek valójában persze semmi alapja sincs. A babona a hasonló nevű Betegségből ered. Valamikor igen ritkán fordult elő. De ma, a reinkarnációs technikák és a lélekcserék fejlődésével a zombisodás gyakoribbá vált. A zombibetegséget az okozza, ha egy lélek olyan testet száll meg, amely túl sokáig volt lakatlan. A lélek és a test nem válnak eggyé, miként a maga lelke és teste, Mr. Blaine. Ehelyett látszólag független létformákként léteznek, melyeket kényelmetlen szövetségbe kényszerítettek. Vegyük a barátját, Smith-t, mint tipikus esetet. Képes irányítani testének durva fizikai cselekvését, de nem tudja mozdulatait finoman összehangolni. Hangja képtelen a hangsúlyváltoztatásra és fülei nem hallják a hang árnyalatának finom eltéréseit. Arca kifejezéstelen, mivel nincs vagy csak nagyon csekély szinten uralja a felszíni izmait. Bár irányíthatja a testét, nem igazán része annak.

– És semmit nem lehet tenni ez ellen? – kérdezte Blaine.

– Jelenleg semmit.

– Nagyon sajnálom – motyogta kényelmetlenül Blaine.

– Nem a szimpátiáját akartam megnyerni ezzel a beszéddel – mondta neki Kean. – Csupán a legalapvetőbb megértést kívántam elérni. Egyszerűén azt akartam, hogy maga és mindenki más rájöjjön, hogy a zombiság nem bűn, hanem ugyanúgy betegség, mint a mumpsz vagy a rák, és semmi több.

Mr. Kean a folyosó falának dőlt, hogy visszanyerje a lélegzetét.

– Az biztos, hogy a zombik megjelenése kellemetlen. Csoszognak, sebeik sosem gyógyulnak be, testük gyorsan elrothad. Idiótaként motyognak, részegként dülöngélnek, fajtalanul bámulnak. De miért tekintik őket valamennyi bűn és szégyen tárházának, a huszonkettedik század leprásainak? Azt mondják, a zombik néha megtámadják az embereket, pedig a testük végtelenül törékeny, és egy átlagos zombival egy gyermek is el tudna bánni. Azt hiszik, hogy a betegség fertőző, viszont ez egyáltalán nem így van. Azt híresztelik, hogy a zombik szexuálisan aberráltak, a valóság azonban az, hogy a zombik egyáltalán nem éreznek szexuális késztetést. Azonban az emberek nem hajlandók minderről tudomást venni, és a zombik kiközösítetten élnek, csak a hóhér akasztófájára vagy a lincselők máglyájára valók.

– És mit szólnak ehhez a hatóságok? – kérdezte Blaine. Mr. Kean keserűen elmosolyodott.

– Régebben elmegyógyintézetekbe zártak bennünket. Puszta szívességből. Tudja, nem akarták, hogy bántódásunk essék. Viszont a zombik csak ritkán őrültek, és ezt a hatóságok is tudják! így most, hallgatólagos beleegyezésükkel mi ezeket az elhagyatott föld alatti alagutakat és szennyvízcsatornákat lakjuk.

– Nem tudnának jobb helyet találni? – kérdezte Blaine. Őszintén szólva, ez megfelel nekünk. A napfény rosszat tesz a bőrnek, mely nem képes regenerálódni. Újra elindultak.

– Mit tehetek én? – kérdezte Blaine.

– Elmondhatja valakinek, amit itt tapasztal. Esetleg írhatna róla. Hadd terjedjen, mint a hullámverés...

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Köszönöm – felelte Mr. Kean komolyan. – A megismerés az egyetlen reményünk. A megismerés és a jövő. A jövőben az emberek biztosan felvilágosultabbak lesznek.

A jövő? Blaine hirtelen megszédült. Hiszen ez az a jövő, amelyikbe az idealista és reménykedő huszadik századból utazott. Most van a jövő! Azonban az ígért felvilágosodás még nem érkezett el, és az emberek pont olyanok, mint bármikor azelőtt. Az évszázadok egy pillanatig súlyosan nehezedtek Blaine vállára. Céltalannak és öregnek érezte magát, öregebbnek, mint Kean, idősebbnek magánál az emberi fajnál – egy teremtmény, kölcsön testben, olyan helyen, amit nem ismert.

– És most – mondta Mr. Kean – megérkeztünk az úticéljához.

Blaine pislogott egyet, és újra tisztán látott. A homályos alagút végetért. Előtte az alagút falára erősítve rozsdás vaslétra vezetett felfelé a sötétségbe.

– Sok szerencsét! – mondta Mr. Kean. A néger karjára nehézkedve, csoszogva távozott. Blaine figyelte, mint tűnik el a homályban, aztán Smith-hez fordult.

– Hová megyünk?

– Föl a létrán.

– De hová vezet?

Smith már elindult fölfelé. Megállt, lenézett, ólomszürke ajkai vigyorra húzódtak.

– Meglátogatjuk egy barátját, Blaine. Elmegyünk a sírboltjába, egészen a koporsójáig, és megkérjük, hogy hagyja abba a kísértést. Esetleg kényszentjük rá.

– Ki ő? – kérdezte Blaine.

Smith csak vigyorgott, és mászott tovább. Blaine is fellépett a létrára.

20.

Az alagút tetején szellőzőakna nyílt, mely egy másik járatba vezetett. Végül egy ajtóhoz értek, és benyitottak.

Hatalmas, fényesen kivilágított helységbe jutottak. A boltíves mennyezeten a freskó egy jóképű, tiszta tekintetű férfit ábrázolt, amint angyalok kíséretében belép az áttetszőkék mennyországba. Blaine egyből tudta, ki volt a festmény modellje.

– Reilly! Smith bólintott.

– A kriptájában vagyunk.

– Honnan tudta, hogy Reilly kísért engem?

– Magától is rájöhetett volna. Csak két ember halt meg mostanában, aki kapcsolatban állt magával. Biztosan nem Ray Melhill a poltergeist. Akkor pedig csak Reilly marad.

– De miért?

– Nem tudom – felelte Smith. – Talán majd Reilly maga elárulja.

Blaine a falakra pillantott. Keresztek, félholdak, csillagok és hurokkeresztek díszítették, de sorakoztak rajta afrikai, arab, kínai és polinéziai babonajelek is. A helyiség falai mellett körben ősi istenségek szobrai álltak. A több tucat között Blaine Zeuszt, Apollót, Dagont, Odint és Astartét ismerte fel. Mindegyik emelvény előtt oltár állt, és mindegyik oltáron egy metszett, kifényesített ékkő hevert.

– Mi célt szolgál mindez? – kérdezte Blaine.

– A megváltást.

– Hiszen a halál utáni lét tudományosan bizonyított tény.

– Mr. Kean azt mondta nekem, hogy a tudománynak vajmi kevés hatása van a babonákra – közölte Smith. – Reilly bízott a halál utáni létezésben, de nem látta értelmét kockáztatni. Azt is Mr. Kean mondta, hogy a nagyon gazdagok csakúgy, mint a nagyon vallásosak nem éreznék jól magukat egy olyan másvilágon, ahová bárki bekerülhet. Azt hiszik, hogy a megfelelő szertartásokkal és szimbólumokkal a másvilág előkelőbb részébejutnak.

– Létezik előkelőbb rész? – kérdezte Blaine.

– Senki sem tudja. Ez csak egy hiedelem. Smith a szobán keresztül egy egyiptomi hieroglifákkal és kínai képírásjelekkel díszített ajtóhoz vezette.

– Reilly teste itt van – mondta Smith.

– Bemegyünk?

– Igen, be kell mennünk.

Smith kinyitotta az ajtót. Blaine egy hatalmas márványoszlopos csarnokot pillantott meg. A terem közepén egy ékkövekkel kirakott koporsó feküdt. A koporsó körül hatalmas mennyiségű földi jót halmoztak fel: festményeket, szobrokat, hangszereket, fafaragásokat, mosógépszerű tárgyakat, tűzhelyeket, hűtőszekrényeket, még egy komplett helikoptert is. Voltak ott ruhák, könyvek és egy pazar lakomával megterített asztal.

– Mire szolgál ez a sok minden? – kérdezte Blaine.

– Ezeket a javakat arra szánják, hogy elkísérjék tulajdonosukat a másvilágra. Ez egy régi hiedelem.

Blaine szánalmat érzett. A tudományos túlvilágkép nem szabadította meg az embereket a halálfélelemtől, amint az várható lett volna. Éppen ellenkezőleg, megerősítette bizonytalanságukat és élénkítette a versenyszellemüket. Mivel a túlvilági élet adott, az ember tökéletesíteni akar rajta, hogy jobb mennyországot élvezhessen, mint bárki más. Az egyenlőséggel minden rendben: de az egyedi kezdeményezés mindennél előbbre való. Egy tökéletes és érzéketlen egyenlősdi a másvilágon semmivel sem kellemesebb gondolat, mint a Földön. A vágy, hogy mindenkit fölülmúljon, egy ilyen Reilly-féle embernél azt okozza, hogy olyan sírkamrát épít magának, mint az ősi egyiptomi fáraók, hogy egész életében a halálon töpreng, állandóan úgy él, hogy megpróbál módot találni rá, hogy megőrizze a vagyonát és helyzetét az előtte álló szürke bizonytalanságban.

Szégyen. És mégis, gondolta Blaine, ez a sajnálat nem abból a hiányosságból fakad, hogy nem hisz Reilly intézkedéseinek hatásosságában? Tételezzük fel, hogy a földi lét mindössze arra való, hogy meghatározza az egyénnek a túlvilágon elfoglalt helyzetén. Ez esetben, miként lehetne jobban eltölteni az időt a Főidőn, ha nem azzal, hogy egy sokkal kellemesebb örökkévalóságért dolgozni?

A gondolat ésszerűnek tűnt, Blaine mégsem hitt benne. Nem lehet, hogy a Földi létnek ez az egyetlen oka! Az életet csak önmagáért kell élni, legyen az jó vagy rossz, tisztességes vagy aljas.

Smith lassan besétált a koporsós szobába, és Blaine is abbahagyta a töprengését. A zombi megállt, és rámeredt egy gazdagon feldíszített kisasztalra. Szenvtelenül felrúgta.

Aztán lassan, egyenként elkezdte a drága díszeket a márványpadlóra hajigálni.

– Mit művel? – reccsent rá Blaine.

– Akarja, hogy a poltergeist békén hagyja?

– Természetesen.

– Akkor tennünk kell róla, hogy úgy legyen – mondta Smith, és felrúgott egy gondosan megmunkált ébenfaszobrot.

Eléggé ésszerűnek tűnt a cselekedete. Még egy szellemnek is illik tisztában lenni vele, hogy előbb-utóbb itthagyja a küszöböt, és belép a másvilágba. Amikor erre sor kerül, valószínűleg azt szeretné, ha a javai érintetlenül várnák. Ezért aztán tűz ellen tűzzel, zaklatás ellen zaklatással kell küzdeni.

Mégis vandálnak érezte magát, amikor felvett egy olajfestményt, és nekikészült, hogy öklével átüsse a vásznat.

– Ne! – kiáltotta egy hang a feje fölött. Blaine és Smith felpillantottak. Fölöttük halovány, ezüstös köd lebegett. A ködből gyönge hang hallatszott:

– Kérem, tegye le a festményt.

Blaine továbbra is maga előtt tartotta, s öklét sem engedte le:

– Maga Reilly?

– Igen.

– Miért kísért?

– Mert maga a felelős! Minden a maga hibája! Megölt azzal a gyilkos, ördögi elméjével! Igen maga, maga átkozott múltbéli szörnyeteg!

– Én? – kiáltotta Blaine.

– Igen! Maga nem is ember! Nem evilági! Mindenki kerüli, kivéve a barátját, a halott embert! Miért nem döglött már meg, maga gyilkos!

Blaine ökle a festmény felé mozdult. A vékonyka hang felsikoltott:

– Ne!

– Békén hagy? – követelte Blaine.

– Tegye le! – könyörgött Reilly. Blaine óvatosan letette.

– Békén hagyom – ígérte Reilly. – Miért is ne? Vannak dolgok, amiket maga nem láthat, Blaine, de én igen. A Földön eltöltött ideje rövidke lesz, igen rövid, fájdalmasan rövid. Akikben bízik, elárulják majd, akiket gyűlöl, legyőzik. Meghal, Blaine, nem évek múlva, hanem hamarosan, hamarabb, mint gondolná. Cserbenhagyják és önnön keze által éri majd utol a végzet.

– Maga őrült! – kiáltotta Blaine.

– Én? – vihogott Reilly. – Én? Mármint én? Az ezüstös köd elhalványult, Reilly eltűnt.

*

Smith szűk, kanyargós alagutakon keresztül vezette vissza az utca szintjére. Odakinn csípős szél fújt, és a hajnal vörösre és szürkére színezte a magas épületek falait.

Blaine köszönetet akart mondani, de Smith megrázta a fejét.

– Nincs miért! Végül is, szükségem van magára, Blaine. Mi lenne velem, ha a poltergeist megölte volna magát? Vigyázzon magára, legyen óvatos. Maga nélkül számomra semminek sincs értelme.

A zombi nyugtalan pillantást vetett rá, aztán elsietett. Blaine figyelte, mint távolodik, s azon tűnődött, nem örülne-e jobban egy tucat ellenségnek, mint Smith barátságának.

21.

Fél órával később már Marie Thorne lakásán ült. Marie, smink nélkül, háziköntösben, álmosan pislogva a konyhába vezette, ahol kávét, pirítóst és rántottat tárcsázott.

– Remélem – mondta –, a továbbiakban a drámai megjelenéseidet későbbi órákra időzíted. Hajnali fél hét van.

– A jövőben majd jobban igyekszem – mondta Blaine vigasztalóan.

– Azt mondtad, felhívsz. Mi történt veled?

– Aggódtál?

– Cseppet sem. Mi történt?

Miközben a pirítóst ette, elmesélte az üldöztetését, a kísértő szellemet és az ördögűzést. A nő végighallgatta, majd így szólt:

– Így aztán nyilván nagyon büszke vagy magadra, és azt hiszem, lehetsz is. De még mindig nem tudod, mit akar tőled Smith, de még azt sem, hogy ki ő.

– A leghalványabb elképzelésem sincs – vallotta be Blaine. – De Smith-nek sincs. Őszintén szólva, már nem nagyon aggaszt.

– Mi történik, ha majd rájön?

– Emiatt majd ráérek akkor idegeskedni, amikor bekövetkezik.

Marie fölvonta mindkét szemöldökét, de nem tett megjegyzést.

– Mik a terveid, Tom?

– Munkát szerezni.

– Vadászként.

– Nem. Lehet, hogy semmi értelme, de azért megpróbálkozom a jachttervező ügynökségekkel. Aztán majd benézek hozzád valami alkalmasabb időpontbán. Na, hogy hangzik?

– Gyakorlatiatlanul. Akarsz néhány jó tanácsot?

– Nem.

– Ettől függetlenül adok. Tűnj el New Yorkból, Tom. Menj olyan messzire, amennyire csak tudsz. Menj Fijire vagy Szamoára.

– Miért?

Marie idegesen elkezdett fel-alá járkálni a konyhában.

– Te egyszerűen nem érted ezt a világot.

– Szerintem, már értem.

– Nem. Tom, neked csupán néhány tipikus tapasztalatod van, és ez minden. De ez nem jelenti azt, hogy beolvadtál a kultúránkba. Kiragadtak az idődből, átéltél egy kísértést, és már voltál vadászaton. De ez nem több, mint egy kirándulás. Reillynek igaza volt, elveszett és gyámoltalan vagy, mint amilyen egy ősember lenne a te korodban, 1958-ban.

– Nevetséges, és visszautasítom az összehasonlítást!

– Rendben, akkor legyen ez egy tizennegyedik századi kínai. Tegyük fel, hogy ez az elképzelt kínai találkozik egy gengszterrel, megy egy kört a busszal, és megnézi Coney Islandet. Elmondhatja, hogy már ismeri a huszadik századi "Amerikát?

– Természetesen nem. De mire akarsz kilyukadni?

– A lényeg az az – mondta a nő –, hogy itt nem vagy biztonságban, és fogalmad sincs arról, milyen veszély leselkedik rád, honnan és mikor. Először az az átkozott Smith, aki utánad járkál. Aztán, Reilly örökösei valószínűleg nem veszik jó néven, hogy meggyaláztad a kriptát, szükségesnek tarthatják, hogy tegyenek valamit felőle. És a Rexnél az igazgatók még mindig azon vitatkoznak, mit tegyenek veled. Átalakítottál, megváltoztattál, szétziláltál sok mindent. Nem érzed?

– Smith-szel elboldogulok – mondta Blaine. – A pokolba Reilly örököseivel. Ami pedig az igazgatókat illeti, mit tehetnek velem?

A nő odalépett hozzá, és a nyaka köré fonta a karját.

– Tom – mondta komoly hangon –, bárki, aki itt született és a te helyedben lenne, olyan gyorsan elpucolna innen, ahogy csak tudna!

Blaine magához szorította egy pillanatra, és megcirógatta sima, sötét haját. Marie aggódik miatta, azt akarja, hogy biztonságban legyen. De nem ő most nincs megfelelő hangulatban ahhoz, hogy foglalkozzon a figyelmeztetésekkel. Túlélte a vadászat veszélyeit, átlépett az alvilágba vezető vasajtót, és győztesen jutott ki onnan a fényre. Most, Marie napsütötte konyhájában üldögélve, mámoros hangulat kerítette hatalmába, megbékélt a világgal. A veszély legfeljebb elméleti lehetőségnek tűnt, mellyel jelen pillanatban nem érdemes foglalkozni, és az a gondolat, hogy elmeneküljön New Yorkból, abszurdnak tűnt.

– Mondd csak – vetette oda könnyedén –, azon dolgok közé, amiket tönkretettem... te is beletartozol?

– Valószínűleg hamarosan elveszítem az állásomat, ha erre gondolsz.

– Nem erre céloztam.

– Akkor tudnod kellene a választ... Tom, légy olyan jó, és tűnj el New Yorkból?

– Nem. És kérlek, ne légy már ennyire beijedve.

– Ó, istenem – sóhajtott a lány. – Egy nyelvet beszélünk, de nem tudok szót érteni veled. Egyszerűen nem érted. Megpróbálkozom egy példával. – Egy pillanatig töprengett. – Tegyük fel, hogy van valakinek egy vitorlása...

– Szoktál vitorlázni? – kérdezte Blaine.

– Igen, imádok. Tom, figyelj rám! Tegyük fel, hogy a férfinak egy olyan vitorlása van, amellyel világ körüli útra akar menni...

– Az élet tengerén át – vetette közbe Blaine.

– Egyáltalán nem vicces – mondta a lány nagyon bájosán és komolyan. – Ez az ember nem tud semmit a csónakokról. Látja úszni, szépen festve, minden a helyén van. El sem tudja képzelni, hogy veszélyes lehet. Aztán te átnézed a hajót. Látod, hogy a váz repedezett, szúette a kormánylapát, az árboc korhadt, a vitorlák penészesek, a hajótest csavarai rozsdásak és az eresztékek bármely pillanatban széteshetnek.

– Honnan tudsz ennyi mindent a hajókról? – kérdezte Blaine.

– Gyermekkorom óta hajózom. Végighallgatnál végre? Közlőd a fickóval, hogy a csónakja nem alkalmas a hajózásra, valószínűleg az első erősebb szél elsüllyeszti.

– Egyszer elmehetnénk vitorlázni – jegyezte meg Blaine.

– Csakhogy ez az ember – folytatta kitartóan a lány – nem tud semmit a hajókról. Szerinte minden rendben. És az benne a feneség, hogy nem tudod neki pontosan elmagyarázni, mikor és mi fog történni. Lehet, hogy a csónak egy hónapig is egyben marad, vagy egy évig, de lehet, hogy csak egy hétig. Lehet, hogy a hajótest adja be először a kulcsot, de lehet, hogy az árboc. Egyszerűen nem tudod. És ez a helyzet itt is. Nem tudom neked megmondani, hogy mi fog történni, vagy hogy mikor. Egyszerűen csak azt tudom, hogy te nem vagy tengerre való. El kell tűnnöd innen!

Reménykedve nézett a férfira. Blaine bólintott, és így szólt:

– Remek hajóstárs leszel!

– Tehát nem mégy?

– Nem. Egész éjjel talpon voltam. Az ágy lesz az a hely, ahová menni szándékozok. Nincs kedved csatlakozni hozzám?

– Menj a pokolba!

– Kedvesem, kérlek! Hová lett a szánalom a múltból érkezett, hontalan vándor iránt?

– Én elmegyek – mondta a lány. – A hálószobát megtalálod, erezd otthon magad. Jobban tennéd, ha elgondolkoznál azon, amit mondtam.

– Ó, persze – mondta Blaine. – De miért is aggódnék, amikor itt vagy te nekem és vigyázol rám?

– Smith is vigyáz rád – juttatta eszébe a lány. Gyorsan megpuszilta, és távozott a szobából.

*

Blaine befejezte a reggelijét, és lefeküdt. Kora délelőtt kelt fel. Marie még nem tért vissza. Így Blaine egy derűs üzenetet hagyott neki a hotel címével.

Az elkövetkező néhány nap alatt felkereste az összes jachttervező irodát New Yorkban, de nem járt sikerrel. A régi cége a Mattison & Peters már régen eltűnt a színről. A többi cég pedig nem érdeklődött iránta. Végül a Jaakobsen Jacht Társaságnál a főtervező alaposan kikérdezte a mostanra már eltűnt Chesapeake Bay és Bahamas csónakokról. Blaine meglehetős ismeretekről tett bizonyságot ezen típusokról, és idejétmúlt műszaki rajzolói képességét is demonstrálta.

– Néha kapunk megrendelést régi hajókra is – mondta a főkonstruktőr. – Megmondom én, mi legyen. Alkalmazzuk irodai munkásnak. Megbízásos alapon készíthet klasszikus hajókat és felfrissítheti a tervezői tudásodat, mely őszintén megvallva, kicsit ódivatú. Amikor eljön az ideje, kiemeljük magasabb beosztásba. Mit szól hozzá?

Alantas pozíció volt, de mégiscsak állás, hivatalos munka, jő kilátásokkal az előhaladásra. S ezt jelenti, hogy megtalálhatja a helyét 2110 világában.

– Köszönettel elfogadom – mondta Blaine.

*

Aznap este azzal ünnepelt, hogy egy Érzékfilm boltban vásárolt egy lejátszót és pár felvételt. Úgy gondolta, joga van némi luxusra.

Az érzékfilmek 2110 nélkülözhetetlen jellegzetességei, olyan széleskörűen elterjedtek és népszerűek, mint Blaine idejében a televízió. Nagyobb és bonyolultabb változatait színházi előadásokra használták, különféle módosításait pedig reklám- és propagandacélokra. A készen kapott álmok legvalósághűbb és leghatásosabb formái voltak, ügy alakítva, hogy mindenki számára megfeleljenek.

Akadtak azonban igencsak nagyhangú ellenzői is, akik helytelenítették ezt az irányzatot, mely teljes passzivitást kelt a nézőben. Ezeket a kritikusokat zavarta az a határtalan könnyedség, mellyel bárki azonosulhat egy érzékhőssel; és az igazat megvallva, valóban sok háziasszony vakon élte le az életét úgy, hogy szinte folyamatosan elmerült a csillogó képekben.

Könyv olvasása vagy televízió nézése közben, mutattak rá a kritikusok, a megfigyelőnek erőfeszítéseket kellett tennie, hogy az események részese lehessen. Azonban az érzékfilmek egyszerűen elsöprik az embert, elevenen, csillogón, alattomosan azt sugallva, hogy az álmok jobbak és kívánatosabbak, mint maga az élet. Ilyen benyomásoknak nem szabad teret engedni, még akkor sem, ha igazak. Az érzékfilmek veszélyesek! Ezt bizonyítandó, készült is néhány igazi művészi munka. (Nem számíthattak arra, hogy ebben a filmgyártásban is feltűnik egy Verreho, egy Johnston vagy Telkin; és Mikkelsen is ígéretes tehetségnek tűnt.) Azonban nem volt túl sok igazán jó munka. És összevetve a káros pszichikai hatásokat, a közízlés süllyedését, a teljes passzivitás felé sodródást...

Egy generáció múlva, mennydörögték a kritikák, az emberek elfelejtenek olvasni, gondolkodni vagy cselekedni!

Erős érv volt. Blaine azonban százötvenkét évvel ezelőttről emlékezett a nagyon is hasonló érvekre, melyeket a rádióra, a mozira, a képregényekre, a televízióra, a ponyvaregényekre kiabáltak.

Az érzékfilmek, legyenek jók vagy rosszak, léteznek. Blaine részesülni kívánt az élményben.

*

Miután több modellt is megtekintett, egy közepes árfekvésű

Bendix lejátszót vett. Aztán az eladó segítségével három népszerű felvételt választott, és bevitte őket egy fülkébe lejátszani. Homlokára erősítette az elektródákat, és bekapcsolta az elsőt.

Egy népszerű történelmi témájú mű volt a Chanson de Roland nagymértékben romantikus fordítása, mely alacsony intenzitással és nem egyén-azonosuló technikával készült, mely lehetővé tette a nagy csatajelenetek és tömegmegmozdulások átélését is. Az álom kezdetét vette.

...és Blaine a Roncesvalles szorosban találta magát azon a forró és végzetes augusztusi reggelen 778-ban Roland hátvédseregében, és Charlemagne főseregét figyelte, mely lassan Frankföld felé kígyózott. A fáradt, öreg harcosok belesüppedtek magas kápájű nyergeikbe, a bőr nyikorgóit, a sarkantyúk csilingeltek, ahogy a kengyelvasnak ütköztek. Fenyő- és izzadtságszag terjengett a levegőben, vékony füstfelhők emelkedtek Pampelona felől, olajos fém és száraz nyári fű íze...

Blaine úgy döntött, megveszi. A következő egy mozgalmas üldözéssel kezdődött a Vénuszon, amelyben a néző teljesen azonosult az ártatlanul üldözött emberrel. Az utolsó egy változó intenzitású felvétele volt, a Háború és Béke, esetenként egyén-azonosuló részekkel.

Amikor az árukat kifizettet a boltos rákacsintott.

– Nem érdekli esetleg valami igazi zaftos anyag?

– Talán – felelte Blaine.

– Van felvételem néhány nagyszerű fogadásról – mondta neki az eladó. – Bármelyik hírességgel azonosulhat. Nem? Van egy igazi horrorfilmem... egy ember megfullad a futóhomokban. A gyilkosok felvették a halálát.

– Talán majd máskor – mondta Blaine az ajtó felé indulva.

– És van itt még egy különleges felvétel, mely hivatalosan készült, de nem engedélyezték a sokszorosítását. Néhány kópiát sikerült kicsempészni. A múltból újjászülető emberről szól. Teljesen eredeti.

– Igazán?

– Igen, tökéletesen egyedülálló. Az érzelmek tiszták, mint a harangszó, és olyan élesen hatolnak a tudatba, mint jó kés a vajba. Igazi gyűjtői darab. Megjósolhatom, hogy ez klasszikus lesz.

– Erre kíváncsi lennék – mondta elkeseredetten Blaine. Visszament a címkézetlen kazettával a fülkébe. Tíz perc múlva jött ki újra, némiképp megrázva, és uzsoraáron megvette a felvételt. Olyan volt, mintha önmaga egy részét vásárolná meg.

A boltosnak és a Rex technikusoknak igazuk volt. Igazi gyűjteménybe illő darab ez, és valószínűleg klasszikussá válik.

Szerencsétlen módon minden nevet gondosan kitöröltek, nehogy a rendőrség rábukkanjon a forrására. Blaine híres lett – de teljesen névtelenül.

22.

Blaine mindennap bement dolgozni, söprögetett, a papírkosarakat ürítgette, borítékokat címzett és dolgozott a csekély számú antik hajóra vonatkozó megrendelésen. Esténként a huszonkettedik századi hajóépítészet bonyolult tudományát tanulmányozta. Egy idő múltán néhány nyilvános hirdetés megírását is rábízták. Ebben is tehetségesnek bizonyult, és hamarosan előléptették kezdő jachttervezőnek. Az ő feladata lett a kapcsolattartás a Jaakobsen Társaság és az alvállalkozó műhelyek, telepek között.

Folytatta tanulmányait, de csupán néhány megrendelés érkezett klasszikus hajótestekre. A Jaakobsen testvérek foglalkoztak a legtöbb hagyományos hajóval, míg az öreg Ed Richter, akit Salem Csodájaként ismertek, tervezte a szokatlan verseny- és más funkciójú hajókat. Blaine átvette a hirdetési- és reklámügyeket, és nem maradt ideje semmi másra.

Felelősségteljes, szükségszerű munka volt ez, de mégsem jachttervezés. 2110-ben élete megmásíthatatlanul hasonló mederbe terelődött, mint egykor 1958-ban.

Blaine gondosan mérlegelte ezt. Egyfelől örült neki. Úgy tűnt, végleg és visszavonhatatlanul megoldódott a tudata és a kölcsönkapott test közötti konfliktus. Egyértelműen a tudata lett a főnök.

Másrészt a helyzet nem festett túl jó képet annak az agynak a minőségéről. Íme egy ember, aki százötvenkét évet utazott a jövőbe, csodákon és borzalmakon ment keresztül, és most ismét fárasztó és iszonyú munkát végez kezdő jachttervezői beosztásban, de aki minden egyébbel foglalkozik, csak éppen jachtot nem tervez. Lehet, hogy van valamiféle végzetes hiba a jellemében, valamiféle rejtett baj, mely alsóbbrendűségre kárhoztatja, környezetétől függetlenül?

Komor hangulatban elképzelte magát egymillió évvel korábban, a barlanglakók korába. Kétségtelen, hogy némi alkalmazkodás után kezdő fatörzscsónak-tervező válna belőle. Persze, nem igazi tervező. Az ő feladata az lenne, hogy a kagylópénzt számolja, ellenőrizze a fatörzsek minőségét, és szerződéseket kössön árbocokra, míg néhány más fickó (valószínűleg neandervölgyi zsenik) végezné a tényleges tervezést.

Lehangoló érzés volt. Azonban szerencsére más szemszögből is lehet nézni a dolgot. Ez az elkerülhetetlen ismétlődés jó példája a belső szilárdságnak és az emberi állhatatosságnak. Olyan ember, aki tudja, mire rendeltetett. Nem számit, hogyan változik a környezete, hű marad a hivatásához.

Ebből a szemszögből nézve nagyon büszke volt arra, hogy végleg, mindörökre jachttervező tanonc vált belőle.

Végezte a dolgát, s közben e két alapvető nézőpont között ingadozott. Egyszer-kétszer találkozott Marie-vel, de a nő alig-alig ért rá, szinte minden idejét a Rex Társaság legfelsőbb tanácsában töltötte. Blaine kibérelt egy kicsi. Ízlésesen berendezett lakást. Kezdte magát normálisan érezni New Yorkban.

És, emlékeztette magát, ha semmi mást nem is nyert, legalább pontot tett a test és lélek problémájának végére.

Csakhogy a testét nem tudta ilyen könnyen elintézni. Blaine megfeledkezett egy bizonyos problémáról, mely gyakorta felmerül, ha az ember egy ilyen erős, jó kiállású és igencsak jellegzetes test birtokosa, mint amilyen az övé is.

Egy nap aztán a konfliktus újra fellángolt, sokkal súlyosabban, mint valaha.

*

A szokásos időben jött el a munkából, és a sarkon a buszra várt. Egy nőt vett észre, aki feltűnően figyelte. Úgy huszonöt éves lehetett, egészségtől duzzadó, vonzó, vörös hajú. Öltözékében nem volt semmi különös. Arcvonásai élesek voltak, ugyanakkor valamiféle szomorkás kifejezés ült rajtuk.

Blaine rájött, hogy látta már korábban is, de sosem figyelt fel rá igazán. Most, hogy belegondolt, egyszer együtt utaztak egy helibuszon. Máskor pedig a nő közvetlenül a sarkában lépett be egy üzletbe. És számtalanszor látta az épület előtt elhaladni, amikor a munkát abbahagyta.

A nő őt követi, talán már hetek óta. De miért?

Blaine szembe nézett vele. A nő egy pillanatig habozott, aztán így szólt:

– Beszélhetnék önnel egy percet? – Hangja kellemesen telt volt, de nagyon ideges. – Kérem, Mr. Blaine, nagyon fontos lenne.

Nocsak, szóval tudja a nevét.

– Persze – felelte Blaine. – Miről lenne szó?

– Ne itt. Elmehetnénk... izé... valahová?

Blaine elvigyorodott, és a fejét rázta. Elég ártalmatlannak tűnt, de Orc is annak látszott. Idegenekben megbízni ebben a világban a legjobb módja annak, hogy az ember elveszítse a fejét, a testét, vagy mindkettőt.

– Nem ismerem magát – jelentette ki Blaine –, és fogalmam sincs, honnan tudja a nevemet. Bármit is akar, jobb ha itt mondja el.

– Igazán nem akarom zaklatni – folytatta a nő bátortalanul –, de nem tudom visszafogni magam, beszélnem kellett magával. Olyan magányos vagyok néha, tudja, hogy van ez?

– Magányos? Persze, de miért épp velem akar beszélgetni?

A nő szomorúan nézett rá.

– Jól van, szóval nem tudja.

– Nem, nem – mondta türelmesen Blaine. – Mit kellene tudnom?

– Nem mehetnénk el valahová? Nem akarok erről ilyen nyilvánosan beszélni.

– Már pedig kénytelen lesz – válaszolta Blaine, kezdvén azt hinni, hogy ez tényleg valami bonyolult csapda.

– Na, jól van – felelte a nő, láthatóan bosszúsan. – Már hosszú ideje követem, Mr. Blaine. Megtudtam a nevét, és azt is, hogy hol lakik. Beszélnem kell magával. A teste miatt.

– Mi miatt?

– A teste miatt – mondta a nő, és nem nézett a férfira. – Tudja, a férjemé volt, mielőtt eladta a Rex Társaságnak.

Blaine válaszra nyitotta a száját, de nem találta a megfelelő szavakat.

23.

Blaine mindig is tudta, hogy a teste valaha élte a saját életét a világban, mielőtt nekiadták volna. Cselekedett, döntött, szeretett, gyűlölt, sajátságos egyéni hatást gyakorolt, lenyomatot hagyott a társadalmon, és szövögette saját bonyolult és tartós kapcsolathálózatát. Még azt is feltételezte, hogy házas volt, hiszen a legtöbb test ilyen. De jobb szeretett nem gondolni rá. Elhitette magával, hogy minden, ami az előző tulajdonossal kapcsolatos, egyszerűen és kényelmesen eltűnt.

Pedig a találkozása Ray Melhill egykori, elragadott testével fel kellett volna nyissa a szemét, hogy milyen naiv is ez a hozzáállás. Most tetszik, vagy sem, el kell gondolkodnia felőle.

Blaine lakására mentek. A nő, Alice Kranch levert hangulatban üldögélt a kanapé szélén, és elfogadta a kínált cigarettát.

– Az úgy volt – kezdte –, hogy Frank... ez volt a férjem neve, Frank Kranch... sosem elégedett meg a dolgokkal, tudja? Vadászként jól keresett, de sohasem volt elégedett.

– Vadász volt?

– Igen, lándzsás.

– Hm – morogta Blaine, s eltöprengett, vajon mi ösztönözte, hogy részt vegyen azon a vadászaton. Saját szükséglétei vagy Kranch rejtett reflexei? Bosszantó, hogy a test és a lélek problémája újra felmerült, éppen akkor, amikor már úgy tűnt, hogy olyan szépen elcsendesedett.

– Sohasem volt elégedett – ismételte Alice Kranch. – És fájdalmasan érintette, hogy azok a különc, gazdag alakok megölették magukat és a másvilágra kerültek. Mindig gyűlölte a gondolatot, hogy megdögöljön, mint egy kutya.

– Nem hibáztatom érte – mondta Blaine. A nő vállat vont.

– Mit tehet az ember? Franknek nem volt soha lehetősége rá, hogy elegendő pénzt szedjen össze a túlvilági biztosításra. Ez zavarta. És aztán beszerezte azt a csúnya sebet a vállán, ami majdnem végzett vele. Gondolom, még mindig megvan a heg?

Blaine bólintott.

– Nos, azután már sosem lett újra a régi. A vadászok rerjdszerint nem sokat gondolnak a halálra, de Frank kezdett elmélkedni rajta. Állandóan ez járt a fejében. És aztán találkozott azzal a csontos hölggyel a Rextől.

– Marie Thorne-nal?

– Igen, vele – bólintott Alice. – Sovány dáma volt, kemény, mint a vas, és hideg, mint a jég. Nem értettem, Frank mire bukik benne. Ó, nem ez volt az első, Frank félrelépett néha, a legtöbb vadásszal előfordul. Azonban félrelépés és félrelépés között különbség van. Ő és a szerelmetes Rex hölgye egy húron pendültek. Csak éppen nem értettem, mit eszik rajta. Bizonyos szempontból csinos nő, de úgy néz ki, mintha karót nyelt volna, ha érti mire gondolok.

Blaine kissé fájdalmasan bólintott.

– Folytassa.

– Nos, némelyek ízlését nem lehet megmagyarázni, de én azt hittem, a Frankét ismerem. És úgy vélem, ismertem is, hiszen kiderült, hogy nem a szeretője. Szigorúan üzleti ügy volt. Egy nap Frank azzal tért haza: "Elhagylak, babám. Megteszem a nagy túrát a másvilágra. Ez nagy változásokat tartogat számodra is".

Alice felsóhajtott, és megtörölte a szemét.

– Az az idióta eladta a testét! Rex túlvilági biztosítást adott neki, nekem pedig évjáradékot. Így aztán átkozottul büszke volt magára! Nos, rongyosra koptattam a számat, hogy megpróbáljam lebeszélni a döntéséről. Hasztalanul, elköltözött a paradicsomba. Szerinte az ő számát már mindenféleképpen kihúzták és a legközelebbi vadászaton úgyis ottmaradt volna. Így aztán elment. Egyszer beszélt velem a Küszöbről.

– Még mindig ott van? – kérdezte Blaine, bizsergető érzéssel a tarkóján.

– Már több, mint egy éve nem hallottam felőle – mondta Alice –, gondolom, a túlvilágra távozott. A csirkefogó!

Sírt pár pillanatig, aztán egy apró zsebkendővel letörölte a könnyeit, és szomorúan Blaine-re pillantott.

– Nem akartam zaklatni. Végül is Frank eladta a testét, és az most a magáé. Nincs semmiféle követelésem vele, sem magával. De olyan szomorú vagyok, olyan magányos.

– El tudom képzelni – mondta Blaine, s arra gondolt, hogy a nő egyáltalán nem az ő ízlése. Tárgyilagosan vizsgálva elég csinos. Csinos, de már túl van a virágkorán. Arcvonásai finomak, bátrak és sugárzik belőlük az élet. Haja, bár nyilván nem természetes vörös, vállig érő és finom szálú. Olyasfajta nő, akit el tud képzelni, amint például csípőre tett kézzel egy rendőrrel vitatkozik, halászhálót húz be, spanyolgitár hangjára táncol, vagy kecskéket terel egy hegyi ösvényen, vagy amint széles csípőjén bő szoknya suhog és a paraszting feszül a mellén.

De nincs túl jó ízlése.

Azonban, emlékeztette magát, Frank Kranch igencsak kedvére valónak találta. És ő Kranch testét viseli.

– A legtöbb barátunk – folytatta Alice – vadász volt a Kínai Játékokban. Beugrottak néha Frank távozása után.

De... ismeri a vadászokat, csak egyetlen dolog körül forog az agyuk állandóan.

– Tényleg így van? – kérdezte Blaine.

– Igen. így hát, elköltöztem Pekingből és visszatértem New Yorkba, ahol születtem. És aztán egy napon megpillantottam Frankét... már úgy értem magát. Ott a helyszínen el tudtam volna ájulni. Gondolom, számíthattam volna rá meg minden, mégis felkavaró élmény volt látni a férjem testét, amint jön-megy.

– Szerintem is – felelte Blaine.

– Így aztán követtem, meg minden. Sosem zavartam volna, vagy valami, de mindig nyugtalanított. És hát... szóval eltűnődtem, micsoda férfi is volt... már úgy értem, Frank, olyan... izé, ő meg én nagyon jól kijöttünk egymással, ha érti mire gondolok.

– Hogyne.

– Fogadok, arra gondol, milyen kibírhatatlan vagyok!

– Egyáltalán nem! – mondta Blaine. A nő közvetlenül az arcába bámult szomorkás, kacér kifejezéssel. Blaine érezte, amint Kranch régi sebhelye lüktetni kezd.

De emlékezz, mondta magának, Kranch elment. Most már minden Blaine, Blaine akarata, Blaine szokásai, Blaine ízlése.

Vagy mégsem?

Ezt a problémát el kell rendezni, gondolta, miközben magához vonta az odaadó Alice-t, és Blaine-től szokatlan szenvedéllyel csókjaival borította el...

*

Reggel Alice reggelit készített. Blaine csak üldögélt az ablakon bámulva kifelé, miközben komor gondolatok jártak a fejében.

Az előző este döntően bizonyította számára, hogy még mindig Kranch az úr a Kranch-Blaine test-lélek együttesben. Mivel előző este egyáltalán nem is hasonlított önmagára. Szenvedélyes volt, erőszakos, durva, dühös és diadalittas. Minden volt, amit valaha helytelenített, olyan fesztelenül viselkedett, hogy az már-már az őrültséggel volt határos.

Nem Blaine viselkedett így. Kranch volt ez a Győzedelmes Test.

Blaine mindig is a gyöngédséget, a finomságot és az árnyalatokat díjazta. Talán túlságosan is. Viszont ezek fejezték ki az egyéniségét. Ezek tették Thomas Blaine-né. Ezek nélkül ő egy semmi – legfeljebb egy árnyék az örökké győztes Kranch mögött. Mélabűsan elmélkedett a jövő felett. Feladja a küzdelmet, azzá válik, amit a teste követel: harcossá, verekedővé, életerős csavargóvá. Talán idővel hozzászokik majd, még talán élvezni is fogja.

– Kész a reggeli – jelentette be Alice. Csöndben ettek, és Alice gyászos képpel tapogatott egy zúzódást a karján. Végül Blaine nem bírta tovább.

– Nézze – mondta –, sajnálom.

– Mit?

– Mindent.

A nő halványan mosolygott.

– Minden rendben. Az én hibám volt.

– Kétlem. Adja ide a vajat, legyen szíves. A nő odanyújtotta a vajat. Pár percig ismét csendben ettek. Aztán Alice megszólalt.

– Nagyon, nagyon ostoba voltam.

– Miért?

– Azt hiszem, csak egy álmot kergettem. Úgy gondoltam, megtalálhatom újra ugyanazt a Frankét. Én általában másmilyen vagyok, Mr. Blaine. De azt hittem, olyan lesz, mint Frankkel.

– És nem?

A nő a fejét rázta.

– Nem, természetesen nem.

Blaine óvatosan letette a kávéscsészéjét.

– Gondolom, Kranch durvább volt. Erőszakosabb, férfiasabb, keményebb...

– Ó, nem! – kiáltotta a nő. – Soha! Mr. Blaine, Frank vadász volt és kemény életet élt. De velem mindig tökéletes űr volt. Volt modora, neki aztán volt.

– Igazán?

– Persze, hogy volt! Frank mindig gyengéden bánt velem, Mr. Blaine. Cirógatott, ha érti, mire gondolok. Szelíden, tapintatosan simogatott. Soha, soha nem durváskodott. Az igazat megvallva ön épp az ellentéte, Mr. Blaine.

– Ó – képedt el Blaine.

– Nem mintha valami bajom lenne magával – tette hozzá sietős kedvességgel. – Egy kicsit durva, de azt hiszem, volt olyan jó, mint a gyengédség.

– Aha – mondta Blaine.

Zavart csöndben fejezték be a reggelijüket. Alice megszabadulva mániákus álmától, rögtön, utána elment, nem indítványozván, hogy találkozzanak újra. Blaine a karosszékében ülve kibámult az ablakon és töprengett.

Szóval, nem olyan, mint Kranch!

A szomorú igazság az, mondta magának, hogy úgy viselkedett, ahogy elképzelte, hogyan viselkedne Kranch hasonló körülmények között. Egyszerű önszuggesztió. Hisztérikusan meggyőzte magát arról, hogy egy erős, aktív, erőteljes, szabadtéri munkát végző férfi szükszégszerűen birkózó medveként bánik egy nővel.

Egy sztereotípiát ültetett át a gyakorlatba. Még ostobábban érezte volna magát, ha nem könnyebbült volna meg, hogy visszanyerte a fenyegetett Blaine stílusát.

A szemöldökét ráncolta, ahogy eszébe jutott, mint jellemezte Alice Marie-t: sovány, kemény, mint a vas, hideg, mint a jég. Újabb sablonok.

Azonban ilyen körülmények között aligha vádolhatta Alice-t.

24.

Néhány nappal később Blaine üzenetet kapott, hogy kommunikációra várják a Spirítiszta Központban. Munka után odasietett, és ugyanabba a fülkébe küldték, amelyet előzőleg már használt.

Melhill felerősített hangja köszöntötte:

– Hello, Tom.

– Hello, Ray. Kíváncsi voltam, vajon merre járhatsz.

– Még mindig a Küszöbön – közölte Melhill –, de már nem sokáig. Mennem kell tovább, hamarosan meglátom, milyen az a túlvilág. Magába szippant. De újra beszélni akartam veled, Tom. Úgy gondolom, vigyáznod kellene Marie Thorne-nal.

– Nézd, Ray...

– Komolyan mondom. Minden idejét a Rexnél tölti. Nem tudom, mi folyik ott, mivel a tanácstermet pszichikai behatolás ellen leárnyékolták. De valamit forralnak ellened, és hogy Miss Thorne is benne van, az biztos.

– Majd nyitva tartom a szemem – mondta Blaine.

– Tom, kérlek fogadd meg a tanácsomat. Tűnj el New Yorkból. Gyorsan tűnj el, amíg még van tested és lelked, amivel menekülhetsz.

– Maradok – jelentette ki Blaine.

– Te makacs csirkefogó – mondta Melhill mély érzelmekkel. – Mi haszna a védőszellemnek, ha sosem fogadod meg a tanácsait?

– Nagyra értékelem a segítségedet – mondta Blaine. – Tényleg. De mondd meg nekem őszintén, mennyivel lenne jobb, ha elmenekülnék?

– Valamivel tovább maradhatnál életben.

– Csak valamivel? Ilyen rossz a helyzet?

– Elég rossz. Tom, jusson eszedbe, hogy ne bízz senkiben. Most mennem kell.

– Beszélhetek veled újra, Ray?

– Talán – mondta Melhill. – De lehet, hogy már nem. Sok szerencsét, haver!

A beszélgetés véget ért. Blaíne visszatért a lakásába.

*

A következő nap szombatra esett. Blaine sokáig lustálkodott az ágyban, reggelit készített magának, aztán hívta Marie-t. Nem volt otthon. Blaine úgy döntött, hogy pihenéssel tölti a napot, és lejátssza az érzékfilmeket.

Délután ketten keresték.

Az első egy finom külsejű, púpos hátú öreg hölgy volt, aki sötét színű, dísztelen egyenruhát viselt. Katonai stílusú sapkáján a következő felirat díszelgett: "Régi Egyház".

– Uram – kezdte a hölgy kissé zihálva –, hozzájárulásért fordulok önhöz a Régi Egyház javára, mely szervezet arra törekszik, hogy az igaz hitet hirdesse ezekben a romlott, istentelen időkben.

– Sajnálom – mondta Blaine, és be akarta csukni az ajtót.

De az öreg hölgyre bizonyára sok-sok ajtót rázárhattak már. Az ajtó és az ajtókeret közé ékelte magát, és folytatta a rábeszélést.

– Ez, fiatalúr, a babilóniai Bestiák kora, a lélek pusztításának ideje. Sátáni kor ez, melyben látszólag győzedelmeskedik a gonosz. De ne tévesszen meg! A Mindenható Úr megengedte, hogy próbaképpen megtörténjen ez, hogy a mag kirostálódjon a pelyva közül. Óvakodj a kísértéstől! Óvakodj az ördög ösvényétől, mely pompásan csillogva fekszik előtted!

Blaine adott neki egy dollárt, hogy be tudja végre csukni az ajtót. Az öreg hölgy megköszönte, de tovább beszélt.

– Óvakodj, ifiúr, a Sátán végső csábításától... a hamis mennyországtól, melyet az emberek másvilágnak hívnak! Mert miféle jobb csapdát tudott volna kigondolni a Sátán, a

Csaló az emberi világ számára, mint ezt a legnagyobb ábrándjukat! Az illúziót, hogy a pokol a mennyország! És az emberek becsapódnak ettől az ügyes cselvetéstől és önként, szívesen merülnek alá!

– Köszönöm – mondta Blaine, próbálván becsukni az ajtót.

– Emlékezz szavaimra! – kiáltotta az öreg hölgy, üveges, kék szemével rámeredve. – A túlvilág gonosz! Óvakodj a pokolbéli túlvilág prófétáitól!!

– Köszönöm! – kiáltotta immár Blaine, és sikerült becsuknia az ajtót.

Újra elterült a karosszékében, és bekapcsolta a lejátszót. Majdnem egy órára elmerült a Menekülés a Vénuszon című műben. Aztán kopogtak az ajtóján.

Blaine kinyitotta, és egy alacsony, jól öltözött, pufók arcú, komoly kinézetű fiatalembert pillantott meg.

– Mr. Thomas Blaine? – kérdezte az.

– Igen, én vagyok.

– Mr. Blaine, Charles Farrell vagyok a Túlvilág Társaságtól. Beszélhetnék önnel? Ha most alkalmatlan az időpont, talán megállapodhatnánk valami máskori...

– Jöjjön be – mondta Blaine, szélesre tárva az ajtót a pokolbéli túlvilág prófétája előtt.

*

Farrell nyájas, halk szavú, gyakorlatias próféta volt. Első lépésként egy levelet nyújtott át neki, mely a Túlvilág Társaság papírjára íródott, és amelyben az állt, hogy Charles Farrell a Túlvilág Társaság teljes jogú hivatalos képviselője. A levél tartalmazta Farrell aprólékos leírását, az aláírását, három beragasztott fényképet és egy, ujjlenyomat-sorozatot.

– És itt vannak az azonosító bizonyítékaim – mondta Farrell kinyitva a levéltárcáját és megmutatván az engedélyét, olvasójegyét, szavazási nyilvántartó kártyáját és hatósági engedélyét. Egy különálló papírra Farrell rányomta jobb keze ujjainak lenyomatait, és átnyújtotta Blaine-nek összehasonlítás végett a levélben található ujjlenyomatokkal.

– Szükség van minderre? – kérdezte Blaine.

– Feltétlenül! – mondta neki Farrell. – Volt néhány szerencsétlen esetünk a múltban. Lelkiismeretlen emberek gyakran próbálják kiadni magukat túlvilági képviselőknek a hiszékenyek és szegények között. Olcsó áron kínálnak üdvösséget, elveszik, amit csak tudnak, és felszívódnak. Túl sok embert forgattak már ki mindenéből, akik nem kaptak cserébe semmit. Ami az illegális ajánlattevőket illeti, még hogyha valamiféle kisebb üdvözítő céget képviselnek is, azoknak nincsen meg semmiféle drága felszerelésük és nincsenek képzett technikusaik, amelyek szükségesek ilyesfajta dologhoz.

– Nem tudtam – mondta Blaine. – Nem ülne le? Farrell helyet foglalt.

– A jobb Üzlet Irodák próbálnak tenni valamit ellene. De ezek a cégek igen mozgékonyak ahhoz, hogy könnyen fülön lehessen őket csípni. Csak a Túlvilág Társaság és két másik cég, mely a kormány által elfogadott technikával dolgozik, képesek teljesíteni, amit ígérnek... a halál utáni életet.

– Mi van a különféle mentális tanokkal? – kérdezte Blaine.

– Azokat szándékosan nem említettem – mondta Farrell. – Teljesen más kategória. Ha az embernek megvan a türelme és a szükséges elszántsága húsz évnyi vagy még több megfeszített tanuláshoz, nagyobb hatalmat jelentenek, mint a gépek. Ha nem, akkor szükség van tudományos segítségre és kivitelezésre. És itt lépünk be mi.

– Örömmel hallanék erről – mondta Blaine. Mr. Farrell még inkább kényelembe helyezte magát a székében.

– Ha maga olyan, mint a legtöbb ember, akkor valószínűleg tudni akarja, mi is az élet? Mi a halál? Mi a tudat? Hol a kapcsolódási pont a tudat és a test között? A tudat egyben a lélek is? A lélek egyben a tudat is? Függetlenek-e egymástól, kölcsönösen függenek-e egymástól vagy összekeveredtek? Vagy létezik-e egyáltalán olyan, hogy lélek? – Farrell mosolygott. – Netán ez néhány azok közül a kérdések közül, melyre szeretne tőlem választ kapni?

Blaine bólintott. Farrell folytatta:

– Nos, nem tudok válaszolni rájuk. Egyszerűen nem tudjuk, halvány fogalmunk sincs róla. Ami minket illet, ezek vallásfilozófiái kérdések, amelyekre a Túlvilág Társaságnak nem áll szándékában még csak megpróbálni sem válaszolni. Az eredmény érdekel minket, nem a spekuláció. A mi irányultságunk orvosi jellegű. Megközelítésünk gyakorlatias. Nem törődünk vele, hogy hogyan, vagy miért kapjuk az eredményt, vagy hogy milyen furcsának tűnik. Működik-e, amit kitaláltunk? Ez az egyetlen kérdés amit felteszünk, és ez a mi kiindulási alapunk.

– Aha, kezdem már érteni – mondta Blaine.

– Fontos, hogy elmondjam ezt a bevezetőt. Engedje meg, hogy még valamit tisztázzak. Ne essen abba a hibába, hogy azt képzeli, mi a mennyországot ajánljuk fel.

– Nem?

– Egyáltalán nem! A mennyország egy vallásos fogalom, és nekünk semmi közünk a valláshoz. A mi túlvilágunk a tudat továbbélése a test halála után. Ez minden. Nem állítjuk, hogy a túlvilág a mennyország, mint a korabeli tudósók, akik az első barlanglakók csontjairól azt állították, hogy Ádám és Éva maradványai.

– Egy öreg hölgy járt itt nem sokkal ezelőtt – közölte Blaine. – Azt mondta, hogy a túlvilág egyenlő a pokollal.

– Egy fanatikus – vigyorodott el Farrell —, követ mindenhová. És amennyire én tudom, tökéletesen csinálja.

– Mit tud a túlvilágról?

– Nem valami sokat – felelte Farrell. – Amennyit biztosan tudunk, az az, hogy a test halála után a lélek olyan területre jut, amelyet Küszöbnek hívnak, s ez a Föld és a túlvilág között létezik. Ez, úgy hisszük, egyfajta felkészülési állomás magára a túlvilágra. Ha egyszer a lélek odakerül, tetszés szerint beléphet a túlvilágra.

– De milyen a túlvilág?

– Nem tudjuk. Abban abszolút biztosak vagyunk, hogy nem anyagszerű. Ezen túlmenően minden csak találgatás. Néhányan úgy vélik, hogy a lélek a test kivonata, és ezért az ember földi javainak kivonatait is magával viheti a túlvilágra. Lehet, hogy így van. Mások nem értenek egyet ezzel. Mások úgy érzik, hogy a túlvilág olyan hely, ahol a lelkek egy hatalmas reinkarnációs kör részeként egy másik bolygón való újjászületésre várnak. Ez is lehet, hogy igaz. Néhányan úgy vélik, hogy a túlvilág csupán a földöntúli lét első állomása, és hogy még hat másik ilyen létezik, melyeket egyre növekvő nehézséggel lehet elérni, és amelyek egyfajta nirvánában tetőznek. Lehetséges. Mondják, hogy a túlvilág egy hatalmas ködös terület, ahol az ember egyedül kóborol, mindig keresvén valamit, de sosem találván. Olvastam olyan feltevéseket, hogy az emberek a túlvilágon családok szerint csoportosulnak, mások azt állítják, hogy fajok szerint, vagy vallás, bőrszín, szociális helyzet szerint. Néhányan, amint megfigyelhette, azt mondják, hogy a tudat magába a pokolba lép be. Számos híve akad az illúzió-teóriának, amely azt állítja, hogy a lélek tökéletesen megszűnik, amint elhagyta a Küszöböt. És vannak olyanok, akik azzal vádolnak minket, hogy meghamisítjuk az eredményeiket. Egy új keletű tudományos írás azt állítja, hogy a túlvilágon bármit megtalálhat, amit akar... a mennyországot, a paradicsomot, a walhallát, a zöld réteket, ami csak tetszik. Azt is állítják, hogy a régi istenek uralkodnak a túlvilágon – Haiti, Skandinávia vagy a Belga-Kongó istenségei, attól függően, hogy kinek az elméletét követi. Természetesen egy ezzel ellentétes teória azt fejti ki, hogy egyáltalán nem lehetnek ott istenek. Láttam már olyan angol könyvet, amely azt bizonyítja, hogy angol lelkek uralják a túlvilágot, és orosz könyvet, mely orosz lelkekről állítja ugyanezt, és számos amerikai könyvet, mely azt bizonyítja, hogy amerikaiak. Tavaly megjelent egy könyv, mely azt állítja, hogy a túlvilágbari az uralkodó forma az anarchia. Egy vezető filozófus ragaszkodik ahhoz, hogy a természet törvénye a verseny, és ennek a túlvilágban is így kell lennie. És így tovább. Bármelyik hipotézist választhatja, Mr. Blaine, vagy megalkothatja a sajátját.

– Mi a maga véleménye? – kérdezte Blaine.

– Az enyém? Nyitott vagyok mindenféle elgondolás számára – mondta Farrell. – Mikor eljön az idő, elmegyek oda, és akkor majd kiderül.

– Elég jól hangzik – mondta Blaine. – Sajnos azonban nincs rá lehetőségem. Nincs annyi pénzem, amennyibe maguk kerülnek.

– Tudom – mondta Farrell. – Ellenőriztem a pénzügyi helyzetét, mielőtt meglátogattam.

– Akkor miért...

– Minden évben – vágott a szavába Farrell – számos ingyenes túlvilágra szóló engedélyt bocsátanak ki emberbarátok, jótékony társaságok és trösztök és egy keveset szerencsejátékon is kisorsolnak. Örömmel közlöm, Mr. Blaine, hogy ön lett kiválasztottja az egyik ilyen támogatásnak.

– Én?

– Gratulálok – mondta Farrell –, maga nagyon szerencsés ember.

– De ki az adományozó?

– A Main-Farbenger Textil Társaság.

– Sose hallottam róluk.

– Nos, ők hallottak magáról. Az adomány elismerése a túrájának, melyet az 1958-as évtől idáig megtett. Elfogadja?

Blaine erősen megnézte a túlvilág! képviselőt. Fárrell elég őszintének tűnt, különben is a történetét ellenőrizhetik a Túlvilág Épületében. Blaine-nek kissé gyanús volt, hogy ez a pompás ajándék ilyen váratlanul az ölébe hullott. De egy halál utáni biztosított élet gondolata mindenféle lehetséges kételyt elnyomott, félresöpörte félelmeit. Az elővigyázatosság az nagyon szép, de nem akkor, amikor a túlvilág kapui megnyílnak az ember előtt.

– Mit kell tennem? – kérdezte.

– Egyszerűen követni engem a Túlvilág Társaság Toronyházába – mondta Fárrell. – A szükséges elintéznivalókkal néhány óra alatt végezhetünk.

Túlélés! Halál utáni élet!

– Rendben – mondta Blaine. – Elfogadom a felajánlást. Induljunk!

Azonnal elindultak Blaine lakásáról.

25.

Egy helitaxi vitte őket egyenesen a Túlvilág Épületébe. Fárrell ment elöl a Bebocsátó Hivatalhoz, és az ügyeletes nőnek átnyújtotta Blaine jogosultságának egy fénymásolt példányát. Blaine-ről egy sorozat ujjlenyomatot készítettek, és további személyazonosságigazolás céljából felmutatta Vadászengedélyét. A nő gondosan összevetett minden adatot az 6 hivatalos listájával. Végül elfogadván az érvényességét, aláírta a bebocsátási papírt.

Farrell aztán a Tesztszobába vezette Blaine-t, sok szerencsét kívánt neki, és otthagyta.

A Tesztszobában fiatal technikusok csapata vette át Blaine-t, és vizsgálatok egész skáláját végezték el rajta.

Számítógépek kattogtak és csörögtek, mágnesszalagok tekercselődtek előre-hátra, és keskeny listák valóságos özönét ontották magukból. Baljóslatú gépek dünnyögtek és sivítottak rá, hatalmas, vörös szemeikkel őt bámulták, pislogtak és kijelzőik néha borostyánsárgává változtak. Önműködő tollak siklottak keresztül milliméterpapír darabokon. És a technikusok egész idő alatt élénk, szakmai beszélgetést folytattak.

– Érdekes béta reakció. Gondolod, át tudjuk hidalni azt a görbét?

– Persze, persze, csak csökkenteni kell a kivezérlési együtthatót.

– Nem túl előnyös. Gyengíti a hálót.

– Nem kell túlságosan legyengíteni. Érezze csak a traumát.

– Jól van, de... mi a helyzet a Henliger-együtthatójával? Nem mutat semmit?

– Persze, hiszen már másodtestben van. Majd magához tér.

– Ez az! Nem kellett hozzá egy hét. A jelzőtű kilőtt, mint egy rakéta.

– Kicsit labilis ahhoz, hogy máris elkezdjük. Blaine nem bírta tovább.

– Hé! Van arra valami esély, hogy nem jön össze a dolog?

A technikusok úgy fordultak feléje, mintha most pillantanák meg először.

– Minden eset más és más, cimbora – válaszolta neki az egyik technikus.

– Mindenkit egyéni módon kell kezelni.

– Mindig csak problémák és problémák.

– Úgy értem, a kezelés tökéletesen kidolgozott? Mármint, holtbiztos a sikere?

– Persze, minden ügyfelet ezzel etetnek – jegyezte meg az egyik technikus megvetően.

– Ez olyan... reklámhülyeség.

– Itt minden nap történik valami zűr. Hosszú utat kell még bejárnunk a tökéletességig.

– De azt meg tudják mondani, hogy sikeres lesz-e a kezelés, igaz?

– Naná. Ha életben marad, sikerült. – Ha nem jön össze, maga nem lép ki innen többé élve.

– Általában sikerül – mondta egy technikus vigasztalóan. Mindenkin, csak a K-3-asokon nem.

– Az az átkozott K-3-as faktor kibabrál velünk. Gyerünk Jamiesen, mondd már, 5 K-3-as vagy sem.

– Nem vagyok biztos benne – töprengett Jamiesen egy villogó berendezés fölé görnyedve. – A tesztgép megint mindent összekevert.

– Mi az a K-3? – akarta tudni Blaine.

– Bárcsak tudnánk – mondta rosszkedvűen Jamiesen. – Csak annyit tudunk biztosan, hogy a K-3-as faktorral rendelkező fickók nem élhetnek tovább halál után. – Semmiféle körülmények között sem.

– Az öreg Fitzroy azt hiszi, ez valamiféle beépített limitáló tényező, melyet az anyatermészet épített be, nehogy a faj elszaporodjon.

– Azonban a K-3-asok nem örökítik át ezt a tulajdonságukat a gyerekeikre.

– Van némi lehetősége, hogy lappang és néhány generációt átugrik.

– K-3-as vagyok? – kérdezte Blaine, próbálván nyugalmat erőltetni a hangjára.

– Valószínűleg nem – mondta könnyedén Jamiesen. – Elég ritka. Hadd nézzem csak!

Blaine várt, amíg a technikusok átfutottak az adatain, és Jamiesen megpróbálta eldönteni a hibás berendezéssel, hogy van-e vagy nincs a szervezetében K-3-as faktor.

Egy idő múlva Jamiesen felnézett.

– Nos, szerintem nem K-3-as. De ki tudja valójában? Mindenesetre haladjunk!

– Mi lesz a következő lépés? – kérdezte Blaine. Egy injekcióstű mélyedt a karjába.

– Ne aggódjon – mondta neki egy technikus –, minden rendben lesz.

– Biztosak benne, hogy nem vagyok K-3-as? – kérdezte Blaine. A technikus hanyagul bólintott. Blaine még többet is szeretett volna kérdezni, de a szédülés hulláma hatalmába kerítette. A technikusok felemelték, és egy fehér műtőasztalra fektették.

*

Amikor visszanyerte az eszméletét, egy kényelmes karosszékben hevert és megnyugtató zenét hallott. Egy nővér egy pohár sherryt nyújtott oda neki, és Farrell sugárzó arccal állt mellette.

– Jól érzi magát? – kérdezte az ügynök. – Jól kellene. Minden tökéletesen sikerült.

– Valóban?

– Hibalehetőség kizárva. Mr. Blaine, a túlvilág a magáé. Blaine felhajtotta a sherryjét, és kissé bizonytalanul lábra állt.

– Tovább fogok élni a halál után? Bármikor halok is meg? Bármiben halok is meg?

– Így van. Nem számít, hogyan vagy mikor hal meg, a tudata túléli a halálát. Milyen érzés?

– Nem is tudom – ízlelgette Blaine.

Fél órával később, útban a lakása felé, kezdett megrészegedni a gondolattól.

Övé a túlvilág!

Hirtelen féktelen jókedv öntötte el. Semmi sem számít, most már egyáltalán semmi! Halhatatlan lett! Megölhetik akár most nyomban, és mégis tovább él!

Megmámorosodott. Vidáman fontolgatta, hogy egy elhaladó teherautó kerekei alá veti magát. Mit számítana? Semmi sem árthat igazán neki. Most akár berserkerré válhat, boldogan mészárolhatja a tömeget. Miért is ne? Legfeljebb a testét ölhetik meg!

Leírhatatlan érzés volt. Most először döbbent rá, hogyan éltek az emberek a tudományos túlvilág felfedezése előtt. Már csak emlék volt az ember csontjaiba beívódó, súlyos, folyamatos tudatalatti halálfélelem, mely finoman ránehezedett minden cselekvésre és átjárt minden mozdulatot. Az ősi ellenség a halál, a sötét árny, mely az ember agyának folyosóin kúszik végestelen végig valamiféle rémes galandféregként, a szellem, mely éjjel-nappal kísért, a sarkok mögül leskelődő, az ajtók mögött megbúvó árnyék, a láthatatlan vendég, mely minden összejövetelen tiszteletét teszi, az azonosíthatatlan alak, mely mindenfelé, mindig jelen van, mindig készen áll...

Nincs többé!

Most hatalmas kő gördült le leikéről. A halálfélelem eltűnt, és ő légiesen könnyűnek érezte magát. A halál, az ősi ellenség legyőzetett!

Eufórikus állapotban tért vissza a lakására. A telefon csengeni kezdett, amint kinyitotta az ajtót.

*

– Blaine beszél.

– Tom! – Marie Thorne volt az. – Hol jártál? Egész délután próbáltalak elérni.

– Nem voltam itthon, kedves – mondta Blaine. – És te hol az ördögben voltál az elmúlt napokban?

– A Rexben – felelte a nő. – Próbáltam megtudni, hogy mire készülnek. Most pedig nagyon figyelj! Fontos híreim vannak számodra.

– Nekem is van néhány újságom számodra, kedvesem – kuncogott Blaine.

– Figyelj rám! Egy férfi fog felkeresni a lakásodon. Egy ügynök a Túlvilág Társaságtól, és ingyenes túlvilági biztosítást ajánl majd fel. Ne fogadd el!

– Miért ne? Csaló talán?

– Nem, tökéletesen eredeti és az ajánlata is az. De nem szabad elfogadnod.

– Már megtettem – mondta Blaine.

– Mit tettél meg?

– Itt járt néhány órával ezelőtt. Elfogadtam az ajánlatát.

– Már le is kezeltek?

– Igen. Átverés volt az egész?

– Nem – mondta Marie –, természetesen nem. Ó, Tom. Mikor tanulod már meg, hogy ne fogadj el idegenektől ajándékot? Később is ráért volna a ttílvilági biztosítás... Ó, Tom!

– Mi a baj? – kérdezte Blaine. – A Main-Fabenger Textil Társaság felajánlása volt.

– Ők teljes mértékben a Rex Társaság tulajdonában vannak – mondta Marie.

– Ó... Na és aztán?

– Tom, a Rex igazgatóságától kaptad ezt a lehetőséget. A Main-Fabengert fedőcégként használták, de a Rex ajánlotta fel neked a kezelést! Nem érted, mit jelent ez?

– Nem. Abbahagynád végre a siránkozást és elmagyaráznád?

– Tom, ez az Engedélyezett Gyilkosság című bekezdés az Öngyilkossági Törvényben. Erre fognak hivatkozni.

– Miről beszélsz?

– Az Öngyilkossági Törvény azon bekezdéséről, mely legalizálja a befogadótest elvételét. Rex garantálta, hogy a tudatod túlél a halálod után, és te elfogadtad. Most már teljesen törvényesen elvehetik a testedet, bármilyen általuk kitalált célból. Hiszen ők a tulajdonosok. Bármikor megölhetik a tested, Tom!

– Megölhetnek... engem?

– Igen. És természetesen meg is teszik. A kormány fel akar lépni ellenük, amiért illegálisan ide transzportáltak téged a múltból. Ha nem létezel, nincs belőle ügy. Most pedig figyelj rám. El kell tűnnöd New Yorkból, aztán pedig az országból. Talán akkor békén hagynak. Segíteni fogok. Szerintem...

A telefon elnémult.

Blaine néhányszor lenyomta a gombot, de nem kapott vonalat. Nyilván elvágták a vezetéket.

A mámoros érzés, mellyel még csak egy pár másodperce is csordultig volt, eltűnt. A haláltól való szabadság részegítő érzése úgyszintén. Hogyan is gondolkodhatott azon, hogy berserkerré válik. Élni akar. A Földön akar élni, melyet ismer és szeret, és ragaszkodik a hús-vér léthez. Lehet, hogy a szellemi létezés csodálatos, de még. nincs itt az ideje. Még sokáig nincs. Háromdimenziós tárgyak között akart élni, levegőt lélegezni, kenyeret enni és vizet inni, érezni a húst, ami körülveszi, és más testeket érinteni.

Mikor próbálják majd megölni? Bármikor megtörténhet. A lakása, akár egy kelepce. Gyorsan belesöpörte összes pénzét a zsebébe, és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta, és kinézett a folyosóra. Üres volt.

Kirohant, le a lépcsőházba, és ott megtorpant.

Egy férfi fordult be éppen a sarkon. A folyosó közepén állt. Egy hatalmas sugárvetőt tartott a kezében, egyenesen Blaine hasának szegezve.

A férfi Sammy Jones volt.

– Ó, Tom, Tom – sóhajtotta Jones. – Hidd el, átkozottul sajnálom, hogy pont te vagy az. De az üzlet az üzlet.

Blaine csak állt megkövültén, miközben a fegyver csöve felemelkedett, és a mellére irányult.

– Miért pont te? – nyögte ki végül Blaine.

– Ki más? – kérdezte Sammy Jones. – Talán nem én vagyok a legjobb vadász az egész nyugati térségben és valószínűleg Európában is? A Rex mindannyiunkat felbérelt a New York-i körzetben. De ez alkalommal sugár- és lőfegyverekkel. Sajnálom, hogy pont te vagy az, Tom.

– De én is vadász vagyok – mondta Blaine.

– Nem te leszel az első vadász, akit kinyírnak. Ez egy ilyen játék, öregem. Ne félj. Gyorsan és tisztán elintézem.

– De én nem akarok meghalni! – zihálta Blaine.

– Miért nem? – kérdezte Jones. – Megkaptad a túlvilági biztosításodat.

– Becsaptak! Élni akarok! Sammy, ne tedd meg! Sammy Jones vonásai megkeményedtek. Gondosan célzott, aztán leengedte a fegyvert.

– Lassan kezdek túl lágy szívű lenni ehhez a játékhoz – morogta Jones. – Rendben van, Tom, mozgás. Úgy vélem, minden Prédának jár egy kis előny. Tegyük egy kicsit sportosabbá az egészet. De csak egy kis előnyt adok.

– Kösz, Sammy – mondta Blaine, és lerohant a lépcsőn.

– De... Tom, vigyázz minden lépésedre, ha tényleg élni akarsz. Én mondom neked, hogy New Yorkban most több a vadász, mint a lakos. És minden közlekedési eszközt figyelnek..

– Kösz – kiáltotta vissza Blaine, miközben lefelé futott.

Az utcán állt, de nem tudta hová menjen. Azonban nem volt ideje töprengeni. Késő délutánra járt az idő, még órák vannak hátra, mielőtt leszáll az elrejtő sötétség. Kiválasztott egy irányt, és elindult.

Lábai ösztönösen a város szegénynegyedei felé vitték.

26.

Zsebre dugott kézzel haladt el a roskatag bérkaszárnyák és nagy lakóházak mellett, olcsó szalonokat és éjszakai lokálokat hagyott maga mögött, s közben gondolkozni próbált. Ki kell találjon valamit. A vadászok egy-két órán belül elkapják, ha nem dolgoz ki valamilyen tervet arra, hogyan jusson ki New Yorkból.

Jones elárulta, hogy a szállítási szolgáltatásokat figyelik. Milyen reménye lehet akkor? Fegyvertelenül, védtelenül...

Nos, talán ezen lehet segíteni. Fegyverrel a kezében a dolgok kissé másként festenének. Sőt, nagyon is másként. Amint Hull egyszer kifejtette, a vadász legálisan lelőheti a Prédát, de ha a Préda lő le egy vadászt, akkor letartóztatás és szigorú büntetés vár, rá.

Ha valóban lelőne egy vadászt, a rendőrségnek le kéne tartóztatnia őt! Nagyon bonyolulttá válhat a dolog, de pillanatnyilag megmentené a veszélytől.

Addig ment, amíg egy zálogházhoz nem ért. A kirakatban csillogó elrendezésben lő- és sugárfegyverek, vadászpuskák, kések és macheték kellették magukat. Blaine belépett.

– Egy fegyvert akarok – mondta a pult mögött álló bajuszos embernek.

– Egy fegyvert. Vagy úgy. És milyen típusút? – kérdezte a férfi.

– Van valamiféle sugárfegyvere?

A férfi bólintott, és egy fiókhoz lépett. Egy csillogó kézifegyvert vett elő, ragyogó rézmarkolattal.

– Ez itt – magyarázta – egy különleges vétel. Eredeti Sailes-Byron féle tűsugaras pisztoly, melyet a nagy Vénusz Játékokban használtak vadászatra. Ötszáz méterről bármit leszedhet vele, ami jár, mászik vagy repül. Az oldalán ez itt a csőnyílás-állító. Szélesre állítja, ha közeire akar lőni, vagy tű nagyságúra állíthatja távolra célzáskor.

– Remek, remek – mondta Blaine, és bankjegyeket húzott elő a zsebéből.

– Ez a gomb itt – mutatta az eladó – szabályozza a lövés hosszúságát. Ha így van beállítva, mint most, akkor egy átlagos szakaszú lökést kap. Egy kattintás, és a sugárnyaláb időtartama negyedmásodperccel meghosszabbodik. Ha automatára állítja, úgy tud vágni vele, mint egy szikével. Több, mint négy órára elegendő töltettel rendelkezik, és az eredeti tárban is több, mint három órányi maradt. Sőt, még otthon a műhelyben is használhatja ezt a fegyvert. Egy speciális rátéttel és szűrővel, mely csökkenti a hatását, jobban vághat vele műanyagot, mint bármilyen fűrésszel. Egy másféle szűrővel forrasztólámpát csinálhat belőle. A szűrők megvásárolhatók.

– Megveszem – szakította félbe Blaine. A zálogos bólintott.

– Láthatnám az engedélyét, kérem?

Blaine elővette a vadászengedélyét, és bemutatta a férfinak. Az bólintott, és őrjítő lassúsággal kitöltött egy számlát.

– Becsomagoljam?

– Nem fontos. Úgy viszem, ahogy van.

– Összesen hetvenöt dollár lesz – közölte az eladó. Miközben Blaine áttolta a pénzt a pulton, a fickó egy listán keresgélt valamit a mögötte lévő falon.

– Várjunk csak! – mondta hirtelen.

– Mi?

– Nem adhatok el magának a fegyvert.

– Miért nem? – kérdezte Blaine. – Látta a Vadászengedélyemet.

– De azt nem említette, hogy maga nyilvántartott Préda. Tudja, hogy a Prédának nem lehet fegyvere. A nevét fél órával ezelőtt jegyezték be. Legálisan egész New Yorkban nem tud fegyvert szerezni, Mr. Blaine.

A zálogos visszalökte a pénzt a pultra. Blaine a tűsugaras fegyver után kapott. A zálogos gyorsabbnak bizonyult, és ráfogta.

– Most megkímélhetném a vadászokat a kellemetlenségektől – mondta. – Maga megszerezte az átkozott túlvilágját. Mit akar még?

Blaine dermedten állt. A zálogos leengedte a fegyvert.

– De ez nem az én szakmám – mondta. – A vadászok úgyis gyorsan elkapják.

A pult alá nyúlt, és megnyomott egy gombot. Blaine megperdült, és kirohant a boltból. Sötétedett. Viszont már ismerik a pozícióját. A vadászok most már közelednek.

Úgy hallotta, mintha valaki a nevét kiáltotta volna. Keresztülfurakodott a tömegen, nem nézett hátra, és próbálta átgondolni, mitévő legyen. Nem halhat meg így, vagy mégis? Nem azért tett meg az időben százötvenkét évet, hogy most egymillió ember szeme előtt lelőjék! Ez egyszerűen nem lenne fair!

Egy vigyorgó férfit fedezett fel szorosan a nyomában. Theseus volt, kezében fegyverrel, csak a megfelelő pillanatot várta, hogy tisztán lelőhesse.

Blaine megugrott, kivált a tömegből, és gyorsan befordult egy mellékutcába. Végigrohant rajta, aztán hirtelen megtorpant.

Az utca túlsó végén a fényben kirajzolódva egy férfi állt. Az egyik keze csípőre téve, a másikban egy puska lövésre készen. Blaine habozott, visszapillantott Theseusra.

A kis vadász tüzelt, s a kivillanó sugár megperzselte Blaine kabátujját. Blaine egy nyitott ajtó felé vetette magát, ám azt hirtelen a képébe vágták. Egy második lövés is megpörkölte a kabátját.

Mintha álomvilágban járna, látta a vadászok közeledését:

Theseus szorosan a nyomában, a másik vadász messze előtte, elzárja a menekülés útját.

Blaine ólomlábakon a távolabb lévő férfi felé futott, aknafedők és föld alatti fedőrácsok fölött, lehúzott redőnyű boltok és bezárt üzletek mellett.

– Vissza, Theseus! – kiáltotta a másik vadász. – Elkapom!

– Kapd el, Hendrick! – kiáltott vissza Theseus, és a falhoz tapadt, hogy ne legyen a lövés útjában.

A tizenöt méterre lévő fegyveres célzott és tüzelt. Blaine hasra vágta magát, és a sugár elzúgott a feje fölött. Oldalt gördült, próbálván kihasználni a kapualj nyújtotta tökéletlen fedezéket. Sugárnyalábok fúródtak be a nyomában, belevájtak a betonba, és gőzzé változtatták a szennyvízpocsolyákat.

Aztán egy föld alatti rács megnyílt Blaine alatt.

Zuhanás közben rájött, hogy a rácsot valószínűleg a sugár gyengítette el. Vak. szerencse! Azonban lábra kell érkeznie. Eszméleten maradni és kihasználva szerencséjét elvonszolni magát a nyílástól. Ha elveszti az eszméletét, a teste ott fekszik majd az akna alján, tökéletes rálátás esik rá felülről, könnyű célpontot nyújt a nyílás szélén megálló vadászoknak.

Próbált esés közben fordulni, de már elkésett. A vállára esett, és a fejét beverte egy vasoszlopba. De a késztetés, hogy öntudatánál maradjon, olyan erős volt, hogy feltápászkodott.

El kell magát vonszolnia az útból, mélyen be a föld alatti alagútba, jó messzire, hogy ne találhassák meg.

Azonban már az első lépés is túl sok volt neki. Émelygett, a lábai összecsuklottak alatta. Arcra bukott, aztán a hátára fordult, és a fölötte ásító nyílásra tapadt a tekintete.

Aztán elvesztette az eszméletét.

NEGYEDIK RÉSZ

27.

Amikor magához tért, Blaine határozottan utálta a másvilágot. Sötét volt, göröngyös, olajszagú és nyálkás. Ráadásul fájt a feje, és úgy érezte, mintha a háta három helyen eltört volna.

Éreznek a szellemek fájdalmat? Blaine megmozdult, és felfedezte, hogy még mindig van teste. Sőt, nagyon is érezte a testét. Nyilván nem került át a másvilágra.

– Pihenjen még egy kicsit – javasolta egy hang.

– Ki az? – kérdezett Blaine az áthatolhatatlan sötétségtől.

– Smith.

– Ja. Maga. – Blaine lüktető fejét tapogatva felült. – Hogy csinálta, Smith?

– Majdnem nem sikerült – válaszolta a zombi. – Amint bejelentették, hogy Prédának jelölték ki, azonnal magáért indultam. Néhány barátom önként ajánlkozott, hogy segít, de maga túl gyorsan mozgott. Magára kiáltottam, amikor kijött a zálogházból.

– Tényleg, mintha hallottam volna valamit – motyogta Blaine.

– Ha hátrafordul, elvittűnk volna azon nyomban. Nem tette. Így hát követtűk. Néhányszor aluljáró rácsokat és kábelnyílás fedeleket nyitottunk ki magának, de nem mindig sikerült időben. Kicsit mindig elkéstünk.

– Utoljára azonban nem – jegyezte meg Blaine.

– Végül pontosan maga alatt sikerült kinyitnom egy rácsot. Sajnálom, hogy beverte a fejét.

– Hol vagyok?

– Kivonszoltam a főalagútból – közölte Smith. – Egy oldalfolyosóban van. A vadászok itt nem bukkannak magára.

Blaine ismét nem talált megfelelő szavakat arra, hogyan fejezze ki köszönetét Smith-nek. És Smith megint nem várt köszönetet.

– Nem magáért csináltam, Blaine. Magam miatt. Szükségem van önre.

– Rájött már, hogy miért?

– Még nem – mondta Smith. Blaine szeme hozzászokott a félhomályhoz, és ki tudta venni a zombi fejének és vallanak körvonalait.

– És most?

– Most biztonságban van. Elvihetjük a föld alatt egészen New Jersey-ig. Onnan magától kell boldogulnia. De nem hiszem, hogy azután túl sok gondja lenne.

– Most mire várunk?

– Mr. Keanre. Szükségem van az engedélyére, hogy keresztülvihessem magát az átjárón.

Vártak. Néhány perc múlva Blaine ki tudta venni Mr. Kean vékony alakját, amint a hatalmas termetű néger karjára támaszkodva közeledett.

– Sajnálom, hogy gondjai támadtak – mondta Kean, leülve Blaine mellé. – Nagyon sajnálatos.

– Mr. Kean – kezdte Smith –, ha lehetne, elvinném a régi Holland Alagüton keresztül New Jersey-be...

– Őszintén sajnálom – vágott közbe Kean –, de nem engedélyezhetem.

Blaine körülnézett, és azt látta, hogy egy tucat rongyos zombi veszi körül.

– Beszéltem a vadászokkal – folytatta Kean –, és a szavamat adtam, hogy maga visszakerül a felszínre félórán belül. Most mennie kell, Blaine.

– De miért?

– Egyszerűen nem áll módomban segíteni önnek – mondta Kean. – Már az első alkalommal is rendkívüli kockázatot jelentett, hogy hagytam meggyalázni Reilly sírját. De ezt engedtem Smith kedvéért, mert úgy tűnik, az ő sorsa összekapcsolódik a magáéval valami módon. És Smith a népembe tartozik. De ez már túl sok. Tudja, hogy mi csak a föld alatt élhetünk, épphogy megtűrnek bennünket.

– Tudom – mondta Blaine halkan.

– Smith-nek gondolnia kellett volna a következményekre. Amikor a rácsot kinyitotta magának, a vadászok beözönlőitek. Nem találták meg, de tudták, hogy itt van lenn valahol. És keresni kezdték, Blaine, mindent átkutattak! Tucatnyian kutatnak a folyosóinkon, lökdösik az embereinket, fenyegetőznek, kiabálnak, és a kis rádiójukba beszélnek. Tudósítók is érkeztek, és még szájtáti nézelődők is. Néhány fiatalabb vadász ideges lett, és lövöldözni kezdett a zombikra.

– Igazán nagyon sajnálom – mondta Blaine.

– Nem a maga hibája. Azonban Smith-nek több esze is lehetett volna. A föld alatti világ nem egy szuverén királyság. Épphogy megtűrnek bennünket, elviselnek, de bármikor kiirthatnak. Így hát beszéltem a vadászokkal és a tudósítókkal.

– Mit mondott nekik? – kérdezte Blaine.

– Azt mondtam, egy hibás rács nyílt ki maga alatt. Azt mondtam, hogy véletlenül zuhant le, és kúszva keresett menedéket. Biztosítottam őket, hogy a zombiknak ehhez semmi közük; hogy megtaláltuk magát, és félórán belül visszakerül az utca felszínére. Elfogadták a magyarázatomat, és elmentek. Bár másképp tehettem volna.

– Nem hibáztatom – mondta Blaine, és lassan feltápászkodott.

– Nem adtam meg nekik, hogy hol bukkan fel – folytatta Kean. – Legalább jobbak lesznek az esélyei, mint korábban. Bár többet tehetnék, de nem hagyhatom, hogy a föld alatti világ vadászatok színterévé váljon. Semlegesnek kell maradnunk, nem zavarhatunk senkit, nem ijeszthetünk meg senkit. Csak így maradhatunk fenn, amíg a megegyezés kora be nem köszönt.

– Hol fogok kimenni? – kérdezte Blaine.

– Kiválasztottam egy használatlan folyosó kijáratot a West 79th Streeten – mondta Mr. Kean. – Onnan jó esélyekkel indulhat. És tettem még valamit, amit valószínűleg nem lett volna szabad.

– Mi az?

– Kapcsolatba léptem egy barátjával, aki várai fogja a kijáratnál. De kérlek, ne mondja el senkinek! Siessünk!

Mr. Kean végigvezette a menetet a kanyargós föld alatti labirintusban, a sort Blaine zárta, akinek a fejfájása lassan alábbhagyott. Hamarosan megálltak egy betonlépcső mellett.

– Itt a kijárat – szólt Kean. – Jó szerencsét, Blaine.

– Köszönöm – mondta Blaine. – Smith... köszönöm.

– Megtettem, ami tőlem tellett – felelte Smith. – Ha maga meghal, valószínűleg én is meghalok. Ha életben marad, megpróbálok tovább emlékezni.

– És ha eszébe jut?

– Akkor meglátogatom – válaszolta Smith. Blaine biccentett, és fellépkedett a lépcsőn.

Odakinn éjszaka honolt, a 79th Street elhagyatottnak tűnt. Blaine megállt a kijárat mellett, körülnézett, és azon töprengett, mit csináljon.

– Blaine! Valaki szólította. De nem Marie, mint remélte. Egy férfi hangja volt, valakié, akit ismert – Sammy Jonesé, esetleg, vagy Theseusé.

Gyorsan visszafordult a földalatti kijárata felé. Zárva találta, biztonságosan elreteszelték.

28.

– Tom, Tom, én vagyok!

– Ray?

– Hát persze! Halkan beszélj. A vadászok a közelben bóklásznak. Várj csak!

Blaine várt, lekuporodott a kijárat korlátja mellé, és körbekémlelt. Melhillnek nyomát sem látta. Nem lebegett ektoplazmikus gőz, nem látszott semmi, csak egy suttogó hang hallatszott. – Oké – suttogta Melhill. – Nyugat felé menj. Gyorsan.

Blaine elindult, és érzékelte, hogy Melhill láthatatlan lénye ott lebeg a közelében.

– Ray, hogy kerülsz ide? – kérdezte.

– Épp itt az ideje, hogy segítsek egy kicsit – mondta Melhill. – A vén Kean kapcsolatba lépett a barátnőddel, ő pedig érintkezésbe lépett velem a Spiritiszta Központon keresztül. Várj! Azonnal állj meg!

Blaine visszaugrott egy épület sarka mögé. Egy heli cirkált lassan a háztető magasságában.

– Vadászok – mondta Melhill. – Téged űznek, haver. Vérdíjat tűztek ki a fejedre. Még a nyomra vezető információt is jutalmazzák. Tom, mondtam Marie-nek, hogy megpróbálok segíteni. Nem tudni, meddig sikerűi. Használj fel. A másvilág ezután is vár rám.

– Ray, nem is tudom, hogyan...

– Hagyd csak. Figyelj, Tom, nem tudok sokat beszélni. Marie kötött valami egyezséget néhány barátjával. Nekik van egy tervük, ha el tudlak juttatni hozzájuk. Állj!

Blaine megállt, és gyorsan fedezékbe bújt egy postaláda mögött. Hosszú másodpercek teltek. Aztán három vadász sietett el a közelben, lövésre kész fegyverekkel. Amikor eltűntek a sarok mögött, Blaine mehetett tovább.

– Jó szemed van – közölte Melhillel.

– Innen fentről elég jól látni – jött a válasz. – Gyorsan siess át az úton!

Blaine átrohant. Az elkövetkező tizenöt percben Melhill utasításait követve. összevissza kanyargóit az utcákon, bejárva szinte a város teljes csataterét.

– Ez az – mondta Melhill végül. – Az az ajtó a végállomás, a 341-es szám. Megcsináltad! Viszlát, Tom. Vigy...

Ebben a pillanatban két ember fordult be a sarkon, és rámeredtek Blaine-re.

– Hé, ez az a fickó! – kiáltotta az egyik..

– Miféle fickó?

– Akire jutalmat tűztek ki, Hé, te!

Rohanni kezdtek. Blaine meglendítette az öklét, és az egyiket egyetlen csapással letaglózta. Megperdült, és a másikat kereste, de azt Melhill foglalkoztatta.

A második férfi fejére szorította kézzel próbált védekezni. Egy szemeteskuka fedele csattogott rejtélyesen a fülein. Blaine odalépett, és befejezte a munkát.

– Ez piszok jó volt – lehelte Melhill alig hallható hangon. – Mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen érzés kísérteni. Azonban ez nagyon kimerítő... Sok sikert, Tom!

– Ray! – Blaine várt, de nem kapott választ, és már nem érezte Melhill jelenlétét.

Blaine nem várt tovább. Odasietett a 341-es ajtóhoz, kinyitotta, és belépett.

Egy keskeny folyosóra jutott. A végén egy ajtó látszott. Blaine bekopogott.

– Szabad! – hallatszott.

Kinyitotta az ajtót, és belépett egy kicsi, elhanyagolt, befüggönyözött szobába.

Blaine azt hitte, hogy őt már nem érheti több meglepetés. Ám egy kissé megrándult, amikor egy ismerőst pillantott meg: Carl Orc, a testűzér vigyorgott rá. Mellette pedig Joe üldögélt, a kis termetű transzplantációs ügynök. Ő is vigyorgott.

29.

Blaine automatikusan hátralépett az ajtó felé, de Orc intett neki, hogy jöjjön csak. A testűzér semmit sem változott, még mindig nagyon magas volt és vékony, napbarnított arca hosszúkás és gyászos, szeme keskeny, pillantása egyenes és becsületes. Ruhái most is pacuhán lógtak rajta, mintha farmerhez szokott volna, nem pedig szövetnadrágban.

– Már vártunk – mondta Orc. – Emlékszel Joe-ra, ugye?

Blaine bólintott; nagyon is jól emlékezett a gyanús tekintetű kis emberre, aki elvonta a figyelmét, míg Orc valamit beleszórt az italába.

– Örülök, hogy ismét találkoztunk – üdvözölte Joe.

– Mérget mertem volna venni rá – mondta Blaine, de nem mozdult az ajtótól.

– Gyere beljebb, és ülj le – invitálta Orc. – Ne félj, nem eszünk meg, Tom. Tényleg nem. Borítsunk fátylat a múltra.

– Te meg akartál ölni.

– Üzlet az üzlet – mondta Orc egyenesen. – Most viszont már egyazon oldalon állunk.

– Honnan tudhatom?

– Az én becsületességemet – jelentette ki Orc – még egyetlen ember sem kérdőjelezte meg. Akkor pedig pláne nem, amikor tényleg becsületes vagyok, és most ez a helyzet. Miss Thorne bérelt fel bennünket, hogy juttassunk ki téged az államokból, és mi is távozni szándékoztunk. Ülj le, és beszéljük meg. Nem vagy éhes?

Blaine vonakodva ült le. Szendvicsek hevertek az asztalon, és egy üveg vörös bor. Csak most döbbent rá, hogy egész nap nem evett. Nekiesett a szendvicseknek, miközben Orc egy vékony szivarra gyújtott, Joe pedig szundítani látszott.

– Tudod – mondta Orc, kifújva a kék füstöt –, majdnem nem vállaltam el a melót. Nem mintha a pénzt keveseltem volna; hiszen Miss Thorne meglehetősen bőkezű volt. Csakhogy, Tom, ez a legnagyobb embervadászat, ami ebben a városban valaha is előfordult. Láttál már hasonlót, Joe?

– Soha – felelte Joe, és határozottan rázta a fejét. – Az egész város felbolydult, mint egy méhkas.

– A Rex komolyan el akar kapni – mondta Orc. – Elszánták magukat, hogy ízekre tépjenek, amint megpillantanak. Az ember ideges lesz, ha arra gondol, milyen hatalmas szervezet ellen kell harcolnia. Azonban ez kihívás is, egy igazi, emberpróbáló kihívás.

– Carl szereti a nagy feladatokat – közölte Joe.

– Ez így van – ismerte el Orc. – Különösen ha nagy haszonra lehet szert tenni vele.

– De hová szökhetnék? – kérdezte Blaine. – Hol nem talál rám a Rex?

– Nincs olyan hely – jegyezte meg Orc szomorúan.

– El a Földről? A Marsra? A Vénuszra?

– Az még rosszabb. A bolygókon csak kis települések vannak, és alig egy-két város. Mindenki ismer mindenkit. A hír mindenhová eljut egy hét alatt. Ráadásul nem is tudnál beilleszkedni. Eltekintve attól, hogy a Marsot kínaiak lakják, a többi bolygón még mindig csak tudós kolóniák és kísérleti nevelőintézetek találhatók. Nem tetszene.

– Akkor hová?

– Pontosan ezt kérdeztem én is Miss Thome-tól – felelte Orc. – Megvitattunk néhány lehetőséget. Először egy zombivá alakító operáció került szóba. Ezt el tudnám intézni. A Rex sohasem bukkanna rád a föld alatt.

– Akkor inkább a halál – mondta Blaine.

– Egyetértek. Így ezt a lehetőséget elvetettük. Aztán arra gondoltunk, találunk neked egy kis farmot az Atlanti-óceán mélyén. Azonban ahhoz, hogy valaki képes legyen megélni a tenger alatt, speciális mentalitásra meg hasonlókra van szükség, és szerintünk te más típus vagy. Valószínűleg begolyóznál. Így hát, hosszas megfontolás után úgy döntöttünk, hogy a legjobb hely számodra Marquesasban van.

– A micsodában?

– Marquesasban. Elszigetelt csoportok élnek kis szigeteken, eredetileg polinézek, a Csendes-óceán közepéről. Nincsenek túl messze Tahititól.

– A Déli-tengerek – motyogta Blaine.

– Igen. Szerintünk ott sokkal otthonosabban fogod érezni magad, mint bárhol másutt a Földön. Azt mondják, pont olyan, mint a huszadik század. És ami még fontosabb, lehet, hogy a Rex ott békén hagy.

– Miért tennék?

– Nyilvánvaló indokból, Tom. Gondolkozz csak, miért akarnak ők annyira megölni? Mivel ők ragadtak ki illegálisan a múltból, és attól tartanak, hogy a kormány tudomást szerez rólad. Azonban ha a Marquesasra mégy, kikerülsz az Államok kormányának hatásköréből. És a távozásod a Rex szemében jó szándékról tanúskodik. Az az ember, aki fel akarja jelenteni őket az USA kormányánál, nem távozik Marquesasra. Továbbá, Marquesas egy független kis nemzet, mióta a franciák lemondtak róluk. Így hát a Rexnek speciális engedélyt kellene szereznie, hogy ott vadászhasson. Egészében véve, mindenkinek csak gondot okozna. Az USA kormánya minden bizonnyal ejteni fogja az ügyet, és azt hiszem, a Rex békén fog hagyni.

– Biztos ez? – kérdezte Blaine.

– Természetesen nem. Ez csak egy feltevés. De eléggé valószínű.

– Nem lehetne valamiféle alkut kötni a Rexszel? Orc a fejét rázta.

– Ahhoz, hogy alkudni tudj, lenni kellene valaminek, amit felkínálhatsz. Amíg New Yorkban vagy, számukra könnyebb és biztonságosabb megoldás, ha megölnek.

– Azt hiszem, igazad van – mondta Blaine. – Hogy akarsz kijuttatni?

Orc és Joe kényelmetlenül néztek össze.

– Hát, ez a nagy problémánk – mondta Orc. – Semmiféle útvonalat nem ismerünk, amin élve távozhatnál.

– Helivel vagy repülővel?

– Minden légijárművet ellenőriznek, és vadászok várnak minden reptéren. A földi járművek ugyancsak szóba sem jöhetnek.

– Álcázva?

– Lehet, hogy erre lett volna esély a vadászat első órájában. Most már teljességgel lehetetlen, még akkor sem menne, ha egy plasztikai sebész átoperálná az arcodat.

Mostanra a vadászokat már felszerelték azonosító eszközökkel. Azonnal átlátnak rajtad.

– Tehát nincs kiút?

Orc és Joe ismét kényelmetlen pillantást váltottak.

– De van – kezdte Orc. – Mindössze egy út van. De neked valószínűleg nem fog tetszem.

– Élni szeretnék. Mi az?

Orc nem felelt azonnal, rágyújtott egy újabb szivarra.

– Az a tervünk, hogy téged lefagyasztunk az abszolút nulla fokra, mint az űrutazásnál. Aztán kihajózunk egy fagyasztott marhahúst tartalmazó ládában. A tested a rakomány közepén lesz. Így valószínűleg nem fogják felfedezni.

– Elég kockázatosnak hangzik – merengett Blaine.

– Nem annyira kockázatos az – felelte Orc. Blaine a homlokát ráncolta, valami bajt orrontott.

– Egész idő alatt eszméletlen leszek, igaz? Orc sóhajtott.

– Nem – mondta hosszú szünet után.

– Ne-e-em?

– Ezt nem lehet így fogalmazni – mondta Orc. – Az az igazság, hogy te és a tested nem lesztek egyben. Ez az a dolog, amire azt mondtam, hogy nem fog tetszeni.

– Hogy a francba érted ezt? – kérdezte Blaine talpra ugorva.

– Nyugalom – intett Orc. – Ülj le, szívj el egy szivart, igyál még egy kis bort. A helyzet a következő, Tom. Nem tudunk kicsempészni egy gyorsfagyasztott testet, ha élő tudat lüktet benne. A vadászok számítanak valami ilyesmire. El tudod képzelni, mi történne, amikor egy gyors rutinszűrést végeznének a fagyasztott marhahúson, és egy szunnyadó tudatot érzékemének benne? Felröppen a jelzőrakéta. Adieu la musique! Nem akarlak átverni, Tom, de egyszerűen nincs más mód.

– Akkor mi történik a tudatommal? – kérdezte Blaine visszaülve.

– Ez az – mondta Orc – ahol Joe szerepére szükség van. Mondd el neki, Joe!

Az alacsony fickó sűrűn bólogatott.

– A transzplantáció, barátom, az a megoldás.

– A transzplantáció?

– Már meséltem neked róla, azon a bizonyos estén, amikor először találkoztunk. Emlékszel? A transzplantáció a legszórakoztatóbb időtöltés, az a játék, amit nagyon sokan játszanak, a kifinomult elmék élvezete, a megfáradt testek frissítője. Világméretű hálózatunk van a transzplantáció élvezőiből, Blaine. Emberek, akik szeretik a változatosságot, férfiak és nők, akik ráuntak, hogy ugyanazt a testet viseljék állandóan. Felveszünk a szervezetbe.

– A tudatomat is külön juttatjátok ki az országból? – kérdezte Blaine.

– Úgy van! Testről testre – mondta Joe. – Hidd el, ez nem csak eredményes, szórakoztató is lesz.

Blaine olyan hirtelen pattant fel, hogy feldöntötte a székét.

– Egy nagy frászt! – kiáltotta. – Egyszer s mindenkorra mondom, hogy nem szállók be ebbe a mocskos kis játékba. Inkább megkockáztatom az utcát.

Az ajtó felé indult.

– Tudom, hogy egy kicsit ijesztő, de...

– Nem!

– A fenébe, Blaine, legalább végighallgatnád az embert?

– Jól van – morogta Blaine. – Beszélj! Joe töltött magának egy fél pohár bort, és megitta. – Kissé nehéz ezt elmagyarázni egy múltbéli fickónak. Mégis, próbáld felfogni, amit mondok. Blaine óvatosan bólintott.

– Nos hát. A transzplantációt manapság szexuális játszadozásra használják, és én ezzel üzletelek. Hogy miért? Mivel az embereket nem érdekli a többi felhasználási lehetőség, és mivel a reakciós szemléletű kormány betiltotta. Azonban a transzplantáció sokkal több, mint játék. Egy meredeken új életmód! És akár tetszik neked meg a kormánynak, akár nem, ez a jövő világát képviseli. A kis ügynök szeme csillogott. Blaine ismét leült.

– Az emberi létet két alapvető elem határozza meg – jelentette ki Joe. – Az egyik a szabadságért vívott örökös küzdelem: a vallásszabadságért, a sajtó- és gyülekezési szabadságért, a szabad választásért... a szabadságért! És az élet másik alapvető eleme, a kormány erőfeszítése, hogy ne adjon a népnek szabadságot.

Blaine eltűnődött az emberi lét alapelemeinek e leegyszerűsített szemléletén, de nem szólt semmit.

– A kormány – folytatta Joe –, számos indokból tagadja meg a néptől a szabadságot. Biztonsági érdekből, személyi haszonért, hatalmi törekvések miatt, vagy csupán azért, mert úgy érzi, hogy a nép még nem érett meg rá. Azonban bárhogy legyen is, az alap tény marad: az ember szabadságért küzd, a kormány pedig azért, hogy ezt megtagadhassa. A Transzplantáció csupán egy azon szabadságok hosszú sorában, melyet az emberek áhítanak, és amelyről a kormány úgy érzi, nem jó számukra.

– A szexuális szabadság? – kérdezte Blaine gúnyosan.

– Dehogy! – kiáltotta Joe. – Nem mintha valami bajom lenne a szexuális szabadsággal. Azonban a transzplantáció ennél sokkal többet jelent. Igen, ezt hirdetjük... propaganda célból. Mivel az emberek nem kérnek az absztrakt fogalmakból, és gyűlölik az elméleteket. Tudni akarják, mire lesz jó nekik ez a szabadság. Egy csekély részt felvillantunk belőle, a többire majd maguktól jönnek rá.

– Mire jó a transzplantáció? – kérdezte Blaine.

– A transzplantáció révén – hadarta Joe buzgón – az ember átléphet azokon a határokon, melyeket az öröklése és a körülményei kényszerítettek rá!

– Mi?

– Igen! A transzplantáció révén az ember cserélhet tudást, testet, képességet és adottságot bárkivel, aki beleegyezik a cserébe. És sokan megteszik. A legtöbb ember egész életében elégedetlen az adottságaival, bármilyen jók is azok. Az ember egy igen nyugtalan teremtmény. A zenészek mérnökök szeretnének lenni, a reklámszakemberek vadászok, a tengerészek pedig írók. Azonban többnyire nincs elég idő ahhoz, hogy az ember egynél több szakma minden fogását elsajátíthassa életében. És még ha lenne is rá idő, a tehetség nem mindenkinek adatott meg. A transzplantációval az ember született adottságokhoz juthat, tehetséghez, tudáshoz, amit csak akar. Gondolj csak bele! Miért élné le az ember az egész életét egy olyan testben, amit nem is ő választott magának? Mintha azt mondanánk, hogy magában kell hordoznia az öröklött betegségeit, és ne is próbálja kikúrálni azokat. Az embernek adassék meg az a szabadság, hogy ő választhassa meg azt a testet és adottságokat, melyek legjobban illenek az egyéniségéhez.

– Ha ez az elgondolás valóra válna – jegyezte meg Blaine –, tele lennénk neurotikusokkal, akik naponta cserélgetnék a testüket.

– Ugyanilyen érvekkel támadnak minden szabadságra törekvést – mondta Joe csillogó szemmel. – A történelem folyamán vitatták, hogy az embernek nincs elég esze ahhoz, hogy ő válassza meg 'saját vallását, vagy hogy a nőknek nincs annyi intelligenciájuk, hogy szavazzanak, vagy hogy a nép nem választhat képviselőket, mert úgyis ostobán választanának. És persze a világ tele van neurotikusokkal, olyan emberekkel, akik még a mennyországban is elégedetlenek lennének. Azonban sokkal több azoknak a száma, akik jól tudnának élni ezzel a szabadsággal.

Joe lehalkította a hangját, és suttogva folytatta.

– Tudnod kell, Blaine, hogy az ember nem azonos a testével, hiszen azt véletlenszerűen kapja. Nem azonos az adottságaival, hiszen azokat is készen kapja. A képességeit az öröklés határozza meg, s az adott környezet formálja. Nem azonos azokkal a betegségekkel, amelyeket a szülei génjeiből kapott, és nem azonos a környezetével. Az ember mindezen dolgok összege, de még annál is sokkal több. Van hatalma ahhoz, hogy változtasson a környezetén, meggyógyítsa a betegségeit, fejlessze képességeit... és végül, hogy maga választhassa ki a testét és az adottságait! Ez az igazi szabadság, Blaine! Ez történelmileg elvitathatatlan, akár tetszik magának vagy a kormánynak, akár nem. Mert az embernek minden lehetséges szabadsággal rendelkeznie kell!

Joe befejezte heves és kissé összefüggéstelen szónoklatát, és kivörösödve levegő után kapkodott. Blaine újonnan támadt tisztelettel meredt a kis emberre. Ez az ember, döbbent rá, a 2110-es év igazi forradalmára.

– Ez a lényeg, Tom. A transzplantáció törvényes Svédországban és Ceylonban, és úgy tűnik, nem rombolta össze a társadalmi erkölcsöt.

– Idővel – mondta Joe, és töltött magának egy pohár bort – az egész világon alkalmazzák majd a transzplantációt. Ez vitathatatlan.

– Meglehet – vélte Orc. – Ámbár az sem kizárt, hogy egy még újabb szabadságot találnak ki, és az veszi át a helyét. Bárhogy legyen is, Tom, láthatod, a transzplantációnak van némi erkölcsi jogosultsága. És ez az egyetlen módja, hogy megmenthessük a testedet. Mit szólsz hozzá?

– Te is forradalmár vagy? – kérdezte Blaine. Orc elvigyorodott.

– Meglehet. Azt hiszem, olyan vagyok, mint az, aki keresztülhatolt az ostromzáron az amerikai polgárháború alatt, vagy mint azok a fickók, akik fegyvereket szállítottak a közép-amerikai forradalmároknak. Haszonért dolgoztak, de nem ellenezték a társadalmi változást.

– Bizony, bizony – mondta Blaine gunyorosan. – És én egészen mostanáig azt hittem, közönséges bűnöző vagy.

– Hagyjuk – mondta Orc kedvesen. – Megpróbálod?

– Nyilván – mondta Blaine. – Meggyőztetek. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha egy forradalmi változás előfutára leszek.

Orc elmosolyodott.

– Jó. Reméljük, sikerülni fog. Gyűrd fel az ingujjad! Jobb, ha máris kezdjük.

Blaine felgyűrte a bal ingujját, Orc pedig egy injekciót vett elő az egyik fiókból.

– Ez csak elaltat – magyarázta Orc. – A Jógagép a másik szobában van. Az végzi el a tényleges munkát. Amikor magadhoz térsz, már valaki más elméjében leszel, és a tested mélyfagyott állapotban távolodik az országtól. Amint biztonságos lesz, visszajuttatunk bele.

– Hány elmén fogok keresztülvándorolni? – kérdezte Blaine. – És mennyi ideig tart az egész?

– Nem tudom, hányat kell majd használnunk. S hogy mennyi időt töltesz el egyben-egyben? Néhány másodpercet, pár percet, maximum egy félórát. Olyan gyorsan juttatunk előre, amilyen gyorsan csak tudunk. Tudod, ez nem teljes transzplantáció. Nem veszed át a test irányítását. Mindössze a tudat csekély részét uralod majd, inkább csak mint megfigyelő. Maradj nyugton, és viselkedj természetesen. Értetted?

Blaine bólintott.

– És hogy működik ez a Jógagép?

– Mint a jóga – felelte Orc. – A gép segít, hogy megtégy olyasmiket, amiknek a megtételéhez hosszú éveken át kellene jógáznod. Ellazít minden izmot és id.eget a testedben, fókuszálja és nyugalmi állapotba hozza az elmédet, segít az összpontosításban. Amikor eléred a csúcspontot, készen állsz az asztrális projekcióra. A gépe ebben is segít. Segít elhagyni a tested, melyre egy gyakorlott jógás gép nélkül is képes. Kivetít téged egy személyre, akit mi választottunk ki, s aki helyet ad neked. A többi már a vonzerőn múlik. Úgy siklasz majd be, mint egy partra vetett hal a vízbe.

– Elég kockázatosnak tűnik – vélte Blaine. – Mi lesz, ha nem sikerűi bejutnom?

– Bejutsz, haver, akár akarod, akár nem! Hallottál már arról, hogy egy démon megszáll valakit, ugye? Olyan emberekről, akiket megszállt a démon? Ez az elképzelés a világ szinte valamennyi népének a hiedelmében megtalálható. Néhány megszállott természetesen skizofrén volt, megint mások egyszerű csalók. Azonban nem egy esetben előfordult, hogy a szenvedő alany elméjét valóban megszállta egy magasabb tudat, valaki olyané, aki megtanulta, hogyan törjön ki a testéből és lépjen be egy másikba. A behatoló persze gépi segítség nélkül vette át az uralmat, és meg kellett vívnia az áldozata akaratával. A te esetedben segít a Jógagép ereje, és a megcélzott elme készségesen beenged. Tehát mi aggódni valód marad?

– Jól van – mondta Blaine. – Milyen az a Marquesas?

– Gyönyörű – felelte Orc, és beledöfte a tűt Blaine karjába. – Tetszeni fog.

Blaine lassan lebegett át az eszméletlenség létébe, s közben pálmafákra gondolt, korallzátonyokon megtörő fehér taréjű hullámokra, és bálványimádó, sötét bőrű leányokra.

30.

Nem érezte, mikor ébredt fel, nem volt átmenet az álom és az ébrenlét között. Hirtelen, mintha csak egy ragyogó színes diát vetítettek volna ki fehér képernyőre, öntudaton találta magát. Egyszerre csak, mintha marionett bábként zsinóron rángatták volna, életre kelt és mozgott.

Nem volt teljesen Thomas Blaine. Edgár Dyersen is volt. Pontosabban Blaine volt – Dyersenen tudatán belül, Dyersen testének egy különálló része, egy darabja Dyersen agyának, a világot Dyersen csipás szemével látta, Dyersen gondolatait gondolta, megtapasztalta Dyersen homályos, félig öntudatlan emlékeit, reményeit, félelmeit és vágyait. És eközben mindvégig Blaine maradt.

Dyersen-Blaíne kijött a felszántott területről, és az azt körülvevő fakerítésnek támaszkodva megpihent. Farmer volt, egy régi vágású, Dél Jersey-i piacra termelő farmer, csupán a legszükségesebb gépekkel, amelyekben valahogy nem bízott. A hetvenhez közel járt, és átkozottul jó egészségi állapotban volt. Néha fellépett egy kis gyulladás az ízületeiben, melyet a faluban az az ügyes fiatal orvos legtöbbször helyre hozott, és a háta néha fájt eső előtt. De ő egészségesnek tartotta magát, egészségesebbnek, mint a legtöbb ember, és úgy gondolta, még vagy húsz évig kitart ez az egészség.

Dyersen-Blaine a kunyhója felé indult. Szürke munkás inge fanyar izzadtsággal itatódott át, és izzadtság, foltozta alaktalan farmerjét is.

A távolból kutyaugatást hallott, és elmosódottan látta, amint egy sárgásbarna ugrándozik feléje. (Szemüveg? Nem, köszönöm. Jól megvagyok azzal, amim van.)

– Hé, Bajnok! Hé, öregfiú!

A kutya körbefutotta, aztán mellette szaporázta tovább. Valami szürkét tartott az állkapcsában, egy patkányt, vagy talán egy darabka húst. Dyersen-Blaine nem tudta pontosan kivenni.

Lehajolt, hogy megveregesse Bajnok fejét.

Újra csak nem érezte az átmenetet vagy az idő múlását. Egyszerűen egy új diát vetítettek a képernyőre, és egy új marionettbábu kelt életre.

Most Thompson-Blaine volt, tizenkilenc éves, a hátán fekve szundikált egy vitorlás csónak durva pallóján, a fővitorlát és a kormányrúdat lazán fogta egyik barnára sült kezében. Jobb felől az alacsonyan fekvő keleti partot látta még, a másik oldalról a Baltimore-kikötő egy darabkáját pillantotta meg. A vitorlás könnyedén siklott a gyönge nyári szellőben, és a víz vidám fodrokat vetett az orránál.

Thompson-Blaine új pózba helyezte hórihorgas, lebarnult testét a hajódeszkákon, addig fészkelődött, míg a lábait az árbocnak tudta támasztani. Alig egy hete érkezett haza a Marsról, ahol kétéves munka- és tanulmányi programon vett részt.

Érdekes volt, különösen a régészet és a speleológia. A földművelés néha unalmassá vált, de élvezte a betakarítógépek vezetését.

Most hazajött egy kétéves gyorsított főiskolai kurzusra. Aztán vissza kell térni a Marsra, mint farmigazgató.

De nem vihetik vissza, ha ő nem akar.

Lehet, hogy visszamegy. Az is lehet, hogy nem.

A Marson a lányok olyan szenteskedők. Önfejűek és szeretnek parancsolgatni. Ha visszamegy – már amennyiben egyáltalán visszamegy – innen visz magával feleségét, nem ott keres magának. Persze ott volt Marica, és ő aztán nem akármilyen lány volt. De az egész kibuc a déli-sarki Hasadékhoz költözött, és a legutolsó három levélre nem válaszolt. Nem is olyan jó nő.

– Hé, Sandy!

Thompson-Blaine felnézett, és Eddie Duelittle-et pillantotta meg, amint a csónakjából integetett. Eddie még csak tizenhét éves volt, sosem járt a Földön kívül, és űrhajóskapitány akar lenni. Hú! Ez aztán valami!

A nap a horizont felé ereszkedett, és Thompson-Blaine örült, hogy lenyugodni látja. Kandija volt este Jennifer Hunttal. Táncolni mennek a baltimore-i Starslingbe, és az apja megengedi, hogy elvigye a helit. Haver, mekkorát nőtt ez a Jenni az elmúlt két évben! És ahogy az emberre tud nézni! Merészen és mégis szemérmesen. Arról nem is beszélve, mi történik majd tánc után a heli hátsó ülésén. Lehet, hogy semmi. De talán, talán...

Thompson-Blaine felült, és elfordította a kormánylapátot. A csónak szelet fogott, és irányt változtatott. Ideje visszatérni a jacht kikötőbe, aztán haza vacsorára, aztán...

*

A fekete kígyókorbács a hátán csattant.

– Mozgás, ne lazsálj!

Piggot-Blaine megkettőzött erőfeszítéssel emelte fel a nehéz csákányt a levegőbe, és lecsapott vele a homokos útágyba. Az őr a közelében állt, bal karja alatt lőfegyverrel, jobbjában korbáccsal, melynek a vége a homokba lógott. Piggot-Blaine az őr vékony, buta arcának minden egyes ráncát, pórusát ismerte már, jobban ismerte a lefelé konyuló, pödrött, vékony kis bajuszt, a fakó szempárt, mint saját arcát.

Várj csak, te szaralak, motyogta magában. Eljön a te időd. Csak várj, várj egy kicsit.

Az őr ellépett pnnan, lassan fel-alá sétálgatott Mississippi tüzes napja alatt dolgozó fogoly munkások sorai mellett. Piggot-Blaine megpróbált köpni, de nem volt elég nyála. Azt gondolta, ez lenne az a kellemes, modern világ? Tele hatalmas, régi űrhajókkal, gépesített farmokkal, s itt a jó öreg, zsíros túlvilág? Azt gondoljátok, hogy így mennek a dolgok? Akkor kérdezzétek csak meg, hogyan építik az utakat Dél Mississipiben, Quilleg megyében. Nem fogják elárulni. Így aztán jobb lesz, ha saját magad jársz utána és fedezed fel. Mert ez a világunk igazi arca! Arny, aki előtte dolgozott, suttogva fordult hozzá:

– Kész vagy, Otis? Készen állsz?

– Készen – súgta vissza Piggot-Blaine, s vaskos ujjaival hol megmarkolta, hol elengedte a csákány műanyag nyelét. – Nagyon is készen állok, Amy.

– Akkor egy pillanat múlva. Figyelj Jeffre!

Piggot-Blaine szőrös mellkasa reménykedőén kidülledt. Sima, egyenes szálú, barna haját hátrafésülte a szeméből, és Jeffet figyelte, aki öt emberrel arrébb dolgozott a láncban. Piggot-Blaine várt, vállai a perzselő naptól égtek. A csuklóin varas sebeket hagyott a bilincs, a hátán pedig forradások látszottak a korábbi korbácsolásoktól. Őrjítő szomjúságot érzett a torkában. De egy merőkanálnyi víz sem tudta volna soha ezt a szomjat eloltani, semmi sem képes megszűntetni ezt az őrült szomj úságot, mely idejuttatta őt, miután feldúlta Gainsville egyetlen szalonját és megölte azt a büdös, öreg idiótát.

Jeff keze megmozdult. A foglyok összeláncolt sora előreugrott. Piggot-Blaine a vékony arcú őr felé vetette magát, a csákányát magasba emelve, amint az őr eldobta a korbácsát és ügyetlenül a fegyvere után kapkodott.

– Te rohadék! – kiáltotta Piggot-Blaine, és egyenesen az őr homlokába állította a csákányt.

– A kulcsokat!

Piggot-Blaine letépte a kulcsokat a halott őr övéről. Hallotta, hogy eldördül egy fegyver, hallott egy hangos halálsikolyt. Aggódva felpillantott...

*

Ramirez Blaine a lapos texasi síkságok fölött repült a helijével El Paso felé. Komoly fiatalember volt, és nagy figyelmet szentelt munkájának, az öreg helit a végsőkig hajszolta, hogy El Pasóba érjen, mielőtt a Johnson Vasárubolt bezár.

Óvatosan bánt az ócska t ragaccsal, és figyelmét csak alkalomszerűen törte meg egy-egy beszűrődő gondolat, gyors magassági számítások, az iránytű leolvasása, egy túra Guanajuatóba, ahová el kell mennie a jövő héten, s a bőrárak Ciudad Juárezben.

A síkság tarkán, zölden és sárgán suhant el alatta. Az órájára pillantott, aztán a kijelzőre.

Igen, gondolta Ramirez, odaér El Pasóba, mielőtt bezár a bolt! Még talán lesz ideje egy kis...

*

Tyler-Blaine megtörölte a száját az ingujjával, és egy kukoricakenyérrel felmártogatta a maradék szaftot. Böfögött, hátratolta a székét a konyhaasztaltól, és felállt.

Körülményes érdektelenséggel egy repedezett tálat vett elő az éléskamrából, és disznóhús darabkákkal, némi zöldséggel és nagy darab kukoricakenyérrel töltötte meg.

– Ed – szólt rá a felesége. – Mit csinálsz?

Rápillantott a feleségére. Sovány, gubancos hajú nő, akinek a szépsége az évek múlásával megkopott. Elfordította a tekintetét, és nem felelt.

– Ed! Felelj már, Ed!

Tyler-Blaine bosszúsan nézett rá, érezte, amint a fekélye sajogni kezd erre az éles, aggályoskodó hangra. A legélesebb hang egész Kaliforniában, mondta magában, és pont ő vette feleségül. Éles hang, éles orr, késpengényi szemöldök és csontos térdek, lapos, mint a deszka és terméketlen. A lába csak azért van, hogy a testét tartsa, de cseppet sem szemrevaló. A hasa csak arra jó, hogy megtömjék, nem arra, hogy megérintsék. Kalifornia összes lánya közül kétségkívül a legsiralmasabbat választotta, átkozott bolond fejjel, és ezt Rafe bácsi mindig a szemére is vetette.

– Hová viszed azt a tál ételt? – kérdezte a nő.

– Ki, megetetem a kutyát – felelte Tyler-Blaine, az ajtó felé indulva.

– Nincs is kutyánk! Ó, Ed, ne csináld ezt, legalább ma este ne!

– Márpedig megyek – erősködött a férfi, és örült, hogy az asszony kényelmetlenül feszeng.

– Kérlek, ma este ne! Hadd boldoguljon az öreg máshogy. Ed, hallgass rám! Mi lesz, ha a város megtudja?

– Leszállt a nap – mondta Tyler-Blaine. Az ajtó mellett állt, tállal a kezében.

– Az emberek kémkednek – mondta a nő. – Ed, ha rájönnek, meglincselnek minket, tudod, hogy megteszik.

– Jól mutatnál a kötélen – jegyezte meg Tyler-Blaine, és kinyitotta az ajtót.

– Csak azért csinálod, hogy engem bosszants! – kiabálta utána a nő.

Behúzta maga mögött az ajtót. Kívül koromsötét honolt. Tyler-Blaine az udvaron állt, nem messze a használaton kívüli csirkeóltól, és körbenézett. Az egyetlen ház a közelben Flannaganéké, úgy száz méternyire. De ők csak a saját dolgaikkal törődnek. Várt egy kicsit, hogy megbizonyosodjon arról, hogy egyik városi kölyök sem ólálkodik a közelben. Aztán elindult előre, óvatosan lépkedett az élelemmel teli tállal.

Elérte az erdő szélét, és letette az edényt:

– Minden rendben – szólalt meg halkan. – Gyere elő, Rafe bácsi.

Egy férfi mászott elő a fák közül négykézláb. Arca ólomszürke, ajka verteién, szeme üres és merev volt, arcvonásai durvák és befejezetlenek, mint a vas edzés vagy az agyag égetés előtt. A nyakán hosszú vágás gennyesedett, és a jobb lába, ahol a városiak eltörték, ernyedten, hasznavehetetlenül lógott.

– Kösz, fiú – mondta Ráfe, Tyler-Blaine zombi nagybácsija.

A zombi gyorsan, mohón belapátolta az edény tartalmát. Mikor végzett, Tyler-Blaine megkérdezte:

– Hogy érzed magad, Rafe bácsi?

– Semmit sem érzek. Ez az öreg test nemsoká beadja már a kulcsot. Még pár nap, talán egy hét és kikerülök a kezeitek közül.

– Én gondodat viselem – mondta Tyler-Blaine – mindaddig, amíg életben vagy, Rafe bácsi. Bár bevihetnélek a házba!

– Nem – mondta a zombi –, rájönnének. Ez is elég kockázatos... Hogy van az a csontkollekció feleséged, fiam?

– Ugyanolyan silány, mint mindig – sóhajtott Tyler-Blaine.

A zombi nevetésszerű hangot hallatott.

– Én figyelmeztettelek, fiam, tíz évvel ezelőtt figyelmeztettelek, hogy ne vedd el azt a csajt. Nemde?

– Figyelmeztettél, Rafe bácsi. Te voltál az egyetlen, akinek volt esze. Bárcsak rád hallgattam volna!

– Jobban tetted volna, fiam. Na, visszamegyek a rejtekhelyemre.

– Bizakodó vagy, bácsi? – kérdezte aggódva Tyler-Blaine.

– Igen.

– És megpróbálsz bizakodva meghalni?

– Megpróbálom, fiam. És eljutok a Küszöbre, sose félj. És ha így lesz, megtartom az ígéretemet. Igazán megtartom.

– Köszönöm, Rafe bácsi.

– Én állom a szavamat. Kísérteni fogom, fiam, ha a jó urunk engedélyezi számomra a Küszöböt. Először azzal a kövér doktorral bánok el, aki ezt tette velem. De aztán a feleséged következik. Az őrületbe kergetem. Addig kísértem az öreglányt, míg Kalifornia másik végére nem szalad tőled!

– Kösz, Rafe bácsi!

A zombi nevetésszerű hangot hallatott, és visszakúszott a rejtekhelyére. Tyler-Blaine ösztönösen összerándult, aztán felvette az üres edényt, és visszasétált a házba...

*

Mariner-Blaine megigazította fürdőruhája pántját, hogy az jobban tapadjon karcsú, hajlékony, fiatal testére. A vállára vetette a levegőtartályt, felvette a légzőkészülékét és a nyomáskiegyenlítő zsilip felé indult.

– Janice?

– Igen, anya? – mondta, arcát kifejezéstelenül az anyja felé fordítva.

– Hová mész, drágám?

– Csak úszók egy kicsit, mama. Gondoltam, megnézem az új kerteket a tizenkettedik szinten.

– Még csak véletlenül sem tervezed meglátogatni Tom Leuwint, ugye?

Csodálkozva pillantott az anyjára. Vajon honnan találta ki? Mariner-Blaine végigsimította fekete haját, és így szólt:

– Persze, hogy nem.

– Rendben – mondta az anyja mosolyogva, és láthatóan nem hitte el, amit mondott. – Próbálj meg korán hazaérni. Tudod, apád mennyire aggódik.

Előrehajolt, és egy futó csókot nyomott az anyja arcára, aztán a nyomáskiegyelítő kamrához sietett. Az anyja tudja, hová megy, egészen biztosan! És mégsem tartja vissza! És aztán, miért is tenne? Végül is már tizenhét éves, éppen elég idős ahhoz, hogy azt tegyen, amit akar. A gyerekek mostanában gyorsabban felnőnek, mint mama idejében, bár úgy tűnik, a szülők ezzel nincsenek tisztában. A szülők nem sok mindent vesznek észre. Csak üldögélnek és újabb tengermélyi területek megművelését tervezgetik. A szórakozásról alkotott elképzelésük kimerült elnyűtt Rock' n' roll és hasonló lemezek hallgatásában, aztán pedig arról. beszélgetnek, hogy milyen szabadok és expresszionisták voltak az őseik. És néha jókora, színes könyveket lapozgatnak, melyek huszadik századi képregényekkel vannak tele, és a szatíra letűnt művészetéről beszélgetnek. Elképzelésük egy igazi nagybetűs szórakozásról az, hogy elmennek egy galériába, és áhítattal nézegetik a Hősi Korszakból származó Saturday Evening Post borítóit. Azonban őt untatja ez az egész hosszú hajú marhaság. A fenébe a művészettel, ő az érzékfilmeket szereti.

Mariner-Blaine megigazította a maszkját és a légzőkészülékét, felvette a békauszonyait, és elfordította a szelepet. A zsilip pillanatok alatt megtelt vízzel. Türelmetlenül várt, míg a belső nyomás kiegyenlítődött a külső víznyomással. Akkor a zár automatikusan felnyílt, és 6 kilibbent.

Apja víz alatti farmja harminc méterrel a tengerszint alatt terült el, nem messze Hawaii terjedelmes víz alatti részétől. Lefelé vette az irányt, gyors, erőteljes csapásokkal ereszkedett a pompás zöld üdeségben. Tom a korallbarlangnál várja. A sötétség egyre áthatóbbá vált, amint mind mélyebbre hatolt. Felkattintotta fejlámpáját, és határozottabban ráharapott a légzőkészülék pipájára. Igaz-e, tűnődött, hogy á víz alatti farmerek hamarosan képesek lesznek saját kopoltyúval lélegezni? A tanáruk szerint ez már az ő életében bekövetkezhet. Hogyan festene kopoltyúkkal? Misztikusan, valószínűleg, karcsún és különösen, akár egy halistennő.

Mellesleg meg, eltakarhatná a hajával, ha nem álma jól.

Lámpájának sárgás fényénél megpillantotta maga előtt a korallbarlang vörös és rózsaszín labirintusát, barátságos, légbuborékos helyekkel, mélyen a belsejében, ahol az ember biztos lehet a magányban. És megpillantotta Tomot.

Bizonytalanság töltötte el. A mindenit, mi lesz, ha teherbe esik? Tom biztosította felőle, hogy nem lesz semmi baj, de ő is még csak tizenkilenc éves. Helyesen cselekszik, ha megteszi? Elég gyakran beszélgettek róla, és nem egyszer sikerült megdöbbentenie a fiút a szókimondásával. De beszélni róla és megtenni, az két különböző dolog. Mit gondolna Tom, ha nemet mondana? Elüthetné egy viccel, úgy tehetne, mintha csak ingerelni akarná?

Tom hosszú, aranysárga teste mellé úszott, s a barlang felé tartottak. Mutogatással üdvözölték egymást. Egy íjhal úszott el mellettük, aztán egy kicsi cápa.

Most mi legyen? A barlang már nagyon közel van, sötéten és sokat mondóan dereng előtte. Tom rámosolygott, és ő érezte, amint a szíve elolvad...

*

Elgin-Blaine felült, rádöbbenve, hogy valószínűleg elszundított. Egy kis hajó fedélzetén egy széken ült, melyet lepedőkkel bugyoláltak be körülötte. A kis hajó bukdácsolt és tántorgott a háborgó tengeren, de fejük felett a nap vakítóan sütött, és a passzátszél széles, tömör csomókban fújta el a dízelfüstöt.

– Jobban érzi magát, Mr. Elgin?

Elgin-Blaine felnézett az alacsony, szakállas férfira, aki kapitányi sapkát viselt.

– Jól, köszönöm jól – felelte.

– Már majdnem ott vagyunk – közölte a kapitány.

Elgin-Blaine bólintott, aztán zavartan próbálta felmérni a helyzetét. Keményen törte a fejét, és eszébe jutott, hogy alacsonyabb az átlagnál, izmos, hordó mellkasú, széles vállú, olyan lábakkal, melyek kicsit rövidek ilyesféle herkulesi felsőtesthez, széles bőrkeményedéses lapátkezekkel. Egy régi, vágott seb húzódott végig a vállán, egy vadászbaleset emléke...

Elgin és Blaine egyesültek.

Ekkor rájött, hogy végre visszatért a saját testébe. Blaine a neve, és Elgin az álnév, amellyel Carl Orc és Joe a hajóra rakták.

A hosszú menekülés végetért! Tudata és teste újra együtt voltak!

– Igaz, mondták, hogy gyengélkedik, uram – magyarázkodott a kapitány. – De olyan sokáig feküdt itt mozdulatlanul...

– Most már jól vagyok – sóhajtott Blaine. – Messze járunk még Marquesastól?

– Nem messze. Nuku Híva szigete pár órányira van.

A kapitány visszatért a kormányosi fülkébe. És Blaine arra a sok személyiségre gondolt, akivel találkozott, akikkel egybeolvadt.

Tisztelte a rendíthetetlen és független öreg Dyersent, aki lassan bandukolt vissza a kunyhója felé, remélte, hogy a fiatal Sandy Thompson visszatér a Marsra, sajnálta a meghibbant, gyilkos Piggottot, élvezte a találkozást a komoly és becsületes Jüan Ramirezzel, sajnálta és lenézte a sunyi és tehetetlen Ed Tylert, és a legjobbakért imádkozott a csinos Janice Mariner számára.

Még mindig vele voltak. Egyformán ragaszkodott mindőjükhöz. Ók lettek a családja. Távoli rokonok, nagybácsik, nagynénik, akikkel nem találkozik többé, unokaöccsök és bátyák, akiknek eltűnődhet majd a sorsán.

Mikent minden család, kicsit vegyesek, de hozzá tartoznak, és ő sosem tudná elfelejteni őket.

– Nuku Híva a láthatáron! – kiáltotta a kapitány.

Blaine a horizonton egy apró, fekete foltot pillantott meg, melyet fehér bárányfelhők süvegeltek. Erőteljesen megdörzsölte a homlokát, elhatározván, hogy nem gondol többet fogadott családjára. Újfajta tényekkel kell megbirkóznia. Hamarosan megérkezik új otthonába, és ez némi komoly gondolkodást igényel.

31.

A hajó lassan bepöfögött a Taiohae öbölbe. A kapitány, egy büszke bennszülött, önként elmondta Blaine-nek a legfontosabb tudnivalókat új otthonáról.

A Marquesas Szigeteket, magyarázta, két egymástól meglehetősen távol álló szigetcsoport alkotja, mindegyikük zord és hegyes-völgyes. Valaha a szigetcsoportot Kannibál Szigetek néven ismerték, és a bennszülöttek arról voltak híresek, hogy kereskedő hajókat fosztottak ki, vagy rabszolgakereskedő szkúnereken rendeztek vérfürdőt. A franciák 1842-ben szerezték meg a szigetet, és 1993-ban adták meg neki az autonómiát. Nuku Hiva a fősziget, a csoport fővárosa. Legmagasabb csűcsa a Temetiu közel ezerháromszáz méter magas. Kikötővárosa Taiohae, majdnem ötezres lélekszámú lakossággal dicsekedhet. Nyugodt, kellemes hely, mondta róla a kapitány, és valamiféle szent helynek tartják, szerte a sietős, kapkodó Déli Tengereken. Mivel ez a huszadik évszázadbeli Polinézia utolsó, érintetlen maradványa.

Blaine bólogatott, keveset fogott fel a kapitány előadásából, annál inkább lenyűgözve az előtte magasra szökő, sötét hegyek látványa, melyeket ezüstös vízesések tarkítottak, és a sziget gránitfalának csapódó óceán morajlása elzsongította.

Úgy érezte, máris megszerette a helyet.

A hajó hamarosan kikötött, és Blaine partra lépett, hogy megszemlélje Taiohae városát.

Egy szupermarketet, három mozit, farm típusú házak sorát látta, sok-sok pálmafát, néhány alacsony, fehér üzletet, síküvegtáblákkal, számtalan lokált, kocsmát, tucatnyi autót, benzinkutat és közlekedési lámpát. A járdák zsúfolásig voltak emberekkel, akik tarka ingeket és vasalt pantallókat hordtak. Mindenki napszemüveget viselt.

Szóval, ez a huszadik századi Polinézia utolsó ép maradványa, gondolta Blaine. A Déli Tengerekbe ültetett floridai város!

Mégis, mi mást várhatna 2110-ben? A régi Polinézia éppoly halott, mint a viktoriánus anglia vagy a bourbon Franciaország. És a huszadik századi Florida, emlékezett vissza, valóban jó hely volt.

Végigsétált a főutcán, és észrevett egy feliratot egy épületen, mely azt közölte, hogy Alfréd Gray postamester a Túlvilág Társaság kinevezett képviselője a Marquesas Szigeteken. És továbbmenve egy kicsiny, fekete épülethez ért, melyen ez a felirat díszelgett: Öngyilkosok Nyilvános Fülkéje.

Á, gondolta keserű gúnnyal Blaine, a modem civilizáció még ide is betolakodik! Hamarosan itt is megalakítanak egy Spiritiszta Központot. És akkor mivé lesz mindez?

Elérte a város szélét. Amint elindult visszafelé, egy kövér, pirospozsgás férfi sietett az irányába.

– Mr. Elgin? Mr. Thomas Elgin?

– Igen, az vagyok – válaszolt Blaine baljós előérzettel.

– Borzasztóan sajnálom, hogy nem tudtam a dokknál elérni – mondta a pirospozsgás férfi, széles, izzadó homlokát egy tarka selyemkendővel törölgetve. – Természetesen nincs rá mentség. Teljesen az én hibám. A szigeti bágyadtság. Egy idő után elkerülhetetlenül megfertőz mindenkit. Ó, engedje meg, Davis vagyok a Point Hajóépítő Telep tulajdonosa. Isten hozta Taiohaén, Mr. Elgin.

– Köszönöm, Mr. Davis – felelte Blaine.

– Ellenkezőleg. Én köszönöm, hogy válaszolt a hirdetésemre – mondta Davis. – Hónapok óta szükségem van egy hajóépítő mesterre. Nem is képzeli, mennyire! És őszintén szólva, nem számítottam rá, hogy egy magához hasonló képzettségű embert vonzani fog egy ilyen munka.

– Ühüm – bökte ki Blaine meglepve, és hálásan gondolt Carl Orc gondosságára.

– Nem sok ember rendelkezik a környéken a huszadik századi hajóépítési módszerek terén szerzett előképzettséggel – mondta szomorúan Davis. – Elfelejtett mesterség. Körülnézett már a szigeten?

– Csak felületesen – ismerte el Blaine.

– Esetleg... hajlandó lenne maradni? – kérdezte nyugtalanul Davis. – Nincs is fogalma róla, milyen nehéz egy jó hajóépítő mestert találni, aki hajlandó egy ilyen nyugodt kis tetűfészekben letelepedni. Alighogy ideérnek, elrohannak az olyasfajta fellendülőben lévő városokba, mint Papeete meg Apia. Tudom, a fizetések ilyen helyeken magasabbak és több érdekesség van, közösség meg más egyéb dolgok. De Taiohaénak is megvan a maga sajátos vonzereje.

– Elegem van a városokból – mondta Blaine mosolyogva. – Nem valószínű, hogy elmegyek, Mr. Davis.

– Remek, remek! – örvendezett Davis. – Ne aggassza magát a munka miatt pár napig, Mr. Elgin. Pihenjen, lazítson, nézzen szét a szigetünkön. A primitív Polinézia utolsó épen maradt szigete, tudja. Itt vannak a kulcsok a házához. Temetiu út egy szám... egyenesen erre felfelé a hegyre. Megmutassam az utat?

– Megtalálom – mondta Blaine. – Köszönök mindent, Mr. Davis.

– Én köszönöm önnek, Mr. Elgin. Holnap, ha majd egy kicsit jobban berendezkedett, beugróm magához. Aztán megismerkedhet néhány helyi lakossal. A polgármester felesége partit ad csütörtökön. Vagy pénteken? Mindenesetre utánajárok, és tudatom önnel.

Kezet ráztak, és Blaine elindult felfelé a Temetiu úton, az új otthonába.

Egy kicsiny, újonnan festett faház volt, gyönyörű kilátással Nuku Hiva három déli öblére. Blaine néhány percig elgyönyörködött a látványban, aztán kipróbálta az ajtót. Nyitva volt, hát belépett.

– Épp ideje volt már, hogy ideérj!

Blaine csak bámult, nem volt képes elhinni, amit látott.

– Marie!

*

Ugyanolyan karcsú, szeretetreméltó és hűvös volt, mint mindig. De most ideges is. Hadarva beszélt, és kerülte a férfi tekintetét.

– Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha a végső előkészületeket a helyszínen teszem meg – mondta. – Két napja várok már itt rád. Találkoztál, Mr. Davissel, nemde? Nagyon aranyos kis embernek látszik.

– Marie...

– Azt mondtam, hogy a mennyasszonyod vagyok – folytatta a nő. – Remélem, nem bánod. Kellett valami ürügy, hogy miért vagyok itt. Azt mondtam, azért jöttem hamarabb, hogy meglepetést szerezzek neked. Mr. Davis persze el volt ájulva, olyan nagyon szeretné, ha a Hajóépítő Mestere letelepedne itt. Haragszol, Tom? Bármikor azt mondhatjuk, hogy felbontottuk az eljegyzést, és...

Blaine a karjaiba vonta a lányt.

– Eszem ágában sincs felbontani. Szeretlek, Marie.

– Ó, Tom, Tom, szeretlek! – Egy pillanatig vadul hozzásimult, aztán hátralépett. – Jobb lesz, ha hamarosan megtartjuk az esküvőt, ha nem bánod. Nagyon maradiak és kisvárosiasak itt az emberek, nagyon huszadik századiak, ha érted, mire célzok.

– Azt hiszem, értem – bólintott Blaine. Egymásra pillantottak, és mindketten elnevették magukat.

32.

Marie ragaszkodott hozzá, hogy a Déltenger Motelben lakjon, amíg házasságot nem kötnek. Blaine egy csöndes kis ceremóniát javasolt a békebíró előtt, de Marie meglepő módon azt akarta, hogy akkora esküvőt tartsanak, amekkorát Taiohaén csak lehet. Vasárnap tartották a polgármester házában.

Mr. Davis kölcsönadott nekik egy kis kuttert a csónaképítő telepről. Hajnalban vitorlát bontottak, és egy tengeri útra indultak Tahiti felé; nászút gyanánt.

Blaine úgy érezte, ez nem más, csak egy csodás, tovaröppenő álom. Zöld jáde-tengeren vitorláztak, és a duzzadt, sárga holdat bámulták, melyet a vitorlafeszítő kötélzet kontúrja szelt négyfelé és gabalyított magába. Reggel a nap egy hosszú, fekete felhő mögül bukkant ki, elérte a delelőjét, és amikor lenyugodott, a tengert egyetlen hatalmas sárgaréz gömbbé varázsolva. Papeete lagúnájában horganyoztak le, és látták Mooréa hegyeit lángolni a napnyugtában, amelyek fantasztikusabb látványt nyújtottak a holdbéli hegyeinél. És Blaine visszaemlékezett a Chesapeake-beli álmodozása: Ah, Raiatea, Mooréa hegyei, a friss tengeri szél...

Akkor egy kontinens és egy óceán választotta el Tahititői, meg még egy sor más akadály. Azonban az egy másik évszázadban volt.

Mooréára mentek, lovon vágtattak fölfelé a hegyoldalban, és fehér tahiti fejdíszt fontak maguknak. Aztán visszatértek a hajójukra, mely az alattuk elterülő öbölben horgonyzott, és útjukat Tuamotos felé vették.

Végül visszatértek Taiohaéra. Marie átvette a háztartás vezetését, Blaine pedig a hajóműhelyben dolgozott.

Nyugtalanul várakoztak az első hetekben, gondosan átvizsgálták a New York-i újságokat, azon töprengtek, hogy mit tesz vajon a Rex. De sem hír, sem jelzés nem érkezett a Társaságról, és úgy döntöttek, hogy a veszély biztosan elmúlt. Mégis, két hónappal később megkönnyebbülve olvasták, hogy a Blaine utáni hajszát lefújták.

Blaine munkája a hajóépítő műhelyben érdekes és változatos volt. A szigetlakók kutterei és kisebb kétárbocosai elhajlott árbocokkal vagy csorba propellerekkel döcögtek be a javítóba, vagy bezúzott palánkkal, melyet egy rejtett korallcsúcs tett tönkre, s szakadt vitorlákkal, melyeket egy hirtelen jött vihar tépázott meg. Víz alatti járműveket is kellett javítani, hajókat, melyek a közeli víz alatti nyomás alatt lévő farmhoz tartoztak, mely Taiohaét ellátó bázisként használta. És több dingit és esetenként szkúnereket kellett építeni.

Blaine az összes gyakorlati problémát ügyesen és gyorsan megoldotta. Idővel nyilvánosan megjelenő cikkeket kezdett írni a műhelyről a Dél Tengeri Kurírban. Ez még több üzletet hozott, amely még több papírmunkát jelentett, és nagyobb szükség lett a Point Hajóépítő Műhely és kisebb alvállalkozók közötti kapcsolattartásra. Blaine ezt is elintézte, és átvette a hirdetési ügyeket is.

Csónaképítő mesterként a munkája hátborzongató módon ugyanaz lett, mint amit korábban, kezdő jachttervezőként végzett.

Ám ez most már nem zavarta. Bebizonyosodott számára, hogy az isten is kezdő jachttervezőnek szánta, nem többnek, nem kevesebbnek. Ez a sorsa, és ő elfogadta.

Élete kellemes megszokássá változott, mely a csónaképítő műhely és a fehér bungalló körül épült fel, és amelybe beletartoztak a szombat esti mozik, a vasárnapi Times mikrofilmje, röpke látogatások a víz alatti farmokon és a Marquesas Szigetcsoport más szigetein, összejövetelek a polgármester házában és pókerpartik a jachtklubban, sebes vitorlázások a Számvevő Öbölben és holdvilágos fürdőzések a Temuoa strandon. Blaine kezdte hinni, hogy élete elnyerte végleges és meghatározott formáját.

Aztán, majd négy hónappal azután, hogy Taiohaéra érkeztek, ismét változott az élet rendje.

*

Az egyik reggelen, mely olyan volt, mint a többi, Blaine felkelt, megette a reggelijét, búcsúzóul megcsókolta a feleségét és lesétált a műhelybe. Egy duci, domború aljú kétárbocos volt műsoron, egy tuamotani csónak, mellyel útközben megpróbáltak egy szűk átjárón átsiklani, és az áramlat egy habbal borított gránitfalhoz verte, mielőtt a legénység be tudta volna indítani a motort. Hat hajóbordát kell megjavítani és néhány pallódeszkát kicserélni. Talán egy hét alatt be tudják fejezni.

Blaine épp a vázlatait tanulmányozta, amikor Mr. Davis jött oda hozzá.

– Tom – mondta a tulaj –, egy pasas járt itt nem sokkal ezelőtt és téged keresett. Találkoztál vele?

– Nem – válaszolta Blaine. – Ki volt az?

– A kontinensről jött – mondta Davis rosszalló arckifejezéssel. – A reggeli gőzössel érkezett. Közöltem vele, hogy még nem vagy még itt, mire ő azt felelte, hogy akkor ellátogat a házadba.

– Hogy nézett ki? – kérdezte Blaine, s közben érezte, hogy a gyomra összeszorul.

Davis még összébb vonta a szemöldökét.

– Nos, ez a dologban a mulatságos. Olyasmi magas lehetett, mint te, vékony és nagyon lebamult. Körszakállas pofa. Nem látsz már ilyet mostanság. És bűzlött a borotvaszesztől.

– Furcsán hangzik – mondta Blaine.

– Nagyon furcsán. Megesküdnék, hogy a szakálla nem volt valódi.

– Nem?

– Álszakállnak tűnt. Mint ahogy mindene hamisnak látszott. És igen erősen sántított.

– Meghagyta a nevét?

– Azt mondta, Smith a neve. Tom, most meg hová rohansz?

– Azonnal haza kell mennem – kiáltotta vissza Blaine. – Később majd megpróbálom elmagyarázni.

Elrohant. Smith bizonyára rájött, hogy ki ő, és miféle kapcsolat létezik közöttük. És, pontosan úgy, ahogy megígérte, a zombi eljött meglátogatni.

33.

Amikor beszámolt a dologról Marie-nek, a nő egyből egy kis kamrába sietett, és levette az egyik bőröndjét. Bevitte a hálószobába, és ruhákat kezdett beléje gyömöszölni.

– Mit művelsz? – kérdezte Blaine.

– Pakolok.

– Azt látom. De miért?

– Mert elmegyünk innen.

– Mi a csudáról beszélsz? Itt élünk.

– Tovább már nem – mondta a lány. – Nem, ha az az átkozott Smith a közelünkben van. Tom, az a fickó bajt jelent.

– Ebben én is biztos vagyok – felelte Blaine. – De ez még nem ok arra, hogy elrohanjunk. Fejezd már be a pakolást egy percre és figyelj rám! Mit gondolsz, mit árthat nekem?

– Nem maradunk itt, hogy megtudjuk, az biztos – jelentette ki a nő.

Gyömöszölte tovább a ruhákat a bőröndbe, mígnem Blaine elkapta a csuklóját.

– Csillapodj már le! – mondta neki. – Nem fogok elfutni Smithelől.

– De ez az egyetlen ésszerű dolog, amit tehetünk – erősködött Marie. – Bajt hozhat ránk, de nem élhet már túl sokáig. Legfeljebb néhány hónapig, talán egy-két héten belül meghal. Már rég meg kellett volna halnia, annak a rettenetes zombinak! Tom, induljunk!

– Megőrültél, vagy mi a csoda? – kérdezte Blaine. – Bármit akar tőlem, megbirkózók vele.

– Mondtad ezt már régebben is.

– Akkor a dolgok másképpen álltak.

– Most állnak másképpen! Tom, elkérhetnénk a kuttert újra. Mr. Davis megértené, és elmehetnénk...

– Nem! Átkozott legyek, ha elfutok előle! Lehet, hogy már elfelejtetted, Marie, de Smith többször is megmentette az életemet.

– De mi célból mentette meg? – üvöltötte a nő. – Tom, figyelmeztetlek! Nem szabad találkoznod vele, különösen nem, ha emlékszik.

– Várjunk csak egy kicsit! – mondta kimérten Blaine. – Van valami, amit tudsz? Valami, amiről én nem tudok? A nő egy pillanat alatt elcsendesedett.

– Természetesen nincs.

– Marie, az igazat mondod nekem?

– Igen, drágám. De félek Smith-től. Kérlek, Tom, az én kedvemért, most az egyszer menjünk el innen.

– Nem futok többé egy lépést sem senki elől – mondta Blaine határozottan. – Itt élek. És ezzel befejeztem. Marie leült, hirtelen nagyon kimerültnek látszott.

– Rendben van, drágám. Tedd azt, ami szerinted a leghelyesebb.

– Így már jobb – sóhajtott Blaíne. – Minden jóra fordul majd.

– Persze, hogy jóra fordul – motyogta Marie.

Blaine visszarakta a bőröndöket, és visszaaggatta a ruhákat. Aztán leült és várt. Testileg nyugodt volt. De emlékezetben visszatért a földalattihoz, újra belépett az egyiptomi hieroglifákkal és kínai írásjelekkel díszített ajtón át a hatalmas, márványoszlopos kriptába, az arany és bronz koporsók közé. És újra hallotta Reilly ordítását, amely az ezüstös ködön keresztül szólt hozzá:

"Vannak dolgok, amiket maga nem láthat, Blaine, de én igen. A Földön eltöltött ideje rövidke lesz, igen rövid, fájdalmasan rövid. Akikben bízik, elárulják majd, akiket gyűlöl, legyőzik. Meghal, Blaine, nem évek múlva, hanem hamarosan, hamarabb, mint gondolná. Cserbenhagyják és önnön keze által éri majd utol a végzet."

Az a vén bolond! Blaine kissé összerázkódott, és Mariere pillantott. A nő lesütött szemekkel ült és várt. így aztán Blaine sem szólt semmit.

Egy idő múlva halkan kopogtak az ajtón.

– Lépj be! – mondta Blaine, bárkinek is, aki odakint volt.

34.

Blaine még álszakállal és színpadi sminkkel is azonnal felismerte Smith-t. A zombi sántikálva lépett be, s az oszlás émelyítő bűzét hozta magával, melyet tökéletlenül álcázott az erős arcvíz.

– Elnézést az álöltözetért – mondta Smith. – Nem az volt a szándékom, hogy megtévesszem önt vagy bárki mást. Azért viselem, mert az arcom nem mutogatható többé a nyilvánosság előtt.

– Hosszú utat tett meg – fogadta Blaine.

– Igen, eléggé messziről jöttem – helyeselt Smith –, és olyan bonyodalmakon keresztül, melyeknek az elmesélésével nem untatom. De itt vagyok, és ez a fontos.

– Miért jött?

– Mert tudom, hogy ki vagyok – mondta Smith.

– És úgy gondolja, hogy ez engem is érint?

– Igen.

– Nem tudom elképzelni, mennyiben – felelte konokul Blaine –. De hadd halljam.

– Várjunk csak egy pillanatot! – szólt közbe Marie. – Smith, maga azóta jár Blaine után, mióta erre a világra jött. Sosem hagyott pillanatnyi nyugtot neki. Nem tudja elfogadni úgy a dolgokat, ahogy vannak? Nem tud csak úgy egyszerűen elmenni valahová és meghalni?

– Nem, mielőtt nem beszélek vele – felelte Smith.

– Gyerünk, hadd halljam – sürgette Blaine.

– A nevem James Olin Robinson – közölte Smith.

– Sosem hallottam magáról – jelentette ki Blaine pillanatnyi töprengés után.

– Persze, hogy nem.

– Találkoztunk már korábban is, mielőtt összefutottunk a Rex épületében?

– Formálisan nem.

– De találkoztunk?

– Futólag.

– Rendben, James Olin Robinson, beszéljen róla. Mikor találkoztunk?

– Igencsak rövid találka volt – mesélte Robinson. – A másodperc töredékéig láttuk csupán egymást, aztán többé nem. Késő éjjel történt 1958-ban, egy elhagyatott országúton, maga a saját autójában, én az enyémben.

– Maga vezette azt az autót, amellyel véletlenül összeütköztem!

– Igen. Ha véletlennek hívja, ami történt.

– De hiszen az volt! Teljességgel véletlen!

– Ha ez igaz, akkor nincs itt több keresnivalóm – folytatta Robinson. – Csakhogy... Blaine, én tudom, hogy nem baleset volt. Gyilkosság. Kérdezd meg a feleségedet.

Blaine a feleségére pillantott, aki a dívány sarkában kuporgott. Marie arca viaszfehér volt. Úgy tűnt, elszállt belőle az élet. A pillantása mintha befelé irányult volna, és nem élvezte, amit ott bent látott. Blaine kíváncsi volt, vajon a régi bűn kísértetét látja-e, mely régen eltemetődött, ám most a szakállas Robinson megjelenésével újra felszínre került.

Lassan elkezdte összerakosgatni a részleteket.

– Marie – mondta –, mi történt azon az 1958-as éjszakán? Honnan tudtátok, hogy karambolozni fogok?

– Léteznek bizonyos statisztikai előrejelző módszerek – felelte Marie –, kiszámítható tényezők... – A hangja elhalt.

– Vagy éppen a ti művetek az egész karambol? – kérdezte Blaine. – Ti hoztátok össze a balesetet, hogy ki tudjatok ragadni a jövőbe és felhasználjatok a reklámkampányotokhoz?

Marie nem válaszolt. És Blaine erősen koncentrált arra, hogy hogyan is halt meg.

Egyenes, üres országúton autózott, lámpái az előtte lévő utat fürkészték, a sötétség szűnni nem akaróan húzódott vissza előle... Autója furcsa módon megcsúszott, a közeledő reflektorok felé sodródott... Erősen a kormányba kapaszkodott. Az nem fordult... A kormány kipördült a kezéből, szabaddá vált, és a motor felbőgött...

– Istenemre, ti okoztátok az egész balesetet! – kiáltott Blaine a feleségére. – Te meg a Rex Energia Rendszerek, ti perdítettétek meg az autót! Nézz a szemembe, és válaszolj! Ugye. Így történt?

– Így! – mondta Marie. – De őt nem állt szándékunkban megölni. Robinson éppen rossz helyen tartózkodott. Sajnálom.

– Egész idő alatt tudtad, hogy ki 6.

– Gyanítottam.

– És sosem említetted nekem. – Blaine fel-alá járkált a szobában. – Marie! A fenébe is, megöltél engem!

– Nem öltelek meg, Tom! Egyáltalán nem. 1958-ból a mi időnkbe hoztalak. Más testet adtam neked. De igazából nem öltelek meg!

– Engem viszont simán kinyírt – szólt közbe Robinson. Marie nagy erőfeszítések árán felemelte tekintetét, és a férfira nézett.

– Attól tartok, felelős vagyok a maga haláláért, Mr. Robinson, bár nem szándékosan okoztam. A teste akkor halhatott meg, amikor a Tomé. S amikor a Rex Energia Rendszer a jövőbe repítette őt, magát is vele hozta. Aztán maga megszállta Reilly testét.

– Igencsak rossz csere, ami az előző testemet illeti – mondta Robinson.

– Biztos vagyok benne, hogy az. De mit akar? Mit tehetek én? A túlvilág...

– Nem akarom – vágott közbe Robinson. – Még nem élhettem eleget a Földön.

– Mennyi idős volt a baleset idején? – kérdezte Blaine.

– Tizenkilenc éves. Blaine szomorúan bólintott.

– Nem állok készen a túlvilágra – folytatta Robinson. – Utazni akarok, megtenni bizonyos dolgokat, megnézni dolgokat. Fel akarom fedezni, miféle ember is vagyok. Élni akarok. Tudják, úgy igazából még sosem ismertem nőt! Habozás nélkül eladnám a halhatatlanságomat tíz jó évért a Földön!

Robinson egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán így folytatta:

– Egy testet akarok. Egy jó férfitestet, amelyikben élhetek. Nem ezt a rothadó húsmasszát, amit most viselek. Blaine, a felesége elpusztította az előző testemet.

– Az enyémet akarja cserébe? – kérdezte Blaine.

– Ha úgy gondolja, hogy ez jár – válaszolta Robinson.

– Álljunk csak meg egy percre! – kiáltotta Marie. Az élet visszatért az arcába. Úgy tűnt, a vallomásával kiszabadította magát az agyában fészkelő ősi gonosz szorításából, hogy újra visszatérjen és megbirkózzon az élettel.

– Robinson – mondta. – Ezt nem kérheti tőle. Nincs semmi köze a halálához. Az én hibám volt, és én nagyon sajnálom. Magának női test nem kell, ugye? így aztán én nem ajánlhatom fel az enyémet. Ami történt, megtörtént. Tűnjön el innen!

Robinson figyelemre sem méltatta, Blaine-re meredt:

– Mindig is tudtam, hogy maga volt az, Blaine. Ezzel már akkor is tisztában voltam, amikor még semmi mást nem tudtam. Vigyáztam magára, Blaine, megmentettem az életét.

– Igen, megmentette – ismerte el csöndesen Blaine.

– Hát aztán! – üvöltötte Marie. – Szóval, megmentette az életedet. Ez még nem azt jelenti, hogy rendelkezik is vele! Az ember nem azért ment meg egy életet, hogy utána elvárja, hogy a kívánságára felajánlják. Tom, ne hallgass rá!

– Nem áll szándékomban – folytatta Robinson –, hogy kényszerítsem, Blaine. Úgy dönt, ahogy helyesnek tartja, és én elfogadom. Emlékezni fog mindenre.

Blaine szinte szeretettel nézett a zombira:

– Úgy, szóval van még más is. Sokkal több. Nemde, Robinson?

A zombi bólintott, szemével Blaine arcát fürkészve.

– De honnan tudta? – kérdezte Blaine. – Honnan tudhatta?

– Mert megértem magát. Megalkottam magából az életművemet. Az életem maga körül forgott. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak magára. És minél jobban megismertem, annál biztosabb lettem benne.

– Talán – mondta Blaine.

– Mi a fenéről beszéltek? – szólt közbe Marie. – Mi van még? Mi más lehet még itt?

– Gondolkodnom kell rajta – mondta Blaine. – Emlékeznem kell. Robinson, kérlek várakozzon kint egy kis ideig.

– Persze, természetesen – mondta a zombi, és azonnal eltávozott.

Blaine csöndre intette Marie-t. Leült, és arcát a kezébe temette. Most olyasvalamire kell emlékeznie, amire inkább nem gondolna többé. Most, először és utoljára, vissza kell vezesse és meg kell értse, mi tőrtént.

*

Pengeélesen jelentek meg az agyában a szavak, amelyeket Reilly kiáltott neki a Halál Csarnokában.

"Maga a felelős! Minden a maga hibája! Megölt azzal a gyilkos, ördögi elméjével! Igen maga, maga átkozott múltbéli szörnyeteg! Igen! Maga nem is ember! Nem evilági! Mindenki kerüli, kivéve a barátját, a halott embert! Miért nem döglött már meg, maga gyilkos!"

Reilly tudta volna?

Eszébe jutott, mit mondott neki Sammy Jones a vadászat után: "Tom, te egy született gyilkos vagy. nem létezik számodra más".

Vajon Sammy kitalálta?

És most a legfontosabb dolog mind közül. Élete leglényegesebb pillanata a halála, azon az 1958-as éjszakán. Élénken emlékezett rá:

Hirtelen, megmagyarázhatatlan módon, a kormánykerék ismét működőképessé vált, egy hajszálnyira az elkerülhetetlen végtől. Blaine mit sem törődött vele. Ahogy a másik kocsi fényszórói egyenesen belevilágítottak a szélvédőjébe, a hangulata lemondóból hirtelen diadalmassá vált. Várta az ütközést, kívánta, vágyta azt, meg a fájdalmat, a pusztulást, a kegyetlen halált.

Blaine görcsösen összerázkódott, amint felfedte azt a pillanatot, amelyet el akart feledni – a pillanatot, amikor elkerülhette volna a katasztrófát, de inkább ölt.

Felemelte a fejét, és a feleségére nézett.

– Én öltem meg. Ez az, amit Robinson tudott. És most már én is tudom.

35.

Gondosan elmagyarázott mindent Marie-nek. A nő először nem akarta elhinni.

– Olyan régen volt, Tom! Hogy lehetnél biztos benne, hogy mi történt?

– Biztos vagyok benne – mondta Blaine. – Nem hiszem, hogy bárki el tudná felejteni azt, ahogy meghalt. Én nagyon jól emlékszem az enyémre. így haltam meg.

– Mégis, nem hívhatod magad gyilkosnak egyetlen pillanat töredéke miatt...

– Mennyi időbe kerül egy golyót kilőni vagy valakibe beledöfni a kést? – kérdezte Blaine. – Egy másodperc tört része alatt lezajlik! Ennyi időbe telik, hogy valaki gyilkossá váljon.

– De Tom, nem volt indítékod. Blaine a fejét rázta:

– Igaz, hogy nem nyereségvágyból vagy bosszúból öltem. De akkor én nem ilyenfajta gyilkos voltam. Ez a fajta viszonylag ritka. Én a nagyszámú fajtából vagyok, a morális, átlagos fickó, akiben mindenből van egy csipetnyi, beleértve a gyilkos hajlamot is. Azért öltem meg abban a pillanatban, mert megvolt rá az alkalmam. A különleges alkalom, az események egyedülálló egymásba fonódása, hangulatok, gondolatsorok, páratartalom, hőmérséklet és az isten tudja még mi minden, ami nem adódik elő kétszer egy élet során.

– De te nem vagy hibás! – mondta Marie. – Sosem történt volna meg, ha a Rex Energia Rendszer és én nem teremtettük volna meg számodra ezt a speciális alkalmat.

– Igen, de én megragadtam a lehetőséget – fűzte tovább a gondolatmenetet Blaine. – Megragadtam, és pusztán szórakozásból hidegvérű gyilkosságot követtem el, mert tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem, és több nem lesz. Az én gyilkosságom ez.

– Nos... a mi gyilkosságunk – mondta a nő.

– Igen.

– Rendben, mindketten gyilkosok vagyunk – folytatta csöndesen Marie. – Törődj bele, Tom. Ne légy érzelgős emiatt. Egyszer már öltünk, ölhetünk még egyszer.

– Soha – mondta Blaine.

– Már majdnem beadja a kulcsot! Könyörgök, Tom, már egy hónapja sincs hátra. Majdnem kimerült. Egyetlen ütés, és el van intézve. Egy kis erőfeszítés csupán.

– Én nem ilyenfajta gyilkos vagyok – mondta Blaine.

– Megengeded, hogy megtegyem én?

– És nem is ilyen típus.

– Te idióta! Akkor ne tegyünk semmit! Várjunk. Egy hónap, nem több ennél, és ő bevégezte. Csak tudsz várni egy hónapot, Tom...

– Újabb gyilkosság – motyogta Blaine fáradtan.

– Tom. Nem adhatod neki a testedet! Mi lesz akkor a kettőnk életével?

– Azt hiszed, ezek után folytathatnánk? – kérdezte Blaine. – Én nem. Most pedig fejezd be a vitatkozást. Nem tudom, megtenném-e, ha nem lenne túlvilág. Nagyon valószínű, hogy nem. De a túlvilág létezik. Olyan tisztán akarok odamenni, ahogy csak lehetséges, minden számlám rendezve és minden helyrehoznivalóm elintézve. Ha ez lenne az egyetlen létem, mindenféleképpen ragaszkodnék hozzá, minden lehetséges eszközzel. De nem ez az egyetlen! Meg tudod ezt érteni?

– Természetesen – válaszolt keserűen Marie.

– Őszintén szólva, igen kíváncsi lettem erre a túlvilágra. Látni akarom. És van még valami.

– Mi az?

Marie válla remegett, ezért Blaine átölelte. Eszébe jutott a beszélgetése Hullai, az elegáns és arisztokratikus Zsákmánnyal.

Hull ezt mondta: "Nietzsche mondását követjük... meghalni a megfelelő időben kell. Az intelligens emberek nem ragaszkodnak az élet utolsó foszlányaihoz, mint a fuldokló a hajó egy darabkájához. Ők tudják, hogy a test csak a lét egyik megjelenési formája. Miért ne siettetnék a test pusztulását, ha erre vágynak? Miért ne ugorhatnának át néhány osztályt a ragyogó képességű gyerekek?"

Blaine emlékezett rá, milyen furcsának, sötétnek, atavisztikusnak és nemesnek tűnt Hull fennkölt halálválasztása. Hatásvadász is, persze; de hiszen az élet maga is csupán hatásvadászat, az élettelen anyag hatalmas univerzumában. Hull olyannak tűnt, mint egy ősi japán, nemesember, aki térden állva hajtja végre a harakiri szertartásos műveletét, és az élet fontosságát a halál tudatos megválasztásával hangsúlyozza.

És Hull is ezt mondta: "A halál ténye egybemossa osztályokat és származásokat. Minden ember nemes kiváltsága, a király elé történő megidézése, lovagias kalandja. És hogy hogyan viselkedik ebben a magányos és veszélyes vállalkozásban, ebben mérettetik meg igazán, mint ember".

Marie szakította félbe ábrándozását:

– Mi volt az, amit még mondani akartál?

– Ó – Blaine gondolkozott egy pillanatig –, csak azt akartam mondani, hogy úgy vélem a huszonkettedik század viselkedésmódjai közül ragadt rám egy kevés. Különösen az arisztokratikus módi. – Elvigyorgott, és megcsókolta a nőt. – Persze nekem mindig is jó ízlésem volt.

36.

Blaine kinyitotta a ház ajtaját.

– Robinson! – szólt ki. – Jöjjön velem az öngyilkosok fülkéjébe. Megkapja a testemet.

– Ezt el is vártam magától, Blaine – mondta a zombi.

– Akkor indulás.

Együtt bandukoltak lassan lefelé a hegyoldalon. Marie az ablakból nézte őket pár pillanatig, aztán elindult utánuk lefelé.

Megálltak az öngyilkosok fülkéjének ajtajánál.

– Mit gondol, gond nélkül meg tudja szállni?

– Biztos vagyok benne – válaszolt Robinson. – Tom, hálás vagyok magának. Jól fogom használni a testét.

– Igazából nem is az enyém – fűzte tovább a szót Blaine. – Egy Kranch nevű fickóé volt. De kezdtem megkedvelni. Hozzá fog szokni a rigolyáihoz. Csak időnként juttassa eszébe, hogy ki a főnök. Néha vadászni akar majd menni.

– Azt hiszem szeretni fogom – mondta Robinson.

– Igen, szerintem is szeretni fogja. Hát, sok szerencsét hozzá.

– Magának is sok szerencsét, Tom.

Marie lépett oda Blaine-hez, és jéghideg ajkakkal búcsúcsókot nyomott a szájára.

– Mihez kezdesz most? – kérdezte tőle Blaine. A nő vállat vont.

– Nem tudom. Olyan zsibbadt vagyok... Tom, muszáj?

– Meg kell tennem – felelte Blaine.

Még egyszer körbepillantott a vakító napsütésben susogó pálmafákon, a végtelen kék tengeren és az ezüst vízesésekkel szabdalt sötét hegyeken. Aztán megfordult, belépett az öngyilkosok fülkéjébe, és betette maga mögött az ajtót.

*

Nem voltak ablakok, sem bútorok, csupán egyetlen szék. A falra rögzített utasítások nagyon egyszerűek voltak. Csak leülsz, és kedved szerint zárod a kapcsolót a jobb karodra. Aztán meghalsz, gyorsan és fájdalommentesen, és a tested érintetlenül marad hátra a következő beköltöző számára.

Blaine leült, megbizonyosodott a kapcsoló elhelyezkedéséről, hátradőlt, és behunyta a szemét.

Újra arra a pillanatra gondolt, amikor először halt meg, és azt kívánta, bárcsak érdekesebb lett volna. Most kijavíthatta volna a hibát, és úgy távozhatott volna, mint Hull, a lemenő nap fényében vad csatában a hegygerincen. Miért nem akkor éri utol a halál, miközben forgószéllel küzd, miközben tigris támad rá, vagy miközben a Mount Everestet massza meg? Miért lesz a halála újra olyan unalmas, olyan köznapi, olyan átlagos.

De ha már itt tartunk, miért nem tervezett soha életében igazából jachtokat?

Újra rájött, hogy a vadregényes halál nem illene az egyéniségéhez. Neki minden bizonnyal ilyen gyors, közönséges és fájdalommentes módon kell meghalnia. És egész jövőbeni életében ezt a halált alakította és formálta – halvány utalás volt rá Reilly halála, meglehetős bizonyosság a kriptában, és az elkerülhetetlen végzet, amikor letelepedett Taiohaéban.

Mégis, legyen bármilyen közönséges is az ember halála, a legérdekesebb pillanat az életében. Blaine kíváncsian várta az övét.

Nem panaszkodhatott. Bár alig több, mint egy évet élt a jövőben, elnyerte a legkomolyabb diját, a túlvilágot! Újra ugyanazt érezte, mint amit egyszer már átélt, amikor kilépett a Túlvilág Épületéből – felszabadultságot az ember egészét állandóan átható, tudatalatti halálfélelem alól, mely minden cselekedetre ránehezedik és minden mozdulatba beleivódik. Az ősi ellenség a halál, a sötét árny, mely az ember agyának tekervényein kúszik végestelen végig valamiféle rémes galandféregként, a szellem, mely éjjel-nappal kísért, a sarkok mögül leskelődő, az ajtók mögött megbúvó árnyék, a láthatatlan vendég, mely minden összejövetelen tiszteletét teszi, az azonosíthatatlan alak, mely mindenfelé, mindig jelen van, mindig készen áll...

Nincs többé!

A halál, az ősi ellenség legyőzetett! És az emberek nem halandók többé; folytatják tovább!

Azonban többet is nyert, mint csupán a túlvilágot. Sikerült egy évbe sűrítenie, tőmörítenie az egész életét.

Vakítóan megvilágított fehér falú szobában született egy szakállas doktor arcával a feje fölött, és egy anyáskodó nővér etette, amíg ő rémülten hallgatta az idegen nyelv karattyolását. Korán merészkedett ki a nagyvilágba, tapasztalatlanul, tanulatlanul, csak bámulta New York keleti csodáit, és megengedte egy nyílt tekintetű, hadaró beszédű idegennek, hogy bolondot és majdnem hullát csináljon belőle, mígnem okosabb fejek megmentették könnyelműségétől és enyhítették a fájdalmát. Szép, erős és titokzatos testébe öltözve újra nekivágott a világnak, ez alkalommal bölcsebben és egyenlőként mozgott a csillogó fegyverekkel felszerelt emberek között a veszély és a tisztesség keresésében. És ezt a meggondolatlanságát is túlélve immár öregebben, tiszteletreméltó elfoglaltságot választott. De a születését kísérő bizonyos baljós jelek végül is meghozták termésüket, és el kellett menekülnie a szülőföldjéről és a Föld legtávolabbi sarka felé futni. Közben mégis sikerült családra szert tennie. Férfiassága teljében egy olyan földre érkezett, amelyet szeretett, feleséget szerzett, és nászú tjükön láthatta Mooréa naplementében lángoló hegyeit. Letelepedett, hogy élete hátralévő részét békében és hasznos munkával töltse, és szeretettel gondoljon vissza a csodákra, melyeket saját szemével látott. És így is volt; mindenki tisztelte és megbecsülte.

Ennél nem kell több. Blaine elfordította a kapcsolót.

37.

– Hol vagyok? Ki vagyok? Mi vagyok? Semmi válasz.

– Emlékszem már. Thomas Blaine vagyok, és éppen most haltam meg. Most a Küszöbön vagyok, mely egy nagyon is valóságos, de teljességgel leírhatatlan hely. Érzékelem a Földet. És előttem a túlvilágot is.

– Tom...

– Marie!

– Igen.

– De hogy tudtál... nem hittem volna...

– Hát, talán sok szempontból nem voltam valami jó feleség, Tom. De mindig is hűséges voltam, és amit tettem, érted tettem. Szeretlek, Tom. Természetesen követni foglak..

– Marie, ez nagyon boldoggá tesz.

– Örülök neki.

– Mehetünk tovább?

– Hová, Tom?

– A túlvilágba.

– Tom, meg vagyok ijedve. Nem maradhatnánk itt egy ideig?

– Minden rendben lesz. Gyere velem.

– Ó, Tom! Mi van, ha elválasztanak minket egymástól. Milyen lesz? Nem hiszem, hogy szeretni fogom. Attól tartok, hogy szörnyen idegen, kísérteties és borzasztó lesz.

– Marie, ne aggódj. Már háromszor is kezdő jachttervező voltam két életem folyamán. Ez a végzetem! Az biztos, hogy itt még nem érhet véget!

– Rendben. Készen állok, Tom. Induljunk.

-o0o-

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

MÁSODIK RÉSZ

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

HARMADIK RÉSZ

19.

20.

21.

22.

23.

24.

25.

26.

NEGYEDIK RÉSZ

27.

28.

29.

30.

31.

32.

33.

34.

35.

36.

37.