Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, 2017
Írta: Richard Paul Evans
A mű eredeti címe: Michael Vey – Storm of Lightning (Michael Vey Book 5)
Fordította: Robin Edina
A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta
A művet eredetileg kiadta:
Simon Pulse/Mercury Ink
an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division Text copyright © 2015 by Richard Paul Evans Cover illustration copyright © 2015 by Owen Richardson Cover design by Jessica Handelman
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2063-6121
ISBN 978 963 399 690 4
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szécsényi Tibor, Réti Attila
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített, kiadásának jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan,
beleértve a fénymásolást es bármiben adattárolást –
nem sokszorosítható
Kevin Balfe-nek
Ez a könyv teljes egészében a képzelet szüleménye.
Bármilyen
hivatkozás
történelmi személyekre, eseményekre
vagy
helyszínekre
kitalált
alapokon
nyugszik. Egyéb nevek, szereplők, helyek és események csak a szerző képzeletének szüleményei,
és
bármilyen
egyezés
valóságos eseményekkel, helyszínekkel és élő vagy halott személyekkel kizárólag a véletlen műve.
MICHAEL VEY
Különleges képesség: közvetlen érintkezés vagy áramvezetés útján megrázza az embereket. Továbbá el tudja szívni más elektromos ifjak képességeit.
Michael a legerősebb az összes elektromos fiatal közül. Az Elektroklán
vezére.
Ereje
egyre
csak
növekszik,
ami
kapcsolatban állhat a Tourette-szindrómájával.
OSTIN LISS
Különleges képesség: nemel – nem rendelkezik elektromos erővel.
Ostin rendkívül intelligens, 155-ös IQ-val büszkélkedik, így szellemi szintje megegyezik egy Nobel-díjas tudóséval. Az Elektroklán három alapító tagjának egyike, Michael legjobb barátja.
TAYLOR RIDLEY
Különleges képesség: ideiglenesen össze tudja zavarni az agyban lévő elektromos szinapszisokat, zavarodott állapotot keltve. Képes olvasni az ember gondolataiban, de csupán érintkezés útján.
Taylor egyike az Elektroklán három alapító tagjának, Michael barátnője. Michael és Taylor a Meridian Középiskolában fedezték fel egymás elektromos képességeit, ahová mindketten jártak.
ABIGAIL
Különleges képesség: az agy bizonyos részeinek elektromos stimulálásával ideiglenesen megszünteti a fájdalomérzetet, ám ehhez fizikai érintés szükséges.
Abigailt is sok éven át fogva tartotta az Elgen, Iannel és McKennával együtt, mert nem volt hajlandó végrehajtani Hatch parancsait.
Miután
megszökött
az
Elgen
Akadémia
Purgatóriumként ismert börtönéből, Abigail is csatlakozott az Elektroklánhoz.
BRYAN
Különleges képesség: erősen koncentrált elektromosságot tud létrehozni, ami lehetővé teszi, hogy szilárd tárgyakat vágjon ketté, különösen a fémet.
Bryan egyike Hatch Ragyogóinak. Ideje javát videojátékokkal és Kylee bosszantásával tölti.
GRACE
Különleges képesség: Grace tulajdonképpen egy „emberi flashmemória”,
képes
nagy
mennyiségű
elektronikus
adatállomány átvitelére és tárolására.
Grace az Elgen szolgálatában élt, de végül csatlakozott az Elektroklánhoz, amikor az Elgen Akadémián legyőzték Hatch embereit. Az utóbbi időben együtt lakott és dolgozott az ellenállással, de még egyetlen küldetésen sem vett részt az Elektroklánnal.
IAN
Különleges képesség: elektrolokáció segítségével tájékozódik, ahogyan a cápák és angolnák „látnak” a homályos, zavaros vízben.
Iant is sok éven át fogva tartotta az Elgen, Abigaillel és McKennával együtt, mert nem volt hajlandó végrehajtani Hatch parancsait.
Miután
megszökött
az
Elgen
Akadémia
Purgatóriumából, Ian is csatlakozott az Elektroklánhoz.
JACK
Különleges képesség: nemel – nem rendelkezik elektromos erővel.
Jack sok időt tölt az edzőteremben, így jelentős testi erővel rendelkezik. Az autókhoz is kiválóan ért. Eredetileg Michael egyik
iskolai
ellensége
volt.
Jack
is
csatlakozott
az
Elektroklánhoz, miután Michael rávette, hogy segítsen kiszabadítani az anyját dr. Hatch fogságából.
KYLEE
Különleges képesség: születése óta elektromágneses hullámokat tud kibocsátani, tulajdonképpen egy emberi mágnes.
Hatch Ragyogói közé tartozik. Ideje nagy részét vásárolgatással tölti legjobb (és egyetlen) barátnője, Tara társaságában.
MCKENNA
Különleges képesség: fényt és hőt tud fejleszteni. Több mint 3000
fokra képes felforrósítani a testét.
McKennát is sok éven át fogva tartotta az Elgen, akárcsak Iant és Abigailt, mert nem volt hajlandó végrehajtani Hatch parancsait.
Miután
megszökött
az
Elgen
Akadémia
Purgatóriumként is ismert börtönéből, McKenna is csatlakozott az Elektroklánhoz.
NICHELLE
Különleges képesség: Nichelle teste elektromos földelésként működik, érzékeli és elszívja az elektromos fiatalok erejét.
Sokáig Nichelle volt Hatch akaratának végrehajtója, hatalmi eszköze a többi elektromos gyerekkel szemben, amíg végül sorsára nem hagyta az Elgen Akadémián folyó küzdelemben.
Habár először mindenki aggodalommal fogadta, Nichelle is csatlakozott az Elektroklánhoz a Jáde Sárkány megmentéséért indított küldetés során. Hűséges tagjává vált az Elektroklánnak.
QUENTIN
Különleges
képesség:
Quentin
izolált
elektromágneses
impulzusokat tud létrehozni, amivel minden elektronikus eszközt hatástalanít húsz méteren belül.
Quentin eszes fiatalember, Hatch Ragyogóinak vezetője. Az Elgen emberei Hatch jobbkezének tartják, akit csak maga a doktor előz meg a rangsorban.
TANNER
Különleges képesség: össze tudja zavarni a repülőgépek elektronikus navigációs rendszerét, amitől azok meghibásodnak, és végül le is zuhannak. Olyan erőteljes ez a képessége, hogy akár a földről is be tudja vetni.
Tanner hosszú évekig kénytelen volt eltűrni az Elgen kegyetlen bánásmódját, mígnem végül kiszabadította az Elektroklán a perui Elektrostar erőműből, és azóta az ellenállás oltalma alatt él, hogy felgyógyulhasson. Mélyen megviselte a bűntudat és a fájdalom a szörnyű tettek miatt, amikre Hatch kényszerítette.
TARA
Különleges képesség: Tara elektromos ereje hasonló az ikertestvére, Taylor adottságaihoz. Össze tudja zavarni a normál agyi funkciókat. Éveken át tartó gyakorlás eredményeként sikerült tökéletesítenie a képességeit, így Tara megtanulta, miként összpontosítson az agy bizonyos részeire, hogy különböző
érzelmeket váltson ki az emberből, legyen az félelem vagy öröm.
Az Elgen tudósaival együttműködve elsajátította a mentális illúziókeltés módját, ami többek között azt is lehetővé teszi, hogy más alakban tüntessen fel embereket.
Tara egyike Hatch Ragyogóinak. Ikertestvérét, Taylort születésük után egy másik család fogadta örökbe. Tara hatéves korától Hatch és az Elgen szárnyai alatt nevelkedett.
TESSA
Különleges képesség: Tessa pontosan Nichelle ellentéte; fel tudja erősíteni a többi elektromos fiatal erejét.
Tessa megszökött az Elgen perui Elektrostar erőművéből, majd hat hónapig az amazóniai dzsungelben élt egy amacarra nevezetű bennszülött törzzsel. Csatlakozott az Elektroklánhoz, miután a törzs megmentette Michaelt az Elgen katonáitól, és összehozta őket.
TORSTYN
Különleges képesség: az elektromos ifjak közül is az egyik legkegyetlenebb és legveszedelmesebb. Torstyn mikrohullámok fejlesztésére képes.
Torstyn egyike Hatch Ragyogóinak, és fontos szerepet játszott az Elgen eredeti Elektrostar erőműveinek felépítésében. Habár eredetileg ellenségek voltak, Torstyn most már Quentin hűséges társa, és a testőreként vigyáz rá.
WADE
Különleges képesség: nemel – nem rendelkezik elektromos erővel.
Wade volt Jack legjobb barátja, és egyszerre csatlakoztak az Elektroklánhoz. Peruban életét vesztette, amikor egy Elgen őr meglepetésszerűen rajtaütött az Elektroklánon.
ZEUSZ
Különleges képesség: elektromosságot „dobál” a testéből.
Zeuszt az Elgen rabolta el még gyerekkorában, majd éveken át Hatch
Ragyogóinak
egyikeként
élt.
Csatlakozott
az
Elektroklánhoz, amikor megszöktek az Elgen Akadémiáról.
Valódi neve Leonard Frank Smith.
AZ ELGEN RÁDIÓS KOMMUNIKÁCIÓJA
A KRONOMÉTER FARM TÁMADÁSA KÖZBEN
– ITT ELGEN EGY ES. Minden helikopter készüljön fel a Mexikói Elektromos Vihar megkezdéséhez.
– Elgen Egyes, itt Elgen Tizenkettes. Figyelem, elektromos vezetékek húzódnak a létesítmény déli gerincén. Minden gép maradjon távol.
– Vettem, Elgen Tizenkettes. Elgen Bázis, a cél rakétatávolságon belül. Minden helikopter kész a Hellfire rakéták kilövésére, csak a parancsra várunk.
– Megértettem, Elgen Egyes. Engedélyt adunk a halálos légi csapásra.
– Mozgás észlelhető' a földön, Elgen Egyes. Ellenséges helikopter felszálláshoz készül. Ellenséges helikopter felszálláshoz
– Elgen Hatos, ellenséges helikoptert megsemmisíteni.
Minden helikopternek, rakétákat kilőni.
– Hellfire rakéták kilőve.
[Hatalmas robbanások]
– Gyönyörű látvány, amigos[1]
– Hadd lobogjon!
– Hogy mondják spanyolul a „tüzet”?
– Fuego.
– Már majdnem azt válaszoltam, hogy habanero, [2] Elgen Négyes. [Nevetés]
– Jalapeño,[3] Elgen Kettes.
– Itt Elgen Kilences. Nem érkezett jelentés ellentámadásról.
– Elgen Egyes, itt Elgen Bázis. Százötvennégy rakéta kilövése megerősítve.
[Hangos robbanások]
– Elgen Egyes, itt Elgen Hatos. A lövedékeink föld alatti olajtárolókat vagy fegyverraktárt értek. A birtok déli vége az imént legalább hat métert emelkedett a levegőben.
– Jó okkal nevezik Hellfire[4] rakétáknak őket, Hatos.
– Ellenségnek van bármi nyoma?
– Nincs, uram.
– Elgen Bázis, érkezett bármilyen válasz a mexikói légierőtől?
– Negatív, Elgen Egyes. Szabad a légtér.
– Minden helikopter, ötvenkaliberes lövedékekkel kezdjék el tűz alá venni a területet.
[Hosszan tartó géppuskaropogás hangjai]
– Mik azok a robbanások az úton, Egyes?
– Ellenséges taposóaknáknak tűnnek.
– Több száz is lehet belőlük. Az egész hely pattog a levegőben.
– Mexikói pattogó bab, Elgen Kilences.
– Elgen Egyes, itt Elgen Hármas. Közvetlenül a célpont fölött repülünk. Minden elsődleges célpont megsemmisült. Minden másodlagos célpont megsemmisült.
– Megértettem, Elgen Hármas.
– Várjunk csak! Mozgást észlelek két óránál.
– Elgen Kettes, páncéltörő ágyúk két óránál! Páncéltörő
ágyúk két óránál. Tüzet nyitnak!
– Itt Elgen Kettes... [Sztatikus recsegés]
[Csend]
– Elgen Egyes, Elgen Kettest eltalálták.
– Nyisson tüzet a páncéltörőre, Hármas.
– Rakéta kilőve.
[Robbanás]
– Célpont megsemmisítve.
– Elgen Kettes, veszi az adást? Elgen Kettes, veszi az adást?
– Elgen Egyes az Elgen Hármasnak, mi az Elgen Kettes helyzete?
– Túl sok odalenn a füst. Lehetetlen megállapítani, Elgen Egyes.
– Elgen Kettes, Elgen Kettes, veszi az adást? Ismétlem, Elgen Kettes, veszi az adást?
– Itt Elgen Négyes. Leereszkedünk, hogy megnézzük, mi a helyzet.
[Női géphang figyelmeztetése] Alacsony repülési magasság.
[Robbanás hangja]
– Négyes, húzzon el onnan! Még éles tüzérségi rakéták vannak odalenn.
– Szerintem csak egy taposóakna volt.
– Túl nagy erővel robbant egy aknához képest, Négyes.
– Talán egy másik üzemanyagtartály.
– ...vagy akár egy fegyverraktár.
– Kedves tőlük, hogy még muníciót is biztosítanak.
– Elgen Hármas, Elgen Kettes válaszolt?
– Még mindig semmi válasz, Egyes.
– Elgen Kettes, Elgen Kettes, veszi az adást?
– Elgen Egyes, most már látjuk. Elgen Kettes lángokban áll.
Túlélőknek nincs jele.
– Megértettem, Elgen Négyes. Zárjuk le a terepet. Minden helikopter hagyja el a területet, Kilences és Tizenegyes, dobják le a napalmot.
– Mi lesz Elgen Kettessel?
– Elgen Kettesnek nincsenek túlélői. Parancsra dobják le a napalmot. [Csend] Tűz!
– Elgen Kilences. Napalm ledobva.
[Robbanás]
– Elgen Tizenegyes. Napalm ledobva.
– Nincs jobb a napalm illatánál egy ilyen szép reggelen...
– Így fest a pokol, uraim. Húzzunk el innen, mielőtt megérkezik a mexikói légierő.
– Mi az, talán egy biplán? [Nevetés]
– Minden helikopter térjen vissza az Elgen Bázisra. Elgen Tizenegyes, mérje fel a kárt, majd térjen vissza a flottával.
– Vettem, Egyes.
– Itt Elgen Egyes. Jelentés a bázisnak. Küldetés végrehajtva.
Célpont megsemmisítve. Nincsenek ellenséges túlélők. Ismétlem, nincsenek ellenséges túlélők.
HATCH FŐADMIRÁLIS IRODÁJA
TAJVANI ELEKTROSTAR ERŐMŰ
MÁR MAJDNEM ÉJFÉLRE JÁRT AZ IDŐ. Welch kapitány, az Elit Központi Gárda feje feszesen állt, hátával Hatch főadmirális irodájának ajtaja felé fordulva.
–
Uram,
sikerült
megsemmisítenünk
a
terroristák
főhadiszállását. Az ellenállás tanyáját a földdel tettük egyenlővé.
Hatch bólintott, nyugodtan folytatta azonban az olvasást.
– Mihez kezdtek a foglyokkal? – kérdezte.
– Nem ejtettünk foglyokat. Egyetlen túlélő sem maradt.
Hatch felemelte tekintetét a könyvéből.
– Nem maradtak túlélők?
–
Az
utolsó
szálig
megöltünk
mindenkit.
A
rakétatámadásunk után napalmot dobtunk le a birtokra.
Átnéztem a felvételeket. A létesítmény úgy nézett ki, mint Drezda a második világháború után. Meg tudom mutatni a videót, ha esetleg kívánja.
Hatch egy pillanatig némán hallgatott.
– Nem, hiszek magának. – Letette kezéből a könyvet, felállt, majd a helyiség másik végébe sétált. Szándékosan kerülte Welch tekintetét. – Mit tud az Elektroklán helyzetéről? Még mindig Tajvanon tartózkodnak? – Hatch mély, fenyegető hangon beszélt.
Welch aggodalmasan megmerevedett.
– Kicsúsztak a markunkból, uram – válaszolta.
– Mindnyájan?
– Igen, főadmirális úr.
– A kínai lány is?
– Igen, uram. Úgy hisszük, hogy Jáde Sárkány is velük van.
Hatch egy pillanatig láthatóan a gondolataiba merült, majd halkan megjegyezte:
– Cserbenhagyott engem, Welch.
A kapitány nagyot nyelt.
– Igen, uram.
Hatch nem szólt egy szót sem, csupán lassan bólintott.
Welch értetlenül bámult a felettesére. Számított rá, hogy Hatch dühöngeni fog, hogy szét fog robbanni a méregtől. Az admirális azonban inkább bánatos hangon beszélt, akárcsak egy elhagyott szerelmes.
– Csak ennyit akart jelenteni nekem? Hogy kudarcot vallott?
Welch igyekezett megőrizni a hidegvérét.
– Igen, uram.
Hatch egy pillanatig a földre szegezte a tekintetét, azután így szólt:
– Rendben. Meghallgattam a jelentését.
Rendben? Welch legalább olyan értetlen döbbenettel állt, mint amilyen ideges volt. Még az is megfordult a fejében, hogy Hatch talán részeg. Sohasem tapasztalta, hogy ilyen higgadtan
– Mi hír Schemáról? – kérdezte Hatch. – Elkapták már?
– Nem, uram. Nyomtalanul eltűnt.
– Nyomtalanul?
– Még mielőtt Ön elhagyta volna Svájcot. Az egyik emberünk ugyan egy ideig fogva tartotta, de aztán köddé vált.
Hatch a homlokát ráncolta.
– Ki vált köddé? Schema vagy az emberünk?
– Mindketten, uram.
Hatch arca továbbra is rezzenéstelen maradt.
– Nem számít. Schemának nincs jelentősége. – Öntött magának egy italt egy kristályüvegből, majd felhajtotta a pohár tartalmát, és újra töltött. – Megkínálhatom egy itallal, Welch kapitány?
– Igen, uram. Köszönöm, uram – hálálkodott Welch, egyre növekvő értetlenséggel. Hiszen Hatch dühkitörésére számított, nem pedig egy italmeghívásra.
Hatch töltött még egy pohárral a karamellszínű likőrből, és átnyújtotta a kapitánynak.
– A régi szép időkre – mondta. – És a régi barátokra.
– A régi barátokra! – ismételte Welch is.
Ivott, majd gyorsan letette kezéből a poharat, mialatt Hatch lassan kortyolgatta a saját italát, mélyen a gondolataiba merülve.
– Hosszú ideje dolgozunk már együtt – merengett Hatch. –
Sok dolog megváltozott a kezdetek óta. Más lett a világ.
– Mi magunk is megváltoztunk, uram. Hatalmasok lettünk.
– Valóban. – Pillanatnyi hallgatás után így folytatta:
– Két új hajót szereztünk be, hogy pótoljuk a Watt hiányát.
Az Edison egy orosz csatahajó, míg a Franklin egy Mistral-osztályú, kétéltű hadihajó Franciaországból. Már mindkettő úton van Tuvalu felé, mint ahogyan az Ohm, a Tesla és a Joule is. Hat napja hagyták el a kikötőt.
– Ma este a Faraday és a Volta is útra kel Tuvalu szigetére.
Én az Elit Központi Gárda két tagjával, Despainnel és Bosennel
Dzsakartába repülök, hogy szemlét tartsak az Edison fedélzetén.
Azután továbbrepülünk Tuvalura, ahol részt veszünk a funafuti és a tuvalui Elektrostar erőmű megnyitó ünnepségén. Máris négyszáz őrből álló haderőnk állomásozik a szigeten.
–
Amíg
én
gondoskodom
a
tuvalui
méltóságok
szórakoztatásáról, a flotta húsz kilométernyire a szigettől randevúzik, és megkezdi a Főhadiszállás Hadműveletet.
Amennyiben minden terv szerint halad... és remélem, így lesz, átvesszük végre az uralmat a sziget fölött, és felállítjuk a bázisunkat. Befejezzük, amit Vey az Ampere felrobbantásával késleltetett.
– Nem óhajtja, hogy elkísérjem Dzsakartába, uram? –
kérdezte Welch.
– Nem – válaszolta Hatch kereken. – Más feladatot szánok magának.
Welch bólintott.
– És hogyan szolgálhatom a főadmirális urat?
Hatch megnyomott egy gombot az asztalán.
– Példamutatással. – Négy Elgen őr lépett be Hatch irodájába. – Mr. Politis – szólt Hatch higgadtan. – Welch kapitányt ezennel megfosztom minden rangjától, és felmentem a szolgálat alól. Vegyék el tőle a fegyvereit és a rangjelzéseit!
– Igen, uram.
Welch halálosan elsápadt.
– Uram...
Két katona megragadta Welch karját, megfosztották az oldalfegyverétől, és bilincsbe verték. Politis előhúzott egy kést az övéről, azután levágta az EKG és az Elgen jelvényeket Welch válláról, majd a melléről is.
– Most mi következzen, uram? – kérdezte Politis.
– Vigyék a fogdába! Amikor megérkezünk a tuvalui erőműhöz, a patkányok elé vetjük az arénában.
Welch testén jéghideg borzongás futott végig, amint felfogta Hatch kijelentésének értelmét.
– Igen, uram – felelte Politis.
– Uram! – könyörgött Welch.
– Igen – felelte Hatch. – Még mindig az ura vagyok. Esküt tett, hogy a halála pillanatáig szolgálni fog ennem, és én most pontosan ezt várom magától: a halálát. Kötelessége teljesítésével megmutathatja kollégáinak, hogy megkövetelem a parancsaim végrehajtását. Kudarcnak nincs helye. – Azzal biccentett egyet Politis felé.
– Mozgás! – mordult fel Politis, kirángatva a rangjától megfosztott Welch kapitányt az irodából.
Miután mindenki távozott, Hatch felhajtotta maradék italát, majd töltött magának még egy pohárral.
– A régi barátokra!
A NEVEM MICHAEL VEY . Éppen egy magánrepülőgépen ülök, és a kezemet bámulom. Reszket. Sőt, szikrázik is, ami talán egy kicsit furán hangzik, ha esetleg még egyáltalán nem ismersz.
Ha azonban már tudod, ki vagyok, akkor azzal is tisztában vagy, hogy elektromos áram hatja át a testemet. Noha minden lámpa le van kapcsolva a gépen, az ujjaim között ívelő szikrák olyan fényesen ragyognak, hogy bevilágítják az egész fedélzetet, mint a stroboszkópok egy diszkóban, vagy ilyesmi. Nem tudom megfékezni a szikrákat, ahogyan a Tourette-szindrómám miatti rángatózáson sem bírok uralkodni.
Saját elektromosságom pattogásán kívül csend uralkodik a gépen. Nichelle pár órája rosszul lett, és elhányta magát.
Korábban pedig a barátnőm, Taylor megpróbált átkarolni, de feladta, miután háromszor is megráztam.
Egy ideje egyre növekszik bennem az elektromosság, de erősen kétlem, hogy most emiatt szikrázik körülöttem a levegő.
Szerintem az érzelmeim fokozzák az elektromos töltésemet.
Pillanatnyilag olyan erővel tombolnak bennem az érzelmek, hogy alig kapok levegőt. Az sem segít, hogy az elmúlt két napban alig négy órát aludtam. Teljes káosz az életem.
Az Elektroklánnal jelenleg az Egyesült Államokba repülünk Tajvanról. Nemrégen megmentettünk egy Jáde Sárkány nevű
kínai lányt az Elgen fogságából. Éppen egy menedékházban bujkáltunk Tajvanon, amikor hírét vettük, hogy a Kronométer Farmot, az ellenállás főhadiszállását megsemmisítette az Elgen hadereje. Az utolsó értesülés szerint, amit a Hangtól kaptunk, a légitámadásnak nem voltak túlélői.
Számomra ez személyes csapást jelent. Anyám is a birtokon tartózkodott. Apámat nyolcéves koromban veszítettem el.
Emlékszem, úgy éreztem, nincs miért tovább élnem. Anyám volt az egyetlen, aki át tudott segíteni a tragédián. És most már ő
sincs többé. Árva lettem.
Ostin szülei szintén a birtokon voltak. A haverom még soha életében nem veszített el senkit, aki sokat jelentett számára, még egy aranyhalat sem. Nem viseli jól a történteket, nem mintha bárki ezt várná tőle. Egyikünk sincs jó formában. Barátnője, McKenna most is mellette van, egy pillanatra sem hagyja magára. Még Abigail is megpróbálta csillapítani a fájdalmát, amíg Ostin végül vissza nem utasította a segítségét. Úgy érezte, hogy elárulja a szüleit, ha nem szenved a gyásztól. Folyton azt hajtogatom neki, hogy még nem tudjuk, mi történt pontosan, de magamnak is csak hazudok. Nem mintha a Hang tévedne egy ilyen fontos dologban. Anyám, Ostin szülei, az ellenállás tagjai –
mind meghaltak. Az Elgen mindnyájukat megölte.
A pilótáink szerint Taylor anyja még a légi csapás előtt visszarepült Idahóba. Ez egyelőre jó hír, de erősen gyanítom, hogy nem itt ér véget a dolog. Az Elgen sohasem bocsát meg.
Csupán idő kérdése, hogy Taylor anyját is levadásszák.
Az érzéseim úgy kavarognak, akár egy óriáskerék, összevissza vergődöm a tagadás, remény, kétségbeesés és düh
hullámai között – és a legerősebb mind közül a düh.
Legszívesebben hamuvá égetném Hatch és az Elgen egész bandáját.
Ha
átváltozhatnék
egy
óriási
villámmá,
es
mindnyájukat elpusztíthatnám, bizonyára meg is tenném. Még ha én is velük együtt pusztulnék.
Hát itt tartok most. Ilyen gondolatok kavarognak a fejemben. Ezért szikrázok olyan vadul. Sejtelmem sincs, mi vár ránk, amikor visszatérünk Amerikába. Csak annyit tudok biztosan, hogy a következő huszonnégy óra örökre meg fogja változtatni az életemet.
– MI JÁR A FEJEDBEN? – kérdezte Taylor csendesen.
– Miért nem olvasol egyszerűen a gondolataimban? –
feleltem.
– Inkább a te szádból szeretném hallani, amit el akarsz mondani nekem.
Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek.
– Emlékszel a beszélgetésünkre a háztetőn, még Tajvanon?
Amikor felvetettem, hogy akár vissza is vonulhatnánk?
Taylor szomorúan bólintott.
– Igen – válaszolta.
– El sem hiszem, mennyi minden megváltozott pár nap leforgása alatt. Sosem fogunk visszavonulni. Soha többé nem élhetünk békében.
– Talán mégis – vigasztalt Taylor. – Azért még van remény.
– A remény nem hozhatja vissza az anyámat. Senkit sem
– Nem tudjuk biztosan, hogy tényleg... – Nem bírta Kiejteni száján a szót. – Talán sikerült időben elmenekülnie. Hátha még a támadás előtt elhagyta a birtokot.
Vettem egy mély lélegzetet, és lehorgasztottam a felem. Nem mertem reménykedni. Féltem, hogy a végén csak még jobban letaglózna az igazság.
– Ha tényleg ez a helyzet, a Hang minden bizonnyal szólt volna nekünk – vetettem ellen.
– A Hang sem tudhat mindent – válaszolta.
– Mostanáig egyszer sem tévedett.
Ostin lépett mellém, majd lekuporodott a sorok közötti folyosón a székemhez. Szeme vörös és duzzadt volt a sírástól.
– Meg kell kérdeznem valamit a pilótától – mondta. – Nem értem, hogyan támadhatott az Elgen a farmra az amerikai hadsereg közbelépése nélkül. Hiszen a radar rögtön kiszúrta volna őket, amint a gépeik átlépik a határt.
– Elkísérlek – ajánlottam fel.
Együtt sétáltunk a gép elejébe. A pilótafülke ajtaja nyitva állt.
– Elnézést! – szólalt meg Ostin, amint beléptünk a szűkös kis helyiségbe. – Volna egy kérdésem.
A kapitány, Scott, villámgyorsan felénk perdült.
– Hűha, Michael! Hátra kell lépned! Az elektromosságod befolyásolja a műszereinket. – Azután Scott a másodpilótához, Boydhoz fordult. – Vedd át az irányítást, mi addig kimegyünk egy kicsit.
– Rendben – bólintott Boyd.
Engedelmesen kihátráltunk a fülkéből, Scott pedig követett minket.
– Milyen kérdést szeretnél feltenni, fiam? – kérdezte Ostint.
– Hogyan támadhatott az Elgen egy amerikai célpontra?
Miért nem állította meg őket az Egyesült Államok hadserege?
– A farm nem Amerikában van – felelte Scott. – Hanem Mexikóban. Az Elgen meglepetésszerű légi támadást indított a
Kaliforniai-öblön keresztül. Nem léptek be az Egyesült Államok légterébe.
– Mexikóban voltunk? – csodálkoztam.
– Sonora állam egy félreeső sarkában.
– Mexikó – ismételte Ostin. – Ezért hagyta őket békén...
– Nem hagyták őket békén – ellenkeztem.
– ...az amerikai kormány – fejezte be Ostin. – Mennyi időbe telik még, amíg megérkezünk?
– Körülbelül négy órába. Úgyhogy inkább pihenjetek!
Kemény napok várnak ránk.
– Honnan tudhatjuk, hogy biztonságban leszállhatunk a farm pályáján? – kérdezte Ostin.
– Sehonnan – válaszolta Scott. – Még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy az Elgen emberei elhagyták-e a birtok területét.
Így hát az arizonai Douglasben fogunk leszállni, a határ amerikai oldalán, onnan pedig kocsival megyünk tovább. Szóval, pihenjetek egy keveset!
Ostinnal visszasétáltunk a helyünkre. Nem is tudom, miért akartam olyan türelmetlenül a birtokra érni. Talán mert nehéz elfogadni egy ember halálát, amíg a saját szemünkkel nem látjuk. Lehet, hogy ezért rendezünk temetéseket?
Hátradöntöttem a székemet, ledőltem, és lassan lehunytam a szemem.
A
kimerültségem
végül
felülkerekedhetett
az
aggodalmaimon, mert idővel elnyomott az álom. Amikor felébredtem, már éppen leszálláshoz készülődtünk. Taylorra pillantottam. Engem figyelt.
– Meddig aludtam?
– Körülbelül három órát. Elég nagy zajt csaptál. Most is rémálmok gyötörtek?
– Igen – feleltem. – Újabb rémálmok. Nem kukkantottál be a fejembe?
– Nem. Túlságosan is megrémítenek az álmaid.
A GÉPÜNK ARIZONAI IDŐ SZERINT nem sokkal öt óra után szállt le a Bisbee-Douglas Nemzetközi Repülőtéren. A kerekek úgy csikorogtak a napégette, poros kifutón, mintha fájdalom gyötörné őket.
Habár Mexikóhoz való közelsége miatt ez a hely nemzetközi reptérnek minősült, túlságosan is grandiózusnak hatott az elnevezés egy ilyen apró, hevenyészett felszállóhelyre. Sőt, ami azt illeti, láthatóan még csak nem is használták.
A sivatagban épült repülőtér csupán két keskeny, aszfaltozott kifutópályából állt, amiket ötvengallonos, fehérre mázolt fémhordók határoltak, középen vörös csíkkal. Gyomnövények törtek fel a kifutó betonjának rései között. A repteret két és fél méter magas, viharvert drótkerítés ölelte körül, helyenként benőtte a növényzet, és kurta, napégette pálmafák szegélyezték.
A kifutópályától nagyjából százméternyire három boltíves,
bádoglemezekből épített repülőgéphangár terpeszkedett. Ajtóikat és fémelemeiket vastagon belepte a rozsda. Üvegablakok helyett csupán fémrácsokkal fedett nyílásokat alakítottak ki rajtuk.
A legközelebbi hangár tetején egy pózna nyújtózott az ég felé, rajta
egy
szélzsákkal
és
egy
fura
műszerrel
(Ostin
anemométernek nevezte), hogy megfigyelhessék a szél erősségét, bár senki sem mutatkozott, aki begyűjtené a mért adatokat. Az egész hely úgy festett, mintha legalábbis száz éve építették volna, amikor a gépek még csak légcsavarral működtek.
– Hol vagyunk? – kérdezte Taylor.
– A Bisbee-Douglas Nemzetközi Repülőtéren – válaszolta Ostin.
– Elhagyatottnak látszik.
– Hát nem egy Los Angeles – jegyezte meg Ostin.
– Még csak nem is Boise – tettem hozzá.
A repülőgép megállt, azután nagy kört leírva visszafordult, majd lassan a hangárok felé gurult. Az első hangár ajtaja fölött egy megfakult, narancssárga felirat virított a bádoglemezre erősítve:
Egy törzsi szimbólum is díszelgett a név mellett.
– A sors fintora – dörmögte Ostin.
– Mi a sors fintora? – kérdeztem.
– Geronimo, az utolsó apacs törzsfőnök az arizonai Douglas közelében adta meg magát az ellenségnek, és így lezárult az indián ellenállás is az Egyesült Államokban.
– Talán itt végződik a mi ellenállásunk is – szólalt meg Tessa.
Minden tekintet a lány felé fordult.
– Neked fel kellene erősítened a képességeinket –
emlékeztette McKenna. – Nem pedig a földbe tiporni.
– Csak egy röpke megállapítás volt.
– Nem – jelentette ki Jack. – A mi ellenállásunk itt kezdődik.
Az egyik hangár mögött, részben eltakarva, egy megfakult, alumíniumfalú lakókocsi terpeszkedett, előtte pedig egy rozsdaette, régi típusú Y amaha motorbicikli állt. Miután a repülőgépünk motorjai leálltak, Scott előbukkant a pilótafülkéből.
Kitolta az ajtót, és egy lépcső ereszkedett le a gép testéből.
– Jól van – fordult hozzánk. – Mindenki szálljon ki! Egy kisbusz várakozik ránk a hangárban. Elkérem a kulcsot, aztán indulhatunk.
Taylorral utolsóként szálltunk le a gépről. Könnyű szellő
fújdogált, és megcsapott minket az arizonai száraz, meleg levegő.
Letettem lábamat a kifutópályára, majd pillantásom végigsiklott a körülöttünk elnyúló, hepehupás sivatagon. Kaktuszok és ágas-bogas fák meredtek az ég felé, sárga és fehér virágokkal. A levegőben finom illat szállt, talán valamiféle egzotikus virágtól származhatott.
– Mexikói szilva – közölte Ostin, mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Honnan tudod ezt a sok badarságot? – kérdezte Tessa.
– Rengeteget olvasok – válaszolta a haverom. Azután, tőle szokatlan éllel a hangjában, még hozzátette: – Te tudsz olvasni?
Tessa megvető pillantással sújtotta.
– Megrázni ugyan nem tudlak, de azért még simán kiütlek.
– Próbáld csak meg! – fenyegetőzött McKenna.
– A barátnőd majd megvéd, mi? – nevetett Tessa. – Milyen szánalmas!
Ostin arcán a korábbinál is mélyebb fájdalom tükröződött.
– Nem kértem a segítségét. – McKennára pillantott. – Nem kértem a segítséged.
McKenna a homlokát ráncolta.
– Sajnálom. Csak feldühített a megjegyzésével.
– Hagyjátok abba! – vágtam közbe, Tessára nézve. – Mar így is épp elég fájdalmat kell elviselnünk, felesleges, hogy rátegyél
Tessa meghunyászkodott a tekintetemre.
– Bocsánat – mormolta.
Amint elfordultam, Taylor gyengéden megérintette a hátamat.
– Ne olvass a fejemben! – szóltam rá.
– Nem is próbálok. De pillanatnyilag túlteng benned az elektromosság. Mintha világgá kürtölnéd a gondolataidat.
– De jó neked!
– Nagyon sajnálom. Bárcsak segíthetnék!
Az égboltot narancs és sárga sugarak pásztázták, amint a nap lassan lenyugodott a láthatáron. Más körülmények közt biztosan meghatott volna a látvány szépsége, de most túlságosan magam alatt voltam, hogy értékelni tudjam.
– Erre még a madár se jár – állapította meg Ian. – Az egész hely tök nyugis.
– Van valaki a lakókocsiban? – kérdezte Scott.
– Egy idős asszony – felelte Ian. – Éppen tévét néz.
– Nagyszerű – bólintott Scott. – Nagyszerű.
Azzal elindult a lakókocsi irányába, mialatt Boyd kiadogatta a csomagjainkat. Scott a kocsi felé tartott, amikor feltárult az ajtaja, és egy idősebb, mexikói asszony lépett ki rajta. Néhány percig beszélgettek. Az asszony egy pillanatra bement, majd amikor visszajött, átadott valamit Scottnak.
Scott előhalászta a tárcáját, az asszony kezébe nyomott pár bankjegyet, azután a hangár felé vette az irányt. Kinyitotta, majd levette a láncokat az ajtókról, szélesre tárta őket, és eltűnt odabenn. Néhány perccel később kihajtott egy koszos, tengerkék kisbusszal, kissé hasonlított ahhoz a járgányhoz, ami felvett minket, amikor először látogattunk a birtokra.
– Be kell húznunk a gépet a hangárba, aztán indulhatunk.
Minden csomagotok megvan?
– Igen – válaszoltam körülnézve.
– Akkor csak rajta, pakoljatok be a busz hátuljába! Jack,
miután minden táska a helyére került, arrébb gurulnál egy kicsit a kocsival? Segítenem kell Boydnak biztonságba helyezni a gépet.
Beletelik némi időbe, mire mindent gondosan bezárunk.
– Persze, semmi gáz – bólintott Jack, majd bemászott a kormány mögé.
Meglepetten láttam, hogy Jack milyen könnyedén mozog. Az Elgen emberei úgy megverték, hogy tizenegy bordája eltört, és még mindig nem gyógyult meg teljesen. Egyetlen szóval sem panaszkodott. Minden bizonnyal Jack a legkeményebb srác, akivel valaha találkoztam.
Boyd felpörgette a motort, miközben Scott a repülőgép orra előtt lépkedett, hogy mutassa az irányt a hangárba.
Bepakoltuk
a
csomagjainkat
a
kisbuszba.
Miután
mindnyájan beszálltunk, Jack bekapcsolta a rádiót. Épp egy mexikói riportműsor ment, de Jack addig nyomogatta a gombokat, mígnem felcsendült egy kis zene. Azután a hangár oldalához kormányozta a kocsit, mialatt Scott és Boyd a manőverezéssel volt elfoglalva.
Csaknem egy teljes órába telt, mire a két pilóta biztonságba helyezte a gépet. Igencsak untuk magunkat, így hát újra kiszálltunk a kocsiból, hogy valamivel elüssük az időt. Zeusz egy ideig villámokkal lövöldözött a fémkerítésen ücsörgő szöcskékre, mi meg csak figyeltük.
– Ott van egy! – mutatott Taylor egy jókora, zöld példányra, ami épp egy közeli oszlopra mászott fel.
Formáltam egy gömbvillámot, és lustán elhajítottam.
Elhibáztam a szöcskét, viszont sikerült lángra lobbantanom az előtte ágaskodó gyomnövényeket, mire mindnyájunknak oda kellett rohannunk, hogy még időben eltapossuk a tüzet. Azután Scott és Boyd végre előbukkant a hangárból. Bezárták a hatalmas acélajtókat, és a buszhoz sétáltak.
– Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott – mentegetőzött Scott.
– Mindenki itt van?
Scott pillantása a kiégett kórókra tévedt.
– Mi történt? – csodálkozott.
– Csak szórakoztunk egy kicsit – felelte Jack.
– Jól van – bólintott Scott. – Mindenki szálljon be!
– Hová megyünk? – érdeklődött Taylor.
– Bisbee felé indulunk, majd onnan Nacóba, ahol átlépjük a határt.
– Mennyit utazunk? – kérdeztem.
– Alig egy órát.
– Miért nem kelünk át egyszerűen itt a határon?
– Megtehetnénk, de nem igazán biztonságos. Sokkal szigorúbb errefelé az ellenőrzés. A határ túloldalán lévő
városban, Agua Prietában pedig beépített ügynökök rejtőznek, akik drogcsempészekre vadásznak. Naco viszont senkit sem érdekel. Ha arra megyünk, kevesebbet kockáztatunk.
– Milyen messze van Nacótól a birtok?
– Körülbelül kétórányira. De ma este már nem indulunk útnak. Túlságosan késő van.
– Miért van túl késő? – kérdeztem türelmetlenül.
Scott szigorú tekintetet vetett rám.
– A farmhoz vezető földutakon sohasem veszélytelen az autózás, különösen éjszaka. Ha pedig még mindig ólálkodnak Elgen őrök a környéken, már messziről kiszúrhatják a busz reflektorait. Rajtunk kívül nem sokanjárnak arrafelé, így ha még ott vannak, számítanak a felbukkanásunkra. Nem beszélve arról a pár drogkartellről, amik szintén azon a területen működnek.
Ha véletlenül szövetségi ügynököknek néznek minket, nagy bajba kerülhetünk. Higgyétek el, jobban tesszük, ha megvárjuk a holnapot. Most egyelőre átkelünk a határon a mexikói Nacóba, aztán kora reggel útra kelünk.
– Hány órakor indulunk a farmra? – kérdezte Tessa.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha röviddel pirkadat előtt.
– George Washington is hajnalban támadta meg Trentont –
bólintott Ostin. – Akkor kell meglepni őket, amikor még az ágyban szundikálnak.
– Mi nem támadunk meg senkit – helyesbített Scott. – Ha az Elgen még ott van, visszavonulunk.
– Hogyan jutunk át a határon útlevél nélkül? – vetette fel Ian.
– Mexikóba bejutni nem különösebben nehéz – mondta Tessa. – Visszajutni azonban már bajosabb.
– Még így is meg fognak állítani minket – válaszolta Scott. –
Meglehetősen gyakran csempésznek fegyvereket Mexikóba. De hoztunk nektek útlevelet. Még akkor csináltattuk őket, amikor Tajvanon voltatok, ha netán máshová kellene repülnünk. Most induljunk! Útközben tovább beszélgethetünk. Én vezetek.
Jack átnyújtotta neki a kulcsokat, és Scott bemászott a vezetőülésre.
– Michael, ülj ide mellém!
– Rendben. – Megkerültem a buszt, és behuppantam az anyósülésre.
Mindenki beszállt, csak Boyd maradt odakinn.
– Sok szerencsét! – búcsúzott. – És legyetek óvatosak! Pár nap múlva találkozunk.
– Nem jön velünk? – kérdeztem.
– Nem. Valakinek itt kell maradnia a géppel.
– Vámos![5] – szólt Scott.
Tisztelegtem Boydnak, amint elhajtottunk mellette a busszal.
A 80-as főúton haladtunk északnyugatnak, Bisbee felé, majd délnek fordultunk, Mexikó irányába. Az út Bisbeenél egy óriási, lejtős vidékre vezetett, míg a mexikói Sierra Madre a messzi távolban magasodott előttünk.
Hamarosan felfedeztem, hogy valójában két Naco létezik –
egy arizonai és egy mexikói. A két kisvárost egy hat méter széles, kavicsos út választotta el egymástól, amit mindkét oldalon három méter magas, szögesdróttal megerősített kerítés szegélyezett. Nem tudtam eldönteni, hogy a kerítés valóban
rozsdás-e, vagy csak befestették a hatás kedvéért. Egy elhagyatott
őrbódé
árválkodott
az
út
mellett,
talán
ötvenlépésnyire a határtól.
A város lakatlannak tűnt, és nem is láttunk egyetlen lelket sem, amíg a határátkelőhöz nem értünk. A stoptábla közelében egy tisztviselőnő üldögélt egy összecsukható széken, khakiszínű
egyenruhában, mellén jelvénnyel, és unott arccal cigarettázott.
Scottnak igaza volt, nem ez a hely volt a legforgalmasabb határátkelő. Amennyire meg tudtam állapítani, egyik városka sem volt különösebben jelentős, bizonyára ezért is éppen itt akartunk átmenni Mexikóba.
Amint közeledtünk a kapuhoz, felvillant egy piros lámpa, megállást jelezve. A tiszt felállt, és a buszunkhoz sétált.
– Láthatnám a jármű forgalmi engedélyét? Az útlevelet és a hitelkártyát is – sorolta erős akcentussal.
Scott bizonyára ismerhette a rutint, mert már minden iratot előkészített. A nő bevilágított zseblámpájával a busz belsejébe.
– Sok fiatal utazik magával – jegyezte meg Scottnak.
– Valóban. A barátaim.
– Mi célból látogatnak Mexikóba?
– Nyaralni jöttünk. Én vagyok a gardedám.
– Egy pillanat, kérem.
A tiszt belépett az épületbe. Kis idő múlva visszatért.
– Van maguknál fegyver vagy kábítószer?
– Nincs, hölgyem.
Még egyszer szemügyre vett minket, azután így szólt:
– Huszonhét dollár lesz az ügyintézési díj. – Scott kiszámolta a bankjegyeket, majd átnyújtotta őket. A nő egy írótáblát nyomott az orra alá, rajta egy formanyomtatvánnyal. – Itt írja alá, kérem!
Scott aláfirkantotta a papírt, majd visszaszolgáltatta az írótáblát. A tisztviselő leszakította a legfelső lapot, és visszaadta Scottnak.
– Kérem, ezt a papírt mindig tartsa a kocsijában. Menynyi
– Csak pár napig – felelte Scott.
– Rendben. Mehetnek.
Scott sebességbe tette a buszt, azután végighajtottunk valamiféle fura, fényes fémgolyókon, amik a betonba voltak ágyazva, és átléptük a határt.
– Mexikóban vagyunk – állapította meg Jack.
– Mexikó – sóhajtott fel Tessa. – Rögtön a burritót juttatja az eszembe.
A MEXIKÓI NACO IGAZI VIDÉKI KISVÁROS hangulatát árasztotta – akár egy régi westernfilm vadnyugati díszlete is lehetett volna. A főutcát stukkóval díszített épületek szegélyezték: éttermek, cukrászdák és legfőképpen egy farmacia, ami a város legnagyobb épületei közé tartozott. Rengeteg kóbor kutya lézengett mindenfelé, hevenyészett falkákba verődve.
A határtól pár tömbnyire elhajtottunk a Cruz Roja, vagyis a mexikói Vöröskereszt mellett, amit Scott szerint az Egyesült Államokban lefülelt és kitoloncolt, illegális bevándorlók megsegítésére állítottak fel.
– A határőrség évente háromszázezernél is több illegális bevándorlót csíp el, akik mind az Egyesült Államokba próbálnak bejutni – magyarázta Scott. – Sokukat ide szállítják vissza.
Többnyire vissza szoktak térni az otthonukba, de nem mindenki.
Miután elhajtottunk egy taco bárhoz hasonló üzlet mellett,
– Rajtam kívül éhes még valaki? – kérdezte.
– Szerintem mindnyájan éhesek vagyunk – válaszoltam.
– Komolyan gondoltam a burritót – mondta Tessa. – Mit szólnátok hozzá, ha szert tennénk végre valami rendes mexikói kajára?
McKenna lesújtó tekintetet vetett rá.
– Most viccelsz?
– Mi a baj? Csak nem akarok több kínait enni. Főleg nem mocsári angolnát.
A szállodával szemben van egy étterem – vágott közbe Scott.
– De először is jelentkezzünk be. Michael, nyisd ki a kesztyűtartót!
Szófogadón lenyúltam, és kinyitottam a kesztyűtartó rekeszt.
Egy vastag köteg színpompás bankjegy lapult a belsejében.
– Rajta, vedd csak magadhoz! Az ott ezer peso. Ha valaki esetleg vásárolni szeretne valamit.
– Hűha! – füttyentett Jack előrehajolva. – Mucho dinero!
– Azért ne légy úgy elragadtatva! – nevetett Scott. – Az egész úgy hatvan amerikai dollárt érhet.
Pár perccel később megérkeztünk a Naco Hotelhez. Scott a bejárat közelében állt meg a busszal, és mindnyáján bementünk.
A szállodavezető egy idősebb mexikói férfi volt, őszülő hajjal és bajusszal.
– Hat szobára volna szükségünk – mondta Scott. – Van ennyi szabad szobája?
– Sí, senor. [7] Hány éjszakára?
– Csak ma éjjel maradunk – felelte Scott.
A férfi egy idejétmúlt számítógép monitorára meredt.
– Összesen 7 286 peso lesz. – Elővett egy számológépet, majd bepötyögött néhány számot. – Az annyi mint négyszázhatvan amerikai dollár. Bankkártyával szeretne fizetni?
– Nem, készpénzzel – vágta rá Scott, és elővette a pénztárcáját. – Dollárt is elfogad?
– Sí, senor.
Scott kiszámolt öt darab százdolláros bankjegyet a pultra.
– Sajnos csak pesót tudok visszaadni – szabadkozott a férfi.
– Semmi gond – felelte Scott. – Jól jöhet még egy kis peso.
A szállodavezető kiszámolta a visszajárót a számológépén, azután átadta a pénzt Scottnak. Végül leakasztott hat rézkulcsot a falról, és a pultra tette őket.
Scott visszafordult hozzánk.
– Kettesével alszunk egy szobában, úgyhogy válasszatok párt magatoknak!
Ostin rám pillantott, én pedig bólintottam.
– Az étterem még nyitva van az utca túloldalán? –
érdeklődött Scott a szállodavezetőtől.
– Mindnyájan enni szeretnének?
– Igen.
– Sí. [8] Felhívom a tulajdonost, és rögtön kinyit. Mi amigo.
Scott ismét felénk fordult.
– Mindenki fogjon egy kulcsot, és vigyétek fel a holmitokat a szobátokba. Utána találkozunk a túloldalon, az étteremben.
Amint felmarkoltam a kulcsunkat, Taylor gyengédén megérintette a karomat.
– Melyik emeleten van a szobátok? – kérdezte.
– A harmadikon.
– Mi a földszinten vagyunk. Megvárunk.
A szállodában működött ugyan lift, de csak olyan parányi, hogy Ostin és én inkább a lépcsőt választottuk. A 327-es szobát kaptuk; kicsi, téglalap alakú helyiség volt, egy ablakkal és két ággyal, amit napszítta, csokoládébarna takaró borított.
– Én itt alszom – mondta Ostin, azzal ledobta a táskáját az ajtóhoz legközelebb álló ágyra. – Már ha nem bánod.
– Nem én. Menjünk enni!
Bezártuk a szobánkat, azután lementünk a földszintre, ahol Taylor és McKenna már várt minket odalenn. Négyesben vágtunk át a széles utcán Miguel Tacqueriájába.
Régi, de egészen tiszta kis étteremnek látszott. Három asztal meg is volt terítve számunkra, evőeszközök, tortilla, csípős salsa szósz, sőt több üveg ananász- és eperízű mexikói üdítőital is állt a terítőn. Mindenki lisztes tortillát evett és tortilla chipset, guacamole avokádókrémmel és sült babbal. Taylor, McKenna, Ostin és én Scott mellé telepedtünk egy asztalhoz. Az asztal közepén egy fekete lávakő tál állt, megrakva friss avokádóval.
Scott felénk tolt egy tortillával teli fonott kosarat.
– Ez itt friss. Most készítették nekünk.
– Imádom a házi tortillát! – lelkesedett Ostin. Összegöngyölt egy szelet tortillát, az avokádókrémbe mártotta, majd jóízűen beleharapott. – Ez jobb mexikói kaja, mint ami Idahóban kapható.
– Komolyan? – gúnyolódott Zeusz. – Talán mert történetesen Mexikóban vagyunk?
– Idahóban is remek mexikói kaját főznek – válaszolta Ostin. – Rengeteg mexikói él nálunk.
– Tanulmányozzátok át az étlapot! – adta ki Scott az utasítást. – Lillia mindjárt visszajön, hogy felvegye a rendelésünket.
– Kicsoda? – csodálkozott Taylor.
– A tulajdonos felesége – magyarázta Abigail.
Az étlapot spanyol és angol nyelven is kinyomtatták, habár az ételek nevének fordítása sok helyen kifejezetten szórakoztató volt. Akadt ott sertés nyálon. (Feltételeztem, hogy ez nyárson sült disznóhúst jelenthet.) Sült nyúz. (Nyúl?) Jack kedvence pedig:
„Az étteremben felszolgált szóda a tulajdonosból származik.”
Nem kommentálom.
Szörnyen éhes voltam, és egy nagy tálat rendeltem, két marhahúsos tacóval, chile rellenóval, vagyis töltött chilivel, körítésnek pedig rizst és sült babot kértem.
Taylor ugyanazt rendelte, de csak egy tacóval. Húsz perc sem telt el, és Lillia máris kihozta nekünk az ételeinket. Evés közben Scott így szólt:
– Naco tulajdonképpen egy érdekes kis város.
– Az „érdekes” kifejezésen a „nyomi” vagy a „gettó” szót érti?
– kérdezte Tessa.
Scott elvigyorodott.
– Talán már nem olyan érdekes, mint amilyen régen volt, de izgalmas a történelme. Hajdanán csak úgy nevezték: Un pueblo chico, olvidado de Diós.
– Egy kis falu az isten háta mögött – tolmácsolta Ostin.
– Nagyjából össze is foglalja a lényeget – állapította meg Tessa.
– Naco mellett zajlott a mexikói forradalom[10] leghosszabb csatája. A régebbi épületekben még ma is láthatok a golyónyomok. A szállodánk akkoriban a nyolcvan centi vastag, golyóálló vályogfalaival népszerűsítette a szobáit.
– Így kell népszerűsíteni egy turistaparadicsomot! – szólt Tessa. – Ha nem merészkedsz az utcára, talán nem is ölnek meg.
– Az amerikai polgárok szórakozás gyanánt kitódultak a határra, hogy onnan figyeljék a harcokat. A mexikóiak ügyeltek rá, nehogy véletlenül átlőjenek a túloldalra, mert nem akarták, hogy Amerika beavatkozzon a háborúba.
– Ezt nevezem értékes családi programnak! – jegyezte meg Tessa. – Ruccanjunk le a határhoz, hadd lássuk, hogyan gyilkolják halomra egymást a népek!
– Ha már golyókról és öldöklésről esik szó – vágtam közbe.
– Beszéljünk egy kicsit a holnapról!
Scott halkan felnyögött.
– Amint már említettem, nem lesz semmiféle lövöldözés vagy bunyó. Ha bármiféle nyomát látjuk az Elgennek, azon nyomban visszafordulunk.
– Igen, hallottuk – feleltem.
Taylor aggodalmas tekintettel nézett rám. Tisztában volt,
vele, hogy igenis harcolni akarok.
– Kikérdeztem a szállodavezetőt, hogy látott-e mostanában fekete és lila egyenruhás amerikai katonákat a városban –
folytatta Scott. – Azt válaszolta, eggyel sem találkozott, de dél felől robbanások hallatszottak, aztán napokig sűrű füst gomolygott a levegőben. Arra gondolt, hogy vagy a mexikói hadsereg tart hadgyakorlatot, vagy lecsaptak az egyik drogkartellre. Természetesen nem tudott semmit a farmról.
– És azt megkérdezte, hogy látott-e esetleg más amerikaiakat? – kérdeztem.
– Érdeklődtem, hogy az édesanyád vagy Ostin szülei megszálltak-e a szállodában. Nem emlékezett rájuk, és a nevüket sem találta a vendégkönyvben.
– Ha egyáltalán errefelé jöttek, erősen kétlem, hogy a saját nevüket használták – mondta Taylor.
– Biztosan más néven jelentkeztek volna be – értett egyet Scott. – Sőt, inkább nyugatra vagy akár délre is elmenekülhettek, hogy kereket oldjanak az Elgen elől.
Rögtön rángatózni kezdett az arcom a gondolatra, hogy az anyám menekülni kényszerül, és csupán egy hajszálon múlik az élete. Taylor a karomra tette a kezét, hogy megnyugtasson.
– Reggel hány órakor indulunk? – érdeklődött McKenna.
– A farm kétórányi autóútra van innen, úgyhogy szerintem négy körül kellene elhagynunk a várost. Keleti irányból közelítjük meg a farmot egy régi bányaúton, ami legalább némi fedezéket nyújt. Ian segítségével előbb észrevehetjük őket, mint hogy ők megláthatnának.
– Ha még mindig ott tanyáznak – szólt Ostin. – Fogadni merek, hogy már elhúztak.
– Csak reménykedhetünk – bólintott Scott.
Desszertnek egy kis churrót és gyümölcsös pitét kértünk.
Scott váltott velünk még néhány szót, mielőtt elhagytuk az éttermet.
– Ne feledjétek, hogy négykor indulunk! Most pihenjetek, és
legyetek az előtérben indulásra készen öt perccel négy előtt!
– A csomagjainkat is hozzuk? – kérdezte Abigail.
– Nem szükséges. Ha minden jól megy, holnap este újra itt leszünk, aztán másnap reggel visszaindulunk a reptérre. Szóval, nyomás aludni!
Mindenki visszasétált a szállodába. Taylorral utolsóként hagytuk el az éttermet. Amint kiléptünk az utcára, megfogta a kezem. Odakinn már egészen besötétedett, csupán egy majdnem teli hold ragyogta be az égboltot.
– Nem sokat ettél – jegyezte meg.
– Fáj a hasam.
– Talán orvoshoz kellene menned, vagy ilyesmi.
– Valószínűleg csak a stressz az oka. – Taylor rám nézett. –
Inkább miattad aggódom.
Nem feleltem semmit. Úgy éreztem, mintha az agyam és a szívem görcsbe rándult volna. Lassan sétáltunk, élveztük a hűvös esti levegőt. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg. Hirtelen egy tarka kutya rohant felénk morogva. Rögtön szikrákban törtem ki, de Taylor csak kinyújtotta a kezét, mire a kutya egyszerre megtorpant, majd elporoszkált.
– Elképesztő, miket művelsz az állatokkal.
– Velük egy kicsit nehezebb, mint az emberekkel – válaszolta Taylor. – Talán azért, mert ösztönösen, nem pedig tudatosan cselekszenek. A gondolatokat könnyebb irányítani. Legalábbis nekem.
Mélyen hallgattam. Mostanában úgy éreztem, hogy egyszerűen képtelen vagyok uralkodni a saját gondolataimon, másokéról nem is beszélve. Pár perc hallgatás után Taylor megkérdezte:
– Most mi jár a fejedben?
– Csupán arra gondoltam, milyen nehéz elhinni, hogy ugyanazt a Holdat látjuk most is, mint alig pár napja Tajvanon.
– Ugyanaz a Hold, de egy egészen más világ. – Taylor mélyet sóhajtott. – Képzeld csak el, mi mindent láthatott már!
– A Hold a Föld szemtanúja – jegyeztem meg.
– Milyen költői! – Szomorú mosoly suhant át az arcán. Egy pillanatig mindketten hallgatásba burkolóztunk.
– Igazad volt – szólaltam meg végül. – Nincs többé visszaút.
– Sohasem volt – felelte halkan. A következő pillanatban közelebb hajolt, és megcsókolt. Hirtelen mintha elektromos áram futott volna végig a szánkon, mire Taylor meglepetten hátrahajolt. – Hűha! Tisztára felvillanyoz a csókod!
– Minden lány ezt mondja – válaszoltam.
Taylor elvigyorodott.
– Már egyszer bevallottad, hogy én vagyok az egyetlen lány, akit valaha megcsókoltál.
– Így igaz.
– Még mindig nehezen hiszem el – mondta Taylor.
– Szerintem a Tourette-szindrómám elijesztette őket.
– Vagy csak te gondoltad úgy.
– Talán – bólintottam.
Újra megcsókoltuk egymást. Azután Taylor így szólt:
– Holnap korán indulunk. Jobb lesz, ha lefekszünk aludni egy kicsit.
Sarkon fordultunk, majd visszasétáltunk a szállodába.
Amikor beléptünk, Ostin, McKenna és Nichelle fogadott minket az előtérben, a műbőr kanapékon ülve kártyáztak a bejárat közelében.
– Be akartok szállni? – kérdezte McKenna. – Römizünk.
– Kösz, de nem – feleltem. – Megyünk lefeküdni.
– Ti is jobban tennétek – jegyezte meg Taylor. – Holnap minden erőnkre szükségünk lesz.
– Csak még egy kör – válaszolta McKenna.
Taylor hozzám fordult.
– Szeretnéd, hogy veled maradjak még egy ideig, vagy inkább magányra vágysz? – kérdezte.
– Nem akarok egyedül lenni – ráztam meg a fejemet.
– Én pedig nem akarlak egyedül hagyni – mondta.
Felmentünk az emeletre, a szobámba. Kinyitottam az ajtót, és beléptünk. Hátradőltem az ágyamra, Taylor pedig mellém heveredett.
– Nagyon aggódom miattad – mondta ismét. – Átölelhetlek?
Bólintottam.
– Megpróbálom visszafogni magam, nehogy megint megrázzalak.
Taylor körém fonta a karját.
– Ne félj! Emlékezz, mit mondott mindig az édesanyád:
„Néha érthetetlen módon, de végül mindig megoldódnak a dolgok.”
Egyszer csak dühbe gurultam az ismerős szavak hallatán.
– Anyám meghalt. Úgyhogy a dolgok nem igazán oldódtak meg.
– Nem tudhatod, Michael – felelte Taylor csendesen. –
Legalábbis még nem.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg.
– Ha igaz a hír anyukádról, mihez fogsz kezdeni? – kérdezte végül.
– Ha Hatch tényleg megölte az anyámat, le fogom vadászni.
Taylor némi gondolkodás után így szólt:
– Ahogy jónak látod.
– Rád nem vonatkozik.
Taylor fél könyökre támaszkodott.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Pusztán arra céloztam, hogy neked nem kell velem tartanod.
– Talán ezt akarod?
– Én ezt az egészet nem akarom. Egyszerűen nem szeretném, ha meghalnál miattam.
– Talán szívesebben meghalnék, mint hogy ne lássalak többé.
– Miért?
–
Komolyan
kérded?
Mindazok
után,
amiken
keresztülmentünk, még mindig nem vágod, hogy szeretlek?
– Ne haragudj! – szabadkoztam. – Csak ki vagyok borulva.
– Tudom. Inkább ne beszélgessünk! Rendben?
Taylor újra magához ölelt, és a következő tíz percben szótlanul feküdtünk egymás mellett. Taylort éppen elnyomta az álom, amikor valaki kopogott. Óvatosan kibontakoztam a karjából, felkeltem, és kinyitottam az ajtót. Ostin állt a küszöbön.
– Bocs, de nálad van a kulcs. – Belépett a szobába. – Taylor itt van?
– Igen – bólintottam.
– Hol van McKenna? – motyogta Taylor álomittasan.
– Visszament a szobátokba. Fáradt volt.
– Szeretnéd, hogy elmenjek? – kérdezte Taylor.
– Nem, maradj nyugodtan – felelte Ostin.
Visszafeküdtem az ágyra, és ezúttal én zártam a karomba Taylort. Alig pár perccel később újra álomba merült. Úgy fél óra elteltével Ostinra néztem. Nyitva volt a szeme.
– Nem bírok elaludni – suttogtam.
– Én sem. Mi lenne, ha bekapcsolnánk a tévét?
– Taylor alszik – vetettem ellen.
– Majd lehalkítom.
Ősrégi készülék volt, antennával a tetején. Nem meglepő
módon igencsak zavaros kép jelent meg előttünk. Ostin megigazította az antennát, amitől egy kicsivel tisztábbak lettek a körvonalak, de nem sokkal. Azután szörfözött a többnyire spanyol nyelvű csatornák között. Végül megállapodott a Gilligan szigete című filmnél. Amerikai produkció volt, de spanyol szinkronnal. Korábban már láttam angolul, sőt többször megnéztem az ismétléseket, de spanyolul mulatságosabb volt.
Utána még több régi amerikai film következett, előbb a Hogan hősei, majd a Volt egyszer egy vadnyugat.
Mire a harmadik film is elkezdődött, Ostin már mélyen aludt. Rápillantottam az órámra. Fél egy felé járt. Alig három és fél óra múlva lesz a találkozónk az előtérben.
Taylort,
azután
felkeltem,
és
kikapcsoltam a televíziót. Furcsamód az nem ébresztette lel Taylort, amikor bekapcsoltuk a tévét, de a kikapcsolására felriadt.
Már éppen ki akartam lépni a szobából, amikor utánam szólt:
– Michael?
Visszafordultam.
– Igen.
– Ideje felkelni?
– Még nem. Csak fél egy van.
– Hová mész?
– Sétálok egyet. Nem bírok aludni.
Taylor megdörzsölte a szemét.
– Szeretnéd, hogy elkísérjelek?
– Nem. Inkább aludj még!
– Rendben. – Azzal átfordult a másik oldalára, és aludt tovább. Felmarkoltam a szobakulcsot, majd kiléptem a homályosan megvilágított folyosóra, és lesétáltam az előtérbe.
Most egy fiatal mexikói nő állt a pult mögött. Bólintással köszöntöttem, amint elhaladtam előtte.
– Buenas noches — mondta.
– Igen, buenas noches – válaszoltam. Mindössze ennyire emlékeztem a nyolcadikos spanyolórákról.
Kisétáltam a meleg, éjszakai levegőre. A kisváros mélyen aludt, csupán a tücskök muzsikája és időnként egy kutya vagy egy prérifarkas üvöltése hallatszott. Lassan körülnéztem, majd kiléptem a főutcára, és elindultam az amerikai határ felé.
Habár nem voltak utcai lámpák, olyan fényesen ragyogott a hold, hogy tisztán láttam, merre megyek. Máskor aggódtam volna, hogy valaki esetleg felfigyel a testem izzására, de pillanatnyilag egyáltalán nem törődtem vele. Igazság szerint semmi sem érdekelt. Túlságosan lefoglaltak az egyéb érzelmeim.
Hat órán belül megtudom az igazságot az anyámról. Máris olyan mérhetetlen fájdalom gyötört, hogy el sem tudtam képzelni, milyen hatással lehet rám az igazság. Mi lesz, ha megtalálom a
holttestét? Vajon képes leszek együtt élni egy ilyen szörnyű
élménnyel?
Körülbelül három háztömbnyit sétáltam a szállodától, majd befordultam egy táblánál, amin a CALLE HILDAGO felirat állt, valamiféle furcsa emlékmű közelében az út közepén – egy stukkós betontömb volt, rajta egy csokornyakkendős fickó gipsz mellszobrával. Számos ősrégi kisteherautó sorakozott az útpadka mentén, és amikor megkerültem őket, észrevettem egy nagy csapatnyi fiatal mexikói férfit. Egy igazi bandát. Azonnal elindultak felém.
– Güero! [11] – kiáltotta egyikük.
Hét fickót számoltam össze, és valamivel idősebbek voltak nálam. Hárman közülük sörösüveget lóbáltak a kezükben, ketten valószínűleg részegek voltak, mivel kissé ingatagon álltak a lábukon. Hárman fehér, ujjatlan trikót viseltek, míg egy másik pólót, amin az alábbi szöveg virított:
Elkaptak a határon,
és csak ezt a mocskos pólót kaptam érte.
Hármukon egyáltalán nem volt felsőruha, így láthatóvá volt a karjukat és hátukat beborító, sötét tetoválások tömkelegé.
– ¿Qué estás haciendo en nuestra ciudad? [12] – kérdezte a vezérüknek tűnő fickó, aki a legmagasabb volt a bandában.
– Está caminando en nuestra calle[13] — válaszolta a mellette álló.
Tekintetem oda-vissza járt közöttük.
– Nem beszélek spanyolul.
Sejtelmem sem volt, vajon megértették-e a szavaimat, de mindnyájan felröhögtek. A magas fickó bólintott.
– Nem baj, gringo. [14] Én beszélek angolul. Rossz hírem von. Elvesszük a pénzedet. És az órádat is.
– Nem kaptok tőlem semmit – jelentettem ki. – Szálljatok le
rólam! – Azzal hátat fordítottam nekik.
– ¿Qué dijo? [15]
– Dijo déjame en paz. [16]
Amint lassan elsétáltam tőlük, váratlanul egy üres sörösüveg találta el a fejem oldalát. Kész szerencse, hogy nem közvetlenül ért az ütés, másként valószínűleg leterített volna, és elveszítem az eszméletem. Helyette az állkapcsom hátulját találta el, felhasítva a bőrt a fülem mögött. Szélsebesen megperdültem. Minden csepp önuralmamra szükségem volt, nehogy porig égessem az egész bandát.
– Ki vágta hozzám az üveget? – kiáltottam.
Egymásra néztek, hidegvérrel, széles mosollyal. Végül a legkisebb közülük mindkét kezével magára bökött.
– Lo hice yo, güero. Ven por mí.[17]
Sejtelmem sem volt, mit mondott, de széles, idióta vigyor terült el az arcán. Azután észrevettem, hogy vadul pislog, utánozni próbálja az arcizmaim rángását. Legszívesebben szétolvasztottam volna a fizimiskáját.
– Öt másodpercet adok, hogy elhúzd a csíkot – fenyegettem.
Előkotortam kevéske spanyoltudásom, és így szóltam: – Cinco secondi vámonos! [18]
Mindnyájan nevetésben törtek ki. Azután két fickó rugós kést kapott elő. A hozzám közelebb álló így szólt:
– Vamos a cortar ese güero![19]
– A barátaimnak nem tetszel, gringo – közölte a legmagasabb alak. – Meg akarnak késelni téged. – A banda tagjai legyezőszerűen szétszóródtak, és csaknem teljesen körbezártak. – Aztán elvesszük a pénzedet.
Az alacsony bandatag, kezében a bicskával, most mögém került, és felém sétált.
– Lejárt az idő – mondtam. Hátraperdültem, majd teljes erőmből pulzálva ledöntöttem a kis fickót a lábáról. Egy falnak ütközött, és csak úgy záporoztak rn a vaku latdarabok, amint
eszméletét vesztve a földre rogyott.
– Ez biztosan fájt – jegyeztem meg. Amint visszafordultam, bizarr dolog történt velem; korábban még sohasem fordult elő
ilyesmi. Teljesen körülölelt az elektromosság, zöldeskék, ragyogó fénnyel. Mintha hirtelen az egyik gömb villámommá változtam volna, és úgy sistergett az elektromos áram, akárcsak száz serpenyő szalonna. Lepillantottam a karomra, de nem láttam a saját testemet, csak az elektromosság ragyogását. Amikor felemeltem a tekintetemet, az egész banda úgy meredt rám, mint akik szellemet látnak. Ami azt illeti, még annál is furább jelenség voltam.
Szélesre tártam a karom, és pulzáltam. Több mint harmincméteres átmérőjű lökéshullámban tört ki belőlem az erő.
Amikor ismét körülnéztem, minden bandatag a hátán feküdt.
Többségük meg sem mozdult. A magas fickó még eszméleténél volt, és rémült tekintettel bámult rám. Amint feléje indultam, előhúzott egy pisztolyt.
– Diablo[20] – nyögte nehézkesen, és rám szegezte a fegyverét.
Fejemet csóválva lépkedtem felé.
– Nem tartom jó ötletnek – mondtam. – Csak még jobban feldühítesz vele. – Szemem összeszűkült, ahogyan felemeltem magam elé a kezemet. – Pedig máris nagyon, nagyon dühös vagyok.
Olyannyira átjárt az elektromosság, hogy saját szememmel láttam, amint az elektromágneses hullámok elhomályosítják előttem a levegőt. A fickó hatszor lőtt rám, és a golyók sorra kikerültek, autókba és épületekbe csapódtak vissza. Egy golyó eltalálta az egyik haverját.
Miután
már
az
összes
töltényét
ellőtte,
baljósán
megszólaltam:
– Én figyelmeztettelek. – Olyan erővel sújtottam le rá, hogy a ruhája lángra kapott.
Azután körbepillantottam. A bandatagok továbbra is
eszméletlenül feküdtek, legalábbis úgy tettek, egy fickó kivételével: akinek a határátkelés felirat díszelgett a pólóján.
Feltápászkodott a földről, és most kést szegezett rám, bár láthatóan igencsak nehezére esett egyenesen tartani.
– Ha ez a terved, amigo, nagyobb pengére lesz szükséged –
jegyeztem meg. Rendkívül szánalmasan festett, szánakozva megcsóváltam a fejemet. – Soha senki nem említette még neked, hogy ne hozz kést egy villámcsatába? – Elindultam a fickó felé.
– Hadd mutassak valamit! – Egy röplabda méretű gömbvillámot formáltam. – Mucho érdekes, sí?[2 1 ]
Csak halálos rémülettel bámult rám.
– No, senor. [22]
– Most már senor vagyok – csodálkoztam. – De hát ezt neked készítettem. Kapd el! – A fickó felé hajítottam a gömbvillámot. Habozva felemelte a kezét, hogy elhárítsa. A villám szétpattant, amint a bőréhez ért, és kiütötte a robbanás ereje.
Odaléptem hozzá, és megfordítottam a testét a lábammal.
– Komolyan azt hiszitek, hogy büntetlenül fenyegethetitek az ártatlan
embereket?
Talán
legközelebb
már
jobban
meggondoljátok a dolgot. – Lehajoltam, felemeltem a fickó bicskáját, összecsuktam, és szuvenírként zsebre vágtam. Végül elindultam visszafelé a szállodába. Csupán ekkor hasított belém a szúró fájdalom. Vér csordogált végig az állkapcsomon a vágott sebből, és alaposan eláztatta a galléromat.
Amint az előtérbe léptem, gyorsan rászorítottam a tenyeremet a vágásra, hogy eltakarjam az asszony elől, aki még mindig a pult mögött állt. Döbbent szemeket meresztett rám.
– Buenas noches! – üdvözöltem. Rémült arccal viszonozta a köszönésemet.
Felrohantam az emeletre. A lehető legcsendesebben léptem be a szobámba, Taylor azonban így is felébredt.
– Michael? – kérdezte.
– Menj vissza aludni! – szóltam rá.
figyelte,
amint
a
fürdőszobához
sétálok.
Felkapcsoltam a lámpát, majd hideg vízbe áztattam egy törülközőt, és az arcomra szorítottam.
– Michael, mi történt? – kérdezte Taylor.
– Semmi.
Ostin is felébredt.
– Ideje indulni?
– Ideje, hogy visszamenj aludni — feleltem.
– Mi a baj? – értetlenkedett Ostin. – Úgy értem, rajtunk kívül.
Taylor felkelt, és elindult felém.
– Michael, mi történt? – tette fel Taylor újra a kérdést.
– Egy balfék hozzám vágott egy sörösüveget.
Taylor különös pillantással fürkészett.
– Úgy értettem, mi történt a karoddal?
Lepillantottam.
– Mi a csoda...? – Furcsa, vöröses, elágazó fa alakjához hasonlító minta virított a bőrömön.
– Jóságos ég! – álmélkodott Ostin. – Azok ott a Lichtenberg-féle ábrák.
– Hogy micsodák? – csodálkozott Taylor.
Megpróbáltam letörölni magamról a rajzolatokat a törülközőmmel, de tartósnak bizonyultak. Mintha tetoválások lettek volna.
– Mik ezek?
– Lichtenberg-féle ábráknak vagy villámfáknak nevezik őket. Rendkívül magas feszültségű kisülés során jönnek létre.
Láttam képeket efféle forradásokról, mégpedig villámcsapások áldozatain.
– El fognak tűnni? – kérdezte Taylor.
– Nem – válaszolta Ostin. – Ezek forradások. Michael, csak nem egy szuperóriási áramlöketed volt?
– De igen. Amikor az a banda rám támadt, mintha gömbvillámmá változtam volna.
– Banda? – kérdezte Taylor. – Miféle banda?
Ostin közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a mintáimat.
– Nahát! Egészen királyul festenek.
– Fájnak? – kérdezte Taylor.
– Nem. Nem is éreztem, amikor megjelentek.
Egy pillanattal később Taylor megjegyezte:
– Nos, az állkapcsod biztosan fáj. Már fel is dagadt. Tennünk kell rá egy kis jeget. Ostin, láttam egy jégautomatát a folyosó végén. Feltöltenéd azt a vödröt?
– Rajta vagyok. – Ostin felkapta a jegesvödröt az asztalról, és elhagyta a szobát, amíg Taylor hideg vízbe áztatott egy mosdókendőt. Én továbbra is csak a karomat bámultam. Vajon tényleg a bőrömön maradnak ezek a minták?
Amikor Ostin visszatért, Taylor a törülközőre szórt egy kevés jeget, majd felgöngyölte. A fejemhez tartotta a borogatást, hirtelen azonban lehunyta a szemét, és fájdalmasan eltorzult az arca.
– Ó, jaj! – Végignézte a támadás eseményeit a fejemben.
Ingyenesen a szemembe nézett. – Meghalt közülük valaki?
– Fogalmam sincs – válaszoltam.
– Tudod jól, hogy másoknak is szólni fognak – mondta Ostin.
– Nem érdekel – feleltem.
Haverom elhúzta a száját.
– Majd érdekelni fog, amikor a nyomunkba erednek.
– Mindenkit sajnálok, aki minket akar levadászni – vágtám vissza dühösen. – Romba döntöm ezt az egész országot, ha nagyon muszáj.
– Michael – szólt Taylor. – Le kell higgadnod! Nagyon fel vagy zaklatva.
– És vajon miért? – kérdeztem gúnyosan. – Talán mert az imént rám támadt egy gyilkos banda, és fel akartak koncolni?
– Minden okod megvan rá, hogy emiatt kiborulj, de most nem ez a bajod. – Taylor mélyen a szemembe nézett. – Nem ők
– Nem érdekel.
– Pedig jó lenne. Nem veszítheted el az önuralmad.
Levette rólam a véráztatta törülközőt, hogy megvizsgálja a sebemet.
– Nem olyan mély a vágás. Ostin, menj le a recepcióhoz, és szerezz valamilyen kötszert!
– Máris hozom! – Azzal kisietett a szobából.
Taylor kiöblítette a vért a kendőből, még több jeget tett rá, és az állkapcsomhoz tartotta. Én továbbra sem tudtam levenni tekintetemet a karomról.
Ostin néhány perccel később visszajött, kezében egy doboz sebtapasszal.
– Ennél jobb nem akadt.
– Hát, néhányra szükség lesz, hogy lefedje a sebet – mondta Taylor. Ismét megtörölgette a sebemet a kendővel, azután három különböző tapaszt is feltett rá. Fogott egy tiszta törülközőt, vízbe áztatta, még több jeget csomagolt bele, majd átnyújtotta nekem. – Tartsd ezt az arcodon! Most jobb lesz, ha alszotok egy kicsit. Két órán belül indulnunk kell. – Gyors puszit nyomott a másik arcomra. – Visszamegyek a szobámba.
Pihenjetek!
– Köszönöm – mondtam hálásan. Miután Taylor elment, elővettem a rugós bicskát a zsebemből, és ledobtam a padlóra.
Lekapcsoltam a lámpát, majd újra lefeküdtem, arcomhoz szorítva a borogatást.
– Jól vagy? – érdeklődött Ostin.
– Nem.
– Hát én sem — felelte. – Jó éjszakát!
– Jó éjt!
Úgy éreztem, mintha csak pár másodpercre hunytam volna le a szemem, amikor felriadtam a szoba telefonjának csörgésére.
A nedves, véres mosdókendő az ágy másik oldalán hevert, eláztatva és bemocskolva az ágyneműt.
– Rendben – motyogta álmatagon, majd letette. – Scott hívott. Negyedóra múlva találkozunk odalenn.
Nagyjából mindnyájan egyszerre érkeztünk a kisbuszhoz.
Scott egy mexikói süteményekkel teli, jókora rózsaszín dobozt kínált körbe – rejtély volt számomra, hol talált hajnali négykor nyitva egy pékséget. Amint elindultam Scott felé, kérdőn vette szemügyre sebtapasszal teleragasztott fejemet.
– Mi történt? – kérdezte.
– Néhány sötét alak megpróbálta kirabolni – válaszolta Taylor, aki közben megjelent mögöttem. – Hozzávágtak egy üveget.
Scott ideges pillantást vetett rám.
– Mit műveltél velük?
– Meghívtam őket egy kis churróra – válaszoltam morcosán. – Mit műveltem volna?
– Mexikói pecsenyét sütöttél belőlük – vágta rá Zeusz. –
Sajnálom, hogy nem voltam ott.
– Én is – felelte Jack. – Szívesen segítettem volna.
– Hidd el, nem volt szüksége segítségre! – jegyezte meg Taylor.
– Akkor is jó móka lett volna végignézni – vigyorgott Jack.
Abigail hirtelen levegő után kapkodott.
– Michael, mi történt a karoddal?
Mindenki rám bámult.
– Villámcsapástól származó égési sebek – magyarázta Ostin.
– Lichtenberg-ábrák – mondta Zeusz.
– Hát ezt meg honnan tudod? – csodálkozott Ostin. Biztosra veszem, hogy csalódott volt, amiért rajta kívül más is ismerte ezeknek a fura ábráknak a nevét.
– Sokszor okoztam ilyet más embereknek – válaszolta Zeusz.
– Tulajdonképpen ez a névjegyem.
– Kiknek? – tette fel Taylor a kérdést.
Zeusz a homlokát ráncolta.
– Hatch kísérleti patkányainak... többnyire.
– Sajnálom, hogy megkérdeztem – mondta Taylor.
– A múltam része – felelte Zeusz. – Nincs mit szépíteni rajta.
– Semmit sem értek – szólalt meg Jack, még mindig a karomat bámulva. – Mik ezek az izék?
– Forradások, amiket az elektromos nagyfeszültség kisülése okoz a bőrön – magyarázta Ostin. – A Lichtenberg-féle ábrákat 1777-ben fedezte fel egy Georg Christoph Lichtenberg nevezetű
német tudós. Épített egy masinát, amivel nagyfeszültségű
sztatikus elektromosságot tudott fejleszteni, és feljegyezte a gép által létrehozott mintákat, amiket finomra őrölt porral tett láthatóvá a különféle szigetelő felületeken. Aztán sima papírlapot préselt ezekre a mintázatokra. Így fedezte fel a xerográfia és a mai lézernyomtatók alapvető működési elvét.
– Te akartad tudni – vetette oda Tessa Jacknek.
– Fájnak? – kérdezte Abigail.
– Nem. Azt sem éreztem, amikor keletkeztek.
– Tök jól néz ki – jegyezte meg Nichelle. – Tényleg, király!
Talán én is csináltatok magamra egy ilyen tetoválást, amikor visszatérünk a civilizációba.
– Mintha valamiféle harci jelkép volna – bólintott Jack. –
Ahogyan a maori harcosok is kitetoválták magukat, mielőtt háborúba indultak. Szerintem én is megcsináltatom.
Mindenki tovább vizslatott, mígnem végül kijelentettem:
– Jól van. Most már befejezhetitek a bámészkodást.
Induljunk!
– Hallottátok a srácot – szólt Scott. – Mindenki szálljon be a buszba! Vegyetek egy péksüteményt, ha kértek.
Továbbadtam az ennivalót. Mindnyájan bekászálódtunk a kocsiba. Taylor, McKenna, Ostin és én a hátsó ülésre zsúfolódtunk össze. Bizonyára rémesen tikkelhettem, mert Taylor az arcomra tette a kezét.
– Michael, nyugodtan nekem dőlhetsz, ha szeretnél.
Szükséged van az alvásra.
Vállára hajtottam a fejemet, Taylor pedig a hajamat simogatta, amíg el nem aludtam. Nem is ébredtem fel, csak két órával később, amikor lehajtottunk az autópályáról egy földútra.
– Hol vagyunk? – kérdeztem, felemelve a fejemet.
– Még Mexikóban – felelte Ostin.
– Körülbelül félórányira járhatunk a birtoktól – pontosított Taylor.
– Ian, tartsd nyitva a szemed! – mondta Scott. – Szólj, ha látsz valakit! És ügyelj a taposóaknákra!
– A levegőbe tudom repíteni őket – vetettem fel. – Ha szükséges.
– Nem akarjuk felrobbantani az aknákat – felelte Scott. –
Ha az Elgen őrei még a közelben vannak, könnyen meghallhatják.
– Miből gondolja, hogy még mindig itt ólálkodnak? –
kérdezte Jack. – Ez majdnem olyan, mintha az ember kirabolna egy bankot, aztán megvárná, amíg a rendőrség megérkezik.
– Ennek csak akkor van értelme, ha a valódi célpont nem a bank, hanem a rendőrség – fejtette ki Ostin.
– Pontosan – helyeselt Scott. – Ti tudjátok legjobban, hogy Hatch nem adja fel olyan könnyen. Sikerült elszöknötök Tajvanról, így feltételezhetik, hogy vissza akartok térni a farmra.
Talán már most is lesnek ránk. Az Elgen szeret csapdát állítani.
– Az Elgen úgy szereti a csapdákat, mint pók a hálóját –
állapította meg Ostin.
Most először végre megértettem, miért is viselkedett Scott olyan körültekintően. Igaza volt. Nagyon is valószínű, hogy egyenesen belesétálunk a csapdájukba. Ám csapda ide vagy oda, eltökéltem, hogy ha meglátom őket, küzdeni fogok.
BOISE-I RENDŐRKAPITÁNY SÁG
BOISE, IDAHO
DAVIS
RENDŐRFŐNÖK
BEDUGTA
FEJÉT
a
pihenőszobába, ahol Taylor apja, Charles Ridley rendőrtiszt éppen az ebédjét fogyasztotta egy barna papírzacskóból –
szokásos pastrami-mustáros szendvicsét, rozskenyérrel és kapros savanyúsággal meg egy zacskó chipset. A Boise Herald, sportoldalait olvasgatta. A Boise State Broncos ujabb veretlen szezont tudhatott magáénak, és Ridley erősen bosszankodott, amiért kedvenc csapata még mindig nem részesült a neki kijáró tiszteletben a nemzeti sajtó részéről. Mostanság sok időt töltött a sporthírek olvasásával. Segített elterelni a figyelmét eltűnt lányáról.
– Chuck, válthatnánk pár szót? – kérdezte Davis. Ridley
– Persze, főnök. Miben állhatok rendelkezésére?
– Jöjjön az irodámba, legyen szíves!
Ridley idegesen felnevetett, mivel a főnöke ritkán volt ennyire hivatalos.
– Talán bajban vagyok?
Davis nem mosolygott.
– Csak jöjjön velem, kérem!
Ridley megtörölte a száját, azután gombóccá gyűrte a papírszalvétát, és bedobta a sarokban lévő szemeteskukába.
– Máris megyek.
Követte a rendőrfőnököt a folyosón az irodájáig. Legnagyobb meglepetésére, két öltönyös férfi várakozott rájuk. Egyikük magas és homokszőke hajú fickó volt, tengerészkék zakóban, míg a társa alacsonyabb, kopaszra borotvált fején épp csak kiserkent a haj. Szürke, hajszálcsíkos öltönyt viselt. Mindketten Davis íróasztala mögött álltak, arcukon hivatalos komorság tükröződött.
– Uraim, bemutatom Ridley rendőrtisztet – mondta Davis.
– Foglaljon helyet, Mr. Ridley! – szólalt meg a magasabb férfi. – Cazier ügynök vagyok, ő pedig itt a társam, Ogden ügynök.
Ridley kérdő pillantást vetett a rendőrfőnökre, aki bólintott.
Engedelmesen leült hát az egyik fekete, műanyag székre az íróasztal előtt, miközben tekintete idegesen járt a két idegen férfi között.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
Davis rendőrfőnök összefonta mellkasa előtt a karját.
– Chuck, ezek az urak a belügyminisztériumtól érkeztek.
Ridley vérnyomása az egekbe szökött.
– A belügyminisztériumtól? Talán elkövettem valamit?
– Nem olyasmiről van szó, amit ön követett el, Mr. Ridley.
Az ügy a lányával kapcsolatos.
Ridley mohón előrehajolt.
– Nem, sajnálom. Még nem bukkantunk rá. De már nyomon vagyunk, és felmerült egy új lehetséges gyanúsított az eltűnése ügyében.
Ridley értetlenül ráncolta a homlokát.
– Egy új gyanúsított? Ezt mégis hogy érti? A lányom elszökött hazulról.
– Mi másként gondoljuk – válaszolta Ogden. –
Megalapozott okunk van azt hinni, hogy a lányát valójában elrabolták.
Ridley érezte, amint összeszorul a szíve. Elrabolták. Kicsoda?
A két férfi kényelmetlenül egymásra pillantott.
– Rendkívül bizalmas értesülésről van szó.
– Természetesen – bólintott Ridley. – Ki vitte el a lányomat?
Cazier tett feléje egy lépést.
– Úgy véljük, hogy a feleségének lehet köze a lánya eltűnéséhez.
Ridley kis híján hangosan felnevetett.
– A feleségemnek? Julie-nak? – Megrázta a fejét. – Hát ez nevetséges! Minden éjszaka álomba sírja magát, amióta Taylornak nyoma veszett. Maguk megőrültek!
Cazier egyetlen arcvonása sem rezzent.
– Amint már említettük, nem hisszük, hogy a lánya megszökött. Sőt, egyértelmű bizonyítékunk van az ellenkezőjére.
– Bizonyíték! – tört ki Ridley dühösen. – Hiszen olvastam az üzeneteit!
– Az üzenetek, amiket olvasott, nem a lánya telefonjáról érkeztek, Mr. Ridley.
Ridley értetlenül nézett rájuk.
– Tessék?
– Egyelőre nem tudtuk lenyomozni a telefon tulajdonosát, ahonnan az üzeneteket küldték, de annyi biztos, hogy nem a lánya készülékéről indították őket.
– Vannak barátai a lányának Peruban? – kérdezte Cazier.
– Onnan származnak az üzenetek.
Ridley kezdte elveszíteni a türelmét.
– Nem tudom. Talán az interneten találkozott valakivel.
Cazier előrehajolt.
– A feleségének vannak barátai Peruban?
– Nincsenek.
– Biztos benne?
Ridley hangosan kifújta tüdejéből a levegőt.
– Fogalmam sincs, talán akad ott is üzletfele. Az utazási irodája az egész világra küldözgeti az embereket. Miért?
– Mert a felesége több hívást is fogadott ugyanarról a perui telefonról – válaszolta Cazier.
– Tudja, hol van most a felesége? – kérdezte Ogden.
– A munkahelyén.
– Utazott valahová mostanában?
– Néhány hete Scottsdale-ben járt, üzleti úton.
– Mióta tartózkodik ismét Idahóban?
– Már mondtam, körülbelül három hete.
– Megváltozott a viselkedése, amióta visszaérkezett?
– Ezt meg hogy érti?
– Említett vagy tett esetleg valami rendkívülit?
Ridley megdörzsölte a homlokát. Igazság szerint valóban furcsállta a felesége viselkedését. Még meg is kérdezte, mi folyik a háttérben, de Julie csak lerázta magáról.
Ám esze ágában sem volt beszámolni róla a két ügynöknek.
– Nem. Csak a munkája miatt feszült. Mint mindig.
– Tudja esetleg, miért utazott Scottsdale-be? – kérdezte Cazier.
– Azt mondta... – Gyorsan elhallgatott. – Egy új ügyféllel volt találkozója.
A két férfi sokatmondó pillantást váltott.
– Ön tudja, ki ez az ügyfél?
– Hát persze hogy nem! – fakadt ki Ridley. – Egyik ügyfelét
sem ismerem. Ahogyan a feleségem sem tudja, kit bírságoltam meg ma. – Előrehajolt. – Nézzék, ha minket vádolnak emberrablással...
Davis rendőrfőnök felemelte a kezét, hogy lecsillapítsa felbőszült beosztottját.
– Chuck, az urak nem vádolják magát semmivel. Csak segíteni próbálnak, hogy előkerüljön a lánya.
– Akkor ne az áldozatok zaklatásával vesztegessék az idejüket!
A két férfi higgadt nyugalommal nézett a rendőrtisztre.
– Mr. Ridley, biztos benne, hogy a felesége úgy tájékoztatta, Scottsdale-be utazik?
– Természetesen biztos vagyok benne.
Mindkét ügynök szótlanul bámult rá.
– Miért? Talán azt állítják, hogy nem oda ment?
Ogden megrázta a fejét.
– A felesége sohasem járt Scottsdale-ben. Helyette egy magánrepülőre ült fel, ami átrepült a határon Mexikóba, mégpedig egy drogkartellekről elhíresült területre.
– Drogkartellek?
– Megszereztük a repülési adatokat, amik megerősítették az értesüléseinket.
– Miért tett volna ilyet a feleségem?
– Mi is éppen ezt szeretnénk kideríteni – felelte Cazier.
Ogden vette át a szót.
– Alapos okunk van feltételezni, hogy a felesége néhány gyanús egyénnel találkozott. Nem tudjuk, hogy fegyverrel, kábítószerrel vagy emberekkel kereskednek-e, de az FBI körözése alatt állnak. Ezt a műholdas felvételt kaptuk a belügyi biztonságiaktól. – Felemelt egy fényképet, ami a Kronométer Farm
épületegyüttesét
ábrázolta.
–
Ez
egy
nagyobb
létesítménynek tűnik a mexikói Nogales közelében. Fejlett fegyverzettel rendelkeznek, sőt még egy helikopterük is van.
Ridley a fényképre nézett, azután visszaadta az ügynöknek.
– Mégis honnan szerzik ezeket az értesüléseket?
– Három napja kaptunk egy bejelentést. Névtelen forrásból.
– Egy névtelen bejelentés – ismételte Ridley becsmérlően.
– Ha ezek az emberek valóban olyan veszélyesek, amilyennek hisszük őket, nem meglepő, hogy az informátorunk meg akarja őrizni a névtelenségét – válaszolta Ogden.
Cazier helyeslőén bólintott.
– Tudnia kell, hogy mostanáig a forrásunk minden állítása bizonyítható volt. A felesége gyakran jár üzleti utakra?
– Nem. Ez volt az első ilyen útja.
Az ügynökök bólintottak, mintha igazolást nyert volna az állításuk. Cazier egyenesen Ridley szemébe nézett.
– Az ön lánya nem az egyetlen eltűnt személy, akinek az ügyében nyomozunk. Négy másik gyerek és három felnőtt is nyomtalanul köddé vált. Mindnyájan erről a környékről tűntek el, és többségük ugyanabban az időben, mint amikor a lánya is.
– Hogyhogy én semmit sem tudtam az egészről? – kérdezte Ridley.
– Ismer ön egy Michael Vey nevű fiatalembert? – folytatta Ogden.
– Vey? – csodálkozott Ridley. – Taylor egyik jó barátja volt.
– Vey és az édesanyja is eltűnt. Különös módon, amikor utánanéztünk a múltjuknak, nem találtunk az égvilágon semmit. Az elmúlt több mint öt évben semmiféle nyomot nem hagytak
maguk
után,
leszámítva
a
mobiltelefonjukat.
Lenyomoztunk egy egész sor hívást a felesége, lánya és Vey között a lánya eltűnését megelőző időből. Úgy véljük, hogy kapcsolat állhat fenn közöttük.
Ridley megrázta a fejét.
– Meglátogattuk Veyt azon az estén, amikor Taylornak nyoma veszett.
– Ki? Ön és a felesége?
– Igen.
– Hová mentek?
– Ott volt?
– Igen – bólintott Ridley. – Beszéltünk is vele.
– Emlékszik még, mit mondott?
– Nem igazán. Úgy értem, kemény este volt. Megkérdeztük, hogy tud-e valamit Taylor hollétéről. Tagadta, hogy bármit is tudna, így hát megkértük, hogy értesítsen minket, ha Taylor kapcsolatba lép vele. Akkor hallottunk felőle utoljára.
– A lánya eltűnésének napján együtt voltak?
– Egy partira akartak menni... azt hiszem, Vey születésnapja volt.
– A fiú anyja is otthon tartózkodott, amikor meglátogatták?
– kérdezte Ogden.
Ridley egy pillanatig elgondolkodott.
– Nem. Nem volt otthon. Csak a kölyök.
– Végeztünk egy kis nyomozást. Utoljára a lánya eltűnésének napján látták Vey édesanyját. Egy élelmiszerboltban dolgozott, és másnap nem jelentkezett a műszakjára.
Ridley vett egy mély lélegzetet.
– Nézzék! Bűnösökkel dolgozom minden áldott nap. A hatodik érzékem megsúgja, amikor hazudni próbálnak, vagy elhallgatnak valamit. A feleségem nem bűnös. Vigasztalhatatlan, amióta Taylornak nyoma veszett.
– Értem – felelte Cazier. – De mindketten tudjuk, hogy több oka is lehet a vigasztalhatatlanságnak.
– Mire akar célozni?
A rendőrfőnök ismét közbelépett.
– Chuck, őrizze meg a hidegvérét! Itt senki sem vádol senkit.
– Csak éppen a feleségemet! – kiáltotta Ridley. –
Emberrablónak nevezik! Hol van a bizonyíték?
– Ridley rendőrtisztnek igaza van – értett egyet Cazier. –
Igazság szerint még nem tudjuk, mi folyik pontosan a háttérben.
Akad néhány újabb nyom, amin elindulhatunk, és rengeteg megválaszolatlan kérdés. – Vett egy mély lélegzetet. – Nem
szívesen hozom fel ezt a témát, de éppen olyan jól tudja, mint mi: ennyi idő elteltével már nem túl nagy az esély, hogy a lánya még életben van. De még van esély rá. Így hát vagy együttműködik velünk, és segít megtalálni a lányát, vagy ellenáll.
Melyiket választja, Mr. Ridley?
Ridley egy pillanatig hallgatott, azután így válaszolt:
– Természetesen mindent kész vagyok megtenni, hogy megtaláljam a lányomat.
– Remek. Akkor bizonyára meg fogja érteni, miért kell egy időre felfüggesztenünk a munkájából.
– Micsoda? – Ridley a főnöke felé fordult. Engedi nekik, hogy csak úgy felfüggesszenek?
– Én döntöttem a felfüggesztéséről, Chuck. A saját biztonsága és az osztályunk érdekében. Az lesz a legjobb mindenki számára, ha távol marad az ügytől.
Ridley eltakarta szemét a kezével.
– Ez őrültség! – suttogta.
– Tájékoztatni fogjuk az osztályt a nyomozás haladásáról –
mondta Ogden. – Ám addig is, ki kell hallgatnunk a feleségét.
Ridley újra felemelte a tekintetét.
– Le akarják tartóztatni?
– Igen – felelte Ogden.
Ridley elkeseredetten felnyögött.
– Meg tudják akadályozni, hogy a hírekbe kerüljön?
– Tudja jól, hogy ez lehetetlen – válaszolta Ogden. – Pár napig azonban talán el tudjuk odázni, hogy kitudódjon. Akartunk adni önnek egy kis időt, hogy értesíthesse a többi gyermekét. De csak miután a feleségét már őrizetbe vettük.
– Ki van zárva, hogy belekeveredett volna ebbe az ügybe.
Sejtelmem sincs, mit keresett Mexikóban, de biztosra veszem, hogy van rá valamilyen egyszerű magyarázat.
– Éppen ezért kell kihallgatnunk. Esélyt adunk, hogy tisztázza magát. Ha önnek van igaza, és őszintén remélem, hogy igen, akkor semmi oka az aggodalomra.
– Legalább ne a munkahelyén tartóztassák le – kérte Ridley.
– Nincs szüksége ilyen megaláztatásra.
– Tudja jól...
– Kérem! – vágott Ridley a szavába. – A feleségem nem bűnöző. Nem értem, mi történik, de Julie olyan tiszta, akár a hó.
– Uraim – szólalt meg Davis. – Semmi okunk feltételezni, hogy Mrs. Ridley esetleg szökni készül. Úgy vélem, nyugodtan várhatunk néhány órát, amíg hazatér.
– Rendben – egyezett bele Cazier. – De addig is szemmel tartjuk az irodáját, majd hazáig követjük. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elveszítsük.
– Jogos – bólintott Davis.
– Köszönöm – hálálkodott Ridley.
– Még egy kérdést engedjen meg! – szólt Ogden. –
Megértem, milyen kellemetlen ez önnek, hiszen súlyos következményekkel
járhat,
de
használ
az
ön
felesége
kábítószereket?
– Természetesen nem.
– Biztos benne?
– Elvégre rendőrtiszt vagyok. Úgy hiszem, észrevenném az ilyesmit. Még egy fájdalomcsillapítót is alig bír lenyelni.
A két férfi egymásra nézett.
– Úgy gondolom, egyelőre végeztünk. A feleségével közös autót használnak?
– Nem. Én a járőrkocsit vezetem, Julie pedig a családi autót.
– Rendben. Ki kell küldenünk a helyszínelőinket, hogy átkutassák a kocsiját bizonyítékok után – mondta Cazier. – Szép napot!
Miután a két férfi kilépett az irodából, Ridley néma döbbenettel gubbasztott a székén. Végül a kezébe temette az arcát.
Egy pillanattal később Davis rendőrfőnök odalépett hozzá, és Ridley vállára tette a kezét.
– Sajnálom, Chuck. Engem is váratlanul ért.
– Ismerem a feleségemet. Julie nem lehet bűnös! – Ridley felnézett. – Még csak gyorshajtásért sem büntették meg soha. De miért hazudott a scottsdale-i utazásról?
Biztosan van rá valamilyen észszerű magyarázat –
vigasztalta Davis rendőrfőnök. – Bízom benne, hogy végül minden rendbe jön.
Ridley csupán a fejét rázta.
– Vajon miért hazudott nekem?
NOGALES, MEXIKÓ
A NAP MÁR ÉPPEN FELKELT MÖGÖTTÜNK, mialatt a busz lassan zötyögött a poros, göröngyös földúton. Újabb húsz perc elteltével megváltozott a táj, a síkság helyébe lankás völgyek és dombok léptek. A főként óriáskaktuszokból és mesquitofákból álló növényzet feketére szenesedett. A messzi távolban vékony, szürke füstoszlop kígyózott az ég felé.
– Napalmot használtak – állapította meg Ostin reszkető
hangon.
– Honnan tudod? – kérdeztem.
– Erezni lehet a foszfor szagát a levegőben.
– Mi az a napalm? – értetlenkedett Nichelle.
– Kocsonyás állagú gazolin – magyarázta Ostin. – Az amerikai hadsereg is bevetette bunkerek és gépfegyverállások
elpusztítására a második világháborúban. Később a dzsungel felégetésére dobták le Vietnamban. Akármihez ér is, rátapad és ég.
Gondolataim újra visszatértek az anyámhoz, és felvillant előttem, milyen borzalmakat kellett átélnie. Amint a birtok közelébe értünk, Scott kénytelen volt még jobban lelassítani, hogy elkerülje a hatalmas krátereket az úton.
– Nézzétek! – mutatott előre Taylor. – Ott az egyik ló.
Körülbelül százméternyire ott állt az a félvér Appaloosa, amit még a tajvani utazásunk előtt láttunk a birtok karámjában.
Egyenesen ránk meredt, majd hirtelen nekiiramodott, és eszeveszett iramban elvágtatott.
– Halálra van rémülve – állapította meg Taylor.
– Legalább valakinek sikerült épségben megúsznia – mondta Nichelle.
Egy ideig mindenki mélyen hallgatott.
Néhány perccel később Ian törte meg a csendet.
– Van valami előttünk. A jobb oldalon. Azt hiszem, egy fel nem robbant rakéta lehet.
– A miénk vagy az Elgené? – kérdezte Scott.
– Számít az most?
– Írd le, hogy néz ki! – kérte Ostin.
– Fekete. Nagyjából két méter hosszú, az átmérője pedig tizenöt centi. A hátán kis uszonyokkal.
– Tudod, mi lehet? – kérdeztem.
– Nekem Hellfire lövedéknek tűnik – válaszolta Ostin.
– Egy levegő-föld rakéta, amit eredetileg páncéltörő
támadásokra terveztek, mostanában viszont inkább precíziós csapásokhoz használnak. Meglehetősen rövid a hatótávolságuk, alig nyolc kilométer, ami azt jelenti, hogy az Elgen bizonyára berepült a támadáshoz. Valószínűleg helikopterekkel. Pontosan erre tervezték a Hellfire rakétát.
Scott lassított a busszal.
– Biztonságosan elhajthatunk mellette?
– Milyen messze van az úttól? – kérdezte Ostin.
– Körülbelül száz méterre.
– Akkor biztonságban vagyunk. A Hellfire rakéták rendkívüli tűzerejű, kilenckilós robbanótöltettel vannak felszerelve, de meghatározott irányt követnek. Ha nem egyenesen felénk repül, minden rendben. Kevéssé valószínű, hogy éppen most robbanna fel.
– Hány ilyen rakétát tud magával vinni egy helikopter? –
kérdeztem.
– Tizenhatot – vágta rá Jack.
Ostin olyan képet vágott, mintha valaki előtte csapta volna le a berregőt egy kvízműsorban.
– Hát ezt meg honnan tudod? – csodálkozott.
– A tengerészgyalogosok ilyenekkel tisztítják meg a terepet partraszállás előtt – felelte Jack. – A bátyám mondta.
– Biztosan rengeteg helikopterük volt, ha ennyi rakétát tudtak kilőni – jegyezte meg Nichelle. – Úgy néz ki az egész hely, mint a Hold.
– A kráterek egy részét tényleg a rakéták ütötték a földbe –
mondta Ostin. – Többségük azonban a farm taposóaknáitól származik.
– Na és ezt honnan tudod? – kérdezte Taylor.
– A Hellfire rakétákat lefelé lövik, hogy áthatoljanak így célponton. A taposóakna felfelé robban, így a talajban hagyott kráterük jóval sekélyebb.
Pár kilométerrel később elhajtottunk két szétlőtt Hummer mellett. Mindkettő elszenesedett, és az egyik még mindig füstölgött. Csaknem kettészakította egy lövedék. Amint a birtok közelébe érkeztünk, még borzalmasabb pusztítás tárult elénk.
– Közeledünk – mondta Scott. – Tartsátok nyitva a szemeteket! – Ian felé fordult. – Ha bármiféle mozgást érzékelsz, azonnal szólj nekem!
– Semmit sem látok – felelte Ian. – Csak hamut és lyukakat.
Scott lassan a kanyon felső pereméhez kormányozta a buszt,
ahonnan már beláttuk az egész alattunk elterülő létesítményt.
Vagy legalábbis ami megmaradt belőle. Görcsbe rándult a gyomrom a szemünk elé táruló látványtól. A nagy farmház helyén most csupán megszenesedett törmelékek, téglák és kicsavarodott dróthálódarabok hevertek. Minden elpusztult.
Az összes épületet felégették, egészen a betonalapzatig, és továbbra is füst kígyózott felfelé a romokból. Felfordult személykocsikat és teherautókat láttam, és az ellenállás egyetlen helikoptere az oldalán feküdt, óriási légcsavarja húszméternyire hevert a kiégett géptörzstől.
Csupán az egyik szélmalom-generátor állt még, legalább háromszáz méternyi távolságban a szemközti hegytetőn, habár minden egyes lapátja megsérült.
– Képtelen vagyok felfogni, hogy ez ugyanaz a hely, ahol három hete jártunk – suttogta Taylor.
– Legalább száz rakétát lőttek ki rájuk – szólalt meg Ostin, akinek hangja elcsuklott a visszafojtott érzelmektől. – Ha nem többet.
Pár perc elteltével így szóltam:
– Le akarok menni, hogy körülnézzek.
– Nem – tiltakozott Scott. – Nagyon kockázatos. Túlságosan is könnyen csapdába ejthetnek odalenn a szurdokban, sőt fel nem robbant bombák is lehetnek a romok között.
– Nincs itt senki! – vágtam vissza. – Az Elgen már elment.
Ahogyan mindenki más is.
– Nem vállalhatjuk a kockázatot.
– Akkor gyalog megyek le – jelentettem ki, a kilincsért nyúlva.
– Michael! – szólt Taylor. – Kérlek, ne tedd!
– Várjatok! – mondta Ian. – Lemehetünk. Senki sincs a közelben. Ígérem, figyelni fogok.
– Ha Michael megy, én is vele tartok – közölte Jack.
– Én is – bólintott Zeusz.
Scott mélyet sóhajtott.
– Rendben. Kocsival megyünk le mindnyájan. De nem maradunk sokáig. – Megcsóválta a fejét. – Rosszat sejtek.
Sebességbe tette a buszt, majd lassan legurultunk a szurdokba, a birtok füstölgő romjai közé. Pár helyen az út szinte járhatatlanná vált, Scottnak minden vezetési tudományát latba kellett vetnie, hogy navigálni tudjon a mély kráterek és árkok között.
Amint az út leért a völgybe, minden reményem elszállt, hogy talán túlélőkre bukkanhatunk. Semmi sem élhette volna túl a rakétatámadást, ami porrá rombolta az egész létesítményt, sem pedig a nyomában tomboló tűzvihart.
– Üdv a pokolban! – szólalt meg Nichelle.
Gyomorforgatóan édes, fanyar szag csapta meg az orrunkat.
– Igen, tényleg napalmot használtak – állapította meg Ostin csendesen. – Méghozzá rengeteget.
Amikor először látogattunk a birtokra, Ian elmagyarázta, hogy minden épületet elektromos fémrácsok borítanak, és ezek most egyértelműen láthatóvá váltak, ahol az építmények faszerkezete porig égett. Az ellenállás alaposan felkészült egy esetleges EMP támadásra, ám egy hagyományos golyókkal és rakétákkal végrehajtott csapásra nyilvánvalóan nem. Vajmi kevés fegyverzettel voltak felszerelve, leszámítva egy harci helikoptert és néhány páncélozott járművet, amik azonban, a jelek szerint, még csak a garázsból sem jutottak ki. Csupán elszenesedett, megnyomorított fémkupacok maradtak belőlük, épületük betontörmelékeivel körülvéve.
– Totális meglepetésként érhette őket a támadás – mondta Jack. – Még a fegyvereiket sem tudták elővenni.
– Micsoda erőpocsékolás – csóválta Zeusz a fejét. – Ez már túlzás.
– Furcsa – szólalt meg Ian.
– Mi a furcsa? – kérdeztem, miközben fájdalmasan rángatózott az arcom.
Ian hátrafordult felém.
– Miért nincsenek sehol sem maradványok?
– Maradványok? – kérdezte Taylor értetlenül.
– Holttestek. Vagy csontok.
– Talán előbb foglyokat ejtettek – találgatott Tessa. – Aztán tönkrezúzták a létesítményt.