– Készen vagyunk. Nyissák ki az ajtót!

– Igen, hölgyem – felelte a rangidős őr, majd kinyitotta a fogdát. Az ajtó kinyílt, mire Tara kisétált, nyomában egy tajvani férfival.

– Mr. Y in készen áll, hogy átadják a tajvani hatóságoknak –

jelentette Tara.

– Igen, hölgyem. Hatch főadmirális úrtól már megkaptuk a parancsot. – Közrefogták a foglyot. – Induljunk!

Torstyn leghátul követte őket.

Welch természetesen meg sem szólalt. Amint kimasíroztak vele a fogdából, egyszer csak az egyik őr megállt egy számítógépnél.

– Most meg mit csinálnak? – kérdezte Tara.

– Csak ki akarjuk jelenteni a rendszerből. Szükséges procedúra.

Abban a pillanatban Quentin is megjelent a folyosón, és feléjük közeledett, immáron a saját alakjában. Pulzált egyet, mire az elektromágneses hullám tönkretette a gépet.

– Hatch főadmirális úr talán úgy utasította magukat, hogy kövessék a szokásos eljárási rendet, vagy hogy inkább kerüljék a kínos feltűnést és kellemetlenséget?

Az őrök döbbenten bámultak rá; szóhoz sem jutottak.

– Az előbb beszéltem a főadmirális úrral. Nem volt éppenséggel elragadtatva, és rendkívül pontos utasításokat hagyott hátra. – Quentin felemelte a mobiltelefonját. –

Értesítsem esetleg, hogy maguk inkább a saját fejük után mennek?

– Nem, uram – felelte a második őr. – Késedelem nélkül lekísérjük a foglyot a hajóról.

– Melegen ajánlom – bólintott Quentin. – A főadmirális úr ugyanis holmi lefokozásokat emlegetett.

– Nem szükséges fenyegetnie minket, uram – mondta az első őr. – Követni fogjuk az utasításokat.

A két őr karon ragadta Welchet, sietős léptekkel végigkísérték a folyosón, Tara, Quentin és Torstyn pedig távolról követte őket.

Az őrök felvitték Welchet a második szintre, ahol a személyzet éppen végzett az élelmiszerek berakodásával. Amikor a kis csapat a berakodó rámpához érkezett, Quentin így szólt:

– Adják át a fegyvereiket! Nem lesz szükségük rájuk.

A két őr minden fegyverétől megszabadult. Nagyon is megdöbbentek, amikor Quentin az egyik pisztolyt átnyújtotta Welchnek.

– Igyekezzenek! – hagyta meg Quentin az őröknek. – A tajvani tisztviselők az An Ping úton várják magukat a bevásárlóközpont bejáratának közelében. Az nagyjából három kilométernyire van innen, keleti irányban. Javaslom, hogy fogjanak egy taxit.

– Igen, uram.

Azzal elsiettek.

– Meddig tudod fenntartani az illúziót? – kérdezte Quentin Tarától.

– Ez jó kérdés. Talán pár háztömbig, nem tovább.

– Nagy meglepetésben lesz részük!

– És ha megpróbálják visszahozni?

– Nem fogják. Welchnek fegyvere van, nekik viszont nincs.

Ráadásul éppen az imént szegték meg az Elgen protokoll három fontos pontját, és most már bűnrészesek egy Elgen fogoly szökésében. A megtorlás pedig egész biztosan kivégzés lesz.

Garantálom neked, hogy egyiküket sem látjuk viszont soha többé. Legalábbis élve.

– Mi lesz Welch sorsa?

– Sejtelmem sincs – felelte Quentin. – Sejtelmem sincs.

Sarkon fordult. – Most menjünk vissza a szobánkba, mielőtt még bárki megneszelné a fogoly szökését.

A FARADAY AZNAP ÉJSZAKA, nem sokkal tíz óra után futott ki Kaohsziung kikötőjéből. A hajó kapitánya, Bradshaw délkelet felé vette az irányt a tengeren Tuvalura, és négy nap elteltével kötött ki Pápua Új-Guineában, hogy csatlakozzon az Elgen többi hajójához.

Három nappal később két újabb Elgen hajó érkezett, a Franklin és az Edison, így a flotta teljessé vált. Már csupán harminchat órára volt szükség, hogy elérjék Tuvalut.

A végső utazásuk előtti éjszakán Quentin az ágyán fekve éppen olvasott, amikor kopogást hallott az ajtaján.

– Szabad! – kiáltott ki.

Tara lépett be a szobájába.

– Szia, Q! – üdvözölte a lány.

– Szia! – felelte a fiú, felpillantva a könyvéből. – Merre jártál?

– Kyleevel a fedélzeten lógtunk egy kicsit. Mit olvasol?

Quentin felemelte a könyvét.

– Üdv néked, Arthur, nagy király[25] – bólintott Tara. – Jó könyv. Bár az alapgondolattal nem értek egyet. Az erő és hatalom igenis helyénvaló.

Quentin kissé csodálkozva méregette a lányt.

– Szóval, mi újság? Feldúltnak tűnsz.

– Dr. Hatch visszatért.

Quentin egy pillanatig nem szólt, majd így válaszolt:

– Remek. Hallottam róla, hogy estére megérkezhet.

– Már a fedélzeten is van. Smythe, az EKG új vezetője szerint haladéktalanul beszélni akar veled.

Quentin összevonta a szemöldökét.

– Ugyan miről?

– Nem volna szabad tudnom, de Welch szökését említette.

Biztosan ki akarja deríteni, hogy volt-e bármiféle közünk hozzá.

A fiúnak egyetlen arcizma sem rándult.

– Miért is gyanakodna ránk? – kérdezte.

– Miért is ne? Ugyan ki más juttathatta le Welchet a hajóról?

– Az őrök segítették a szökésben.

Tara fürkésző tekintetet vetett Quentinre.

– De mi lesz, ha Hatch rád gyanakszik? Welch olyan volt neked, mint az apád.

– Olyan volt, mint az apám – hangsúlyozta Quentin. – Most viszont már dezertőr és mocskos áruló. Az Elgen egyetlen tagja sem hagyhatja el a posztját Hatch főadmirális engedélye nélkül.

Egy sem. Még mi sem. Barát vagy ellenség, Welch is tisztában volt a következményekkel, amikor meghozta a döntését. Sőt, aki segített neki a szökésben, mind áruló, és ugyanazt a büntetést érdemli.

Quentin folytatta az olvasást.

– Ne félj! Dr. Hatch le fogja vadászni. Mindnyájukat, egytől egyig. Legközelebb a patkányok arénájában látjuk őket.

– Nagy megkönnyebbüléssel hallom a szavaidat – felelte

Tara. Hirtelen visszafordult az ajtó felé. – Rendben.

Abbahagyhatod.

Quentin újra felpillantott, amint Tara egyszer csak felvette Hatch alakját.

– Nem Tara vagyok – szólalt meg Hatch. – Ne haragudj ezért a kis cselszövésért! Csak meg akartam bizonyosodni.

– Dr. Hatch! – szólt Quentin. Letette a könyvét, és felült.

Még

mindig

döbbent

arcot

vágott.

–

Miről

kellett

megbizonyosodnia?

– Hogy nem vettél részt Welch megszöktetésében.

– Azt hitte, hogy képes volnék elárulni?

– Tudtam, milyen közel álltál Welchhez. Meg akartam győződni róla, hogy a barátságotok nem ködösítette el az ítélőképességedet. Különösen most, egy fontos csata előestéjén.

– Tudom, hol állok, uram.

– Valóban. – Hatch közelebb sétált Quentin szobájának falához, és felolvasott egy idézetet.

„Örök harcban lett nagy az emberiség, örök békességben megy tönkre. ”[2 6 ]

Mosolyogva fordult vissza.

– Nos, térjünk rá a sürgető ügyekre! Tuvalut egy szempillantás alatt meghódítjuk. Az ország védelmi erői, ha egyáltalán annak lehet nevezni őket, nagyjából annyi ellenállást fognak tanúsítani, akár egy fa, ha belecsap a villám. Keményen lesújtunk rájuk, hogy csak forgács marad belőlük.

– Mi lesz a dolgom, uram?

– Szeretném, ha segédkeznél az első osztag partraszállásánál Funafutin. Az lesz a feladatod, hogy kiiktass minden lehetséges kommunikációs eszközt a környéken. Steele kapitány rendelkezik a szükséges koordinátákkal; ő fogja vezetni a támadást az embereivel, és megvéd téged a többi elektromos fiatallal együtt.

– Igen, uram.

– Átveszitek az irányítást Tuvalu rádióállomása fölött, mielőtt segélykérő üzenetet küldhetnének a világnak. Az erőműből zavarjuk a frekvenciákat, de mégis fennáll a veszély, hogy szárnyra kapnak a hírek. Tedd működésképtelenné a számítógépeiket, de ne tégy túl nagy kárt a rádióeszközeikben!

Másnap reggel szükségünk lesz rájuk, hogy sugározni tudjuk a bejelentésünket.

– Igen, uram. A vezetékekre fogok összpontosítani.

– Nagyszerű. Hajnalra az összes kommunikációs és katonai központot az ellenőrzésünk alá vonjuk, és eltaposunk minden lázadást, ha bárki megpróbálna ellenállni. Tehetetlen kis rendőri haderejüket a saját börtönükbe vetjük.

– Említette a többi elektromos ifjat is.

– Ami azt illeti, csak Bryan tart veled. Ha esetleg a rádiós operátorok megpróbálnak bezárkózni, Bryan átvágja előttetek a zárakat.

– Igen, uram. Na és Torstyn?

– Tarával együtt segíteni fog nekem az Elektrostar erőműben. Holnap reggel a helyszínre repülünk. Kylee a negyedik hadosztály műveleteit fogja támogatni. A képességei felbecsülhetetlenek lesznek a rendőrségük lefegyverzésében.

Miután az állomást sikerült elfoglalnotok, Steele kapitány kordont von az épület köré. Azt akarom, hogy te és Bryan tartsátok irányításotok alatt az állomást, amíg reggel meg nem érkezem az első rádióadás sugárzására.

– Igen, uram.

– Még egy oka van, hogy a rádióállomáson akarlak tudni.

– Mi az, uram?

– Be akarom mutatni Hatch-szigetek polgárainak új királyukat.

– Önt, uram?

– Nem. Téged.

– Engem? – Quentin meglepetten nézett Hatchre.

– Már a kezdetektől fogva erre a szerepre készítettelek fel.

Egy szép napon te fogod uralni helyettem a földkerekséget. Azt akarom, hogy ennek a szigetországnak a vezetésével kezdd a tanoncságodat. Te leszel Tuvalu királya.

A fiú egy pillanatig szóhoz sem jutott.

– Nem is tudom, mit mondhatnék. Hálásan köszönöm, uram!

– Örülök, hogy számíthatok rád. Sejtelmed sincs, menynyire boldoggá tesz, hogy semmi közöd nem volt ehhez a Welch-ügyhöz.

– Én is örülök, uram. Egyébként tudunk valamit Welch-ről és az őrökről?

– Most próbáljuk lenyomozni az RFID-címkéjüket. Az egyik őrt már sikerült megtalálnunk.

– Tényleg? – kérdezte Quentin, és igyekezett leplezni a rémületét.

– Legalábbis a holttestét. A jelek szerint a társai ellene fordultak.

– Csupán idő kérdése, és a többieket is megtaláljuk, uram.

– Valóban. És a szavamat adom neked, hogy Welchnek lesz társasága a patkány arénában.

ÉJJEL EGY ÓRA KÖRÜL Tara belopózott Quentin szobájába. A fiú már több mint egy órája mélyen aludt.

– Quentin! – Tara letérdelt az ágy mellé, és finoman megrázta. – Q!

Quentin kinyitotta a szemét. Riadtan Összerezzent, amikor megpillantotta maga mellett az árnyékot.

– Csak én vagyok az, Tara – nyugtatta a lány.

– Tara – suttogta Quentin a szemét dörzsölgetve.

– Hogy ment a dolog dr. Hatchcsel?

Quentin szótlanul meredt a lányra.

– Minden rendben volt?

A fiú némi tétovázás után megkérdezte:

– Mit csináltunk éppen, amikor Torstyn beszélt nekünk Welchről?

– Tessék?

– Hallottad a kérdést. Mit csináltunk éppen?

– Sakkoztunk. És Bryan jártatta a száját, nem Torstyn.

Quentin megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Tényleg te vagy. – Hátat fordított a lánynak. – Most pedig menj innen! Nincs mondanivalóm a számodra.

– Quentin...

– Menj el! Most.

– Nézd, nem hibáztatlak, amiért dühös vagy. De kényszerített rá. Nem volt más választásom.

Quentin visszafordult hozzá.

– A halálomat is okozhattad volna.

– Nem. Mindnyájunkért tettem. Ha visszautasítom a parancsát, rögtön tudta volna, hogy bűnösök vagyunk. Téged is beleértve. Említettél bármi in... inkrim...

– Inkriminálót – fejezte be helyette Quentin. – Nem.

Pontosan tudtam, hogy Hatchcsel beszélek. Egy könyvből idézett nekem, az Üdv néked, Arthur, nagy királyból. Ha eljön a napja, amikor te elolvasol egy könyvet, ráadásul még idézel is belőle, borítóstól megeszem az egészet.

– Szóval, tulajdonképpen a műveletlenségem mentett meg –

felelte Tara, így igyekezett enyhíteni a fiú haragját.

– A műveletlenséged mentett meg mindkettőnket –

helyesbített Quentin. – Te is a patkányarénába kerültél volna, közvetlenül mellém.

Tara nagyot nyelt.

– Kész szerencse, hogy nem Torstynhoz ment. Neki nem vág úgy az esze, mint neked.

– Szóltál Torstynnak?

– Igen. Figyelmeztettem, hogy ha bárki, minket is beleértve, említ neki valamit a dologról, tegyen úgy, mintha az égvilágon semmiről sem tudna.

– Jól van — bólintott Quentin. – Ki kell találnunk egy titkos jelzést, hogy ez soha ne fordulhasson elő még egyszer. Egy kézfogást, ilyesmit.

– Torstyn és én reggel indulunk – mondta Tara. – A szigetre repülünk.

– Igen, Hatch elmondta. Beszámolt neked a tervéről, hogy engem tesz meg Tuvalu királyának?

– Nem. Gondolom, gratulálnom illene. Hogy érzed magad tőle?

– Heliogabalus csupán tizenöt éves volt, amikor kikiáltották római császárnak, XIII. Ptolemaiosz pedig csak tizenkettő, amikor Egyiptom fáraója lett.

– Egyikükről sem hallottam még.

– Ptolemaiosz volt Kleopátra bátyja.

– Kleopátráról viszont már hallottam.

– Sajnálatos módon egyikük élete sem alakult szerencsésen.

Heliogabalust tizennyolc éves korában merénylők gyilkolták meg. Ptolemaiosz hadait pedig Caesar győzte le, és menekülés közben végül belefulladt a Nílusba.

– Akkor reméljük, hogy neked szerencsésebb lesz az uralkodásod – felelte Tara.

– Tudod jól, hogy én csak egy bábdiktátor vagyok – mondta Quentin. – Dr. Hatch fogja továbbra is kezében tartani az irányítást.

– Tudom. Egyelőre. De egy szép napon te fogsz irányítani mindent. És én is melletted fogok állni. – Tara előrehajolt, és megcsókolták egymást. – Hűséges vagyok hozzád – suttogta. –

Ne felejtsd el!

– Köszönöm. Most viszont jobb lesz, ha visszamész a szobádba.

– Rendben. – Tara felállt, majd az ajtónál lassan felsóhajtott.

– Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha bármi bajod esik.

Quentin egy pillanatig szótlanul nézett rá, azután így szólt:

– Gyere vissza!

Tara ismét az ágyhoz lépett, és letérdelt mellé.

– Igen? – kérdezte.

– Megértem, hogy csak azt tetted, amit tenned kellett.

Megbocsátok.

– Köszönöm.

Quentin egy furcsa kézfogással megszorította a kezét; középső és mutatóujját kinyújtotta, míg a másik kettőt behajtotta, mintha pisztolyt mutatna.

– Ez lesz a mi saját kézfogásunk. Innen fogom tudni, hogy tényleg te vagy az, és fordítva. Meg tudod jegyezni?

– Igen.

– Jól van. Mert az életünk függhet tőle.

Tara bólintott, majd felállt.

– Még egy dolog – szólt utána Quentin.

– Igen?

– Én is hűséges vagyok hozzád.

Tara elmosolyodott, azután sarkon fordulva kisétált a szobából.

TUCSON, ARIZONA

MEGINT ÚTON VOLTUNK. Fél hétkor elhagytuk Tucsont, egy kicsivel nyolc után megálltunk Phoenixben reggelizni, azután folytattuk az utazást. Gervaso majdnem egész végig feszegette a sebességhatárt. Mielőbb a farmra akart érni. Nichelle kivételével, aki meg akart állni Vegasban vásárolgatni, mi, többiek, alig győztük kivárni, hogy megérkezzünk a birtokra.

Viszont akartuk látni a családunkat és az Elektroklán tagjait.

Úgy tűnt, hogy minél közelebb kerülünk a birtokhoz, Gervaso annál jobban nyomja a gázt. Nem sokkal Kingman után egy járőrkocsi felkapcsolta a villogóját, hogy húzódjunk le a leállósávba, mire Gervaso így szólt Taylorhoz:

– El tudod simítani a dolgot?

Taylor ideges pillantást vetett a közeledő rendőrautóra.

– Megpróbálom – válaszolta. – Remélem, nem töri össze magát miattam.

– Én is simán elintézhetem – szólalt meg Nichelle.

Hátranézett, azután kinyújtotta a kezét. Az autó tetején hirtelen kialudt a villogó fény, és a kocsi leállt. Hamar el is veszítettük szem elől, amint félrecsúszott az út szélére.

Az utazás Phoenixtől Vegasig körülbelül négy és fél órába telt. Vegastól az út Utah állam délvidékére a Moapa-völgyön vezetett keresztül, Nevada délkeleti sarkában, ahol egy kis időre visszatértünk Arizonába is. Mielőtt átléptük volna a határt Utah államba, áthajtottunk egy finoman cizellált sziklákkal övezett kanyonon, ami magasan a szoros fölé tornyosult. Ostin hegyi kecskéket pillantott meg a kőszirt oldalában.

– Nézzétek! – mutatott rájuk Ostin.

– Hihetetlen! – ámuldozott McKenna. – Még kötéllel és felszereléssel sem kapaszkodnék fel arra a magas hegyre. Azok az állatok pedig a patájukon sétálgatnak rajta.

– Kíváncsi lennék, hány hegyi kecske szokott a mélybe zuhanni – morfondíroztam hangosan.

Mindenki automatikusan Ostin felé fordult.

– Mégis honnan tudhatnám? – vont vállat a haverom.

Mielőtt

még

áthaladtunk

volna

Utah

államba,

végighajtottunk

a

határon

elterülő,

Mesquite

nevezetű

kaszinóvároson is. Azután folytattuk az utazásunkat egészen St.

George-ig, onnan körülbelül tizenöt kilométert haladtunk tovább északra, majd lefordultunk az autópályáról, kelet felé, Hurricane és Springdale város irányába, mielőtt beléptünk a Zion Nemzeti Parkba. Úti célunk éppen a park túloldalán feküdt, és a Zionon át vezetett oda a legrövidebb út. Furcsamód ismerősnek tűnt a vidék. Mintha már korábban is jártam volna a környéken.

Mindenfelé turisták nyüzsögtek, és bár csupán húsz kilométer választotta el a nyugati kaput a keletitől, így is nagyjából háromnegyed óránkba telt, amíg sikerült átjutnunk. A

park keleti végének közelében egy hosszú, több mint másfél kilométeres, kétsávos alagúton át vitt minket az út a hegyen keresztül. Csak az ellentétes sávban közeledő autók reflektorai világították be a sötétséget, így a testünk izzása egész úton beragyogta a kisbusz belsejét.

Áthajtottunk a park keleti kapuján, majd körülbelül nyolc kilométer után Gervaso lassított, hogy leforduljon északi irányba egy földútra.

– Ez az a hely – mondta.

Nem meglepő módon a Karácsony Farm bejárata nem volt egyértelműen feltüntetve, és ha nem áll ott egy fapóznára erősített STOP tábla, valószínűleg egyenesen elhajtott volna mellette az ember. Amint lefordultunk a főútról, Gervaso megállította az autót, majd előhalászott egy rádiókészüléket a széke alól.

– Bizsu Hatos jelentkezik. Visszatérek a fához.

– Vettem, Bizsu Hatos. Mikor várható az érkezése?

– Tíz perc múlva. Most fordultunk rá az útra.

– Értesítjük az őröket. Üdv újra itthon!

Gervaso sebességbe tette a buszt, azután ismét nekivágott az útnak.

– Nézzétek! – kiáltott fel Ostin, és kimutatott az ablakon.

Odakinn drónok bukkantak fel a busz két oldalán, nagyjából tizenöt méter magasan lebegtek a levegőben, és minket kísértek az úton.

A birtokhoz vezető göröngyös földutat cédrusok, csavart borókafenyők, tömzsi cserjék és fügekaktuszok szegélyezték.

Mély, száraz meder futott végig az út nagy részén; valaha sok víz folyhatott ezen a vidéken.

Amint a létesítmény felé haladtunk, elhajtottunk jó néhány marhacsorda és juhnyáj mellett. Meglepve vettük észre, mennyi láma van errefelé. Peru óta egyetlen lámát sem láttam, és most furcsa kötődést éreztem irántuk.

– Mennyi tehén! – ámuldozott McKenna.

– Tudtad, hogy évente több embert ölnek meg a tehenek, mint a cápák? – kérdezte Ostin.

– A Discovery Channel jobban tenné, ha Cápák hete helyett inkább Tehenek hete címmel sugározná a műsorát – jegyeztem meg.

– Igen, figyeljétek csak őket! – vigyorgott Jack. – Most tervezik a következő támadásukat. Gyilkos tehenek vad falkája.

– Nem falka – javította ki Ostin. – Hanem csorda.

– Micsoda?

– Tehenek csordája.

– Persze hogy a természet csodája – felelte Jack.

– Nem. Csorda. Patás emlősállatok csoportja, amelyeket együtt legeltetnek, és...

– Ostin! – szóltam rá, belé fojtva a szóáradatot. – Csak szórakozik veled.

Ostin gyors pillantást vetett Jackre, és elhallgatott.

– Ó!

– Gyilkos tehenek – csóválta meg Jack a fejét. – Legalább a marha nem eszik embert. Még csak éles fogaik sincsenek.

– A vízilovaknak sincs – felelte Ostin. – Attól még simán több embert ölnek meg, mint a krokodilok és az oroszlánok együttvéve.

– Ne akard, hogy rákezdjen a vízilovakról szóló kis előadásába! – szólt Taylor. – Már hallottam.

– Tudtad, hogy a vízilovak anyateje rózsaszínű? – kérdezte Ostin.

– Én figyelmeztettelek – mondta Taylor a fejét csóválva.

– Nem is akartam tudni – válaszolta Jack.

– Mire fel ez a sok láma? – csodálkozott McKenna. – Mit keresnek itt?

– Ezek őrlámák – magyarázta Ostin. – A gazdák a kisebb birkák és csirkék védelmére tartják őket a prérifarkasok és rókák ellen. A láma agresszív állat, és ádázul védi a saját területét. Ha egyszer összeszokott egy csordával, rendkívül zaklatottá válik,

amikor valami a közelükbe merészkedik.

– Mégis mit csinál, leköpi az ellenséget? – kérdezte Taylor.

– Pontosan – vágta rá Ostin. – És visítani kezd.

– A láma tud visítani? – ámult el Taylor.

– De még mennyire! Mintha felerősítenék egy rozsdás zsanér nyikorgását – felelte Ostin. – Vagy amikor gerjed a mikrofon.

– Hát ez nagyon fura – jegyezte meg Taylor.

– Nem olyan fura, mint a rózsaszín tej – válaszolta Nichelle.

– Attól hanyatt-homlok menekülnék – kontrázott McKenna.

– A lámavisítástól vagy a vízilótejtől? – érdeklődött Taylor.

– Mindkettőtől.

– Rúgni is remekül tud – folytatta Ostin. – Elkergeti a prérifarkast a csordától, és jól megrugdossa. Némelyik példány még össze is tereli az állatokat, hogy könnyebben megvédhesse őket.

– Nem is tudtam, hogy a lámának ennyi esze van –

csodálkozott McKenna.

– Úgy bizony.

– Talán Ostin apja is részben láma – vélte Jack.

Haverom rosszallóan ráncolta a homlokát.

– Ezt bóknak szántam – mentegetőzött Jack.

Ostin továbbra sem mosolygott.

Több tekergőző kanyar után Gervaso lassítani kezdett, megállt egy jókora, fából ácsolt boltív előtt, majd lefordult a földútról egy lehajtóra, aminek mindkét oldalán óriási nyárfák magasodtak. Az utat cédrusfa oszlopokra erősített, alacsony szögesdrót kerítés övezte. Körben mezők terültek el, és tehenek legeltek a nyárfák árnyas lombjai alatt.

– Milyen szép! – lelkesedett Taylor.

– Üdvözöllek titeket a Karácsony Farmon! – szólt Gervaso.

– Nem tűnik olyan fenyegetőnek, mint az előző hely.

– Mert nincs rá szükség – válaszolta Gervaso. – Az Egyesült Államokban vagyunk. De a látszat ne tévesszen meg! Az út mentén

őrszemek,

géppuskabunkerek,

rakétakilövő

silók

sorakoznak. Csak éppen nem látjátok őket.

Elhajtottunk egy almafákkal teli gyümölcsliget mellett, aminek a szomszédságában szépséges levendularét virított.

– Nagyon szép. Tudnék itt élni – állapította meg Taylor.

– Méghozzá hosszú ideig – tette hozzá Gervaso. – A mexikói birtokunkhoz hasonlóan a Karácsony Farm is teljes mértékben önellátó, és nem szerepel egyetlen térképen sem. Mi termeljük az élelmünket, saját kútból nyerjük a vizet, marhát tenyésztünk, és magunk állítjuk elő a villamos áramot. Sőt, még méhkasaink is vannak.

– Imádom a friss lépes mézet! – lelkendezett Taylor. –

Sajttal. Különösen sajttal.

– Mi készítjük a saját sajtunkat is – válaszolta Gervaso. –

Kecske- és birkatejből. Sok dologgal foglalatoskodunk.

– Több lámájuk is van? – érdeklődött McKenna.

– Nincsen – felelte Gervaso mosolyogva. – De a szélrózsa minden irányában mesterlövészek lesik a környéket, így nem kell aggódnunk a prérifarkasok miatt.

Megálltunk egy fából készült kapunál, amit szegecselt acéllemezek erősítettek meg. Hirtelen előbukkant egy férfi.

Sejtelmem sincs, honnan kerülhetett elő. Cowboykalapot és csizmát viselt.

– Üdv újra itthon! – mondta. – Mindnyájan veled vannak?

– Mind egy szálig – válaszolta Gervaso.

A férfi megnyomott egy gombot, mire az ajtó rögtön feltárult.

– Menjetek csak előre! Már mindenki nagyon vár titeket.

Gervaso egyenesen továbbhajtott, mígnem az út balra kanyarodott, és a poros földet kavics váltotta fel, ami csikorgott és pattogott a kerekeink alatt, nekicsapódva a busz alvázának.

Körülbelül száz métert felfelé kapaszkodtunk egy emelkedőn, elhaladtunk egy nagy, nyitott oldalú, alumíniumtetővel fedett kocsiszín mellett, ami a mennyezetig tele volt szénabálákkal.

Azután az út három különböző irányba ágazott el: balra,

egyenesen és jobbra. Jobbra tartva egy olyan útra tértünk, amit fehér, lemezből készült lovas karám és csaknem húszméteres nyárfák szegélyeztek.

Az út egy tisztásba torkollt, ahol egy hatalmas ház terpeszkedett, körülötte fél tucat autó állt, többségük Jeep vagy Hummer. Bal oldalon egy istálló kapott helyet egy széles karámmal, míg jobbra egy ponyvával letakart traktor pihent.

Odalenn a dombon egy nyitott körszínház látszott, óriási, szabadtéri vetítővászonnal.

– Tudnék lakni ezen a helyen – állapította meg Taylor ismét.

– Gyönyörű szép – ismerte el Gervaso. – De télen azért nem olyan remek. A sok hó akár teljesen be is temethet minket.

– Nem bánom a havas napokat – válaszolta Taylor, és felém pillantott. – Amíg valaki hajlandó felmelegíteni.

Jack rám vigyorgott, és felemelte a hüvelykujját.

Amint a házhoz hajtottunk, egy csapatnyi ember lépett ki a bejáraton

a

tornácra.

Többségükkel

már

korábban

is

találkoztunk, de engem csakis az anyám és Ostin szülei érdekeltek igazán. Nem is kellett sokáig várnunk.

Ostin édesanyja láthatóan magánkívül volt az örömtől. Az én anyám, mint általában, most is nyugodtnak és boldognak látszott. Joel mellett állt.

Gervaso megállította a buszt.

– Üdv itthon, Elektroklán!

– Otthon, édes otthon – mondta Taylor. – Akárhol legyen is mostanság.

– Az otthon az a hely, ahol nem akarnak megölni –

jelentette ki Jack.

Mindnyájan kikászálódtunk a kocsiból. Természetesen Ostin anyja sietett elsőként az üdvözlésünkre. Hevesen megölelte Ostint, és összevissza puszilgatta. A haverom olyan boldog volt, amiért újra láthatja, hogy még csak zavarba sem jött. Mr. Liss, anyám és Simon elnök követte.

Anyám a karjába zárt. Könnyek csillogtak a szemében.

– Annyira örülök, hogy biztonságban vagy! – Egy pillanattal később hátralépett, szemügyre vette a karomat és a nyakamat. –

Mi történt? Mik ezek a rajzok rajtad?

Először bele akartam bonyolódni egy csomó tudományos magyarázatba a Lichtenberg-féle ábrákról, de végül csupán annyit válaszoltam:

– Túlságosan átjárt az elektromosság. Hegeket hagyott a bőrömön. A mellkasomon és a hátamon is.

Aggodalmas

arccal

simított

végig

egyik

ujjával

a

forradásokon.

– Fáj? – kérdezte.

– Nem.

Még egyszer szorosan magához ölelt.

– Úgy örülök, hogy biztonságban visszajöttél! Borzasztóan aggódtam érted.

Hátraléptem.

– Te aggódtál értem? Én abban a hitben voltam, hogy meghaltál!

– Tudom. Sajnálom. Egy kis időre minden a feje tetejére állt.

Kaptunk egy figyelmeztetést, hogy az Elgen támadásra készül, és az éjszaka közepén el kellett hagynunk a létesítményt. – Ismét a karjába zárt. – Mennyire örülök, hogy épségben vagy!

Miután kibontakoztunk az ölelésből, anyám Taylorhoz fordult.

– Szia, Taylor! – üdvözölte.

– Örülök, hogy újra látom, Mrs. Vey! Nagyon aggódtunk mindnyájukért.

– Köszönöm, hogy vigyáztál Michaelre – hálálkodott anyám, és Taylort is megölelte.

– Megtettem minden tőlem telhetőt.

– Tudtam, hogy így lesz.

Anyám akkor körbejárt, és szép sorban a többieket is a karjába zárta, majd megállt Nichelle előtt, aki egyedül álldogált a busz hátuljánál. Még sohasem találkozott ezekkel az emberekkel,

és gyanítottam, hogy igencsak kívülállónak érezheti magát.

– Bizonyára te vagy Nichelle — szólította meg anyám.

Nichelle félénken feszengett.

– Igen, asszonyom.

– Nichelle mentette meg a bőrünket – mondtam.

– Hálás vagyok, amiért megmentetted a fiam bőrét –

mosolygott anyám.

– Szívesen tettem – vigyorgott rá Nichelle is.

Akkor az elnök is közelebb lépett, a kezét nyújtva Nichelle felé.

– Nichelle, én Simon elnök vagyok. Olyan hosszú időn át követtük minden lépésedet, hogy úgy érzem, már ismerlek.

Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk is.

– Egy kissé hátborzongatóan hangzik, de azért én is örülök a találkozásnak – felelte Nichelle, kissé feszélyezve. – Maga küldte az Elektroklánt, hogy keressenek meg Kaliforniában?

– A tanács együttesen döntött róla, de valóban az én ötletem volt.

– Köszönöm, hogy bízott bennem.

– Köszönöm, hogy igazam lett.

– Már éppen ideje volt, hogy megérkezzetek! – kiáltotta egy hang.

Gyorsan megfordultam, és Zeuszt vettem észre, amint kilép a ház mögül, a nyomában Iannel, Tannerrel, Grace-szel és Tessával.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte.

Férfiasan megöleltük egymást.

– Csak úgy leráztok minket, aztán panaszkodtok, hogy késünk? – méltatlankodtam.

– Leráztunk? Haver, irtó feszült helyzet volt! Azt hittem, hogy megtámadtak minket.

– Komolyan – bizonygatta Ian is. – Zeusz kis híján felrobbantotta a saját kocsinkat, de még időben sikerült megállítanom.

– Szerencsére senkinek sem esett baja – mondta Gervaso.

Egy fickó, akit korábban még nem láttam, felemelte bekötött karját.

– Pontosan mit is értesz „baj” alatt?

– Hogy senki sem halt meg – vigyorgott Gervaso.

– Akkor valóban senkinek nem esett baja – bólintott a férfi.

Megöleltem Iant és Tessát is.

– Milyen a farm? – érdeklődtem.

– Imádok itt lenni – válaszolta Tessa. – Csodás ez a hely.

– Igen, nagyon király – helyeselt Ian.

Akkor Tanner lépett hozzám. Sokkal jobban nézett ki, mint korábban. Kifejezetten egészségesnek látszott.

– Hé, Tanner! – fordultam hozzá, és üdvözlésképpen megöleltem.

– Hé, Vey, haver! Még mindig élsz? Pedig biztosra vettem, hogy ezúttal ott hagyod a fogad.

– Milyen megnyugtató! – feleltem. – Majdnem ott is hagytuk. Hogy vagy?

– Egészen jól – válaszolta. – Ez a hely meggyógyít.

– A gyógyulás jó dolog – mondtam.

– Igen – bólintott Tanner. – A gyógyulás jó. – Hirtelen észrevette, hogy Nichelle is ott álldogál, és rögtön megváltozott az arckifejezése. – Nem hiszem el, hogy ide mert jönni.

– Nichelle velünk van, nincs gáz – próbáltam megnyugtatni.

Úgy bámult rám, mintha meghibbantam volna.

– Nincs gáz? – kérdezte. – Nem, ki van zárva. Túl sok szörnyűség történt köztünk a múltban.

– Figyelj! – igyekeztem meggyőzni. – Hatch mindnyájunkat rákényszerített olyan dolgokra, amikre nem vagyunk büszkék. Te biztosan megérted.

Tannernek egy pillanatra elállt a szava. Azután bólintott.

– Igazad van, haver.

– A megbocsátás is a gyógyulás része. Csak engedd el a régi sérelmeket! Ami Hatch irányítása alatt történt, maradjon is

Hatchnél!

Tanner szégyenkező arcot vágott. Ismét bólintott egyet.

– Nagyon jó tanács, Vey. Kösz szépen.

Egy pillanatra még egyszer összeölelkeztünk. Azután Grace irányába pillantottam, akit talán legkevésbé ismertem az elektromos gyerekek közül.

– Hogy vagy mostanság? – érdeklődtem.

– Remekül – mosolygott rám.

– Jól gondodat viselik?

– Úgy bánnak velem, mint a hímes tojással – bólintott Grace. – Nektek is tetszeni fog ez a hely.

– Remélem, hogy egy darabig itt maradhatunk – feleltem.

– Én is. Üdv itthon!

– Elektroklán! – szólt fennhangon az elnök. – Üdvözlünk titeket a Karácsony Farmon! Biztosan kimerültek vagytok a sok utazás után, így ha volnátok szívesek követni, rögtön el is kísérlek titeket a szállásotokra.

Felkaptuk a csomagjainkat, majd elindultunk az elnök nyomában, a farmház mögé, ahol két, nagyjából tíz méter hosszú faház állt.

– Barakkokban vagyunk elszállásolva – magyarázta Zeusz.

– A nők abban, mi, férfiak, a másikban.

– Hamarosan találkozunk – búcsúztam Taylortól. Egy gyors csók után elváltunk. Anyám elvezette a lányokat a szállásukra.

A két barakk pontosan ugyanúgy nézett ki, pácolt deszkákból ácsolt falakkal és olajzöldre festett, bádogból készült sátortetővel.

A házban egy galéria futott végig a mennyezet kétharmad részén, a homlokzat felé. Emeletes ágyak sorakoztak a falak mentén, mindkét oldalon négy-négy, összesen tizenhat embernek biztosítva hálóhelyet.

– Bármelyik ágyat elfoglalhatjátok a fal mellett, amelyiken még nincsen hálózsák. Vagy, ha inkább a galérián szeretnétek aludni, nyugodtan felcuccolhattok. Odafenn ugyan nincsenek matracok, de a szőnyegpadló jó vastag. És rengeteg takarónk

meg párnánk van.

– Hogy lehet oda feljutni? – kérdeztem.

– A falétrán a terem végében – válaszolta, és előremutatott.

– A létra melletti ajtó a fürdőbe vezet. Van odabenn egy zuhany is, de egy házra csak egy fürdőszoba jut, így kérlek, hogy minél kevesebb időt töltsétek zuhanyozással. – Az elnök hátralépett az ajtóhoz. – Ennyi az egész. Ha kérdésetek lenne, forduljatok bátran a főépület személyzetéhez! Bár már késő van az ebédhez, de készítettünk nektek chilit és szendvicset a házban. Ha éhesek vagytok, gyertek csak át! Körülbelül egy óra múlva zárják a konyhát. De mindig akad egy kis rágcsálnivaló.

– Mindjárt átmegyünk – mondtam. – A lányok is tudnak róla?

– Édesanyád szól nekik – felelte. – Lesz egy kis időtök bejárni a birtokot is. Hat körül vacsorázunk, aztán tartunk egy megbeszélést.

– Hol? – kérdeztem.

– A főépület nagytermében. Csengetni fogunk a vacsorához.

Szóval, most inkább ne egyetek túl sokat, mert nem tudtok majd rendesen vacsorázni, amit kár lenne kihagyni. – Végigsiklott rajtunk a tekintete. – Fogalmatok sincs, mennyire örülünk, hogy újra látunk titeket. – Azzal kisétált.

Ostin, Jack és én felmásztunk a létrán a padlástérbe.

Alacsony volt a mennyezet, talán még a két métert sem érte el a legmagasabb ponton.

– Tök jó ez a hely! – állapította meg Ostin. – Kíváncsi vagyok, meddig maradhatunk itt.

– Remélem, hogy sokáig – válaszolta Jack.

Egy pillanatig mélyen hallgattam.

– Én nem dédelgetnék hiú reményeket – mondtam végül. –

Tudjátok jól, hogy amikor végre kiengedhetnénk a gőzt, Hatch nyomban előrukkol valamilyen őrültséggel. Ha nem tette meg máris.

– Másra nem igazán számíthatunk tőle – bólintott Jack.

– Mocskos egy szörnyeteg! – háborgott Ostin.

Jackkel egymásra vigyorogtunk.

– Az, mocskos egy szörnyeteg! – ismételtem.

KUPACBA RAKTUK A TÁSKÁINKAT a padlástér egyik sarkában, majd leterítettünk néhány párnát és takarót. Végül lemásztunk, és átsétáltunk a főépületbe, hogy szerezzünk egy kis ennivalót. Csak egy asszonyt találtunk a konyhában, aki éppen egy fazékban kevergetett valamit. Magas volt, hosszú, ősz haja ezüstösen csillogott.

– Megyek, megkeresem a lányokat – közölte Jack, majd újra kisétált.

Bár a konyha meglehetősen kicsi volt ennyi embernek, a legtöbb pult roskadozott az ennivalótól.

– Micsoda illatok! – lelkendezett Ostin.

– Fokhagyma – mosolygott az asszony. – A fokhagymának mindig pompás illata van. Kivéve, ha a leheleteden érződik

– Ez ebédre készül? – érdeklődtem.

– Nem – felelte. – Vacsorára. Olasz menüt főzök. Ez itt

bolognai szósz. Húsgombócot és spagettit is készítek. Az elnök valami különlegeset rendelt, mivel ma ünnepi vacsorát rendezünk – magyarázta.

– Mit ünnepiünk? – csodálkoztam.

Az asszony elnéző mosolyt vetett rám, és így szólt:

– Hát titeket, természetesen. – Tett egy fedőt az edényre, azután távolabb lépett a tűzhelytől. – Lois a nevem. Én vagyok a szakács. Ha szükségetek van valamire, csak szóljatok!

– Honnan jött ide? – kérdezte Ostin.

– Helyben lakom – felelte Lois. – Egy Orderville nevű

helyen, alig pár kilométernyire északra. De a közelben születtem, Kanabban, ami harminc kilométer innen. Többnyire ott szoktunk bevásárolni. – Az ételre mutatott. – Ebédre szendvicset és chilit tudok felajánlani. Szolgáljátok ki magatokat!

Egy

egész

szendvicsbár

várt

ránk

marhasülttel,

pulykaszeletekkel,

pastramival

és

szalámival,

sőt

még

csirkesaláta is szőlővel és dióval. Mindenféle zöldségből válogathattunk, akadt ott saláta, paradicsom, hagyma, uborka, jalapeño paprika és legalább négyfajta szendvicskrém is.

A következő pulton műanyag tálak sorakoztak, káposzta- és krumplisalátával, egy hűtőben pedig jeget és innivalót is találtunk; szódát, gyümölcsleveket és ásványvizet.

Ostinnal fogtunk egy-egy papírtányért, és szendvicseket készítettünk magunknak. Azután leültünk az asztalhoz, és jóízűen nekiláttunk enni. Úgy öt perccel később Jack, Abi, Nichelle, Taylor és Mckenna is belépett a konyhába.

– Meg sem vártatok? – kérdezte Taylor.

– Ne haragudj! – mentegetőztem teli szájjal. – Nem tudtam, hogy te is csatlakozol-e.

– Már hogyne csatlakoznék – vágta rá. – Hiszen van ennivaló, nem igaz?

Lois bemutatkozott a többieknek is, majd adott nekik tányérokat. Szendvicseket készítettek, fogtak egy-egy tál chilis babot, azután csatlakoztak hozzánk.

– Szerintem anyám készítette ezt a krumplisalátát – jegyezte meg Ostin. – Felismerem a receptjét.

– Ami azt illeti, tényleg anyukád receptje – válaszolta Lois. –

Sőt, a chili is. Hogy ízlik?

– Finom – felelte Jack. – De egy kicsit kihűlt.

– Sajnálom – mondta Lois. – Elfelejtettem újra feltekerni a lángot. Felmelegítem, ha szeretnéd.

– Semmi baj! – szólalt meg McKenna. – Majd én megoldom.

– Azzal a kezét Jack tálja fölé helyezte, mire a tenyere lassan izzó vörösre váltott. Lois ámuló tekintettel figyelte, tíz másodperc sem telt bele, és a chili már fel is forrt. Ostin szinte már ösztönösen felé nyújtott egy üveg vizet.

– Köszönöm – hálálkodott McKenna. Gyorsan fel is hajtotta a víz felét.

– Ez bámulatos volt! – ámuldozott Lois. – Hallottam a különleges képességeitekről.

– El sem tudja képzelni – válaszolta Nichelle.

Jack visszavette a chilis tálját.

– Kösz – mondta.

– Nagyon szívesen – felelte McKenna.

Taylor készített magának egy gusztusos csirkesalátás szendvicset.

– Hogy ízlik? – érdeklődtem.

– Lepipálja a mocsári angolnát – válaszolta.

– A cipőm is lepipálja a mocsári angolnát – jegyezte meg Jack.

– Milyen a szobátok? – kérdeztem.

– Tulajdonképpen csak egy nagy szoba – felelte Taylor.

– ...meg egy fürdő – tette hozzá McKenna. – Tizenkét nő

nehezen fog megosztozni rajta.

– Ebben az épületben két fürdő és zuhanyzó is van mosolygott rájuk Lois. – Bármikor használhatjátok őket.

– Köszönjük! – hálálkodott McKenna.

Ekkor Zeusz és Tessa lépett be a konyhába.

– Hé, srácok! – szólt Zeusz. – Evés után körbevezetünk titeket a birtokon. Szereztünk terepjárókat.

– Szerintem gyalog menjetek! – javasolta Lois. – Úgy sokkal kellemesebb. Van egy szép kis ösvény odalenn a tónál.

– Még tó is van? – kérdezte McKenna.

– Inkább csak tavacska. Úszhattok benne, ha akartok. Van egy kenu is. A barakkok mögötti földút végén találjátok.

– Csak ügyeljetek a csörgőkígyókra! – figyelmeztetett Tessa.

– Csörgőkígyók? – kérdezte Ostin, rémült arcot vágva.

– Tegnap belebotlottunk egybe – magyarázta Tessa. –

Hatalmas volt, úgy másfél méter hosszú.

– Mojave zöld – mondta Zeusz. – Gonosz egy bestia.

– Mi az a mojave zöld? – értetlenkedtem. Ostinhoz fordultam, aki most még rémültebbnek látszott. Ostin az üres hűtőszekrénynél csak a cápáktól és a kígyóktól rettegett jobban.

– Rossz hír – válaszolta Ostin. – Csupán a legveszélyesebb csörgőkígyó az egész világon. Nemcsak mérgező fehérjéket termel, hanem még preszinaptikus neurotoxint is tartalmaz a mérge. Gondolj a kobrára, haver! És rettegj!

– Nem kell félni, csak legyetek óvatosak! – szólt Lois.

– Itt még soha senkit sem mart meg kígyó, de a biztonság kedvéért van nálunk ellenméreg. Csak tartsátok őket tiszteletben, és maradjatok távol tőlük! Eszetekbe se jusson játszani velük!

– Ugyan ki volna olyan ostoba, hogy játszadozzon egy csörgőkígyóval? – kérdezte Taylor.

– Meglepődnél – felelte Lois.

– Mit csináltatok a kígyóval, amit láttatok? – kérdezte Ostin.

– Megsütöttem – válaszolta Zeusz. – Gyorsabb vagyok bármelyik kígyónál.

– Akkor én veled vagy Michaellel megyek – jelentette ki Ostin.

– Mi a baj velem? – méltatlankodott McKenna. – Vagy nincs ínyedre, ha egy lány a védelmeződ?

Ostin lesújtott arcot vágott.

– Én csak... Nekem kellene megvédenem téged.

– Megvédjük egymást – szögezte le McKenna. – Ahogy tudjuk.

– Nagyon elmés megközelítés – bólintott Ostin.

Ebéd után Taylorral kisétáltunk a ház hátsó ajtaján egy keskeny, kövezett ösvényre, majd elhaladtunk egy szabadtéri pizzasütő kemence mellett, amit dugig megraktak frissen hasogatott fával. Megfogtam Taylor kezét, és körülbelül száz métert sétáltunk tovább egy fákkal övezett, agyagos kis ösvényen, átlépkedve két marharácson, ami megakadályozza, hogy a szabadon tartott állatok szétszéledjenek, egészen a tóig. A tavacska talán másfél hektár lehetett. Világoskék víztükrén kacsák úszkáltak. A part egy részén napraforgók és gyékények nőttek. A déli végén egy hajókikötő kapott helyet, míg a keleti oldalon egy jókora stég nyúlt a víz fölé. Egy hosszú, zöld kenu ringatózott a vízen a mólóhoz kötve, belsejében két evezővel.

– Van kedved csónakázni egyet? – kérdeztem.

– Persze – felelte Taylor.

Lesétáltunk a keskeny, lebegő mólóra, ami enyhén ringott a súlyunk alatt. Biztosan fogtam a kenut, amíg Taylor bemászott az elejébe, és óvatosan elhelyezkedett. Azután eloldottam a kötelet a móló kötélbakjáról, majd beszálltam a kenu hátsó részébe. A csónak erősen megingott, és kis híján mindkettőnket beborítottam a vízbe, amint megpróbáltam leülni.

Miközben kieveztünk a tó közepére, a kenu könnyedén hasította a vizet. Finom szellő lengedezett, és a kacsák riadtan felröppentek, amint a közelükbe értünk.

Taylor letette az evezőjét, majd vigyázva hátracsúszott hozzám, mígnem meg tudtam ölelni.

– Szívesen tölteném így az egész hátralévő életemet.

– Hogyan? – kérdeztem.

– Pionírként. Egyszerűen. Úgy értem, tisztában vagyok vele, hogy fizikai értelemben nehéz így élni, de mások a kihívások.

Tehénfejés, vetés és aratás... tudod, csak úgy egyszerűen.

– Az egyszerűség jó dolog – bólintottam.

– Olyan összetetté vált a világ. Néha eltöprengek, hogy a háztartási eszközök talán csak még bonyolultabbá teszik az életünket. Érted, mire gondolok?

– Igen.

– Nem mintha ezek a kütyük és mindenféle masinák lelassították volna az embereket, vagy ilyesmi. Csak éppenséggel még több tennivalójuk lett. Az egész világ egyre gyorsabban igyekszik haladni. – Taylor felsóhajtott. – De itt nem. A természet sohasem rohan. Nem lehet siettetni, hogy egy bimbó szirmot bontson. A virágok nem olvasnak magazinokat, hogy szebbé váljanak. Egyszerűen tudják, hogy szépek.

Mosolyogva pillantottam rá.

– Honnan tudod, hogy a virágok szépnek tartják magukat?

– Meg tudom állapítani – mosolygott Taylor is.

Egy darabig hallgatásba burkolóztunk, belefeledkeztünk a szellő halk süvítésébe és egy kivénhedt szélmalom ütemes nyikorgásába. Egy szitakötő röpült el a fejünk fölött, nyomában egy másikkal. Taylor felpillantott rám.

– Szerinted Hatch miért műveli ezt a sok rémséget? Hiszen annyi a pénze, hogy bárhol élhetne, bármit csinálhatna. Helyette viszont magát és mindenki mást is csak szerencsétlenné tesz.

– Úgy gondolom, hogy az olyan emberek, mint Hatch, már nem találnak örömöt az egyszerű dolgokban. Egyedül a hatalom számít nekik.

– Képtelen vagyok felfogni. Úgy értem, miféle hatalomra vágynak? Tegyük fel, hogy egyszeriben Hatch lenne a világ királya. Mihez kezdene vele? Vajon mit lenne, amit most nem tud megtenni? Talán jobban ízlene neki az étel? Szebben sütne rá a nap? Jobban tudna szeretni? Nem értem ezt a gondolkodást.

– Szerintem a Hatch-féle zsarnokok a szívük mélyén félnek.

Ezért igyekszenek mindenen uralkodni. Ha saját kezükben van az irányítás, nem árthat nekik többé semmi. Legalábbis azt gondolják.

– De hát így sokkal több veszély leselkedik rá, mint ha csak élvezné az életet. A királyok sohasem lehetnek biztonságban.

Mindig akad egy újabb trónbitorló.

– Tényleg nagyobb veszélyben van – bólintottam. –

Ahogyan mi is.

– Nem igazság! Minket nem izgat a hatalom. Miért kell felforgatnunk az egész életünket, csak mert Hatch hatalomra éhes?

– Hogy ne vehesse el az életünket – válaszoltam. – De igazad van. Nem igazságos.

Megint hallgattunk egy darabig. Azután Taylor törte meg ismét a csendet:

– Anyukád említett neked bármit is a szüleimről? – kérdezte.

– Még nem – feleltem.

– Kíváncsi vagyok, vajon anya beavatta-e már apát ebbe az őrületbe. – Taylor megrázta a fejét. – Egyáltalán hogyan is kezdene hozzá? Apám folyton kétségbe von mindent. Még abban sem hisz, hogy járt már ember a Holdon. Nem vagyok biztos benne, hogy hinne anyámnak, ha beszámolna rólam, rólad vagy akár az Elgenről. Valószínűleg azt gondolná, hogy becsavarodott.

– Nos, előbb vagy utóbb hinnie kell majd az anyukádnak.

– Csak azt remélem, hogy biztonságban vannak – só hajtott fel.

Még egy fél órát ringatózhattunk a tavon, amíg a szellő a gyékény közé nem sodorta a kenunkat a túloldalon. Amikor visszaeveztünk a mólóhoz, Taylor szállt ki először. Rögzítettem a csónakot a kötélbakhoz, majd én is kimásztam a mólóra. Taylor váratlanul nevetésben tört ki.

– Mi olyan vicces? – kérdeztem.

– Csak támadt egy aljas gondolatom. Erős kísértést éreztem, hogy újraindítsam az agyadat, amint éppen kimásztál a csónakból.

– Beleestem volna a vízbe.

– Pontosan – vigyorgott rám.

– Úgy látom, hogy van egy aljas oldalad is – állapítottam meg.

– Mindenkinek van – válaszolta Taylor vidám nevetéssel. –

Csak egyesek jobban tudják leplezni, mint mások.

A tótól még hosszasan barangoltunk a birtokon, közben szögesdrót kerítéseken másztunk keresztül, és tehénlepényeken lépkedtünk át. Levendulával és borsmentával teli réteken kószáltunk. Egy kerítés mentén málnabokrokból álló sövényre bukkantunk, tele finom gyümölccsel, amit le is szüreteltünk.

Édes és kerekded málnaszemek voltak.

Amint átvágtunk egy mezőn, több tehén is elindult felénk.

Ostin gyilkos kérődzőkről szóló története után kissé elfogott az aggodalom, amíg eszembe nem jutott, hogyan terítettem le azt a bikát Peruban. Simán megbirkóznék az egyik tehénnel is –

gondoltam magamban. – Csak rajta! – Nagy szerencséjükre nem próbáltak megtámadni.

A birtok nyugati oldalán, körülbelül ötvenméternyire az istállótól, egy tucat másfél méteres, fehér ládára bukkantunk.

Amint közelebb értünk, meghallottuk a belsejükből származó zsongást.

– Milyen ládák azok ott? – kérdezte Taylor.

– Méhkasoknak tűnnek – feleltem.

Taylor riadt sikkantással elhessegetett egy méhet.

– Jól van. Én egy tapodtat sem megyek közelebb.

– Én meg akarom nézni őket – mondtam.

– Meg fognak csípni.

– Nem fognak. – Felgerjesztettem a tagjaimban keringő

elektromosságot, amíg az összes szőrszál égnek meredt a karomon. Elröppent mellettem egy méh, majd öles csattanással egy világoskék villanás következett.

– Elektromos rovarcsapda lett belőled – állapította meg Taylor.

– Napról napra egyre erősebb vagyok. – Kérdő pillantást

vetettem rá. — Szeretnél egy kis lépes mézet?

– Igen, de inkább ne menj közelebb! Meg fognak támadni.

Közelebb léptem a méhkasokhoz.

– Nem árthatnak nekem.

– De a végén talán mindet megölöd.

Megtorpantam.

– Igazad van. Az nem lenne túl jó.

– Várj csak! – szólt Taylor. – Vajon őket is össze tudom zavarni?

– Próbáld meg! – biztattam. Felébredt a kíváncsiságom.

Taylor lehorgasztotta a fejét, én pedig odaléptem a legközelebbi ládához. Pár méh egyenesen felém repült, de nem hiszem, hogy meg akartak volna csípni. Inkább csak össze voltak zavarodva.

Felemeltem a láda tetejét. A belsejében viasszal és méhekkel teli tálcák sorakoztak. Szükség volt némi erőfeszítésre, de sikerült kihúznom az egyik tálcát, és letörtem egy nagyjából féltenyérnyi lépes mézet. Friss, aranyszínű méz csöpögött végig az ujjaimon.

A méhek közül néhányan megpróbáltak rám támadni, de tulajdonképpen szétbomlottak, mielőtt még megcsíphettek volna.

Újra lecsuktam a kas tetejét, azután visszasétáltam Taylorhoz, és átnyújtottam neki a mézet.

– Kóstold meg!

– Köszönöm – mondta. – Hát ez nagyon fura volt.

– Mi volt fura?

– Meséltem már, hogy amikor beférkőzöm valakinek az elméjébe, bizonyos mértékig a gondolatai a részemmé válnak.

Olyan érzés, mintha... megérteném az illetőt.

– Olvastál a méhek gondolataiban?

– Olyasmi. Csak... – Taylor rám nézett. – Éreztem, mi hajtja őket, és milyen aggodalmaik vannak.

– A méhek szoktak aggódni?

– Igen. Különösen, ha valaki el akarja rabolni a mézüket. De ezek nem egyéni aggodalmak. Mintha mindnyájan ugyanannak

az elmének volnának a részei, én pedig olvasni tudtam a gondolataiban. – Vidáman rám mosolygott. – így én vagyok a méhkirálynő.

– Tényleg az vagy – helyeseltem.

Megkóstolt egy kis lépes mézet.

– Nagyon finom! – Átnyújtott nekem is egy darabot. A számba tettem és megrágtam.

– Talán ez a legfinomabb méz, amit valaha ettem.

– Tökéletes – szögezte le Taylor. – Az egész nap egyszerűen tökéletes!

Lassan lenyugodott a nap, és utolsó sugarai aranyló, rózsaszín fénnyel ragyogták be a fennsíkokat. Amint megettük az összes mézet, meghallottuk a vacsorára hívó gong hangját.

– Biztosan vacsoraidő van – állapítottam meg. Kézen fogtam Taylort, és visszasétáltunk a házhoz. A földúton összetalálkoztunk Gervasóval, aki felénk tartott.

– Épp titeket kerestelek – mondta.

– Mi a helyzet?

– Csak biztos akartam lenni benne, hogy mindketten megjelentek a vacsoránál. Utána megbeszélést tartunk. Nagyon fontos.

– Ott leszünk – ígértem.

A konyhában nagy volt a nyüzsgés, miközben az emberek elsétáltak az elülső pult előtt, és szedtek maguknak az ételekből a tányérjukra. Lois és Ostin szülei is részt vettek a kiszolgálásban.

Anyám italokat töltött: limonádét, édesített teát és vizet. Joel mellette állt, és segített.

– Szükséged van még segítségre? – kérdeztem anyámat.

– Nem. Minden rendben. Hogy telt a napotok?

– Remekül! – válaszolta Taylor. – Csónakáztunk a tavon.

– Még mézet is ettünk – tettem hozzá.

Anyám csodálkozva félrehajtotta a fejét.

– Hogyan tudtatok mézet szerezni?

– A méhkasokból.

– Igen, én is tudom, hol található méz, de hogy sikerült megszereznetek?

– Szuperképességeink vannak – feleltem.

– Hát persze – mosolygott anyám. – Kértek limonádét?

– Igen, nagyon köszönöm – vágta rá Taylor.

– Megvárjunk? – kérdeztem.

– Nem. Menjetek csak, lássatok hozzá!

Lois bolognai spagettit főzött húsgombóccal, fokhagymás kenyérrel, zöldsalátával, és egy forró zöldséglevest is készített.

Megpakoltuk a tányérunkat, és ismét kimentünk a teraszra, ahol hat hosszú piknikasztal állt. Összesen talán negyvenen lehettünk. Taylor és én a középső asztalnál ültünk Zeusszal meg Tessával. Ők kirándulni mentek, és anasazi indián romokra bukkantak, sőt egy nagy, festett agyagedény-töredéket is találtak.

Miután mindenki megkapta a vacsoráját, Ostin szülei körbejárták az asztalokat, és édességet kínáltak: német csokoládétortát házi vaníliafagyival, amit egy kerek fémdobozból kanalaztak ki. A nap addigra már lenyugodott, és a hátsó teraszt bevilágították a ház hátsó falára szerelt reflektorok, amiket teljesen beleptek a rovarok.

A vacsora végeztével Ostin és McKenna körbejárta az asztalokat egy jókora fehér műanyag vödörrel és egy szemeteszsákkal. A vödörbe kaparták az ételmaradékokat, míg a tányérokat a zsákba gyűjtötték össze.

– Hogy nyertétek meg ezt a feladatot? – csodálkoztam.

– Ma estére Ostin szülei vannak beosztva konyhai szolgálatra – magyarázta McKenna. – Így önként jelentkeztünk.

– Mire kell a vödör? – érdeklődött Taylor.

– Ebbe gyűjtik az összes ételmaradékot. Mosléknak.

– Undorítóan néz ki.

– Mint a gyomrod belseje – tájékoztatott Ostin. – Csak éppen nincs összerágva és sósavba áztatva, amit egyébként a legtöbb vécé tisztító lötty is tartalmaz.

– Ettől még nem lett étvágygerjesztőbb – felelte Taylor.

– Gondolj rá úgy, mintha feldolgozatlan szalámi volna! –

javasolta Ostin.

Az elnök kilépett a teraszra.

– Remélem, mindenkinek ízlik az ünnepi vacsora – szólalt meg.

–

Még

egyszer

nagy

szeretettel

üdvözlöm

a

díszvendégeinket. De még inkább gratulálni szeretnék nekik legújabb sikeres küldetésükhöz, aminek során kiszabadították Jáde Sárkányt. Enyhén szólva is rendkívül kockázatos vállalkozás volt. Ám, amint már említettem, sikerrel jártak.

Mindenki lelkesen tapsolt.

– Most viszont, ha a vacsorával már végeztetek, szeretnénk behívni titeket a házba, hogy jelentést tehessetek a tizenkettek tanácsa előtt.

A személyzet kivételével mindenki, anyámmal és Ostin szüleivel együtt, bement a ház fő termébe, egy tágas helyiségbe, aminek egyik végében egy magas kőkandalló terpeszkedett.

Taylor és én anyám mellett foglaltunk helyet. Az elnök mikrofont ragadott.

– Üdv mindenkinek! – mondta. – Ahogy már említettem, hálásak vagyunk, amiért az Elektroklán épségben visszatért hozzánk. Nem mondhatunk elég köszönetet a hősiességükért. A föld összes lakója sem tudná kellőképpen meghálálni nekik, amit az emberiségért tettek. – Körbenézett. – Sajnos a világnak fogalma sincs arról, milyen veszedelem közeledik felé, és sejtelme sincs, mit hajtottak végre ezek a fiatalok érte, így hát egyelőre be kell érniük a mi hálánkkal. Szeretnénk egyúttal köszönteni az Elektroklán legújabb tagját is. Nichelle, felállnál, kérlek, hogy mindenki láthasson?

Nichelle szégyenlősen felállt. Láthatóan egyszerre érezte magát zavarban és megtisztelve.

– Nagyon örülünk, hogy a körünkben üdvözölhetünk.

Hálásak vagyunk a bátorságodért.

– Szívesen – felelte Nichelle, majd gyorsan visszaült a

helyére.

Az elnök újra felénk fordult.

– Jelentést kaptunk Bentől, ázsiai ügynökünktől, hogy mi történt Tajvanon. Az Elektroklán bátran es káprázatosán teljesítette a feladatát. Sőt, egy hajszálon múlt, hogy épségben el tudtak menekülni. Nagy örömmel tudatom, hogy a küldetés sikeres volt, és megmentették Jáde Sárkányt. Ha kudarcot vallanak, biztosra vesszük, hogy az Elgen mostanra már megtörte volna őt, és javában folyna az MEI-készülék újjáépítése, és egy elektromos gyermekekből álló új faj megteremtése. Óriási szerencse, hogy nem ez a helyzet.

Szóval, itt tartunk most. Igen, elveszítettük a főhadi szállásunkat, de ennyi az egész. A forrásaink szerint az Elgen jelenleg abban a hitben van, hogy teljesen megsemmisültünk, mi pedig épp ezt reméltük. Ám ezzel még nincs vége. Két fontos esemény történt... vagy nem sokára történni fog, és pillanatnyilag mindkettő nagy fejtörést okoz nekünk.

Először is, az Elgen arra készül, hogy végrehajtsa az eredeti tervét, és átvegye a hatalmat Tuvalu szigetország fölött.

Beszereztek két új felfegyverzett csatahajót. A jelen állás szerint nem tehetünk semmit, hogy megállítsuk őket.

A második eseménynek hosszú távon talán még nagyobb jelentősége lesz számunkra. Minden zsarnoknak van egy gyenge pontja. Hatch hibája a határtalan dölyf.

– Mi az a dölyf? – suttogtam Ostinnak.

– Ego – válaszolta.

– Hatch az Elgen összes kudarcát a saját személye elleni árulásnak tekinti, és úgy is válaszol rájuk. Miután az Elektroklán kimentette Jáde Sárkányt, Hatch elhatározta, hogy a legfontosabb emberét bünteti meg a veszteségért. Példát akart statuálni a többieknek, így hát arra ítélte Welchet, az EKG

rangidős kapitányát, hogy patkányeledelként végezze az arénában. Welchet a Faraday fogdájában őrizték, de rejtélyes módon sikerült megszöknie, amíg az Elgen hajói még Tajvanon

horgonyoztak. Úgy véljük, hogy még mindig a szigeten bujkál valahol. Az Elgen jelen pillanatban is nagy erőkkel kutat utána.

Ebben a fordulatban az a leglényegesebb, hogy jó okunk van gyanakodni, miszerint Welch szökését maguk az elektromos ifjak segítették elő, mégpedig elsősorban Hatch választottja, Quentin.

Ha a gyanúnk beigazolódik, hatalmas repedésre bukkantunk az Elgen hierarchiájában. És éppen ebben reménykedtünk. Minden önmagával meghasonlott ház óhatatlanul elpusztul. Ha Welch és az Elgen elektromos ifjai összefognak, talán képesek megdönteni Hatch hatalmát, és átveszik az irányítást az Elgen fölött.

Talán pont erre az esélyre vártunk. Mostanáig úgy kapkodtunk összevissza, akár a tengerészek egy süllyedő hajón, csak futottunk egyik léktől a másikig, pedig igazság szerint az embert kellene kiiktatnunk, aki a lyukakat üti. Ha egyszer Hatch ifjai fellázadnak ellene, Lehetőségünk nyílik rá, hogy végleg megfékezzük.

– Szóval, most mihez kezdjünk? – kérdezte Gervaso.

– Először is meg kell találnunk Welchet – válaszolta az elnök. – Az Elgen előtt kell felkutatnunk. Hatch nem akarja megkockáztatni, hogy újra megszökjön, ezért parancsba adta, hogy rögtön lőjék agyon.

– Mi mit tehetünk? – érdeklődtem.

– Pillanatnyilag semmit. Ben megszervezte a kutatást. Jól ismeri Tajvan alvilági és utcai köreit. Bízunk benne, hogy sikerül Welch nyomára bukkannia. Egyébként is Hatch következik.

Egyelőre nincs más dolgunk, mint ami a legnehezebb: várunk.

– Mire várunk? – értetlenkedett Jack.

– Hogy Hatch hibázzon.

MIUTÁN MÁR MINDENKI ELHAGY TA A HELY ISÉGET, az elnök határozottan Taylorhoz és hozzám lépett. Joel és Gervaso is mellette állt.

– Michael, váltanunk kell még néhány szót veletek – szólt az elnök.

– Rám is szükségük van? – kérdezte Taylor.

– Elsősorban veled szeretnénk beszélni. Leginkább rád vonatkozik, amit most mutatni akarunk.

Követtük őket egy rövid folyosón keresztül egy másik szobába, ahol egy hatalmas televízió terpeszkedett a falon egy ovális konferenciaasztal előtt. A képernyő be volt kapcsolva, és éppen egy híradás pillanatképe villódzott rajta. Azon nyomban felismertem a képen látható nőt. Gretchen Holly volt, Boise tévécsatornájának népszerű műsorvezetője az esti hírekben.

– Foglaljatok helyet! – szólalt meg az elnök.

– Semmi gond, inkább állok – felelte Taylor.

– Jobb lesz, ha mindketten leültök – mondta az elnök.

Miután mindnyájan elhelyezkedtünk, sietve megtörtem a csendet:

– Mielőtt belekezdünk, szeretnék mondani valamit.

– Csak rajta!

– A Kronométer Farmról van szó. Borzalmasan sajnálom, hogy elárultam Hatchnek, hol rejtőznek. Csúnyán rászedett.

Az elnök bólintott.

– Igen, Ben beszámolt róla. Ha esetleg könnyít a lelkiismereteden, nem miattad talált ránk az Elgen.

– Nem miattam? – csodálkoztam.

– Nem. Mi követtünk el egy súlyos hibát. Óvatlanok voltunk.

– Taylorra pillantott. – Taylor anyukáját mindvégig szemmel tartotta az Elgen, abban a reményben, hogy kapcsolatba lépünk vele. Mi pedig szépen belesétáltunk a csapdájukba. Innen tudtak a rejtekhelyünkről.

– Anyám vezette oda őket? – kérdezte Taylor.

– Nem. Hanem mi, amikor elhoztuk az anyukádat.

Alábecsültük az Elgent, és megfizettük az árát. – Az elnök mélyet sóhajtott. – Az Elgen egy ideje minden lépését követi, és sajnos pontosan erről kell most beszélnünk. – Biccentett az asszisztensének, aki megnyomott egy gombot a távirányítón, és a videofelvétel elindult.

– „Az est legfrissebb híre; letartóztattak egy idahói családanyát a lánya eltűnésével kapcsolatban. Julie Ridley, meridiani lakost őrizetbe vette a rendőrség, miután kellő

bizonyíték birtokába jutott az asszony bűnrészességével kapcsolatban a lánya váratlan eltűnését illetően. Mrs. Ridley megtagadta az együttműködést a hatóságokkal, és jelenleg előzetes őrizetben tartják. Az asszony félje, Charles Ridley a Boise-i Rendőrkapitányság rendőrtisztje. Ideiglenesen őt is felfüggesztették a szolgálatból, amíg egy belső vizsgálat során fény nem derül rá, milyen szerepet játszhatott a történtekben.”

Gyors pillantást vetettem Taylorra. Néma döbbenettel meredt a képernyőre. Amikor ismét visszanyerte a hangját, megkérdezte:

– Mikor történt mindez?

– Két nappal ezelőtt. Anyukád visszautazott Idahóba, hogy mindenről beszámoljon az apádnak, és felkészüljön, hogy véglegesen hozzánk költözzenek, de akkor az Elgen megtámadta a farmot, amivel keresztülhúzták a számításainkat. Kénytelenek voltunk elhalasztani a terveinket, és az Elgen előbb csapott le az anyukádra.

– El kell mennem Idahóba – jelentette ki Taylor. – Meg kell mutatnom magam a rendőrségnek.

– Teljességgel ki van zárva – válaszolta határozottan az elnök. – Az Elgen is pontosan erre számít. Ez egy csapda.

Biztosra veheted, hogy a rendőrség értesülései egyenesen az Elgentől származtak.

– Nem érdekel. Náluk van az anyám! – erősködött Taylor.

– Taylor – szólt Gervaso –, pillanatnyilag a felbukkanásod sokkal több kérdést vetne fel, mint ahány válasszal szolgálna.

Abban is biztosak lehetünk, hogy újra nyomod veszne, amint az Elgen rád talál.

– Nem vádolhatják meg az anyukádat gyilkosság vagy emberrablás gyanújával, ha nincs holttest – tette hozzá Joel. –

Holttest híján miként bizonyíthatnák, hogy gyilkosság történt?

– Többről is van szó – mondta az elnök, és intett az asszisztensének.

A nő egy másik hírhez tekerte a videót.

– „Egy folyamatban lévő nyomozás során Boise rendőrsége több mint két kilogramm heroint talált Julie Ridley, meridiani lakos autójában.”

A felvétel egy rendőrtisztet mutatott, aki mikrofonok egész erdeje előtt állva éppen magasra emelt egy műanyag zacskót, ami tele volt fehér porral.

–

„Ez

a

legnagyobb

kábítószerfogás

Boise

rendőrkapitányságának történetében. Ilyen mennyiségű heroin akár félmillió dollárt is érhet az utcákon. Nagy örömmel vonjuk be a forgalomból.”

A videó visszatért a műsorvezető arcára.

– „A kábítószeren kívül Idaho rendőrségi helyszínelői vérnyomokat is találtak az autóban. A DNS vizsgálata kimutatta, hogy a vér Mrs. Ridley lányától, Taylortól származik, aki négy hónapja tűnt el nyomtalanul. Mrs. Ridley jelenleg is őrizetben van Boise börtönében, a bíróság negyedmillió dollárban állapította meg a letehető óvadékot.”

Egy másik videofelvétel következett, az emberek átkozódva kiabáltak Taylor anyjára, amint a rendőrök megbilincselve a börtönbe kísérték.

Taylor elkeseredésében sírva fakadt.

– Mégis hogy lehetne az én vérem?

– Az Akadémián vért vettek tőlünk – feleltem.

– Ez borzalmas. Egyszerűen borzalmas. – Taylor rám nézett. – Michael, muszáj tennünk valamit!

– Teszünk is – vágott közbe Joel. – Ám addig sem kell aggódnod! A börtönben teljes biztonságban van az anyukád.

– A börtönben nem tudják megvédeni! – vetette ellen Taylor.

– Ha az Elgen oda juttat valakit, fél lábbal már a sírban van.

– Nem fogják bántani – jelentette ki az elnök.

– Honnan tudhatja biztosan?

– Halott csalival nem lehet halat fogni.

Taylor dühösen összepréselte a száját.

– Az anyám nem holmi csali.

– Sajnos ebben az esetben pontosan az – válaszolta Joel. –

Arra használják, hogy előcsaljanak téged. Ha meg akarnák ölni, már rég megtették volna.

– Igaza van – ismertem el. – Könnyedén megtehették volna.

– Az elnökre néztem. – De akkor sem hagyhatjuk a börtönben.

– Valóban nem – bólintott az elnök. – Nem is hagyjuk. Ki kell menekítenünk onnan Taylor apjával együtt. Megkértük

Gervasót, hogy dolgozzon ki egy tervet.

Mindketten Gervaso felé fordultunk. Kíváncsi lettem volna, vajon mióta tud az egészről, és miért nem szólt nekünk egy szót sem.

Gervaso egyenesen Taylorra nézett.

– Először is, ki fogjuk szabadítani az anyukádat. Megígérem.

De nem lesz egyszerű. – Megint felém fordult. – Mindketten törtetek már be és ki sokkal biztonságosabb létesítményekből. A nagy kihívás most inkább abban rejlik, miként menekítsük ki őt, hogy se az Elgen, se a rendőrség ne tudja, hogy a mi kezünk volt a dologban.

– Na és hogyan csináljuk? – kérdezte Taylor.

– Rá kell vennünk az apádat, hogy letegye az óvadékot.

Aztán,

ha

már

kiszabadult,

gyorsan

kereket

oldunk

mindkettőjükkel. Nem lesz könnyű menet, mert az Elgen valószínűleg egy pillanatra sem akarja majd szem elől téveszteni az anyukádat. Persze a rendőrökkel is számolnunk kell. Ami egy újabb gondot vet fel. Apád rendőrtiszt, és mérget vennék rá, hogy továbbra sem tud semmit rólad vagy az Elgenről. Úgy hallottam, hogy meglehetősen makacs ember.

– Csökönyös, mint az öszvér – helyeselt Taylor.

Gervaso bólintott.

– Egy egyszerű, hatékony akciót eszeltem ki: bemegyünk, és már jövünk is ki. A tervemhez kettőtökön kívül még Ianre van szükség. Továbbá, lakik egy barátom Idahóban, akiben megbízhatunk. Segíteni fog a logisztikában. Senki más nincs benne a buliban. Minél több alkatrésszel mozog egy gépezet, annál könnyebben elromolhat.

– Rendben – bólintottam. — Mikor indulunk?

– Az időzítés rendkívül fontos. Holnap estig szeretném felvenni a kapcsolatot Taylor apjával. Boise kilencórányi autóútra van innen, úgyhogy holnap korán reggel indulunk.

– Készen leszünk – válaszoltam.

– Jól van. A főépület előtt találkozunk pontban hat nulla

nullakor. – Azután gyorsan hozzátette: – Vagyis reggel hatkor.

Az elnök egyenesen ránk nézett.

– Sok szerencsét!

Amint kiléptünk az ajtón, Taylor így szólt hozzám:

– Köszönöm, hogy segítesz megmenteni az anyukámat.

– Ennyivel tartozom neked. Elvégre te is segítettél megmenteni az enyémet.

Taylor aggodalmasan ráncolta a homlokát.

– Anya biztosan halálra van rémülve.

– Kiszabadítjuk – ígértem. – És elhozzuk az apádat is.

– Apa – mondta Taylor. – Milyen régóta nem láttam már!

– Nagyon fog örülni neked.

– Igen – bólintott Taylor. – És teljesen ki lesz borulva.

FUNAFUTI-SZIGET, TUVALU

A POLINÉZIÁHOZ TARTOZÓ SZIGETORSZÁG, Tuvalu tulajdonképpen négy szigetből és öt atollból áll, összterülete nagyjából

huszonhat

négyzetkilométer.

A

szigetcsoport

elkülönülten fekszik a Csendes-óceánban, igazi korallzátonyokból alkotott oázis Ausztrália és Hawaii között, előbbitől északkeleti irányban nyolcezer, míg a másiktól délnyugati irányban hat és fél ezer kilométernyire fekszik. Az ország teljes népessége nem éri el a tízezer főt, így Tuvalu számít a világ harmadik legkisebb népességű államának. Az óriási távolság és a nehéz megközelíthetőség miatt a szigetcsoport csupán kevés turistát vonz. Gazdaságát tekintve a csendes-óceáni régió egyik legsikeresebb

szigetországa,

mégpedig

egy

különleges

jövedelemforrásának,

a

tv

internetes

tartománynévnek

köszönhetően, amit több tévécsatorna és videomegosztó portál használ, és ami évente több millió dolláros nyereséget termel.

Az Elgen a legnagyobb és legfőbb szigeten, Funafutin építette fel új Elektrostar erőművét, azután magasfeszültségű kábeleket húztak északi és déli irányba, a másik öt szigetre. Bár az erőmű

már több mint négy hónapja üzemelt, a szigetlakók mostanáig halogatták az ünnepélyes felavatást, hogy tiszteletben tartsák Hatch főadmirális kívánságát. Hatch továbbá ragaszkodott hozzá, hogy „biztonsági okokból” minden nem helybéli látogató hagyja el a szigetet az Elgen látogatása előtt.

Hatch természetesen a saját tervei miatt halasztotta el az ünnepséget. Az Elektrostar erőmű az Elgen ötödik legnagyobb üzeme volt a világon, ám a megtermelt villamos energia mennyiségét tekintve csaknem a ranglétra alján szerepelt. Az erőmű azonban nem is a kapacitása miatt épült – vagy legalábbis nem az elektromos erejének fitogtatására. A tuvaluiak nem sejtették, de az üzemet azért létesítették, hogy az Elgen új hadműveleteinek stratégiai központjaként szolgáljon – hogy az Elgen saját Kremlje legyen.

Az erőmű nagyobb része valójában egy erődítmény volt, fejlett fegyverekkel és föld-levegő rakétákkal felszerelve, amiket az Elgen több mint egy év alatt titokban halmozott fel. Elég robbanóerővel rendelkeztek, hogy akár tizenhétszer is a levegőbe repítsék az országot, sőt képesek legyenek visszaverni egy esetleges támadást Ausztráliából vagy Új-Zélandról. Az erőműben egy óriási börtön is helyet kapott, kétszáznál is több zárkával és egy modern, jól felszerelt átképző központtal, amit a perui létesítmény mintájára alakítottak ki.

Mialatt Tuvalu népe az igazak álmát aludta, az Elgen flotta az éj leple alatt elfoglalta a sziget körüli felségvizet. Hajnali három órakor a Faraday kikötött Funafuti keleti partja mellett, és a Tesla közreműködésével elkezdte a főhadiszállásra szállítani a katonákat. Az Edison, az Elgen legújabb hadihajója védekező

állást vett fel Funafuti délnyugati partjánál, és Elgen helikopterek

felügyelték a vizeket a hadművelet közben.

Tuvalu nem fecsérelte a pénzét hadseregre, és általában az alig néhány embert számláló, brit egyenruhába bújt rendőrség sem hordott magánál fegyvert. A polgári lakosság körében mindössze tizenkét lőfegyvert tartottak nyilván, és az egész rendőri haderő is csupán huszonegy pisztollyal rendelkezett –

ami egyben azt jelentette, hogy egyetlen Elgen-őrjárat is több fegyverrel rendelkezett, mint az egész nemzet. Tuvalu békés népe rendkívül sebezhető volt.

Az Elektrostar erőmű ünnepélyes felavatására Tuvalu teljes tisztviselői kara összegyűlt: a kormányzó és kísérete, a miniszterelnök és kísérete, a miniszterelnök-helyettes, a Közügyekért Felelős Bizottság elnöke, a főtitkárhelyettes, a külügyminiszter,

a

bevándorlási

hivatal

igazgatója,

a

rendőrparancsnok, az oktatásügyi, a pénz- és gazdaságügyi, az egészségügyi, a természeti erőforrásokért felelős, az energia- és természetgazdálkodási,

a

kereskedelmi

és

idegenforgalmi

miniszter, valamint az ENSZ nagykövet is.

A nagykövet volt az egyetlen tuvalui tisztviselő, aki már beállt az Elgen soraiba, és egy ideje pénzbeli juttatásokban is részesült a szolgálataiért.

Az ünnepség egy kicsivel déli tizenkettő után kezdődött az ország fővárosában. Tuvalu népe kifejezte őszinte barátságát, majd egy hagyományos, rituális táncbemutató következett. A tánc után – Hatch kifejezett óhajára – az Elektrostar erőmű

falain belül folytatódott a mulatság.

Mialatt Hatch, saját személyes testőrsége és az EKG tizenkét tagja közül kilenc kíséretében, körbevezette a tuvalui küldöttséget a létesítményben, a többi szigeten és Funafuti nagyobb részén beszüntették az áramszolgáltatást az erőműből. Elgen búvárok egy maroknyi kommandós különítménye elfoglalta Tuvalu egyetlen hadihajóját – egy Pacific-osztályú járőrhajót, foglyul ejtve a kapitányt és a legénységet.

A rádiófrekvenciákat megszakították, és az Elgen új kétéltű

járműve, a Franklin megkezdte a szárazföldi támadást Funafuti, valamint két másik sziget, Nanumea és Nukufetau ellen.

Amint Hatch előre eltervezte, Tuvalu vezetőit sikerült teljesen elzárni a külvilágtól az Elgen létesítményében, nem is sejtették, hogy az országukat támadás érte.

Az erőművet bemutató, egyórás túra végeztével a küldöttség tagjai letelepedtek a vacsorához a patkányaréna fölött elhelyezkedő, félhold alakú megfigyelőszobában. A fémredőnyök le voltak húzva, így a méltóságok nem is láthatták magát az arénát, és Hatch terveinek megfelelően továbbra sem sejtették, hogyan termelik az energiát; csupán az Elgen általános magyarázatára hagyatkozhattak, miszerint a kapott elektromos áram a hidegfúzió és a szerves bomlás valamiféle hibrid végtermékéből jön létre.

Két egészben sült disznót szolgáltak fel vacsorára a szabadon tartott ausztrál marha, bárány valamint saláta és édesburgonya mellett. Desszertként az Elgen két közkedvelt ausztrál-új-zélandi édességet kínált a vendégeknek: Pavlovát, egy tejszínnel és friss gyümölcsökkel körített tojáshabtortát, és Lamingtont, vagyis csokoládéba és kókuszreszelékbe forgatott piskótakockát.

Hatch gondoskodott róla, hogy a legjobb helyi bor kerüljön az asztalra, be is szerzett három üveggel a Penfolds Grange márkából, aminek a palackja csaknem nyolcszáz dollárba került.

A tuvalui méltóságok mind jól lakottan és enyhén ittasan üldögéltek a vacsora után, amikor egy tucat helybéli nő előadott még egy ünnepi táncot, hagyományos fűszoknyában, fejükön pálmalevelekből font koszorúval.

Amint a tánc befejeződött, az egyik fiatal nő Hatch elé lépett, térdre hullott, fejét alázatosan a földre hajtotta, és felajánlott a főadmirálisnak egy virágfüzért. Hatch elfogadta az ajándékot, de nem akasztotta a nyakába.

Azután Tuvalu miniszterelnöke, egy vékony, ősz hajú férfi, fehér, rövid ujjú ingben, a terem közepén felállított pulpitushoz lépett. Úgy fordult, hogy szembenézhessen Hatchcsel.

– Nagyra becsült jótevőnk és barátunk! Így szól hozzád Tuvalu nemzeti himnusza:

Tuku atu tau pulega

Ki te pule mai luga,

Kilo tonu ki ou mua

Me ko ia e tautai.

‘Pule tasi mo ia’

Ki te se gata mai,

Ko tena mana

Ko tou malosi tena.

– Kérem, nemes főadmirális, hadd fordítsam le szavainkat az Ön nyelvére!

Bízzuk életünk a király kezébe,

Kihez alázattal könyörgünk,

Tekintetünket reá emelve,

Mutat biztos utat nekünk.

„Dicsőségben uralkodjunk vele!”

Énekünk örökké így szóljon,

Mert mindenható ereje

Szilárdít meg minket partjainkon.

– Nagyra becsült Hatch főadmirális! Ön a mindenható Isten ajándékaként jött el hozzánk, hogy megáldja a mi szerény szigetországunkat. Népünk hálája örökké elkíséri élete során.

Átadom

önnek,

tisztelt

főadmirális

úr,

legnagyobb

kitüntetésünket, a tuvalui csillagot, és ezennel Tuvalu teljes jogú polgárának nyilvánítom.

A sokaság tapsviharban tört ki, majd álló ovációba kezdett.

Hatch egy pillanatra mintha meghatódott volna az őszinte lelkesedés láttán. Végül a miniszterelnök intésére felállt, és a pulpitushoz sétált, miközben a miniszterelnök visszatért a saját

asztalához.

Hatch az összegyűlt vendégekre tekintett, és lassan felemelte a poharát a tuvalui méltóságok tiszteletére.

– Egy új napra! – mondta.

– Egy új napra! – visszhangozta a közönség, koccintva a poharakkal.

Hatch nem ivott, érintetlenül tette le a poharát az asztalra.

– Miniszterelnök úr, megjelent méltóságok, kedves barátaim!

Rendkívül szórakoztatónak találtam az ünnepségüket és a vendéglátásukat, még ha kissé primitívnek is mondható. Önök ma azért jöttek ide, hogy megünnepeljék egy új Elektrostar erőmű felépítését, ami a harminchatodik ilyen üzemünk a világon. Azért hangsúlyoztam, hogy „önök”, mert mi, az Elgen képviselői, egészen mást óhajtunk most itt megünnepelni. –

Lassan körbenézett a teremben, és hirtelen elsötétedett az arckifejezése. – Őrök!

Hatch felszólítására száznál is több Elgen őr rohant be a terembe, kezükben előreszegezett automata fegyverrel. Az összezavarodott vendégek először csupán kíváncsian figyelték őket, mintha ez a váratlan erődemonstráció is egy újabb szórakoztatónak szánt látványosság volna. Egy feszült pillanattal később azonban rémület lépett a derű helyébe. A méltóságok közül páran megpróbáltak távozni, de az őrök erőszakkal visszakísérték őket a helyükre. Egyre erősödött a hangzavar, amint a tuvaluiak kétségbeesetten kiabálni kezdtek egymás között az anyanyelvükön.

– Csend! – harsogta Hatch. Miután mindenki elhallgatott, folytatta a mondandóját: – A mai napon önök, Tuvalu egykori vezetői, azért jöttek ide, hogy egy új erő érkezését üdvözöljék az országban. Ebben nem is tévednek. Ám itt nem egy elektromos erőről van szó, hanem politikairól. Egy új kort, egy új uralkodó rendszert ünnepiünk ma.

Miközben önök az erőművünket csodálták, az Elgen hadi gépezete működésbe lépett. A munkánk természetesen már több

mint egy éve megkezdődött, amikor leromboltuk a sziget utolsó gázolajon alapuló erőművét, és teljes mértékben a kezünkbe ragadtuk az ország áramellátását.

Ma délután átvettük az irányítást az egyetlen rádióállomás fölött, tönkretettük a telefontornyokat, és megbénítottuk az összes kommunikációs csatornát. Az országuk most már teljesen el van vágva a külvilágtól. Nem adhatnak le rádióüzeneteket, sem telefonhívásokat.

A

hatalomátvétel

ma

délután

a

haditengerészetük

legyőzésével folytatódott, bár talán kissé merésznek hangzik, ha így nevezzük az egyetlen hajójukat. Mostantól tehát senki sem teheti lábát a szigetre, és nem is hagyhatja el. Minden vízi járművet elkoboztunk vagy elsüllyesztettünk, flottánk hajói pedig a szigetek körül járőröznek, és elpusztítanak mindent, ami belép az ország felségvizeire, vagy netán megpróbál elmenekülni. Most már valószínűleg megértik, miért is ragaszkodtunk hozzá már hetekkel korábban, hogy az összes nem tuvalui lakos hagyja el a szigetet. Nem akartunk nemzetközi bonyodalmat kelteni.

A rendőreiket bezártuk a saját börtöneikbe, és az Elgen őrség vette át a hatalmat a nemzet fölött. Mondhatnám, hogy a tuvalui nemzet fölött, csak éppen mostantól már nem így nevezik az országot. Tuvalu a mai naptól fogva a Hatch-szigetek nevet fogja viselni. Ám ha valaki mégis kiejti száján a „Tuvalu”

szót, nyilvános korbácsolás lesz a büntetése.

A most következő, átmeneti időszakban bizonyára sok korbácsolásra sor fog kerülni. Akik nem hajlandók részt venni a nyilvános büntetéseken, amik népem legfőbb szórakozásává lesznek, azokat kirángatjuk otthonaikból, és a bűnösökkel együtt megkorbácsoljuk. Más szóval, vagy élvezni fogják a műsort, vagy önökből válik a legújabb műsorszám.

A Hatch-szigeteken mostantól diktatúrát vezetek be.

Jómagam legfőbb parancsnokként és elnökként ezennel semmisnek nyilvánítom a jelenlegi alkotmányukat. Az Elgen haderő hatalmában áll, hogy belátása szerint hozzon polgári és

büntető törvényeket, majd végrehajtsa azokat.

Hogy biztosítsuk az önök tökéletes együttműködését, átképző

táborokat hoztunk létre, ahová mindnyájan bekerülnek, mégpedig a mai naptól kezdve.

Miniszterelnök, most jöjjön ismét előre, hűsége jeleként hajoljon meg előttem, új uralkodója előtt, és csókoljon kezet!

A miniszterelnök, akit láthatóan megráztak a történtek, lassan felállt. Végignézett rémült és összezavarodott honfitársain.

Azután Hatch felé fordult.

– Nem hajolok meg sem ön, sem más emberfia előtt. Csakis isten előtt tisztelgek.

– Isten – visszhangozta Hatch mosolyogva. – Hol van az istene a szükség órájában? – Összehúzta a szemét. –

Megmondom, hol van a valódi istene. Éppen maga előtt.

Ami pedig a parancsom megtagadását illeti, tulajdonképpen még reméltem is, hogy vissza fog utasítani. Pusztán kegyelemből ajánlottam szövetséget, nem pedig a vágy vezetett rá. Sokkal jobb tervem van önnel.

Megfosztjuk a ruháitól, gúzsba kötjük, és kivágjuk a nyelvét.

Aztán élete hátralévő napjait a város főterén fogja tölteni egy majomketrecbe zárva. Együtt fog aludni a majmokkal, és együtt is fog enni velük. Hatch alázatos népe pedig a csodájára jár majd, hogy láthassák a megaláztatását, és kigúnyolják. – Hatch a többiekhez fordult. – Mostantól ezt az embert nem a Hatch-szigetek miniszterelnökeként fogják ismerni, hanem Hatch majomelnökeként. – Visszafordult a miniszterelnök felé. –

Hátralévő életét a majmok között fogja tölteni, és egy nap közöttük éri a halál. Ha megpróbálja kioltani az életét, saját fiai és lányai kerülnek a helyére. Megértette?

A

miniszterelnök

arca

elvörösödött

mérgében

és

rémületében.

– Megértette? – ismételte Hatch.

– Igen – felelte keserűen a miniszterelnök.

– Majomelnök úr, ön művelt ember, így minden bizonnyal

tanult történelmet. Talán felismeri, hogy számos hasonlóságot mutatok egy másik rendkívüli emberrel, aki megváltoztatta a világot. A nagy spanyol felfedezőről van szó, Hernán Cortezről.

Mindketten a tengeren át érkeztünk egy primitív kultúrába, ahol megváltóként üdvözöltek minket. Hozzájuk hasonlóan ön és a népe sem tudta, hogy uralkodni jöttem ide, és a magaménak követelni ezt a földet.

De én sokkal kegyelmesebb vagyok Corteznél. Meg kímélem az életüket. Forradalmunk egyetlen lövés nélkül ment végbe.

Önnek pedig az lesz a sorsa, mint ami Montezumával, a nagy azték királlyal történt. Végül a saját népe fordul majd ön ellen.

Kigúnyolják majd az új ketrecében, és megkövezik a szidalmaikkal. Pólókat árusítanak, rajta az ön ketrecbe zárt arcával.

– Végül úgyis magán csattan az ostor, Hatch – válaszolta a miniszterelnök. – Az országunk lassan az óceán mélyére süllyed.

Harminc év múlva Tuvalu már nem fog létezni többé.

– Harminc év múlva – vágott vissza Hatch, és előrehajolt –

már nem lesz szükségünk Tuvalura. Az egész föld a lábaim előtt fog heverni. Washington, London, Tokió, Peking, Új-Delhi, Moszkva... ezek lesznek a fővárosaink.

– A világ ezt nem fogja tétlenül hagyni – kiáltotta a miniszterelnök.

– Dehogynem – felelte Hatch kissé unottan. – Már meg is tették. Valóban akadnak ellenségeink. Figyelmeztették az ENSZ-t, hogy meg akarjuk támadni Tuvalut, de senki sem hallgatott rájuk. Az égvilágon senki. Még önök sem. Megkapták a figyelmeztetést, mégsem tettek semmit. Ugye?

A miniszterelnök lehorgasztotta a fejét.

– A „világ” még csak nem is tud a létezésükről. És akkor sem törődne a sorsukkal, ha éppen tudna. A világ el van foglalva a gondjaival, nem utolsósorban a gazdasági helyzetével, az energiatermelés pénzügyi és környezetvédelmi problémájával; és mindezek megoldásához az én kezemben van a kulcs. – Hatch

körülnézett. – Ha már a gazdaságról esik szó, kérem a pénzügyminisztert, lépjen elő!

Egy alacsony, vézna fiatalember félénken Hatch elé járult, reszkető térddel, lesütött szemmel; nyilvánvalóan félt az arcába nézni.

– Térdre! – utasította Hatch.

A férfi azonnal földre rogyott.

– Igenis, kegyelmes uram!

– Igazán ígéretes – jegyezte meg Hatch elismerő bólintással.

– Önnek kellett volna a miniszterelnök tisztet betöltenie, uram.

Egyértelműen sokkal bölcsebb. – Hatch újra a rémült jelenlévők felé fordult. – Szóval, új országom nevének megváltoztatásán kívül a hivatalos valutát is lecserélem. Az önök pénze, az ausztrál és a tuvalui dollár, immár haszontalan. Új bankjegyeket nyomtattunk, amiket már ezen a héten át fogunk váltani a Hatch-szigetek polgáraival. Kizárólag az Elgen márkát fogadjuk el érvényes fizetőeszközként. Törvénybe ütközik, ha bárki másféle pénznemet fogad el vagy használ. Már a puszta próbálkozásért is korbács, börtön vagy halálbüntetés jár.

Hatch végignézett a küldöttségen.

– Most eljött az ideje, hogy mindnyájan döntést hozzanak.

Mégpedig olyan döntést, ami hosszan tartó következményekkel járhat, ezért fontolják meg alaposan, mit választanak.

Határozniuk kell, hogy hajlandók-e elfogadni a legfelsőbb parancsnokságomat.

Két választási lehetőségük van. Habár igazság szerint mindkettő ugyanahhoz a végcélhoz vezet, csak éppen más úton.

Az első lehetőség, hogy teljesen behódolnak, és önként leteszik a hűségesküt, miszerint a jövőben engedelmeskednek Elgen feljebbvalóiknak. Tiszteletben és méltó bánásmódban részesülnek mindazok, akik erre a felettébb bölcs döntésre jutnak, sőt az elkövetkező hat hét során még kényelmes szállást is biztosítunk nekik, amíg elsajátítják a módszereinket, beletanulnak az Elgen vezetőinek szerepébe, felkészülve a jövendőbeli sikerekre.

A másik lehetőség azokra vonatkozik, akik megtagadják a hűségesküt.

Ők

a

következő

évet

az

Elgen

átképző

létesítményének börtönében töltik, vagyis az erőműnek egy olyan részében, amit ma nem járhattak be. Külön erre a célra kidolgozott, súlyos fizikai és pszichológiai terhelésnek lesznek kitéve, ami bizonyítottan alkalmas a lélek és az akarat megtörésére. Végül ezek a makacs ellenállók is térden csúszva fognak könyörögni, hogy letehessék a hűségesküt.

Egyáltalán nem túlzás. Már emberek ezreit sikerült átképeznünk, közülük többen is azt gondolták, hogy sohasem fognak megtörni. Ezek az újonnan felvilágosult elmék a leglelkesebb híveink.

Ám még a megtérésük után is örökre alacsonyabbrendűnek, érinthetetlennek számítanak. B betűt bélyegzünk a homlokukra, így

mindenki

tudhatja,

hogy

bolondok,

bukásra

ítélt

csődtömegek. Pária módjára fogunk bánni velük.

Nos, hogy egyértelmű legyen, valójában a döntés nem is arról szól, hogy letegyék-e a hűségesküt új uralkodójuknak, vagy sem. Hiszen végül úgyis mindnyájan megteszik. Inkább az oda vezető utat kell megválasztaniuk. Önökre hagyom a döntést.

Már csak egy pillanat, és mindnyájukat elvezetjük, egyenként, szép sorjában, ezekbe az oldalsó kis helyiségekbe, hogy meghallgassuk a döntésüket. Mindnyájukat, kivéve persze önt, majomelnök úr. Az ön sorsáról már határoztunk. Elrettentő

példaként fog szolgálni a honfitársai számára nyamvadt életének összes hátralévő napján. Ön valóban a nép szolgája. Biztosra veszem, hogy más sorsot el sem tudna képzelni magának.

ÉJFÉLIG A NEGY VENHAT TUVALUI tisztviselő közül csupán kettő nem tette le Hatch előtt a hűségesküt. A miniszterelnököt rövid küzdelem után megfosztották öltözékétől, megkötözték, majd elvezették egy zárkába, hogy ott várja meg a nyelvét eltávolító műtétet. Hatch utasította az embereit, hogy azonnal hajtsák végre a beavatkozást, mivel azt akarta, hogy a hajdani miniszterelnök másnapra már kellően összeszedje magát, és elfoglalja helyét a ketrecben.

Az Elektrostar erőmű falain kívül az Elgen közben átvette a hatalmat a szigetország fölött. Hatch támadási terve, aminek a

„Szigony” elnevezést adta a három ág miatt, a kommunikáció teljes megbénítására, a sziget blokádjára és a rendőrség kiiktatására irányult.

Először is a tuvalui haditengerészetet sikerült legyőzniük, amíg – szinte egy időben – Steele kapitány és az emberei,

Quentinnel és Bryannel, megrohamozták a rádióállomást.

Tulajdonképpen az állomás egyszerű biztonsági berendezésén kívül semmi sem állta útjukat; Bryan pedig gyorsan átvágta az elektromos ajtózárat. Amikor betörtek a stúdióba, két alkalmazottra bukkantak, akik halálra rémülten kuporogtak az egyik sarokban, mialatt egy harmadik, az állomás technikusa az irányítóasztal mögött ülve próbált rájönni, miért hibásodott meg hirtelen minden eszközük.

A rádió három alkalmazottját megbilincselték, majd két őr kíséretében autóval elszállították az Elektrostar erőműbe, átképzésre. A helyszínen maradt őrök elfoglalták pozíciójukat az állomás körül, és egy mesterlövész is a tetőre telepedett, hogy senki se merészkedhessen a közelébe.

A rádióállomás elleni támadással párhuzamosan három másik osztag felrobbantotta a sziget telefontornyait, és megbénította a teljes telefonos kommunikációt.

Tíz osztag, több mint száz Elgen katonával, megadásra kényszerítette a rendőrséget, majd elkobozta valamennyi fegyverüket, és az egészet a főhadiszállásra küldette. Mivel a rendőrök fele éppen nem volt szolgálatban a támadás idején, az Elgen számos tuvalui áruló segítségével eljutott a többi rendőrtiszt otthonához is.

Egy másik különítmény küldetése a tuvalui vének, az egyes kerületek kulturális vezetőinek a foglyul ejtése volt, akiktől a helybéliek gyakran kértek tanácsot.

Miután elsődleges céljukat sikerült elérni, az Elgen őrök végigvonultak az egész szigeten, akár a sáskák sűrű fellege.

Ahogyan Hatch előre megjósolta, csak csekély ellenállással találkoztak: egy csapatnyi részeg bennszülött szállt szembe velük a legkisebb szigeten, Niulakitán, ám az Elgen őrök sokkolóval gyorsan leterítették, majd meg is kötözték őket. Az ellenállókat végül őrizetbe vették a falu központjában.

Az ország hivatalos fegyvernyilvántartása elvezette az Elgen őröket azoknak az otthonához, akik fegyvert tartottak. Lefogták,

majd börtönbe zárták őket. Egy járőrosztag maradt hátra minden egyes kerületben, nehogy az emberek nagyobb csoportokba verődve gyülekezni kezdjenek.

Éjjel két órakor az Elgen sugározni kezdett egy zárt rádióüzenetet Tuvalu lakosságának:

Tuvalu Tisztes Polgárai!

Ne ijedjenek meg! Szövetségesünk, az Elgen segítségének

köszönhetően

sikerült

megakadályoznunk egy országunk ellen irányuló hatalomátvételi kísérletet a Fülöp-szigetekről. Saluni miniszterelnök

statáriumot

hirdetett,

és

felhatalmazta az Elgen katonáit, hogy kutassák fel az árulókat, akik részt vettek ebben a kitervelt puccsban.

Akár a szomszédaik is lehetnek. Szíves elnézésüket kérjük a sok kellemetlenség miatt, és számítunk teljes együttműködésükre ezekben a vészterhes időkben. Az engedetleneket

haladéktalanul

letartóztatjuk,

összeesküvés alapos gyanújával.

Az üzenet, amit a rádión sugároztak, és az Elgen közszolgálati hangosbemondó rendszerén keresztül játszottak le, félpercenként megismétlődött az éjszaka hátralévő részében.

Hajnali hat órakor, amint a nap felkelt a Csendes-óceán keleti horizontján, megváltozott az üzenet szövege.

Tuvalu Polgárai!

Saluni miniszterelnök és a tuvalui védelmi erők parancsba adták, hogy déli tizenkét órára minden állampolgár gyűljön össze a Funafuti Nemzetközi Repülőtér kifutóján. Ha netán bárki távol marad, letartóztatjuk

árulás

és

az

ellenséggel

való

szövetkezés vádjával. Megismételjük: déli tizenkét óráig mindenki gyűljön össze a Funafuti Nemzetközi

Repülőtér kifutóján. Ha netán bárki távol marad, letartóztatjuk

árulás

és

az

ellenséggel

való

szövetkezés vádjával.

Délre az Elgen őrség négy százada, több mint ötszáz katona, felsorakozott

a

leszállópályán,

automata

fegyverekkel

felszerelkezve. Tuvalu állampolgárait úgy terelték a kifutóra, mint ahogyan a marhát szokás a piacra. A leszállópálya közepéhez közel egy magasított emelvény állt, és mögötte hosszú molinón az Elgen jelképe díszelgett. Az Elgen mottóját mindenki tisztán láthatta: Absolutum Dominium.

Csaknem négy méter magas, szabadtéri hangszórók tornyosultak az emelvény két oldalán, amit egy teljes Elgen század, vagyis százötven őr vett körül.

Körülbelül tíz méterrel az emelvény előtt, bal oldalon, egy nagyjából öt méter hosszú, négy méter magas és négy méter széles, téglatest alakú szerkezet állt. Lepel borította, és egy-egy őr strázsált mind a négy sarkánál. Az emelvény szemközti oldalán egy nagyjából háromméteres faoszlop magasodott; olyan vastag lehetett, mint egy telefonpózna.

A tűző napon várakozó tuvalui tömeg kezdte elveszíteni a türelmét, és ingerült kiáltásokkal adott hangot a nemtetszésének.

Egy óra múlva, pontban egy órakor, hangosan felcsendült az Elgen himnusza, majd megérkezett Hatch és a kísérete. Hatch egyenesen egy mikrofonnal felszerelt pulpitushoz lépett. Mindkét oldalán négy EKG tiszt, illetve Quentin, Tara és Torstyn sorakozott fel.

– Jó napot! – köszöntötte Hatch higgadtan a háborgó sokaságot. – Egy kis figyelmet kérek!

Az emberek folytatták a méltatlankodó kiabálást.

– Figyelmet kérek! – ismételte Hatch csendesen.

A hangzavar nem csillapodott, sőt tovább fokozódott. Hatch rezzenéstelen arccal biccentett az emelvény előtt álló őrség kapitányának, és a tiszt parancsot adott az embereinek. Az Elgen

őrök géppuskájukat felemelve lövéssorozatot adtak le a tömeg feje fölé. Mindenki a földre vetette magát rémületében. Nem meglepő módon elhaltak a kiáltások, és síri csend támadt.

– Gondoltam, hogy így már felkelthetjük a figyelmüket –

szólt Hatch. – Hatch főadmirális vagyok, az Elgen legfőbb hadvezére. Tudom jól, hogy többségük most kényelmetlenül és elbizonytalanodva érzi magát. De higgyék el nekem, hogy szerencsésnek mondhatják magukat, akik most itt vannak. Az Elgen őrei ugyanis üldözőbe vették mindazokat, akik engedetlenségük vagy tudatlanságuk miatt nem jöttek el, és amikor elkapják őket, bűnözőként lesznek megbélyegezve, és börtönbe kerülnek. Az ellenállókat késedelem nélkül, helyben kivégezzük. Efféle ügyekben nem vesztegetjük az időt.

– A fiaim! – kiáltott fel valaki a tömegben.

Hatch a hang felé fordult.

– Ki kiáltott?

Egy asszony emelte fel a kezét.

– Ha a fiai most nincsenek jelen, akkor hazaárulók.

Imádkozzon, hogy ne tanúsítsanak ellenállást a letartóztatásuk során! – Visszafordult az összegyűlt sokasághoz. – Tuvalu szigetország nem létezik többé. Ettől a pillanattól fogva önök a Hatch-szigetek polgárai.

Újabb kiáltás harsant a tömegben:

– Hol van most Saluni miniszterelnök? – Azután több százan visszhangozták a kérdést: – Hol van a miniszterelnök?

Hatch derűs mosollyal nézett rájuk.

– Szeretnék tudni, hol van az egykori miniszterelnökük? Hát itt van velünk. Page kapitány, hadd lássuk a kiállítási tárgyunkat!

A letakart szerkezet mögött álló őrök felemelték a leplet, míg az előtte állók húzni kezdték, és a súlyos szövet végül lehullott lábuk elé a földre. A tömeg hirtelen elnémult. A ketrecben körülbelül egy tucat rhesusmajom volt látható, az egyik sarokban pedig a meztelen miniszterelnök gubbasztott,

magzatpózba kuporodva össze. Borzasztóan sápadtnak és betegnek látszott, szája csúnyán feldagadt, miután eltávolították a nyelvét.

– A férfi, akiben nemrég még a tuvalui miniszterelnököt tisztelték, immár a Hatch-szigetek majomelnöke, ebben a ketrecben fogja leélni hátralévő napjait. Sanyarú végzete mindenki számára szolgáljon intő figyelmeztetésként! Hasonló sorsra számíthatnak ugyanis mindazok, akik szembe mernek szállni a hatalmunkkal. Sosem beszélnek többé, akik az Elgent szidalmazzák, és megtanítjuk másként gondolkodni azokat, akik gondolatban fordulnak az Elgen ellen.

Most pedig szeretnék a mikrofonhoz szólítani egy illetőt, akit már jól ismernek, a tiszteletre méltó Nikotemo Latut, az ország korábbi ENSZ nagykövetét.

A nagykövet a mikrofonhoz sétált. Kétszer megkopogtatta, majd előredőlt, és szembenézett a tuvaluiak üres tekintetével.

– Hatch-szigetek polgárai! Nyugodjanak meg! Csodálatos nap virradt ránk, Tuvalu egész népére. A kultúránk és a szokásaink, a tuu mo aganu Tuvalu, az életmódunk egy új szintre lép. És ez mindnyájunknak egy jobb életet jelent. Üdv mindenkinek az új világban!

Az Elgen eljött hozzánk, hogy megmentse süllyedő

szigetünket,

hogy

magasabb

életszínvonalat

biztosítson

népünknek. Szerencsésnek tudhatjuk magunkat, hogy részesei lehetünk az Elgen kegyes nagylelkűségének. Ha néhányukat még mindig bizonytalanság gyötri, szeretnék egy reményteljes és bölcs üzenetet átadni. Fogadják el a változást! Tudom, hogy a változás időnként nehéz, különösen az idősek számára. De hát elégedettek vagyunk mindazzal, amit a szigetünk kínál? Jól működnek az egészségügyi szolgáltatásaink? Aligha hiszem.

Az

ellenállást

fontolgatóknak

üzenem,

hogy

ne

reménykedjenek ostoba módon külső segítségben! Nincs semmiféle kapcsolatunk a külvilággal. Ez itt az új világunk.

Fogadják el önként, idővel meg fogják szeretni!

Ha nem tanúsítanak ellenállást, tisztességes bánásmódban részesülnek, és egy jobb jövőt kapnak. Ám ha valaki nem hajlandó elfogadni ezt a csodás változást, fájdalommal és súlyos nehézségekkel fog szembesülni. Ha szívükön viselik a családtagjaik, gyermekeik, idős szüleik sorsát, bizonyára helyesen fognak cselekedni. Nincs igazán választási lehetőségük. A sziget teljes vezetősége hűséget esküdött az új Elgen kormánynak. A majomelnök kivételével, persze, aki bolond és önző módon mindnyájunkat elárult, és utolsó erejével is a hatalomba kapaszkodott. Ezért részesült ilyen iszonyú büntetésben. Mindig itt lesz előttünk örök emlékezte tőül, mindennap, minden órában.

– Elárult minket! – kiáltotta egy jól megtermett, idősebb férfi az emelvény közelében. Mutatóujját a nagykövetre szegezte. –

Maga többé nem tuvalui. Hanem áruló!

Két Elgen osztag a férfira rontott, miközben egy másik egység a tömegre szegezte a puskáját, ha netán bárki a segítségére sietne.

A tiltakozónak sikerült ugyan leterítenie az egyik őrt, de azután három fegyver sokkolója is eltalálta, majd puskatussal szinte eszméletlenre verték. Az őrök végül kivonszolták a tömeg elé, ahol térdre emelték, és a majomketrec közelében álló oszlophoz lökték. Mindkét karját hátrakötötték a pózna mögé, és egy övét szorítottak a dereka köré, nehogy lecsússzon.

– Szolgáljon az eset intő példaként mindnyájuk számára! –

szólt Hatch. – Ez az ember nem hallgat a jó szóra. Nincs hát szüksége fülre. – Lenézett. – Kapitány!

Az Elgen osztag kapitánya előhúzott egy hosszú, recés kést, és levágta a férfi mindkét fülét, miközben a szerencsétlen iszonyatosan üvöltött kínjában. A kapitány hátralépett, hogy mindenki jól láthassa az eredményt.

– Van még valakinek panasza? – kérdezte Hatch.

Senki sem szólalt meg. Csupán sírás hangjai hallatszottak a közönség soraiban.

– Jól van. Gyorsan tanulnak. Most pedig szeretném

bemutatni új uralkodójukat, a Hatch-szigetek vezetőjét, Quentin királyt. Ugyanolyan engedelmességgel és tisztelettel tartoznak az új királyuknak, mint nekem. Elmagyarázza önöknek a mai nap további eseményeit és tennivalóit.

Quentin a mikrofonhoz lépett, amint Hatch a vállára tette a kezét.

– Üdvözletem! – szólalt meg Quentin kissé idegesen. –

Biztos vagyok benne, hogy a mai nap egy kicsit nehéz az önök számára. De minden jó változás nehézségekkel kezdődik. –

Quentin felemelte a papírlapot, amit Hatch nyomott a kezébe, és olvasni kezdett. – Kívánjuk, hogy mindnyájan a Hatch-szigetek új államának polgáraivá váljanak. Az állampolgárság felvétele egy egészen egyszerű folyamatból áll. Csak pár nyomtatványt kell aláírniuk, kinyilvánítják az irántam és az új kormányzat iránti hűségüket, majd fényképet készítünk önökről az új személyi igazolványukhoz. Ennyire egyszerű. Végül, új állampolgárságuk megünneplésére, pompás, ünnepi ebéddel örvendeztetjük meg önöket.

Az új kormányzással természetesen újabb változások is jönnek. Az egyik ilyen változás a valutát érinti, amit pillanatnyilag használnak. Az Elgen márka fog a tuvalui dollár helyébe lépni. Nem lesz bonyolult folyamat. Egyszerűen átválthatják minden pénzüket a Hatch Központi Banknál. Két nap áll rendelkezésükre, hogy becseréljék a tuvalui valutájukat, ezért minél előbb keressék fel a bankot!

Csakis hivatalos állampolgárok válthatják be a pénzüket, és az átváltáskor fel kell mutatniuk saját személyazonosító okmányukat is, amit ma kézhez kapnak. Mától hét nap elteltével törvényellenes cselekedetnek fog minősülni a tuvalui valuta használata. Egyetlen üzlet sem fogadhatja el többé a Hatch-szigetek egyikén sem. Ha valaki mégis megteszi, az bűncselekményt követ el, amit korbáccsal vagy börtönnel torolunk meg. A korábbi pénznem, hasonlóan a korábbi kormányzathoz, megszűnik létezni. Az értéktelen tuvalui dollárt

pedig elégetjük.

A

bankszámlával

rendelkező

polgárok

pénzét

már

átváltottuk Elgen márkára. Még több jó hírrel is szolgálhatok. Az állampolgári nyilatkozatot aláírók további ötszáz Elgen márka jutalmat kapnak, és hamarosan el is költhetik egy új Hatch áruházban. Üzleteink számos olyan árut és terméket kínálnak majd, amiket mostanáig nélkülözniük kellett. Ezért Hatch főadmirális nagylelkűségének tartozunk köszönettel.

Quentin szünetet tartott, nyilvánvalóan tapsra várva, de továbbra is néma csend uralkodott. Folytatta hát a felolvasást:

– Számítunk rá, hogy néhányan talán mégsem írják alá az állampolgári hűségnyilatkozatot. Amíg betartják az ország új törvényeit, nem részesülnek büntetésben a döntésük miatt.

Tanácsos

azonban

tisztában

lenniük

azzal

is,

milyen

következményekkel jár az állampolgárság megtagadása.

Akik nem polgártársaink, nem is léphetnek be a Hatch-szigetek közösségi épületeibe, üzleteibe, orvosi rendelőintézeteibe vagy kórházaiba. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha az illető

történetesen az állam alkalmazásában áll, munkaviszonya azonnal megszűnik.

Akik nem az országunk állampolgárai, nem utazhatnak külföldre, még csak a szigetek között sem mozoghatnak szabadon. Nem is szavazhatnak a Hatch- szigetek lakóinak ügyeit érintő kérdésekben. Semmiféle joggal nem rendelkeznek az Elgen bíróságain. Ha az Elgen őrök bűnösnek találják őket valamilyen kihágásban, azon nyomban végrehajthatják rajtuk a büntetést, előzetes tárgyalás nélkül.

Akik nem rendelkeznek állampolgársággal, nem juthatnak elektromos áramhoz sem. Végül pedig, az állampolgárok mindig előnyt élveznek velük szemben. Az állampolgársággal nem rendelkezők csak a busz hátsó részében utazhatnak, és a sor végére kell beállniuk. Nem ihatnak ugyanazokból a kutakból, mint a polgártársaink. Egyszóval aki nem állampolgár, alsóbbrendű.

Amint láthatják, kezükben van a döntés. Ám ha egyszer már döntöttek,

többé

nem

változtathatnak

rajta.

Bölcsen

határozzanak! Ha szeretnének állampolgári nyilatkozatot tenni, álljanak be a tizenkét sor egyikébe a jobb kezem felől! Amikor a sor elejére érnek, kezüket eskütételre emelve felolvassák az önöknek mutatott nyilatkozatot, amiben megtagadják korábbi tuvalui állampolgárságukat, majd hűséget fogadnak az újonnan alakult Elgen kormányzatnak. Fénykép készül önökről, amit rögzítünk az adatbázisunkban, azután személyi igazolványt és számot is kapnak.

Ha viszont elég ostobák, és úgy döntenek, hogy nem akarnak csatlakozni az új rendszerhez, akkor lépjenek a bal kezem felőli sorba! – Quentin oldalra mutatott. A sor a pózna mellett kezdődött, ahol a magányos tiltakozó feküdt véresen és megkötözve. – Jelzést kapnak, miszerint nem tartoznak az állampolgáraink közé, majd egy eszközt helyeznek a bőrük alá, hogy nyomon követhessük minden mozdulatukat. Utána szabadon

visszatérhetnek

korábbi

primitív

és

szegény

életmódjukhoz.

Néhányan elindultak az állampolgársági sorok irányába.

– Várjanak, kérem! – szólt Quentin, felemelve a kezét. –

Még ne mozduljanak! Egy percen belül megadom önöknek a lehetőséget, hogy döntést hozzanak. Választhatnak a jóléttel és boldogsággal teli élet, vagy a sanyarú szegénység között. Bölcsen teszik, ha ebben az átmeneti időszakban mindig figyelmesen hallgatják a rádiójukat, hogy megkapják a további utasításokat.

Mindenki megértette?

– Igen! – kiáltotta valaki.

Hatch visszalépett a mikrofonhoz.

– Szeretném hallani az új királyukat éltető üdvrivalgást.

Éljen Quentin király! Háromszor is!

Az emberek kiáltozni kezdtek:

– Éljen Quentin király! Éljen Quentin király! Éljen Quentin király!

Amikor befejezték, Hatch így folytatta:

– Még egy mondandóm van. Minden sorban az első ötven ember, aki hűséget esküszik, még további ötszáz Elgen márka jutalomban részesül. Most pedig lehet sorakozni.

A következő pillanatban kibontakozó jelenet egy maratoni futóverseny rajtjához hasonlított, amint az emberek a sorok felé iramodtak. A közelebb álló időseket ellökték és eltiporták a többiek, akik hátulról próbáltak előretörni. Quentin akkor Hatch irányába pillantott, aki helyeslőn bólogatott.

– Ahogy előre megmondta – jegyezte meg Quentin.

– Pontosan úgy, ahogy előre megmondtam – értett egyet Hatch, mosoly nélkül.

A KÖVETKEZŐ EGY HÉT SORÁN Quentin király és a többi Ragyogó átköltözött a Faraday fedélzetéről a királyi palotába, ami az Elgen szokásos színvonalához képest meglehetősen szerény volt, és erősen felújításra szorult. Quentin, Hatch utasítására, elkezdte összeállítani a kormányát – tanácsosok egy megbízható csoportját –, hogy segítségére legyen az ország irányításában.

A nyolcadik nap kora reggelén Quentin a dolgozószobájában ülve éppen egy önéletrajzot böngészett, amikor Tara belépett az ajtón. Letelepedett az egyik székre a fiú íróasztala előtt.

– Csak nem szakállt növesztesz? – kérdezte.

Quentin felpillantott.

– De igen. Mi a véleményed?

– Felségesen néz ki – bólintott Tara. – Szóval, milyen érzés királynak lenni?

– Nem olyan, mint amilyennek gondoltam – válaszolta Quentin unott hangon. – Az ember elképzeli magában, milyen is lehet az uralkodás... valószínűleg az ősrégi Artúr királyos filmekből.

Igazság

szerint

azonban

leginkább

csak

kihallgatásokból és mindenféle papírmunkából áll. Úgy értem, nézd csak meg, min kell ülnöm. Egy irodai széken. Pedig trónra volna szükségem, egy hatalmas, vörös bársonnyal kárpitozott székre, valódi aranyozással és oroszlánfejet mintázó, magas háttámlával.

– Igen – helyeselt Tara. – Sőt, kellene még egy jogar is.

– Fogalmam sincs, mire való egy jogar – vigyorgott Quentin. – De igazad van. Egy jogarra is nagy szükségem van.

Tara felnevetett.

– És persze udvari bolondra is. Feltétlenül be kell szerezned egyet.

– Előbb egy udvarra volna szükségem – felelte Quentin. –

Különben is, itt van nekünk Bryan. Nem igaz? – Mindketten felnevettek. – Leginkább egy koronára vágyom. Szimbolikus jelentősége van. Semmi sem kiáltja jobban világgá a

„királyságot”, mint egy korona.

– Pontosan – helyeselt Tara. – Minden királynak szüksége van koronára. Milyet szeretnél... olyan csúcsosat, vagy inkább kerek fajtát, vörös bársonnyal a tetején?

– Nem érdekel. Csak legyen színtiszta aranyból, és jó pár milliót érő drágakövek csillogjanak rajta!

Abban a pillanatban dr. Hatch lépett be a szobába.

– Szóval, egy korona után sóvárogsz – szólalt meg.

Quentin arca hirtelen lángba borult.

– Elnézést, uram. Mi csupán... bolondoztunk.

– Ha a bolondok koronát hordanának, mindenki király volna

– jegyezte meg Hatch. Helyet foglalt, majd gyors pillantást vetett Tarára. – Magunkra hagynál minket, kérlek?

– Persze, uram – felelte Tara, és rögtön felpattant.

– Később találkozunk – búcsúzott Quentin.

Miután Tara távozott, Hatch így szólt:

– Quentin, eltöprengtél már rajta, vajon miért is tettelek meg egy parányi nemzet királyává, amikor éppolyan könnyedén rabszolgasorba is süllyeszthettem volna Tuvalu népét?

– Igen, uram. Sokat töprengtem rajta.

– Ez itt nem királyság – magyarázta Hatch. – Hanem osztályterem. Ezek az ostoba bennszülöttek nem alattvalók; ők biztosítják számodra a gyakorlást. Ha egy napon milliók fölött fogsz uralkodni, először meg kell tanulnod, hogyan irányíts ezreket. Az uralkodás művészet, amit el kell sajátítani... mint a vívást vagy a sakkot... és az egyetlen holtbiztos tény a királyságban, hogy valaki mindig ott áll a trón mögött, és csak a pillanatra vár, hogy elfoglalja a trónt. Ha meg szeretnéd őrizni a trónod, be kell tartanod bizonyos szabályokat.

– Mik azok a szabályok, uram?

– Egy diktátorra a legnagyobb fenyegetés nem kívülről leselkedik, hanem belülről. Az első szabály, hogy oszd meg az alattvalóidat. Az egységes nemzet a forradalom valódi melegágya. A megosztott nép azonban legyőzött marad.

– Hogyan osszam meg őket? – kérdezte Quentin.

– Meg kell gyűlöltetned őket egymással. A második világháború előtt Hitler csodálattal teli viszolygással szemlélte a német emberek egymás iránt táplált gyűlöletét. Megragadta hát az ellenségességüket, és a saját céljainak elérésére fordította.

Quentin elővett egy jegyzettömböt.

– Nem baj, ha közben jegyzetelek? – kérdezte.

– Még csalódnék is, ha nem tennéd – válaszolta Hatch.

Quentin a papírhoz érintette a tollát.

– Hogyan tudom meggyűlöltetni egymással az embereket?

– Először is hitesd el velük, hogy a társaik rútul becsapták...

hogy súlyos igazságtalanság áldozatai lettek... és segíts nekik elfogadni ezt az áldozati sorsot!

– És ha semmiféle igazságtalanság nem történt velük?

– Mindenkinek volt már része méltatlan sérelemben –

válaszolta Hatch. – Mindenkinek. Ha pedig nem sikerül egy eléggé meggyőző igazságtalanságra rátapintanod, vedd kölcsön valaki másét! Találj egyet, ami réges-régen történt valakivel, és formáld az alattvalódat az igazság állítólagos bajnokává! Ruházd fel némi erkölcsi felsőbbrendűséggel, miközben mások jogait a földbe tiporja. Az erényes méltatlankodás a lincselő tömegek és a gyilkosok legfőbb alibije.

Hatch kényelmesen hátradőlt a székében.

– Sajnos a tuvaluiak mind ugyanahhoz a fajhoz és kultúrához tartoznak, pedig általában a kulturális egyenlőtlenség a legkönnyebb út egy nemzet megosztásához. Mindig bőségesen akadnak azonban különbségek az emberiségben. Fordítsd a nőt a férfi, a férfit a nő ellen! Verj éket az ifjú és az idős, a gazdag és a szegény, az iskolázott és a műveletlen, a vallásos és az ateista, a kiváltságos és a hátrányos helyzetű közé! Tanítsd meg őket, hogy megszégyenítsék egymást, hogy a megalázást saját céljaik elérésének eszközeként alkalmazzák.

Hadd legyen az „egyenlőség” nevetséges eszméje a lelkesítő

jelszavuk! Hadd részegüljenek meg úgy saját feltételezett erkölcsi felsőbbrendűségüktől, hogy szívesebben lássák a többi embert teljes szegénységben senyvedni, mint hogy felemelkedhessenek a jólét különböző szintjeire.

Ne engedd nekik felismerni, hogy nem lesz, sőt sohasem volt valódi egyenlőség az emberek közt, sem a gazdagságukat, sem a jogaikat illetően. Az egyenlőség nem tartozik a világ természetébe, sőt az univerzuméba sem. Még ha tudnád is ugyanazt a jólétet nyújtani mindenki számára, az emberek egyszerűen visszautasítanák az egység gondolatát. Úgyis találnának maguknak egy újabb módszert a társadalmi osztályok kialakítására, miként mindig is lesznek közöttünk különbségek értelemben, fizikai erőben és szépségben.

Ne törődj vele, hogy igaz vagy hamis-e a propagandád! Az igazság mindig nézőpont kérdése. Éppolyan könnyű kiejteni egy nagy hazugságot, mint egy kicsit. Az elégszer hajtogatott

hazugságot pedig végül igazságnak tekintik az emberek. Amikor éket versz a fiatalok és az idősek közé, ne tanítsd meg az ifjaknak az elődeik hibáit, mert akár át is láthatnak a propagandádon.

Inkább gúnyold ki az elődeiket! A gúnyolódáshoz nincs szükség sem bizonyítékra, sem igazságra, mivel a bolond egoját táplálja.

Látni fogod, hogy a tömegek szintjén minél ostobább az ember, ezt annál inkább meg is akarja mutatni a világnak.

A második szabály, hogy tereld el az alattvalók figyelmét a szabadsághoz és igazsághoz fűződő, súlyosabb ügyekről! Hadd érdekelje csak őket kizárólag a szórakozás... ahogy a római császár, Commodus is cirkuszi játékokkal foglalta le a népet, így nem törődtek zsarnoki uralmával. Egy bajnoki futballcsapat többet tehet a nép szenvedésének enyhítéséért, mint egy tucat társadalmi célú program. Ha alattvalóid kapásból meg tudják nevezni egy filmcsillag kutyáját, saját országuk elnökét, azonban nem, nincs okod félelemre.

A harmadik szabály, hogy meg kell tanítanod őket a bizalmatlanságra. Ne bízzanak egymásban! Egy ősi szállóige szerint „sok szeme, sok füle van a királynak”. Fel kell építened egy besúgói hálózatot a népen belül. Nyíltan jutalmazd meg azokat, akik feljelentik a szomszédaikat. Ha az alattvalóid nem tudják, ki a besúgó, és ki nem, sohasem merik majd megszellőztetni a sérelmeiket.

Quentin abbahagyta az írást, és felpillantott.

– Köszönöm, uram.

– Meg fogod tanulni – mondta Hatch –, hogy az emberi természet egy játék. Tanulj meg keveseken uralkodni, és egy napon tömegeket irányíthatsz. – Hatch felállt. – Adj nekik gyűlöletet! Adj nekik játékokat!

– Már ma délután munkához látok.

– Jól van. – Hatch az ajtóhoz indult, majd ismét visz-szafordult. – Tetszik a szakáll. Ápold rendesen!

– Köszönöm, uram.

Amint Hatch kilépett a dolgozószobájából, Quentin felhívta

az új közfejlesztési minisztert.

– Építeni akarok egy stadiont.

ADA MEGY EI BÖRTÖN

BOISE, IDAHO

JULIE RIDLEY MEREDTEN BÁMULTA A FÉRJÉT a börtön látogatószobájának üveg válaszfala mögül. Máskor mindig makulátlan szőke haja most zilált volt, sőt kissé gubancos is, és szokásos, ízléses öltözéke helyett narancssárga kezeslábast viselt, ami ormótlanul lógott törékeny alakján. Alig három nap telt el, és máris több mint két kilót fogyott, arca sápadtnak és megviseltnek látszott. Szeme felduzzadt az alváshiánytól. Nem kellett elaludnia, hogy rémálmok gyötörjék. Valósággal belecsöppent egybe.

Boise rendőrsége az utcán tartóztatta le, miközben az autójától éppen az otthona felé tartott. Megmotozták, megbilincselték, majd beszállították a börtönbe, amíg a

nyomozók és a helyszínelők átfésülték a kocsiját és a házukat. A kutatás gyümölcsözőnek bizonyult; nagy mennyiségű drogot és a lányától származó vérnyomokat is találtak.

Két napba telt, mire az ügyészség és a bíró megállapította az óvadékot. Tartottak tőle, hogy talán szökéssel próbálkozik, és figyelembe véve a kocsijában talált kábítószer mennyiségét, magas óvadékot szabtak ki, mégpedig negyedmillió dollárt – és így csaknem garantálták is, hogy ne jusson ki a börtönből.

A börtönben többnyire elszigetelten tartották, és többször is kihallgatták a nyomozók, akik több ezer módon tették fel neki ugyanazt a három kérdést: Hol szerezte a kábítószert? Hol van a lánya? Miért utazott Mexikóba?

A letartóztatása óta most engedélyezték először, hogy látogatót fogadjon, és Charles, a férje, most ott ült az egyik látogatófülke vastag, golyóálló üvegablaka mögött, kezében telefonnal. A férfi is úgy festett, mint aki napok óta egyetlen szemhunyásnyit sem aludt. Már nem is emlékezett rá, hány embert juttatott rács mögé, de sohasem gondolta volna, hogy egyszer a feleségét fogja meglátogatni ezen a helyen.

– Jól érzed magad? — kérdezte.

– Börtönben vagyok, Chuck.

– Buta kérdés volt – ismerte el. – Ne haragudj!

A felesége nem válaszolt.

– Julie, el kell mondanod nekem, mi folyik itt!

– Bárcsak megtehetném!

– Mi tart vissza? Előbb vagy utóbb úgyis beszélned kell. Van fogalmad róla, mekkora bajban vagy?

– Pontosan tudom, mekkora bajba keveredtem. Még nálad is jobban.

– Ez meg mit akar jelenteni?

A felesége lassan felsóhajtott.

– Nem számít.

– De igenis számít! – jelentette ki Charles. Egészen közel hajolt az üveghez. – Julie, válaszokat akarok. Tartozol nekem

ennyivel!

Julie dühös tekintettel meredt rá.

– Tartozom neked?

– Bocsáss meg! Kérlek. Segíteni szeretnék.

– Mit akarsz tudni?

– Először is, miért mentél Mexikóba?

A felesége lassan megrázta a fejét.

– Nem árulhatom el neked.

Charles elkeseredetten felnyögött. Egyenesen Julie szemébe nézett.

– Azért utaztál oda, hogy kábítószert vásárolj?

A felesége összehúzta a szemét.

– Huszonhat éve vagyunk házasok, és komolyan azt kérdezed tőlem, hogy drogokkal üzletelek-e? Mégis mit gondolsz, ki vagyok?

– Őszintén szólva, mostanában már nem is tudom, Julie.

Beadod nekem, hogy Scottsdale-be utazol, aztán nagy titokban elrepülsz a drogkartell valamelyik mexikói birtokára, és nem vagy hajlandó elárulni nekem, miért. A rendőrség félmillió dollár értékű heroint talál az autódban... – Hirtelen könnyek szöktek a szemébe. – Aztán Taylor vérére bukkannak... – Végigszántott ujjaival a haján. – Már sejtelmem sincs, ki vagy valójában.

Szeretném, ha elmondanád.

– Bárcsak elmondhatnám! – felelte az asszony. – De minél kevesebbet tudsz, annál jobb.

– Nem. Minél kevesebbet tudok, annál kevesebbet segíthetek.

– Nem segíthetsz rajtam, Chuck. Senki sem segíthet. Csak használni próbálnak. És miután elérték, amit akartak, végeznek velem.

– Miről beszélsz? Senki sem fog megölni. Mégis mit gondolsz, ki akarna kihasználni téged?

– Azok az emberek, akik Taylort akarják csapdába ejteni.

– Taylor elment, drágám.

A felesége nem válaszolt.

– El kell mondanod nekem valamit! Tudod, hol van most Taylor?

– Nem – rázta meg Julie a fejét.

– Csináltál vele valami szörnyűséget?

Az asszony az üvegre csapta a tenyerét.

– Hogy merészeled! – csattant fel.

A fal mellett őrködő rendőrtiszt felkiáltott mögötte:

– Fogja vissza magát, Ridley! Vagy véget vetek a látogatásnak.

– Elnézést – mentegetőzött. Visszafordult, és vett egy mély lélegzetet, majd felnézett a férjére. – Hogy merészeled ezt kérdezni tőlem?

– Megtalálták Taylor vérét az autódban. Mégis mit kellene gondolnom?

– Azt kellene gondolnod, hogy szeretem alányomat, mert te is tudod, hogy így van. Valaki titkon odarejtette a vérét.

– Ki rejtette oda? Ki művelne ilyesmit? Miért tenne ilyet bárki is?

– Rossz emberek – válaszolta az asszony. – Az egész egy összeesküvés.

– Julie – sóhajtott fel Charles. – Amikor ilyeneket beszélsz, olyan vagy, mintha...

– Őrült vagy paranoiás lennék?

– Semmi ilyesmit nem mondtam.

– Csak majdnem. – Julie mélyet sóhajtott. – Chuck, ismersz engem. Nem vagyok őrült. Sőt nem is hazudok neked.

Hazudtam már neked valaha?

Charles egy pillanatig hallgatott.

– Mostanáig nem – felelte végül.

– Tudod, hogy hamis vádak alapján tartóztattak le.

– Ki akarna bajba keverni téged? Aki drogot csempészett az autódba?

– Igen.

– Akkor áruld el, ki az! Adj valami támpontot, amin

elindulhatok!

Julie csupán az üvegre tette a kezét.

– Nem tehetem. Egyébként sem hinnél nekem.

– Most arra célzol, hogy valaki csak úgy találomra kipécézett egy ártatlan nőt az Idaho állambeli Meridianben, hogy koholt vádakkal gyanúba keverje? Miért áldozna fel önként félmillió dollárt, hogy téged börtönbe juttasson? Az egésznek semmi értelme!

Julie szívéből lemondó sóhaj szakadt fel, és eltakarta szemét a kezével.

– Igazad van. Nincs értelme. Már semminek sincs értelme többé.

Charles egy pillanatig szótlanul meredt a feleségére.

– Hamarosan válaszokkal kell előállnod, különben még jobban elfajulnak a dolgok. Komoly bajba kerülhetsz. Mindketten komoly bajba kerülhetünk.

Julie lassan felnézett a férjére. Tekintetében határozott, hideg fény csillogott.

– Kedves Charles, sejtelmed sincs, valójában miféle bajba keveredtünk.

DAVIS RENDŐRFŐNÖK OLDALRA FORDÍTOTTA A FEJÉT, amint Ridley rendőrtiszt kinyitotta az autó ajtaját.

Megvárta, amíg Charles beül, csak utána szólalt meg:

– Hogy ment? – kérdezte.

Charles a főnökére pillantott.

– Nem jól. Julie nagyon szenved. Fél.

– Sajnálom – jegyezte meg Davis. – Mondott neked valamit?

– Semmi használhatót. Folyton azt hajtogatta, hogy valaki becsempészte a terhelő bizonyítékokat a kocsijába, és hogy valaki meg akarja ölni.

Davis összeráncolta a homlokát.

– Ki akarná megölni?

– Nem volt hajlandó elárulni.

– Szerinted szüksége lehet egy pszichiátriai vizsgálatra?

– Nem tudom. Egészen... normálisnak tűnt.

– Még hogy normális? Nemrég vérnyomokat és félmillió dollárnyi heroint találtunk a kocsijában. Ezt aligha nevezném normális viselkedésnek.

– Nem. Úgy értem, nem tűnt őrültnek.

– A paranoiás skizofrének nagyon meggyőzően tudnak beszélni.

– Egyszerűen nem értem. Julie mindig olyan szilárd jellem volt. Nála kiegyensúlyozottabb embert keresve sem találnál.

– Akkor mivel magyarázod a dolgot?

– Sejtelmem sincs. Úgy értem, Julie igazi cserkészlány, túlteng benne a lelkiismeret. Rám förmed, ha csak egy hajszálnyival is gyorsabban hajtok a megengedettnél. Egyszer képes volt kilométereket visszavezetni egy bolthoz, mert a fickó a pénztárnál negyed dollárral többet adott vissza. – Charles a fejét csóválta. – Az egésznek semmi értelme. Az égvilágon semmi értelme. Szerintem még azt sem tudná, mihez kezdjen a sok kábítószerrel, amit a kocsijában találtak.

– Ez akár még a javára is válhat. Ha bizonyítani tudnánk, hogy belekényszerítették ebbe az ügybe, talán a bíró is engedékenyebb lenne. Ha Julie hajlandó együttműködni.

Elvezethetne minket néhány nagyobb dílerhez.

– Ragaszkodik az állításához, hogy semmit sem tud a kábítószer eredetéről.

– És a lányoddal mi a helyzet?

– Ugyanaz a történet. Azt mondja, hogy semmit sem tud róla.

– Hiszel neki?

– Már magam sem tudom, mit hiszek.

A rendőrfőnök egy pillanatig hallgatásba burkolózott, azután így szólt:

– Sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültél.

– Semmi ahhoz képest, amin a feleségem keresztülmegy –

felelte Charles. – Bárcsak ki tudnám hozni onnan valahogy!

Julie édesanya, nem pedig fegyenc.

– Sok fegyenc egyben anya is – válaszolta Davis. –

Hallottam az óvadékról.

– Negyedmillió dollár – mondta Charles a fejét csóválva. –

Az egész házunkban nincs annyi tőke. Fogalmam sincs, hogyan szerezhetnék egy ekkora összeget.

Davis aggodalmasan fürkészte Charles arcát.

– Ugye, nem áll szándékodban előteremteni azt a pénzt?

– Hiszen a feleségem! Nem hagyhatom csak úgy a rács mögött.

– Amíg ki nem derítjük, mi folyik itt valójában, talán a börtön a legjobb hely számára. Ha kikerül, akár rögtön el is szökhet újra Mexikóba.

Charles hangosan kifújta tüdejéből a levegőt.

– Fogalmam sincs, mi történhetett vele, de azt tudom, hogy még mindig szeretem. Julie az életem. Most mihez kezdjek? – A főnöke szemébe nézett. – Ha a maga feleségéről volna szó, mit tenne?

Davis megrázta a fejét.

– Nem tudom. Elvégre azt ígértük, hogy jóban, rosszban kitartunk egymás mellett. Nem igaz? Az a lényeg, hogy a férfi dolga megvédeni a feleségét. A valódi kihívás eldönteni, mi ennek a legjobb módja. Már tizenöt éve tagja a rendőrségnek; ugyanolyan jól tudja, mint bármelyikünk, hogy az embereket néha önmaguktól kell megvédeni.

Charles csendesen ült, és egy ideig a gondolataiba merült.

– Igen, igaza van – felelte végül.

– Időnként előfordul – mosolygott a rendőrfőnök szomorkásán. – Még egy elromlott órának is igaza van kétszer egy nap. – Előrehajolt, és beindította a kocsit. – Meghívom egy húsos pitére.

– Köszönöm, de hosszú nap volt. Csak haza szeretnék menni.

– Megértem – bólintott Davis.

Kikormányozta az autót a börtön parkolójából a forgalomba.

Húsz perccel később már be is kanyarodtak Charles házának felhajtójára.

– Otthon, édes otthon – mondta Davis.

– Már nem. Julie nélkül nem. – Charles a főnökére nézett. –

Nem tehetek róla, de gyötör a bűntudat. Úgy érzem, hogy meg kellene próbálnom letenni az óvadékot.

– Chuck, hallgasson ide! Tudom jól, hogy szereti a feleségét, ezért is kell most különösen óvatosnak lennie! Adjon egy kis időt neki, hogy helyrerázódjon! Rendben? Ha leteszi érte az óvadékot, Julie pedig kereket old, akkor már nincs számára visszaút. Ha elkapják, egyetlen bíró sem fogja szabadon engedni többé. Ha viszont nem kapják el, sohasem látja újra a feleségét. Nincs nyerő megoldás.

– Igen. – Charles hangosan felnyögött. – Igaza van. Megint.

– Egy rövid ideig egyikük sem szólalt meg. Azután Charles törte meg ismét a csendet: – Megőrülök itthon a semmittevésben.

Meddig tart még a felfüggesztésem?

– Legalább az első bírósági meghallgatásig – felelte Davis. –

Nézze, egyértelmű, hogy szüksége van egy kis szabadságra.

Utazzon el valahová! Látogassa meg a fiait! Ugorjon el Coeur d’Alene partjára. Remekül lehet arrafelé horgászni. Tizenöt éve minden idejét a rendőrségnek szentelte, megérdemli most ezt a pihenést.

Charles vett egy mély lélegzetet.

– Rendben. Talán megfogadom a tanácsát. – Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Köszönöm a fuvart.

– Erre valók a barátok. Viszlát!

Charles tisztelgéssel búcsúzott, majd kiszállt az autóból.

Gyorsan hátralépett, amint a főnöke kitolatott, azután elhajtott a hosszú utcán.

Amint az utca végéhez ért, Davis rendőrfőnök elővette a telefonját, és beütött rajta egy számot.