MADELINE WEBB TIZENHAT ÉVES
Utolsó tartózkodási helye: Gránité általános iskola Ha bármit tud a hollétéről, értesítse a rendőrséget!
Örökkévalóságnak tűnt, míg a nő felerősítette a plakátot a falra, és kilibegett az ajtón. Gary minden lépését sóváran figyelte. Amint a nő elhajtott a kocsijával, Gary a plakáthoz lépett.
- Te melyik iskolába jársz? - kérdezte.
- A Granite-ba.
- Ismered ezt a lányt?
- Az egyik órára jártunk együtt.
Megcsóválta a fejét. - Szegény szülei, halálra izgulhatják magukat.
- Dick úr valószínűleg ideges lesz, ha meglátja a plakátot.
- Valószínűleg.
- Talán levehetnénk.
Elképzelhető, hogy a türkizkék szempár emléke volt az oka, mindenesetre Gary nem támogatta a felvetésemet, ami őszintén szólva meglepett. - Ne, inkább
hagyjuk ott! - mondta. - Jobb, ha nem bántjuk.
DEAN egy óra múlva állt munkába. Reméltem, hogy nem veszi észre a plakátot, de persze az első dolga volt. - Hé, öreg, láttad azt a képet? Az a lány úgy néz ki, mint az az ingyenélő, akit a múltkor behoztál.
- Nem is hasonlít rá.
- Pontosan úgy néz ki. Mit csináltál, elraboltad?
- Azt a lányt Grace-nek hívták, nem Madeline-nek.
Dean erre elhallgatott. — Azért el kell ismerned, nagyon hasonlít rá -
jegyezte meg.
- Dehogyis.
- Hülye vagy - vetette oda Dean, és előrement.
Aznap este Jackie és én zártunk. Míg ő hátul takarított, én előrementem, és leszedtem a plakátot. Gyorsan összehajtottam, és elrejtettem, amíg Jackie hazaindult. Aztán a kabátom alá dugtam, és hazabicikliztem.
- MINTHA bűnöző volnék - sóhajtott Grace, mikor meglátta a plakátot.
- Kíváncsi volnék, ki szólt a szülői munkaközösségnek.
- Valószínűleg a szüleid.
- Anyám lehet, Stan biztosan nem. Ő örül, hogy megszöktem.
Ránéztem. - Mi van, ha nem? Talán rosszul ítéled meg.
Dühösen villant a szeme. - Nem ítélem meg rosszul.
MÁSNAP REGGEL, míg Joel és én zabkását reggeliztünk, apa bebicegett a konyhába, és leült hozzánk az asztalhoz. Anya eléje tett egy csésze kávét, majd kiment, hogy munkába készülődjön. Apa tejet öntött a kávéba, és addig kavargatta, amíg karamell színűvé nem vált.
Aztán kedélyesen kezdte átnézni az asztalon feltornyozott postát. Amikor a kezébe került a villanyszámla, úgy nézett rá, mint amikor Joel először látta meg a Vargas-képet a kis faházban. - Egek ura!
Joellel egymásra sandítottunk.
- A villanyszámlánk majdnem tíz dollárral több, mint szokott lenni. Fiúk, ne égessétek annyit a villanyt! Azt hiszitek, a pénz a fán terem?
- Nem, uram - mondtam.
- Joel?
- Nem, uram. - Joel félve rám pillantott.
Aztán apa félretette a postát, és elmerült az újságban. Kis idő elteltével felnézett. - Nézd, Eric! Van itt valami, ami téged is érdekelhet. Ismersz egy Madeline Webb nevű lányt?
Ránéztem. - Nem, uram.
- Hm - dünnyögte. - Itt azt írják, hogy a Granite-ba jár. Te kilencedikes vagy, ugye?
- Igen, uram.
- Biztos, hogy nem ismered? A ti évfolyamotokra jár.
Vállat vontam. Joel lopva rám nézett, majd rákanalazott egy adag eperlekvárt a zabkásájára.
- Nézd csak, itt van róla egy fotó! - folytatta apa, és felém fordította az újságot. Régi fénykép lehetett, Grace-nek most rövidebb volt a haja, és kicsit kikerekedett.
- Az egyik órára jártunk együtt - mondtam.
Apa maga felé fordította az újságot. - Itt azt írják, hogy a szülei szerint elrabolták a lányukat.
- Miért gondolják ezt? És ha megszökött vagy ilyesmi?
Apa rám nézett. - Ha megszökött volna, hagyott volna hátra üzenetet, vagy
összecsomagolt volna.
Belemerültem a reggeli kanalazásába, apa meg a sporthírekbe. - Azt írják, hogy Tex Clevenger visszavonult a New York Yankeestől. Igaza van, a csúcson kell abbahagyni. Joel, nincs róla kártyád?
- De van, uram.
- Azt hiszem, nyolc év bőven elég a labdadobálásból.
Amikor befejeztem a reggelimet, megkérdeztem apát: - Elvihetem azt az oldalt? - kérdeztem.
- Melyiket? - kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
- Hát azt, amelyik arról a lányról szól.
A kezembe nyomta.
- Elnézést, mennem kell. - Fogtam a tálamat meg az újságot, és a mosogatóhoz vittem. Amíg elöblítettem a tálat, Joel odalépett mellém.
- Kösz, hogy bajba sodortál bennünket - sziszegte.
- Nem biztos, hogy a hősugárzó az oka. Egyébként is, Grace megfagyott volna nélküle.
- Aha, most meg benne van az újságban. Meg fogják találni, mi pedig halál fiai leszünk.
- Nem fogják megtalálni, és nem leszünk halál fiai. - Összehajtogattam az újságot. - Megyek, megmutatom neki.
Elköszöntem a szüleimtől, majd fogtam az iskolatáskám, és kimentem a bejárati ajtón. De mihelyt kinn voltam, befordultam, és szaladtam a kis faházhoz. Amikor kinyitottam az ajtót, hallottam, hogy a rádióból bömböl a zene.
Bemásztam, kicsit lihegtem a futástól. - Grace!
Leintett. - Válj, imádom ezt a dalt. A Four Seasons énekli.
Megvártam, amíg véget ér a dal. Utána Grace hozzám fordult: - Na, mi
újság?
- Benne vagy az újságban. - Kihajtottam a lapot, és felolvastam: - „Eltűnt egy általános iskolai tanuló. Madeline Grace Webb, Stan és Holly Webb lánya, október 11. óta nem adott életjelt magáról.”
- Mutasd!
Odaadtam neki az újságot.
Amikor befejezte a cikk olvasását, ledobta az újságot a földre.
- Utálom ezt a képet magamról.
- Sokan keresnek téged.
James Cagneyt utánozta: - „Sohasem kaptok el élve, zsarukám!”
Felvettem az újságlapot. - Örülök, hogy viccesnek találod a dolgot.
- Ne izgulj annyit. Minden megoldódik.
- Honnan tudod?
- Láttam a gyertyalángban.
Nem tudtam, mit válaszoljak erre. - Hát jó. Megyek a suliba.
- Üdvözöld a többieket a nevemben!
Megfordultam.
- Csak vicceltem - mondta.
Amíg a buszmegálló felé sétáltam, egyre csak az járt a fejemben, bárcsak a gyertyaláng igazat üzent volna.
- EGY kicsit olyan vagyok, mint Anne Frank - mondta Grace, amikor az iskolából hazatérve bemásztam hozzá a kis faház ajtaján. A sarokban ült, kapcsos könyvet egyensúlyozott a térdén.
Bólintottam, mintha érteném, miről beszél. - Ő is a Granite-ba jár?
Grace felnevetett. - Ő egy zsidó lány volt, aki a nácik elől bujkált a második világháborúban. Nem olvastad a naplóját?
- Nem. - Még nem is hallottam róla.
- A családját koncentrációs táborba akarták küldeni, ezért elrejtőztek egy házban. Anne a rejtekhelyükön írta a naplóját. Akárcsak én.
- Te naplót írsz?
- Mindennap. - Felmutatta a kapcsos könyvet.
- És miről írsz bele?
- Amiről csak akarok. Dolgokról, amiket csináltam. Emberekről, akikkel találkoztam. Ilyesmiről.
- Én is benne vagyok?
- Hát persze. Tele van veled a napló.
- Megnézhetem?
Elkerekedett a szeme. - Dehogy! Az ember nem mutatja meg másnak a naplóját.
- Akkor kinek írja?
- Magának.
- Ez butaság. Te már tudod, mi történt veled. Ez olyan, mintha magadnak mondanád el a saját titkaidat.
- Az emberek a halálom után elolvashatják.
- Az mire jó?
Grimaszolt. - Hátha valaki erőt merít belőle.
Azt hiszem, túlságosan önző voltam akkoriban, hogy ezt jobban vé-giggondoljam.
HA MOST visszatekintek, rájövök, hogy Amerika mennyit változott a gyermekkorom óta. Más világ volt akkor, sokkal bizalmasabb. A gyerekeket a szülők saját tulajdonuknak tekintették, és ami az otthon falai között történt, ahhoz senkinek semmi köze nem volt. Sem az iskolának, sem a
szomszédoknak, sem az egyháznak, pláne nem a rendőrségnek.
Míg a nagyszüleim házában laktunk, élt egy család a patak túlsó partján.
Williamséknek tizenkét vagy tizenhárom gyerekük volt, nagyobb családot azóta sem láttam.
A gyerekek együtt és külön-külön is rosszabbak voltak, mint az ördög.
Nem múlt el nap, hogy ne keveredtek volna verekedésbe, nemegyszer egymással. Sokszor hallottam a tanárok szájából, hogy „valakinek meg kellene fegyelmeznie ezeket a gyerekeket”. De szerintem nem erről volt szó. Az apjuk abban a templomban tanított a vasárnapi iskolában, ahová mi is jártunk.
Visszatérő szónoklatában azt hajtogatta, hogy ha nem használják a botot, elkényeztetik a gyereket, pedig senki sem kérte a tanácsát.
Azt gondolom, hogy Williams úr nem kényeztette a gyerekeit, mert mindjárt botot vagy nadrágszíjat ragadott, ha úgy látta jónak. A Williams gyerekek bőrén több folt volt, mint egy kéthetes banán héján. Szerintem a verekedésekkel csak azt akarták bemutatni, ha nem éppen a bőrünkön éreztetni, hogy milyen az ő neveltetésük.
Apám egyszer vert meg engem, tizenegy éves koromban, amikor még Kaliforniában laktunk. Azon a nyáron anyám unokatestvére jött hozzánk látogatóba Phoenixből a családjával. Két fia volt, azóta sem láttam náluk undokabb gyerekeket. A szülők megkértek, hogy játsszunk odakint a kertben.
Joellel kimentünk a fiúkkal a kocsifelhajtóra, hogy kosárlabdázzunk. A fiúk csak lökdösődtek labdázás helyett. Az egyikük szándékosan fellökte Joelt, akinek a térde és a tenyere úgy felhorzsolódott, hogy vérezni kezdett. Még csak hétéves volt, és sírva fakadt. Én már attól dühös lettem, hogy fellökték, de amikor elkezdték csúfolni, kijöttem a sodromból. Úgy orrba vágtam a nagyobbik fiút, hogy annak eleredt a vére.
- Ezért még megfizetsz! - visította a kisebbik. - Megmondalak a szü-
léinknek! - Azzal mind a ketten berohantak a házba árulkodni.
Két perc múlva anya kiviharzott a házból. Joel mellett guggoltam, segítettem kitisztítani a térdén lévő sebet. Azt gondoltam, hogy anya majd megdicsér, mert az öcsém pártját fogtam. Ehelyett a karomnál fogva be-rángatott a házba. Apa levette a nadrágszíját, és ötször a fenekemre csapott. A mai napig emlékszem minden egyes ütésre. Utána bocsánatot kellett kémem a fiútól. Nem emlékszem, hogy kit gyűlöltem jobban, a fiúkat vagy a szüléimét.
A KÖVETKEZŐ hónap álomszerűén telt. Grace-szel a magunk ritmusában éltük a mindennapokat, mintha házastársak lettünk volna. A plakátok miatt napközben nem léphetett ki az utcára, még a könyvtár ajtajára is ki volt ragasztva a fényképe.
Mivel a piros pénztárca tartalma apadni kezdett, újra nekem kellett gondoskodnom élelmiszerről. Amikor tudtam, otthonról vittem neki, de a keresetem egy részét is el kellett költenem. Tudtam, hogy Grace nehezen fogadja el ezt. Mindig bocsánatot kért, és köszönetét mondott. Es bár nem evett annyit, mint amikor idejött, mintha kikerekedett volna.
Napközben olvasott, rádiót hallgatott, írta a naplóját, de leginkább csak engem várt.
Miatta meg kellett változtatnom az időbeosztásomat. Azokon az estéken, amikor dolgoztam, hazaérkezésem után csak beköszöntem a szüleimnek, ha ébren voltak, és már másztam ki a hálószobánk ablakán.
Fogtuk egymás kezét, és hosszú sétákat tettünk a holdfényes, kihalt utcákon. Sokat beszélgettünk olyasmikről, amik még ma is foglalkoztatnak.
Grace többet tudott az életről, mint én. Egyik sétánk során a szerelem is szóba került.
- A szüleid még szeretik egymást? - kérdezte.
- Igen, azt hiszem. Néha veszekszenek, de mindig kibékülnek.
Eltöprengett a válaszon, aztán megkérdezte: - Voltál már szerelmes?
- Nem tudom - mondtam lassan. - Honnan tudhatom, hogy tényleg szerelmes vagyok?
Megállt, és rám mosolygott. - Onnan, hogy kérdezned sem kell.
SOHA NEM mondtam neki, de a szívem mélyén tudtam, hogy fordulóponthoz közeledünk. Hogy mikor és hogyan, azt nem tudtam, de éreztem, valami meg fog változni. Mint amikor a talaj remegése közeledő tehervonatot jelez.
Egyik este nagyot sétáltunk, egy másfél kilométerre lévő kis parkba a Hetedik és a Negyvenötödik utcánál. Senki nem járt arrafelé, csak mi. A fák kopaszon meredeztek, a sétányokat hó fedte. Leültünk egy padra, Grace az ölembe hajtotta a fejét, és felnézett a csillagokra.
- Mi lesz velem? - kérdezte.
Őszintén szólva fogalmam sem volt. - Hol van az igazi apád? Ő nem segíthetne?
- Nem tudom, ki ő. Még azelőtt elment, hogy megszülettem.
- Vannak rokonaid?
- Egy nagynéném Denverben. De az anyám összeveszett vele.
- Miért?
- Nem tudom. Anya azt mondta, hogy a nagynéném kibírhatatlan, és soha többé nem áll vele szóba.
Megsimogattam a haját. - Talán haza kellene menned.
Behunyta a szemét, és tudtam, hogy soha többé nem fog hazamenni.
ABBÓL AZ IDŐSZAKBÓL nem mindenre emlékszem. A kellemes emlékek elhalványulnak, míg a nyomasztó napok belevésődnek az ember emlékezetébe.
Hálaadáskor ilyen nehéz időszakhoz érkeztünk, Grace ugyanis megbetegedett.
Amikor hazaértem az iskolából, és benéztem a kis faházba, sötétet találtam.
A hősugárzó a maximumra volt kapcsolva, a fűtőszál vörösen izzott, és olyan meleg volt odabent, mint egy szaunában.
- Grace?
Halk nyöszörgést hallottam.
Odamentem. - Mi a baj?
- Nem érzem jól magam. - Rekedtes volt a hangja.
- Megint a gyomrod fáj?
Megrázta a fejét. - Ez most más.
Odahajoltam, és az arcomat a homlokához tettem, ahogyan anya szokta, mikor beteg vagyok. - Forró vagy.
- Fáj a mellkasom. Azt hiszem, tüdőgyulladásom van.
Megrémültem. Kaliforniában az egyik szomszédunk tüdőgyulladásban halt meg. - Orvoshoz kell menned.
- Azt nem lehet.
- De a tüdőgyulladás súlyos dolog. Bele lehet halni.
- Úgyis csak tablettákat adna. Van gyógyszeretek?
- Milyen?
- Penicillin. A penicillin mindent gyógyít.
- Talán apámnak van. Ő mindenféle gyógyszert szed. Megnézem.
Visszaszaladtam a házba, be a szüleim fürdőszobájába. A gyógyszerszekrényben találtam egy borostyánszínű penicillinesüveget. Összesen két tabletta volt benne. Tudtam, ennél többre volna szüksége Grace-nek. Fogtam a két tablettát, megnedvesítettem egy törülközőt, aztán siettem vissza a faházhoz.
- Csak két tablettát találtam - mondtam. Vizet töltöttem a bádogbögrébe, majd segítettem Grace-nek felülni. Bevette mind a két tablettát. A homlokára vizes borogatást tettem, majd visszafeküdt, és elaludt.
MÁSNAP ünnepeltük a hálaadást, és a szerencse kedvezett nekem. Mindenki a legszebb ruháját vette fel, mert Norm bácsiékhoz voltunk hivatalosak. Geniel néni abban az évben minden addiginál káprázatosabb ételkölteményekkel várt
bennünket. Volt fűszeres pulykasült, mártás, krumplipüré, zöldbab, mézes bébisárgarépa, bukta, fűszemövényes almapüré, áfonya- és narancsszósz, rizspuding és sütőtöktorta.
Míg a többiek a desszertet ették, bementem a fürdőszobába, és Geniel néni gyógyszerszekrényében két üveg penicillint is találtam.
A címke szerint napi négy tablettát kellett bevenni tíz napon át. Ki-számoltam, hogy tízszer négy az negyven, mínusz az a kettő, amit már Grace bevett, vagyis harmincnyolc tablettára volt szükségem.
Kiöntöttem az egyik üveg tartalmát a tenyerembe. Huszonnégy tabletta volt.
Megszámoltam a másik üvegben lévőket. Mindössze kilencet találtam.
Összesen öt tablettával volt kevesebb, mint amennyi kellett volna. De Grace törékeny lány, neki talán ennyi is elég lesz, okoskodtam. Beöntöttem a tablettákat az egyik üvegbe, és zsebre dugtam. A másik üveget visszaraktam a szekrénybe, de aztán meggondoltam magam, és azt is zsebre tettem, végül visszamentem az asztalhoz. Nagyon utáltam, hogy lopok Geniel nénitől, de biztos voltam benne, hogy magától is odaadná a gyógyszert, ha tudná, miért van rá szükségem.
Nyolc óra körül jöttünk el, mikor anyám kijelentette, hogy Joelnek ágyban a helye. Geniel néni annyi maradékot csomagolt, hogy biztos voltam benne, ha kiveszem Grace részét, senki sem fogja észrevenni.
AZNAP ESTE elvittem Grace-nek a gyógyszert, meg két púpozott tányér ételt.
Pulykasültes szendvicset készített magának áfonyaszósszal. De akármilyen finomnak találta, nem volt étvágya. Evett egy keveset, aztán mindketten végignyúltunk a matracon. Mindennél jobban szerettem, amikor a karomban tarthattam.
- Tudod, miért vagyok hálás leginkább ezen a napon? - kérdezte.
- Miért?
- Miattad.
Elmosolyodtam. - En is hálás vagyok miattad.
Csendben feküdtünk, aztán felém fordult. - Gondolkodtam valamin. Te hiszel benne, hogy létezik pokol?
- Persze. Ki nem?
- Mi van, ha ez a pokol, csak mi nem tudunk róla?
- Ez ostobaság. A pokolban tűzzel égő tavak vannak, meg ördögök vasvillával. Itt semmi ilyesmi nincs.
- De mi van, ha a pokol nem úgy néz ki, ahogy elképzeljük?
- Mindenki azt mondja.
- Nem hiszem, hogy Jézus valaha kénköves lángokról beszélt volna.
- Akkor miért tanítják nekünk ezt a templomban?
- Hogy megijesszenek.
- Miért akarnának megijeszteni?
- Nem tudom. De nem hiszem, hogy Isten azt akarja, ijedtségből cse-lekedjünk jót. Inkább azt akarja, hogy jóságból csináljunk jó dolgokat.
Elmerengtem a szavain. - Összevissza beszélsz - mondtam végül.
Sóhajtott. - Lehet, mert beteg vagyok.
SZOMBAT ESTE Grace már sokkal jobban volt, az étvágya is visszatért. Miután a szüleim lefeküdtek, keresgéltem a hűtőszekrényben, majd készítettem neki hideg tonhalas tésztasalátát. Meglepődtem, milyen hamar megette. Utána megkérdeztem: - Kérsz még?
Zavarba jött, de bólintott. Visszamentem, és szedtem még egy tányérral, amit majdnem olyan gyorsan falt be, mint az előzőt. Ezután kézen fogva rövid sétát tettünk az utcánkban. Amikor visszaértünk, felém fordult: - Van otthon
gumiszalagotok?
- Rengeteg. - Nem túloztam. Apám évek óta felgombolyította a maradék gumiszalagokat.
- Hoznál nekem párat?
- Persze. Most?
- Igen, kérlek.
Visszaszaladtam, és vittem neki egy tucat gumiszalagot. Befűzött egy darabot a nadrágja gomblyukába, a másik végét pedig a gombhoz erősítette.
Felsóhajtott. - Kezd túl szoros lenni a nadrágom.
- Talán nem kellene ilyen sokat enned.
Úgy nézett rám, mint akit arcul csaptak.
- Talán nem kellene ilyen durvának lenned.
- Ne haragudj! - szabadkoztam.
Sóhajtott. - Te se haragudj rám. Csak kicsit ideges vagyok.
- Mitől?
Futó pillantást vetett rám. - Semmi különös. Női dolgok.
Bólintottam, noha nem értettem. Tőlem Grace űrlény is lehetett volna, annyit értettem a „női dolgokéhoz.
Az VOLT az egyetlen hétfő este abban a hónapban, amikor nem kellett mennem dolgozni. Este a család a nappaliban gyűlt össze, apa tévét nézett, anya kötött, mi pedig Joellel úgy elmerültünk a társasjátékban, hogy nem is figyeltünk a tévére, míg a hír meg nem ütötte a fülünket. A bemondó beszámolt róla, hogy Salt Lake-ben továbbra is keresnek egy több mint hatvan napja eltűnt lányt. A neve Madeline Grace Webb, és a Gránité általános iskola tanulója. A rendőrség bűncselekményre gyanakszik, a nyomozás jelenleg több szálon folyik, de a lakosság segítségét is kérik. A nyomravezető ötszáz dollár jutalomban részesül.
Jelentkezés és további információ a Salt Lake-i rendőrségen.
Ránéztem Joelre; ijedség ült ki az arcára. Ötszáz dollár? Az egy kisebb vagyon! Mindenki Grace-t fogja keresni.
- Ő a te évfolyamtársad, Eric - mondta apa.
- Aha - dünnyögtem a rémülettől kábán.
- Még mindig nem találták meg? - sóhajtozott anya. - Mi lesz ebből a világból?
- Ne aggódj, meg fogják találni - nyugtatta apa. - Vagy legalábbis azt az embert, aki elrabolta. És ha megtalálják...
Joel rám nézett.
- Mit gondolsz, mit csinálnak vele? - kérdeztem.
- Ki tudja? A villamosszék túl jó az olyanoknak, akik gyerekeket rabolnak.
Nem szeretnék a helyében lenni.
Zúgott a fejem. - Ihatok egy kakaót? - kérdeztem.
- Persze - felelte anya.
Kimentem a konyhába, aztán futottam a hátsó ajtón át a kis faházhoz.
Benyitottam, és gyorsan bemásztam. - Grace! - kiáltottam.
A matracon olvasott, a sarokba gömbölyödve. - Szia! - mosolygott rám vidáman, és az ölébe ejtette a könyvet. Aztán meglátta a feszült arc-kifejezésemet. - Mi baj? - kérdezte.
- Most voltál a tévében.
- Tényleg?
- Az egyik hírben szerepeltél. Még a fényképedet is mutatták.
Grace nem osztotta az izgatottságomat. - Na és?
- A bemondó azt mondta, hogy a rendőrség bűncselekményre gyanakszik, és hogy nyomoznak utánad. Ötszáz dollárt ajánlottak fel a nyomravezetőnek.
- De te tudod, hogy nem raboltak el.
- Ez már tényleg komoly. Benne voltál a tévében.
Felvette a könyvét, és folytatta az olvasást.
- Nem hallod? A tévében!
- Hallottam. Nem érdekel.
- Nem érdekel? Az emberek azt hiszik, hogy elraboltak. És talán már nem is élsz. Ez már tényleg komoly.
- Ez mindig is komoly volt.
- Viccesnek találod? - kérdeztem ingerülten. - Ideje volna, hogy helyesen cselekedj.
- Mégis hogyan?
- Úgy, hogy nem okozol gondot másoknak.
Grace dühös pillantást vetett rám. - Még mindig nem tudod, ugye?
- Mit?
- Hogy miért szöktem el.
Nem tudtam, hogy valami elkerülte a figyelmemet.
- Azt mondtad, heccből szöktél meg.
- És te elhitted?
- Miért ne hittem volna?
Grace szeme összeszűkült. - Olyan naiv vagy. Azt képzeled, hogy abban a világban, amelyben élsz, a szíve mélyén mindenki jóságos, és szörnyetegek csak a mesében vannak. De ez nem így van. Az emberek nem mind jók. Es léteznek szörnyetegek.
Összezavarodtam. - Szörnyetegek? Mint például Drakula gróf?
- Nem! - kiáltott fel, és mérgében a falhoz csapta a könyvét. - Tiszta hülye vagy!
A szavai éles fájdalommal hasítottak belém. - Nem vagyok hülye.
- Fogalmad sincs, miért hányok? Miért vagyok egyre kerekebb? Nem azért, mert beteg vagyok, vagy mert túl sokat eszem. Terhes vagyok.
A hír letaglózott. Ezt a szót még a felnőttektől sem hallottam túl gyakran. -
Hogy lehetsz...? — nyögtem fel. - Hiszen nem is vagy férjnél.
Felsóhajtott. - Erről beszéltem. Olyan naiv vagy. Tudod egyáltalán, hogy lesz a baba?
- Persze... - És akkor egyszerre megértettem. - Ki tette? - kérdeztem.
Egy ideig nem válaszolt, aztán sírva fakadt. - A nevelőapám.
Hitetlenkedve néztem rá. - A nevelőapád?
Olyan hangosan zokogott, hogy alig hallottam a szavát. - Ha vissza kell mennem, valami szörnyűséget fog csinálni.
Megborzongtam. Szenvedtem a fiatalságom és a hülyeségem miatt. És a durva szavak miatt, amelyeket a fejemhez vágott. Énem egyik fele a karjába szerette volna vonni, a másik el akart menekülni. Grace továbbra is zokogott.
- Ő nagyon rossz ember. Azt mondta, ha valakinek elárulom, hogy mit tett velem, nem csak én, de anyám is megkeserüli. Es azt is mondta, hogy az emberek úgysem hinnének nekem. És tudod, mit? Igaza van. Az emberek a
felnőtteknek hisznek.
Megpróbáltam feldolgozni azt, amit mondott. Végül így szóltam: - Én hiszek neked.
- Tudom. De te minden mást is elhiszel, amit mondanak neked. Te csak egy kisfiú vagy.
Ez volt a legfájdalmasabb megjegyzése mindazok közül, amiket a fejemhez vágott. Elfordítottam a fejemet. - Azt hiszem, igazad van. Most mennem kell.
- Eric?
Képtelen lettem volna válaszolni; túl nagy gombóc volt a torkomban.
Kimásztam a kis faházból, vissza sem néztem. Hallottam, hogy szólon- gat, de csak siettem vissza a házunkba. Végre megtudtam, hogy ki vagyok valójában.
Bárkinek képzeltem magam addig, most kiderült, hogy hülye, hiszékeny, naiv kisfiú vagyok csupán.
REGGEL úgy ébredtem, mint akire rádőlt a ház. Hasogatott a fejem, a mellkasomban szorítást éreztem, mintha rám törne a pánik. Nyoma sem volt annak a nagyszerű érzésnek, amit az utóbbi hetekben átéltem. A karácsonyi szünet előtti utolsó napon csak délig volt tanítás, és hetek óta erre vártam. De most nem érdekelt. Nem volt mire vámom, és azt mondtam magamnak, bárcsak Grace eltűnne az életemből.
Kimentem a konyhába, kentem vajas kenyeret Grace-nek, és betettem egy zacskóba egy banánnal együtt. A kis faházhoz érve nem is kopogtam, csak kinyitottam az ajtót, és belöktem az zacskót. - Tessék!
Grace már várt rám. Kidugta a fejét az ajtón. - Eric, beszélhetnénk?
- Nem! - Megfordultam.
- Kérlek, ne menj el!
Elindultam.
- Ne haragudj, hogy olyan undok voltam veled! - Sírva fakadt. - Eric!
Kérlek, szólj hozzám!
Gyalogoltam tovább, majdnem az udvar végéig.
Utánam kiáltott: - Rendben, elmegyek! Többé nem látsz. - Aztán a könnyeit elfojtva még hozzátette: - De valamit még el kell mondanom. Kérlek! - Megint zokogott. - Egyedül rád számíthatok.
Megálltam, visszafordultam. - Mégis mit akarsz?
Grace kimászott a kis faházból, és felállt. Több mint egy hónapja nem láttam már napvilágnál. Most döbbentem rá, hogy mennyire megváltozott az alakja.
- Én vagyok a hülye, nem te. Gyűlölöm magamat. Csak azt akarom mondani, hogy őszintén sajnálom, amit mondtam. Sajnálom, hogy azt mondtam, te csak egy kisfiú vagy. Ez nem igaz. Te bátor, kedves és jó vagy.
Megvédtél, gondoskodtál rólam, jobban, mint bármelyik férfi.
Továbbra is hallgattam.
- Ne haragudj! Inkább találkozom a nevelőapámmal, mint hogy téged újra megbántsalak.
Mély lélegzetet vettem, és nyugodt hangon azt mondtam: - Menj be, még valaki meglát.
- Nem érdekel. Te vagy az egyetlen ezen a világon, aki számít nekem. Ha téged elveszítelek, nem bánom, mi történik velem.
Odamentem hozzá. - Ne beszélj így!
Megrázta a fejét. - Komolyan mondom. - Aztán suttogva hozzátette: -
Megvágtam magam miattad.
- Micsoda?
- Megvágtam magam miattad - Felemelte a karját, hogy megmutassa nekem. Az alkarját alvadt vér borította.
Egy pillanatra elállt a lélegzetem. - Mit tettél? - kérdeztem aztán.
- Megbüntettem magamat. Azt akartam, hogy tudd, mennyire sajnálom, hogy megbántottalak.
- Ez nagy ostobaság volt. - Lehajoltam, és felszedtem egy maroknyi havat.
- Hadd nézzem! - Ledörzsöltem az alvadt vért, és már tisztán látszottak a mély vágások a karján. Rosszullét kerülgetett. - Nehogy még egyszer ilyesmit csinálj!
- Megbocsátasz nekem?
- Igen. De most menj be!
- Megcsókolsz?
- Igen.
Közelebb hajolt, az ajkunk félúton találkozott. Forrón megcsókoltuk egymást. - Ha vége a sulinak - mondtam utána kitalálunk valamit, hogy senki se találhasson rád.
-
Minden úgy lesz, ahogy akarod. - Fél térdre ereszkedett, és vissza-mászott a faházba. - Szeretlek! - szólt vissza.
- Én is szeretlek - búcsúztam.
Visszasétáltam a házunkba. Anyát a konyhában találtam, egy üveg juharszirupot szorongatott a kezében. Furcsa pillantást vetett rám. - Be-szélgettél valakivel odakint? - kérdezte.
Elmentem mellette. - Nem, senkivel - feleltem.
MÁSNAP a tanítás unalmasan telt. Angolórán karácsonyi keresztrejtvényt fejtettünk, matekon a Pascal-háromszög segítségével ki kellett számolnunk a Karácsony tizenkét napja című énekben előforduló dolgok számát. (Az eredmény háromszázhatvannégy. Sajnos mindössze ennyire emlékszem az iskolai
matektanulmányaimból.) A tanítás végén megkérdeztem a
rajztanárnőnket, Miss Tionét, igaz-e, hogy Van Gogh levágta a saját fülét.
- Igaz.
- De miért tette?
- Erről több elmélet is született. Vannak, akik azt állítják, hogy részegen tette. Mások szerint a szerelmének akarta elküldeni. Megint mások szerint egy másik művész vágta le. Miért kérdezed?
- Úgy hallottam, hogy vannak olyanok, akik sebet ejtenek magukon, amikor rossz lelkiállapotba kerülnek.
A tanteremben rajtunk kívül nem volt már senki. A tanárnő leült mellém a padba. - Pár évvel ezelőtt volt egy tanítványom, egy lány - mesélte akinek vágásnyomok voltak a karján. Amikor megkérdeztem tőle, mik azok, azt felelte, egy macska összekarmolta. Aztán pár hét múlva rájöttem, hogy saját magának csinálta. Megkérdeztem, hogy miért. Azt válaszolta, hogy így tud megbirkózni az erős érzelmeivel.
- Az erős érzelmeivel? - kérdeztem vissza.
- Igen. A dühvel, a félelemmel, a bánattal, a kétségbeeséssel.
- Értem - bólintottam. - Köszönöm.
Láttam, hogy a karomat nézi. - Eric, szeretnél beszélni valamiről?
Ránéztem, és mindketten tudtuk, hogy volna miről. - Nem, tanárnő -
feleltem. - Azért köszönöm.
Elmosolyodott. - Igazán nincs mit. Kellemes ünnepeket!
- Köszönöm, tanárnő, önnek is! - Rámosolyogtam, és kimentem a tanteremből.
TANÍTÁS UTÁN nyomban a Queenbe mentem. A műszak közepén előkerestem az elsősegélydobozt, és kivettem belőle jódot, sebragasztót, steril gézt. Hazaérve fogtam a kötszereket, és a faházba indultam. Odabent levágtam egy darabot a
sebragasztóból, és kinyitottam a jódos üveget.
- Nyújtsd a karod! - mondtam Grace-nek.
Hat vágás volt a karján, tíz centi hosszúak. Fogtam a jódos üveget, és a teljes tartalmát ráöntöttem a sebekre. A fertőtlenítő alkoholos tartalmú volt, és féltem, hogy Grace sírva fakad, de csak összerándult az arca. Kemény lány volt.
A jódtól sárgásbarna lett az alkarja. Betekertem steril gézzel, majd ragasztóval rögzítettem a kötést. Nem beszéltünk róla, hogy miért csinálta. Talán mert fájdalmasabb lett volna, mint a fertőtlenítő csípése.
Amikor befejeztem a kötözést, megkérdezte: - Ma milyen nap van?
- Kedd.
- De hányadika?
- December tizennyolcadika.
- Vagyis egy hét múlva karácsony. - Összeráncolta a homlokát. -
Egyáltalán nincs karácsonyi hangulat. Leszámítva, hogy sok hó esett.
- Talán azért nincs karácsonyi hangulat, mert nincsenek díszek. - Elgondolkodtam. - Már tudom is, hogyan díszíthetjük fel a házat! A régi garázsban vannak karácsonyi égők, és láttam egy fenyőfát is. Senki sem fogja észrevenni, ha kivágjuk.
- Egész életemben szerettem volna magam kivágni a karácsonyfámat -
mondta.
- Olyan messze van innen, hogy senki sem fog felismerni téged. Holnap elmegyünk érte.
Megsimította a kötést a karján, aztán a szemembe nézett. - Már alig várom!
JOELLEL felforgattuk a garázst karácsonyi díszekért. Találtunk két dobozt, bennük három hosszú ezüstfűzért, piros üvegdíszeket, festett fenyőtobozokat, egy csillag alakú csúcsdíszt és egy koszorút. Előkerült három karácsonyi
villanyégő is, de úgy voltunk vele, hogy egy is elég, ha működik. Akkoriban ha csak egy izzó kiégett, már nem világított a teljes sor.
A szánkót is kihoztuk, meg három méter kötelet, hogy hazahúzhassuk a fenyőfát. Fűrészt nem találtunk, de aztán Joelnek eszébe jutott, hogy a rozsdás fűrészt a csirkeólban hagytuk, amikor a faházat építettük.
Mindent a kis faházhoz hordtunk. Grace felsikoltott örömében, mikor meglátta, mi mindent találtunk. Bepakoltunk a faházba, aztán hármasban elindultunk a telkünk végébe. Az első hófúvás óta senki sem járt errefelé, érintetlen volt a hó, néha a combunkig ért. Jól kifulladtunk, mire a fához értünk.
Kisebbnek látszott, mint emlékeztem, de csak amiatt, hogy betakarta a hó.
- Ez gyönyörű! - mondta Grace. - Már tudom is, hová fogom állítani.
Hármunknak félórába telt, mire elfűrészeltük a törzsét. Ha egyedül csinálom, kevesebb időre lett volna szükségem, de a többiek is segíteni akartak.
Végül én vágtam ki, és amikor dőlni kezdett, felkiáltottam, hogy „Vigyázz, fa!”, ami, a méretét figyelembe véve, túlzott elővigyázatosság volt. Utána felkötöztük a szánkóra, és elhúztuk a kis faházig.
Talpazat nem volt, így beleállítottuk abba a vödörbe, amelyben a havat tároltuk az ételek hűtésére, majd a sarokba támasztottuk. Grace bekapcsolta a rádiót, és addig keresgélt, amíg az egyik rádióadón karácsonyi dalokra talált.
Bing Crosby énekelt, míg körbetekertük a fát az ezüstfüzérekkel, és felraktuk a díszeket.
Grace elővette a koszorút. - Tudom, ez hová való! - mondta, és kiakasztotta a Vargas-képen látható fürdőruhás nő fölé, akit közben elnevezett Bettynek.
Meglepetésünkre az egyik villanyégősor működött. - Igazi karácsonyi csoda - jegyezte meg Grace.
Azóta sem tudom, hogy viccelt-e vagy sem.
Tizenegy
ABBAN AZ ÉVBEN december huszonnegyedike hétfőre esett. A Queen zárva volt, de nem azért, mert Dick úr azt szerette volna, hogy a családunk körében lehessünk, hanem mert a hosszú évek tapasztalata megtanította, hogy többet veszít a nyitva tartással, mint ha aznap bezárna.
A délelőttöt vásárlással töltöttem. Anyám tanácsára Joelnek vettem egy új baseball-labdát és baseballkártyákat. Anyámnak orgonaillatú kölnit és kis ékszerdobozt
vásároltam,
apámnak
pedig
a
kedvenc
csemegéit:
szardíniakonzervet, szalámit és egy kis üveg heringet.
Három hete készültem valamire, amivel meglephettem Grace-t. Nagyon szerettem volna a karácsonyestét vele tölteni, de tisztában voltam vele, hogy ez megoldhatatlan. Olyankor az egész család felkerekedik, és elmegyünk karácsonyi dalokat énekelni. Egyébként is abban reménykedtem, hogy másnap találkozhatunk.
Karácsonykor a szüléink fontosnak tartották, hogy a rokonokat meg-látogassuk. Miután Utahba költöztünk, sok nagybácsi és nagynéni lakott elérhető közelségben. Viszont ahhoz, hogy a Grace-nek szánt meglepetésem megvalósulhasson, nélkülem kellett volna, hogy menjenek. Azt is kigondoltam már, hogyan maradhatnék otthon.
Hazatérve elrejtettem az ajándékokat a garázsban, míg Joel elment a szüleimmel vásárolni. Hátramentem a kis faházhoz, egyet kopogtam, majd bemásztam. Grace-t készületlenül érte a jövetelem. Sírt.
- Mi a baj?
Megtörölte a szemét a keze fejével. - Semmi.
Leültem mellé. - Csak van valami. Nekem elmondhatod.
- Most, hogy terhes vagyok, könnyebben sírva fakadok... - Újra zokogni
kezdett.
Átkaroltam. - Mi a baj? - kérdeztem ismét.
Felzokogott. - Hiányzik a mamám.
Közelebb vontam magamhoz. - Sajnálom.
- Én... - szipogta - nem értem, hogy választhatta őt, és nem engem. Én sem értettem. Vártam, amíg kicsit megnyugszik, aztán megszólaltam: - És mondd csak...
- Mit?
- Milyen a karácsony Hawaiin?
Szipogott. - Más.
- Hogyan más?
- A Mikulás fürdőnadrágban jön.
- Az nem valami szép látvány.
Megtörölte a szemét. - És szörfdeszkán. Hawaii-mintás ingben.
- Nagyon divatos. És még?
- Mivel nincsenek kémények, az ajándékot az ajtó elé teszi le.
Megsimogattam az arcát. - Megtanítod, hogyan mondják a helybeliek, hogy
„Boldog karácsonyt!”?
- Mele Kalikimaka.
Megpróbáltam. - Mel... vin Kava... vagy mi.
- Nem olyan nehéz. Mondd utánam: Mele Kalikimakal
- Mele... vagy amit akarsz.
Nevetett. Boldogan hallgattam. - Tudom ám, hogy miben sántikálsz! -
mondta.
- Tudod?
- És hatott.
- Örülök.
- Szeretlek - mondta.
Homlokon csókoltam. - Bárcsak veled tölthetném a mai estét!
- Én is szeretném. De nem lesz baj.
- Ígérd meg, hogy csak jó dolgokra fogsz gondolni. Nagy meglepetés vár rád holnap. De csak ha megígéred!
- Megígérem.
Megcsókoltuk egymást, és addig tartottam átölelve, míg hallottam, hogy a családom visszatért a vásárlásból.
KARÁCSONY REGGELÉN mindig Joel ébredt elsőnek, néha embertelen idő-pontokban, mint például hajnali négykor. így aztán életbe léptettük a
„napkelteszabályt”, ami azt jelentette, hogy csak akkor keltjük fel a szüleinket, amikor világosodni kezd. Aznap felhős volt az ég, Joel ezért későbbre tette az ébresztésüket.
A mi családunkban a karácsony reggelnek kőbe vésett menetrendje volt.
Úgy kezdődött, hogy bementünk a szüléink szobájába, és felolvastuk Lukács evangéliumának a második részét. Nem tudom, honnan emlékezett rá anyánk, ki következik a felolvasásban, vagy tényleg em- lékezett-e rá, de úgy tűnt, hogy mindig tudja.
Aznap reggel én voltam soron, hogy olvassak. Életemben először azok a sorok jelentettek is valamit.
- És lön azokban a napokban, hogy Augustus császártól parancsolat adaték ki... Felmené pedig József is Galileából... a Dávid városába.... hogy beírattassék Máriával, a ki néki jegyeztetett feleségül, és várandós vala. És szülé az ö elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyezteté őt a jászolba, mivelhogy nem volt nékik helyök a vendégfogadó házánál.
Azt hiszem, akkor értettem meg, mit élhetett át Mária. Grace gyermeket
várt, és én befogadtam őt a kis faházba, amely nem volt sokkal jobb, vagy legalábbis nem sokkal szebb, mint egy istálló.
- Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!
Miután a rész végéhez értem, anyáékkal közösen imádkoztunk, aztán apa előszedte az öreg Brownie filmfelvevőjét, és kiment a nappaliba. Majd bekiáltott, hogy jöhetünk, és úgy irányított bennünket, mint valami hollywoodi filmrendező.
A karácsonyfa alatt nem volt olyan sok ajándék* mint a régi időkben, de ezen nem csodálkoztunk. A szüléink úgy rendezték el, hogy azok minél többnek látsszanak. Azt azonban észrevettem, hogy egymásnak nem vettek ajándékot.
Joel kapott tőlük új baseballkesztyűt és ütőt, ennél többre nem is vágyott, valamint tengerészkék pulóvert és szürke nadrágot, tőlem pedig a baseball-labdát és a baseballkártyákat.
Én skót mintás pulóvert kaptam a szüleimtől, barna kordbársony nadrágot, két társasjátékot és egy indiános könyvet, Joeltől pedig nagy zacskó gumicukrot.
Miután kibontottuk az ajándékokat, anya és apa visszament a szobájába, mi Joellel birtokba vettük új kincseinket. Egy óra múlva anya előjött, hogy reggelit készítsen. Éppen az egyik társasjátékot állítottam fel, amikor anya odajött, és leült mellém.
- Sajnálom, hogy idén csak ennyire futotta - mondta.
- Hiszen ez rengeteg! - tiltakoztam hevesen. - Különben sem erről szól a karácsony.
Anya nem válaszolt azonnal; amikor felnéztem, láttam, hogy büszkén tekint rám. - Eric, nem tudok mindenről, ami veled történik. De azt tudom, hogy nem volt könnyű ez az év számodra. Elvesztettük az otthonunkat, új iskolába kellett
menned, minden barátodat ott kellett hagynod. Mégis nagyobb fiú lettél!
Annyira büszke vagyok rád. Talán nem is olyan nagy baj, hogy Utahba költöztünk.
Elmosolyodtam. - Nem bizony. .
Visszamosolygott rám. - Gyere, menjünk reggelizni!
ANYA mindig különleges reggelit készített karácsonykor: áfonyakrémes muffint, héjában sült krumplit cheddar sajttal és kolbászos rántottát. Legalább annyira vártuk az ünnepi reggelit, mint a karácsonyfát.
Utána segítettünk anyának leszedni az asztalt. Joel meg én felvettük az új pulóverünket és nadrágunkat, anya és apa ünneplőbe öltözött. Én közben bementem a fürdőszobába, fogtam egy törlőkendőt, forró vizet engedtem rá, majd a homlokomhoz szorítottam, míg a fejem meleg nem lett. Aztán megtöröltem az arcomat, és bementem a szüléink szobájába.
- Anya!
Anya éppen a kezét krémezte. - Igen, drágám?
- Nem érzem jól magam. Azt hiszem, lázas vagyok.
Rám nézett. - Mintha kipirultál volna. - Az arcát a homlokomhoz szorította.
- Meleg vagy.
- Nem maradhatnék itthon?
Elkomorodott az arca. - Nekünk is itthon kellene maradnunk veled.
Erre a válaszra nem számítottam. - De anya, tizenöt éves vagyok!
- Tudom. De karácsony van. Ilyenkor azt szeretem, ha mindnyájan együtt vagyunk.
- Nem akarom elrontani a napotokat.
Megsimogatta a fejemet. - Rendben. Feküdj le, hozok aszpirint.
Ágyba bújtam. Pár perc múlva megjelent a szobánkban két aszpirinnel és
egy pohár vízzel a kezében. - Tessék!
- Köszönöm. - Bevettem a két gyógyszert, majd visszaadtam a poharat anyának.
- Mindjárt indulunk. Kérsz még valamit?
- Nem, köszönöm.
- Ha bármire szükséged volna, Estelle néninél vagy később Gail néninél elérsz minket. Este csak későn jövünk haza.
- Rendben. Erezzétek jól magatokat!
- Gyógyulj meg! - Homlokon csókolt. - Már hűvösebb a homlokod.
- Biztosan az aszpirin teszi.
Mosolygott. - Boldog karácsonyt, Eric!
- Boldog karácsonyt, anya!
Öt perc múlva bejött Joel. Dühös volt. - Te hazudós! Most mehetek egyedül.
- Sajnálom.
- Dehogy sajnálod! Vele akarsz lenni, ugye?
- Különleges terveim vannak.
- És velem mi lesz? - Az ajka mintha sírásra görbült volna, aztán kiviharzott a szobából.
Mihelyt a Darázs kigördült az udvarról, felkeltem, és átmentem a szüléink szobájába. Kihúztam anya szekrény fiókját, kivettem belőle egy selyemsálat.
Aztán nekifogtam, hogy előkészítsem a meglepetést. Egy óra is eltelt, mire végre elindultam Grace-ért.
- JÖVÖK! - mondta Grace, amikor kilépett a faházból. Két kis csomag volt a kezében.
- Mik ezek? - kérdeztem.
- Én is készítettem meglepetést.
Amikor elértünk a házhoz, előhúztam a sálat a zsebemből. - Mielőtt bemennénk, bekötöm a szemedet.
- Jaj de izgalmas!
Összehajtottam a sálat, bekötöttem vele a szemét, majd a karjánál fogva bevezettem a konyhán át az étkezőbe. Elvettem tőle a két kis dobozt, és letettem az asztalra.
- Válj egy kicsit! Ne menj sehová!
- Kókuszdió illatát érzem - jegyezte meg. - Mit csinálsz?
Bekapcsoltam a nappaliban a sztereó lemezjátszót. Ukulele vidám pengetésének hangja töltötte be a helyiséget.
- Ez hawaii zene - ismerte fel.
Ahogy ott állt bekötött szemmel, megcsókoltam Grace-t. Azt hittem, szélesebben már nem is tud mosolyogni, de tudott. - Ez finom meglepetés -
mondta.
- Ez nem meglepetés, csak jó alkalom. - Levettem a szeméről a sálat.
Megdörzsölte a szemét, és körbenézett.
- Mele Kalikimaka! - mondtam. - Isten hozott Hawaiin! - Anya National Geographic magazinjaiból kivágtam fényképeket Hawaiiról (meg olyan szigetekről, amelyekről azt gondoltam, hogy hasonlítanak rá), azokkal díszítettem a falakat. Az asztalra bambuszkeretes nádterítőt raktam, két kókuszdióhéjba pedig egy-egy gyertyát állítottam.
- Gyertyák! - suttogta Grace.
- Tiki fáklyákat akartam, de sehol sem találtam.
Nevetett. - Még szerencse. Hogy magyaráznád meg a szüleidnek, hogy azért égett le a házuk, mert luaupartit tartottál egy hazulról elszökött lánynak?
Mosolyogtam. - Mielőtt leülnénk enni, illően fel kell öltöznünk. - Felvettem
egy kisebb dobozt az asztalról. - Ez a tiéd.
- Az enyém? - Megemelte a doboz tetejét, és felragyogott az arca. Kivette a ruhát a dobozból.
- Egy igazi hawaii muumuu.
Széthajtotta a ruhát. - Ó, ez gyönyörű! Felvegyem?
Bólintottam. - Emlékszel, hol van a fürdőszoba?
- Emlékszem.
- Válj még! - Odaadtam neki egy másik dobozt. Izgatottan vette le a fedelét. A dobozban élénkvörös virág volt. - Ezt a hajadba tedd!
Grace sugárzott a boldogságtól. - Mindjárt jövök.
Kiment a folyosóra, onnan pedig a fürdőszobába. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, a szobámba igyekeztem, felvettem egy piros hawaii inget, és a nyakamba akasztottam egy műanyag leit. Aztán visszatértem az étkezőbe.
Mikor Grace megjelent, elállt a lélegzetem. Soha nem láttam még szebbnek. A szeme csillogott, a ruha finom anyaga rásimult a testére. Olyan gyönyörű volt, hogy szóhoz sem jutottam.
- Nézzenek oda! - mondta. - Nagyon csinos vagy.
- Én inkább téged nézlek.
- Köszönöm - mondta szégyenlősen. - Tetszik ez a virág. Azt hittem, hogy műanyag, de valódi.
- Tényleg műanyagnak néz ki. Úgy hívják, flamingó virág. De gondolom, ezt már úgyis tudod.
Nem válaszolt, csak mosolygott rám.
- Neked is vettem egy leit, de az műanyag - folytattam, és miközben a nyakába akasztottam a színes virágfüzért, megcsókolt.
- Mele Kalikimaka neked is! - suttogta.
Kihúztam az asztal mellől egy széket, hogy leülhessen. - Luaumenüvel
készültem. Legalábbis olyasmivel, amit Utahban is lehet kapni. Mindjárt hozom.
Kimentem a konyhába, és behoztam az első fogást. Ananászdarabkák voltak sűrű szirupban, illetve két pohár pina colada, amelyekbe kis napernyőket állítottam. Grace tapsolt örömében.
- Dolgozik egy polinéziai nő a Heller’s cukrászdában, ő magyarázta el, mit készítsek.
A következő órában ettünk még sonkát fehér rizzsel, rizsgombócokat, édes burgonyát.
Miután az utolsó fogással is végeztünk, Grace megjegyezte: - El sem hiszem, hogy mindezt te készítetted.
- Többé-kevésbé. A kivétel a következő fogás.
- Az mi?
- Örülök, hogy megkérdezted. - Kimentem a konyhába, és behoztam egy ananásztortát. - Hát a desszert.
Letettem az asztalra, és vágtam belőle két szeletet, az elsőt neki adtam.
Visszaültem a helyemre, és kíváncsian néztem Grace-t. Evett egy nagyobb falatot.
\
- Milyen?
- Finom.
- Ilyen tortát esznek Hawaiin?
Felszúrt a villájára egy falatot, aztán a szájam elé tartotta. - Kóstold csak meg!
Néhány másodpercig csak szótlanul néztük egymást. A korábbi feszült izgalmat békés boldogság váltotta fel. - Emlékszel, amikor azt kérdeztem, hogy honnan tudja az ember, ha tényleg szerelmes?
- Igen.
- Most már tudom.
Grace szeme megtelt könnyel. Odajött hozzám, az ölembe ült, a fejét a mellkasomra hajtotta, és sírva fakadt. Gyengéden megsimogattam a hátát, hogy vigasztaljam.
- Ez életem legszebb napja - szipogta. - Te vagy a válasz minden imádságomra. - Letörölte a könnyeit.
- Nézd, mindjárt elalszanak a gyertyák - mondtam.
Grace a gyertyákra nézett. - Mielőtt a második is kialszik, mondd, mit szeretnél tudni? - kérdezte.
Sokáig gondolkodtam a válaszon. Aztán elkomorodtam, és az ő mosolya is elhalványult. - Mi van?
Lesütöttem a szemem, nem mertem kimondani, amire gondoltam. - Semmi.
- De mégis, mi van?
Nagyot sóhajtottam. - Azt szeretném tudni, hogyan végződik majd ez az egész.
Lassan kifújta a levegőt, majd a gyertyaláng felé fordult, és belenézett.
Örökkévalóságnak tűnt, mire megszólalt. - Elmegy a nevelőapám.
- Hová?
- Ahol már soha senkit nem tud bántani többé.
Vártam, de nem mondott többet. - Te hol vagy?
Nem válaszolt.
- Látod Hawaiit?
Belenézett a lángba, és láttam, hogy szomorúság suhan át az arcán. Aztán hirtelen felém fordult, mintha a láng elengedte volna bűvköréből. - Hawaiit itt látom magam körül - mondta, és megcsókolt. - Gyere, táncoljunk! - Megfogta a kezem, és felálltunk.
Lassú zene szólt, egy hawaii altatódal. Grace átkarolta a nyakamat, a fejét a
vállamra hajtotta. Én átöleltem a derekát, és gyönyörrel töltött el, hogy a testét magamhoz szoríthattam. Gyengéden ringatóztunk. Életem legszebb pillanatai voltak. Aztán váratlanul hátrahajolt. - Nem voltam teljesen őszinte hozzád -
mondta.
- Mivel kapcsolatban?
- ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni rám.
- Nem tudsz olyat mondani, amiért haragudnék rád.
- Akkor jó. - Becsukta a szemét, majd a homlokát az enyémhez hajtotta. -
Sohasem jártam Hawaiin.
- Micsoda?
- Cheyenne-ben nőttem fel, Wyomingban.
Abbahagytuk a táncot. - Wyomingban?
- Hawaii csak olyan hely volt, ahová nagyon vágytam. Ahogy mások a mennyországba vágynak. Azután, amit Stan... - egy pillanatra megakadt a gyűlöletes név kimondásakor - művelt velem, gondolatban oda menekültem. -
Rám nézett. - Hawaiiról eddig csak álmodtam, de te most elhoztad nekem. -
Könnyek folytak le az arcán.
- Nem számít, honnan jöttél - mondtam. - Csak az a fontos, hogy itt vagy -
Megpróbáltam újra magamhoz vonni, de ellenállt.
- Még valamit el kell mondanom. - Egy pillanatra lesütötte a szemét, majd újra rám nézett. Félresimított egy homlokába hulló hajfürtöt. - Felhívtam a nagynénémet.
- Azt, aki gyűlöl téged?
- Nem gyűlöl. Nagyon kedves volt. Megtudtam, hogy mi történt közte és anyám között. Mielőtt anya hozzáment Stanhez, a nagynéném megmondta neki, hogy szerinte Stan kétes alak, és anyának nem volna szabad hozzámennie.
Anyám ettől kiborult, és közölte a nővérével, hogy többé szóba sem akar állni
vele. Aztán elmondta az egészet Stannek, aki felhívta a nagynénémet, és üvöltve közölte vele, ha még egyszer telefonál, vagy megjelenik a házuknál, nagyon megbánja. A nagynéném aggódott miattunk, különösen miattam. Amikor elmondtam neki, hogy megszöktem, nem lepődött meg. Azt mondta, költözzek hozzá.
- Denverbe?
Grace bólintott.
- Mindent elmondtál neki?
- Elmondtam, hogy terhes vagyok.
- És mit szólt?
- Nem kérdezte, hogy ki az apa. Még nem akartam elárulni neki. Azt mondta, jó, hogy felhívtam, és segíteni fog nekem. Azt akarta, hogy azonnal utazzam oda hozzá.
- Mikor volt ez?
- Múlt pénteken. Azt mondtam, hogy karácsony előtt nem mehetek.
- Miért nem?
Meglepődve nézett rám. - Hát miattad. Nem akarlak elhagyni.
Most az én szemem telt meg könnyel. Alig tudtam megszólalni. - De ez jó hír, ugye? - Igyekeztem boldognak hangzani.
- Igen, jó hír.
- Mikor utazol?
- Pénteken. - Hirtelen elmosolyodott. - Velem jössz, ugye?
- Nem lehet.
- Tudom, hogy nem lehet. Én csak... - Szünetet tartott. - Nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Te vagy a legjobb barát, akivel valaha találkoztam. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha velem történt.
Szorosan magamhoz öleltem, és tovább táncoltunk, míg a lemez a végéhez
nem ért. Aztán a lemezjátszóhoz mentem, és visszaraktam a tűt a lemez elejére.
Közben Grace már leült a székére.
- Én is hoztam neked ajándékokat - mondta.
Leültem mellé. Odaadta a két ajándékot. Az egyik kis doboz volt, fényes piros papírba csomagolva. A másik pergamentekercs volt, sárga szalaggal átkötve. - Nem olyan szépek, mint a tieid - mondta.
- Majd meglátom. - Először a dobozt bontottam ki a csomagolásából. Kék bársony ékszerdoboz volt, amelyben ezüstmedalion lapult.
- Nem arra való, hogy a nyakadban viseld - magyarázta Grace hanem hogy magadnál tartsd. Nyisd ki!
Felhajtottam a medalion fedelét. Az egyik felében, kis üveglap alatt Grace arcképe volt, a másikban, szintén üveglap alatt, Grace hajfürtje.
- Azt gondoltam, bármi történjen, így mindig melletted leszek.
Bármi történjen. Ahogy ezt kimondta, félelem költözött a lelkembe.
Odaadta a pergamentekercset.
Óvatosan kibontottam. Egy vers volt, az ő gyönyörű kézírásával. Hangosan felolvastam:
Bárcsak
Grace Webb verse
Bárcsak úgy ragyoghatnék az életedben, ahogy te az enyémben!
Bárcsak szerethetnélek olyan mélyen, mint te engem!
Bárcsak meggyógyíthatnám a szívedet, mint te az enyémet!
Bárcsak adhatnék neked annyi reményt, mint te nekem!
Ó, bárcsak maradhatnék veled örökre!
Megcsókoltuk egymást, és addig tartottam a karomban, amíg besötétedett.
Aztán felhívtam Gail nagynénémet, hogy beszéljek anyával. Anya megkérdezte, hogy vagyok, és ettem-e valamit. Azt mondta, körülbelül egy óra múlva itthon lesznek. Grace segített rendet rakni, majd kimentünk a kis faházba, és egymást átölelve addig beszélgettünk, amíg meg nem hallottuk a Darázst. Talán ez volt az egyetlen jó a furgonunkban, hogy már messziről hallani lehetett. Visszamentem a nagy házba, és ágyba bújtam.
Anya bejött megnézni, hogy vagyok.
- Piros a szemed - mondta.
- Tudom. De rendbe jövök.
Joel nem szólt hozzám. Nem mintha számított volna. Grace pár nap múlva elmegy, gondoltam. Fogalmam sem volt, mit csinálok nélküle.
Életem leggyönyörűbb és egyben legszomorúbb napját éltem át.
120 I Richard Paul Evans
AHOGY várható volt, az ünnepek utáni nap unalmasan telt a Queenben.
Tizenegykor bezártam a gazdasági bejáratot, biciklire ugrottam, és gyorsan hazakerekeztem.
Amikor befordultam az utcánkba, furcsa hangokat hallottam, torzított beszédfoszlányokat, majd rádiós zörejeket. Kétháznyira voltam tőlünk, mikor megláttam a szokatlan hangok forrását. Fekete-fehér járőrkocsi parkolt a házunk előtt. Vissza akartam fordulni, mégsem tettem. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Amikor leállítottam a kerékpárt a garázsban, átfutott az agyamon, hogy talán szólnom kellene Grace-nek.
Ehelyett a hátsó ajtóhoz mentem, és abban reménykedtem, hogy a rendőrautó nem amiatt áll a ház előtt, amitől rettegtem. Talán inkább ki-derítették, hogy lógtam az iskolából.
- Megjöttem! - mondtam, amint beléptem a*házba, és elindultam a szobámba vezető sötét folyosóra.
- Eric! - szólt ki anya a nappaliból.
Megálltam. A szívem hangosan dobogott.
- Gyere be, kérlek!
Apám a karosszékében ült, anya mellette egy széken, amit a konyhából vitt be. Két rendőr ült a kanapén. Mindnyájan rám néztek.
Az egyik rendőr fiatal volt, magas, szőke hajú, a másik idősebbnek nézett ki, testesebb volt, kopaszodó, és olyan alacsony lehetett, mint anyám. Apa dühösnek látszott, anya feszültnek.
- Igen? - Igyekeztem nyugodt hangon szólni.
Az idősebbik rendőrtiszt szólalt meg először: - Eric, Steele rendőr vagyok a
Salt Laké megyei seriffhivataltól. A kollégám Buttars rendőr. Ismeri ezt a fiatal lányt? - Azt a plakátot mutatta, amelyen Grace fényképe volt, és amit a Queenben meg más helyeken is láttam.
Kiszáradt a torkom. Nyeltem egyet.
- Eric! - mordult rám apám. - Felelj nekik!
- Persze. Mindenki látta. Az iskolánkba jár.
- Tudod, hol tartózkodik?
- Nem. - A falon lévő egyik családi fotót néztem mereven.
- Egy tanú azt állítja, hogy láttak benneteket együtt - mondta a fiatalabb rendőr.
- Ki mondta? - kérdeztem.
- Az most nem fontos.
Hogyne volna fontos! - Nem tudom, hol tartózkodik - mondtam.
- Láttad a múlt héten?
- Mondom, hogy nem tudom! - kiáltottam.
A kitörésem mindenkit meglepett, engem is. Egy ideig mindenki hallgatott, aztán Steele rendőr szólalt meg: - Fiatalember, ez roppant komoly ügy. Valakit az akarata ellenére elvinni emberrablásnak minősül. Olyan bűn, amiért súlyos börtönbüntetés jár.
- Én nem raboltam el őt.
- Eric! - szólalt meg anyám. - Hol van Madeline?
Elnéztem mellettük. Gyenge voltam ehhez. Tudtam, hogy tudják. A gyomrom görcsbe rándult. - Elmehetek?
- Eric! - mondta anyám. - Tudod, hol van Madeline Webb?
Pár perc hallgatás után mély lélegzetet vettem, és azt feleltem: - Nem mondhatom meg.
- Nem tudod vagy nem akarod megmondani? - kérdezte gyanakodva a
fiatalabb rendőr.
Anyám halkan megszólalt: - Eric, ha tudod, hogy hol van, meg kell mondanod.
- Nem tehetem.
Steele rendőr szólalt meg: - Fiatalember...
Anyám közbevágott, még mindig nyugodt hangon: - Miért nem mondhatod meg, Eric?
- Mert bántani fogják.
- Kicsoda? - kérdezte anyám.
Nem mondhatom meg.
Steele rendőr rám nézett, majd a társára. - Fiam - fordult felém mi többször is találkoztunk Madeline szüleivel. Biztos vagyok benne, nem engednék, hogy bántódása essen. Szerető szülőként nagyon aggódnak érte, ahogyan bárki más a lánygyermekéért.
Ránéztem. Tényleg ennyire ostoba?
A fiatalabb rendőr vette át a szót: - Fiam, te egy szökevényt rejtegetsz.
Tedd, amit tenned kell, és mondd meg, hol van!
A padlót bámultam egy ideig, közben tisztán hallottam a konyhai óra ketyegését.
- Eric! - kiáltott rám apám. Összerezzentem, de nem szóltam egy szót sem.
Nem tudom, mennyi ideig maradtunk így. Úgy éreztem magam, mintha én is szökevény volnék, aki rendőröktől körülkerített házban rejtőzik. Addfel magad!
Innen nincs menekvés, Eric! Nagyon hasogatott a fejem.
- Mondd meg, hol van! - szólt Steele rendőr barátságos hangon.
Nagyot sóhajtottam, aztán lassan kimondtam: - A kis faházban.
Steele rendőr anyámhoz fordult. - Mit mondott?
Anyám együtt érzőén nézett rám. - A fiaink építettek egy kis faházat a kert
végében - magyarázta.
A két rendőr azonnal felpattant a kanapéról. Kétségkívül lelkesítette őket a tudat, hogy ők lehetnek azok, akik megtalálják az eltűnt lányt, és hazaviszik. A szememben ők ellenségek voltak, végtelenül ostobák, mint amilyennek minden felnőttet láttam. És a szüleim együttműködtek velük, segítettek az ellenségnek.
- Vezess oda! - mondta a fiatalabb rendőr.
Észrevettem magamon, hogy feszült pillanatokban a figyelmem mindig közönséges dolgokra terelődik. Gondolom, eg valami védekező reakció volt.
Akkor éppen nem láttam mást, csak a rendőr lábát. Addig bámultam a lábat, amíg fel nem ocsúdtam, hogy apám a torkát köszörüli.
Csalódottság volt a szemében, de nem törődtem vele. Az ő csalódottsága eltörpült az enyém mellett. Életemben először mértem össze az én véleményemet az övével. De többről volt szó. En szeretetből és köte-lességtudatból cselekedtem, míg ő tudatlanságból. Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor felnőtté váltam.
Steele rendőr hozzám lépett, megfogta a karom.
- Menjünk!
- Fel kell vennem a bakancsomat. - Kimentem érte a konyhába. Megfordult az is a fejemben, hogy kiszaladok a faházba, és figyelmeztetem Grace-t, de Steele rendőr árnyékként követett. Fogtam a bakancsomat, és visszamentem a nappaliba. Leültem a padlóra, és elkezdtem felvenni. Persze nem húzhattam sokáig az időt.
Kiléptünk a bejárati ajtón, majd a hóban taposva elindultunk visszafelé a kocsifelhajtón. Úgy éreztem, mintha a bakancsom az akaratom ellenére vinne.
Aznap este még a hold is elárulta Grace-t. Tisztán ragyogott, alig takarták sötét felhők. A havas táj szinte világított előttünk. Úgy éreztem magam, mint Júdás, aki a Getsemáne-kertbe vezeti a rómaiakat. De Jézus legalább tudta,
hogy elárulták Nehezen viseltem, hogy Grace nem tudja, mi vár rá.
Aztán belekapaszkodtam egy gondolatba, mint fuldokló a szalmaszálba.
Talán mégis tudta, hogy jönni fogunk. Talán hallotta a rendőrautó adó-vevőjét.
Persze hogy hallotta. Én az utca végéből hallottam. Vagy talán előre látta a gyertyalángban.
Pár méterrel a kis faház előtt megálltunk.
- Ez az a hely? - kérdezte Steele rendőr.
Nem válaszoltam. Ostoba kérdés volt.
Odament a házhoz, mintha azt vizsgálná, milyen munkát végeztünk Joellel.
Aztán az ajtóra mutatott. - Ez az egyetlen bejárat?
Bólintottam.
A rendőr nekitámaszkodott a ház falának, majd közel hajolt, és erőteljesen bekopogott az ajtón. - Madeline, Steele rendőr vagyok a Salt Laké megyei seriffhivataltól!
Mindannyian az ajtót néztük. Semmi válasz.
- Madeline, nem akarunk bántani. Csak azért vagyunk itt, hogy meg-bizonyosodjunk róla, nem esett bántódásod.
Nem hallatszott mozgás odabentről. A rendőr fél térdre ereszkedett, és belökte az ajtót. Odabenn olyan sötét volt, mint valami barlangban.
- Lehet, hogy elment - mondtam dühösen. - Valószínűleg tudta, hogy maguk jönni fognak.
A rendőr rám nézett. - Honnan tudta volna? - kérdezte.
- Ő tud dolgokat.
- Hozz elemlámpát! - mondta Steele rendőr a társának.
Buttars rendőr elsietett, bakancsa alatt ropogott a hó. Anyám tekintetét éreztem magamon, de nem néztem rá. Senkire sem néztem. Csak az ajtót lestem, és rettegtem, hogy Grace egyszer csak megjelenik. Ahogy múltak a percek,
reménykedni kezdtem, hogy talán elszökött.
Örökkévalóságnak tűnt, mire a fiatalabb rendőr visszatért. A kezében olyan hosszú elemlámpa volt, amit gumibotként is használhatott volna. Átadta Steele rendőrnek, aki kitárta az ajtót, és bevilágított. Aztán hátranézett, és bólintott.
Meghűlt bennem a vér. Elképzeltem Grace-t, amint a sarokban össze-kucorodva reszket a félelemtől. Legszívesebben nekimentem volna a rendőrnek, és bekiáltottam volna Grace-nek, hogy meneküljön. De nem tettem. A bűntudattól és a félelemtől földbe gyökeredzett a lábam.
- Te vagy Madeline Webb? - kérdezte a rendőr. Nem hallottam Grace hangját, de Steele rendőr testbeszédéből megértettem, hogyan reagált a kérdésre.
- Gyere, Madeline! Ideje hazamenni.
Ekkor meghallottam Grace suttogását. Nem értettem, mit mond, de a hideg futkosott a hátamon. Csak arra vágytam, hogy elszaladhassak. A Bibliában szó van egy bűnösről, aki annyira szégyellte magát a bűne miatt, hogy azt kívánta, bárcsak maga alá temetné egy hegy. Én akkor arra a hegyre vágytam. Vagy Hruscsov egyik atomrakétájára.
A rendőr félreállt az ajtóból, és akkor megláttam Grace-t - keze a hóban, feje az ajtónyílásban. Feltápászkodott. Semmi nem volt nála, csak a kabátja.
- Jól vagy? - kérdezte Steele rendőr, mire Grace bólintott. Nem nézett rám.
Nem tudom, mit tettem volna, ha rám néz. - Akaratod ellenére tartottak itt?
- Nem.
- Ugye nem próbálsz meg elszökni előlünk? Ugyanis nem akarunk megbilincselni.
\
- Ne érjenek hozzá! - szakadt ki belőlem.
Akkor rám nézett, és a tekintetéből megértettem, hogy többé már nem az enyém. Nincs jogom hozzá, hogy felemeljem a szavamat érte.
Steele rendőr a vállára tette a kezét, és gyengéden indulásra bírta. Előttünk
ment, a rendőrök kétoldalt kísérték. A szüleim mögöttem jöttek. Mikor a járőrkocsihoz értünk, a fiatalabb rendőr kinyitotta a hátsó ajtót, és Grace beszállt. Nem nézett rám.
A szüleim mellettem álltak, a kocsifeljáró végén. Azóta sem éreztem magam annyira magányosnak, mint akkor. Eltávolodtam magamtól, önutálat kínzott. A rendőröket már nem is emberi alakoknak láttam, hanem árnyaknak, akárcsak Grace-t. A környék a Styx partján elterülő holtak birodalmává vált a számomra.
Felbőgött a rendőrautó motorja, felgyúltak a reflektorok, a fény elvakított bennünket. A jármű kigurult a kocsifelhajtónkról, felverte a jeges murvát.
Mozdulatlanul álltam. Mindazok után, amiken keresztülmentünk Grace-szel, ilyen egyszerűen elvették tőlem.
Apám törte meg a csendet. - Gyerünk, Eric! Majd reggel beszélünk.
Anyám csak annyit mondott: - Helyesen cselekedtél.
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a szüleim minden gonoszságra és ostobaságra képesek, mint bárki más ebben a világban. Éppen úgy képesek a gonoszságra, mint én.
Szó nélkül bementem a házba. Lerúgtam a bakancsot, és bevonultam a szobámba. Sötét volt, Joel már órák óta ágyban volt. Levetkőztem, és bemásztam az ágyamba. Nevetségesnek tűnt, hogy most aludnom kell. Fájt a gyomrom. Szerettem volna kihányni az egész estét.
Hirtelen észrevettem, hogy Joel ébren van. Kis idő múlva halkan megszólalt: - Elvitték?
Egy darabig meg sem bírtam szólalni. Mindaz a düh, félelem és keserűség, ami addig összegyűlt bennem, egyszerre tört ki. Ledobtam magamról a takarót, és az öcsémre kiáltottam: - Te árultad el! Megígérted, hogy senkinek sem fogod elmondani, mégis elárultad!
- Nem! Senkinek sem beszéltem róla!
- Hazudsz! - sziszegtem. - Es biztos lehetsz benne, hogy bántani fogják.
Tudod, mit fog művelni vele a nevelőapja? Es az a te bűnöd lesz!
Joel kétségbeesetten tiltakozott: - Eric, senkinek sem szóltam egy szót sem, hidd el!
A szívem mélyén tudtam, hogy igazat beszél, de nem voltam ura az érzelmeimnek. - Soha többé nem állok szóba veled! Soha. Gyűlöllek!
A szavaimat súlyos csend követte. Később hallottam, hogy Joel halkan sír a takarója alatt, és azt ismételgette: - Nem én voltam...
Aznap elkövettem a második árulásomat.
NEM EMLÉKSZEM, mikor ébredtem fel másnap, de már senki nem volt otthon.
Ránéztem Joel ágyára; gondosan be volt vetve. Visszadőltem, néztem a plafonon a repedéseket, próbáltam elvonni a figyelmem mindarról, amit éreztem. A szívem úgy fájt, mint azelőtt soha. Grace elment. Megszakítottam a kapcsolatot az öcsémmel, és lelepleztem bűnös szüléimét. Teljesen magamra maradtam. Először fordult velem elő, hogy meg akartam halni.
Az teljes képtelenségnek tűnt, hogy Grace gondtalanul éli tovább az életét.
Vagy lehetséges volna, hogy minden rendben van vele? Hogy a rendőrök igazat mondtak, és a szülei tényleg gondoskodnak róla? Na persze, Kennedy és Hruscsov együtt golfozik.
Még ha nem esett is bántódása, én akkor is elárultam őt. Semmi sem hitethette el velem, hogy minden rendbe jön. Semmi sem jöhetett rendbe.
f
Es soha nem is fog.
ÚJÉV UTÁN, szerda reggel hasogatott a fejem, mintha beteg lettem volna.
Megoszlottak a gondolataim arról, hogy mi lesz, ha összefutok Grace- szel az iskolában. Egyrészt alig vártam, hogy viszontlássam, másrészt rettegtem a
találkozástól. Vajon mit fog csinálni?
Órák között kerestem a folyosókon, délben körbejártam az ebédlőt, aztán odamentem a szekrényéhez. Sehol nem láttam. Végül abban reménykedtem, hogy a spanyolórán ott lesz.
Korán odaértem a teremhez, és odakint vártam az óra kezdetéig. Amikor a tanterembe léptem, a padja felé pillantottam, de nem volt ott. Leültem a helyemre, és percenként lestem az ajtót. Miután becsöngettek, kénytelen voltam belenyugodni, hogy nem jön. Azzal magyaráztam, hogy miután sokáig volt távol, a szülei még nem engedik el. Vagy megtudták, hogy terhes. Azokban az időkben előfordult, hogy a megesett lányok eltűntek az iskolából. Ilyenkor a család elköltözött másik városba, hogy ne derüljön ki a szégyen.
Énem egyik része megkönnyebbült, hogy nem jött iskolába, a másik fele viszont szenvedett. Nagyon hiányzott Grace. Még ha gyűlölt, akkor is hiányzott.
Az órán képtelen voltam figyelni, de ez senkinek sem tűnt föl. Ki-csöngetéskor elkezdtem összepakolni, akárcsak a többiek, amikor Mrs. Waller megkopogtatta a táblát a vonalzójával. - Mindenki maradjon a helyén, szeretnék valamit mondani!
Elcsendesedtünk.
- Mint tudjátok, az egyik évfolyamtársatok, Madeline Webb jó ideje hiányzott az iskolából. Ma azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a téli szünetben váratlanul elhunyt. Őszinte részvétem mindazoknak, akik közel álltak hozzá.
A többiek felálltak, és kimentek a teremből. Én mozdulni sem bírtam.
Könnyek tolultak a szemembe, aztán leborultam a padra, és sírni kezdtem. Nem emlékszem, mennyi ideig zokogtam, aztán valaki megérintette a vállamat.
- Nagyon sajnálom, Eric - mondta Mrs. Waller.
Amikor végre összeszedtem magam, és meg tudtam szólalni, megkérdeztem: - Mi történt?
Habozott. - Nem mondhatom el - felelte végül.
Könnyes szemmel felnéztem rá. - A nevelőapja volt, ugye?
A tanárnő nem felelt.
- Megölöm.
- Börtönben van, Eric.
Újra sírni kezdtem. Mrs. Waller csak állt mellettem, és nem tudott mit mondani.
SZÁNDÉKOSAN késtem le az iskolabuszt. Gyalog mentem haza, nem futamodtam meg sem a fájdalom, sem a hideg levegő elől. Most értettem meg igazán, miért vágta meg magát Grace. Én a szívemet akartam kitépni a helyéből.
Amióta Utahban jártam iskolába, először fordult elő, hogy anyám otthon volt, mikor hazaértem. Ahogy rám nézett, a tekintetéből láttam, hogy tudja, mi történt Grace-szel. Szó nélkül bementem a szobámba, és becsaptam magam mögött az ajtót. Haragudtam anyámra, mert tudta, hogy mi történt.
Utánam jött, megállt az ajtó előtt. - Eric!
Nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy érezze, szükségem van lelki támaszra. - Mit akarsz?
- Hallottad...?
- Mit?
- Hallottál Madeline-ről?
- Mi van vele?
- Sajnálom - mondta, és elment.
A KÖVETKEZŐ két napban senkihez sem szóltam otthon. Láttam, hogy fájdalmat okozok vele, és ennek örültem. Lehet, hogy azért, mert azt akartam, velem együtt szenvedjenek, vagy mert hajtott a bosszúvágy. Talán mind a kettő.
Ahányszor anyám szólni akart hozzám, otthagytam. A tiszteletlenséget nem tűrték nálunk, de most egyik szülőm sem kérte számon. Talán rájöttek, hogy mit tettek, és most szerintem megérdemelten bűnhődtek. Vagy ösztönösen megérezték, milyen közel jártam az összeomláshoz. Nagyon közel voltam hozzá. Az addig soha nem tapasztalt érzés egyre erősödött. Elnyomta a jóságot, az értelmet és legfőképpen a félelmet. Ez a gyűlölet volt. Kerestem az összetűzés lehetőségét. Reméltem, hogy összecsaphatok valakivel.
Elhatároztam, hogy elszököm otthonról. Összecsomagoltam a leg-szükségesebb holmikat, és úgy döntöttem, hogy Grace temetése napján megyek el. Pontosan tudtam, mit jelent a szökés. Egyszer már gondoskodtam egy megszökött gyerekről, önmagámról is fogok gondoskodni. És ha nem, az sem számít. Ha valamit megtanultam az eseményekből, az a tisztánlátás volt. Tisztán láttam, ki az ellenség. És mindent megtettem, hogy megbüntessem őket, magamat is beleértve.
PÉNTEK ESTE anya bejött a szobámba. Egyedül voltam, Joel a szüléink hálószobájában aludt, amióta nem álltam szóba vele. Agyban voltam, de messze még az elalvástól. Anya benyitott, és megállt az ajtóban.
- Eric, beszélhetnénk? - kérdezte halkan.
Nem válaszoltam, a fal felé fordultam. Csak állt, töprengett, mitévő legyen.
Végül megszólalt: - Holnap délben lesz Madeline temetése. Mi elmegyünk.
Remélem, hogy velünk tartasz.
Nem feleltem. Felsóhajtott. - Jó éjszakát!
Kiment, becsukta az ajtót.
Utána kiáltottam: - Nem Madeline-nek hívták!
MÁSNAP tizenegy óráig aludtam. Aztán lezuhanyoztam, és felöltöztem. A szobámban maradtam, amíg nem indultunk. Akkor kimentem, és beültem a
kocsiba, senki sem szólt hozzám.
A gyászszertartás a házuk közelében lévő templomban volt. Nyitott koporsós temetésre számítottam. Kiszálltam a kocsiból, és bementem a templomba, előbb, mint a többiek.
Nem voltam felkészülve a látványra, ami fogadott. Persze hogyan is lehetett volna? Ott feküdt Grace rózsaszín szaténnal bélelt koporsóban. Olyan volt, mintha aludna. Úgy éreztem, darabokra szakad a szívem.
Alacsony, testes, sötét hajú nő állt a koporsónál. Nagyon elesettnek látszott, a szeme a sok sírástól be volt dagadva. Tudtam jól, hogy ki ő, és azonnal meggyűlöltem a gyengesége miatt és azért, mert magára hagyta a lányát. Most bezzeg mellette állt. Legszívesebben odakiáltottam volna: Képmutató! Miért nem akkor állt mellette, amikor a lányának szüksége volt rá?
A szüleim egymás után a koporsóhoz léptek. Joel anya kezét fogta, és sírt.
A szüleim részvétet nyilvánítottak Grace anyjának, amitől még dühösebb lettem. Árulók.
Távolabb maradtam, őrlődtem a gyűlölet és a kimondhatatlan bánat között.
Szerettem volna felébreszteni Grace-t, és elvinni innen, de ő már nem volt ott.
Az igazi Grace tele volt élettel, amelynek nyoma sem volt. Csupán egy élettelen test feküdt egy faládában. Grace valahol másutt járt. Bárcsak vele mehettem volna!
Egy idő múlva a lelkész szólt, hogy hamarosan lezárják a koporsót, így aki még akart, elbúcsúzhatott a halottól. Néhányan odamentek, megcsókolták Grace-t. Aztán az anyja ráborult, és hangosan felzokogott: - Kisbabám! Édes kisbabám!
*
Mindenki megrendülve figyelte, többen sírva fakadtak, egy öltönyös férfi próbálta vigasztalni az asszonyt. Én csak álltam ott, figyeltem a drámai előadást, amely inkább színpadért kiáltott.
A gyászszertartás alatt nem ültem a családom mellé. A hátsó sorból néztem az előttem ülők hátán, miközben olyan embereket hallgattak, akik alig tudtak valamit Grace-ről, és most úgy tettek, mintha közel álltak volna hozzá.
Amikor elindultunk hazafelé a temetésről, valaki a vállamra tette a kezét.
Grace anyja volt az.
- Te vagy Eric?
Nem válaszoltam.
- Tudom, hogy Eric vagy. Azt akarom, hogy tudd... - Sírva fakadt.
Továbbra sem szólaltam meg, nem akartam együttérzést mutatni. - A kisbabám téged hívott. Amikor a mentő jött érte, téged szólongatott. A te neved volt az utolsó szó, amit kiejtett a száján.
Néztem, ahogy gyűrött zsebkendővel törölgeti a szemét.
- Köszönöm, hogy mellette álltái.
- Ha mellette álltam volna, most nem lennénk itt - mondtam, azzal sarkon fordultam, és magára hagytam.
HA ISTEN özönvízzel árasztotta el Noé földjét, miért nem tudja most is megtisztítani a világot? Olvastam a Bibliában, hogy a vízkeresztséget a tűzkeresztség követi. A tűz megfelelő volna. Csakhogy az a gyáva Hruscsov megfutamodott a küldetése elől.
A szüleim, Joel és én egy szót sem szóltunk egymáshoz hazafelé az úton.
Végeztem a családommal. Volt elég pénzem, hogy elmenjek Den- verbe, Grace nagynénjéhez. Aztán ki tudja? Igazság szerint kevésbé törődtem azzal, hová megyek, mint azzal, hogy mit hagyok itt.
Anyám utánam jött a szobámba. - Eric! - Megpróbált átölelni, de el-húzódtam.
- Ne élj hozzám!
- Eric, beszélned kell erről.
- Nem beszélek gyilkosokkal.
- Gyilkosokkal?
- Ti öltétek meg őt. Te, apa meg Joel, meg az a szánalmas, hitvány anyja, meg azok az ostoba rendőrök, akiknek csak az számított, hogy hősök lehessenek. Megmondtam előre, hogy bántani fogják, de ti mégis arra kényszerítettetek, hogy eláruljam, hol bujkál. Vagyis ti öltétek meg Grace-t.
Gyűlöllek mindnyájatokat. Nektek kellett volna meghalnotok, nem neki.
Anyám megdöbbent, a tekintete mégis együttérzésről árulkodott. - Nem, Eric. Nem mi öltük meg.
- Ti, a rendőrség meg Joel... ti tettétek.
- Eric, a nevelőapja ölte meg.
Akkor nekidőltem a falnak, és vigasztalhatatlanul zokogni kezdtem. - Nem
- szipogtam. - Én öltem meg. Én mondtam meg, hogy hol találják. Még ma is élne, ha nem árulom el.
Anyám a vállamra tette a kezét, és maga felé fordított. Könnyek csorogtak le az arcán. Határozottan, de gyengéden beszélt hozzám. - Eric, hallgass rám!
Nem mi öltük meg. Nem is te ölted meg. Egy nagyon rossz, beteg ember ölte meg. Te próbáltad megvédeni őt. De még csak tizennégy éves vagy. Túl nagy feladat volt számodra. Mindent megtettél, ami tőled tellett. Szeretted őt, és ő is szeretett téged.
- Sohasem fog megbocsátani nekem - mondtam. - Nem bocsáthat meg nekem. - Elgyengült a lábam, és a földre huppantam.
Anyám fölém hajolt, átkarolt. - Eric, néha szörnyű, elmondhatatlan dolgok történnek az életben. Ami történt, az elfogadhatatlan. De nem a te hibád.
- Annyira hiányzik, anya! Meg akarok halni!
Anyám sírt, és simogatta a homlokomat. - Tudom, hogy szeretted.
- Nem bírom elviselni a fájdalmat. Mit csináljak?
- Éld tovább az életedet, Eric. Es reménykedj.
- Miben?
- Az isteni kegyelemben.
SZOMBAT éjszaka esett a hó.
Az ablakom előtt a szél felkavarta a havat, és dűnéket épített, mint a sivatagban homokból.
Felvettem a sportcipőmet, és kimásztam az ablakon. Most mentem el először a kis faházhoz, mióta Grace-t elvitték. A lábnyomaink azóta eltűntek, hótakaró fedte el a bűnjeleket a tett helyszínén.
A ház már nem olyan volt, mint régen. Ugyanazt éreztem, mint Grace koporsójánál. Ő már elment, és a kis faházból is kiköltözött az élet.
Elrugdaltam a havat az ajtó elől, és kinyitottam.
Bemásztam, és felkapcsoltam a lámpát. A falakat zúzmara fedte. A karácsonyfa még mindig ott állt, ahová Grace tette, a vödörben megfagyott a víz. Grace holmija ott volt, ahol hagyta. A hálózsák tetején megtaláltam a naplóját.
A kezembe vettem, majd kinyitottam, és olvasni kezdtem. Leírta mindazt, amin keresztülment, a szörnyűségeket, a boldog pillanatokat. Felkavaró érzés volt, ahogy belemerültem. Leírta, hogy mennyire örült, amikor az anyja rátalált egy társra, és mit érzett, amikor rájött, milyen az az ember valójában. Leírta azt is, hogy milyen volt, amikor Stan először erőszakolta meg, és mit érzett, amikor rájött, hogy teherbe esett.
Azt hiszem, a napló ima volt Istenhez. Szinte minden oldalon azért fo-hászkodott, hogy találjon valakit, aki segít neki. Valakit, aki szeretni fogja -
egészen addig, amíg nem találkozott velem. Ahogy olvastam a bejegyzéseit,
megértettem, mi volt a szerepem az életében, mit jelentettem számára. Az utolsó bejegyzés így szólt: Ő az egyetlen dolog az életemben, amiben hiszek. Eric az én Hawaiim.
Szótlanul bámultam a sorokat. Aztán becsuktam a naplót, a mellkasomhoz szorítottam, és összekucorodtam a matracon. Sokáig feküdtem így, amíg zajt nem hallottam odakintről. Az ajtó felé pillantottam; Joel volt az. Félve nézett rám, de ott volt mellettem, mint mindig.
- Szia! - mondtam, és felültem.
Bemászott, és mellém telepedett, a térde hozzáért az enyémhez. Némán ültünk egy ideig. - Hideg van itt - szólalt meg aztán.
Mély lélegzetet vettem. - Ne haragudj, hogy rád támadtam. Tudom, hogy nem a te hibád volt.
- Rendben.
- Dehogy van rendben! Te vagy a legjobb barátom.
Joel szeme könnybe lábadt. - Hiányoztál - szipogta.
f
Átöleltem. - Te is nekem, testvérkém.
- Nagyon szerettem őt - mondta.
Akkor már én sem tudtam uralkodni magamon, és sírva fakadtam. -
Tudom. En is nagyon szerettem őt.
£oiL
Epilógus
A KARÁCSONYI TÖRTÉNETEK mind a megváltásról szólnak. Úgy hiszem, ez a karácsony üzenete. Én egész életemben a megváltásra várok. Megváltásra, kegyelemre. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de azért még mindig reménykedem.
Apám teljesen felépült a betegségéből, és nyáron már mankó nélkül járt.
Elköltöztünk arról a rossz környékről, és házat építettünk Cotton- woodban, Holladay egyik kertvárosában. Nem sokkal később a rokonaink eladták a régi házunkat, és az új tulajdonosok bérlakásokat építettek a helyére. Előtte lerombolták a házat a kis faházzal együtt. Örültem, hogy eltűntek a föld színéről.
Múltak az évek, és apámnál hererákot állapítottak meg. 1976. július 4-én halt meg, aznap, amikor Amerika a kétszáz^éves fennállását ünnepelte. Anyám még él. Dél-Kalifomiában lakik, nem messze Joeltől. Nem ment újra férjhez.
Joel és én soha többé nem töltöttük együtt a nyarat úgy, ahogy előtte.
Akkor nyáron én már elmerültem a kocsik és a lányok világában, abban, ami a kamaszkorral együtt jár. De Joelt sem kellett félteni. Kiderült,mhogy sokkal jobb baseballjátékos, mint bárki sejtette. Másodikosként bekerült a középiskolai csapatba, ami addig egyetlen másodikosnak sem sikerült. Divatos baseballos kabátban járt, sok barátja és még több barátnője volt. Menő fiúnak számított, amit viszont rólam nem lehetett elmondani.
Harmadikosként bekerült az állami baseballcsapatba, negyedikben pedig már minden nagyobb egyetem és főiskola ösztöndíjakkal bombázta, miután eljutott hozzájuk az öcsém tehetségének híre. Végül az UCLA Egyetem mellett döntött, ahol sportösztöndíjat kapott. Két évig alacsonyabb osztályban játszott, aztán hat évig a profiknál, a New York Mets színeiben, amíg tönkre nem ment a
térde. Baseballkártya is készült az ő fényképével. Az én öcsém rajta volt egy baseballkártyán, éppen úgy, mint DiMaggio.
Manapság szép felesége, négy gyermeke és két unokája van. Hatalmas házban laknak, az úszómedencét narancsfák veszik körül. Simi Valleyben van egy Honda-kereskedése. Minden vasárnap este beszélünk telefonon. Hiányzik nekem.
Ami nem öl meg, az megerősít, tartja a mondás. Néha még a félelmet is sikerül levetkőzni. Én soha többé nem hátráltam meg. A temetés utáni héten az egyik iskolai vagány megint rám támadt. Olyan dühvel estem neki, hogy két tanárnak kellett leszednie róla. Soha többé nem mert senki kikezdeni velem.
Kitűnő tanuló lettem, és felvettek a Stanford Egyetem jogi fakultására. A diploma megszerzése után visszatértem Utahba, és huszonkilenc évesen már helyettes államügyészként dolgoztam. Harmincnégy éves koromban államügyész lettem, a legfiatalabb az állam történetében. Arra tettem fel az életemet, hogy rács mögé kerüljenek az olyan gazemberek, mint amilyen Grace nevelőapja volt. Grace medalionját minden tárgyalásra magammal viszem.
Arról váltam híressé, hogy kemény ellenfél vagyok a tárgyalóteremben, és minden ügyet a magaménak érzek. Igaznak bizonyult, amit Grace a gyertyalángban látott: az emberek tényleg félnek tőlem.
Egy újságírónő egyszer megkérdezte tőlem, hogy mi motivál. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd azt feleltem, hogy a kegyelem. A újságírónő
feljegyezte a válaszomat, de nem hiszem, hogy értette volna. Egyébként sem magyaráztam volna el neki.
Fogalmam sincs, mi történt Grace anyjával. Annyit hallottam csak, hogy elköltözött Utahból. Énem egy része abban reménykedik, hogy Hawaiin él, Grace biztos örülne neki.
Stan még életben van, vagy legalábbis életben volt, amikor legutóbb láttam.
Tizenhét év után szabadult a börtönből;, jó magaviseletért” előbb kiengedték, mint hogy lejárt volna a büntetése. Meglátogattam a rehabilitációs központban.
Tudnom kellett, hogy jelent-e még veszélyt másokra. Azt is a tudomására akartam hozni, hogy szemmel tartom. De feleslegesen utaztam oda. Stan emberi roncs volt, árnyéka korábbi önmagának. Ézsaiás próféta szavai jutottak eszembe róla: „A kik látnak, rád tekintenek, és elgondolják: Ez-é a föld ama háborgatója, aki királyságokat rendített meg?”
Nem tudom, hogy Stan megfizetett-e a bűneiért - ezt Isten döntheti csak el de valami gyönyörűt vett el, amit soha senki nem adhat vissza.
RENDÜLETLENÜL folytatom keresztes hadjáratomat. Megszámlálhatatlanul sokszor tanúskodtam már az állami törvényhozók előtt gyermek- bántalmazási ügyekben. Megéltem, hogy a gyermekek pártfogása közüggyé vált. Örömmel tölt el, hogy az emberek végre hajlandók kinyitni a szemüket. A feleségem néha megkérdezi, amikor vonulok nyugdíjba, de én a tárgyalóteremben fogok meghalni. Utolsó leheletemig harcolni fogok ezekért a gyerekekért. Sok Grace van még közöttük.
EGYSZER, tízéves koromban a vasárnapi Biblia-órán a tanár megkérdezte, mit tettünk volna, ha ott vagyunk a Golgotán. Megtagadtuk volna Jézust, mint Péter? Vagy vittük volna Jézus keresztjét? Én, aki a koromnak megfelelően főleg képregényt olvastam, azt válaszoltam, hogy előkaptam volna egy gépfegyvert, és lekaszaboltam volna az összes rómaikatonát, akik keresztre akarták feszíteni Jézust. A tanár bólogatott, majd azt kérdezte: - Es akkor ki váltott volna meg bennünket?
Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni. Úgy éreztem, hogy Jézus esetében felháborítóan igazságtalan ítélet született, de lehet, hogy nem véletlenül. Isten
cselekedetei mindig arról tanúskodnak, hogy a rosszban is lehet valami jó. És ez Grace életére is igaz volt.
Szerettem őt, és az idő csak megerősített ebben. De az élet megy tovább, ahogy mi is továbblépünk. Huszonhárom éves koromban feleségül vettem Brooke Christine Mitchellt. Négy év múlva úgy éreztük, hogy készen állunk a gyermekvállalásra. Azonban kiderült, hogy sem neki, sem nekem nem lehet gyermekünk. Amikor a feleségem ezt megtudta, majdnem két hétig sírt.
Aztán, ahogy gyakran megesik az életben, a fájdalmunkból származott a legtöbb áldás. Brooke és én olyan elhatározásra jutottunk, amely sokak életét megváltoztatta. Örökbe fogadtuk nyolc gyermekünk közül az elsőt.
Mindegyikük olyan környezetből származott, ahol bántalmazták, elhanyagolták őket. Amikor örökbe fogadtuk őket, egy bűnös folyamat szakadt meg. Ma több mint egy tucat unokánk van, akik biztonságban, békében, szerető otthonban nőnek fel. Amire Grace megtanított engem, az generációkat fog megmenteni a bántalmazástól, az elhanyagolástól. Elismerésre nem vágyom érte, de bízom a sikerében.
Hiszem, hogy van élet a halál után. Olyan élet, amelyben minden a helyére kerül. Az lenne számomra a mennyország. Ha van ilyen hely, szeretnék találkozni Grace-szel. Szeretném viszontlátni aggodalom és fájdalom nélkül.
Szeretnék mellette ülni, hallgatni édes hangját, érezni lágy ajkát az enyémen, és annyira kacagni, hogy a tej kispricceljen az orrunkon. Együtt néznénk a gyertya lángját, és hallgatnám, hogy merre járt, és merre tart a világ. És legfőképp elmondanám neki, hogy még mindig mennyire szeretem. Nem érdemlem meg, hogy ez a vágyam teljesüljön, de azért reménykedem benne.
Egyszer talán beteljesedik, isteni kegyelemből.