Robert Sheckley

SZABAD PRÉDA

(Tartalom)

Robert Sheckley: Immortality Inc. Copyright © 1959 by Robert Sheckley

Fordította: Nemes István és Szegi György

ELSŐ RÉSZ

1.

Thomas Blaine utólag elgondolkozott halála mikéntjéről, és azt kívánta, bár érdekesebbre sikeredett volna. Miért nem fojtotta meg inkább óriáskígyó, tépte szét tigris, temette el lavina? Miért lett az ő halála ilyen egyszerű, ilyen közhelyes, ilyen hétköznapi?

Azonban egy olyan vadregényes halál, döbbent rá, nem illene az egyéniségéhez. Nincs mese, neki így kellett meghalnia, gyors, hétköznapi, zűrzavaros és fájdalommentes módon. És egész életében mintha csak épp ilyesmi halálra készült volna – számos jel már gyerekkorában is erre mutatott, a középiskolás évek alatt nagy eséllyel pályázott rá, és harminckét évesen beköszöntött az elkerülhetetlen bizonyosság.

Mindegy, legyen is az bármilyen hétköznapi, az ember életének egyik legérdekesebb eseménye a halál. Blaine-t heves kíváncsiság fogta el erre a gondolatra. Jó lenne tudni valamit azokról a percekről, arról az utolsó néhány becses másodpercről, amikor személyre szabott halála már ott várakozott rá egy sötét, New Jersey-i országúton. Volt valami figyelmeztető jel, valami ómen? Mit tett, vagy mit nem tett? Mire gondolt?

Az utolsó másodpercek döntőnek tűntek számára. Végül is, hogyan halt meg?

*

Egyenes, kihalt, fehér országúton hajtott, fényszórói messze előrevetültek, csak a végtelen sötétség terjeszkedett előtte. A sebességmérője százhúsz kilométer per órát mutatott. Úgy érezte, mintha csak hatvannal hajtana. A távolban közeledő fényszórókat pillantott meg, órák óta az elsőt.

Blaine hazafelé tartott New Yorkba egy egyhetes vakáció után, melyet a bungalójában töltött Cheasepeake Bay-ben. Halászott, nagyokat úszott, és jókat szundított a napon mólója rozoga deszkáin. Egy nap elhajózott Oxfordba a bárkáján, és aznap este táncolt egyet a jacht klubban. Megismerkedett egy butuska, pisze orrú, kék ruhás lánnyal, aki bevallotta neki, hogy szerinte olyan, mint a déli tengerek kalandora: magas és napbarnított, khaki ruhában. Másnap visszatért a nyári lakába, elszundított a napon, és arról álmodott, hogy felad mindent, feltölti a bárkáját konzervekkel, és egyenesen Tahitinek veszi az irányt. Ah, Raiatea, Mooréa hegyei, a friss tengeri szél...

Azonban egy kontinens meg egy óceán terült el közte és Tahiti közt, és ráadásul egyéb akadályok is. A gondolat csak egy órányi álmodozásra szolgált, határozottan nem tűnt megvalósíthatónak. Most hazafelé igyekezett New Yorkba, ahol kezdő jachttervezőként dolgozott a híres és patinás Mattison & Peters cégnél.

A másik kocsi reflektora egyre közeledett. Blaine lelassított kilencvenre.

Dacára a hangzatos munkának, Blaine csak igen kevés jachtot tervezett. A vén Thomas Mattison foglalkozott a szokványos vitorlásokkal. Az öccse, Rolf, akit csak Titokzatos Varázslóként ismertek, nemzetközi hírnévre tett szert tengerjáró vitorlásaival és egyedi tervezésű gyors hajóival, így hát mi tennivalója akadt itt egy kezdő jachttervezőnek?

Blaine tervrajzokat másolt, fedélzeti terveket készített, és ő felelt a reklámért, a hirdetésekért, a publicitásért. Felelősségteljes munka volt ez, igényelt némi rafinériát, de mégsem jachtokat tervezett.

Tudta, hogy ki kellene szállnia. De oly sok a jachttervező és oly kevés a megrendelő. Említette is Laurának, hogy olyan ez, mintha faltörő kosokat, ostromgépeket, katapultokat tervezne. Érdekes, kreatív munka, de ki vesz ilyen termékeket?

– Biztos tudnál piacot találni a hajóidra? – vetette fel a lány idegesítően közvetlenül. – Miért nem kockáztatod meg?

Blaine fiús bájjal elvigyorodott.

– Nem vagyok a tettek embere. Én inkább az elmélkedést és a szelíd belenyugvást választom.

– Szóval, lusta vagy.

– Szó sincs róla. Inkább mondjuk úgy, hogy egy sólyom nem galoppozik túl jól, és egy ló nem tud repülni. Nem mérhetjük egymáshoz a különböző fajokat. Én nem vagyok rámenős típus. Számomra az álmok, elképzelések, látomások csak tervek maradnak, sohasem valósulnak meg.

– Nem szeretem hallgatni, amikor így beszélsz – sóhajtott a lány.

Blaine természetesen eltúlozta kissé a dolgot, de volt benne némi igazság. Kényelmes munkája volt, kielégítő fizetése, biztos helyzete. Greenwich Village-on állt a háza, felszerelve minden luxussal, volt kocsija, egy kis víkend-háza Chesapeake Bay-ben, egy remek vitorlása, és tág szíve, melyben jól megfért Laura és számos más lány. Talán, mint ahogy Laura kissé közhelyesen megjegyezte, örvénybe került az élet forgatagában... És akkor mi van?

Az ember sokkal kényelmesebben szemlélheti a környezetét egy enyhén kavargó örvényből.

A másik kocsi fényszórói már nagyon közel jártak. Blaine némi megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy százharminccal száguld.

Levette a lábát a gázról. Kocsija érthetetlen módon egyenesen a szembejövő reflektoroknak tartott.

Durrdefekt? Kormányhiba? Erősen megrántotta a kormányt. Nem fordult. Kocsija nekirugaszkodott az északi és a déli sávokat elválasztó alacsony közegnek, és a levegőbe ugrott. A kormánykerék elszabadult, és magától rángott a kezében, és a motor úgy üvöltött, mint valami elveszett lélek.

A másik kocsi próbált kitérni, de elkésett. Frontálisan fognak ütközni!

És Blaine arra gondolt: igen, közéjük tartozom. Egyike vagyok azoknak az ostoba barmoknak, akiknek a kocsija kormányozhatatlanná válik, és ártatlanokat öl. Krisztus! Modem autók, modern utak, nagyobb sebesség – de a reflexek ugyanazok...

Hirtelen, megmagyarázhatatlan módon, a kormánykerék ismét működőképessé vált, egy hajszálnyira az elkerülhetetlen végtől. Blaine mit sem törődött vele. Ahogy a másik kocsi fényszórói egyenesen belevilágítottak a szélvédőjébe, a hangulata lemondóból hirtelen diadalmassá vált. Várta az ütközést, kívánta, vágyta azt, meg a fájdalmat, a pusztulást, a kegyetlen halált.

Aztán a kocsik egymásba rohantak. A diadalérzet elenyészett ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Blaine mélységes sajnálatot érzett mindazon dolgok iránt, melyeket befejezetlenül hagyott, a vizek iránt, melyeken nem hajózott, a filmek iránt, melyeket nem látott, a könyvek iránt, melyeket nem olvasott, a lányok iránt, akiket nem simogatott. Előrebukott. A kormánykerék leszakadt és a kezében maradt. A kormányrúd belefúródott a mellkasába, és eltörte a gerincét, miközben a feje kizúdult a vastag, biztonsági üvegen.

Abban a pillanatban tudta, hogy meghal.

Egy pillanatra rá gyorsan, hétköznapján, vérmocskosan, fájdalommentesen elhalálozott.

2.

Fehér szobában ébredt, fehér ágyban.

– Életre tért – mondta valaki.

Blaine kinyitotta a szemét. Két fehér köpenyes férfi hajolt fölé. Orvosoknak tűntek. Egyikük apró, szakállas öregember volt. A másik egy ocsmány, vörös képű férfi volt, ötvenes éveiben.

– Mi a neve? – reccsent rá az öreg.

– Thomas Blaine.

– Kora?

– Harminckettő. De...

– Családi állapota.

– Nőtlen. Mi a...

– Látja? – kérdezte az öreg a vörös képű kollégához fordulva. – Ép. Tökéletesen ép.

– Sose hittem volna – morogta a vörös ábrázatú.

– No, igen. A haláltraumát túlbecsülték. Nagyon is túlbecsülték, mint ahogy azt hamarosan megjelenő könyvemben bizonyítani is fogom.

– Hmmm. De az újjászületési depresszió...

– Hülyeség – vágta rá az öreg határozottan. – Jól érzi magát, Blaine?

– Igen. De szeretném tudni...

– Látja? – jegyezte meg az idősebb doktor diadalmasan. – Ismét él és teljesen normális. Hajlandó most már aláírni a jelentést?

– Gondolom, nincs más választásom – felelte a vörös arcú férfi. Mindkét orvos távozott.

Blaine nézte, ahogy elmennek, és azon töprengett, vajon miről beszélhettek. Egy anyáskodó, kövér ápolónő lépett az ágyához.

– Hogy érzi magát? – tudakolta.

– Remekül – vágta rá Blaine. – Csak épp tudni szeretném...

– Bocs – mondta az ápolónő. – A dokik azt mondták, még nem felelhetek a kérdéseire. Igya ezt meg, ettől erőre kap. Jól van, jó fiű. Ne aggódjon, minden a legnagyobb rendben lesz.

A nő elment. Megnyugtató szavai megrémisztettek Blaine-t. Hogy értette azt, hogy minden a legnagyobb rendben lesz? Ez azt jelenti, hogy valami baj van! Mi az, mi a baj? Mit keres ő itt, mi történt?

A szakállas orvos visszatért egy ifjú hölgy kíséretében.

– Teljesen normálisa páciens, doktor úr? – kérdezte a fiatal nő.

– Tökéletesen ép – felelte az idős orvos. – Úgy is mondhatnám, jól raktuk össze..

– Ezek szerint meginterjúvolhatom?

– Naná. Bár a viselkedése felől nem kezeskedem. A haláltrauma, bár erősen eltúlozzák, mégsem lebecsülendő...

– Igen, értem. – A nő odalépett Blaine-hez, fölé hajolt. Nagyon csinos, figyelt fel rá Blaine. Az arcvonásai élesek, a bőre friss és üde. Vékony szálú, hosszú barna haja takarja a fülét, némi parfümillat lengi körül. Szép lehetne; de merev arcvonásai, karcsú testének szándékolt feszessége ezt tompítják. Nehéz elképzelni, hogyan nevet vagy sír. S hogy az ágyban milyen lehet, lehetetlen elképzelni. Van benne valami fanatizmus, valami elszánt forradalmiság; de

Blaine gyanította, hogy az ügy, melyért küzd, kissé önköz-pontú lehet.

– Hello, Mr. Blaine – köszöntötte a nő. – Marie Thorne vagyok.

– Hello – felelte Blaine derűsen.

– Mr. Blaine – kezdte Marie Thorae –, mit gondol, hol van most?

– Úgy néz ki, mint egy kórház. Feltételezem... – Elhallgatott. Csak most fedezte fel az apró mikrofont a nő kezében.

– Igen... Mit feltételez?

Parányi mozdulatot tett. Férfiak siettek elő, és kerekes kocsikon súlyos berendezéseket toltak az ágyához.

– Folytassa! – biztatta Marie. – Árulja el nekünk, mit feltételez.

– Az ördögbe! – mondta Blaine elkomorodva, és a berendezéseket felállító férfiakat leste. – Mi ez? Mi folyik itt?

– Megpróbálunk segíteni magának – felelte Marie Thorne. – Nem akar együttműködni?

Blaine bólintott, és szerette volna, ha a nő elmosolyogja magát. Hirtelen megrendült az önbizalma. Csák nem történt vele valami?

– Emlékszik a balesetre? – kérdezte a nő.

– Miféle balesetre?

– Emlékszik rá, hogy megsérült?

Blaine megremegett, ahogy az emlékei egyetlen villanásban megrohanták: a nyüszítő motor, az ütközés és a roncsolódás.

– Igen. A kormány letört. A rúdja átszúrta a mellemet. Aztán bevertem a fejem.

– Nézze meg a mellét! – sugallta a nő lágyan. Blaine megnézte. A mellkasa a fehér pizsama alatt – sértetlennek tűnt.

– Lehetetlen! – kiáltotta Blaine. Saját hangja kongónak, távolinak, valótlannak hatott. Hallotta, ahogy a gépek fölé görnyedő férfiak beszélgetnek, de mégis árnyszerűeknek, anyagtalan szellemeknek látta őket. Halk, jellegtelen hangjuk olybá tűnt, mintha legyek zümmögnének egy ablakon.

– Pompás első reakció.

– Tényleg remek.

– Ön teljesen ép – közölte Marie Thorne. Blaine a sértetlen testére pillantott, és eszébe jutott a baleset.

– Nem hihetem! – kiáltotta.

– Tökéletesen reagál.

– A hit és a hitetlenség pontos keveréke.

– Nyugodjon meg, kérem! – mondta Marie Thorae. – Kérem, folytassa, Mr. Blaine!

– Emlékszem a balesetre – merengett Blaine. – Emlékszem az ütközésre, emlékszem... a halálomra.

– Veszed?

– Hogy a fenébe ne? Igazi dráma!

– Tökéletesen spontán jelenet.

– Csodás! Zabálni fogják!

– Kicsit kevesebb zajt, ha lehet! – szólt rájuk a nő. – Mr. Blaine, emlékszik rá, hogy meghalt?

– Igen, igen, meghaltam!

– Az arcát!

– Az a nevetséges arckifejezés túltesz minden valóságon.

– Remélem, Reilly is így gondolja majd!

– Nézze meg alaposan a testét, Mr. Blaine – folytatta Marie Thorae. – Itt egy tükör. Nézze meg az arcát!

Blaine megnézte, és úgy reszketett, mint egy lázas beteg. Odanyúlt a tükörhöz, aztán végighúzta remegő ujjait az ábrázatán.

– Ez nem az én arcom! Hol az arcom? Hova tették a testem és az arcom?

Úgy érezte magát, mint egy lázálomban, melyből sohasem ébredhet fel. A színtelen árnyékemberek körülvették, hangjuk ablakon zümmögő légyként hangzott, kartonpapír gépeik bizonytalan fenyegetést sugalltak, mégis közönyöseknek tűntek, mintha fittyfenét sem törődtek volna vele. Marie Thorne közel hajolt hozzá csinos, kifejezéstelen arcával, és apró, piros szájából iszonyatos szavak hangzottak el.

– A teste halott, Mr. Blaine, elpusztult egy autókarambolban. Emlékszik arra, hogyan halt meg. Azonban mi sikeresen megmentettük testének azon részét, ami számít. Megóvtuk a tudatát, Mr. Blaine, és adtunk hozzá egy új testet.

Blaine kinyitotta a száját, hogy felsikoltson, de azonnal be is csukta.

– Hihetetlen – közölte csendesen. És a legyek ismét zümmögni kezdtek.

– Belenyugodott.

– Hát persze. Az ember nem őrjönghet a végtelenségig.

– Valamivel több látványos tombolásra számítottam.

– Téves. A belenyugvás meglehetősen kihangsúlyozza a dilemmáját.

– Talán, rendezési szempontból. De tekints a dologra realistán. Ez a szerencsétlen alak épp most döbbent rá, hogy meghalt egy autóbalesetben, és most egy új testben született újjá. És mit mond erre? Csak annyit: "hihetetlen". A francba, elég lehetetlenül reagál a megrázkódtatásra!

– Aha. Vedd csak!

– Kérem! – mondta Marie Thorne. – Folytassa, Mr. Blaine.

Blaine úgy elmerült ebben a rémálomban, hogy alig hallotta a halk, zümmögd hangokat.

– Tényleg meghaltam? – kérdezte. A nő bólintott.

– És tényleg újjászülettem egy másik testben? Marie ismét bólintott, és várt. Blaine végigmérte, aztán a kartonpapír berendezéseket kezelő árnyékemberekre pillantott. Miért zaklatják? Miért nem valami más tetemmel szórakoznak? A hullák nem kötelesek válaszolni a kérdésekre. A halál az ember ősi kiváltsága, egy ősrégi megállapodás az élettel, mely ugyanúgy megadatott a rabszolgáknak, mint a nemesuraknak. A halál az ember joga és végső megnyugvása. Azonban meglehet, hogy tőle megvonták ezt a jogot; és most nem menekülhet olyan egyszerűen a felelősségei elől, hogy meghalt.

Várták, hogy beszéljen. És Blaine azon töprengett, vajon őrjöngéssel vissza tudná-e nyerni ősi jogát. Hát ezt könnyen ki lehetne találni.

Azonban az őrjöngés nem adatott meg mindenkinek. Blaine önuralma visszatért. Felpillantott Marie Thorne-ra.

– Az érzéseimet – kezdte – nehéz lenne szavakba önteni. Meghaltam, és most e tényen töprengem. Azt hiszem, a legtöbb ember képtelen hinni a saját halálában. Mélyen belül halhatatlannak érzi magát. A halál olyasmi, ami másokra les, nem ránk. Szinte olyan, mintha...

– Elég! Itt vágunk. Kezd filozofálgatni.

– Azt hiszem, igaza van – mondta Marie Thorne. – Nagyon köszönöm, Mr. Blaine.

A férfiak most már teljesen szilárdnak, eviláginak tűntek, és a bizonytalan fenyegetés érzete megszűnt, ahogy elkezdték tovagördíteni a gépeiket.

– Várjanak... – kezdte Blaine.

– Ne aggódjon – mondta a nő. – Majd később felvesszük a további reakcióit is. Most csak a legspontánabb részt akartuk rögzíteni.

– Egy darabig átkozottul jól ment.

– Csámcsogni fognak rajta.

– Várjanak! – kiáltotta Blaine. – Nem értem. Hol vagyok? Mi történt? Hogy...

– Majd holnap mindent elmagyarázok – szólt vissza Marie Thorne. – Szörnyen sajnálom, de most rohannom kell, hogy beszerkesszem ezt az anyagot Mr.Reillynek.

A férfiak és a berendezések már eltűntek. Marie Thorne biztatóan rámosolygott, és elsietett.

Blaine nevetségesen közel érezte magát ahhoz, hogy sírva fakadjon. Sűrűn pislogott, amikor a kövér és anyáskodó nővér visszajött.

– Igya meg ezt! Ettől aludni fog. Ez az, nyelje csak le, mint egy jó fiú. Csak pihenjen, nagy napja volt, meghalt, újjászületett, meg minden.

Két nagy könnycsepp gördült le Blaine arcán.

– Te szent ég – csapta össze a kezét az ápolónő –, bár itt lennének a kamerák! Ezek aztán az igazi őszinte könnyek, annyit mondhatok. Számtalan tragikus és spontán jelenetnek voltam tanúja ennél a cégnél, nekem elhiheti, és mesélhetnék azoknak a kinyalt felvevő fiúknak az igazi őszinte érzelmekről, ha akarnék, és még ők hiszik, hogy jól ismerik az emberi szív legrejtettebb titkait.

– Hol vagyok? – kérdezte Blaine álmatagon. – Mi ez itt?

– Hívhatod úgy is, hogy a jövő – közölte az ápolónő.

– Ó – felelte Blaine. Aztán jött az álom.

3.

Sok-sok óra múltán nyugodtan és kipihenten ébredt. Körülnézett a fehér ágyban, a fehér szobában, és minden eszébe jutott.

Elhunyt egy autóbalesetben, és a jövőben újjászületett. Jött egy doktor, aki azt állította, hogy a haláltrautnát eltúlozzák, aztán valakik, akik felvették a spontán reakcióit, és megállapították, hogy csámcsogni fognak a sztorin, meg egy csinos lány, akinek arckifejezése ékesen árulkodott érzelmei hiányáról.

Blaine ásított és nyújtózkodott. Meghalt. Elhunyt harminckét évesen. Szomorú ez, gondolta, hogy egy ilyen fiatal élet keltébe törik. Blaine jó ember volt, és egészen ígéretes...

Mérgelődött saját nyegle viselkedése miatt. Nem szokás így reagálni. Próbálta felidézni az első megrázkódtatást, hogy illően tudjon viselkedni.

Tegnap még, mondta magának határozottan, jachttervező voltam, aki hazafelé tartott Marylandbői. Ma egy újjászületett ember vagy ok a jövőben. A jövőben! Újjászülettem! Semmi haszna, a szavak hatástalanul hullottak le. Máris hozzászokott a gondolathoz. Az ember képes bármihez hozzászokni, még ahhoz is, hogy elhalálozott. Ehhez aztán pláne. Valószínűleg ha az ember fejét naponta háromszor levágnák húsz éven át, egészen hozzászokna, és felháborodottan üvöltözne, ha egy nap ezt nem tennék meg...

Nem volt kedve folytatni ezt a gondolatfolyamot.

Laurára gondolt. Vajon megsiratja? Leissza magát? Vagy csak elszomorodik a hírre, és bevesz rá egy nyugtatót? És Jane meg Miriam? Értesülnek egyáltalán a haláláról? Valószínűleg nem. Hónapok múlva elcsodálkoznak majd, miért nem hívja fel őket többé.

Elég ebből. Mindez már csak a múlt. Most a jövőben van.

Azonban a jövőből mindössze egy fehér ágyat, egy fehér szobát, orvosokat, ápolónőt, kamerás férfiakat meg egy csinos lányt látott. Ez idáig mindez nem ütközött a saját korával. Ám minden bizonnyal vannak eltérések.

Eszébe jutottak az újságcikkek és történetek, amiket olvasott. Lehet, hogy ebben a jövőben már szabadon használják az atomenergiát, megszokottak a tender alatti farmok, eluralkodott a világbéke, a nemzetközi születésszabályozás, megkezdődött a bolygóközi utazás, engedett a szabad szerelem, a teljes faji egyenlőség, van gyógyszer minden betegségre, és egy gondosan megtervezett társadalomban az emberek a szabadság levegőjét szívják.

Ennek kell lennie, gondolta Blaine. Azonban akadtak kevésbé kellemes kilátások is. Lehet, hogy egy zord képű Oligarcha tartja a Földet acélos markában, miközben egy kicsi, elszánt föld alatti szabadságharcos csoport küzd a szabadságért. Vagy éppen kicsi, zselészerű idegen kreatúrák igázták le a Földet. Vagy egy új és iszonyatos járvány dühöng a világon, de az sem kizárt, hogy egy rettenetes atomháború minden kultúrát elsöpört a Föld felszínéről, és a fennmaradt civilizáció küzd, hogy visszanyerje az elfeledett technológiát, miközben emberi farkas falkák kószálnak a gonosz földeken; vagy milliónyi hasonló kínos dolog történhetett.

Csakhogy, gondolta Blaine, az emberiség eddig meglehetősen nagy túlélési képességről tett tanúbizonyságot a történelem folyamán. Állandóan káoszt jövendöltek és folyamatosan utópiákról álmodoztak, és egyik sem valósult meg soha.

Vagyis, Blaine arra számított, hogy ez a jövő valamiféle fejlődést mutat majd a múlthoz képest, azonban némi rosszabbodást is várt; néhány régi problémára találnak megoldást, de új gondok lépnek a helyűkbe.

– Szóval – mondta Blaine magában –, arra számítok, hogy ez a jövő is olyan, mint amilyen minden jövő a múltjához képest. Ez nem túl egyértelmű, de hát nem vagyok sem jós, sem próféta.

Gondolatait a szobába lépő Marie Thorne szakította félbe.

*

– Jó reggelt! – köszöntötte a nő. – Hogy van?

– Mintha kicseréltek volna – felelte Blaine rezzenéstelen arccal.

– Remek. Lenne szíves ezt aláírni? – A nő egy tollat és egy gépelt lapot nyújtott oda.

– Maga aztán nem fecsérli az idejét – morogta Blaine. – Mit írok alá?

– Olvassa el! Egy jóváhagyás, melyben minden felelősség alól felment minket, hogy megmentettük az életét.

– Megmentették?

– Persze. Mit gondol, másképp hogy lehetne itt?

– Még nem igazán gondolkodtam erről – ismerte el Blaine.

– Megmentettük. Azonban ellenkezik a törvénnyel, hogy bárkit megmentsünk a potenciális áldozat írásos jóváhagyása nélkül. A Rex Társaság ügyvédeinek nem volt lehetőségük arra, hogy előzetesen aláírassanak önnel egy jóváhagyást. Így most utólag szeretnénk védeni az érdekeinket.

– Mi az a Rex Társaság? A nő bosszúsnak tűnt.

– Még senki nem igazította el? Most a Rex főhadiszállásán tartózkodik. Ez a cég ugyanolyan ismert manapság, mint a maga idejében Flyer-Thiess.

– Ki az a Flyer-Thiess?

– Nem ismeri? Esetleg Ford?

– Igen, a Ford. Szóval a Rex Társaság ugyanolyan híres, mint a Ford. Mivel foglalkozik?

– A Rex Energia Rendszert állítja elő – magyarázta a nő –, ez hajtja az űrhajókat, a reinkarnációs gépeket, a másvilág gépeket, meg hasonlókat. A Rex Energia Rendszer segítségével ragadtuk ki magát a kocsijából a halála utáni pillanatban, és hoztuk el a jövőbe.

– Időutazás – ámult el Blaine. – De hogyan?

– Nehéz lenne ezt elmagyarázni. Hiányzik hozzá a tudományos háttere. De megpróbálom. Tudja, hogy a tér és az idő egyazon dolgok, egymás aspektusai.

– Tényleg?

– Igen. Mint a tömeg és az energia. A maga korában a tudósok tisztában vannak azzal, hogy a tömeg és az energia felcserélhetek. Ebből következtettek a csillagokban lezajló folyamatokra. Azonban nem tudták nyomban lemásolni ezeket a folyamatokat, melyek roppant mennyiségű energiát követeltek. Mindaddig erre nem kerülhetett sor, amíg birtokába nem kerültek a tudásnak és akkora mérvű energiának, mellyel maghasadást idézhettek elő, és új atomokat építhettek fel.

– Ezt tudom – morogta Blaine. – Mi a helyzet az időutazással?

– Ugyanezt a sémát követi. Réges-rég tudjuk, hogy a tér és az idő ugyanazon dolog aspektusai. Tudtuk, hogy a tér és az idő felbontható alapvető egységekre, és mássá alakíthatók energia hozzáadásával. Megsejtettük a tér-idő torzulást a szupernóva közelségében, és figyelemmel kísértük egy Wolf-Rayet csillag eltűnését, amikor az időátalakulás üteme felgyorsult. Azonban még rengeteg mindent meg kellett tanulnunk. És egy sokkalta hatalmasabb energiaforrásra volt szükségünk, mint amit maguk használtak a maghasításhoz. Mikor mindez a kezünkbe került, képesek voltunk az időegységeket átalakítani téregységekre... vagyis, más szavakkal, az időbeli távolságokat térbeli távolságokká. Ezáltal, mondjuk száz év alatt be tudunk járni száz parszeknyi elképzelhetetlen távolságot.

– Hát... kezdem már érteni – motyogta Blaine. – Nem vennénk át még egyszer... valamivel lassabban?

– Majd később – felelte Marie. – Most írja alá a jóváhagyást.

Az iraton az állt, hogy ő, Thomas Blaine semmilyen igényt nem támaszt a Rex Társaság ellen, amiért megmentették az életét az 1958-as évben, és amiért elszállították ezt az életet egy Befogadó testbe a 2110-es évbe.

Blaine aláírta.

– Most már – mondta – szeretném végre tudni...

Elhallgatott. Egy tizenéves fiú lépett a szobába egy hatalmas poszterrel a kezében.

– Elnézést, Miss Thorae – makogta –, a Művészeti Iroda szeretné tudni, hogy ez megfelel-e?

A fiú odamutatta a posztert. Egy automobil látszott rajta az ütközés pillanatában. Egy gigászi, stilizált kéz nyúlt le az égből, és kiemelte a sofőrt az égő roncsból. Fölötte a fejcím: REX MŰVE!

– Nem rossz – mondta Marie Thorae, és bírálóan ráncolta a homlokát. – Mondd meg nekik, hogy rakjanak rá több vért!

Még több ember érkezett a szobába, és Blaine haragosan morgott.

– Mi folyik itt?

– Később, később – mondta Marie Thorae. – Ó, Mrs. Vaness! Maga szerint elég blikkfangos?

Most már tucatnyi ember nyűzsgött a szobában, és egyre több érkezett. Körülvették Marie Thorne-t meg a posztert, és Blaine-re jóformán ügyet sem vetettek. Egy férfi, buzgó beszélgetésbe mélyedve egy ősz hajú nővel, letelepedett az ágya szélére. Blaine-nél betelt a pohár.

– Elég! – ordította. – Émelygek ettől az átkozott rohangálástól! Mi a nyavalya bajuk van, hogy nem tudnak embermód viselkedni? Menjenek innen a jó francba!

– Hála istennek – sóhajtott Marie Thorne, és behunyta a szemét. – Pont ilyen temperamentumosnak kell lennie. Ed, beszélj vele!

Egy tohonya, izzadó, középkorú férfi lépett Blaine ágya mellé.

– Mr. Blaine – kezdte buzgón –, talán nem mi mentettük meg az életét?

– Na és aztán? – morogta Blaine mogorván.

– Tudnia kell, hogy ez nem volt kötelességünk. Rengeteg időbe, pénzbe és gondba került, hogy meglehessük. És ezért mindössze publicitási értéket várunk cserébe.

– Publicitási értéket?

– Úgy ám. A Rex Energia Rendszer mentette meg.

Blaine bólintott, és csak most értette meg, miért fogadták itt a jövőben olyan közönyösen az újjászületését. Rengeteg időt, pénzt és gondot fordítottak rá, nyilván megforgatták minden nézőpontból, és most lelkiismeretesen ki is akarják aknázni.

– Értem – mondta Blaine. – Csak azért mentettek meg, hogy propagandaként használjanak egy reklámhadjáratban. Ugye?

Ed boldogtalanul nézett körül.

– Miért így nézi a dolgot? Magának szüksége volt rá, hogy megmentsék az életét. A mi kampányunknak szüksége volt némi felhajtóerőre. Egy csapásra megoldottuk mindkét gondot, közős megelégedésre, jól járt ön is és a Rex Társaság is. Meglehet, az indítékaink nem egészen önzetlenek; mégis, jobb szeretne halott lenni?

Blaine a fejét rázta.

– Természetesen nem – értett egyet Ed. – A maga élete érték az ön számára. Jobb ma élni, mint tegnap meghalni, mi? Pompás. Akkor meg miért nem mutat irányunkban egy kevéske hálát? Miért nem működik együtt velünk?

– Készséggel megtenném – sóhajtott Blaine –, csak éppen tűi gyors a tempó.

– Tudom – bólintott Ed –, és együttérzek önnel. Azonban ismeri a reklámüzletet, Mr. Blaine. Az időzítés a leglényegesebb. Ma ön újság, holnap már senkit sem érdekel. Ki kell aknáznunk a megmentését most azonnal, amíg meleg. Máskülönben elveszti az értékét.

– Méltányolom, hogy megmentették az életem – közölte Blaine –, még akkor is, ha nem egészen önzetlenül. Készséggel együttműködök.

– Köszönjük, Mr. Blaine – bólintott Ed. – És kérem, ne tegyen fel kérdéseket egy ideig. Menet közben úgyis összeáll majd a kép. Miss Thorne, maga jön.

– Kösz, Ed – szólt oda Marie Thorne. – Hé, mindenki... kaptunk egy ideiglenes engedélyt Mr. Reillytől. Így a tervek szerint folytatjuk. Billy, te gondolj ki egy cikket a holnap reggeli újságokba. "Ember a múltból", vagy hasonló címmel.

– Máris megvan.

– Nocsak. Elég újszerű, ugye?

– Azt hiszem, egy régi cikk feldolgozása nem lesz feltűnő. Szóval: Kiragadtunk egy embert 1988-ból...

– Már bocs... – szólt közbe Blaine –, 1958-ból.

– Szóval kiragadtuk 1958-ból a ronccsá ment kocsijából egy pillanattal a halála után, és egy befogadó testbe raktuk. Aztán kifejtjük, hogy a Rex Energia Rendszer százötvenkét éven átnyúlva hajtotta végre ezt a cselekedetet. Feltárjuk, mennyi energiánkba került ezt mégtenni, s hogy mennyien dolgoztunk rajta. Majd egyeztetek egy mérnökkel, hogy megfelelő kifejezéseket használjak. Oké?

– Említsd meg, hogy más energiarendszer képtelen lenne ezt megtenni – szólt közbe Joe. – Tedd hozzá, hogy az új kalibrációs rendszer tette lehetségessé.

– Úgysem értik, mit jelent ez.

– Sosem lehet tudni – mondta Marie Thorne. – Nos, Mrs. Vaness, szeretnénk egy cikket arról, mit érzett Blaine, amikor a Rex Energia Rendszer kiragadta a halálból. Legyen jó érzelmes. Hangsúlyozza ki az első benyomásait erről a meghökkentő jövőbeli világról. Megközelítőleg ötezer szóban. Mi majd megoldjuk a közöltetést.

Az ősz hajú Mrs. Vaness bólintott.

– Meginterjúvolhatom most azonnal?

– Nincs rá idő – közölte Miss Thorne. – Találja ki. Zavart, ijedt, döbbent, meglepett és csodálja azon változásokat, melyek az ő ideje óta végbementek. A tudományos fejlődést. Szeretné látni a Marsot. Nem tetszik neki az új divat. Úgy véli az ő idejében az emberek boldogabbak voltak a kevesebb berendezéssel és több szabadidővel. Blaine majd jóváhagyja. Ugye, Blaine? Blaine zsihbadtan bólintott.

– Remek. Tegnap este felvettük a spontán reakcióit. Mike, te meg a fiúk csináljatok belőle a egy tizenöt perces változatot, amit az emberek megvehetnek a helyi Érzékelő Boltban. Jelezzétek, hogy igazi ritkaság. De egy rövid, technikai bevezetőben fejtsétek ki, hogyan hajtotta végre a Rex a mentést.

– Vettem – felelte rá Mike.

– Jó. Mr. Brice, maga hozzon össze valami műsort, amiben Blaine megjelenhet. Ó majd arról beszél, hogy érzi magát a mi korunkban, miben különbözik ez az ő idejétől. Tegyen róla, hogy Rex neve elhangozzon.

– Hiszen én semmit sem tudok erről a korról! – panaszkodott Blaine.

– Majd fog – biztosította Marie Thorne. – Rendben, azt hiszem, kezdetnek ennyi elég. Mindent bele. Megyek, megmutatom Mr. Reillynek, eddig mire jutottunk.

Blaine-hez fordult, ahogy a többiek távozni kezdtek.

– Lehet, hogy ez komisz bánásmódnak tűnik. De hát az üzlet az üzlet, nem számít, milyen korban vagyunk. Holnap maga már híres ember lesz, és valószínűleg gazdag is. Jelen körülmények között nem hiszem, hogy oka lenne panaszkodni.

Távozott. Blaine figyelte a lépteit; ruganyos és magabiztos. Szerette volna tudni, milyen büntetés jár ebben a korban azért, ha valaki megver egy nőt.

4.

Az ápolónő tálcán hozta az ebédjét. A szakállas doktor bejött, megvizsgálta, és tökéletesen egészségesnek nyilvánította. Nyoma sincs rajta az újjászületési depressziónak, állapította meg, és a haláltraumát egyértelműen eltúlozzák. Nincs semmi ok arra, hogy Blaine tovább ágyban maradjon.

Az ápolónő ruhákkal érkezett; kék inggel, barna nadrággal és puha, kerek orrú, szürke cipővel. Az öltözete, biztosították egészen konzervatív.

Blaine jó étvággyal evett. Öltözködés azonban hosszában széliében megvizsgálta saját testét a fürdőszoba tükörben. Ez volt az első lehetőség egy gondos szemlélődésre.

Korábbi teste magas volt, szikár, egyenes szálú, fekete hajjal és csintalan, fiús arccal. Harminckét év alatt hozzászokott ahhoz a fürge, ügyes, könnyű mozgású testhez. Könnyed belenyugvással fogadta a szervezete hibáit, az alkalmi betegségeket, és dicsérte az erényeit, melyek egyedivé tették egyéniségét. Mert teste korlátai, sokkal inkább mint adottságai, valahogy a személyisége lényegét fejezték ki.

Kedvelte azt a testet. Új teste megdöbbenést váltott ki belőle.

Alacsonyabbnak tűnt az átlagnál, duzzadó izmú, hordó mellkasú, széles vállú. Szinte fejnehéznek látszott, mert a lábak meglehetősen kurták voltak a felsőtesthez képest. Jókora keze bőrkeményedéses volt. Blaine ökölbe szorította, és elismerően bámulta. Valószínűleg le tudna tagiózni egy ökröt egyetlen csapással, ha lenne itt ökör.

Arca szögletes volt, vaskos, álla kiugró, pofacsontjai szélesek, orra római. Haja szőke és göndör. Szeme acélkék. Elég megnyerő, bár kissé brutális ábrázat.

– Nem tetszik – mondta Blaine lehangoltan. – Gyűlölöm a göndör, szőke hajat.

Új teste rettenetes fizikai erőt hordoz; ám Blaine mindig is megvetette a nyers erőt. A test ügyetlennek, esetlennek tűnt, amit nehéz irányítani. Olyasféle test volt ez, ami nekimegy a székeknek, az emberek lábára lép, túl durván ráz kezet, nagy hangon beszél és izzad, mint egy ló. A ruhák mindig kidagadnak a testén, és ráfeszülnek. Állandó testgyakorlásra van szükségé. Lehet, hogy még diétáznia is kell; a test úgy nézett ki, mintha hízásra hajlamos lenne.

– A fizikai erőnek csak akkor van értelme – motyogta Blaine –, ha az embernek célja van vele. Máskülönben csak kellemetlen és zavaró, mint a szárnyak egy hódon.

Elég vacak test volt ez. Ám az arc még ennél is gyatrább lett. Blaine sose szerette az erős, éles, durva metszésű pofákat. Jól illene homokbányászhoz, kiképző őrmesterhez, dzsungeljáróhoz meg hasonlókhoz. De nem olyasvalakihez, aki élvezi a kulturált társaságot. Egy ilyen ábrázat nyilván képtelen lenne a kifinomultabb kifejezésekre. Minden finom árnyalat, rezdülés és fintor hiábavaló próbálkozás lenne. Ezzel a pofával legfeljebb vigyoroghat vagy a homlokát ráncolhatja; csak a jelentékeny érzelmeket képes visszaadni.

Kísérletképpen kisfiúsan rámosolygott a tükörre. Az eredmény egy szatír kéjes vigyora lett.

– Jól kicsesztek velem – motyogta Blaine keserűen.

Egyértelműnek tűnt, hogy jelenlegi teste és tudata kimondottan ellentétesek. Az együttműködés lehetetlen köztük. Természetesen, a személyisége rányomhatja a bélyegét a testére; viszont ez igaz lehet megfordítva is.

– Majd meglátjuk – mondta Blaine a nehézkes testnek. – Majd meglátjuk, ki lesz a főnök.

A bal vállán hosszú, szaggatott sebhely éktelenkedett. Kíváncsi volt, vajon honnan tett szert ez a test egy ilyen súlyos sebre. Aztán az a gondolat kezdte rágni, hol lehet a test valódi tulajdonosa. Vajon itt lapít az agyban, lesve az alkalmat, hogy mikor veheti át az uralmat?

Semmi haszna spekulálni. Lehet, hogy később úgyis kiderül. Még egyszer utoljára megnézte magát a tükörben.

Nem túlságosan tetszett neki a látvány. Attól tartott, hogy sohasem fogja megkedvelni.

– Nos – jegyezte meg végül –, ajándék lónak ne nézd a fogát. A halottak ne válogassanak.

Jelen pillanatban mindössze ennyit mondhatott. Blaine elfordult a tükörtől, és öltözködni kezdett.

*

Este felé Marie Thorae lépett be a szobába.

– Kész – mondta minden bevezetés nélkül.

– Kész?

– Vége, bevégeztetett, kész! – A nő keserűen meredt rá, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Az egész reklámkampány maga körül véget ért.

Blaine rámeredt. A hír érdekesnek tűnt; már csak azért is, mert végre érzelmeket fedezett fel Miss Thorne arcán. Olyan átkozottul feszesen szokott viselkedni, olyan tökéletes és groteszk módon üzletszerűen. Most némi pír égett az arcán, és apró ajkai durcásan legörbültek.

– Két kemény éven át dolgoztam az ötleten – vallotta be. – Nem is tudom, hány milliót költött a társaság a maga idehozatalára. Minden robbanásra készen áll, erre az az átkozott vénember lefújta az egészet.

Szép ez a nő, gondolta Blaine, azonban a szépsége nem nyújt neki örömet. Ugyanolyan üzleti előny, mint a jól ápoltság, az alkoholbírás; amikor szükséges, használja, sőt, néha még vissza is él vele. Túl sok kéz nyúlhatott már Marie Thorne felé, de ő nem fogadta el egyiket sem. És amikor a kapzsi kezek nem akartak fogyni, megtanulta, hogyan legyen kimért, hűvös és végül öngyűlölő.

Ez elég irreális gondolat, vélte Blaine, de amíg jobb diagnózis nincs, ez is megteszi.

– Az az átkozott, ostoba vénember! – motyogta Marie Thorne.

– Miféle vénember?

– Reilly, a mi zseniális elnökünk.

– Lefújta a reklámkampányt?

– Azt akarja, hogy teljesen tegyünk le róla. Ó, istenem, ez már több a soknál! Két év munkája!

– De miért? – kérdezte Blaine. Marie Thorne fáradtan rázta a fejét.

– Két okot hozott fel, mindkettő ostobaság. Először is, a törvényesség problémája. Közöltem vele, hogy maga aláírta a jóváhagyó nyilatkozatot, és az ügyvédek kézbe veszik a többi dolgot, de ő fél. Már majdnem eljött az ideje az ő reinkarnációjának, és nem akar semmi gondot a kormánnyal. El bírja képzelni? Egy beijedt vénember vezeti a Rexet! A második indoka, hogy beszélt azzal a bugyuta, szenilis nagyapjával, és ő aztán hallani sem akar az egészről. És ezzel vége is. Két év után!

– Egy pillanat – szólt közbe Blaine. – Azt mondta, reinkarnációi

– Igen. Reilly megpróbálkozik vele. Személy szerint én úgy gondolom, okosabb lenne, ha szépen elpatkolna, egyszer s mindenkorra.

Keserű kijelentés volt. Azonban Marie Thorne ettől nem keseredett el jobban. Úgy hangzott, mintha azt közölte volna, hány óra van.

– Úgy érti, meg kellene halnia ahelyett, hogy reinkarnációval próbálkozna?

– Úgy ám. Ó, mindig elfelejtem, hogy magát még nem igazították el. Én csak jobb szerettem volna, ha hamarabb gondolja meg magát. Az a szenilis vén nagyapja pont most szólt bele...

– Miért nem kérdezte meg Reilly a nagyapját már korábban? – kérdezte Blaine.

– Megkérdezte. Azonban az öregúr korábban nem beszélt.

– Értem. Mennyi idős?

– Reilly nagyapja? Nyolcvanegy évesen hunyt el.

– Micsoda?

– Igen, körülbelül hatvan éve halt meg. Reilly apja is halott, de ő aztán egyáltalán nem beszél, ami elég sajnálatos, mert ő igazán értett az üzlethez. Mit bámul rajtam, Blaine? Ja, mindig elfelejtem, hogy nem ismeri a rendszert. Nem nagy ügy az egész, higgye el.

Egy pillanatig merengve állt. Aztán hevesen bólintott, megperdült, és az ajtó felé indult.

– Hová megy? – kérdezte Blaine.

– Közlöm Reillyvel, mit gondolok róla! Nem teheti ezt velem! Megígérte...

Hirtelen visszatért az önuralma.

– S ha már itt tartunk, Blaine, azt hiszem, magára többé már nincs szükség. Életben van, és kapott egy megfelelő testet, amelyben élhet. Gondolom, bármikor megszabadulhat tőle, amikor csak kívánja.

– Kösz – felelte Blaine, miközben a nő távozott a szobából.

*

A barna nadrágban és a kék ingben hagyta el a betegszobát, végigment egy hosszú folyosón, és egy ajtóhoz ért. Egyenruhás őr állt mellette.

– Bocsánat – szólította meg Blaine –, ez az ajtó vezet a szabadba?

– Mi?

– Ez az ajtó vezet ki a Rex Épületből?

– Igen, természetesen. Ki az utcára.

– Köszönöm. – Blaine habozott. Szerette volna hallani azt az eligazítást, amit ígérgettek, de amit sosem mondtak el. Szerette volna megkérdezni az őrt, milyen most New York, mik a helyi szokások és rendszabályok, mire ügyeljen és mit kerüljön el. Azonban az őr nyilván semmit sem tud a Múltbéli emberről. Kimeredt szemmel bámulta Blaine-t.

Blaine gyűlölte az ötletet, hogy fejest ugorjon a 2110-es New Yorkba pénz, ismeretek, barátok, munka és lakhely nélkül, ráadásul ilyen kényelmetlen új testben. Azonban nem volt mit tenni. Végül is az embernek van önérzete. Inkább megpróbál egyedül boldogulni, semhogy segítségért könyörögjön a porcelánkemény Miss Thorne-hoz, vagy a Rex bármely alkalmazottjához.

– Kell valami engedély a kilépéshez? – kérdezte reménykedve.

– Semmi. Csak ahhoz, ha vissza akar jönni. – Az 6r gyanakodva szemlélte. – Mondja, magának mi baja van?

– Semmi – felelte Blaine. Kinyitotta az ajtót, de még most sem akarta elhinni, hogy ilyen egyszerűen elengedik. De hát, miért is ne? Egy olyan világban van, ahol az emberek a rég halott nagyapjukkal beszélgetnek, ahol űrhajók röpködnek és elhalálozott sofőrök rohangálnak, ahol visszanyúlnak a múltba, és kiemelnek egy embert, hogy reklám gyanánt mutogassák, aztán könnyedén kiadják az útját.

Az ajtó bezárult. Mögötte a Rex Épület hatalmas, szürke tömege magasodott. Előtte pedig New York terült el.

5.

Első pillantásra a város olyan volt, mint valami szürrealista Bagdad. Fehér és kék színű, zömök palotákat látott, karcsú, piros minareteket, és szabálytalan alakú épületeket, harang alakú, kínai tetőkkel és hagymakupolákkal. Olybá tűnt, mintha valami keleti hóbort nyomta volna rá a bélyegét az építészetre. Blaine alig akarta elhinni, hogy New Yorkban van. Bombay-ben, esetleg Moszkvában, vagy akár Los Angelesben, de nem New Yorkban. Megkönnyebbült, amikor felhőkarcolókat pillantott meg egyenesen felmeredni a kacskaringós ázsiai épületek között. Mintha csak ezek őriztek volna meg valamit az általa ismert New Yorkból.

Az utcákat miniatűr járművek töltötték be. Blaine kismotorokat és robogókat látott, a legnagyobb autók sem voltak méretesebbek egy Porschénál, s a teherautók inkább Buick méretűek voltak, nem nagyobbak. Vajon így reagált New York a zsúfoltságra és a légszennyezésre. Ha igen, az sem sokat segített.

A forgalom nagy része a fej felett bonyolódott. Légcsavaros, lökhajtásos gépek, légi kocsik, egyszemélyes suhanok, helikopter taxik és lebegő buszok olyan felirattal, hogy "Légikikötő 2. szint" vagy "Expressz Montaukba". Csillogó pontok ragyogtak a függőleges és vízszintes pályákon, melyekben a forgalom kanyargóit, ereszkedett, emelkedett, és spirálba csavarodott. Villogó piros, zöld, sárga és kék fények szabályozták a járműfolyam, menetét. Szabályok és szokások szerint haladt a forgalom, de Blaine gyakorlott szeme ezekből semmit sem bírt felfedezni.

Tizenöt méter magasan egy bevásárló szint húzódott. Hogy lehet oda feljutni? És ha már itt tartunk, hogy képes valaki ilyen zajos, fényes, gépektől zsúfolt világban élni és megőrizni az ép elmeállapotát. Az emberi zsúfoltság lehengerlő volt. Úgy érezte, rögtön bele fog fulladni ebbe a hústengerbe. Mekkora lehet ennek a szupervárosnak a népessége? Tizenötmillió? Húszmillió? Ehhez képest az 1958-as New York csak egy kicsiny település.

Meg kellett állnia, hogy rendezze benyomásait. Azonban a járda zsúfolt volt, az emberek beleütköztek és káromkodtak, amikor lelassított. Sehol egy park vagy pad.

Felfigyelt egy csoport sorban álló emberre, és beállt a sor végére. A sor lassan csoszogott előre. Blaine a többiekkel együtt csoszogott, a feje tompán lüktetett, próbálta visszanyerni a lélegzetét,

Néhány pillanat múlva visszanyerte az önuralmát, és valamivel több tisztelettel szemlélte erős, közönyös testét. Lehet, hogy egy múltbéli embernek épp ilyen húsburkolatra van szüksége, ha nyugodtan meg akarja nézni a jövőt. Egy alacsonyrendű idegrendszernek is megvannak az előnyei.

A sor csendesen csoszogott előre. Blaine felfigyelt arra, hogy a sorban álló férfiak és nők szegényes ruházatúak, ápolatlanok, mosdatlanok. Mindannyiuk tekintete komor csüggedésről árulkodott.

Ingyen kenyérért állnak sorba?

Megkopogtatta az előtte álló férfi vállát.

– Bocsánat, hová vezet ez a sor?

A férfi hátrafordult, és vörös karikás szemekkel meredt Blaine-re.

– Az öngyilkosok fülkéibe – közölte, és fejével a sor eleje felé intett.

Blaine megköszönte, és sietve kilépett a sorból. Micsoda baljóslatú módon kezdődik az új életének első napja a jövőben. Öngyilkosok fülkéi! Hát, magától ugyan be nem lép egybe sem, az fix. Csak nem állhatnak annyira rosszul a dolgok.

De miféle világ az, ahol fülkéket állítanak fel az öngyilkosoknak? Méghozzá szabadon dönthet mindenki, hogy használja-e... Nagyon meg fogja gondolni, hogy elfogad-e ingyenes ajándékot bárkitől is ebben a világban.

*

Blaine ment tovább, szájtátva megbámulta a látványosságokat, és lassan kezdett hozzászokni a ragyogó, nyüzsgő, lármás, zsúfolt városhoz. Egy hatalmas épülethez ért, mely leginkább egy gótikus kastélyhoz hasonlított; a felső lőréses oromzaton zászlók lengtek. Legmagasabb tornyán világoszöld fény rajzolódott ki a lemenő nap sugaraiban.

Úgy tűnt, ez valami fontos építmény lehet. Blaine végigmérte, aztán észrevett egy férfit, aki a falnak támaszkodva épp most gyújtott egy vékony szivarra. Úgy tűnt, ő az egyetlen ember New Yorkban, aki nem rohan sehová. Blaine közelebb lépett hozzá.

– Már megbocsásson, uram – szólította meg –, mi ez az épület?

– Ez – felelte a férfi – a Túlvilág Részvénytársaság székhelye. – Magas ember volt, rendkívül vékony, hosszúkás, gyászos, viharvert ábrázattal. Keskeny szeme egyenesen Blaine-re nézett. Ruhái esetlenül lógtak rajta, mintha inkább farmerhoz szokott volna, mintsem szövetnadrághoz. Blaine szerint olyan volt, akár egy nyugati.

– Hatásos – jegyezte meg Blaine, felpillantva a gótikus kastélyra.

– Cifra – vágta rá a férfi. – Maga nem idevalósi, ugye? Blaine a fejét rázta.

– Én sem. De hogy őszinte legyek, idegen, én azt hittem, hogy a Földön meg a környező bolygókon mindenki ismeri a Túlvilág épületét. Nem zavarja, ha megkérdezem, honnan jött?

– Egyáltalán nem – mondta Blaine. Vajon árulja el, hogy a múltból? Nem, ez nem lenne helyes egy idegennel szemben. A férfi még rendőrt hívhat. Inkább lódít valamit.

– Tudja – kezdte –, én... Brazíliából jöttem.

– Nocsak?

– Igen. A Felső Amazonas Völgyből. A szüleim gyerekkoromban költöztek oda. Gumiültetvény. Apám most halt meg. Így hát, arra gondoltam, megnézem New Yorkot.

– Úgy hallottam, odalenn meglehetősen vad az élet – jegyezte meg a férfi.

Blaine bólintott, és őrült, hogy nem faggatják tovább. Valószínűleg ez nem lehetett túl szokatlan történet ebben a korban. Bárhogy legyen is, találnia kell valami szállást.

– Ami engem illet – közölte a férfi –, én az arizonai Sombreróból jöttem. A nevem Orc, Carl Orc. Blaine? Örülök, hogy megismertem, Blaine. Tudja, azért jöttem, hogy egy pillantást vessek erre a híres New Yorkra, hogy rájöjjek, mire vágnak fel. Elég érdekes hely, de az itteniek túl lármásak és beképzeltek az én ízlésemhez képest, ha érti, mire gondolok. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mi arizonaiak lagymatagok vagyunk. Szó sincs róla. De ezek a New York-iak úgy rohangálnak, mint pók a falon.

– Tudom, hogy érti – bólogatott Blaine.

Néhány percig megvitatták az ideges, eszelős, megszállott New York-iak szokásait, és összehasonlították azokat Sombrero és Felső Amazonas Völgy lakóinak ép elméjű, nyugodt, békés életével. Abban mindketten egyetértettek, hogy ezek az emberek nem tudják, hogyan kell élni.

– Blaine – mondta Orc –, örülök, hogy összefutottunk. Nincs kedve inni valamit?

– Örömmel – felelte Blaine. Egy ilyen emberen keresztül, mint Carl Orc találhat valami kiutat jelenlegi nehézségeiből. Lehet, hogy tud neki valami munkát szerezni – Sombreróban. Brazíliára és némi amnéziára hivatkozva mentegetőzhet gyér tudása miatt.

Aztán eszébe jutott, hogy nincs pénze.

Valami homályos történetben kezdett, hogy véletlenül a hoteljában felejtette a pénztárcáját, de Orc leállította a mondat közepén.

– Ide figyeljen; Blaine – kezdte, és összehúzott kék szemével fürkészte –, mondok én valamit. Egy ilyen történettel nem sok embert tudna megvágni. Ám én más vagyok, mint a többiek. Nem mondhatnám, hogy túl gyakran tévedek. Mondjuk úgy, hogy nem vagyok éppen szegény ember, ma este legyen a vendégem.

– Igazán, nem is tudom.

– Egy szót se többet – legyintett Orc határozottan. – Holnap este fizethet maga, ha ragaszkodik hozzá. De most gyerünk, vizsgáljuk meg ennek az idegbajos, régi kisvárosnak az éjszakai életét.

Blaine úgy döntött, hogy ez is egyfajta módja, hogy minél többet megtudjon a jövőről. Végül is, semmi sem lehet beszédesebb, mint az, hogyan szórakoznak az emberek. Játék és ivászat közben az ember kinyilvánítja legbelsőbb elgondolásait a környezetének, szavakba önti, mint vélekedik az élet, a halál, a sors és a szabad akarat kérdéseiről. Mi jelképezné jobban Rómát, mint a cirkusz? Mi lehetne a legjellegzetesebb nyugat-amerikai szokás, mint a rodeó? Spanyolország a bikaviadalairól ismert, Norvégia a síugrásokról. Miféle sport, szórakozás vagy időtöltés jellemzi leginkább 2110 New Yorkját? Hamarosan megtudja. És sokkal jobb egyenesen kipróbálni, mint valami poros könyvtárban olvasni arról – és sokkal szórakoztatóbb is.

– Mi lenne, ha bekukkantanánk a Marsi Negyedbe? – kérdezte Orc.

– Vezessen – indítványozta Blaine elégedetten, amiért összekötheti a kellemeset a hasznossal.

*

Orc utcák és aluljárók útvesztőjében vezette, föld alatti árkádok közt vándoroltak, fej fölötti rámpákon lépkedtek, mentek gyalog, liften, földalattin és helitaxin. Az utcák és az egyes szintek összefonódó bonyolult kuszasága nem tett nagy benyomást a sovány arizonaira. Phoenix hasonlóan néz ki, magyarázta, bár el kell ismerni, az valamivel kisebb.

Egy kicsi étterembe mentek, mely "Vörös Mars" néven nevezte magát, és azzal kérkedett, hogy igazi dél-marsi kosztot szolgál fel. Blaine bevallotta, hogy ő még sohasem evett marsi ételt. Orc már kóstolta néhányszor Phoenixben.

– Elég ízletes – közölte Blaine-nel –, de nem lakik túl jól tőle az ember. Majd később bekapunk valahol egy sültet.

Az étlap marsi nyelvű volt, nem mellékeltek hozzá angol fordítást. Blaine némi izgatottsággal Egyes Számú menüt rendelt, akárcsak Orc. Hamarosan érkezett: furcsa kinézetű, cafatos zöldségek, húsdarabokkal. Blaine megízlelte, és majdnem elejtette a villát meglepetésében.

– Pont olyan, mint a kínai ételek!

– Hát persze – felelte Orc. – Ha jól emlékszem, a kínaiak telepedtek le először a Marson kilencvenhétben. Szóval, amit ők ott esznek, az marsi élelem. Érti?

– Aha.

– Ráadásul ezeket az ételeket igazi, Marson termett növényekből készítik. Legalábbis ezt állítják.

Blaine nem tudta, hogy csalódott legyen-e vagy megkönnyebbült. Jó étvággyal ette a C'kyo-Ourhert, mely garnélaráknak tűnt, és a Trrdxatot, avagy töltött tojást.

– Miért adtak ezeknek ilyen kacifántos neveket? – kérdezte Blaine, s Hggshrtet rendelt desszertnek.

– Öregem, te tényleg a világ végéről csöppentél ide! – nevetett Orc. Bizalmasan közelebb hajolt. – Azok a marsi kínaiak aztán felvették a ritmust. Megfejtették a marsi kőfaragványokat meg hasonlókat, és marsi nyelven kezdtek beszélni, erős kantoni akcentussal persze, de senki sem akadt, aki kijavította volna őket. Marsiul beszélnek, marsiul öltözködnek, marsiul gondolkodnak. Ha valamelyikükét kínainak mernéd nevezni, nyomban képen törölne. Ő most már marslakó, cimbora!

A Hggshrt megérkezett, és kiderült róla, hogy nem más, mint mandulatorta.

Orc kifizette a cehhet. Blaine távozáskor újabb gondolattal küzdött.

– Vannak marsi mosodások is? – Hogy a francba ne lennének! Tele van velük az ország.

– Rögtön gondoltam – jegyezte meg Blaine, és néma elismeréssel adózott a marslakó kínaiaknak, hogy meg tudták tartani a népi hagyományaikat.

*

Egy helitaxival elrepültek a Zöld Klubba, egy olyan helyre, amiről Orc phoenixi barátai azt mondták, hogy nem szabad kihagyni. Ez a kicsi, igen drága és meghitt klub világhírű volt, és szinte minden New Yorkba látogató idegen felkereste. Mert a Zöld Klub arról volt híres, hogy egy teljesen növényi műsort mutat be.

Egy keskeny erkélyen kaptak helyet, nem messze a klub üvegfallal elkerített központjától. Az asztalok három szinten vették körül a központot, melyet ragyogó reflektorok világítottak meg. Az üvegfal mögött néhány négyzetméternyi területen valami dzsungel szerűség nőtt tápoldatban. Mesterséges szél ringatta a növényeket, melyek szorosan egymáshoz simultak, és igen különbözőek voltak méretben, alakban és színben.

Blaine sohasem látott még növényeket" így viselkedni. Fantasztikus gyorsasággal nőttek ki apró magokból, és gyökeret eresztve nagy bokrokká, durva kérgű fákká, zömök páfrányokká, szörnyvirágokká, váladékozó zöld gombákká és foltos indákká fejlődtek; egyre csak nőttek, gyorsan végigmentek az életciklusukon, és elkorhadtak, ám az elhullott magvakból újak sarjadtak. Azonban úgy tűnt, egyetlen faj sem képes reprodukálni magát. Mutáns hajtások sarjadtak a magvakból és a dagadt gyümölcsökből, átalakultak és alkalmazkodtak a kegyetlen körülményekhez, megküzdöttek a gyökérnyi helyért odalenn és a légtérért a odafenn, és a magasban ragyogó mesterséges napok felé kúsztak. A kudarcot valló bokrok gyorsan átalakultak élősködőkké, a megfojtott fákra tapadtak, és máris beléjük is újabb élősködők kapaszkodtak. Néha egy-egy kreatívabb fának sikerült leküzdenie az összes akadályt, leszorította a környező növényeket, elfojtotta az ellenállásukat, legyőzte mindegyiket. Azonban máris új fajok sarjadtak a törzséből, ledöntötték, és elburjánzottak a hullán. Néha üszög támadta meg a dzsungelt, és mindent elpusztított egy pillanat alatt. Azonban máris új faj vert gyökeret a pusztulás közepén, aztán egy másik, és így tovább folytatódott a küzdelem. A növények változtak, nagyobbak lettek, kisebbedtek, átformálták önmagukat a létért való küzdelemben. Azonban sem az elszántság, sem a fortély, sem a változatosság nem segített. Egyetlen faj sem volt képes túlélni, és minden erőlködés pusztulásra kárhoztatott.

Blaine idegesítőnek találta a látványt. Ez a fatalista látványosság lenne 2110 legnagyobb jellegzetessége? Orcra pillantott.

– Ez aztán nem akármi! – csettintett Orc. – Hogy mit el nem tudnak érni ezek a New York-i vegyészek a gyorsan növő mutánsokkal! Fura egy műsor. Felgyorsítják a növekedési ütemet, rájuk kényszerítenek egy túlélés gátló helyzetet, bevetnek némi sugárzást, és győzzön a legjobb növény. Úgy hallottam, ezek a növények húsz óra alatt elhasználják a teljes nővési potenciájukat, és le kell cserélni őket.

– Ez hát az út vége – jegyezte meg Blaine, és a kínlódó, de örökké optimista dzsungelt nézte. – A lecserélés.

– Aha – motyogta Orc, udvariasan kikerülve minden filozófiai vitát. – Telik rá nekik abból a pénzből, amit a belépőért elkérnek. De akkor is hóbortos ötlet. Meséltem már, mi milyen homoki zöldséget termesztűnk Arizonában? Blaine a whiskyjét szűrcsölte, és figyelte, ahogy a dzsungel növekszik, elhal, és megújul.

– A kiégett sivatag porában. Ez tény. Végül is sikerült kinevelnünk gyümölcs- és zöldségtermő növényeket, melyek megélnek sivatagi körülmények között is anélkül, hogy több vízre lenne szükségük, és olyan áron, mellyel versenyben lehetünk a termőföldeken növesztettekkel. Én mondom neked, haver, még ötven év, és maga a termesztés fogalma is meg fog változni. Vegyük például a Marsot...

Távoztak a Zöld Klubból, és bárról bárra haladtak a Times Square felé. Orc már egyre jobban dülöngélt, de a hangja magabiztosan zengett, ahogy a porban termesztés elveszett marsi titkáról beszélt. Egy napon. Ígérte Blaine-nek, rá fogunk jönni, hogyan tudtak homoki növényeket kifejleszteni tápanyagok és nedvességbeszívók használata nélkül.

Blaine annyit ivott, amennyitől az előző teste már kétszer is bekómázva esett volna össze. Azonban ez a zömök, új test roppant mennyiségű whisky felvételét kibírta. Kellemes változás, hogy végre ihat, amennyit akar. Rögtön hozzá is tette: ám egy ilyen durva képesség sem tudja elhalványítani a test hátrányait.

Keresztülvágtak a Times Square rikító zűrzavarán, és beléptek egy bárba a 44th Streeten. Ahogy megkapták az italukat, egy rejtélyes tekintetű, esőkabátos kis ember lépett melléjük.

– Hé, fiúk – mondta próbaképpen. – Mit akarsz, tökmag? – kérdezte Orc.

– Úgy néztek ki, mintha szórakozásra vágynátok.

– Úgy is van az – felelte Orc kissé vontatottan. – És megtaláljuk mi magunknak a te kedvességed nélkül is. A kicsi ember idegesen elmosolyodott.

– Amit én ajánlok, olyasmit máshol nem találsz.

– Mondd csak, kis haver, pontosan mit is ajánlasz?

– Jól van, fiúk, az... vigyázz! Zsaruk! Két kék egyenruhás rendőr lépett be a bárba, körülnéztek, aztán távoztak.

– Oké – mondta Blaine. – Mi az ábra?

– Szólíts Joe-nak – mondta az emberke önmegkedveltető vigyorral. – Egy transzplantációs játék vendégfogója vagyok, haverok. Ez a legmenőbb buli a városban!

– Mi a nyavalya az a transzplantáció? – kérdezte Blaine. Orc és Joe egyszerre néztek rá.

– Hű, haver – motyogta Joe –, ne vedd sértésnek, de te tényleg valami eldugott farmról jöhettél. Nem hallottál még a transzplantációról? Rögtön rám jön a hasmenés!

– Oké, lehet, hogy tényleg bunkó vagyok – morogta Blaine, és közel tolta vad, brutális képét Joe-hoz. – Mi az a transzplantáció?!

– Ne olyan hangosan! – suttogta Joe, kissé hátrahőkölve. – Nyugi, tahókám, elmagyarázom. A transzplantáció egy új váltójáték, öregem. Ráuntál az életre? Úgy érzed, hogy már mindent kipróbáltál? Várj, amíg ki nem próbálod a transzplantációt. Tudod, haver, hogy a menő krapekok szerint a sima szex olyan, mint a rothadt krumpli. Ne érts – félre, hadd csinálják csak a madarak, a méhek, az állatok meg a bunkók. A szex még mindig megörvendezteti az együgyű állati elméket, és mire fel ítélhetnénk el a nyomorultakat? A létfenntartás eszközei közül a vén természet kicsi szextrükkje az első és a legjobb. De a valódi élvezet a kifinomult transzplantációban található. A transzplantáció demokratikus, barátocskáim. Lehetőséget nyújt, hogy átlényegüljetek valaki mássá, és érezzétek, amit a többi kilencvenkilenc százalék érez. Ez a fejlődés, mondhatnám, és ott folytatja, ahol a szex abbahagyta. Sosem szerettél volna még egy kemény tökű latin lenni, pajti? A transzplantáció révén lehetsz. Mindig kíváncsi voltál, mit érezhet egy szadista? Próbáld ki a transzplantációval. És annyi, de annyi minden van még! Például miért maradnál férfi egész életedre? Mostanra már bizonyítottad a férfiasságodat, mit erőlködsz tovább? Miért nem leszel nő is egy darabig? A transzplantáció révén tanúja lehetsz azoknak a dicső pillanatoknak, melyet a speciálisan kiválasztott csajaink élnek át.

– Kukkolás – mondta Blaine.

– Ismerem ezeket a lekicsinylő szavakat – biggyesztette le az ajkát Joe –, és nem fedik a valóságot. Ez nem csak egyszerű kukucskálás. A transzplantációval te belekerülsz, egyenesen a kívánt testbe, te mozgathatod azokat a finom izmocskákat, átélheted az élményeket. Sose szerettél volna tigris lenni, tahókám, és nagy szökellésekkel űzni a nősténytigrist párzási időszakkor? Nekünk van tigrisünk, öregem, és tigrishölgyünk is. Sose tetted fel magadnak a kérdést, miféle örömöket találhatnak egyesek az önsanyargatásban, a cipőimádatban, a nekrofiliában meg hasonlókban? Tapasztald ki a transzplantációval. Akkora katalógusunk van testekről, mint egy lexikon. A transzplantáción nem veszíthettek barátaim, és az áraink nevetségesen...

– Tűnj a francba! – mordult rá Blaine. – Mi van, haver?

Blaine marka előrelendült, és elkapta Joe esőkabátja előrészét. Felemelte a kis kéjkereskedőt szemmagasságba, és rámeredt.

– Most szépen ödébbállsz innen a mocskos ajánlataiddal. – közölte Blaine. – A hozzád hasonlók már Babilon óta üzletelnek ilyen beteges dolgokkal, és az ilyen fickók, mint én, nem vevők rá. Tűnj el, mielőtt kitöröm a nyakad puszta szadista élvezetből.

Lerakta az alacsony fickót. Joe lesimította az esőkabátját, és idegesen elmosolyodott.

– Ne szívd mellre, haver, felfűzök. Ha ma nem kell, majd kell holnap. A transzplantáció a jövőd, tahókám, minek hadakozol ellene?

Blaine már-már neki akart menni, de Orc visszafogta. A kis fickó kisöpört az ajtón.

– Nem ér annyit, hogy miatta kidobjanak – mondta Orc. – A végén még téged vinnének be a zsaruk. Szomorú, beteges, mocskos világ ez, barátom. Igyunk!

Blaine felhajtotta a whiskyjét, és még mindig fortyogott magában, transzplantáció! Ha ez a 2110-es év legjellemzőbb szórakozása, hát ő bizony nem kér belőle. Orcnak igaza van: valóban egy szomorú, beteges, mocskos világ. Még a whiskynek is kezd furcsa íze lenni.

Megkapaszkodott a bárpultban. A whiskynek igen-igen furcsa íze lett. Mi baja van? Lehet, hogy a pia végül mégis a fejébe szállt?

Orc átölelte a vállát.

– Hohó, hohó, úgy látom, az én öreg cimborám eggyel többet ivott a kelleténél. Azt hiszem, legjobb lesz, ha hazaviszem a hoteljébe.

Viszont Orc nem tudhatja, hol a hotelje. Hiszen nem foglalt szállást sehol. Orc, ez az átkozott, hadaró beszédű, egyenes tekintetű Orc valamit beletehetett az italába, amíg ő Joe-val tárgyak.

Ki akarja zsebelni? Hiszen Orc jól tudja, hogy egy fityingje sincs. Akkor meg miért?

Megpróbálta lerázni a fickó karját a válláról. Az úgy tapadt rá, mintha odareteszelték volna.

– Ne aggódj – mondta Orc –, majd én gondodat viselem, öreg cimbora.

A bárhelyiség hanyagul meglódult Blaine feje körül. Ő hirtelen rádöbbent, hogy hamarosan nagyon is sokat meg fog tudni 2110-ről, méghozzá igen kétségbevonható módon: közvetlen tapasztalásból. Túlságosan is sokat, gyanította. Lehet, hogy mégis jobb lett volna inkább a poros könyvtár?

A bárhelyiség egyre gyorsabban kezdett forogni. Blaine elájult.

6.

Egy szűk, félhomályos szobában nyerte vissza az eszméletét. Nem látott sem bútorokat, sem ajtót, sem ablakot, csak egy beépített légelszívó nyílást a plafon közepén. A padlót és a falakat vastag párnázott réteg bontotta, melyet réges-rég nem moshattak le. Bűzlött.

Blaine felült, és két vörösen izzó tű szúrt egyenest a szemébe. Nyomban visszafeküdt.

– Lazíts! – mondta egy hang. – A kábító cseppek hatása nem könnyen múlik el.

Nem egyedül tartózkodott a párnázott falú szobában. Egy férfi ült az egyik sarokban, őt figyelte. A férfi csak alsógatyát viselt. Blaine magára pillantott, és látta, hogy az ő öltözete sem különb.

Lassan felült, és hátát a falnak vetette. Egy pillanatig attól tartott hogy rögvest szétrobban a feje. Aztán, ahogy a vörös tűk a szemébe fúródtak, attól tartott, hogy mégsem fog.

– Mi ez? – kérdezte.

– Az út vége – felelte a férfi derűsen. – Dobozoltak téged is, mint engem. Dobozoltak, és idehoztak anyagnak. Most már csak ládázniuk kell, és felcímkézni.

Blaine nem értette, hogy a férfi miről beszél. Nem volt kedve hozzá, hogy eltöprengjen a 2110-es év szlengjén. A fejét szorongatta.

– Egy árva buznyákom sincs. Miért dobozoltak be?

– Ugyan már – morogta a férfi. – Hát miért dobozoltak volna be? A testedet akarják, haver!

– A testemet?

– Aha. Befogadónak.

Egy befogadó test, gondolta Blaine, ami jelenleg az ő tudatát fogadja be. Hát persze. Természetesen. Ha az ember belegondol, egészen nyilvánvaló. Ebben a korban rengeteg befogadótestre van szükség a legkülönbözőbb felhasználási célokra. De honnan szereznek befogadótestet? Nem nőnek a fákon, és nem is vízből halásszák őket. Az emberektől szerzik be. A legtöbb ember nem szívesen válik meg a testétől; az élet olyan jelentéktelen nélküle. Tehát, honnan szerzik be az utánpótlást?

Egyszerű? Kiszúrnak egy balekot, elkábítják, bedugják valahová, kivonják a tudatát, aztán elveszik a testét.

Érdekes elgondolás volt, de Blaine nem folytathatta tovább. Úgy tűnt, a feje mégis úgy döntött, hogy szétrobban.

*

Később a másnaposság alábbhagyott. Blaine felült, és talált egy szendvicset maga előtt egy papírtálcán meg egy csésze sötét állagú folyadékot.

– Nyugodtan megeheted – szólt oda a cellatársa. – Nagyon vigyáznak ránk. Úgy hallottam, az aktuális feketepiaci ár egy testért már közel jár a négyezer dollárhoz.

– Feketepiac?

– Haver, hol élsz te? Ébredj már fel! Tudhatod, hogy létezik fekete piac a, testekre, mint ahogy szabad piac is van.

Blaine felhörpintette a sötét folyadékot, amiről kiderült, hogy kávé. A férfi Ray Melhill néven mutatkozott be, keringés-technikus volt a Eremen nevű űrhajón. Annyi idős lehetett, mint Blaine. zömök, vörös hajú, pisze orrú ember, kissé kiálló fogakkal. Még jelenlegi kutyaszorítójában is hetyke magabiztossággal viselkedett, az ember töretlen bizalmával, hogy a végén majd úgyis jóra fordulnak a dolgok. Szeplős bőre teljesen fehér volt, eltekintve egy apró vörös folttól a nyakán, egy régi sugárzásos égés nyoma.

– Több eszem is lehetett volna – ismerte be Melhill. – De három hónapon át állomásoztunk az aszteroid mezőben, és ki akartam rúgni a hámból. Minden rendben lett volna, ha a fiúkkal tartok, de aztán szétváltunk. Így kerültem egy kutyaólba egy zsíros cicussal, aki megspékelte a piám, és itt lyukadtam ki.

Melhill hátradőlt, és kezét a feje alá kulcsolta.

– És pont én! Mindig rágtam a fiúk fülét, hogy vigyázzanak. Maradjanak együtt, mondogattam mindig. Tudod, igazából nem a halál idegesít. Csak egyszerűen nem bírom elviselni a gondolatot, hogy ezek a rohadékok eladják a testemet valami mocskos, hájas vén trottynak, aki eljátszadozhat még újabb ötven évig. Ez az, ami az idegeimet tépi: a gondolat, hogy az a hájas, vén trotty fog flangálni a testemben. Az istenit!

Blaine komoran bólogatott.

– Ennyi az én bús történetem – mondta Melhill, és kezdett ismét felderülni. – És a tied?

– Az enyém jóval hosszabb – felelte Blaine –, és helyenként nehezen hihető. Elejétől végig akarod hallgatni?

– Aha. Bőven van időnk. Legalábbis remélem.

– Oké. 1958-ban kezdődik. Várj, ne szakíts félbe. A kocsimban ültem.

*

Amikor befejezte, Blaine nekidőlt a párnázott falnak, és nagyot sóhajtott.

– Hiszel nekem? – kérdezte.

– Miért ne? Az időutazás nem új dolog. Csak éppen illegális és költséges. És azok a Rex fiúk azt csinálnak, amit a kedvük tartja.

– A lányok is – tette hozzá Blaine, és Melhill elvigyorodott.

Egyetértő csendben üldögéltek egy darabig.

– Szóval befogadótestnek fognak használni bennünket?

– Nyert.

– Mikor?

– Amint egy vásárló beesik. Én már egy hete itt csücsülök, ha jól számolom. Valamelyikünket bármelyik pillanatban elvihetik. De az sem kizárt, hogy senkinek nem kellünk még egy-két hétig.

– És csak egyszerűen kitörlik a tudatunkat? Melhill bólintott.

– Hiszen az gyilkosság!

– Ez bizony az – értett egyet Melhill. – Azonban még nem történt meg. Hátha a zsaruk rajtuk ütnek.

– Kétlem.

– Én is. Van másvilági biztosításod? Lehet, hogy életben maradhatsz a halálod után.

– Ateista vagyok – jelentette ki Blaine. – Nem hiszek az ilyesmiben.

– Istenben én sem hiszek. De a halál után élet tény.

– Menj a francba! – morogta Blaine bosszúsan.

– Mondom, hogy az! Tudományos tény! Blaine rámeredt a fiatal űrhajósra.

– Ray – mondta –, nem avatnál be az egészbe? Elmondhatnád, mi történt 1958 óta.

– Ez komoly feladat – mondta Melhill –, és én nem vagyok valami tanult fickó.

– Csak úgy nagyvonalakban. Mi ez a másvilág-hülyeség? Meg a reinkarnáció és a befogadőtestek? Egyáltalán... mi folyik itt?

Melhill hátradőlt, és mély lélegzetet vett.

– Na, nézzük. 1958. Felküldenek egy hajót a holdra a hatvanas években, aztán valami tíz évvel később szonda száll a Marsra. Jóval később jön az a csetepaté az oroszokkal az aszteroidák miatt... kimondottan űrháború. Vagy Kínával harcoltunk?

– Mindegy – mondta Blaine. – Mi a helyzet a reinkarnációval és a halál utáni élettel?

– Megpróbálom úgy elmondani, ahogy nekem a középiskolában tanították. Volt egy tantárgyunk, amit Pszichikai ttílélés vizsgálatának hívtak, de ez már nagyon rég volt. Na, nézzük! – Melhill a homlokát ráncolta, úgy koncentrált. – Idézem: "Az ember már az ősidők óta érzékelte láthatatlan lelkek jelenlétét, és gyanította, hogy ő is egyikükké válik majd a teste halála után." Gondolom, ismered a régi hiedelmeket. Az egyiptomi, a kínai és az európai alkimistákat meg hasonlókat. Na, rátérek Rhine-re. Ő a te idődben élt. A Duke egyetemen tanulmányozta pszichikai jelenségeket. Hallottál róla?

– Aha – felelte Blaine. – Mit fedezett fel?

– Igazából semmit. De ő indította el a lavinát. Aztán Kralski vette át a munkát Vilnán, és előbbre jutott valamelyest. Ez 1993-ban volt, abban az évben, amikor a Pirates Világkupát nyert. Kétezer körül jött Von Leddner. Ő megalkotta a másvilág nagyvonalú elméletét, de nem volt rá semmilyen bizonyítéka. És végül elérkeztünk Michael Van-ning professzorhoz. Ő az, aki az egészet hitelesítette. Bebizonyította, hogy az emberek tovább élnek a haláluk után. Kapcsolatot teremtett, beszélgetett velük, s ezeket a tárgyalásokat magnóra vette. Abszolút konkrét bizonyosságot kínált a halál utáni életről. Persze, ezzel nagy vitákat váltott ki, főleg vallási jellegűeket. Nyilvános viták. Újságcikkek. Egy nagyhírű professzor a Harvardról, egy bizonyos James Archer Flynn megpróbálta bebizonyítani, hogy ez az egész szemfényvesztés. Ő és Vanning éveken át vitáztak. Ekkorra Vanning már megöregedett, és elhatározta, hogy nekivág a nagy útnak. Elzárta az anyag nagy részét egy széfbe, a maradékot elhelyezte itt-ott, elhintett néhány kódszót, és megígérte, hogy visszajön, mint ahogy Houdini is megígérte, de nem jött. Aztán...

– Bocsáss meg – szakította félbe Blaine –, ha van halál utáni élet, miért nem jött vissza Houdini?

– Nagyon egyszerű okból, de kérlek, egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk. Bárhogy legyen is, Vanning végzett magával, hosszú utolsó üzenetet hagyott a lélek halhatatlanságáról és az emberi faj rettenthetetlen fejlődéséről. Számos antológiában leközölték. Később kiderült, hogy más írta, de az egy másik történet. Hol tartottam?

– Öngyilkos lett.

– Igen. És az az átokfajzat a halála után kapcsolatba lépett James Archer Flynn-nel, és elárulta neki, hova dugta el az anyagot, mik a kódszavak, és így tovább. Ez eldöntötte a vitát, haver. A halál utáni élet elfogadott lett.

Melhill felkelt, nyújtózkodott, majd visszaült.

– A Vanning Intézet mindenkit óva intett, hogy hisztériába kezdjen. Azonban a hisztéria már dühöngött. Az elkövetkezendő tizenöt évet csak úgy ismerik, mint az Őrült Negyvenes évek.

Melhill elvigyorodott, és megnyalta az ajkát.

– Bár már élhettem volna. Mindenki elengedte magát, "Csinálhatsz bármit", szólt a mondás, "az égben úgyis tortával várnak". Szent vagy vétkes, gonosz vagy jó, mindenkinek jut belőle egy szelet. A gyilkos ugyanúgy sétál át a másvilágra, mint az érsek. Így hát, éljünk, ahogy a kedvünk tartja, fiúk és lányok, élvezzük a hús örömeit a Földön, amíg megtehetjük, hiszen lelki örömökben bőven lehet részünk a halál után. Igen, és mindenki kiélte a vágyait kedvére. Micsoda anarchia dühöngött! Új vallás bukkant fel, mely a "Felismerés" egyházának nevezte magát, és azt. terjesztette, hogy az emberek tartoznak azzal önmaguknak, hogy megtapasztaljanak mindent, a jót és rosszat, a tisztaságot és mocskot, mivel a másvilág nem más, mint az a hely, ahol hosszan emlékezhetnek földi cselekedeteikre. Csináld csak, adták ki a jelszót, és csinálták is, mert nem akartak unatkozni a másvilágon. Váltsd valóra minden vágyad, elégítsd ki minden kívánságod, fedezd fel a legsötétebb mélységeket is. Élj jól, halj jól! Ütődött korszak volt. Az igazi fanatikusok kínzóklubokba álltak össze, és enciklopédiákat írtak a fájdalomról, és gyűjtötték a legkülönfélébb kínzásnemeket, mint ahogy egy asszony beszerzi a recepteket. Mindegyik összejövetelen valamelyikük önként jelentkezett áldozatnák, és a többiek meggyilkolták a lehető legkegyetlenebb, legbrutálisabb módon, amit csak ki tudtak agyalni. El akartak jutni a végső csúcsig a fájdalomban és az örömben. Azt hiszem, sikerült nekik.

Melhill megtörölte a homlokát, és valamivel higgadtabban tette hozzá:

– Olvastam egy keveset az Őrült Negyvenes Évekről.

– Sejtettem.

– Érdekes korszak. De aztán bekövetkezett a csapás. A Vanning Intézet egész idő alatt kísérletezett. Kétezer-ötven tájékán, amikor az Őrült Évek legvadabbul tomboltak, bejelentették, hogy másvilág bizonyítottan létezik... de nem mindenki számára.

Blaine pislogott, de nem tett megjegyzést.

– Ez igazi csapás volt. A Vanning Intézet azt állította, bizonyítékaik vannak arra, hogy minden millióból csak egy ember jut a másvilágra. A többiek, az a sok-sok millió, egyszerűen csak kialszanak, mint az el fúj t gyertyaláng. Puff! Vége. Nincs tovább. Nincs élet a halál után. Semmi sincs.

– Miért nincs? – kérdezte Blaine.

– Nos, Tom, ezzel a dologgal én sem vagyok egészen tisztában – feszengett Melhill. – Ha a keringés-technikáról kérdeznél, sokat mondhatnék; de a pszichikai elméletek nem tartoznak a szakterületemhez. De azért próbálj meg követni, míg valahogy átgyötröm rajta magam.

Erőteljesen megdörzsölte a homlokát.

– Ami megmarad vagy nem marad meg a halál után, az a tudat, vagy úgy is mondhatnám, a lélek. Az emberek évezredeken át vitáztak arról, mi a lélek, hogyan kapcsolódik a testhez, és így tovább. Még nem ismerjük az összes választ, de már megalkottunk néhány definíciót. Napjainkban úgy tartják, hogy a lélek nem más, mint egy nagyfeszültségű energiaháló, amit a test bocsát ki, a test alakítja, s az is visszahat a testre. Érted?

– Azt hiszem, igen. Folytasd!

– Így hát, ha jól értelmezem, a lélek és a test kihat egymásra és formálja egymást. Azonban a lélek képes a testtől függetlenül is létezni. Számos tudós szerint a fejlődés következő stádiuma a testfüggetlen lélek. Azt állítják, hogy megközelítőleg egymillió év múlva nem lesz szükségünk testre, legfeljebb egy rövid inkubátoros időszakra. Személy szerint nem hinném, hogy ez az átkos faj fennmarad még egymillió évig. Egyáltalán nem érdememé meg.

– Pillanatnyilag egyetértek – bólintott Blaine. – De térjünk vissza a másvilághoz.

– Szóval, itt ez a nagyfeszültségű energiaháló. Amikor a test meghal, a háló képes lenne tovább létezni, mint egy pillangó, amikor kibújik a bábjából. A halál az a folyamat, ami elválasztja a lelket a testtől. Azonban ez mégsem így működik a haláltrauma miatt. Néhány tudós úgy véli, hogy a haláltrauma a természetes kiválasztódás eszköze, mely megszabadítja a lelket a testtől. Ám ez túl kemény módszer, és igen durva. A haldoklás iszonyatos lelki megrázkódtatás, és legtöbbször az energiaháló megreped, és szétfoszlik a pokolba. Nem áll össze ismét, szétfoszlik, s az egyén teljesen meghal.

– Szóval, ezért nem jött vissza Houdini – mondta Blaine.

– Meg még sokan mások. Igen. Néhány ember igen komolyan eltöprengett, és ezzel véget vetett az Őrült Éveknek. A Vanning Intézet folytatta a munkát. Tanulmányozták a jógát meg hasonlókat, de tudományos alapon. Azok a keleti vallások jó nyomon voltak, tudod? Megerősítik az elmét. Ez az, amit az Intézet keresett; egy módszert a lélek megerősítésére, hogy kibírja a haláltraumát.

– És megtalálták?

– De meg ám! Akkoriban változtatták a nevűket Túlvilág Részvénytársaságra. Blaine bólintott.

– Tegnap jártam az épületüknél. Hé, várj csak! Azt mondod, megoldották a lélek megerősítésének problémáját? Akkor senki sem hal meg! Mindenki túléli a halálát!

Melhill gunyorosan elvigyorodott.

– Ne légy tahó, Tom. Azt hiszed, ingyen osztogatják? Szó sincs róla. Ez egy bonyolult elektrokémiai eljárás, pajtás, és igen sokat kérnek érte. Mondhatnám, rengeteget.

– Vagyis, csak a gazdagok jutnak a mennybe.

– Miért, mit vártál? Csak nem képzelted, hogy bárkit beengednek?

– No igen – mondta Blaine. – De nincs rá más mód, más lélekerősítő eljárás? A jóga? A Zen?

– Az is megy – felelte Melhill. – A kormány legalább egy tucat hiteles és kipróbált házi túlélési tanfolyamot futtat. A gond csak az, hogy körülbelül húsz évi kemény munkába kerül, mire az ember eljut valamennyire. Ezt nem a hétköznapi fickóknak találták ki. Nem megy, ha gépekkel nem segítenek, meghaltál.

– És csak a Túlvilág Rt. rendelkezik ilyen gépekkel?

– Van még egy-kettő, például a Túlvilág Akadémia meg a Mennyország Kft., de az ár ugyanaz. A kormány kidolgozott valami halál-túlélési biztosítást, de ezzel sem sokra megyünk.

– Gondoltam – sóhajtott Blaine. Egy pillanatig elkápráztatta a lehetőség; megszabadulni a halálfélelemtől; az az enyhítő tudat, hogy van folytatás a halál után is; a tudat, hogy van lelki fejlődés és végső beteljesülés – nemcsak a törékeny húsburok, amit örökölt, s amit véletlenül kapott.

Ám ez mégsem igaz. Lelke óhaja nem teljesülhet. A holnap ígérete örökre elérhetetlen marad.

– És mi a helyzet a reinkarnációval meg a befogadótestekkel? – kérdezte.

– Hiszen tudhatnád – mondta Melhill. – Téged már reinkarnáltak, és egy új porhüvelybe helyeztek. A lélekcsere nem túl bonyolult, ezt a transzplantáció működtetői bármikor elmesélik. Azonban a transzplantáció csak egy időleges lélekcsere, és nem söprik ki teljesen az eredeti tudatot. A lélekbefogadás viszont végleges. Először ki kell törölni az eredeti tudatot. Másodszor következik a vendégtudat kockázatos játéka. Tudod, néha a vendégtudat nem tud behatolni a befogadótestbe, és szétszakad próbálkozás közben. Még a másvilági kondicionálás sem mindig bírja ki a reinkarnációs kísérletet. Ha a lélek nem tud bejutni a befogadótestbe... puff!

Blaine bólintott, s értette már, miért gondolta úgy Marie Thorne Reillyről, hogy jobb lenne, ha meghalna. Ezzel nem rosszat kívánt neki.

– Miért akar egy olyan ember újjászületni, ha biztosan a másvilágra jut? – kérdezte.

– Mivel néhány fickó fél a haláltól – felelte Melhill. – Rettegnek a túlvilágtól, a lelki élettől. Itt akarnak maradni á Földön, ahol tudják, mi folyik. Így hát teljesen törvényesen vesznek egy testet a szabad piacon, ha talárnak megfelelőt. Ha nem, a feketepiacon vesznek egyet. A mi testünket, haver.

– A szabad piacon árult testeket önként kínálják fel a tulajdonosaik?

Melhill bólintott.

– De ki az, aki eladja a testét?

– Nyilván csak a nagyon szegények. Ugyanis a törvény szavatolja, hogy kompenzációt kell kapnia másvilági biztosítás formájában. Számára ez az egyetlen lehetőség.

– Az ilyen ember tisztára megőrült!

– Úgy gondolod? Ma is, mint mindig, a világ tele van képzetlen, beteges, járvány sújtotta, éhező emberekkel. És mint mindig, nekik is van családjuk. Gondold csak el; a fickó gyerekei éhesek. A teste az egyetlen érték, amit áruba tud bocsátani. A te idődben pedig semmije sem volt.

– Meglehet – morogta Blaine. – De alakuljanak is bármilyen rosszul a dolgok, én sohasem fogom eladni a testemet. Melhill derűsen felnevetett.

– Micsoda elszántság! Csak éppen az a bibi, hogy a testedet ingyen veszik el!

Blaine erre nem tudott mit válaszolni.

7.

Az idő lassan telt a párnázott falú cellában. Blaine és Melhill kaptak könyveket és magazinokat. Gyakran étkeztek és kiadósán, papírcsészékből és tálcákból. Szigorúan őrködtek fölöttük, nehogy baja essen a jól eladható testüknek.

A társaság kedvéért tartották őket egy cellában; a magányos emberek gyakran elvesztik a fejüket, és az őrültség javíthatatlan károkat okozhat az értékes agycellákban. Szigorú ellenőrzés alatt tornázhattak, hogy előzzék az unalmat és fejlesszék a testüket az elkövetkezendő tulajdonosnak.

Blaine kezdte megkedvelni a zömök, vaskos, izmos testet, melyet jelenleg uralt, és amelyiktől hamarosan meg kell válnia. Igazán pompás test, jött rá, olyan, amire büszke lehet az ember. Igaz, nem túlságosan kecses, de a kecsességnél vannak értékesebb tulajdonságok is. Mintegy ellensúlyozva ezt a hiányosságot, biztos volt benne, hogy ezt a testet nem tudja úgy megszorongatni a láz, mint az ezelőttit; és a fogazata igencsak épnek tűnt.

Egészében véve, minden halandósági megfontolástól eltekintve, nem olyan test, amit egy ember könnyen felad.

Egy nap étkezés után a fal egy párnázott része félretolódott. Az acélrácsok között Carl Orc kukkantott be.

– Halihó! – mondta Orc, a magas, szikár, egyenes tekintetű, pacuha alak. – Hogy van az én brazíliai cimborám?

– Te rohadék – mondta Blaine, mély érzelmektől telített hangon.

– Ebédszünet – mondta Orc. – Kaptok elég kaját, fiúk?

– Micsoda duma... hogy farmja, van Arizonában!

– Bérbe vettem egyet – felelte Orc. – Gondoltam, hamarosan úgyis nyugdíjba megyek, és homoki növényeket fogok termeszteni. Szerintem többet tudok Arizonáról, mint számos ott született tökfej. Azonban a farmok sok pénzbe kerülnek, és a másvilági biztosítás sem olcsó. Az ember megteszi, ami tőle telik.

– A keselyű bárkinek a szemét kivájja – mondta Blaine. Orc mélyet sóhajtott.

– Hát, az üzlet az üzlet, és szerintem ez se rosszabb foglalkozás, mint bármi, amire gondolni tudok. Bűnös világban élünk. Egy napon biztos megbánom majd a vétkeimet, amikor a farmom verandáján fogok üldögélni.

– Erre nem fog sor kerülni – mondta Blaine.

– Nem-e?

– Nem. Valamelyik éjszaka egy ürge majd rajtakap, amikor kábítót szórsz az italába. A csatornában fogod végezni, Orc, bevert fejjel. Akkor aztán véged.

– Csak a testemnek – javította ki Orc. – A lelkem élvezni fogja az édes életet az idők végezetéig. Befizettem a pénzt, öregem, és a mennyország kapuja nyitva áll előttem!

– Nem érdemled meg!

Orc elvigyorodott, és még Melhill sem bírta elrejteni a mosolyát.

– Szegény brazil barátom, az érdem szóba sem kerül. Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? A halál utáni élet nem a jámbor és szelíd kis emberek jussa, nem számít, mennyi jót cselekszenek. A mennyország az éles eszű alakokra vár, akiknek dollárral van tele a zsebük, és akik nyitott szemmel járnak a világban.

– Nem hiszem el – mondta Blaine. – Ez nem fair. Ez nem igazság...

– Te idealista vagy – mondta Orc, és érdeklődve szemlélte, mintha ő lenne a világon az utolsó moa.

– Nevezd, ahogy tetszik. Lehet, hogy a túlvilágra jutsz, Orc. De azt hiszem, lesz ott egy kicsiny zug, ahol égni fogsz örökre!

– A pokoltűzre nincs tudományos bizonyíték – felelte Orc. Azonban sok minden van még, amit nem tudunk a másvilágról. Lehet, hogy égni fogok. És az is lehet, hogy van valamiféle üzem odafenn, ahol összefércelik a te szétfoszlott lelkedet... De ne vitatkozzunk. Sajnálom, de attól tartok, eljött az idő.

Orc elsietett. Az acélrácsos ajtó feltárult, és öt ember sietett be a cellába.

– Ne! – kiáltotta Melhill.

Körülvették az űrhajóst. Szakértőén kitértek a feléjük sújtó öklök elől, és hátracsavarták a karjait. Kivonszolták a helyiségből.

Orc jelent meg az ajtóban, és rosszallóan figyelte a jelenetet.

– Engedjétek el! – parancsolta. Elengedték Melhillt.

– Nem azt kell hozni, marhák – magyarázta Orc. – Hanem azt! – Blaine-re mutatott.

Blaine már-már elsiratta magában újsütetű barátját. Ám a szerencse ilyetén fordulata látott szájjal és készületlenül érte. A foglárok megragadták, mielőtt mozdulhatott volna.

– Sajnálom – szólt oda Orc, miközben Blaine-t kivezették. – A vevő kifejezetten ilyen felépítésű és jellegű testet rendelt.

Blaine hirtelen megélénkült, és megpróbált kiszabadulni.

– Kinyírlak! – ordította Orcnak. – Esküszöm, hogy kinyírlak!

– Nehogy megsérüljön! – figyelmezette Orc fapofával a foglárokat.

Egy rongyot nyomtak a képébe, az orrába, és Blaine valami émelyítőén édes illatot érzett. Kloroform, gondolta. Utolsó pillantása Melhillre esett, aki hamuszínű arccal bámult rá a rácsos ajtón túlról.

8.

Thomas Blaine első tudatos cselekedete arra szolgált, hogy megállapítsa, hogy vajon még mindig Thomas Blaine ő és saját testét foglalja el? Maga a kérdés adta meg erre a választ. Még nem törölték ki a tudatát.

Egy díványon feküdt, teljesen felöltöztetve. Felült, és kintről lépéseket hallott, melyek az ajtó felé közeledtek.

Túlbecsülték a kloroform hatását! Még van esély a menekülésre!

Gyorsan az ajtó mögé ugrott. Az kinyílt, és valaki belépett. Blaine kilépett, és ütött.

Sikerült valamelyest visszafognia a csapást. Ám még így is jókora erővel vágott bele a belépő Marie Thorne formás állába.

A díványhoz vonszolta áldozatát. Néhány perc múlva a nő magához tért, és felpillantott.

– Blaine – mondta –, maga idióta!

– Nem tudtam, ki jött – mentegetőzött Blaine. Miközben kimondta, rájött, hogy hazudik. Igenis felismerte Marie Thorne-t az utolsó tizedmásodpercben a csapás előtt; és jól működő, izmos testének még lett volna ideje teljesen visszafogni a jobbegyenest. Azonban egy észrevétlen, irányíthatatlan düh tombolt ép tudata felszíne alatt; és a harag fortélyosan megkerülte az erkölcsi felelősségérzetet; és azért is állón vágta a hűvös és gyanútlan Miss Thorne-t.

Ez a tett valami olyasmit sejtetett, amit Blaine nem kívánt tudni önmagáról.

– Kinek a számára vette meg a testemet, Miss Thorae? – kérdezte. A nő rámeredt.

– A maga számára, mivel maga képtelen lett volna erre.

Szóval, mégsem fog meghalni. Nem bújik a testébe valami kövér, vén trotty, nem foszlik szét a tudata a szélben. Remek! Nagyon-nagyon élni akart. De bár ne Marie Thorne lenne az, aki megmenti az életét!

– Jobban is boldogultam volna, ha tisztában vagyok a helyzettel – morogta Blaine.

– Szándékomban állt elmagyarázni. Miért nem várta meg?

– Azután, ahogy beszélt velem?

– Sajnálom, ha goromba voltam, teljesen kiborultam, amikor megtudtam, hogy Mr. Reilly lefújta a reklámkampányt. Maga ezt úgysem érti. Ha férfi lennék...

– Csakhogy nem az – emlékeztette Blaine.

– Mit számit az? Gondolom, maga valami furcsa, régi vágású módon vélekedik az asszony szerepéről és helyzetéről.

– Szerintem egyáltalán nem furcsa.

– Persze, hogy nem. – Miss Thorne az állat tapogatta, mely elszíneződött és kissé megduzzadt. – Na jó, most már egy-egy, vagy be akar húzni még egyet?

– Egy is elég volt, köszönöm – mondta Blaine.

A nő némileg bizonytalanul felegyenesedett. Blaine átkarolta a vállát, hogy segítse, és kissé zavarba jött. Úgy képzelte, hogy ennek a nőnek a teste acélból van; azonban ez hús-vér test volt, kemény, ruganyos és meglepően puha. Ilyen közelről látta, hogy engedetlen hajszálak álnak ki a frizurájából, és egy apró anyajegy van a homlokán, közvetlenül a hajvonala alatt. Abban a pillanatban Marie Thorne, mint elvont fogalom, megszűnt létezni számára, és emberi lényként öltött alakot.

– Megállok magamtól is – jelentette ki a nő. Egy hosszú pillanat után Blaine elengedte.

– Jelen körülmények között úgy vélem – mondta a nő, és határozottan nézett rá –, hogy a kapcsolatunk szigorúan üzleti jellegű.

Csoda csoda után! A nő váratlanul úgy tekint rá, mint egy emberi lényre; érzi, hogy férfi, és ez zavarja. A gondolat nagy örömet okozott Blaine-nek. Nem azért, mondta magának, mintha beleszeretett volna Marie Thorae-ba, vagy különösképpen megkívánta volna. De nagyon szerette volna kizökkenteni a magabiztosságából, lekaparni a zománcot a külszínről, eltéríteni abból az átkozott pózból.

– Ahogy mondja, Miss Thorne.

– Örülök, hogy maga is így érez – felelte a nő. – Mivel őszintén szólva, maga nem az esetem.

– Milyen az esete?

– A magas, karcsú férfiakat szeretem. Akik egyfajta kecsességgel mozognak, könnyedek és kifinomultak.

– Hiszen én....

– Ebédelünk? – kérdezte Miss Thorne könnyeden. – Azután Mr. Reilly szeretne váltani magával pár szót. Azt hiszem, ajánlatot kíván tenni.

Együtt távoztak a szobából, és Blaine belül fortyogott a dühtől. Szórakozik vele ez a ribanc? A magas, karcsú, kecses mozgású, kifinomult hapsikat kedveli! A francba, hiszen ő pont olyan volt! És ezalatt a húsos, szőke birkózó test alatt még mindig olyan maradt; ha a nőnek lenne szeme hozzá, láthatná!

És ki zökkentett ki a pózából?

Amikor leültek egy asztal mellé a Rex alkalmazottak ebédlőjében, Blaine hirtelen felkapta a fejét.

– Melhill!

– Mi?

– Ray Melhill, az a fickó, akivel összezártak! Nézze, Miss Thorne, nem lehetne őt is megvásárolni? Visszafizetem majd magának, amint alkalmam nyílik rá. Együtt senyvedtünk. Nagyon rendes fickó.

A nő kíváncsian pillantott rá.

– Megnézem, mit tehetek.

Távozott az asztaltól. Blaine várt, a tenyerét dörzsölte, és azt kívánta, bár itt lenne Carl Orc köztük. Marie Thorae néhány perc múlva Visszatért.

– Igazán sajnálom – közölte. – Felhívtam Orcot. Mr. Melhill t egy órával a távozásunk után eladták. Tényleg nagyon sajnálom. Nem tudtam.

– Semmi baj – mondta Blaine. – Azt hiszem, rám férne egy ital.

9.

Mr. Reilly egyenes tartással ült, és szinte elveszett a hatalmas trónszerű karosszékben. Ráncos, áttetsző bőre szorosan feszült a koponyájára és karomszerű kezeire; a csontok és az inak tisztán látszottak a bőrszerű, aszott hús alatt. Blaine-nek az a benyomása támadt, hogy a vér lustán áramlik a törékeny, bíbor viszeres vénákban, s bármelyik pillanatban megállhat. Bár a tartása feszes volt, a szeme szelídnek tűnt vicces majompofájában.

– Szóval, ez a mi múltbéli emberünk! – fogadta Mr.

Reilly. – Foglaljon helyet, uram. Maga is, Miss Thorne. Épp most beszéltem magáról a nagyapámmal, Mr. Blaine.

Blaine körűipillantott, szinte várta, hogy meglátja az ötven éve elhunyt nagyapát szellemként előtte lebegni Azonban a magas mennyezetű, díszes falú teremben ilyesminek nyoma sem volt.

– Már nincs itt – magyarázta Mr. Reilly. – Szegény nagyapa csak rövid ideig képes fenntartani az ektoplazmikus állapotot. De még így is erősebb, mint a legtöbb szellem.

Blaine arckifejezése megrándulhatott, mert Reilly észrevette.

– Maga nem hisz a szellemekben, Mr. Blaine?

– Attól tartok, nem.

– Persze, hogy nem. Gondolom a szó elég szerencsétlen asszociációt sugall a maguk huszadik századi fogalmai szerint. Csörgő láncokat, csontvázakat, meg hasonló hülyeségeket. Azonban a szavak jelentése változik, és még a valóság is, ahogy az ember megváltoztatja és manipulálja a természetet.

– Értem – bólintott Blaine udvariasan.

– Azt hiszi, csak halandzsázok – tette hozzá Mr. Reilly jószándékúan. – Nem állt szándékomban. Gondolkozzon el azon, hogyan vesztik el a szavak a jelentésüket. A huszadik század elején az "atom" egy igen képzeletfelkeltő szó volt, a fantasztikus írók "atomfegyvereket", "atommeghajtású hajókat" emlegettek. Egy abszurd szó volt, melynek csak kevesen ismerték az igazi jelentését, és a legtöbben nem foglalkoztak igazán vele, mint ahogy magát sem érdeklik a "szellemek". Nem sokkal később az "atom" egy igencsak valóságos képet hordozott magában. Akkortól már mindenki ismerte az igazi jelentését!

Mr. Reilly elrévedve mosolygott.

– A "sugárzás" az olvasókönyvek kifejezéséből átment a valóságos köztudatba. Az "űrbetegség" ugyancsak egy absztrakt kifejezés volt a maga korában. Azonban ötven évvel később a kórházak megteltek vonagló görcsölő testekkel. A világ változik, Mr. Blaine, s az elméletek, absztrakciók, hipotézisek mind-mind valósággá válnak. A valóság néha felülmúlja a fantáziát.

– És a szellemek?

– Ugyanez történt. Maga kissé maradi, Mr. Blaine! Változtatnia kell a világképén.

– Nehéz lesz.

– Mégis szükségszerű. Ne feledje, mindig is hitték néhányan a létezésüket. Annak az esélye, hogy a létük bebizonyosodik, mondhatnánk úgy is: elég jó volt. És amikor a halál utáni élet tényként bebizonyosodott, a szellemek is valósággá váltak.

– Azt hiszem, előbb látnom kell egyet ahhoz, hogy elhiggyem – vélte Blaine.

– Erre minden bizonnyal hamarosan sor kerül. De elég ebből. Mondja, hogy tetszik magának a mi világunk?

– Ez idáig nem túl jól – felelte Blaine. Reilly vihogott.

– Nem kedvelte meg a testüzéreket, mi? De hát nem lett volna szabad elhagynia az épületet, Mr. Blaine. Nem szolgálta vele túl jól az érdekeit, s a társaságét úgyszintén nem.

– Sajnálom, Mr. Reilly – mondta Marie Thorne. – Az én hibám volt. Reilly a nőre pillantott, aztán visszafordult Blaine-hez.

– Ez sajnálatos, természetesen. Sorsára kellett volna hagynunk 1958-ban. Őszintén szólva, Mr. Blaine, a maga jelenléte egyre inkább zavar bennünket.

– Nem tehetek róla.

– A nagyapám és én egyetértettünk abban, bár attól tartok, kissé megkésve, hogy nem használjuk fel magát a reklámkampányban. Ezt a döntést korábban kellett volna meghoznunk. Azonban csak most került sor rá. Azonban az eset kiszivároghat, dacára, hogy ez nem áll szándékunkban.

Még az sem kizárt, hogy a kormány törvényes eljárást indít a társaság ellen.

– Uram – szólt közbe Marie Thorne –, az ügyvédek biztosak a helyzetünk felől.

– Ó, börtönbe biztosan nem kerülünk – mondta Reilly. – De gondoljon csak bele, mi lesz, ha az ügy kiszivárog. Rossz sajtót kapunk! A Rexnek meg kell őriznie a jó hírét, Miss Thorne. Ha felháborító felelőtlenségről, tőrvényellenes beavatkozásról kezdenek cikkezni... Nem, Mr. Blaine-nek nem lenne szabad itt lennie 2110-ben, hiszen ő maga a két lábon járó bizonyíték. Következésképpen, uram, szeretnék tenni önnek egy üzleti ajánlatot.

– Hallgatom – mondta Blaine.

– Mi lenne, ha a Rex vásárolna magának egy másvilági biztosítást, s ezzel biztosítaná a halál utáni életét? Hajlandó lenne öngyilkosságot elkövetni?

Blaine egy darabig csak pislogni tudott.

– Nem.

– Miért nem? – kérdezte Reilly.

Egy pillanatig az indok magától értetődőnek tűnt. Miféle teremtmény az, ami eldobja magától az életet? Legfeljebb egy boldogtalan ember tesz ilyet. Blaine nem válaszolt, össze kellett szednie a gondolatait.

– Először is – kezdte –, nem vagyok meggyőződve arról, hogy létezik túlvilág.

– És ha meggyőznénk? – kérdezte Mr. Reilly. – Akkor vállalná az öngyilkosságot?

– Nem!

– Hogy maga milyen szűk látókörű! Mr. Blaine, gondolja át a helyzetét! Ez a kor idegen a maga számára, ellenséges, ismeretlen. Miféle munkát tudna végezni? Kivel tudna beszélgetni, és miről? Még az utcán sem járkálhat, hogy ne lenne állandóan halálos veszélyben az élete.

– Mostantól résen leszek – mondta Blaine. – Fogalmam sem volt róla, mi folyik itt.

– Még most sincs! Igazából még most sincs fogalma róla. Sejtelme sincs. Ugyanolyan helyzetben van, mintha egy barlanglakó csöppenne a maguk 1958-ába. Azt hiszi, hogy el tud bánni a problémákkal, hiszen találkozott már kardfogú tigrisekkel és szőrös masztodonokkal. Lehet, hogy valami jótét lélek óva inti őt a gengszterektől. De mit ér vele? Megmenekül ezáltal attól, hogy egy autó elgázolja, megrázza az áram, gázmérgezést kap, beleesik egy liftaknába, feldarabolja egy villanyfűrész, vagy kitöri a nyakát egy fürdőkádban? Maga már ezek között a dolgok között született, és bántatlanul járkál köztűk. És ezek a balesetek még így is előfordulnak, amikor a figyelmük kihagy egy pillanatra. Mennyivel valószínűbb, hogy egy ősembert baleset ér?

– Eltúlozza a helyzetet – jelentette ki Blaine, és érezte, hogy némi verejték gyöngyözik a homlokán.

– Valóban? Az erdő veszélyei eltörpülnek egy város veszélyeihez képest. És amikor a városból szuperváros lesz...

– Nem leszek öngyilkos – közölte Blaine. – Inkább vállalom a kockázatot. Ejtsük a témát.

– Miért nem képes ésszerűen gondolkodni? – kérdezte Mr. Reilly állhatatosán. – Végezzen magával most rögtön, és mindnyájunkat egy csomó bajtól szabadítja meg. Ha nem teszi meg, körvonalazhatom, mi vár önre. Meglehet, hogy a puszta megérzés és az állati ösztönök révén életben marad egy évig. Vagy kettőig. Mit számít, a végén úgyis öngyilkos lesz. Maga szuicid típus. Magára vari írva az öngyilkos hajlam... maga arra született, Blaine! Nyomorultul kinyírja magát egy-két éven belül, megkönnyebbülten fog távozni a megnyomorított testéből... azonban nem várja majd túlvilág a fáradt elméjét.

– Maga őrült! – kiáltotta Blaine.

– Én mindig felismerem az öngyilkos típusokat – mondta Mr. Reilly csendesen. – Mindig kiszúrom őket. Nagyapám is egyetért velem. Szóval, csak annyit kellene tennie...

– Nem – mondta Blaine. – Nem végzek magammal. Attól tartok, ezt a munkát másra kell bíznia.

– Az nem az én stílusom – félelte Mr. Blaine. – Nem fogom kényszeríteni. De meghívom a ma esti reinkarnációmra. Vessen egy pillantást a túlvilágra. Lehet, hogy meggondolja magát.

Blaine habozott, és az öregúr rávigyorgott.

– Ez nem veszélyes, kezeskedem érte, és nincs benne semmi trükk! Attól tart, hogy ellopom a testét? Én már hónapokkal kiválasztottam a befogadótestet magamnak a törvényes piacról. S hogy őszinte legyek, a maga teste nem is kellene. Tudja, nem szívesen viselnék egy ilyen zömök testet.

A kihallgatás

10.

A reinkarnációs szobát úgy rendezték be, mint egy kicsiny színházat. Blaine megtudta, hogy általában itt szokták tartani az értekezleteket és a szakmai eligazításokat a társaság vezetőinek. Ma csak egy szűk körű és válogatott közönség gyűlt össze. A Rex teljes igazgatótanácsa megjelent, öt középkorú ember ült a hátsó sorban és halkan beszélgetett. A közelükben egy közjegyző foglalt helyet. Blaine és Marie Thorne előre ültek, olyan messze az igazgatóktól, amennyire csak lehetett.

A megemelt színpadon fehér reflektorfényben már berendezték a reinkarnációs gépeket. Két vezetékekkel és drótokkal ellátott vaskos karosszék állt középen. A székek között egy hatalmas, fényes, fekete masina magasodott. Vastag vezetékek kapcsolták össze a gépet a székekkel, és Blaine-nek az a kényelmetlen érzése támadt, mintha egy kivégzést kellene végignéznie. Néhány technikus a gép fölé hajolva végezte a végső beállításokat. A közelükben a szakállas, öreg doktor álldogált, meg a vörös képű kollégája.

Mr. Reilly érkezett a színpadra, biccentett a közönség felé, és letelepedetett az egyik székbe. Egy elszánt képű, ijedt, sápadt negyvenes férfi követte. Ő volt a befogadótest, annak a testnek a jelenlegi tulajdonosa, mely hamarosan Mr. Reillyé lesz. A befogadótest a másik székben foglalt helyet, gyors pillantást vetett a közönségre, aztán lesütötte a szemét. Igen felindultnak tűnt. Verejték csillogott a felső ajkán, és a hónaljánál nedves, fekete folt látszott. Nem nézett Reillyre, és az öreg sem pillantott felé.

Újabb ember érkezett a színpadra, kopasz és buzgó tekintetű, sötét ruhában, papi gallérral és egy kicsi, fekete könyvvel. Suttogva tárgyalni kezdett a két ülő emberrel.

– Ki az? – kérdezte Blaine.

– James atya – mondta Marie Thorne. – A Túlvilág Egyházának lelkésze.

– A minek?

– Ez egy új vallás. Hallottál az Örült Évekről? Nos, akkortájt számos új vallás alakult ki...

*

A kétezer-negyvenes évek nagy kérdése az volt, hogy milyen pozíciót foglalnak el a lelkek a túlvilágon. A helyzet még rosszabbá vált, miután a Túlvilág Rt. bejelentette a másvilág tudományosan igazolt létét. A társaság mindent elkövetett, hogy bármiféle vallásos színezetet kiirtson az eljárásból; azonban a vallásokat nagyon nehéz megszűntetni. A legtöbb egyházi személy úgy érezte, hogy a tudomány illetéktelenül hatolt be az ő területükre. Akár tetszett, akár nem, a Túlvilág Rt. az új tudományos vallásosság szószólójává vált: az üdvözülés nem a felekezeti, erkölcsi, etikai hovatartozáson múlik, hanem az alkalmazott, személytelen megváltoztathatatlan, tudományos törvényeken.

Zsinatokat, tanácskozásokat és kongresszusokat tartottak az égető kérdés eldöntésére. Néhány csoport magáévá tette azt a hitet, hogy az újonnan feltárt tudományos másvilág valószínűleg nem azonos a mennyországgal, az üdvözüléssel, a nirvánával, a paradicsommal; mivel a léleknek ehhez semmi köze.

A tudat, hangsúlyozták ki, nem azonos a lélekkel; és a lélek nem a tudat része. Azt elismerték, hogy a tudomány megtalálta a módot, hogy a test egy részének, a tudatnak a létét meghosszabítja. Ez rendben van, de az egésznek semmi köze a lélekhez, és bizonyára nincs kapcsolatban a halhatatlansággal, a mennyországgal, a nirvánával vagy hasonlókkal. A lelket nem lehet holmi tudományos manipulációkkal befolyásolni. És a lélek helyzete a tudat végeleges és elodázhatatlan halála után a tudományos másvilágban összefüggésben fog állni a hagyományos erkölccsel, az etikai és a vallás gyakorlásával.

*

– Hú! – mondta Blaine. – Azt hiszem, értem már, mire gondol. Megpróbáltak valami kompromisszumot kötni a tudomány és a vallás között. De nem volt ez a magyarázat egy kissé bonyolult a legtöbb ember számára?

– De igen – felelte Marie Thorne –, bár az illetékesek sokkal szebb magyarázatot adtak, mint én, és mindenféle hasonlatokkal támasztották alá. Azonban ez csak az egyik álláspont volt. Mások nem törekedtek kompromisszumra. Egyszerűen kijelentették, hogy a tudományos másvilág bűnös dolog. És akadt egy csoport, amely úgy oldotta meg a problémát, hogy kijelentette, hogy a lélek a tudat része.

– Gondolom, ez lehetett a Túlvilág Egyháza.

– Igen. Ők elszakadtak más vallásoktól. Szerintük a lélek a tudat része, és a másvilág a lélek újjászületése, ahol nincsenek "ha"-k és "de"-k.

– Lépést tart a korral – mondta Blaine. – De az erkölcsös élet...

– Az ő szemléletük szerint ez nem tekint el az erkölcstől. A Túlvilágosök azt vallják, hogy nem lehet erkölcsös és etikus életet kényszeríteni senkire, lelki jutalmakat vagy bűnhődést ígérve. Azt mondják, hogy az ember ne azért éljen erkölcsösen, hogy jutalmat várjon érte, hanem azért, hogy ezzel a társadalom és önmaga érdekeit szolgálja.

Blaine számára ez számos kérdést vetett fel az erkölccsel kapcsolatban.

– Ez népszerű vallás, igaz? – kérdezte. – Rendkívül népszerű – felelte Marie Thorne.

Blaine még tovább akart kérdezősködni, de James atya beszélni kezdett.

– William Fitzsimmons – címezte a lelkész a befogadótestnek –, te szabad akaratodból jöttél ezen helyre, azon okból, hogy felváltsd evilági létedet egy magasztosabb, lelki létre?

– Igen, atyám – suttogta a sápadt férfi.

– És alávetettek a megfelelő tudományos eljárásoknak, melyek révén folytathatod létedet a lelki létsíkon?

– Igen, atyám. James atya Reillyhez fordult.

– Kenneth Reilly, te szabad akaratodból jöttél ezen helyre, azon okból, hogy ezentúl William Fitzsimmons testében folytasd evilági léted?

– Igen, atyám – felelte Reilly, kőkemény arccal.

– És ezáltal lehetségessé tetted William Fitzsimmonsnak, hogy beléphessen a túlvilágra, továbbá jelentős összeget fizettél Fitzsimmons örököseinek, és befizetted azon kormányadót, mely az ilyen tranzakcióknál előíratott?

– Igen, atyám.

– Mindezen dolgok rendben vannak hát – állapította meg

James atya. – Nincs szó sem, polgári, sem egyházi vétségről. Senki sem fosztat meg az élettől, hiszen William Fitzsimmons élete és személyisége tovább létezik a túlvilágon, Kenneth Reilly élete és személyisége tovább létezik a Földön. Következésképp, kezdődhet a reinkarnáció!

Blaine számára az egész olyan volt, mint egy esküvő és egy kivégzés iszonyatos keveréke. A mosolygó lelkész visszavonult. A technikusok a székükhöz szíjazták az alanyokat, és elektródákat csatoltak a karjukra, lábukra, homlokukra. A nézőtér nagyon elcsendesedett, és a Rex igazgatói várakozóan hajoltak előre a székükben.

– Folytassák! – parancsolta Reilly, Blaine-re pillantott, és enyhén elmosolyodott.

A főtechnikus elfordított egy tárcsát a fekete gépen. Az halkan felzümmögött, és a lámpák elhalványultak. Mindkét férfi görcsösen szorította a karfát, megrándultak, és hátrahanyatlottak.

– Megölik azt a szerencsétlen Fitzsimmonst – suttogta Blaine.

– Az a szerencsétlen – magyarázta Marie Thorne – pontosan tudta, mit cselekszik, harminchét éves; és az élete zsákutcába torkollott. Sohasem volt jelentősebb ideig munkája, és semmilyen lehetősége nem volt a halál utáni túlélésre. Ez egy csodálatos lehetőség volt számára. Továbbá van egy felesége és öt gyereke, akikről képtelen volt gondoskodni. Abból az összegből, amit Mr. Reilly fizet, az asszony kényelmesen élhet és felnevelheti a gyermekeket.

– Éljen! – mondta Blaine. – Eladó egy apa alig használt teste kiváló állapotban! Micsoda önfeláldozás!

– Ne legyen nevetséges! Nézze, már kész is!

A gépet kikapcsolták, és a szíjakat levették a két emberről. Reilly aszott, vigyorgó tetemével senki sem törődött, a technikusok és az orvosok a befogadótestet vizsgálták.

– Még semmi! – kiáltotta az idős szakállas doktor. Blaine érezte, ahogy a feszültség növekszik a szobában, és árnyalatnyi félelem villant az arcokon. A másodpercek ólomlassúsággal vonszolták magukat, miközben az orvosok és a technikusok körülvették a befogadótestet.

– Még mindig semmi! – Az öreg orvos szinte sikoltotta.

– Mi történt? – kérdezte Blaine Marie Thorne-t.

– Mint már említettem, a reinkarnáció bonyolult és veszélyes. Reilly tudata még nem tudta megszállni a befogadó porhüvelyt. Már nem sok ideje van.

– Hogy-hogy?

– Mivel a test haldokolni kezd azon nyomban, amint sorsára hagyták. Visszafordíthatatlan agyhalál következik be, ha nincs senki egy testben. A tudat létfontosságú. Még egy öntudatlan elme is irányítja a létfenntartó funkciókat. De ha semmilyen tudat nincs...

– Még mindig semmi! – kiáltotta az idős doktor.

– Azt hiszem, máris túl késő – suttogta Marie Thorne.

– Rezdülés! – mondta a doktor. – Rezdülést érzek! Hosszú csend következett.

– Azt hiszem, bejutott! – kiáltotta az öreg doktor. – Oxigént, adrenalint!

Egy maszkot tapasztottak a befogadó arcára, injekciót szúrtak az alkarjába. A befogadótest megremegett, reszketni kezdett, elernyedt, aztán ismét remegett.

– Sikerült! – kiáltotta az idős doktor, és eltávolította a maszkot.

Az igazgatók, mintha csak parancsszóra tették, felkeltek a székeikből, és a színpadhoz siettek. Körülvették a befogadótestet, mely most pislogott és öklendezett.

– Gratulálok, Mr. Reilly!

– Szép volt, uram!

– Már kezdtünk aggódni, Mr. Reilly! A befogadótest rájuk meredt. Megtörölte a száját, és így szólt:

– Az én nevem nem Reilly.

Az öreg doktor áttört az igazgatókon, és a befogadótest fölé hajolt.

– Maga nem Reilly? – kérdezte. – Fitzsimmons?

– Nem – mondta az illető –, nem vagyok Fitzsimmons, az a szegény, átkozott bolond! És Reilly sem vagyok. Reilly megpróbált bejutni, de én gyorsabb voltam. Én jutottam be előbb. Ez most már az én testem.

– Kicsoda maga?

A befogadótest felállt. Az igazgatók elhátráltak, és az egyikük sietve keresztet vetett.

– Ez egy régi halott – mondta Marie Thorne.

A befogadótest arca most már alig-alig emlékeztetett az ijedt és sápadt William Fitzsimmons arcára. Hiányzott belőle Fitzsimmons elszántsága, és Reilly türelmetlenségének és jó humorának nyoma sem volt. Semmi másra nem emlékeztetett, csak önmagára.

Az ábrázat halott fehér volt, eltekintve a kezdődő borosta sötét foltjaitól az állón. Az ajkak vértelennek tűntek. Egy fekete haj fürt lógott a hideg, fehér homlokba. Amikor még Fitzsimmons uralta ezt a testet, az arcvonások kellemes összhangot alkottak, harmonikusan összeálltak. Azonban most az arcvonások függetlenné váltak és megkeményedtek. Az asszimetrikus ábrázat valahogy elnagyoltnak és befejezetlennek tűnt, mint egy edzés előtti vas, vagy mint egy kiégetés előtti agyagedény. Petyhüdtnek, mogorvának, érzéketlennek tűnt, mivel úgy tűnt, az arcizmok nem működnek. A békés, ernyedt, asszimetrikus vonások egyszerűen csak léteztek, de semmit sem árultak el a mögöttük rejtőző személyiségből. Az arc már egyáltalán nem tűnt emberinek. Mindössze annyi emberi jelleg maradt benne, amennyi a nagy, türelmes, rezzenéstelen Buddha-szemekből sugárzott.

– Zombi lett belőle – suttogta Marie Thorne, Blaine vállát szorongatva.

– Kicsoda maga? – kérdezte az idős doktor.

– Nem emlékszem – jött a válasz. – Semmire. – A megelevenedett halott megfordult, és kifelé indult a színpadról. Két igazgató türelmetlenül megpróbálta visszatartani.

– El az útból – mordult rájuk a zombi. – Ez most már az én testem.

– Hagyják békén ezt a szerencsétlen zombit – mondta az idős doktor fáradtan.

Az igazgatók elléptek az útjából. A zombi ellépkedett a színpad széléig, lement a lépcsőn, megfordult, és odasétált Blaine-hez.

– Magát ismerem! – mondta.

– Micsoda? Mit akar? – kérdezte Blaine idegesen.

– Nem emlékszem – felelte a zombi, és keményen rámeredt. – Mi a neve?

– Tom Blaine.

A zombi a fejét rázta.

– Ez a név semmit sem jelent számomra. De emlékszem magára. Biztos, hogy maga az. Valami... A testem haldoklik, ugye? Elég baj az. Eszembe fog jutni, mielőtt kilépek belőle. Maga meg én, mi ketten ismertük egymást. Nem emlékszik rám, Blaine?

– Nem! – kiáltotta Blaine, és megremegétt már a kapcsolat lehetőségétől is, elborzasztotta a gondolat, hogy valami köze lehet ehhez a haldokló valamihez. Kizárt dolog! Miféle titokban osztozik ezzel a hullarablóval, ezzel a tisztátalan testbitorlóval, miféle rejtélyes emlék kötheti őket össze?

Semmi, mondta Blaine magának. Ő ismerte a múltját, tudta, mi volt, tisztában volt a tetteivel. Semmi ilyesmivel nem találkozott ezelőtt. Ez a teremtmény őrült lehet, vagy téved.

– Kicsoda maga? – kérdezte Blaine.

– Nem tudom! – A zombi a levegőbe emelte a karjait, mint egy hálóban fennakadó ember. És Blaine átérezte, mi járhat az elméjében: zavarodottság, téveszmék, névtelenség, élni akarás és a tudat, hogy belekerült egy zombi test halálos ölelésébe.

– Majd még találkozunk – közölte a zombi Blaine-nel. – Maga fontos számomra. Majd találkozunk még, és akkorra eszembe fog jutni minden magáról és rólam.

A zombi elfordult, ellépkedett a széksorok között, és távozott a színházból. Blaine bambán meredt utána, amíg váratlanul valami sűly nem hanyatlott a vállára.

Marie Thorne elájult. Ez volt a legnőiesebb cselekedett, amit ez idáig tett.

MÁSODIK RÉSZ

11.

A főtechnikus és a szakállas doktor összevitatkoztak a reinkarnációs készülék közelében; asszisztenseik félkörben helyezkedtek el mögöttük. A szóváltás teljesen technikai jellegű volt, de Blaine kivette belőle, hogy próbálják megállapítani a reinkarnálási hiba okát. Mindketten azt állították, hogy a hiba a másik fél szakterületére tartozik.

Az öreg doktor kitartott amellett, hogy a gépet rosszul állították be, vagy pillanatnyi áramkimaradás történt. A főtechnikus esküdözött, hogy a gép tökéletes. Biztosra vette, hogy inkább Reilly nem volt fizikailag tökéletesen alkalmas a kimerítő kísérletre.

Mindkettő kitartott a saját álláspontja mellett. Ám mivel mindketten megfontolt emberek voltak, hamarosan találtak valami kompromisszumos megoldást. Abban egyeztek ki, hogy a hibát az ismeretlen tudat okozta, amely megelőzte Reilly lelkét, és elfoglalta előle Fitzsimmons testét.

– De ki volt az? – kérdezte a főtechnikus. – Gondolja, hogy valami kóbor szellem?

– Meglehet – felelte a doktor –, bár átkozottul ritka, hogy valami szellem megszálljon egy élő testet. Viszont pont olyan összefüggéstelenül beszélt, mint egy szellem.

– Akárki volt is – mondta a főtechnikus –, túl későn szállta meg a befogadótestet. Egyértelműen zombi lett. De végső soron ezért senki sem hibáztatható.

– Úgy van. A jelentésemben igazolni fogom, hogy a berendezés kifogástalanul működött.

– Nagyszerű – mondta a főtechnikus. – Én pedig igazolni fogom, hogy a páciens minden szempontból megfelelt az előzetes vizsgálatok során.

Tökéletes egyetértésben néztek egymásra.

Az igazgatótanács is nyomban összeült, hogy eldöntsék, milyen hatással lesz az esemény a Rex Társaságra, hogyan tálalják az ügyet a nagyközönségnek, és vajon nem lenne-e célszerű a vállalat dolgozóinak egy szabadnapot adni, hogy tisztelettel adózhassanak a Reillyk családi kriptájánál.

Az öreg Reilly elhagyott teste hátradőlve pihent a karosszékében, mintha éppen felkelni készülne; gúnyos mosoly ült az arcán.

Marie Thorne felriadt gondolataiból.

– Menjünk! – mondta, és kivezette Blaine-t a színházból. Hosszú, szürke folyosókon siettek végig, míg egy utcára nyíló ajtóhoz értek. Odakinn a lány hívott egy légitaxit, és megadta a vezetőnek a címet.

– Hová megyünk? – kérdezte Blaine, amint a légitaxi a magasba emelkedett velük.

– Hozzám. A Rex most egy darabig olyan lesz, mint valami bolondokháza. – A lány a haját igazgatta.

Blaine kényelmesen hátradőlt, és a város fényeit nézte. Ebből a magasságból úgy tűnt, mintha egy rendkívül aprólékosan kidolgozott képet látna az Ezeregy éjszaka meséiből. Azonban, valahol odalenn az utcán sétál egy zombi, és megpróbál visszaemlékezni, honnan ismeri... őt.

– Miért pont engem? – kérdezte Blaine hangosan. Marie Thorne ránézett.

– Azon rágódik, hogy ismeri a zombi? Nos, miért is ne. Maga még sohasem tévesztett össze senkit?

– De, azt hiszem, igen. Csakhogy később rájöttem a tévedésemre.

A nő a fejét rázta..

– Lehet, hogy maga akkoriban rájött a tévedéseire, azonban manapság még a halál sem biztos. Tudja, ez a legnagyobb hátránya a halál utáni életnek. Előfordul, hogy valaki nem hajlandó holtan, tisztességesen eltemetve nyugodni. Néha követi kezdenek valakit.

– Értem – mondta Blaine –, de én nem csináltam olyasmit, amiért rám akaszkodjon. A nő vállat vont.

– Akkor ön rendesebb, mint bármelyikünk.

Blaine még sohasem érezte ennyire idegennek Marie-t. A légitaxi lassan ereszkedni kezdett. Blaine eltűnődött azon, hogy minden előnynek van valami hátránya is.

A saját korában tapasztalta, hogy a járványok megszűntetése a fejlődő országokban a népesség növekedését és az ezzel járó éhínséget eredményezte. Az atomenergia felfedezése atomháborúhoz vezetett. Minden tudományos eredmény bizonyos fajta kudarcot is magában hordozott. Miért lenne ez most másképp?

A tudomány mindig igyekszik az emberiség javát szolgáim. Azonban a manipulációk eltorzítják az elképzeléseket. És a hátrányok... Létezik egy gyenge pont a földi élet védőgátjában, mely olyan, mint egy szakadás a függönyön. A halottak nem hajlandók békében nyugodni, elvegyülnek az élők között. Kinek jó ez? A szellemekre is minden bizonnyal vonatkoznak a természet ismert törvényei. Ám ez nem nyugtatja meg azt az embert, akit kísértetek gyötörnek.

A légitaxi egy lakóház tetején landolt. Marie Thorne fizetett, és bevezette Blaine-t a lakásába.

Hatalmas, szellős lakás volt, női ízlés szénát berendezve; a bútorok enyhe drámaiságot árasztottak. Sokkal több volt a fény és a szín, mint amit Blaine össze tudott volna egyeztetni Miss Blaine komoly személyiségével, azonban nem kizárt, hogy az élénk sárga és vörös színek kavalkádja elnyomott vágyakat fejez ki, amelyek talán az üzleti élet visszafogott magatartását kompenzálják. De az is lehet, hogy ez itt a megszokott stílus. A lakást mindenféle hiper-szuper berendezéssel ellátták: önszabályzó világítással, a légkondicionáló berendezéssel, a test formájához igazodó fotelekkel és egy olyan bárral, mely gombnyomásra különböző italokat kever; mindezek szépen beleillettek Blaine jövőről alkotott képébe.

Marie Thorne bement az egyik hálószobába. Nemsokára egy magas galléni háziköntösben tért vissza, és leült a Blaine-nel szembeni fotelbe.

– Nos, Blaine, mik a tervei?

– Úgy gondoltam, kérek öntől egy kis kölcsönt.

– Ez természetes.

– Azután meghúzom magam egy hotelszobában, és elindulok állást keresni.

– Nem lesz könnyű dolga – mondta a nő –, de ismerek néhány embert, aki segíthet.

– Nem, köszönöm – mondta Blaine. – Talán ostobán hangzik, de én magam szeretnék munkát keresni.

– Egyáltalán nem hangzik ostobán. Remélem, sikerülni fog! Mit szólna valami vacsorához?

– Nagyszerű ötlet. Maga is szeret főzni?

– Csak tárcsáznom kell. – Lássuk csak, hogy tetszene egy kitűnő marsi menü?

– Nem, kösz, a marsi kaja nagyon ízletes, de nem lakik jól tőle az ember. Nincs itthon véletlenül egy szelet hús?

Marie beprogramozta a megfelelő kódot, azután az automatika elvégezte a továbbiakat: kiválasztotta az alapanyagokat a fagyasztóból és a tárolókból, meghámozta, kicsomagolta, megmosta, megfőzte azokat, s közben újabb adagokat rendelt a felhasználtak pótlására. Az étel tökéletesre sikerült, Marie furcsamód mégis zavartnak tűnt. Elnézést kért Blaine-től, amiért mindezt gépekkel végeztette el. Hiszen a férfi egy olyan világból jött, ahol az asszonyok saját kezűleg bontják fel a konzerveket és saját belátásuk szerint ízesítik azokat; de hát akkor még bizonyára jóval több szabadidővel rendelkeztek az ilyesmihez.

A nap már rég lement, mire a kávét is megitták.

– Mindent nagyon köszönök, Miss Thorne – mondta Blaine. – És ha most tudna kölcsönözni egy kevés pénzt, már indulnék is.

A nő meglepettnek tűnt.

– Éjszaka?

– Majd csak találok egy hotelt. Maga nagyon kedves, de nem akarok tovább a terhére lenni.

– Nem zavar. Nyugodtan maradhat éjszakára.

– Rendben van – felelte Blaine. A szája hirtelen kiszáradt, a szíve hevesebben kezdett dobogni. Tudta, hogy ebben a marasztalásban nincs semmi személyes jellegű; ám a teste erről nem vett tudomást. Reménységet és várakozást keltett benne a megfontolt, tartózkodó Miss Thorne iránt.

A nő megmutatta neki az egyik hálószobát, és a kezébe nyomott egy zöldszínű pizsamát. Amikor elment, Blaine becsukta az ajtót, levetkőzött, és bebújt az ágyba. A lámpa elaludt, amikor fennhangon utasította.

Néhány perc múlva beigazolódott a teste várakozása: Miss Thorne lépett be áttetsző, fehér hálóingben, és bebújt mellé.

Csendben feküdtek egymás mellett. Marie Thorne közelebb húzódott hozzá, Blaine pedig becsúsztatta egyik karját a nő feje alá.

– Azt hittem, nem vonzódik az ilyen alkatú férfiakhoz.

– Valóban nem. Mint mondtam, a magas, karcsú férfiakat kedvelem.

– Valaha én is magas és karcsú voltam.

– Gyanítottam – felelte Marie..

Mindketten hallgattak. Blaine kezdett zavarba jönni. Mit jelent ez az egész? Mégiscsak vonzódik hozzá Miss Thorne? Vagy ez csak valami olyan szokás, mint a régi eszkimó vendégszeretet?

– Miss Thorne – kezdte –, szeretném tudni...

– Elég már a szóból! – mondta a nő hirtelen feléje fordulva. A szeme ragyogott a sötétben. – Egész éjszaka kérdezősködni akarsz, Tom?

Valamivel később ábrándos hangon így szólt:

– Tekintve a körülményeket, azt hiszem, tegeződhetünk.

*

Reggel Blaine lezuhanyozott, megborotválkozott, azután felöltözött. Marie betárcsázott egy reggelit. Evés után átnyújtott neki egy pici borítékot.

– Később is szívesen adok még kölcsön, ha szükséged lesz rá – mondta. – A munkakereséssel kapcsolatban pedig...

– Már így is nagyon sokat segítettél. A továbbiakat magam szeretném rendezni.

– Rendben van. A címemet és a telefonszámomat megtalálod a borítékon. Kérlek, hívj fel, amint találtál megfelelő szállodát!

– Hívlak – felelte Blaine, s közben a nőt nézte. Semmiben sem hasonlított a tegnap éjszakai Marie-re. Egészen más személynek tűnt. Ismét megfontolt és tartózkodó lett.

Az ajtónál megérintette a férfi karját.

– Tom! – mondta. – Nagyon vigyázz magadra! És telefonálj!

– Hívni foglak, Marie – ígérte Blaine. Frissen és vidáman lépett ki az utcára; azzal a célkitűzéssel, hogy meghódítja a világot.

12.

Blaine első gondolata az volt, hogy végigjárja a jachttervező irodákat, de aztán elvetette az ötletet, mert elképzelte, milyen lenne, ha 1806-ból sétálna be egy tervező az 1958-ban működő irodába.

Nem kizárt, hogy az öregúr roppant tehetséges lenne, de mihez kezdene, amikor az ultrahangos mélységmérésről, az áramlási törvényekről, az erőhatások kiszámításáról, vagy a radarról kérdeznék. Melyik társaság lenne hajlandó fizetni neki, amíg megtanulja a legalapvetőbb tudnivalókat a nyomáscsökkentő berendezésekről, a műanyag alapanyagú festékekről, a tartályok teszteléséről, a haj tócsavarok dőlésszögéről, a hőszabályzó rendszerekről, vagy a szintetikus vitorlavásznakról.

Blaine rájött, hogy semmi esélye sem lenne. Nem mehet be munkát kérni egy olyan tervező irodába, amely 152 évvel az ő ismeretei előtt jár. De akkor milyen munkát keressen? Tanulni kellene és elsajátítani a 2110-es év technológiáját. De ezt majd a maga idején.

Pillanatnyilag bármilyen munkát el kell vállalnia, amit kap.

Odament egy újságárus pavilonhoz, és vett egy New York Times mikrofilmet meg egy dianézőt. Aztán keresett egy padot, és az apróhirdetéseket kezdte böngészni. A képesítést követelő állásokat gyorsan átlapozta, inkább azok érdekelték, amelyekhez nem igényelnek szakképzettséget. Olvasni kezdte:

"Beszabályzót keresünk automata büfébe. Követelmény: alapvető robottani ismeretek."

"Mar-Coling típusú hajóra belső karbantartó kerestetik. Rh pozitív vércsoportú és klausztrofóbiától igazoltan mentes legyen."

"Kezelő szükségeltetik nagyfeszültségű köztisztasági munkára. Követelmény: egyszerű jenkiing ismeretek. Étkezést biztosítunk."

Blaine kezdte belátni, hogy a 2110-ben meghirdetett, különösebb képzettséget nem igénylő munkák is meghaladják a képességeit. Kikereste a Munkalehetőségek fiatalok számára rovatot, és olvasni kezdte.

"Kerestetik olyan fiatalember, akit érdekelnek a sík-kosaras gépek. Biztos jövő! Alapvető számtani ismeretek szükségesek, valamint jártasság a Hooten-egyenletekkel végzett munkában."

"Fiatalembert keresünk ügynöki munkára a Vénuszra. Francia, német, orosz és ourescz nyelvek ismerete elengedhetetlen."

"Levelek, magazinok és napilapok kihordását vállaló fiúkat keres az Eth-Col ügynökség. Követelmény: Sprening vezetői jogosítvány és magas fokú helyismeret."

Ez igen! Még újságkihordáshoz sincs meg a képessége!

Nyomasztó gondolat volt. Munkát találni tényleg nehezebb, mint képzelte. Senki sem ás csatornát, vagy hord csomagokat ebben a városban? Minden fizikai munkát a robotok végeznek, vagy ahhoz is doktori végzettség kell, hogy valaki talicskát tologathasson? Miféle világ ez?

Elhatározta, hogy utánajár a kérdésnek. Visszalapozott a Times első oldalára, és a dianézőn át elkezdte olvasni a nap híreit.

Új űrkikötő építése kezdődött Oxában, Új Dél-Marson.

Állítólag poltergeist okozta a tűzet Chicago egyik.ipartelepén. Az ördögűző szertartások már folyamatban vannak.

Gazdag rézlelőhelyet fedeztek fel az aszteroida övezet Sigma-G szektorában.

A poltergeist-tevékenységek erősödtek Berlinben.

Újabb vizsgálatot rendeltek el a Mindanao-árok polip-telepein.

Az alabamai Spenserben a csőcselék meglincselte a város két helybéli zombiját. Bűnvádi eljárás indult a hangadók ellen.

Egy neves antropológus kijelentette, hogy az Óceániában lévő Tuamoto Archipelago a huszadik századi barbárság utolsó bástyája.

Az Atlanti-óceáni Halász Társaság Waldorfban tartja ez évi tanácskozását.

Nem sikerült elfogni az osztrák Tirolban garázdálkodó farkasembert. A helyi lakosságot figyelmeztették, hogy szervezzenek huszonnégy órás figyelőszolgálatot.

Törvényjavaslatot nyújtottak be a Képviselő Házban, hogy tiltsák be a vadászatokat és a gladiátor-küzdelmeket. A javaslatot elvetették.

Négy embert ölt meg egy őrült San Diego belvárosában.

Évente közel egymillió helikopter-szerencsétlenség történik.

Blaine félretette az újságot. Levertebb volt, mint valaha. Poltergeistek, zombik, farkasemberek, ördőgűzés... Sohasem szerette ezeket a komor, ősi szavakat, amelyek most, úgy tűnik, a mindennapi élet részeivé váltak. Már ő maga is találkozott egy zombival. Máris elege lett a túlvilág borzalmas teremtményeiből.

Ismét sétálni kezdett. Mindenütt villogó reklámok, hirdetések, hatalmas poszterek reklámozták a Madison tér gladiátor-játékait, hirdetőtáblák ismertették a változatos programokat, érzékekre ható videoműsorokat, villogó fények csalogatták a közönséget koncertekre és vénuszi pantomimre. Blaine szomorúan gondolt arra, hogy most ő is e szédítő tündérvilág részese lehetne, ha Reilly nem gondolta volna meg magát az utolsó pillanatban. Lehet, hogy épp e pillanatban lépne valamelyik színház színpadára, mint az Ember a múltból...

Hát persze! Az Ember a múltból. Blaine rádöbbent, micsoda vitathatatlanul egyedülálló értékkel és tudással rendelkezik. A Rex Társaság azért mentette meg az életét 1958-ban, hogy ezt a tudást kamatoztassa. De aztán meggondolták magukat. Így hát mi akadályozhatná meg most őt abban, hogy páratlan helyzetét a saját hasznára fordítsa? És ha már itt tartunk, mi máshoz kezdhetne? A szórakoztatóipar tűnik az egyetlen lehetőségének.

Besietett egy hatalmas irodaházba, és hat színházi ügynökséget talált a névtáblán. Találomra kiválasztotta a Barnex, Scofíeld & Stylest, beszállt a liftbe, és felment a tizenkilencedik emeletre, a jelzett irodához.

A luxusmódon berendezett várószobában a falakat mosolygó színésznők gigászi szolidográf képei borították. A szoba túlsó sarkából egy csinos titkárnő pillantott felé csodálkozó tekintettel.

Blaine az íróasztalhoz sétált.

– Beszélni akarok valakivel, aki vevő lehet a produkciómra – közölte.

– Végtelenül sajnálom, de nincs felvétel.

– A produkcióm rendkívül speciális.

– Tényleg nagyon sajnálom, de talán próbálja meg a jövő héten.

– Nézze – mondta Blaine –, én valóban egyedülálló vagyok. Tudja, én a múltból jöttem.

– Engem az sem érdekel, ha maga Scott Merrivale kísérlete – mondta kedvesen a nő –, de akkor sincs felvétel. Próbálja meg a jövő héten!

Blaine megfordult, hogy távozzon. Ekkor egy alacsony, köpcös ember sietett el mellette, s odabólintott a titkárnőnek.

– Jó reggelt, Miss Thatcher! – Jó reggelt, Mr. Barnex!

Barnex! Az ügynökség egyik főnöke! Blaine utánalépett, és elkapta a karját.

– Mr. Barnex – mondta –, nekem van egy...

– Mindenkinek van – mondta Barnex unottan.

– De ez egyedülálló!

– Mindenkié az. És most legyen szíves elengedni a kabátomat, barátom. Próbálja meg a jövő héten!

– Én a múltból jöttem! – kiáltotta Blaine, s hirtelen rátört az érzés, hogy bolondot csinál magából. Barnex megfordult, és rámeredt. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja, hogy a rendőrséget hívja, vagy az elmegyógyintézetet. Blaine azonban most már nem hagyta ennyiben.

– Higgye el, hogy így van! – mondta. – Be tudom bizonyítani. A Rex Társaság emelt ki a múltból. Kérdezze meg őket!

– A Rex? — kérdezte Barnex. – Igen, mintha hallottam volna valamit az esetről... Fáradjon be az irodámba, Mister...

– Blaine, Tom Blaine. – Belépett Barnex mögött a kicsi helyiségbe, ahol iszonyú rendetlenség uralkodott. – Mit gondol, tudná valami hasznomat látni? – kérdezte.

– Lehetséges – mondta Barnex, s közben intett Blaine-nek, hogy foglaljon helyet. – Attól függ. Mondja, Mr. Blaine, a múlt melyik szakaszából érkezett!

– 1958-ból. Nagyon pontos információim vannak a harmincas, negyvenes és az ötvenes évekről. Ha adna mellém néhány munkatársat, össze tudnánk állítani...

– 1958? Vagyis a huszadik századból?

– Igen, úgy van. Barnex megrázta a fejét.

– Ez elég baj. Ha mondjuk a hatodik századi Svédországból, vagy a hetedik századi Japánból jött volna, akkor bőven lenne munka. Első századbeli rómait vagy negyedik századi szászt valahogy találtam, de kellene még egy pár. Azonban átkozottul nehéz bárkit is találni azokból a korai századokból, most, hogy az időutazás illegális. Az időszámítás előtti korok végképp elérhetetlenek.

– De mi van a huszadik századdal? – kérdezte Blaine.

– Betelt.

– Betelt?

– Tökéletesen. Ben Therler 1953-ból az összes elérhető szerepet elvállalja..

– Értem – mondta Blaine, és felállt. – Mindenesetre köszönöm, Mr. Barnex.

– Nincs mit – mondta Barnex. – Bárcsak segíthettem volna. Ha a tizenegyedik század bármelyik országából jött volna, azonnal alkalmaznám. De a tizenkilencedik, meg a huszadik század senkit sem érdekel... Mondja, miért nem keresi meg Therlert? Nem kizárt, hogy tudna adni magának valamilyen részfeladatot. – Felírta a címet egy papírra, és átnyújtotta Blaine-nek.

Blaine elvette, még egyszer megköszönte, aztán távozott.

Az utcára érve megállt egy pillanatra, hogy megátkozza balszerencséjét. Az egyedülálló tudását, a különleges értékét, mindezt az 1953-ból való Ben Therler bitorolja! Az időutazásokkal megfontoltabban kellene bánni! Micsoda dolog az, hogy idehoznak valakit akarata ellenére, aztán többet tudomást sem vesznek róla.

Kíváncsi lett, milyen ember ez a Therler. Elhatározta, hogy megkeresi. Még ha nem is kap tőle semmilyen részfeladatot, akkor is jó lesz találkozni valakivel a saját korából. És, ha Therler már régóta él itt, talán tud adni néhány hasznos tanácsot, hogyan boldogulhat egy huszadik századi ember 2110-ben.

Fogott egy légitaxit, és megadta a címet. Tizenöt perc múlva Therler lakása előtt állt, megnyomta a csengőt.

Egy pirospozsgás, megnyerő külsejű férfi nyitott ajtót. Háziköntöst viselt.

– Maga a fotós? – kérdezte. – Túl korán jött. Blaine megrázta a fejét.

– Mr. Therler, mi még sohasem találkoztunk. Ugyanabból a századból jöttem, mint ön. 1958-ból kerültem ide.

– Valóban? – kérdezte Therler némi gyanakvással a hangjában.

– Ez az igazság – mondta Blaine. – A Rex Társaság emelt ki. Megkérdezheti őket, ha akarja. Therler megvonta a vállát.

– Nos, mit óhajt?

– Reménykedek, hogy talán tudna nekem valami részfeladatot adni, vagy ilyesmi...

– Nem, nem, sohasem használok bedolgozókat – mondta Therler, és be akarta csukni az ajtót.

– Nem is erre gondoltam. Csak azért jöttem, hogy beszélgethessek önnel. Az ember nagyon egyedül érzi magát, ha kiszakad a századából. Szerettem volna beszélni valakivel a saját koromból. Azt hittem, ön is örülne ennek.

– Én? Ja, igen! – ocsúdott Therler hirtelen színpadra szánt, meleg mosollyal, s egészen furcsa kifejezéseket kezdett használni. – Naná! A jó öreg huszadik század! Egyszer majd pofásán eldiskurálunk rajta, cimbi. Az ódon, pici New York! A Dodgers és a Yankees nyeste a döntőt, hintók galoppoztak a parkban, kölykök görkoriztak a Rockefeller téren. Mennyire hiányoznak! Öregem! De ne haragudjon, most nagyon sok a dolgom.

– Hát persze – mondta Blaine –, talán majd máskor.

– Nagyszerű! Már alig várom – mondta Therler még nyájasabban mosolyogva. – Majd csörgesse meg a titkárnőmet, öregem! Tudja, az időbeosztás miatt. Majd jól eldumcsizunk a szép régi időkön. Gondolom, híján van egy-két dolcsinak, és én...

Blaine megrázta a fejét.

– Hát akkor, "csocsi" – mondta Therler –, és ne felejtsen el felhívni!

Blaine kisietett az épületből. Nem elég, hogy megfosztották az egyediség kínálta lehetőségtől, ráadásul olyan valaki teszi ezt, aki 1953-nak száz évnyire a közelében sem járt! Még hogy görkoris srácok a Rockefeller téren! Nem elég, hogy ilyen ostobaságot állít, még azt sem tudja helyesen, hogy a titkárnőnek "odacsörögni" szoktak, nem pedig őt "megcsörgetni". Erről az emberről ordít, hogy csaló.

A szomorú csak az, hogy 2110-ben Blaine az egyetlen, aki leleplezhetné a szélhámost.

*

Délután Blaine vett egy váltás ruhát meg egy borotva készletet. A Fifth Avenue-n talált egy olcsó hotelt. Egy héten át nyugodtan folytathatta az álláskeresést.

Éttermekben próbálkozott, de azt tapasztalta, hogy a mosogatófiúk ideje is a múlté. A rakpartokon és az űrkikötőkben is robotok végezték a nehezebb munkákat. Egy nap jelentkezett egy árucsomagoló-felügyelői állásra a Gimbel-Macynél. Azonban a személyzeti osztályon, miután hosszasan tanulmányozták a személyiségét, ingerlékenységét és befolyásolhatóságát, egy Queensbe valósi dülledt szemű kis fickó, aki mesterfokot ért el csomagolástechnikában, elutasította.

Blaine kimerültén indult hazafelé az egyik nehéz nap után, amikor a tömegben ismerős arcot vett észre. A férfi olyan volt, akit bárhol, bármikor felismer az ember. Körülbelül egyidős lehetett Blaine-nel, zömök, vörös képű, tömpe orrú fickó volt, enyhén kiálló fogakkal, a nyakán pedig vörös folt virított. Különös magabiztosságai lépkedett.

– Ray! – kiáltotta Blaine. – Ray Melhilí! – Átfurakodott a tömegen, és megfogta a férfi karját. – Ray! Hogy jutottál ki?

A férfi elhúzta a karját, majd végigsimította kabátja ujját.

– Az én nevem nem Melhill – közölte.

– Biztos benne, hogy nem?

– Persze, hogy biztos vagyok – felelte az illető, és továbbindult. Blaine eléje lépett.

– Várjon egy percet. Maga pontosan úgy néz ki, mint ő, még a nyakán lévő jellegzetes forradás is ott van. Biztos abban, hogy ön nem Ray Melhill, keringés-technikus a Bremen űrhajóról?

– Egészen biztos – mondta a férfi hűvösen. – Összetéveszt valakivel, fiatalember.

Blaine rámeredt, a férfi ismét indulni akart, de ő elkapta a vállát, és maga felé fordította.

– Te rohadt, szemét testrabló! – kiáltotta, miközben hatalmas ökle a magasba lendült.

A férfi, aki a megszólalásig hasonlított Melhillre, az ütéstől a fainak zuhant, majd lassan összecsuklott, és elterült a járdán. Blaine lehajolt hozzá, az emberek tágulni kezdtek körülöttük.

– Berserker! – sikoltóttá egy asszony, és valaki továbbadta a kiáltást. Blaine arra lett figyelmes, hogy egy kék egyenruhás alak közeledik feléje a tömegben.

Egy zsaru! Blaine belevetette magát a tömegbe. Az első sarkon hirtelen befordult, aztán a másiknál megint, majd lelassított, és hátrafordult. De a rendőrt már nem látta sehol. Visszasétált a hotelbe.

Melhill testével találkozott, de már nem Ray volt benne. A testét elvették, és eladták, mint egy használt ruhadarabot.

Most már tudta, hogy a barátja valóban halott. Egy közeli bárban ivott az egészségére, azután hazaindult.

A portás megállította, amikor elment a pult mellett.

– Blaine? Üzenete van. Egy pillanat.

Bement az irodába.

Blaine csendesen várakozott, s arra gondolt, vajon kitől jöhetett az üzenet. Marie-től? Hiszen még nem hívta fel, és addig nem is akarta, amíg munkát nem talál.

A portás egy darab papírral tért vissza. Az üzenet így szólt: "Kapcsolatba kívánnak lépni Thomas Blaine-nel a Spiritiszta Központban a 23rd Streeten, kilenc és tizenhét óra között."

– Honnan tudhatja bárki, hogy itt lakok? – kérdezte Blaine.

– A lelkek útjai kiszámíthatatlanok – felelte a portás. – Ismertem egy embert, akit az anyósa szelleme mindenhová követett, hiába változtatta meg a nevét, hiába plasztikáztatta át az arcát. Végül Abesszíniában tudott csak elbújni előle.

– Nekem nincs halott anyósom – mondta Blaine.

– Nincs? Akkor mit gondol, ki akarja kommunikálni magával? – kíváncsiskodott a portás.

– Holnap utánajárok, és feltétlen közlöm magával – mondta Blaine. De az irónia hatástalannak bizonyult. A portás tovább nézte az Atommeghajtású Motorokat Karbantartó Vállalat távoktató műsorát. Blaine felment a szobájába.

13.

A 23rd Streeten lévő Spiritiszta Központ hatalmas, szürke épület volt a Third Avenue közelében. Az ajtó fölötti táblára a következő szöveget vésték: "Célunk a szabad kommunikáció az evilági és túlvilági lét között"

Blaine belépett az épületbe, és végignézte a címjegyzéket: Érkező üzenetek, Kimenő üzenetek, Transzplantációk, Tagadások, Ördögűzések, Felajánlások, Könyörgések, Figyelmeztetések. Minden címke mellett ott állt az emelet és a szobaszám. Blaine nem igazán tudta eldönteni, melyik hivatalhoz forduljon, sőt, azt sem tudta, mi célt szolgál ez az egész Spiritiszta Központ. Elhatározta, hogy felvilágosítást kér az információs fülkében.

– Ez az Érkező üzenetekhez tartozik – mondta egy kellemes megjelenésű, ősz hajú hivatalnoknő. – Menjen végig ezen a folyosón, és a 32/A szobát keresse!

– Köszönöm – Blaine habozott, majd így szólt: – Megmagyarázna nekem valamit?

– Természetesen – mondta az asszony. – Mit szeretne tudni?

– Hát... remélem, nem hangzik nagyon ostobán... de mi ez az egész?

Az ősz hajú asszony elmosolyodott.

– Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Filozófiai szempontból tekintheti a Spirítiszta Központot eszköznek a nagyobb egység elérése felé, egy kísérlet ez, mely megpróbálja különválasztani a testet a leiektől, és amely...

– Nem – állította le Blaine. – Úgy értettem, gyakorlatilag mit jelent?

– Gyakorlatilag? A Spiritiszta Központ egy magánalapítvány, adómentes szervezet, törvényesen jóváhagyott tevékenységet folytat, melynek lényege, hogy bárki szabadon kapcsolatba léphessen a túlvilággal. Sok esetben az embereknek nincs szükségük a mi segítségünkre, saját maguk is képesek a kapcsolatteremtésre. De a legtöbb ember igényli a létünket. Ez a központ rendelkezik a megfelelő műszerekkel, melyek eljuttatják a holtak szavait az emberi fülekhez. Ezen kívül más szolgáltatásaink is vannak, mint például az ördögűzés, az abjuráció, az exhortáció, meg ilyesmik, amikre időnként szükség van, amikor a test és a lélek kölcsönhatásba lép egymással.

Melegen rámosolygott a férfira.

– Remélem, sikerült megvilágítanom.

– Nagyon köszönöm – mondta Blaine, és végigsietett a folyosón a 32/A szobához.

Kicsi, szürke szoba volt, benne néhány szék meg egy hangszóróval a falon. Blaine leült, és várta, hogy mi fog történni.

– Tom Blaine! – kiáltotta egy testetlen hang a falon lévő hangszóróból.

– Mi? Micsoda? – kérdezte meglepetten Blaine. Felugrott, és az ajtó felé indult.

– Tom! Hogy vagy, öregfiú?

Blaine a kilincsre tette a kezét, hirtelen felismerte a hangot.

– Ray Melhill?

– Úgy ám! Itt vagyok fenn, ahová a gazdagok kerülnek, amikor bekrepálnak! Jó hecc, mi?

– A kor vívmánya – vágta rá Blaine. – De... Ray, hogyan lehetséges ez? Úgy tudtam, neked nem volt túlvilági biztosításod.

– Nem is. De hadd mondjam el az egész sztorit. Úgy 1 egy órával azután, hogy téged elvittek, értem jöttek. Olyan átkozottul begurultam, azt hittem, menten felrobbanok. Még akkor is dühöngtem, amikor kloroformmal elkábítottak, amikor leütöttek, és még akkor is, amikor meghaltam.

– Milyen érzés meghalni?

– Mintha szétpukkanna az ember. Éreztem, hogy betöltőm az egész teret, akkorára nőttem, mint a galaxis, közben pedig szétestem darabokra, a darabok még kisebb részekre hullottak, és mindegyik én voltam.

– És mi történt aztán?

– Nem tudom. Lehet, hogy a dühöm segített. Addig tágultam, ameddig csak lehetett, azután összegyűlt minden részem, és megint egész lettem. Néhány emberrel megesik ez. Mint már említettem, minden millió ember közül sikerül egy-kettőnek a legcsekélyebb túlvilági képzés nélkül is megmaradni. Én a szerencsés túlélők közé tartozók.

– Remélem, azért tudsz arról, hogy mi történt – mondta Blaine. – Megpróbáltam tenni érted valamit, de addigra már eladtak.

– Tudom – mondta Melhill. – És kösz mindent, Tom. Azt is, hogy leütötted azt a rohadékot, aki most a testemet bitorolja.

– Láttad?

– Nyitott szemmel járok – közölte Melhill. – Apropó, tetszik nekem ez a Marie. Szép kis csaj.

– Kösz. Ray, milyen a túlvilág?

– Nem tudom.

– Hogyhogy nem?

– Még nem vagyok a túlvilágon, Tom. Csak a küszöbén. Ez az előkészítő szakasz, a híd a Föld és a túlvilág között. Nehéz elmondani, hogy milyen. Roppant nagy szürkeség, egyik oldalán a Föld, a másikon a túlvilág.

– Miért nem haladsz tovább? – kérdezte Blaine.

– Még nem – mondta Melhill. – A túlvilágra egyirányú utca vezet. Ha valaki végigmegy rajta, sohasem térhet vissza. És azután már sohasem léphet kapcsolatba a Földdel.

Blaine ezen elgondolkodott, azután megkérdezte:

– És te mikor akarsz végigmenni rajta, Ray?

– Pontosan nem tudom. Gondoltam, itt maradok még egy darabig, és szemmel tartom a dolgokat.

– Úgy érted, szemmel tartasz engem.

– Nos...

– Kösz, Ray, de inkább ne tedd! Sétálj át szépen a túlvilágra! Tudok én vigyázni magamra.

– Meglehet, de azért én mégis maradok még egy darabig. Te is megtennéd értem, nem igaz? Ne is ellenkezz. Gondolom, tudod, hogy veszélyben vagy? Blaine bólintott.

– A zombira gondolsz?

– Nem tudom, ki az, és mit akar tőled, de semmi jóra ne számíts! Jobb lenne, ha elutaznál valahova jó messzire, mielőtt megtalál. De én nem erre a veszélyre gondoltam.

– Úgy érted, van még más is?

– Attól tartok, igen. Téged kísérteni fognak, Tom. Blaine akarata ellenére felnevetett.

– Mi ezen olyan mulatságos? – kérdezte Melhill felháborodottan. – Azt hiszed, olyan vicces, amikor az embert kísérteni kezdik?

– Gondolom, nem. De tényleg olyan komoly?

– Te jó ég, ez egy tudatlan – motyogta Melhill. – Tudsz te egyáltalán valamit a kísértetekről? Hogy hogyan keletkeznek, és mit akarnak?

– Mondd el!

– Nos, három lehetőség van, amikor az ember meghal. Az első, amikor a tudata szétrobban, szétesik, és ezzel vége. A második esetben a tudat egyben marad a haláltrauma alatt; és a lélek itt találja magát a túlvilág küszöbén. Gondolom, ezzel a két esettel már tisztában voltál.

– Folytasd! – sürgette Blaine.

– A harmadik lehetőség, hogy a tudat megreped a haláltrauma során, de nem annyira, hogy szerteszéledjen. Eljut a Küszöbre. Azonban az összetartó erő egyre gyengül. Őrület szállja meg. Bizony, barátom. Így születnek a kísértetek.

– Hm, tehát a kísértet olyan tudatból keletkezik, ami beleőrült a haláltraumába?

– Igen, és most őrülten kísért.

– De miért?

– Mert telve vannak eltorzult haraggal, gyűlölettel, félelemmel és fájdalommal. Ők nem kerülnek a túlvilágra. A

Földön maradnak, ijesztgetik és őrületbe kergetik az embereket. A kísértés az éltető elemük az emberiség hajnala óta...

*

Az emberiség hajnala óta mindig is léteztek kísértetek, de a számuk elenyésző volt. Minden millióból csak néhány lélek maradt meg a halál után, és. csak töredékük őrült meg és vált kísértetté.

Azonban az a kevés eset is hatalmas port kavart, mivel az embert mindig foglalkoztatta a halál gondolata, rettegett attól, hogy a teste egyszer hideggé és élettelenné válik. Az a néhány kísértet ezer és ezer másikat teremtett az emberek képzeletében. Minden denevérben kísérteiét láttak. A lidércfényeket, a fellebbenő függönyöket, a mozgó fatörzseket, St. Elmo tüzet, a nagyszemű baglyokat, patkányokat a falban, rókákat a bozótban, mind, mind kísérteteknek vélték. A néphiedelem boszorkányokat és boszorkánymestereket teremtett, gonosz kis famulusokat, démonokat és ördögöket, szukkubuszokat és inkubuszokat, farkasembereket és vámpírokat. Minden kísérteire több ezret véltek látni, és minden természetfölötti jelenség tapasztaltán milliókat gyanítottak.

A régi tudós kutatók behatoltak ebbe az útvesztőbe, és megpróbálták kideríteni az igazságot a jelenségről. Rengeteg hallucinációra, tévedésre és szélhámosságra derítettek fényt. De találtak néhány vitathatatlan esetet is, bár ezek száma elenyészőnek bizonyult.

A népi hiedelmek lassan összeomlottak. Gyakorlatilag nem léteztek kísértetek. De továbbra is maradt mindig néhány olyan klasszikus eset, amit nem lehetett semmi mással magyarázni. Évszázadokon át tagadták, és nem foglalkoztak azzal az egy-két esettel, amikor a történet az inkubuszról vagy a szukkubuszról valósnak bizonyult. Vegül a tudomány utolérte a néphiedelmet, helyet adott neki a vitathatatlan jelenségek birodalmában, és elismerte létét.

Aztán a tudomány felfedezte a túlvilágot, és a kísértetek magyarázatot nyertek, mint olyan lelkek, amelyek a túlvilág és a Föld közötti létsíkon helyezkednek el. Esztelen tetteiket a normális világ esztelenségeihez hasonlították. Akadnak köztűk melankolikusok, akik vigasztalhatatlanig lebegnek keresztül a nagy szenvedélyeik helyszínén; serdüléses elmezavarban szenvedők, akik ocsmányságokat és hülyeségeket suttognak és motyognak; idióták és gyengeelméjűek, akik kis gyerekek képében térnek vissza; a skizofrének, akik állatoknak hiszik magukat – ők a vámpír, a förtelmes havasi ember, a farkasember, a tigrisember, a rókaember és a kutyaember prototípusai. Akadnak pusztító kőhajigáló és gyújtogató szellemek, a poltergeistek, és azok a nagyzási mániában szenvedő paranoidok, akik Lucifernek, Belzebubnak, Israfaelnek vagy Azazaelnek, a Bosszú angyalának, az Oszthatatlan igazságnak, vagy magának a Halárnak képzelik magukat.

A kísértés őrültség. Ők sikoltoztak az ősi őrtoronynál, ez a kevéske szellem, akiknek a légnemű vállaira épült fel a néphiedelem teljes szerkezete, keveredve azokkal a ködös, homályos zagyvaságokkal, melyek a szeánszokon hangzottak el. Sikoltoztak, énekeltek, táncoltak és egy sor esztelen dolgot csináltak, míg a tudományos megfigyelők fel nem tűntek a komoly kérdéseikkel. Ekkor visszatértek a túlvilág küszöbére, megrémülve ettől a józanságtól, elrejtőzve saját hóbortjukban, rettegve, hogy kikúrálják őket.

– Hát így volt – mondta Melhill. – A többit már el tudod képzelni. Mióta a Túlvilág Rt. létezik, egyre több lélek marad meg a halál után. És közülük nyilván sokan megőrülnek útközben.

– Ezért keletkezik egyre több kísértet – egészítette ki Blaine.

– Úgy van. Az egyikük a nyomodba eredt – mondta

Melhill egyre gyengülő hangon. – Vigyázz minden lépésedre, Tom, nekem most már mennem kell.

– Miféle kísértet az? – kérdezte Blaine. – Kinek a szelleme? És miért kell elmenned?

– Energiára van szükségünk, hogy a Földön maradhassunk – suttogta Melhill. – És most már minden energiámat felhasználtam. Újra kell pótolnom. Hallasz még?

– Igen, folytasd!

– Nem tudom, a kísértet mikor mutatkozik meg előtted, Tom. És azt sem tudom, ki az. Kérdeztem, de nem mondta meg. Légy óvatos!

– Rendben – felelte Blaine, fülét hozzányomva a hangszóróhoz. – Ray! Beszélgetünk még máskor is?

– Azt hiszem, igen – mondta Melhill, hangja már alig hallatszott. – Tom, tudom, hogy munkát keresel. Próbálkozz Ed Francheinéi, West 19th Street 322. Elég vacak meló, de jól fizető. És vigyázz magadra!

– Ray! – kiáltotta Blaine. – Ez milyenfajta kísértet? Már nem kapott választ. A hangszóró elnémult, ő pedig egyedül maradt a szürke szobában.

14.

A Ray Melhill által megadott címem egy rozoga téglaépület állt, közel a dokkokhoz. Blaine felment a lépcsőn, és megnyomta a csengőt, amely fölött a következő felirat állt: Edward J. Franchel Vállalat. Tagbaszakadt, kopaszodó ember nyitott ajtót, rövid ujjú ingben. – Mr. Franchel? – kérdezte Blaine.

– Az vagyok – mondta a – férfi vidám mosollyal. – Kerüljön beljebb, uram!

Egy szobába vezette Blaine-t, amelyet alaposan betöltött a fővő káposzta szaga. A szoba elülső felét irodának rendezték be; papírokkal teleszórt íróasztal, poros iratszekrény és néhány merev háttámlájú szék állt benne. Ezeken túl látható egy sötét nappali szoba látszott. A szoba eldugott zugában háromdimenziós televízióból valami show-műsor harsogott.

– Elnézést a rendetlenségért – mondta, miközben hellyel kínálta Blaine-t –, de most készülök a belvárosban nyitni egy komolyabb irodát, amint időm lesz a költözésre. Annyi megrendelésem van, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem... Nos, uram, mit tehetek önért?

– Munkát keresek – közölte Blaine.

– A pokolba! Azt hittem, ügyfél – mondta. A tévé felé fordult, és odakiáltott: – Alice, lehalkítanád végre azt az istenverte vacakot? Megvárta, míg a készülék elcsendesedik, azután megint Blaine-hez fordult. – Testvér, ha az üzlet nem lendül fel hamarosan, jobb lesz, ha felkötöm magam. Szóval, meló kell?

– Pontosan. Ray Melhill mondta, hogy itt próbálkozzak. Franchel arca felderült.

– Hogy van Ray?

– Meghalt.

– Kár érte – sajnálkozott Franchel. – Rendes srác volt, csak néha kicsit eszeveszett. Dolgozott nálam néhányszor, amikor az űrpilóták sztrájkoltak. Iszol valamit, haver?

Blaine bólintott. Franchel az iratszekrényhez lépett, és egy üveg "Holdlötty" márkájú whiskyt húzott elő. Keresett két poharat, és teletöltötte őket.

– Igyunk a jó öreg Ray-re! – ajánlotta Franchel. – Gondolom, bedobozolták!

– Igen – mondta Blaine –, beszéltem vele a Spiritiszta Központban.

– Szóval eljutott a Küszöbre! – mordult fel Franchel elismerően. – Barátom, bár nekünk is ekkora mázlink lenne! Szóval, munkát akarsz? Esetleg lehet róla szó. Állj fel!

Körbejárta Blaine-t, megtapogatta a vállán, a karján az izmokat. Azután elé állt, a szemébe nézett, majd hirtelen pofon akarta vágni. Blaine jobb karja azonnal felemelkedett, és kivédte az ütést.

– Jó felépítés, jó reflexek – morogta Franchel. – Azt hiszem, menni fog. Értesz valamelyest a fegyverekhez?

– Nem sokat – mondta Blaine, miközben azon töprengett, miféle munkát szánnak neki. – Csak a... régi fegyverekhez értek, Garandhoz, Winchesterhez, Colthoz.

– Nem tréfálsz? – mondta Franchel. – Tudod, mindig is szerettem volna antik katonai lőfegyvereket gyűjteni. De golyós- és sugárfegyverek használatát nem engedélyezik a vadászatban. Mit tudsz még?

– Jól bánok a szuronyos puskával – mondta Blaine, és a kiképző őrmestere jutott eszébe, aki bömbölt volna dühében, ha hallja ezt az erős túlzást.

– Tényleg értesz hozzá? Tudsz szúrni, hárítani, meg mindent? Le vagyok döbbenve. Azt hittem, ez egy ősrégi harcművészet, amit ma már senki sem ismer. Tizenöt éve nem találkoztam olyannal, aki egyáltalán hallott róla. Barátom, fel vagy véve.

Franchel az asztalhoz lépett, felírt valamit egy papírra, majd odaadta Blaine-nek.

– Holnap elmégy erre a címre eligazításra. A vadászok alapfizetését fogod kapni, kétszáz dollárt havonta, plusz ötven dollárt a tényleges munkanapokra. Van saját fegyvered és felszerelésed? Nos, én összeállítom neked a felszerelést, de akkor levonom a béredből. És kapok tíz százalék részesedést. Oké?

– Természetesen – mondta Blaine –, de mondanál mégis valamit a vadászatról?

– Semmi különös, csak szokványos vadászat. De azért ne kürtöld szét! Nem vagyok biztos benne, hogy a vadászat legális-e. Bárcsak a kongresszus megszavazná az Öngyilkos- és Engedélyezett Erőszakos Cselekedetek ügyeit egyszer s mindenkorra. Az ember sosem tudja, most éppen mi az álláspontjuk.

– Aha – mondta Blaine.

– Holnap az eligazításon megtudod a hivatalos álláspontot. Ott lesz az összes vadász, és a Préda mindent elmond majd, amit tudnod kell. Add át üdvözletemet Raynek, ha ismét beszélsz vele, és mondd meg neki, sajnálom, hogy megölték!

– Megmondom – felelte Blaine. Elhatározta, hogy nem kérdez többet, nehogy akadékoskodásával esetleg elrontsa az állás lehetőséget. Bármilyen vadászatról van is szó, ebben a testben alkalmas lesz rá. És legalább lesz munkája, mely legyen akármilyen is, legalább akkora szüksége van rá az önbecsülésének, mint rohamosan laposodó pénztárcájának.

Köszönetet mondott Franchelnek, és távozott.

Aznap este egy olcsó étteremben vacsorázott, és vett néhány magazint. Felderítette a gondolat, hogy talált munkát, és biztos volt benne, hogy megleli a helyét ebben a korban is.

Lelkesedése kissé alábbhagyott, amikor hazafelé menet észrevette, hogy valaki figyeli. A férfinak halottsápadt arca és vizenyős szeme volt, ócska ruhája pedig úgy lógott rajta, mint rongyok a madárijesztőn.

A zombi volt az.

Blaine egyenesen a hotelbe sietett, nem akart tudomást venni a közelgő veszélyről. Végül is kutyaugatás sem hallatszik az égig, egy zombi bámulása sem sokat jelent, és mi ebben az ártalmas?

Azonban ez a logikus magyarázat sem mentette meg attól, hogy hajnalig lidérces álmok gyötörjék.

Másnap korán reggel végigsétált a 42nd Streeten, majd a Park Avenue-n, hogy találjon egy olyan buszt, amelyik elviszi az eligazítás helyére. Amíg a buszra várt, valami zavargást vett észre a 42nd Street túlsó oldalán.

Egy férfi hirtelen megállt a forgalmas járda közepén, és elkezdett magában nevetgélni. Az emberek gyanakvó tekintettel kerülték ki. A férfi körülbelül ötven éves lehetett, elegáns öltönyt viselt. Kezében diplomatatáskát tartott, és semmiben sem különbözött a többi tízmillió üzletembertől.

Hirtelen abbahagyta a nevetést, kinyitotta a táskáját, és kivett belőle két görbe pengéjű tőrt. Elhajította a táskát, majd a szemüvegét.

– Berserker! – kiáltotta valaki.

A férfi belevetette magát a tömegbe, mindkét tőre megvillant.

– Berserker, berserker! – ordítozták rémülten.

– Hívja valaki a zsarukat!

– Vigyázat, berserker!

Egy ember már elterült, felsebzett vállát szorongatta, és káromkodott. A berserker kivörösödött arccal, habzó szájjal vetette magát a sűrű tömegbe. Az emberek egymást tiporták menekülés közben. Egy asszony felsikoltott, amint elvesztette egyensúlyát, csomagjai szétgurultak a földön.

A berserker félrelökte, és megint tömeg sűrűjébe vetette magát.

Hét, vagy nyolc kék egyenruhás rendőr jelent meg, kézifegyverekkel.

– Mindenki a földre! – kiáltották. – Hasalj! Mindenki a földre!

Addigra már az egész forgalom leállt. A berserker közelében lévő emberek mind a földre vetettek magukat. Az utca másik oldalán lévők, ahol Blaine állt, szintén lekuporodtak.

Egy szeplős, tizenkét év körüli lány megfogta Blaine karját.

– Hasaljon le, uram! Vagy azt akarja, hogy lelőjék?

Blaine lefeküdt a járdára a lány mellé. A berserker megfordult, és a rendőrök felé kezdett rohanni, miközben tőreivel hadonászott, és értelmetlen szavakat ordított.

Egyszerre három rendőr lőtt rá. A fehér sugárnyalábok vörösre változtak, amikor a férfit eltalálták. Ruhája izzani kezdett, sikoltozva próbált menekülni.

Ekkor még egy sugár találta el. Tőreit a rendőrök felé hajította, aztán összecsuklott.

Mentőautó érkezett azonnal, és sietve hordágyra tették a berserkert és áldozatait. A rendőrök oszlatni kezdték a tömeget.

– Minden rendben, emberek, menjenek tovább! A tömeg lassan oszolni kezdett. Blaine felállt, és leporolta magát.

– Mi volt ez? – kérdezte.

– Egy berserker – mondta a szeplős lány. – Nem látta?

– De láttam. Gyakran előfordul ilyesmi? A kislány büszkén bólintott.

– New Yorkban sokkal több berserker van, mint bármelyik nagyvárosban, kivéve Manilát, de ott ámokfutóknak hívják őket. De lényegében ugyanarról van szó. Itt évente ötven is előfordul.

– Több – szólt oda egy férfi. – Hetven, sőt nyolcvan is évente.

Kis csoport verődött össze Blaine és a szeplős kislány körül. Ugyanúgy beszélgettek a berserkertöl, mint Blaine idejében a szemtanúk egy autóbalesetről.

– Hány embert kapott el?

– Csak ötöt, de szerintem egyik sem halt meg.

– Nem hiszem, hogy szívvel-lélekkel csinálta – mondta egy asszony. – Kislány koromban még nem lehetett őket ilyen könnyen megállítani. Sokkal erősebbek voltak.

– Rossz helyet fogott ki – vélte a szeplős kislány. –

A 42nd Street tele van zsarukkal. A berserker alig kezd el tombolni, azonnal lelövik.

Egy nagydarab rendőr jött oda hozzájuk.

– Jól van, emberek, oszoljanak! Vége a műsornak, menjenek tovább!

A tömeg szétoszlott, Blaine felszállt a buszra, s közben azon gondolkodott, miért válik ötven, vagy még annál is több ember berserkerré New Yorkban minden évben. Talán kikészülnek idegileg? Vagy valami mástól bolondulnak meg?

Ez ismét olyasmi, amit meg kell tudnia a 2110. év világáról.

15.

A keresett cím a. Park Avenue egyik hatalmas felhőkarcolójának legfelső szintjén volt. Egy komornyik tágas szobába vezette, ahol rengeteg szék sorakozott. Mintegy tucat emberből álló, meglehetősen viharvert társaság foglalta el a székeket; láthatóan mindegyikük feszélyezetten érezte magát a pompázatos környezetben. Többen közülük már régóta ismerték egymást.

– Hé, Ottó! Újra kezded a vadászatot?

– Aha. Nincs pénzem.

– Tudtam én, hogy visszajössz, öreg haver! Szevasz, Tim!

– Üdv, Bjorn. Ez lesz az utolsó vadászatom.

– Persze, a múltkori is az volt.

– Nem, most komolyan gondolom. Veszek egy farmot északon. Csak egy kis indulótőkére van szükségem.

– Úgyis eliszod az egészet.

– Most az egyszer nem.

– Hello, Theseus! Hogy van a karod?

– Elég jól, Chico. Que tal?

– Minden oké, kölyök.

– Nézd, ott van Sammy Jones! Mindig utolsónak érkezik.

– Időben érkeztem, vagy nem?

– Tíz percet késtél. Hol a szárnysegéded?

– Sligo? Meghalt az asturiasi vadászaton.

– Kínos. Túlvilág?

– Nem hinném.

Egy férfi lépett a terembe, és így szólt:

– Uraim! Egy kis figyelmet kérek!

Megállt a szoba közepén, és csípőre tett kézzel végignézett a vadászokon. Szikár ember volt, acélos izmokkal; lovaglónadrágot és kigombolt nyakú inget viselt. Keskeny arcához és kék szeméhez jól illett a gondosan nyírt bajusz. Néhány másodpercig nézte a vadászokat, akik zavartan köhécseltek és fészkelődtek.

– Jó reggelt, uraim! – mondta végül. – Charles Hull vagyok, az önök munkaadója. Először is néhány szót, uraim, a munkánk törvényességéről. Mostanában volt egy kis zavar körülötte, ezért megkértem az ügyvédemet, Mr. Jensent, hogy nézzen utána pontosan a részleteknek.

Alacsony, ideges kis ember jött be a terembe, orrán megigazította a szemüveget, s torkát köszörülve beszélni kezdett.

– Igen, Mr. Hull. Uraim, a vadászatok legalitását jelenleg a 2102. évben hozott Öngyilkossági törvény szabályozza, mely szerint mindazok, akiket Túlvilági biztosítás véd, ott és úgy halnak meg, ahogyan akarnak, ha ennek módja nem különösen kegyetlen és nem természetellenes. A "Halálhoz való jog" törvényének megalkotása nagyon fontos volt. A korábbi törvény nem tett különbséget a test és a tudat halála között. Ha a lélek továbbra is megmarad, a test halála nem több, mintha valaki a körmét levágja. A Legfelsőbb Bíróság legutóbbi döntése szerint a test nem több, mint a tudat függeléke, annak teremtménye, s annak közvetlen irányítása alatt áll.

A magyarázat alatt Hull gyors, macskaszerű léptekkel sétált a szobában fel s alá. Egyszer csak megállt.

– Köszönöm, Mr. Jensen. Tehát nem kétséges, hogy jogom van az öngyilkossághoz. Sőt, semmi törvényellenes nincs abban sem, ha megkérek egy-két embert önök közül, hogy ebben segítségemre legyen. S az önök közreműködése teljesen legális lesz a törvény értelmében. Minden nagyon szép és jó. Már csak az Öngyilkossági Tőrvény legutóbbi cikkelyének értelmezése van hátra.

Bólintott Mr. Jensennek.

– A törvény kimondja, hogy minden ember bármikor, bárhol és bármilyen módon elkövethet öngyilkosságot, ha ezzel mások testi épségét nem veszélyezteti.

– Ez az egyetlen bökkenő – mondta Hull. – A vadászat az öngyilkosság legális módja. Az időről és a helyszínről már döntöttem, és mindent elrendeztem. Önök, a Vadászok üldöznek, én pedig, a Préda, menekülök. Elkapnak és megölnek. Minden remek! Egy dologtól eltekintve.

Az ügyvéd felé fordult.

– Mr. Jensen, volna szíves elhagyni a termet! Ebbe már nem akarom beavatni.

Miután az ügyvéd kiment, Hull folytatta.

– Tehát, arról van szó, hogy nálam is fegyver lesz, és mindent el fogok követni, hogy megöljem önöket. Mindannyiukat. És ez már nem törvényes.

Hull elégedetten foglalt helyet az egyik fotelben.

– A bűncselekmény engem terhel, önöket nem. Felfogadtam önöket, hogy öljenek meg. Tudomásuk sincs arról, hogy védekezni fogok, hogy ellenállok. Ha engem úgy kap el a rendőrség, hogy éppen valamelyiküket meg akarom ölni, akkor súlyos büntetést kapok. De nem kapnak el. Valamelyikük megöl, és ez megfelel az emberi igazságszolgáltatásnak. Ha annyira szerencsétlen leszek, hogy mindegyiküket megölöm, mielőtt végeznének velem, akkor a játék végén megmérgezem magam. De ez azért nagy csalódást okozna nekem. Remélem, nem lesznek annyira töketlenek, hogy ezt hagyják. Van kérdésük? A vadászok egymás között pusmogtak.

– Nyálas dumájú ficsúr.

– Ne törődj vele, minden Préda ilyen.

– A' sziszi, különb nálunk, mer' ilyen szí'pen fó'gattya a szavakat.

– Majd meglátjuk, milyen szépen beszél egy arasznyi acéllal a torkában.

Hull hűvösen elmosolyodott.

– Kitűnő. Remélem, a helyzet egyértelmű. És most, ha megkérhetem önöket, ismertessék, milyen fegyverrel fognak küzdeni.

A vadászok egymás után megszólaltak.

– Buzogány.

– Háló és háromágú szigony.

– Lándzsa.

– Csatacsillag.

– Bola.

– Szuronyos puska – mondta Blaine, amikor rá került a sor.

– Kard.

– Harci bárd.

– Szablya.

– Köszönöm, uraim – mondta Hull. – Nálam csak egy vívótőr lesz, semmi más. Vasárnap hajnalban találkozunk a birtokomon. A lakáj mindegyiküknek ad egy papírt, amin rajta lesz, hogyan találhatnak oda, és egyéb fontos instrukciókkal is ellátja önöket. Kérem, hogy a szuronyos puskás ember maradjon. Viszontlátásra, uraim!

A vadászok távoztak.

– A bajonett-vívás szokatlan művészet – mondta Hull. – Hol tanulta? Blaine habozott, majd megmondta az igazat.

– A hadseregben 1943 és 1945 között.

– Ön a múltból jött? Blaine bólintott.

– Érdekes – mondta Hull különösebb érdeklődés nélkül. – Gondolom, ez az első vadászata.

– Ez.

– Maga intelligens embernek látszik. Gondolom, meg volt az oka rá, hogy ilyen kockázatos feladatot vállaljon.

– Kevés a szaktudásom – mondta Blaine –, és nem találtam más munkát.

– Persze – mondta Hull, mintha ezt már unalomig ismerné. – Szóval megpróbálkozik a vadászattal. De a vadászat nem olyan egyszerű dolog, és nem mindenkinek sikerül legyőzni a vadat. Bizonyos képességre van hozzá szükség, nem utolsó sorban a gyilkolás képességére. Gondolja, hogy ön született tehetség ezen a téren?

– Bízom benne – mondta Blaine, bár ezen még sohasem gondolkozott.

– Kíváncsi vagyok rá – tűnődött Hull. – Harcias külseje ellenére nem annak a fajtának néz ki. Mi lesz, ha rádöbben, hogy képtelen engem megölni? Mi lesz, ha habozik a kritikus pillanatban, amikor a két penge találkozik?

– Majd kiderül – mondta Blaine. Hull egyetértőén bólintott.

– Úgy van. Talán mélyen elrejtve a tudatában ott lobog a gyilkos tűz. De lehet, hogy nem. Ez a játék sava-borsa, de lehet, hogy önnek már nem lesz ideje ezt megízlelni.

– Az az én bajom – mondta Blaine. Egyre ellenszenvesebbé kezdett válni számára ez a túl sokat elmélkedő munkaadó.

– Kérdezhetek valamit?

– Állok rendelkezésére.

– Köszönöm. Miért akar meghalni?

Hull rámeredt, aztán kitört belőle a nevetés.

– Most már tudom, hogy ön valóban a múltból jött. Micsoda kérdés!

– Válaszolna rá?

– Hát persze – mondta Hull. Hátradőlt a fotelben, és álmodozó tekintettel nézett maga elé.

– Negyvenhárom éves vagyok, beleuntam a nappalokba és éjszakákba. Gazdag vagyok és gátlástalan. Mindent kipróbáltam, nevetést, sírást, szerelmet, gyűlöletet, ételt, italt, s megcsömörlöttem. Végigpróbáltam, amit a Föld csak nyújtani tudott, de nem akarom elölről kezdeni. Fiatal koromban azt hittem, hogy ez a csodálatos zöld színű bolygó, mely titokzatos módon körbe jár a hatalmas sárga nap körül, olyan gyönyörű világ, olyan kimeríthetetlen kincsestár, amilyet elképzelni sem lehet. De most, hogy már többet tapasztaltam, ez az érzés megszűnt. Most azt látom, hogy a polgári önelégültségtől jóllakott Föld kering az egyre távolodó nap körül. És a Föld elképzelt kincsestára mintha csak egy gyerek festett játékdoboza lenne, melynek fénye megkopott, s tartalma ma már senkinek sem szerez örömet.

Hull Blaine-re pillantott, hogy lássa, szavai milyen hatást váltottak ki a másikban, majd folytatta.

– Leküzdhetetlen unalom állt előttem, mint egy végtelen homoksivatag, és én elhatároztam, hogy nem fogom ezt az utat választani. Helyette tovább megyek, s kipróbálom a Föld legnagyobb próbatételét, és átlépem a legvégső akadályt. Meg tudja ezt érteni?

– Hogyne – mondta Blaine kissé ingerülten, bár lenyűgözve Hull szavaitól. – De mire jó ez a rohanás? Az élet még sok szép dolgot tartogathat az ön számára. A halál úgyis elkerülhetetlen. Akkor minek siettetni?

– Maga tényleg úgy beszél, mint egy huszadik századi optimista – mondta Hull nevetve. – "Az élet igaz, az élet komoly..." De milyen lehetőség volt még az ön idejében? Vajon hányan hittek a halál utáni létezésben?

– Ez semmit sem változtat azon, amit az előbb mondtam

– mondta Blaine, bár gyűlölte ezt a szerepkört, amit most magára vállalt.

– De igen! Az élet és a halál megítélése most megváltozott. Longfellow jó tanácsai helyett most Nietzsche filozófiáját követi mindenki: meghalni a megfelelő időben kell. Az intelligens emberek nem ragaszkodnak az élet utolsó foszlányaihoz, mint a fuldokló a hajó egy darabkájához. Ók tudják, hogy a test csak a lét egyik megjelenési formája. Miért ne siettetnék a test pusztulását, ha erre vágynak? Miért ne ugorhatnának át néhány osztályt a ragyogó képességű gyerekek? Csak a gyávák, a bolondok és a tudatlanok képesek mindent kétszer végigcsinálni a Földön.

– A gyávák, a bolondok és a tudatlanok... – Ismételte Blaine. – És azok a szerencsétlenek, akiknek nincs Túlvilági biztosításuk.

– A gazdagság és a társadalmi helyzet kiváltság – mondta Hull halvány mosollyal. Kék szeme vadságot sugárzott.

– Nem szeretnék ágyban meghalni. Nem akarom, hogy a halál a szokványos, unalmas módon jöjjön el hozzám, kígyóként, édes álomnak álcázva magát. Harc közben akarok meghalni!

Blaine önkéntelenül bólintott, és eszébe jutott saját, nagyon is hétköznapi halála. Autóbaleset! Ehhez képest mennyire izgalmas, vad és nemes Hull választása. Kissé persze nagyképűnek s egyedülállónak tűnik, de az élet maga is egyedülálló a világegyetem végtelenjében. Hull olyan, mint egy középkori japán szamuráj, aki csendesen, szertartásos mozdulatokkal harakirit követ el. Ám a harakiri a Távol-Kelet jellemzője, Hull módszere pedig igazi nyugati halálnem: vad, heves, kegyetlen.

Mindenesetre csodálatra méltó cselekedet. Azonban határozottan nyugtalanító olyasvalaki számára, aki még nem készül a halálra.

– Semmi bajom önnel, sem másokkal, akik maguk választják meg a haláluk módját – mondta Blaine. – De mi van azokkal a vadászokkal, akiket meg fog ölni? Ők nem maguk választották a halált, és nem élnek tovább a túlvilágon.

Hull megvonta a vállát.

– Ők azt választották, hogy veszélyes körülmények között éljenek. Nietzsche kifejezésével élve, szeretnek veszélyben élni, és leülnek kockázni még a Halállal is. Blaine, nem gondolta meg magát?

– Nem.

– Akkor vasárnap találkozunk.

– Blaine az ajtóhoz ment, és elvette az utasításokat tartalmazó cédulát a komornyiktól. Mielőtt távozott, még visszafordult.

– Kíváncsi vagyok – mondta –, hogy számolt-e egy bizonyos dologgal.

– Mi lenne az? – kérdezte Hull.

– Bizonyára ön is gondolt rá – folytatta Blaine –, hogy esetleg az egész gondosan kidolgozott rendszer... a tudományosan feltárt túlvilág, a holtak hangja, kísértetek... mindez csupán egy gigantikus méretű szélhámosság, ami a Túlvilág Rt. anyagi érdekeit szolgálja?

Hull hirtelen felegyenesedett. Hangjában elfojtott düh érződött.

– Ez teljességgel lehetetlen. Csak egy tanulatlan embernek juthat eszébe ilyesmi.

– Meglehet – bólintott Blaine. – De nem fogják majd ostobának nézni, ha kiderül, hogy mégiscsak szélhámosság? Viszontlátásra, Mr. Hull!

Elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült legalább egy percre felráznia ezt a sima modorú, önelégült, beképzelt majmot. De kicsit mégis elszomorodott, hogy az ő halála olyan egyszerű, unalmas és hétköznapi volt.

16.

Másnap, szombaton, Blaine elment Franchelhez a puskáért, bajonettért és a vadászfelszerelésért. A fele fizetését előre megkapta, amiből levonták a tíz százalékot valamint a felszerelés értékét. A pénz nagyon jól jött, mivel már csak három dollárja maradt, és némi apró.

Ezután ellátogatott az Spiritiszta Központba, de Melhill nem hagyott neki további üzenetet. Visszament a szállodába, és egész délután a bajonett-vívás fogásait gyakorolta.

Este feszültnek és lehangoltnak érezte magát, amellett ideges volt, ha a másnapi vadászatra gondolt. Ezért elment egy West Side-i koktélbárba, amely nagyon hasonlított a huszadik századi bárokra boxaival, fabútoraival, s a földre szórt fűrészporral. Beült az egyik boxba, és rendelt egy üveg sört.

A neonok halványan világítottak, és egy ósdi zenegép Glenn Miller és Benny Goodman számait játszotta. Blaine csendesen üldögélt, miközben azt kérdezte magától, tulajdonképpen ki és mi is ő.

Valóban 6 lenne az, aki alkalmi munkaként embervadászatot vállalt?

Mi történt Tom Blaine-nel, a jachttervezővel, aki szerette a komolyzenét, a jó könyveket és a jó filmeket? Mi történt azzal a csendes fiatalemberrel, akitől oly távol állt az erőszak?

Az az ember, aki abban a magas, karcsú testben élt, sohasem lett volna képes a gyilkosságra.

De vajon ő most képes lesz-e?

Megváltoztatta-e tudatát ez a gyors reflexű, csupa izom test? Hiszen az egész vérkeringést a test hormonjai szabályozzák, amelyeket viszont az agyműködés szabályoz. Tehát a test nem lehet önmagában felelős az erőszakos cselekedetekért.

Blaine megdörzsölte szemét, és arra gondolt, hogy ostobaságokon elmélkedik. Valamikor régen meghalt bizonyos körülmények között, újraszületett a jövőben, és most nem alkalmas más munkára, csak erre a vadászatra.

Azonban a logikus magyarázat nem elégítette ki, és elment a kedve attól, hogy tovább töprengjen az igazságon.

Már nem külső szemlélője volt a 2110. évnek, hanem szerves része. Cselekedeteit a jelenlegi körülmények határozták meg. A motor beindult, a féket kiengedték, és az események magukkal ragadták Blaine-t. Talán ez az utolsó alkalom, hogy körülnézzen, eltöprengjen és, meggondolja magát...

De már túl késő; egy alak siklott be árnyként a boxba, és leült vele szemben. Blaine a zombi sápadt, kifejezéstelen arcát pillantotta meg.

– Jó estét! – mondta a zombi.

– Jó estét! – felelte Blaine rezzenéstelen hangon. – Iszik valamit?

– Nem, köszönöm. A szervezetem nem reagál az alkoholra.

– Sajnálattal hallom – válaszolta Blaine. A zombi megvonta a vállát.

– Most már van nevem. Elhatároztam, hogy Smith-nek hívom magam, amíg az igazi nevem eszembe nem jut. Smith. Hogy tetszik?

– Szép név – mondta Blaine.

– Köszönöm. Elmentem egy orvoshoz. Azt mondta, hogy a testem nincs teljesen rendben. Hiányzik az életerő, nincs regenerálódó képesség.

– És nem lehet ezen segíteni? Smith megrázta a fejét.

– A test határozottan zombivá lett. Túl későn foglaltam el. A doktor szerint csak pár hónapom van hátra.

– Sajnálom – mondta Blaine. Egyre növekvő hányingert érzett a torkában, a sápadt bőr és a kigúvadt szemek látványától. Smith merev, természetellenes tartással ült, durva munkásruhát viselt, fehér arcát sötét hullafoltok bontották, és elviselhetetlenül bűzlött.

– Mit akar tőlem? – kérdezte Blaine.

– Nem tudom.

– Akkor hagyjon békén!

– Nem tehetem – mondta Smith bocsánatkérően.

– Meg akar ölni? – kérdezte Blaine kiszáradt torokkal.

– Nem tudom, nem emlékszem. Megölni, megvédeni, feldarabolni, szeretni önt... Még nem tudom. De hamarosan emlékezni fogok, Blaine, ezt megígérem.

– Hagyjon békén! – mondta Blaine megfeszülő izmokkal.

– Nem tehetem. Nem érti? Senkit sem ismerek, csak magát. Szó szerint senkit. Nem ismerem ezt a világot, az embereket, az arcokat. Maga az egyetlen útjelzőm, a létezésem központja, létem egyetlen magyarázata.

– Elég!

– De hát, ez az igazság. Gondolja, hogy nekem jól esik ezt a testet végigvonszolni az utcákon? Az élet semmi szépsége nem áll előttem, mögöttem pedig nincsenek emlékek. A halál kívánatosabb lenne. Az élet a lassan oszló testet jelenti számomra, a halál viszont a tiszta lelket. Sokat gondolkodtam ezen, sokszor álmodoztam róla. A testnélküli halál! De valami visszatart. Maga az, aki arra késztet, hogy tovább éljek.

– Menjen innen! – mondta Blaine. Megint elfogta a hányinger.

– Maga nekem a nap, a hold, a csillagok, a Föld és az egész univerzum. Az életem, a barátom és az ellenségem, feleség, anya, gyermek, férj...

Blaine ökle lecsapott Smith arccsontjára. A zombi nekiesett a box falának. Arckifejezése nem változott, csak egy vörös folt jelent meg az ütés helyén.

– Ez hát a kézjegye! – mormolta Smith. Blaine ütésre emelt ökle megállt a levegőben, aztán ernyedten lehanyatlott. Smith felállt.

– Elmegyek. Vigyázzon magára, Blaine! Egyelőre ne haljon meg! Szükségem van magára. Hamarosan emlékezni fogok, és akkor visszajövök.

Smith kifejezéstelen, sápadt arccal kisétált a bárból.

Blaine rendelt egy dupla whiskyt, és még sokáig ott üldögélt, várta, hogy kezének remegése elmúljon.

17.

Blaine a helyi járatú légibusszal érkezett a Hull birtokra egy órával hajnal előtt. Hagyományos vadászruhát viselt; khaki inget és nadrágot, gumitalpú bakancsot, széles karimájú kalapot. Egyik vállán málhazsák lógott, a másikon a szuronyos puska, egyelőre műanyag tokban.

A kapunál álló szolga bevezette a régi uradalmi kastélyba. Blaine megtudta, hogy a Hull birtokon kilencven hektár erdő húzódik az Adirondack hegységben Keene és Elizabethtown között. A szolga elmondta, hogy Hull édesapja is itt követett el öngyilkosságot ötvenegy éves korában. Hat vadászt sikerült megölnie, mielőtt az egyik szablyás levágta a fejét. Dicsőséges halált halt! Hull nagybátyja úgy döntött, hogy berserkerré válik San Franciscóban. Ezt a várost mindig nagyon szerette. A rendőrök tizenkét lövedéket lőttek bele, mielőtt összeesett, és hét járókelőt sikerült megölnie. Napokig tele volt vele az újság, és a családi albumban is szép helyet kapott.

Az öreg szolga a temperamentumbeli különbségekről kezdett beszélni. Sokan, mint a nagybácsi, barátságos, víg kedélyú emberek, általában tömegben szeretnek meghalni, amikor magukra vonhatják az emberek figyelmét. Mások, mint a jelenlegi Mr. Hull, szívesebben halnak meg magányosan, kinn a természetben.

Blaine udvariasan bólogatott, miközben az öreg szolga egy egyszerűen berendezett szobába vezette, ahol a vadászok gyülekeztek, kávéztak és a fegyvereiket élesítgették. Fények csillantak a borotvaéles, kipolírozott pengéken. Blaine-nek hirtelen az az érzése támadt, mintha egy középkorban játszódó filmet látna. De azután arra gondolt, hogy ez nem mozi, hanem valóság.

– Dobd le magad egy székre, öreg! – mondta a bárdos. – Isten hozott a Jótékony Gyilkosok, Mészárosok és Emberölők Önsegélyző Egyesületében! Sammy Jones vagyok, a legjobb harci bárdos az Egyesült Államokban, sőt talán Európában is.

Blaine helyet foglalt, és bemutatkozott a többi vadásznak is. Bár mindannyian angolul beszéltek, rengeteg nyelvjárást lehetett felfedezni.

Sammy Jones zömök, fekete hajú fickó volt, baromi vállakkal. Terepszínű álcaruhát viselt; arcán néhány régi sebhely látszott.

– Ez az első vadászatod? – kérdezte, Blaine vadonatúj egyenruhájára nézve.

Blaine bólintott, levette a műanyag tokot a puskáról, és rászerelte a bajonettet. Azután ellenőrizte a zárszerkezetet.

– Tényleg tudsz ezzel bánni? – kérdezte Jones.

– Persze! – mondta Blaine túlzott magabiztossággal.

– Remélem is. Az ilyen Hull-féle fickók mindig kiszagolják, kik a rutintalanabb versenyzők a csapatban, és igyekeznek először ezekkel végezni.

– Mennyi ideig szokott tartani egy vadászat?

– Hát – mondta Jones –, a leghosszabb, amin részt vettem, az nyolc napig tartott. Asturiasban történt, ahol a társam, Sligo is odaveszett. Egy jó csapat általában egy-két nap alatt letenti a Prédát. Persze attól is függ, hogyan akar meghalni. Sokan megpróbálják elhúzni a dolgot, amennyire csak lehet. Mások elbújnak barlangokba vagy szakadékokba, az ember kénytelen utánuk mászni, aztán meg lesből ránk támadnak. Szegény Sligo is így járt. De nem hiszem, hogy ez a Hull is ilyen legyen. Ó biztosan úgy akar meghalni, mint valami férfias, bátor hős. Hagyja majd, hogy szétszéledjünk, aztán megpróbál közülünk minél többet leteríteni a disznóölő késével.

– Úgy mondod ezt, mintha nem helyeselnéd – mondta Blaine.

Sammy Jones felvonta a szemöldökét.

– Nem tudom, miért kell ekkora hűhót csapni az embernek a saját halála körül. De már itt is van a mi kis hősünk.

Hull lépett a szobába elegánsan öltözetben. Selyemből készült khaki színű ruhát viselt, a nyakában ugyanolyan sál lógott. Könnyű csomagot tartott a kezében, vállán pedig a keskeny pengéjű vívótőr lógott.

– Jó reggelt, uraim! – köszöntötte őket. – A fegyverek kiélezve, a csomagok útra készen, a cipőfűzők szorosra húzva. Nagyszerű!

Hull az ablakhoz sétált, és félrehúzta a függönyt.

– Nézzük a hajnal első napsugarait, és köszöntsük a felkelő napot! Én most elindulok. Egy szolga tájékoztatni fogja önöket, hogy mikor jár le a félórás előnyöm. Azután megkezdhetik az üldözésemet, és megölhetnek, amint észrevesznek. Persze, csak akkor, ha tudnak! A birtokot kerítés veszi körül. Azon belül fogok maradni, és ezt tegyék önök is!

Hull meghajolt, és méltóságteljesen kisétált a szobából.

– Istenem, mennyire utálom az ilyen paprikajancsikat! – kiáltotta Sammy Jones, miután az ajtó becsukódott. – Mind egyforma, egytől egyig. Hűvösen és felsőbbrendűen beszélnek, mintha hősök lennének. Ha tudnák, mennyire hülyének tartom őket...

– Te miért lettél vadász? – kérdezte Blaine. Sammy Jones vállat vont.

– Apám is harci bárdos volt, megtanított minden fogásra. Ez az egyetlen dolog, amihez értek.

– Tanulhatnál más mesterséget – javasolta Blaine.

– Valószínűleg igen. De az a helyzet, hogy szeretem kinyírni ezeket az arisztokratikus barmokat. Utálom az összes ilyen gazdag seggfejet, a rohadt túlvilágukkal együtt, ahová a szegény ember sohasem juthat el. Élvezem, ha megölhetem őket, főleg, hogy még fizetnek is érte.

– Hull pedig azt élvezi, hogy ilyen magadfajta nyomorultakat ölhet meg – mondta Blaine. – Szomorú világ ez.

– Nem, csak igazságos – felelte Sammy Jones. – Gyere, megigazítom a csomagjaidat.

Amikor elkészültek, Sammy Jones így szólt:

– Nézd, Tom, mi lenne, ha együtt maradnánk a vadászat alatt? Kölcsönösen védenénk egymást.

– Az én védelmemre gondolsz?

– Nincs miért szégyenkezned – mondta Jones. – Először minden mesterséget meg kell tanulni. És kitől lehetne többet tanulni, mint tőlem?

– Köszönöm, Sammy, igyekszem majd hasznodra lenni.

– Ebben biztos vagyok. Nos, Hull biztosan jó vívó, és a vívóknak különféle trükkjeik vannak. Ezeket majd az út során elmagyarázom. Amikor...

Ebben a pillanatban egy szolga lépett a szobába, kezében antik órát tartva. Amikor a másodpercmutató a tizenkettesre ért, a vadászokra nézett.

– Uraim, lejárt az idő. A hajsza kezdetét veszi.

A vadászok kiözönlöttek a hajnali szürkületbe. Theseus, a nyomolvasó, válláű a háromágú szigonnyal, azonnal megtalálta a nyomokat, amelyek a hegyek felé vezettek. A vadászok szétszóródtak, és elindultak a megadott irányba.

*

A hajnali napsugaraktól a köd hamarosan felszállt. Sziklás terepre értek, és Theseus elvesztette a nyomot. A vadászok szétszóródtak, és továbbra is a hegyek felé folytatták előrenyomulásukat.

Dél körül a pallost viselő férfi khaki színű rongydarabkát talált az egyik bokron. Néhány perccel később Theseus lábnyomokat. fedezett fel. A lábnyomok egy sűrű bozóttal borított völgybe vezettek. A vadászok izgatottan nyomultak tovább.

– Itt van! – kiáltotta valaki.

Blaine megpördült, és látta, hogy a csatacsillaggal felfegyverzett fiatalember a bokrok felé rohan. Ő volt a vadászok között a legfiatalabb, barna bőrű, magabiztos szicíliai fiú. Fegyvere rövid, vaskos kőrísfa rúdból állt, melyhez harminc centis lánc csatlakozott, a lánc végén pedig hatalmas, szöges vasgolyó lógott. Ez a nehéz vasgolyó volt a csatacsillag. A fiú veszettül forgatta feje fölött a láncos buzogányt, miközben torka szakadtából ordított.

Sammy Jones és Blaine rohanni kezdett feléje.

Látták, amint Hull előugrik a bozótból karddal a kezében. A szicíliai előrelépett, és akkorát csapott a buzogánnyal, hogy azzal akár egy fát is kidönthetett volna. Hull könnyedén elhajolt, és azonnal szúrt.

A fiú átszúrt torokkal, hörögve rogyott össze. Hull a fiú, mellkasára tette a lábát, kirántotta a halottból a pengét, majd egy pillanat alatt eltűnt a bokrok között.

– Sohasem tudtam megérteni, miért használ valaki csatacsillagot – mondta Sammy Jones. – Túl nehézkes. Ha az első ütéssel nem találod el az illetőt, már nincs időd a másodikra.

A szicíliai meghalt. Hull nyomai világosan látszottak. A vadászok utánavetették magukat, szétszóródtak mindkét szárnyon. Azután megint sziklás részre értek, és nyomot vesztettek.

*

Egész délután folytatták a kutatást, de eredménytelenül. Alkonyatkor tábort vertek, és őröket állítottak,, majd összeültek a tábortűz mellett, és megbeszélték a nap eseményeit.

– Mit gondolsz, hol lehet most? – kérdezte Blaine.

– Bárhol ezen az átkozott birtokon – mondta Jones. Gondold el, hogy minden apró zugot pontosan ismer, mi meg. most vagyunk itt először.

– Akkor bármeddig rejtőzhet előlünk.

– Ha kedve tartja. Csakhogy ő meg akarja öletni magát, nem emlékszel? Csodálatos hős módjára. Mindaddig le-lecsap ránk, amíg valamelyikünk el nem kapja.

Blaine a válla fölött a sötét lombokat nézte.

– Lehet, hogy most éppen ott van, és hallgatózik.

– Nincs kizárva – felelte Jones. – Remélem, az őrök ébren maradnak!

A beszélgetés duruzsolássá halkult, a tűz pedig hamarosan kialudt. Blaine remélte, hogy megéri a reggelt. A sötétség felcserélte a szerepeket. Most a vadászok lettek egy kegyetlen hajsza prédái, amelyből az ellenség igyekszik annyit szedni, amennyit csak lehet.

Ezzel a gondolattal aludt el.

Valamivel hajnal előtt éles sikoltásra ébredt. Felkapta a szuronyos puskáját, és azonnal talpra ugrott, majd a sötét bokrokat fürkészte. Újabb sikoltás hallatszott, most valamivel közelebbről, azután csörtetés zaja a bokrok közül. Valaki felélesztette a pislákoló tűzet.

A sárga lángok fényénél Blaine egy alakot látott a tábor felé botorkálni. Az egyik őr volt az, maga után húzva háromágú szigonyát. Két sebből vérzett, de egyik sem látszott halálosnak.

– Az a szemét! – káromkodott a szigonyos. – Az a rohadt szemét!

– Nyugodj meg, Chico! – mondta az egyik ember, miközben széttépte a sebesült ingét, és kezdte bekötözni a sebeket.

– Elkaptad?

– Túl gyors volt – nyögte a szigonyos. – Elvétettem. Ezzel be is fejeződött az aznap éjszakai alvásuk.

*

A hajnal első sugarainál a vadászok erősen szétszóródva folytatták a Préda keresését. Theseus talált egy törött gombot, majd egy félig eltűntetett lábnyomot.

A csoport élén haladó Ottó hirtelen felkiáltott.

– Ide mindenki! Megtaláltam! Theseus azonnal a hang irányába kezdett rohanni, Blaine és Jones pár lépéssel mögötte szaladtak. Látták, amint Hull megpróbál visszahúzódni, Ottó pedig leszedi nyakából a bolát. Az argentin lasszó három acélgolyója suhogva pörgött a levegőben, aztán Ottó kivetette. Hull hirtelen hasra vágta magát, s a bola centiméterekkel húzott el a feje fölött, majd egy fatörzs köré tekeredett. Hull széles mosollyal a fegyvertelen ember felé szaladt.

Ám mielőtt áldozatát elérhette volna, Theseus odaért, háromágú szigonyával. A kard pengéje a szigonyon csattant. Hull megpördült, hogy elszaladjon.

Theseus hirtelen mozdulattal utánadöfött. Hull fájdalmasan felsikoltott, de rohant tovább.

– Megcsípted? – kérdezte Jones.

– Seggbe szúrtam – közölte Theseus. – Elég fájdalmas a seb ahhoz, hogy lejjebb adja azt a fene nagy büszkeségét.

A vadászok Hull után vetették magukat, de kis idő múlva megint nyomát vesztették.

Szétszóródtak, és körülvették az egyre keskenyedő hegyet, majd lassan, óvatosan folytatták az előrenyomulásukat a hegycsúcs felé. Apró zajok és lábnyomok jelezték, hogy a Préda még mindig előttük jár, s felfelé halad. A hegy egyre keskenyebb lett, a vadászok gyűrűje szűkült, Hull esélye az áttörésre pedig mind kisebb lett.

Délutánra a növényzet is ritkulni kezdett. Már csak a csúcshoz tartozó sziklalabirintus meredt előttük.

– Most már óvatosan! – kiáltott Jones a vadászoknak.

Még ki sem mondta, Hull támadott. Egy szikla mögül ugrott elő, s suhogó karddal támadt Bjornra, az öreg buzogányos emberre. A kard villámgyorsan suhogott a levegőben; Hull szerette volna hamar harcképtelenné tenni ellenfelét, s ezáltal átjutni a vadászok egyre szűkülő gyűrűjén.

Bjorn azonban megvetette a lábát, s buzogányát oly könnyedén forgatva, mint egy darab botot, ügyesen kivédte a kardcsapásokat. Hull, felbőszülve ellenfele flegmatikus magatartásától, egyre dühösebben vagdalkozott, majd alig tudott elhajolni a felé zúduló buzogány elől.

Ám az öreg Bjorn egy pillanatra túl közel került ellenfeléhez. A kardpenge olyan boszorkányos gyorsasággal szúrta át a mellkasát, mint ahogy a kígyó nyelve csap ki és húzódik vissza. A buzogány a földre esett, Bjorn teste pedig legurult a hegyoldalon.

A vadászok azonnal elzárták a rést. Hull csak felfelé mehetett, a sziklákból álló labirintusba.

A vadászok tovább haladtak. Blaine észrevette, hogy a nap nemsokára lemegy, a sziklák hatalmas árnyékot vetettek.

– Hamarosan beesteledik – mondta Jones, az eget kémlelve. – Talán még egy félórát lesz világos. Minél előbb el kellene kapnunk! Sötétedés után könnyen végezhet velünk itt a kövek között.

Most már sokkal gyorsabban mozogtak, a sziklák között kutatva ellenfelük után.

– Még hatalmas kőkoloncokat is gördíthet ránk – mondta Blaine.

– Nem valószínű – válaszolta Jones –, ő sokkal büszkébb annál.

Abban a pillanatban Hull kilépett egy magas szikla mögül.

– Rajtad a sor, szuronyos ember – mondta.

Blaine felrántotta a puskáját, de így is alig tudta kivédeni az első szúrást. A kardpenge elcsúszott a puska csövén, és hajszálnyira kerülte el Blaine nyakát. Mozdulata ösztönös volt. Azután ellentámadásba ment át, miközben akarata ellenére vad, fenyegető ordítás hagyta el a torkát. Minden vágya az volt, hogy szétloccsantsa ellenfele agyát valamelyik sziklán. Ebben a pillanatban Blaine-ről lehullottak a társadalmi előítéletek láncai, ösztönös lénnyé vált, akinek éltető eleme az erőszak.

Hull ügyesen kitért a szúrás elől. Blaine tovább hajszolta, a harag megkétszerezte tudását. Sammy Jones hirtelen félrelökte.

– Hagyd nekem! – kiáltotta. – Gyere, engem próbálj felnyársalni azzal a disznóölő késsel!

Hull kifejezéstelen arccal támadott. Jones szilárdan állt, a bárd alig mozdult a kezében. Hull szúrt, Jones pedig olyan gyors mozdulattal védte ki, hogy az összecsapódó pengék szikráztak, a kard meghajlott, mint egy gombostű.

Addigra már a többi vadász is odaért, elfoglalták a környező sziklákat, onnan figyelték a párviadalt, és közbekiáltott tanácsokkal látták el Jonest. – Szorítsd a sziklához, Sammy!

– Segítsünk?

– Nem kell – kiáltott vissza Jones.

– Vigyázz, nehogy levágja az ujjadat, Sammy!

– Ne aggódj! – válaszolta Jones.

Blaine figyelte a küzdelmet. Haragja éppoly gyorsan elszállt, mint ahogy jött. Korábban úgy vélte, hogy a harci bárd túlságosan nehézkes fegyver, de Sammy Jones úgy forgatta, mintha nádpálca lett volna. Sohasem támadott hirtelen, de hatalmas erővel védte a kardcsapásokat, miközben ellenállhatatlanul nyomult előre, egyre közelebb szorítva Hullt a szikla széléhez. Hull nem tűnt komoly ellenfélnek Jones számára. Ügyes amatőr volt, kezdő gyilkos, Jones pedig mestere ennek a szakmának, igazi profi. Kettőjük párviadala olyan volt, mintha egy házőrző kutya mérkőzne meg egy tigrissel.

A küzdelem a hegycsúcson ért véget, az alkonyi napfényben. Sammy Jones kivédett egy szúrást, majd vissza-kézből lecsapott. A bárd hihetetlen erővel hatolt Hull testébe. A férfi lezuhant a szakadékba. Néhány másodpercig hallották a sikoltását, majd egy tompa puffanást, amikor a talajnak csapódott..

– Jegyezzétek meg jól, hol fekszik! – mondta Sammy Jones.

– Minek, biztos, hogy meghalt – mondta a szablyás ember.

– Valószínűleg igep, de meg kell bizonyosodnunk róla.

Odalenn megtalálták Hull összeroncsolódott, élettelen testét. Megjelölték a helyet, hogy a rokonok eltemethessék, majd a kastély felé indultak.