Hatch elégedetten dőlt hátra tűzött bőrborítású székén fényűző, mahagónival burkolt akadémiai irodájában. Az egyik falon négy síkképernyős televízió villogott. Bár különböző csatornákra voltak állítva, mindegyik ugyanazt a hírt mutatta. Az elmúlt egy órában a British Airways két gépe lezuhant nem sokkal felszállás után a londoni Heathrow repülőtérről, roncsokkal szórva tele Anglia partjait hosszú mérföldeken keresztül. Hatch sokatmondó mosollyal figyelte a tragikus képeket.

Megcsörrent a telefonja. - Uram, beérkezett a kért hívás.

- Biztonságos a vonal?

- Igen, uram.

- Akkor kapcsolja!

Felemelte a telefonkagylót. - Hatch.

A vonal túlsó végén megszólaló hang nyers volt és durva, enyhe brit akcentussal. - Most hallottam a híreket. Gratulálok!

- Minden a terv szerint ment.

- A British Airways technikai nehézségekre hivatkozott.

- Kissé nehezen fogja ezt elfogadni a közvélemény, amikor két gép is lezuhant közvetlenül egymás után, de nem csodálkozom. Valamit csak mondaniuk kell a nyilvánosságnak. Három terroristacsoport is felelősséget vállalt az eseményekért, de elkéstek... Egy héttel a szerencsétlenség előtt pontos ütemtervet küldtünk a British Airwaysnek. Minden nap újabb baleset fog bekövetkezni, amíg nem hajlandók teljesíteni a követeléseinket.

- Érkezett már bármiféle utalás a számlánkra?

- Még nem. De nem kell sokáig vámunk. Igazán kedvezményes alkut kínálunk nekik. Azok a gépek egyenként több mint háromszáz millió dollárt érnek, a forgalomkiesésről és a kártérítési perekről nem is beszélve. A British Airways vagy fizet, vagy becsukhatja a boltot.

- Ki a következő célpont?

- Az Emirates légitársaság. Amint meglátták a British Airways lezuhant gépeit a hírekben, azonnal válaszoltak a követeléseinkre. Az első fizetendő összeg hetvenöt millió dollár. Az olajból befolyó nyereség mellett még csak nem is fog hiányozni a zsebükből.

- A fiú hol van most?

- Még Angliában. Amint a pénz beérkezik, már küldjük is tovább Rómába.

- Nagyszerű. Nagyon vigyázzanak rá!

- Egész különítmény van mellette. Több testőr van körülötte, mint amennyi a királynőt őrzi.

- Nagy kár, hogy nincs több ilyen gyerek a csapatban. Hatch elmosolyodott. - De még lehet. Megtaláltuk az utolsó izzót.

- Megtalálták Michael Veyt?

- Igen. És megvizsgáltuk a fiú elektromos kisugárzásának mintázatait. Még nem találkoztunk az övéhez hasonlóan erőteljes hullámokkal. Vey lehet a legerősebb Ragyogó mind közül.

- Ígéretesen hangzik. Hol őrzik most?

- Egyelőre még nincs nálunk. De az anyját fogva tartjuk, és a fiú ebben a pillanatban Pasadena felé tart. Fejébe vette ugyanis, hogy kiszabadítja az anyját. Nagyon csalódott lesz, amikor megtudja, hogy nincs itt.

- Együtt fog működni?

- Maga is tudja, milyen nehéz idősebb korukban befogni ezeket a Ragyogókat. De a fiú eddig igencsak szerény körülmények között élt, és amint mondtam, az anyja a foglyunk. Meg fogjuk győzni.

- Értesítse az igazgatótanácsot, amint a kezébe kerül.

- Természetesen.

Hatch letette a telefont. Élvezte, amikor egy terv minden darabkája a helyére került. És most minden az elképzelések szerint haladt.

Amikor visszaérkeztek az akadémiára, Tara és Grifíin segített Taylornak becipelni frissen vásárolt csomagjait új szállására az épület harmadik emeletén. Egy gyönyörű, napfényes lakosztályt kapott, éppen Tara szobájával szemközt. A helyiség parkettás padlóját vastag perzsaszőnyeg borította. Az oszlopos ággyal szemben egy kétszáz éves, francia lovagi páncél állt. A lakosztály sokkal szebb és tágasabb volt, mint az otthoni szobája, sőt még saját fürdőszoba és gardrób is tartozott hozzá.

Taylor észrevette, hogy az ablakokat nem lehet kinyitni, és nem üvegből, hanem valamilyen más anyagból készültek. Tara igyekezett megnyugtatni, hogy mindez a védelmét szolgálja, és nem csupán fogva akarják tartani, de Taylor továbbra sem volt meggyőzve.

Éppen azon törte a fejét, hová pakolja új ruháit, amikor Tara lépett be az ajtón. - Segíthetek?

- Csak azt próbálom eldönteni, hová rakjam ezt a rengeteg holmit.

Tara kezébe vette Taylor egyik új szoknyáját. - Szerintem megosztozhatnánk a ruháinkon, csak a mulatság kedvéért. Mindig is szívesen csináltam volna ilyesmit, de itt senkinek sem ugyanaz a mérete, mint nekem. - Visszafordult Taylorhoz. - Nos, izgatott vagy a ma esti vacsora miatt?

- Azt hiszem.

- Ez nem hangzott túl vidáman.

- Még mindig honvágyam van.

Tara odalépett hozzá. - Tudom. De ha megismered a többieket, kicsit jobban fogod érezni magad.

Taylor az ágyára roskadt. - Ebben nem vagyok olyan biztos. Egyszerűen csak haza akarok menni. Neked nem hiányzik a családod?

- Ezt hogy érted?

- Akik örökbe fogadtak.

- Ó! Ok már nincsenek többé.

- Nincsenek?

Tara leült testvére mellé az ágyra. - Hatéves koromban kezdtem az akadémiára járni. Egész héten itt voltam, a hétvégét pedig otthon töltöttem. Jól működött a dolog. Aztán egy napon szörnyű baleset történt. A házunk kigyulladt, és a szüleimnek nem sikerült időben kijutni. Szerencsére éppen nem voltam otthon, különben valószínűleg én is benn égtem volna.

Taylort lesújtották a hallottak. - Ez borzalmas. Kiderítették, mi okozta a tüzet?

- A tűzoltók szerint elektromos tűz ütött ki. Furcsa fintora a sorsnak. Nem igaz?

Taylornak baljós érzése támadt. A nap minden öröme egyszerre szertefoszlott. A férfi jutott hirtelen eszébe, aki meglátogatta a szüleit, őszintén remélte, hogy az ő otthona nem fog egy napon szintén lángra kapni.

- Mi van akkor, ha nem is baleset volt?

Tara gyanakvóan összehúzta a szemét. - Mit akarsz ezzel mondani?

Taylor testvére arckifejezését látva úgy döntött, hogy inkább nem erőlteti a témát. - Semmit - felelte. - Szóval, az állam engedélyezte, hogy itt maradhass?

- Szerencsére a tanulmányi szerződésemben szerepelt egy záradék, hogy hasonló tragédia esetén a gyámság Hatch kezébe kerül. Olyan kicsi voltam még, szinte semmire nem emlékszem. Életem nagy részét itt töltöttem. Ez a családom. Ezért vagyok annyira izgatott, hogy végre te is csatlakozol.

- Hányán laknak itt?

- Kilencen. Téged is beleszámítva.

- Nichelle is jelen lesz a vacsorán?

- Igen. De ne is vegyél tudomást róla! Mind ezt csináljuk. - Tara számolni kezdett az ujjain. - Ott van Quentin, csinos, szőke srác, tetszeni fog. Imád udvarolni. Aztán ott van Bryan, Puerto Rico-i, hatalmas izmai vannak, de iszonyú éretlen. Kylee, akit nagyon szeretek; ő volt a legjobb barátnőm, amíg meg nem érkeztél. Azt hiszem, kicsit féltékeny rád, ezért ma este különösen odafigyelek majd rá. És Zeusz. Ő is egész helyes, de figyelmeztetlek, hogy egy kicsit büdös. De ne szólj neki!

- Nem szokásom rögtön felhívni az emberek figyelmét, hogy bűzlenek, amikor először találkozunk - mondta Taylor.

Tara elmosolyodott. - Nem Zeusz hibája. Elektromos tulajdonságai miatt nem tud rendesen megfürdeni anélkül, hogy megrázza saját magát. Egyébként borzasztóan érzékenyen érinti a dolog.

Taylor megértőén bólintott.

- Aztán ott van Grace. Nagyon félénk, beletelik majd egy kis időbe, mire sikerül megismerned. És persze Tanner. Most éppen nincs az országban, feladatot kapott.

- Hányán vagyunk összesen?

- Eredetileg tizenheten voltunk, de már csak tizenhármán maradtunk. És néhányan nem is tartoznak a családba.

- Hogy érted azt, hogy „maradtunk”?

Tara a homlokát ráncolta. - Ne törődj vele!

Taylor leszegte a fejét. A négy gyerek eltűnése legalább annyira megrémítette, mint minden más, ami eddig történt vele. - Mindenkinek van valamilyen különleges tulajdonsága? - kérdezte.

- Mindenkinek.

- Milyen tulajdonságok?

- Mindenféle. Erről nem igazán szoktunk beszélgetni. Úgy értem, természetesen ismerjük egymás adottságait. Zeusz például elektromos villámokat tud szórni, Bryan minden anyagot átéget, Kylee olyan, mint a mágnes, ami azt jelenti, hogy véletlenül se add oda neki a bankkártyádat, mert tönkreteszi, és persze senki előtt nem titok, hogy Nichelle mire képes. De az egész inkább pletyka. Dr. Hatch szerint bölcsebb, ha nem tárgyaljuk ki az adottságainkat, mint ahogyan az üzleti világban sem téma az alkalmazottak fizetése. Súrlódásokhoz vezethet. - Tara felpillantott a fali órára. - Már tényleg ennyi az idő?

- Azt hiszem.

Tara megragadta Taylor kezét. - Gyerünk! Nem szabad elkésnünk.

A két lány lesietett a földszintre. A többiek már megérkeztek, és az étterem zsongott a vidám csevegés hangjától. Az asztalokat összetolták, egyetlen hatalmas téglalapot formázva, amelyet az egész család körülülhetett. Taylor és Tara érkezett utoljára, minden szempár kíváncsian rájuk tapadt, amint az ajtón beléptek.

Egy jóképű, szőke fiú felállt az asztaltól, és mosolyogva üdvözölte őket. - Hűha! Káprázik a szemem! Duplán látok.

- Én vagyok Tara - segített Tara a fiúnak.

- Akkor te pedig csakis Taylor lehetsz - mondta a srác kissé meghajolva. - Quentin a nevem. Én vagyok a diáktanács elnöke. Üdvözöllek az Elgen Akadémián!

- Szia! - köszönt Taylor félszegen. - Akarom mondani... köszönöm.

- Üdv a családban! Quentin karon fogta Taylort. - Hadd mutassalak be a banda többi tagjának! Ő itt Bryan.

- Hú! - rikkantotta Bryan a levegőbe öklözve. - Én vagyok az egyes számú. - Harsány böffentéssel adott nyomatékot kijelentésének.

- Egyes számú tökfej - állapította meg Quentin.

- Megmondtam - súgta Tara testvére fülébe. - Totál éretlen.

- Ő pedig Zeusz.

Zeusz mogorván biccentett. Taylor megfigyelte, hogy Zeusz és a többiek között üres helyek maradtak, és hirtelen eszébe jutott, mit mesélt Tara a fiú szagáról.

- Kylee és Grace.

- Szia! - üdvözölte Kylee röviden.

Grace felpillantott Taylorra, de egyetlen szóra sem méltatta.

Quentin bocsánatkérően magyarázkodott. - Ne vedd a szívedre! Grace kissé magának való. Először mindenkivel így viselkedik. - Azután Nichelle felé fordult, aki egyedül gubbasztott az asztal túlsó végén. - Nichelle már nem ismeretlen a számodra. - A lány dühös tekintetet vetett Taylorra.

- Tanner pillanatnyilag nincs itthon, nemrég elutazott. Pár hét múlva vele is megismerkedhetsz. Mivel ma este te vagy a díszvendég, Dr. Hatch megkért, hogy ültesselek az asztalfőre. Ő a jobb oldaladon fog ülni. Tara pedig - folytatta Quentin - Dr. Hatch kérésére Taylor balján foglal helyet.

- Igenis, főnök - mondta Tara.

Testvére az asztalfőhöz vezette Taylort, aki helyet foglalt. Bryan csodálkozva így szólt: - Hé, ti ketten hasonlítotok egymásra!

- Ikrek vagyunk, te idióta! - válaszolta Tara.

- Akkora tökfej vagy - jegyezte meg Kylee a szemét forgatva.

Taylor körbejáratta a tekintetét. Rajtakapta Zeuszt, amint éppen ránézett. A srác gyorsan elfordította a fejét. Taylor egész helyesnek találta. A következő pillanatban Dr. Hatch lépett be a terembe.

- Bocsánat a késésért, srácok. Még be kellett fejeznem egy telefonhívást. - Leült az asztalhoz. - Mindannyian megismerkedtetek Taylorral?

- Mindenkit bemutattam az asztal körül - mondta Quentin.

- Köszönöm. Mindenkitől elvárom, hogy segítsen Taylornak, hogy otthon érezze magát nálunk.

- Honnan jöttél? - érdeklődött Kylee.

- Idahóból.

- Az meg hol van?

- Kylee, ne járasd le magad a tudatlanságoddal! - figyelmeztette dr. Hatch kifejezéstelen hangon.

Taylor készségesen elmagyarázta: - Idaho Washington túlsó oldalán fekszik, Utah fölött, Montanától nyugatra.

- Köszönjük, Taylor - bólintott Hatch. - Azt hiszem hogy lesz néhány keresetlen szavam Miss Marsdenhez a földrajzóráiról. - Felemelt egy kicsiny bronzcsengőt a tányérja mellől, és megrázta. A pincérek azonnal megjelentek, ételekkel megrakott tálakat cipelve a kezükben.

A szakács igazán figyelemre méltó lakomát készített, bár Taylor nem volt különösebben éhes az étteremben elfogyasztott ebéd után. A felszolgált tálcákon Wellington-bélszín, Yorkshire-puding, báránysült sorakozott, halomban állt a sok zöldség és sült burgonya. Taylor megrakta ugyan a tányérját, de csak csipegetett az ételből, közben pillantása ide-oda járt a többiek között. Határozottan Quentin volt a csapat vezére és egyben legnépszerűbb tagja. Gyanította, hogy Tara és Kylee titokban odavan érte, Zeusz pedig láthatóan féltékeny volt rá.

- Ízlik a vacsora? - érdeklődött Hatch.

- Igen, uram. Nagyon finom.

- Nem pizza ugyan, de talán jobban bírja a gyomrod, mint a sushit.

- Igen, uram.

- Úgy gondolom, hogy a desszert is kedvedre lesz. Ma este az angol konyhaművészet remekeivel ünnepeljük a nagyszerű híreket, amelyeket Angliából kaptunk. A témának megfelelően angol trifle lesz az édesség.

- Nyami! - örvendezett Kylee. - Nyami, nyami, nyami.

- Szánalmas vagy - morogta Nichelle.

- Te pedig egy rusnya, pszichopata torzszülött - vágott vissza Kylee.

- Hölgyeim! - szólt rájuk Hatch. - Elég!

- Bocsánat - mondták neki mindketten, egymástól azonban nem kértek elnézést.

Amikor a vacsorát befejezték, a pincérek sorban kihordták az asztalra a piskótát, a gyümölcsöket és a magas kristálykelyhekbe töltött pudingot.

- Ez nagyon finom! - lelkendezett Taylor.

- Összességében nem igazán rajongok az angol konyháért - mondta Hatch -, de azért akad néhány fogás, amelyhez kifejezetten értenek.

Miközben már lassan a desszert végéhez értek, a férfi egyszer csak az órájára pillantott, majd újra megrázta a kis csengettyűt. A főpincér azonnal megjelent.

- Igen, uram.

- Töltse ki a pezsgőt a poharakba, legyen szíves!

- Azonnal, uram.

A pincér visszasietett a konyhába, azután egy sötétzöld-fekete, könnycsepp alakú üveggel tért vissza. Gyorsan körbejárt az asztal körül, minden pohárba töltött egy keveset a borostyánszínű, gyöngyöző italból. Taylor még sohasem ivott pezsgőt. Megbűvölten figyelte, amint a buborékok tiszta, szikrázó csíkokban úsznak felfelé. - Szoktál pezsgőzni? - kérdezte Tarától.

Tara elmosolyodott. - Hát persze. Itt felnőttként kezelnek minket. - Közelebb hajolt, mintha csak titkot akarna elárulni. - Quentin azt mondta, hogy ebből a pezsgőből egy üveg is többe kerül, mint háromezerötszáz dollár.

Taylor ezt fel sem bírta fogni. - Akkor egy pohár háromszáz dollárba kerül - mondta.

Abban a pillanatban Hatch felállt a helyéről.

- Ó! - sóhajtotta, megszagolva a kezében tartott italt. - Micsoda aroma! Egy 1995-ös Clos Ambonnay.

Egyszerűen mennyei! - Felemelte a poharát. - Szeretnék pohárköszöntőt mondani családunk legutóbb hazatért tagjának tiszteletére. Taylorra!

Mindenki a magasba emelte a poharát, még Kylee is, aki Hatch dorgálása óta egyetlen szót sem szólt.

- Taylorra! Almaink legyenek mostantól a te álmaid is, és egytől egyig mind váljon valóra!

- Úgy legyen! - kiáltotta Quentin.

Mindenki lelkesen koccintott, Nichelle kivételével, aki csak jó nagyot húzott a pezsgőből.

- Ennek a különleges eseménynek és a többi jó hír megünneplésének alkalmából még egy egészen rendkívüli meglepetésem van számotokra. Sikerült jegyeket szereznem az első sorba Colby Cross ma esti koncertjére, a Staples Centerbe.

A csapat ujjongott.

- Colby Cross? - ámuldozott Taylor. - Ő a kedvenc énekesem.

- Tudom - bólintott Hatch, miközben indulni készült, - Így hát jobb, ha igyekszünk. A limók már várnak.

Hatch után mindenki felállt, és szép sorjában követték a férfit kifelé az ajtón. Zeusz és Nichelle maradt utoljára.

Amint az autóba beszálltak, Taylor odasúgta Tarának: - El sem merem hinni, hogy tényleg első sorból élvezhetjük Colby Cross koncertjét!

- Én mondtam neked, hogy dr. Hatch gondodat fogja viselni. Semmi okod többé az aggodalomra.

Taylor felsóhajtott. - Csak ahogyan az egész elkezdődött. . az emberrablás borzalmasan ijesztő volt.

- Tudom. Szerintem dr. Hatch most igyekszik kicsit kárpótolni érte. Csak légy nyitott, kérlek! Később még örülni fogsz neki.

Taylor hátradőlt a kényelmes bőrülésen, és elrablása óta először mosolygott teljes szívéből. Talán Tarának mégis igaza van. Lehetséges, hogy csupán félreértette, amit dr. Hatch gondolataiban látott. Elvégre a férfi eddig csakis nagylelkűnek és kedvesnek mutatkozott. Talán még a szülei is azt akarták volna, hogy idejöjjön, ha tudják, milyen jól bánnak ebben az iskolában a diákokkal. Már maga sem tudta, mit is higgyen. - Az első sorból - ismételte. - Szinte hihetetlen.

- Hidd csak el! - biztatta Tara. - Ez az új életed, Taylor. Mindenből első osztály és mindig az első sor.

Fél óra múltán a limuzinok megálltak a Staples Center bejárata előtt, és mindenki kiszállt. Odabenn az arénában egy jegyszedő ellenőrizte a belépőiket, azután előre kísérte őket az első sorba.

Amint a csapat a helyük felé sétált, egy jókora, izmos férfi beleütközött Zeuszba. Karjával egy nő derekát ölelte.

- Hé! Óvatosabban! - figyelmeztette Zeusz.

A fickó hátrapillantott a válla fölött, és gúnyosan elvigyorodott. - Bűzlesz, öregem. Fürödj meg!

A nő felnevetett.

Zeusz arca bíborvörösre váltott. - Ez itt a barátnőd, vagy talán a Farmville-ből megszökött egy kecske?

A férfi erre megtorpant és hátrafordult. - Mit mondtál?

- Nem beszéltem érthetően? Kecskének neveztem a barátnődet.

A fickó arcát elöntötte a düh. - Most meghalsz, pancser! - Azzal Zeuszra támadt, a karjánál fogva ragadta meg a fiút. - En... - Elektromos villámok csaptak elő Zeusz uj aiból. A férfi kiáltott fájdalmában, és a földre roskadt, akár egy betonnal teli zsák. A barátnője felsikított.

Zeusz oldalba rúgta a földön heverő alakot. - így gondoltad, pancser? - Majd váratlanul összegörnyedt a kíntól. - Aú...

Hatch állt fölötte, Nichelle pedig közvetlenül mellette. Hatch arca vöröslött a dühtől. - Köszönöm, Nichelle.

- Bármikor örömmel segítek, uram.

Abban a pillanatban két biztonsági őr érkezett a helyszínre. A magasabbik megkérdezte: - Mi folyik itt?

A férfi barátnője Zeuszra mutatott. - Ő volt az! - visította. - Lelőtte a barátomat!

Hatch előrelépett. - Elnézésüket kérem, uraim, de szemtanúja voltam az egész jelenetnek. A férfi előbb igen különösen viselkedett, majd egyszerűen a földre roskadt. - Hatch jelentőségteljes pillantást vetett Tarára, és alig láthatóan bólintott.

A fickó barátnője hirtelen torkaszakadtából felüvöltött: - Kígyók! Kígyók mindenütt! - Vadul csapkodni kezdett maga körül. - Szedjék le őket! Szedjék már le őket rólam!

Az őrök egymásra néztek. Egyikük elővette a rádióját. - Erősítést kérünk az AA szektorba. Valamint orvosi segítséget is kábítószer-túladagolás gyanúja miatt. Miközben társa a fejvesztetten kalimpáló nő megfékezésével bajlódott, az őr hálásan fordult Hatch felé. - Köszönjük a segítséget.

- Szóra sem érdemes.

Amikor az őr hátat fordított, Hatch karon ragadta Zeuszt, és félrevonta. - Ki a kocsiba! Most azonnal!

- De a koncert... - Újra kétrét görnyedt a fájdalomtól. - Nagyon sajnálom. Még egyszer nem fog előfordulni.

- Valóban nem. Indulj!

Zeusz a kijárat felé tántorgott. Hatch a fejét csóválta.

- Zeusz most szinte minden családi rendszabályt megszegett - suttogta Tara. - Hű, jól meg fogja kapni a magáét, amikor hazaérünk.

- Szerinted Hatch mit akar tenni vele? - kérdezte Taylor.

- Nichelle egy ideig kedvére kínozhatja. Ez a kedvenc időtöltése. Zeusz néhány hétre elveszíti a kiváltságait, és valószínűleg szobafogságot is kap.

Hatch visszasétált a csapathoz, Nichelle a nyomában. - Bocsánatot kérek a történtek miatt - szabadkozott Taylornak. - Zeusz tudja jól, hogy a képességeit nem használhatja mások kínzására.

Taylor akkor Nichelle arcára szegezte tekintetét, aki erre fenyegetőn összehúzott szemmel bámult vissza.

- Ne engedjük, hogy Zeusz sajnálatos baklövése elrontsa a szórakozásunkat! Menjünk a helyünkre!

Tökéletes helyeket kaptak, középen az első sorban; Taylor soha még csak nem is álmodta, hogy egyszer ilyen élményben lehet része. A körülmények ellenére szinte megrészegült a csodás izgalomtól. Amikor Colby a színpadra lépett, az aréna egyszerre megtelt füsttel, látványos tűzijáték röppent a magasba, és mindenki felpattant a nézőtéren. Taylor számára felfoghatatlan volt, milyen közel állhat az énekesnőhöz.

Colby Taylor egyik kedvenc dalával kezdte a koncertjét: Stay With Me. Többször is a színpad elejéhez sétált, kinyújtotta a kezét a rajongóknak, és Taylor meg is érinthette. Másfél óra elteltével a színpadi reflektorok elhalványultak egy rövid szünetre.

- Nichelle! - szólt Hatch. - Hozz, kérlek, Taylornak és nekem egy-egy kólát!

- Rendben - felelte a lány, dühös pillantást vetve Taylorra. Miután Nichelle távozott, Hatch egész közel hajolt Taylorhoz, aki észrevette, hogy a férfi időközben feltette sötét szemüvegét. - Jól érzed magad?

- Soha jobban. Köszönöm, dr. Hatch.

- Nagyon szívesen. Mi örülünk annak, hogy végre velünk vagy.

- Én is örülök, hogy itt lehetek. Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg.

- Valójában az én örömömre szolgál. De ha már így megkérdezted, kérhetnék tőled mégis egy kis szívességet?

- Hát persze.

- Szeretném látni, hogyan működik a képességed. Colby valamelyik következő dala közben, azt szeretném, ha újraindítanád az elméjét. Amikor szólok.

Taylor értetlenül meredt a férfire. - Elnézést, nem értettem. Mit szeretne?

Hatch mosolygott. - Pusztán szórakozásból. Senki sem fogja észrevenni.

Taylor gombócot érzett a torkában. - Nem is tudom...

Hatch arca elkomorodott. - Arra kérlek, Taylor, hogy tegyél meg valamit a kedvemért.

Taylor nagyot nyelt. Kényelmetlenül érintette a kérés, de mindazok után, amit Hatch érte tett, nem mert ellenkezni.

Nem olyan nagy ügy - bizonygatta magának. Talán nem ugyanezt tette a kosármeccsen is? - Rendben - felelte kissé tétován. - Csak szóljon, mikor csináljam!

Hatch mosolya felragyogott. - Majd megveregetem a karodat.

Colby visszatérését a színpadra a korábbinál is hangosabb tapsvihar fogadta, Taylor szívét azonban várakozásteljes izgalom helyett mélységes rettenet töltötte el. Mélyet sóhajtott. Helytelen volt, amit Hatch követelt tőle, de hát volt más választása?

Colby elénekelt még néhány dalt, Hatch csendesen figyelte, mosolygott, sőt tapsolt is. Néha a mellette ülő Taylorra pillantott, aki már kezdte azt remélni, hogy a férfi talán megfeledkezett a kéréséről, vagy legalábbis meggondolta magát. De nem. Colby éppen Taylor kedvenc dala, a Love My Love közepén járt, amikor Hatch megérintette a lány karját. Taylor az énekesnőre szegezte a tekintetét.

- Most - adta ki Hatch határozottan az utasítást.

- Igenis. - Taylor fél oldalra hajtotta a fejét. Gyors szám volt, Colby hangja hirtelen megbicsaklott, azután elhallgatott a refrén közepén, mintha elfelejtette volna, éppen melyik dalt is énekelte. Pár másodpercig értetlenül nézett körbe, szinte azt sem tudta, hol van, miközben a zenekar rendületlenül játszott tovább. Végül megragadta a mikrofont, és énekelni kezdett, újra az első versszaktól kezdve. A dal végén furcsa tétovázás érződött az arénában, amelyet azonban a szokásos tapsvihar követett.

- Hűha! - mondta Colby Cross a mikrofonba. - Ilyen még sohasem történt velem. Hirtelen minden kiröppent a fejemből. Ez volna a korai Alzheimer-kór egyik tünete?

- Semmi gáz, Colby! Szeretünk téged! - kiáltotta egy srác néhány sorral hátrébb. Colby jót nevetett magán, a közönség pedig lelkesen tapsolt.

Taylor a mellette ülő férfire pillantott. Hatch mosolygott és elismerően bólogatott. - Ügyes volt - mondta. - Nagyon ügyes!

Taylor a koncert hátralévő részében csendesen ült a székén, még akkor is, amikor mindenki más felállt a ráadáshoz. Szomorú volt. Elárult egy embert, akit pedig tisztelt és megbecsült.

A koncert után visszatértek az autókhoz. Dr. Hatch másik limuzinba ült, vélhetőleg azért, hogy beszéljen Zeusz fejével, így hát Taylor, Tara, Bryan, Kylee és Nichelle bemászott hátra; Bryan ült dr. Hatch helyére.

Taylor kétségbeesetten vágyott rá, hogy megtárgyalhassa a történteket Tarával, de a többiek előtt nem akart beszélni, ezért egész úton hallgatásba burkolózott. Akkor sem szólalt meg, amikor Bryan és Kylee rövid vitába keveredett, hogy ki a jobb énekes: Colby Cross vagy Danica Ross. Taylor véleményét kérték, aki pusztán ennyit felelt: - Mindketten jók.

- Komolyan? - kérdezte Kylee. - Nos, Danica legalább nem felejti el a saját dalai szövegét.

A csípős megjegyzésre Taylor gyomra görcsbe rándult. Még örült is, amikor Nichelle végül azzal fenyegetőzött, hogy mindkettőjüket elhallgattatja, ha nem hagyják abba az idióta fecsegést.

Később, amikor Taylor lefekvéshez készülődött, váratlanul Tara nyitott be a szobájába. Már a selyempizsamáját viselte.

- Szóval... mi történt? - tért egyenesen a lényegre.

- Ezt hogy érted?

- Mindig ilyen lehangolt vagy a kedvenc énekesed koncertje után?

- Nem.

- Akkor most mi a baj?

Taylor leült az ágyára, kezét két térde közé szorította. - Emlékszel, amikor Colby a Love My Love című dalt énekelte, és hirtelen elhallgatott?

Tara elmosolyodott. - Az te voltál?

Taylor bólintott. - Dr. Hatch kényszerített.

Testvére csodálkozva bámult rá. - Csak erről van szó?

- Mi az, hogy csak erről van szó? Szégyenbe hoztam több ezer ember szeme láttára!

Tara a fejét csóválta. - Ugyan már! Hiszen egy hírességről beszélsz. Talán egymillió dol árt fizettek neki, hogy három órán keresztül énekeljen, szerintem túl fogja magát tenni rajta. Különben sem érdekelt senkit az ügyetlenkedése. Hal ottad a srácot, aki bekiabált a tömegből. Még ezt a kis gikszert is imádták. Csak emberibbnek tűnt tőle.

Taylor felsóhajtott. - Talán igazad van.

- Dr. Hatch csupán látni akarta, mire vagy képes. Mintha a szurkolócsapat meghallgatásán vettél volna részt. És megfeleltél.

- Gyakran csinálja ezt?

- Mit?

- Hogy próbára tesz.

- Nem. Csak időnként, hogy ellenőrizze, még mellette állsz-e.

- És ha nem?

Tara arckifejezése megváltozott. - Tudod, ebből az egészből jó és rossz is kisülhet. Csupán rajtad múlik. Az egész a hozzáállásról szól.

- Nem. Ez arról szól, hogy másoknak fájdalmat okozunk.

- Dr. Hatch sohasem okoz szórakozásból fájdalmat másoknak. Magad is láttad, milyen dühös volt Zeuszra, amiért kiütötte azt a fickót. Dr. Hatch csak... óvatos.

- Tőled is szokott kérni ilyesmit?

- Igen. Úgy értem, mostanában már nem túl gyakran. Régebben többször előfordult.

- És téged sohasem zavart?

- Nem.

- Tényleg? Soha?

Tara arca egy csapásra elgyötörtté vált. - Egyszer. De túlteszi magát rajta az ember. Először talán még nem szívesen csinálod, ám mielőtt észbe kapnál, már önként vállalkozol a feladatokra. - Mosolyt erőltetett magára. - Különben miért is érdekelne? Mi sokkal jobbak vagyunk náluk.

- Náluk?

- Tudod. Az embereknél.

Taylor megdöbbent. - Emberek vagyunk. A szüleim is emberek.

- Taylor, ők nem a szüleid. És mi nem vagyunk emberek. Különleges teremtmények vagyunk.

- Te talán igen, de én nem vagyok több egyszerű szurkolólánynál.

- Tudom jól, milyen nehéz kilógni a sorból, de a mi életünk nagyon is hasonlít a történetre, amit dr. Hatch szokott mesélni nekünk.

- Milyen történetre?

Tara arca felélénkült. - Ó, ez tetszeni fog. Figyelj! A földműves egy szép napon elhagyatott sasfészekre bukkant, benne egy tojással. Kíváncsiságból hazavitte a tojást, és betette az egyik tyúkja alá. A tyúk kiköltötte a tojást, és gondoskodott a sasfiókáról, mintha csak saját csibéje volna. Amint a sas lassan felcseperedett, együtt kapirgált a tyúkokkal a baromfiudvarban, velük csipegetve a földre szórt magokat. Egyszer egy bölcs ember megpillantotta a sast a tyúkólban. „Hogyan tudod visszatartani a sast, nehogy elröpüljön?”, kérdezte a földművest. „Mi sem könnyebb ennél, ha a sas tyúknak hiszi magát”, hangzott a válasz. A bölcs a fejét csóválta. „Ez nem így van. Nem helyes a sast a tyúkok között tartani. A sas fenséges madár, amely arra született, hogy az égen szárnyaljon.” A földműves így válaszolt: „Ez bizony nem fog. Biztos benne, hogy tyúk.” Mire a bölcs: „Nem. Aki sasnak született, az mindörökre sas marad.” Azzal kiment a tyúkólhoz, felkapta a sast és a levegőbe dobta. „Röpülj, sas!”, kiáltotta. A sas azonban a földre zuhant. A bölcs ismét próbálkozott, a korábbinál is magasabbra hajítva a madarat. „Röpülj, sas!”, ám a sas ismét a földre esett, azután visszament kapirgálni a tyúkokkal. A bölcs végül felvitte magával a sast a tyúkól tetejére, és a nap felé fordította. „Nem vagy tyúk, sas vagy. Arra születtél, hogy a tyúkok fölött szárnyalj a magasban. Most röpülj hát!”, és a levegőbe röpítette a sast. A sas váratlanul kitárta szárnyát, és messzire szállt az égen.

Tara mélyen Taylor szemébe nézett. - Te, én, mi itt mindannyian... az elektromos gyerekek a sasok. Dr. Hatch a bölcs ember. Ha továbbra is a tyúkokkal kapirgálva akarod élni az életed, az a te döntésed, hugi. Mit választasz hát: sas vagy tyúk leszel?

.-- De hát én szeretem a tyúkokat - jelentette ki Taylor.

Tara elvigyorodott. - Ugyan már!

Taylor lemondóan sóhajtott. - Hát persze, hogy sas akarok lenni.

- Jól van. Akkor hagyj fel végre azzal, hogy állandóan a tyúkok miatt aggodalmaskodsz! Nem számítanak. A sasok megeszik a tyúkokat. Nem mintha a sasok gonoszak volnának, egyszerűen ez a természetük. - Tara felállt, és gyors puszit nyomott Taylor feje tetejére. - Jó éjszakát!

- Neked is.

- Lekapcsolhatom a lámpát? - kérdezte Tara.

- Persze.

Tara lekapcsolta a villanyt, majd becsukta maga után az ajtót. Taylor az ágyán hátradőlve a mennyezetre meredt.

- Hiányzik nekem a tyúkól - mondta halkan.

Beszélni szeretett volna valakivel, aki megérti. Michael társaságára vágyott. Szomorúan töprengett: vajon mikor látja újra a fiút?

Ostin a Camaro hátsó ülésén gubbasztott, az ajtónak dőlve, és elmélyülten olvasgatott. Láttam rajta, hogy még mindig neheztel, amiért egy szóval sem említettem neki Wade társaságát. Az út nagyobb részében Wade tartotta a tisztes távolságot, zenét hallgatott az iPodján, vagy éppen a Nintendóján játszott.

Pár órája utazhattak, amikor Wade megkérdezte; - Mit olvasol?

- Könyvet - felelte Ostin mogorván. - Láttál már olyat közelről?

- Láttál már öklöt közelről?

- Befejezni! - mordult rájuk Jack.

- Malacka - folytatta Wade. - Röf, röf.

- Szállj le rólam! - figyelmeztette Ostin.

- Még sosem láttam disznót olvasni. Fel is zabálod a könyvet, amikor befejezted?

- Pofa be!

- Röf, röf.

- Hé, Wade! - szólt közbe Jack. - Belegondoltál már valaha, milyen érzés lehet ezer volt feszültség a nyelveden?

Azonnal lehervadt a vigyor Wade arcáról. - Nem.

- Akkor inkább ne nyisd ki a szádat!

Wade hátradőlt az ülésen, és visszadugta a fülhallgatót a fülébe. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Ostin igencsak nyomorúságos látványt nyújtott. Furdalt miatta a lelkiismeret. Barátom kedvéért most inkább azt kívántam, bárcsak mégse jött volna velünk.

Jackhez fordultam. - Kösz.

- Bocs az előbbiért. - Néhány perccel később Jack megkérdezte: - Egyedüli gyerek vagy?

- Igen. Na és te?

- Nekem van két bátyám és egy nővérem.

- Te vagy akkor a legfiatalabb?

- Igen. Már csak én lakom otthon. Az egyik bátyám éppen Irakban van. Tengerészgyalogos. - Nyilvánvaló büszkeség áradt Jack hangjából.

TV Nagyon király.

- Aha. Tényleg király. Még ki is tüntették a bátorságáért.

- Na és a másik bátyád?

Jack arca elkomorodott. - Börtönben van.

Nem igazán tudtam, mit válaszoljak erre. Senkit sem ismertem, aki börtönben ült volna. Meg akartam kérdezni, mit követett el a bátyja, de nem éreztem helyénvalónak. Végül nem is volt szükség a kérdezősködésre.

- Beszippantotta a kábítószeres világ. Ő meg egy másik srác el akartak kötni néhány motoros szánt, hogy pénzt szerezzenek a drogokra, amikor váratlanul felbukkant a tulaj. A másik srácnak fegyvere volt, és lelőtte a férfit.

A bátyám azt sem tudta, hogy a srácnál fegyver van, de a törvény szerint ő is bűnrészes. Szóval, jó hosszú ideig fog a hűvösön ülni.

- Meg szoktad látogatni?

- Nem sűrűn. Coloradóban van. Csak egyszer látom egy évben. - Akkor kissé felderült a hangja. - De a nővéremnek egészen jól megy a sora. Hozzáment egy fickóhoz, aki egy szolárium-üzletláncot üzemeltet. Tök szép házban élnek, és két kisgyerekük is van.

- A nővéredet gyakrabban látod?

- Dehogy. Nem sokat foglalkozik már a családdal. Fiatalon ment férjhez, csak hogy elszabaduljon otthonról. Mert az őseim rengeteget veszekedtek, mielőtt anyám lelépett.

Most már értettem, miért zár be Jack másokat a saját szekrényükbe. Minden bizonnyal én is így tennék, ha ilyen volna a családom.

- És veled mi az ábra? Mi történt az apáddal?

- Szívrohamot kapott.

- Öreg volt már?

- Nem. Anyám szerint egyszerűen „rossz volt a ketyegője”

- Ez elég rosszul hangzik.

Hátranéztem. Wade lehunyta a szemét, és továbbra is ott lógott a fülhallgató a fülében. Nem voltam benne biztos, hogy alszik-e, vagy csak zenét hallgat, de arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg egyik esetben sem hallja, amit mondok.

- Na és Wade sztorija?

- Nem túl fényes. A szülei alkoholisták voltak. Az örege agyba-főbe verte, amíg a gyámhatóság el nem vitte onnan. Wade előbb nevelőszülőknél lakott, azután a nagyanyjánál helyezték el, aki nem igazán örül az unokája társaságának. És ezt nem is rejti véka alá. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen öreg nagyi legalább kedves, de annak az aszott boszorkánynak olyan éles nyelve van, hogy még a kérget is simán lehántaná a fáról.

Így Wade legtöbbször velem lóg. Jóformán én jelentem neki a családot.

- Szerencsés, hogy a barátja vagy - mondtam.

Jack furcsa arckifejezéssel pillantott rám. - Kösz, haver. - Azzal visszafordította tekintetét az útra. Esküdni mertem volna, hogy könnyeket láttam a szemében. Elfordítottam a fejem, nehogy zavarba hozzam.

Négy órába telt az út, mire elértük a Nevada állambeli Winnemuccát. Megálltunk egy benzinkútnál, hogy pótoljuk a Camaro hűtővizét, azután megvacsoráztunk a Chihuahua Fiesta étteremben. Én egy burritót kértem, Jack és Wade kettőt, Ostin pedig taco tálat rendelt. Gyorsan magunkba tömtük az ételt, majd folytattuk az utat.

- Mesélj! Hogy csinálod? - kérdezte tőlem Jack.

- Mit hogy csinálok?

- Az áramütést.

Vállat vontam. - Nem is tudom. Mintha azt kérdeznéd tőlem, hogyan tüsszögök. Egyszerűen csak történik.

- De hát irányítani tudod...

- Persze. Általában.

- Miért nem sokkoltál minket, amikor első alkalommal begyömöszöltünk a szekrényedbe?

- Mert nem volna szabad nyilvánosan fitogtatnom a képességemet. Anyám nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen róla. Mindig tartott tőle, hogy egyszer még valami szörnyűség történik.

- Mint például micsoda?

- Hát, ami most is történt. Ezért rabolták el az anyámat.

- Én nem árultam el senkinek - jelentette ki Jack.

- Tudom. Nem te voltál.

- Ezek szerint tudod, kik rabolták el? - Ez pont olyan, mint egy igazi James Bond-film - ámuldozott Jack.

- Mihez fogsz kezdeni, amikor odaérünk?

- Megkeresem az anyámat.

- Sajnálom, haver, hogy ezt kell mondanom, de még ha ott is van az anyád, kötve hiszem, hogy csak úgy engednek besétálni. Ha elrabolták, akkor biztosan őrzik is.

- Tudom. Menet közben dolgozom ki a tervet.

- Értem - bólintott Jack. Ivott egy kortyot a Red Bulijából, azután az órájára nézett. - Tízórányi utunk van hátra. Ha nem állunk meg éjszakára, reggelre ott leszünk.

- Akkor ne álljunk meg!

;<*- Szükségem lesz még néhány Red Bulira. - Hátranyúlt, és fejen vágta a haverját, aki mélyen aludt.

Wade kirántotta a füldugóját. - Mi van?

- Aludj! Bishoptól te vezetsz egészen Pasadenáig.

Aznap éjjel Taylort rémálom gyötörte. Egy focipálya közepén áll a szurkolócsapattal, miközben a szülei éppen őt keresték a lelátón. Hiába kiáltozta: „Idelent vagyok!” Nem hallották szavait a szörnyű hangzavarban. Taylor könnyek között ébredt.

Fél óra múltán valaki bekopogott az ajtaján. Az egyik szolgáló, egy fiatal, sötét hajú nő, aki erős akcentussal beszélt, átnyújtott neki egy borítékot.

- Bocsánat, hogy zavartam - mondta. - Isten áldja!

Taylor kinyitotta a borítékot.

CSALÁDI MEGBESZÉLÉS

KÖNYVTÁR. PONTBAN 9:00 ÓRA. A RÉSZVÉTEL KÖTELEZŐ.

MINDENKI LAZA, HÉTKÖZNAPI ÖLTÖZÉKBEN JELENJEN MEG.

ELHAGYJUK AZ AKADÉMIÁT.

DR. HATCH

Most vajon mi következik ? - gondolta.

Taylor felöltözött, majd átvágott a folyosón, hogy megkeresse Tarát, aki azonban már nem volt a szobájában. Taylornak elképzelése sem volt, merre találja a könyvtárat, ám akkor hirtelen megpillantotta a lift előtt várakozó Quentint.

- Hé, Quentin!

A srác megfordult, és szokásos mosolyával üdvözölte.

- Szia, Tara!

- Taylor vagyok.

Quentin alaposabban szemügyre vette. - Hát persze. Bocs. Végül majdcsak megtanulom. - Taylor hátára tette a kezét. - Van talán valamiféle anyajegyed vagy ilyesmi, amit látnom kellene?

- Sajnos nincs.

- Pedig nem is olyan nehéz megkülönböztetni titeket. Te sokkal szebb vagy.

Taylor a szemét forgatta. - Aha, persze. Tökéletesen egyformák vagyunk.

Beléptek a liftbe, és Quentin megnyomta az első emelet gombját.

- Nem. Benned van valami egészen más. Esküszöm. Taylor eleresztette a megjegyzést a füle mellett. - A könyvtárba megyünk?

- Igen. Csak kövess engem!

Néhány másodperccel később kinyílt a lift ajtaja.

- Csak utánad - mondta Quentin.

- Köszönöm. - Taylor kilépett a folyosóra, Quentin pedig követte.

- Gyakoriak az ilyen családi megbeszélések?

- Nem. Csak különleges esetben fordul elő.

- Most tudod, miről van szó?

- Igen. De nem árulhatom el neked. Doktori utasítás.

- Quentin derűsen vigyorgott. - De örülni fogsz neki.

Megérkeztek egy nyitott ajtóhoz, és kettesben léptek be rajta. - Ha van kedved, tölthetnénk együtt a napot - vetette fel Quentin. - Egyébként nyugodtan szólíthatsz Qnak. Könnyebb.

- Kösz, Q.

- Nincs mit. Később még beszélünk.

Tara már a könyvtárban volt. Dr. Hatch mellett állt, és mindketten Taylorra néztek, amikor belépett. Taylor meg volt győződve, hogy éppen róla beszéltek.

Bryan érkezett utolsónak, a haja kétoldalt égnek állt, mintha csak az imént mászott volna ki az ágyból. Tara elsétált Hatch mellől, és leült Taylor mellé. - Jó reggelt!

- Neked is.

- Jó reggelt kívánok mindenkinek! - üdvözölte őket dr. Hatch.

- Jó reggelt, dr. Hatch! - válaszolták kórusban.

- Bejelentést szeretnék tenni. - A férfi Taylor felé fordult. - Taylor, mivel mindannyian körülbelül ugyanazon a napon születtetek, a külön-külön megrendezett születésnapi bulik tömkelegé idővel már kissé nevetségessé vált. Ezért elkezdtünk egyetlen nagy, közös családi ünnepséget tartani erre az alkalomra. Néha itt az akadémián rendezünk fantasztikus programokat, máskor különleges helyekre utazunk.

- Aha. Például Costa Rica partjaihoz mélytengeri halászatra - szólalt meg Bryan.

- Nekem a kerékpártúra volt a kedvencem, Toszkána vidékein - mondta Quentin.

- Azt én is nagyon élveztem - fordult Tara a testvéréhez. - Tavaly voltunk ott.

Hatch mosolygott. - Tettünk néhány remek kirándulást. Arra gondoltam, hogy mivel Taylor lemaradt az idei családi ünnepségről, il etve.. az elmúlt tizennégy év minden családi eseményéről lemaradt, úgy igazságos, ha neki külön is megünnepeljük a születésnapját.

Mindenki ujjongott, Nichelle kivételével, aki sohasem látszott boldognak. Hatch benyúlt a kabátja zsebébe, majd előhúzott belőle egy borítékot. - így hát ma délelőtt ellátogatunk a Long Beach Arénába, hogy megnézzük az X Games Motocross-bajnokság döntőjét.

Bryan felpattant a helyéről, és belecsapott Quentin tenyerébe.

- Ez az! Ez az!

Zeusz mogorva arccal, némán gubbasztott a helyén. Taylor feltételezte, hogy a szobafogság miatt távol kell maradnia az eseménytől.

Hatch folytatta a bejelentést: - Természetesen VIP- belépőket sikerült szereznem. Olyan közel leszünk a bemutatókhoz, hogy érezni lehet a félelem bűzét.

- Király! - rikkantotta Bryan. - A félelem bűzét! Ez annyira király lesz!

Mindenki egyszerre hálálkodott, mire Taylor is csatlakozott a kórushoz. - Köszönöm, dr. Hatch.

Hatch kedvesen Taylorra mosolygott. - Semmi sem lehet túl jó, amikor a családomról van szó - jelentette ki. Azután még hozzátette: - A sasmadaraimnak.

Utóbbi megjegyzése bosszantotta Taylort. Pontosan tudta, hogy Tara beszámolt a férfinek tegnap esti beszélgetésük minden szaváról.

- Úgy van! - lelkendezett Bryan. - Sasok vagyunk! A tyúkok a porban kapirgálnak, a sasok az égen repülnek!

- Akkor hát repüljünk is! - mondta Hatch. Két kezét a magasba emelve felállt. - A limuzinok már várnak. Kifelé menet vegyétek fel a reggeli csomagotokat!

Mindenki izgatottan felpattant, Zeuszt leszámítva, aki magába roskadva gubbasztott, lábát szétterpesztette, két kezét összekulcsolta az ölében. Bűnbánóan pislogva igyekezett elkapni Hatch tekintetét, de a férfi szó nélkül elsétált mellette.

Úton az autók felé Taylor megkérdezte Tarától: - Mit jelent az X Games?

- Most viccelsz? - csodálkozott Tara. - Idahóban talán nem néznek tévét az emberek? Az X Games a világ legeslegcsúcsabb rendezvénye. Már hónapokkal előtte el szokott kelni az összes jegy.

Abban a pillanatban Quentin bukkant fel Taylor háta mögött. - Nos, Taylor, akarsz mellettem ülni a bajnokságon?

Tara és Kylee homloka egyszerre szaladt ráncba.

- Bocsáss meg, Quentin - vágott közbe dr. Hatch. - Ma nekem jut a megtiszteltetés, hogy az ünnepelt mellett ülhetek.

- Elnézést, uram.

A konyhai személyzet a parkolóban várakozott, mindenkinek a kezébe nyomtak egy kajásdobozt, amikor a limuzinokba beszálltak; egy doboz narancslé, egy zsemle, egy tojásos-szalámis croissant, egy joghurt és természetesen egy banán lapult a csomagban. Taylor megkente a zsemlét krémsajttal, azután hátradőlt, és a tovasuhanó tájat figyelte. Teljesen más világba csöppent - félig vágyálomnak, félig rémálomnak tűnt az egész. Ahogy teltek a napok, egyre inkább összezavarodott.

Anyukája mindig is azt mondogatta neki, hogy különleges lány - hogy egyszer még nyomot fog hagyni a világban. És most hirtelen itt találta magát: egy lehetőségekkel, bőséggel, gazdagsággal, hatalommal és kiváltságokkal teli élet bontakozott ki előtte. Ahogyan az anyja előre megmondta. Akkor hót miért érzi magát mégis rósszúl? Tarára és Quentinre pil antott. Ők nem gonoszok.

Talán Tarának igaza volt. Bizalmat, igazi esélyt kell adnia ennek a helynek. Végül is, dr. Hatch tényleg mindent megtett azért, hogy a kedvében járjon. Az erőfeszítései talán nem érdemeltek meg némi megbecsülést? Valóban gonosz volt? Gondolatban visszatért a Harry Winston üzletében tett látogatáshoz, ahol egy másodpercre bepillantott Hatch elméjébe. Vajon tévedett? És ha agymosáson ment keresztül?

Behunyta a szemét. Túlságosan sok volt ez számára, nem tudta feldolgozni. Egész biztosan egy álomba csöppent, de ha rajta múlik, rögtön felébredt volna belőle. A szíve mélyén még mindig vágyakozott kicsiny otthona, barátai és családja után. A világ összes koncertje, ínyencsége és gyémánt nyaklánca sem fog ezen változtatni soha.

A limuzinok egy különleges VIP-bejáraton gördültek be a helyszínre. A társaság az X Games versenyzői között sétált be a stadionba, akik már a motorjaikat bőgették, túráztatták.

Dr. Hatch felmutatta a belépőjüket a biztonsági őrnek, aki bevezette őket az arénába. Hatch arcát most is a sötét szemüveg árnyékolta; megállt az ajtónál, és figyelte, amint szép sorban bevonulnak. - Nichelle, ülj a sor végére, kérlek!

A lány kelletlenül elhúzta a száját. - Igen, uram.

- Taylor, Tara, ti üljetek mellém!

Taylor mosolyt erőltetett az arcára. - Köszönjük. - Abban reménykedett, hogy a férfi békén hagyja. Attól tartott, hogy Hatch megint kér tőle egy kis „szívességet”.

Végigcsúsztak a fémpadokon a helyükre, miközben a motorok dübörgő zúgása betöltötte a teret, akárcsak egy feldühödött méhraj zaja. - Mit jelent az X? - kérdezte Taylor.

- Az extrém rövidítése - magyarázta Tara.

Taylor bólintott. Tényleg extrém volt. A motocross-bajnokság élete egyik legbámulatosabb élményének bizonyult. A motorosok egyenként hajtottak végig az ugratókkal, dombokkal és rámpákkal teli pályán, minden egyes fordulónál elképesztő mozdulatokkal szórakoztatva a közönséget. Nemcsak egyik rámpáról a másikra ugrattak, hanem akrobatamutatványokat is végeztek a levegőben. Az első motorostól Taylornak még a lélegzete is elállt. Több mint ötven méter magasan repült, amikor váratlanul csinált egy kézenállást a motorbicikli kormányán.

- Hihetetlen - álmélkodott Taylor.

- Az biztos - bólintott Hatch. - Egyetlen apró hiba, és vége.

- Figyelj! - szólt Tara. - A következő fickó a kedvencem. Ő az első motoros, aki kettős hátraszaltót mutatott be a járgányán.

Közvetlenül előttük egy szurkolócsapat tagjai gyülekeztek, vagy legalábbis a pompomlányok X Games versenyeken szokásos megfelelői. Inkább bikiniben parádézó, gyönyörű táncosnőknek tűntek. A látványuk mégis erős vágyakozással töltötte el Taylor szívét. Azt kívánta, bárcsak velük együtt szurkolhatna.

Hatch követte Taylor áhítozó tekintetét. - Hiányzik?

A lány riadtan nézett rá. - Tessék?

- Hiányzik a szurkolócsapat?

Taylor bólintott. - Igen.

Hatch együtt érzőn mosolygott. - Nagy kár, hogy az akadémiának nincs elég diákja, hogy felállítson egy csapatot. Azt hiszem, ez is egy olyan áldozat, amelyet a különleges embereknek meg kell hozniuk. Akad azonban néhány rendkívül érdekes kapcsolatunk. Ha pár óra múlva szeretnél belépni a Dallas Cowboys futballcsapatának szurkolói közé, meg tudnám környékezni néhány ismerősömet, hogy teljesüljön a vágyad.

Taylor csodálkozva bámult a férfi arcába. - Tényleg?

- Tisztában vagyok vele, hogy ez addig nem sok vigaszt nyújt, de neked is el kell azért ismerned, hogy nem egy fantasztikus előnye van, ha az ember az akadémia diákja lehet.

- Igaz - felelte Taylor.

- Valóban - bólintott Hatch. Az órájára pillantott. - Már majdnem ebédidő. Taylor, mit szeretnél enni?

Árulnak itt fagylaltot, pizzát, üdítőt, hot dogot.

- Egy hot dogot szeretnék - válaszolta Taylor.

- Nagyszerű. És te, Tara?

- Én csak fagylaltot kérek.

Hatch átnyújtott Tarának egy százdolláros bankjegyet. - Hozz nekünk, légy szíves, két hot dogot, egy sört és bármit, amihez még kedved támad.

- Igen, uram.

Amikor Tara eltűnt a sorok között, Hatch közelebb hajolt Taylorhoz. - Már beszélni akartam veled. Bocsánatot szerettem volna kérni.

- Miért?

- Rettenetesen sajnálom, ahogyan az ismeretségünk elkezdődött. Nagyon is megértem, ha esetleg szörnyetegeknek tartasz minket. Csak azt remélem, most már látod, hogy a céljaink mind a te érdekeidet szolgálják, és persze a világ boldogulását.

- Belátom. Túra elmagyarázta - felelte Taylor, bár maga sem tudta igazán, mennyire hisz benne.

- Remek. Az a szörnyű igazság, hogy ha az ember meg akarja változtatni a világot, nem mindig áll rendelkezésére a megfelelő pillanat vagy eszköz. Omlettet sem lehet készíteni pár tojás összetörése nélkül. Nem igaz?

- Azt hiszem.

- Tényleg nem lehet. Most mesélj nekem egy kicsit a barátodról, Michaelről!

Michael nevét hallva ismét rémület hasított Taylor lelkébe. - Mit akar tudni?

- Milyen a fiú?

- Nagyon kedves.

- Az iskolai dokumentumaiból kiderült, hogy sok időt töltött büntetésben. Bajkeverő? Lázadó típus?

Taylor nem akart Michaelről beszélni, de fogalma sem volt, hogyan kerülhetné ki. - Nem. Michael jó gyerek. Azt hiszem, egyszerűen csak kissé balszerencsés.

- Balszerencsés - ismételte Hatch. - Nos, a szerencséje hamarosan kedvező fordulatot vesz.

Taylor nem tudta, mit feleljen. Ám akkor Hatch a zsebébe nyúlt, és elővette a telefonját. - Halló?

Taylor újra a versenyzőkre figyelt, hálás volt a félbeszakításért. Néhány perc múlva Tara is visszatért a büféből. - Tessék! - Azzal két hot dogot és egy pohár sört nyomott Taylor kezébe. - Ez dr. Hatch ebédje. Add oda neki, légy szíves!

Taylor átadta a hot dogot és a sört a férfinek. Azután kicsomagolta a saját ebédjét, és teljesen belefeledkezett a versenybe. Néhány versenyzővel később Taylor lelkendezve fordult Tarához. - Ez nagyon király! - próbálta túlkiabálni a hangzavart.

Tara elmosolyodott. - A legkirályabb! Ugye megmondtam?

Taylor éppen egy bámulatos ugratást tapsolt meg, amikor Hatch egészen közel hajolt hozzá. - Látod a következő motorost? A sárga dzsekiben?

A lány bólintott. - Igen. Nagyon ügyes.

- Jelenleg holtversenyben áll az első helyért, és ez az utolsó esélye a pontszerzésre. Nem akarom, hogy nyerjen.

Taylor csodálkozva nézett a férfire, elképzelni sem tudta, miért mondja el ezt neki.

- Nem akarom, hogy nyerjen - ismételte Hatch.

- Akkor remélhetőleg nem fog jól szerepelni.

- A remény még nem terv - jelentette ki Hatch. - Csupán vak bizalom a sors kegyében. Puszta szerencse. A győztesek azonban semmit sem bíznak a szerencsére. Ezért, amikor a fickó az ugrása közepére ér, azt akarom, hogy újraindítsd az agyát.

Taylor döbbent arcot vágott. - De akkor le fog zuhanni.

- Könnyen előfordulhat.

- Meg is halhat.

- Az is lehetséges, de ez a kockázat az efféle sportok természetes velejárója. Szerinted miért jött ma ide ez a rengeteg ember?

Taylor aggodalmasan ráncolta a homlokát.

Hatch hátradőlt, arckifejezése kissé megváltozott. - Nem kérek sokat, Taylor. Csupán látni szeretném, hogy benned is megvan az akarat, ami ahhoz szükséges, hogy közénk tartozz.

Taylor igyekezett lenyelni a torkát szorongató gombócot. Időközben az arénában a motoros felhajtott a rámpa tetejéhez épített emelvényre. Levette fejéről a sisakját, és büszkén integetett az izgatott tömegnek, miközben körülötte szüntelenül villogott a vakuk fénye. Vidáman csókot dobott egy nőnek, aki kisbabát tartott a karján - Taylor úgy gondolta, bizonyára a felesége lehet -, azután a sisakot ismét a fejére húzva felpörgette a motorját. Dr. Hatch kényelmesen hátradőlve kortyolgatta a sörét.

Tara a testvérére pillantott, majd közelebb hajolva a fülébe súgta: - Meg kell tenned, Taylor! Nem viccel.

- Azt kéri tőlem, hogy megöljek egy embert.

- Azt akarja, hogy bizonyságot tegyél a hűségedről. A tyúkokkal vagy a sasokkal tartasz?

- Képtelen vagyok megtenni.

Tara idegesen fürkészte az arcát. - Muszáj.

- Nem - ellenkezett Taylor.

- Nem érted. Meg kel tenned, amit dr. Hatch kér tőled.

- És ha nem teszem?

Tara szeme elkerekedett a rémülettől. - Nem akarod megtudni.

A motorbicikli elindult. Leereszkedett, majd a rámpa végén elrugaszkodott, ötven méternyi magasságban szelve át a levegőt. Egymás után villantak fel a fényképezőgépek vakui, miközben a motor az égen szárnyalt. A motoros hátracsavarodott, és már éppen a második szaltónál tartott, amikor a motorbicikli hirtelen lehanyatlott. A tömeg halálra váltan üvöltött, amint a járgány oldalára dőlve a szemközti rámpának zuhant, irányíthatatlanul forogva körbe-körbe. A motoros mögötte vergődött, amíg neki nem ütközött egy támfalnak, a lelátó hosszú padsorai alatt. A férfi mozdulatlanul feküdt. A nő, akinek pár perce még csókot dobott, most kétségbeesetten rohant feléje, miközben a mentősök is a helyszínre siettek, a sziréna fülsértő hangjának kíséretében.

Hatch felállt, és előbb Taylorra, majd Tarára meredt. Arcát eltorzította a düh. - Indulunk - jelentette ki indulatosan. - Nichelle, gyere velem!

Az egész család felállt. Amint végigcsúsztak a pádon, Taylor a testvéréhez fordult. - Mi történt? Nem én csináltam.

Tara iszonyú mérges volt. - Dr. Hatch csak a hűségedről akart meggyőződni. Olyan sokat kért talán?

- Azt kérte, hogy embert öljek.

- És akkor mi van?

- Tessék? - döbbent meg Taylor. - Hogy mondhatsz ilyet?

Tara szembefordult Taylorral. - Hiszen ezek csak emberek!

A limuzinok most is ott várakoztak, ahol nemrégen kiszálltak. A sofőrök a közeledtükre azonnal kipattantak a helyükről, és kinyitották előttük a kocsik ajtaját. Habár senki sem szólt hozzá, Taylor világosan érezte a többiek ellene irányuló haragját. Eltöprengett, vajon honnan szereztek tudomást a történtekről. Hatch egész úton visszafelé néma hallgatásba burkolózott.

Az akadémiánál a sofőr kinyitotta az ajtót, és Hatch kiszállt, a három lánnyal a nyomában. - Tara, most menj a szobádba, és ott várj meg!

Tara lopva a testvérére pillantott. Tekintetében félelem csillant, majd hirtelen könnyek szöktek a szemébe.

- Igen, uram. - Azzal gyorsan elszaladt. Taylor mindkettőjükért aggódott.

Hatch azután Taylorra mutatott. - Te velem jössz! Nichelle kárörvendő pillantást vetett a lányra, és halvány mosoly suhant át az arcán. Taylor megborzongott.

- Igen, uram - mondta. Követte a férfit a lifthez. Hatch megnyomta a D betűvel jelölt gombot, majd elindultak lefelé. Amikor az ajtó kinyílt, egy sötét folyosóra léptek ki. Taylor elindult Hatch után, Nichelle pedig néhány lépéssel mögötte, csendesen követte őket. Megálltak egy súlyos fémajtó előtt. Hatch akkor Taylorhoz fordult. - Volnál szíves elmagyarázni nekem, hogy mi történt?

- Semmi, uram. Nem csináltam semmit.

- Pontosan erről van szó. - Hatch a fejét rázta. - Mindazok után, amit a kedvedért tettem... csupán a hűséged és a hálád egyszerű bizonyítékát kértem tőled, te pedig így köszönöd meg.

Taylor halálra rémült. - De hát lezuhant...

Hatch megkocogtatta a szemüvegét. - Látom, amikor használod a képességeidet. Tara úgy döntött, hogy helyetted cselekszik. Később még számolok vele.

- Tara csak engem akart védeni.

- Igen. És egyúttal becsapni engem.

- Az én hibám.

- Úgy van. Ha rendesen viselkedsz, minderre semmi szükség nem lett volna. - Kinyitotta a fémajtót, mögötte láthatóvá vált egy óriási, sötét szoba. - Borzasztóan csalódtam benned, Taylor. Baráti jobbot nyújtottam neked, te pedig beléharaptál. Őszintén reméltem, hogy könnyen túlesünk ezen a dolgon. Úgy látszik, sajnos tévedtem. - Karon ragadta Taylort, és bevonszolta a helyiségbe.

- Fájdalmat okoz nekem! - panaszkodott Taylor.

- Sejtelmed sincs róla, mi az igazi fájdalom. De hamarosan megismered. Nichelle, Miss Ridleynak szüksége van egy kis leckére a háláról. Kezdetnek egy óra megteszi. Tégy a kedvemre!

Szadista vigyor terült el Nichelle arcán. - Boldogan.

Nichelle is belépett az elsötétített szobába. Hatch a lányokra csukta az ajtót. Mielőtt még elérte volna a folyosó végét, már hallotta Taylor szívbe markoló sikolyait.

Taylor összegömbölyödve feküdt az oldalán. Egész teste reszketett a fájdalomtól. Ruhái átáztak a verejtéktől, arca maszatos volt a könnyektől. - Hagyd abba! - zokogta. - Kérlek!

- Akkor hagyom abba, amikor dr. Hatch azt mondja.

- Te is közénk tartozol. Hogy vagy képes mégis ezt művelni velünk?

- Ez vagyok én.

- Mások kínzója?

- Mind azt tesszük, amire születtünk. Odakinn egy senki vagyok. Ha az akadémia nem volna, most biztosan hamburgert sütögetnék valahol egy büfében. Idebenn viszont fontos személy vagyok.

- Eladtad magad.

Nichelle gúnyosan vigyorgott. - Nézzék a kis szentet! Végül úgyis mindenki eladja magát. Még a szentek is.

- Nagyon tévedsz - vágott vissza Taylor feszült hangon. - Akadnak olyan emberek is, akik inkább meghalnak, mintsem másoknak ártsanak.

- Nos, a végén akár még teljesülhet is a kívánságod. - Nichelle odalépett Taylorhoz, és teljes erejéből fejen vágta. - Jól hallottam, hogy szurkolólány vagy? - Megköszörülte a torkát, hogy helyesbítsen: - Szurkolólány voltál?

Taylor nem méltatta válaszra.

- Ki nem állhatom a szurkolólányokat. Beképzelt, sekélyes, félkegyelmű liba mind. - Leguggolt Taylor mellé. - Van fogalmad róla, milyen ostobán néztek ki, ahogyan bárgyú vigyorral rázzátok a kis pomponjaitokat?

- Legalább nem ártok másoknak.

- Nem? Na és mi a helyzet azokkal a lányokkal, akik mindig is arra vágytak, hogy bekerülhessenek a csapatba, de nem voltak sem elég csinosak, sem elég népszerűek? Azt gondolod, hogy te olyan jó vagy. Könnyű jónak lenni, amikor mások még a lábadat is megcsókolják. Amikor makulátlan bőrrel és fogakkal dicsekedhetsz.

- Nichelle megmarkolta Taylor haját, és maga felé fordította a fejét. - Idebenn te egy senki vagy, pomponlány. Ezt jól jegyezd meg! Egyetlen lépést sem tehetsz, amíg nem adok rá engedélyt. Ha szabad kezet adnának, kiürítenélek, mint egy fürdőkádat, és közben figyelném, ahogy meghalsz. Mit szólnál egy kis üdvrivalgáshoz a számomra? Mert hát itt én vagyok a sztár hátvéd.

- Amíg szükségük van rád - válaszolta Taylor. - Ha pedig már nincs, kidobnak a szemétre a többi hulladékkal együtt.

Nichelle megrántotta Taylor haját. - Ne feszítsd a húrt, pomponlány! - mordult rá. - Nem mindig fogadok szót, amikor le akarnak állítani. - Elengedte Taylort, aki a földre zuhant. - O, rám mindig szükségük lesz. Amíg hozzád hasonló mutánsok járkálnak az utcákon, bizony szükségük lesz a védelmemre. - Nichelle felállt. - A mi kis terápiánknak sincs még vége. Dőlj csak hátra, és élvezd a műsort! - Baljós mosoly terült el az arcán. - Én biztosan élvezni fogom.

Taylor még mindig eszméletlen volt, amikor hordágyon átszállították egy megerősített cellába. El sem tudta képzelni, mennyi lehet az idő, amikor végre felébredt, vagy éppen mióta volt eszméletlen. A hasán feküdt egy műanyag szőnyegen, amely túlságosan kicsi volt neki. Lüktetett a feje, hangosan felnyögött a fájdalomtól. Alig látott valamit - mindössze a biztonsági kamerák pislákoló, vörös diódái szolgáltattak némi fényt -, és az eddigieknél is jobban meg volt rémülve. Az otthonára gondolt, szüleire és testvéreire. Keservesen sírt. - Haza akarok menni - suttogta maga elé.

- Tudom - hallotta halkan egy fiú hangját.

Taylor megriadt. Megpróbált távolabb húzódni, de nem sikerült. Moccanni sem bírt.

- Maradj nyugodtan! Nem foglak bántani. - Finoman megérintette Taylort. Erezte, amint a fiú keze a bőréhez ér, és bepillantott az elméjébe. Békét talált; az ismeretlen srác gondolatai gyengédséget és biztonságot sugalltak.

Taylor felemelte a fejét. Szeme valamennyire hozzászokott már a sötétséghez, és halványan ki tudta venni, hogy egy fekete bőrű fiú térdel mellette a földön. Talán egykorúak lehettek, bár a srác sokkal nagyobb volt nála. Vigasztalóan simogatta Taylor hátát, akinek pillantása megakadt a fiú bőréből áradó halvány ragyogáson. Közéjük tartozott.

- Kérlek, ne bánts! - könyörgött Taylor.

- Nem foglak bántani, Taylor. A barátod vagyok.

- Tudod a nevem.

- Igen.

- Ki vagy te?

- Ian.

- Közéjük tartozol - vádaskodott Taylor.

- Közétek tartozom, nem pedig közéjük.

- Hol vagyunk most?

- A B szinten. Ide zárják be az engedetlenkedőket. Mi csak Purgatóriumnak nevezzük.

- Ki az a „mi’’?

- Hárman vagyunk idelenn, akik nem engedelmeskednek Hatch parancsainak. Már négyen, veled együtt. Szóval, mit követtél el? Vagyis, jobban mondva, mit nem voltál hajlandó elkövetni?

- Hatch azt akarta, hogy balesetet okozzak egy motorbiciklis bemutatón. Meg is ölhettem volna a motorost.

- Ez egyike Hatch trükkjeinek.

- Trükkjeinek?

- Először megpróbálja megvásárolni a hűségedet. A lekötelezettjévé tesz, hogy a bűntudatoddal manipulálhasson. Ha pedig erősebbnek bizonyulsz, akkor igyekszik rávenni, hogy elkövess valami szörnyűséget. Egy kis aprósággal kezdi, azután növeli a téteket. Ha már egyszer átlépted a vonalat, a markában vagy. Ellened fordítja a tetteidet, örökké zsarolni fog, egyre súlyosabb terheket varrva a nyakadba. Szerencsés vagy, hogy ide kerültél. Máskülönben gyilkos lennél.

- A testvérem, Tara, nem gyilkos.

- De igen. Tara, Bryan, Zeusz, Quentin, Grace, Kylee, Nichelle, Tanner. Mindannyian eladták a lelkűket. Ezért vannak ők fenn, mi pedig itt lenn.

- Tara a testvérem.

- Az ikertestvéred - bólintott lan. - Egészen fiatal volt még, amikor a kezükbe kaparintották. Nem is fogta fel teljesen, mit követelnek tőle, amíg már túl késő nem lett.

Taylor megpróbált mozogni, de a fájdalomtól elgyötörtén felnyögött.

- Csak feküdj nyugodtan! Nichelle minden csepp erőt kifacsart belőled. Kis időbe telik, mire ismét összeszeded magad. - Ian egy pillanatra eltűnt, majd egy pohár vízzel tért vissza. - Igyál egy kicsit! Segíteni fog.

Taylor szájához emelte a poharat. A lány szondásán ivott belőle.

- Veled is ezt művelték? - kérdezte Taylor az ivást befejezve.

- Igen. Sokszor. De nem készítettek ki ennyire. Azt hiszem, főleg azért tartanak itt fogva, mert az én képességeim nem olyan agresszívak, így hát nem is jelentek értéket a számukra. És persze mert vak vagyok.

- Te vak vagy?

- A szemem. De én nem.

- Nem értem.

- Látok, csak nem a szememmel. Ugyanúgy tájékozódom, mint a cápák és az elektromos angolnák: elektro-lokációval. Fényhullámok helyett elektromágneses hullámokra támaszkodom.

Taylor emlékezett rá, hogy erről tanultak valamit biológiaórán.

- Az elektro-lokációnak számos előnye van. Nem számít, hogy nappal van-e, vagy éppen éjszaka, és képes vagyok szilárd tárgyakon is átlátni. Ez természetesen neked is sikerül, ameddig a kérdéses tárgy átengedi a fényhullámokat, mint az üveg és a jég; a legtöbb szilárd anyag azonban kizárja a fényt. Az én látásomnak nem szab határt semmi, amin az elektronok képesek áthaladni.

- Látod azt is, mi van a falakon túl?

- Belátom az iskola egész környékét, hacsak Nichelle nincs a közelemben. Akkor tényleg teljesen vak vagyok.

- Engem látsz?

- Igen. Pontosan úgy nézel ki, mint Tara. - Ian hátraült a sarkára. - Nem hasonlíthatom össze a látásomat a tiéddel, hiszen sohasem láttam a saját szememmel. De azért egész jól el tudom képzelni a különbséget. Látom továbbá a Ragyogókat, illetve azt is, amikor az erejüket használják.

- Mint Hatch szemüvege - mondta Taylor.

Ian helyeslőén bólintott. - Igen. Egy ideig engem tanulmányoztak, hogy rájöjjenek, hogyan készíthetnék el. Tudod, ez a hely valójában egy laboratórium. Folyamatosan kísérletezgetnek.

- Nichelle azt állította, hogy fel fognak boncolni.

- Egy halott Ragyogónak semmi hasznát nem veszik. Csak hát Nichelle pontosan tudja, mivel riogasson. Ahhoz remekül ért.

- Mióta vagy itt?

- Három éve.

Taylorból kitört a zokogás. - Nem bírom ki.

- De igen. Erősebb vagy, mint gondolnád.

Taylor a kezébe temette az arcát.

- Szeretnélek bemutatni a többieknek.

- Mások is vannak itt?

- Mint már mondtam, hárman vagyunk idelenn.

A gyötrelmes fájdalom ellenére Taylor kíváncsian felemelte a fejét, és lassan körülnézett. Meglepetésére két lányon akadt meg a tekintete. Egyikük kínai volt. A másik lánynak szőke haja és olyan ragyogó kék szeme volt, hogy Taylor még a sötétben is jól látta. Mindkét lány teste halványan ragyogott.

- Ő itt McKenna - mondta Ian.

A kínai lány udvariasan biccentett. - Szia!

- Szia! - üdvözölte Taylor.

- Ő pedig Abigail - mutatott Ian a másik lányra.

- Helló! - suttogta Taylor.

Abigail letérdelt mellé. - Szia, Taylor! Most meg foglak érinteni - mondta halkan. - Nem fog fájni. Megígérem. - Azzal gyengéden Taylor hátára szorította a kezét. Taylor érezte, amint hirtelen fényhullám söpör végig a testén, magával sodorva minden félelmét és fájdalmát.

Taylor megkönnyebbülten sóhajtott. - Mit művelsz velem?

- Egy pillanatra elveszem tőled a gyötrelmet.

- Meggyógyítasz?

Abigail megrázta a fejét. - Arra sajnos nem vagyok képes. Csupán addig tudok könnyíteni a fájdalmadon, amíg hozzád érek. De amikor elveszem a kezem, a kín is visszatér.

- Ez most nagyon jó érzés.

- Szívesen segítek, ameddig csak tudok - mondta Abigail kedvesen. - Erőfeszítést igényel, de talán lesz annyi energiám, hogy békésen elaludj.

- Köszönöm, Abigail.

- Hívj nyugodtan Abinak!

- Köszönöm, Abi.

- Igazán nincs mit. Most próbálj pihenni!

Taylor behunyta a szemét, és a karjával eltakarta az arcát. Mielőtt álomba merült volna, még utoljára azt suttogta: - Szeretlek, Abi.

Abigail elmosolyodott. - Én is szeretlek.

Kevéssel déli tizenkettő után érkeztünk meg Pasadenába. A Camaro hátsó ülésén aludtam, Ostinra borulva. Arra ébredtem, hogy megállunk tankolni, és a két sofőr helyet cserél. Wade szeme vérben forgott, és úgy festett, mint aki mindjárt elájul. Bizonytalan léptekkel bebotorkált a benzinkútra, hogy megkeresse a mosdót.

- Hol vagyunk? - kérdeztem Jacktől.

- Pasadenában - hangzott a válasz. - Szükségem van az iskola címére.

- Itt van. - Jack kezébe nyomtam a brosúrát, azután kiszálltam a kocsiból, és nagyot nyújtóztam. A kaliforniai levegő meleg volt és párás, minden aggodalmam ellenére is jólesett. Bekukucskáltam a hátsó ablakon, és láttam, hogy Ostin még boldogan húzza a lóbőrt, így hát egyedül sétáltam be a benzinkútra. Vettem két üveg eperízű joghurtitalt és egy doboz fánkot. Tudtam jól, hogy Ostin farkaséhes lesz, amikor felébred.

Mire visszaértem az autóhoz, Wade már bemászott a hátsó ülésre, és az igazak álmát aludta. Beültem hát előre.

- Wade meglehetősen kimerültnek látszott - jegyeztem meg Jacknek.

- Az is. Már hamarabb itt lehettünk volna, de Lancasterben megállt, és aludt négy órát. - Jack beindította a motort. - Készen állsz?

Erőteljesen pislogtam. - Nem. De valószínűleg sosem fogok. Induljunk!

Jack elmosolyodott. - Merész.

Pasadenában buja és zöld volt a növényzet, mindenhol pálmafák magasodtak. Nyolcéves voltam, amikor anyámmal elköltöztünk Kaliforniából, és azóta nem is tértem vissza. Idegennek tűnt számomra a város.

- Hajts végig a Colorado Boulvardon a South Allén felé - mondtam. - Azután fordulj jobbra!

Jack követte az utasításaimat, és rövidesen már az Allén Avenue fái között robogtunk. - Ez az a hely - állapítottam meg. - Pontosan úgy néz ki, mint a képeken. A börtönkerítést leszámítva.

Jack egy benzinkútnál állította meg az autót, nem messze az iskolától. - Wade, ébresztő! - rázogatta a haverját.

- Ki...

- Megérkeztünk.

Ostin is felriadt, és rögtön keresgélni kezdte a szemüvegét. Amikor elaludt, még az orrán volt, majd később én vettem fel a kocsi padlójáról.

- Tessék! - Odaadtam neki.

- Hol vagyunk? - kérdezte.

- Az iskolánál - válaszoltam.

Ostin kinézett az ablakon az épületre. - Az egy iskola?

- Szerintem inkább egy börtönre hasonlít - jegyezte meg Wade álmatagon.

- Hogy fogunk besurranni? - tette fel Ostin a következő kérdést. - Az a kerítés legalább négy méter magas, ráadásul még szögesdrót is van a tetején.

- A bejáratot pedig szigorúan őrzik - tette hozzá Wade.

- Nem lesz könnyű a bejutás - állapította meg Ostin. Azt hiszem, a „könnyű” helyett a „lehetséges” szó volt a nyelve hegyén.

Jack a fejét csóválta. - Igaza van, haver. Most mihez fogtok kezdeni?

Néhány másodpercig még az épületet tanulmányoztam, azután felsóhajtottam. - Nos, ez már nem a ti gondotok. Elhoztatok minket ide. - Benyúltam a zsebembe, és előhalásztam a maradék bankjegyet. - Itt a pénz másik fele.

Jack számolás nélkül eltette. - Kösz. Sok szerencsét!

- Gyerünk, Ostin! - sürgettem barátomat.

Amint kikászálódtunk az autóból, Jack váratlanul megszólalt: - Nézzétek!

Visszafordultam az épület felé. Egy fehér élelmiszer-szállító furgon haladt át a kapun. - Szálljatok vissza a kocsiba! Támadt egy ötletem.

Újra beültünk hát, és Jack beindította a Camarót.

- Mi jutott eszedbe? - érdeklődtem.

Feltette a napszemüvegét, azután kikanyarodott az autóval az utcára. - Kölcsönvesszük azt a furgont.

- Kölcsönvesszük? - hitetlenkedett Ostin.

- Ez most élet-halál kérdése, nem igaz? - kérdezte Jack.

- Abszolút - vágtam rá.

Körülbelül hat mérföldön keresztül követtük tisztes távolságból a furgont, amíg végül be nem fordult egy parkolóba, ahol egy egész flottányi ugyanolyan autó várakozott. Két férfi ugrott le a vezetőfülkéből, és egyenesen besétáltak az épületbe. Amint a két fickó eltűnt szem elől, Jack is megállt, nem messze a furgontól. - Wade, kövess minket a Camaróval! - Akkor Ostinra és rám nézett. - Indulás!

Kissé összegörnyedve mindhárman a furgonhoz futottunk. Azt hittem, be kell tömünk az ablakát, hogy bejussunk, de az ajtó nyitva volt, így hát gyorsan bemásztunk. Jack sietve ellenőrizte a napellenzőt és a hamutartót, hátha talál egy pótkulcsot, de sajnos hiába. Előhúzott egy zsebkést, benyúlt a műszerfal alá, és matatni kezdett a vezetékek között. Alig néhány percre volt szüksége, hogy beindítsa a motort. - Az ilyen ósdi furgonokat könnyű elkötni - közölte elégedetten.

- Ezt meg hol tanultad? - csodálkoztam.

- Nem vagyok autótolvaj, ha netán ez járt a fejedben. Az öregem autószerelő.

- Eszembe sem jutott - tiltakoztam. - Csak le vagyok nyűgözve.

Jack óvatosan kihajtott a parkolóból, anélkül, hogy felhívtuk volna magunkra a figyelmet. Egy CB-rádió volt a műszerfal alá szerelve. Jack kinyújtotta a kezét, és bekapcsolta. - Jobb lesz, ha ezt bekapcsolva tartjuk - mondta. - Így rögtön tudni fogjuk, amikor felfedezik a furgon eltűnését.

Ostin az autó hátuljában ült, egy fémtálcákkal teli kiskocsi mellett. Felemelte az egyikről a fedőt. - Hmm. Csirke cordon bleu - állapította meg.

- Ne lopj kaját! - figyelmeztettem.

- Az imént loptuk el a furgonjukat - kontrázott Ostin.

- Nem hiszem, hogy érdekelni fogja őket, ha eltakarítjuk a maradékot. Különben is, talán ez életem utolsó falatja.

- Van némi igazság a szavaiban - jegyezte meg Jack. - Ha nem engednek be minket a kapun, meg vagyunk lőve.

- Milyen sztorit adjunk elő? - kérdeztem.

- Ezt hogy érted? - értetlenkedett Jack.

- Erősen kétlem, hogy ilyen hamar számítanának az élelmiszerszállítók visszatérésére. Ki kellene találnunk valamilyen hihető történetet.

- Nekem van egy ötletem - büszkélkedett Ostin. - Mondjátok, hogy ottfelejtettünk egy halom tálcát a konyhában, tele ilyen cordon bleu csirkével, és a bűz menthetetlenül elárasztja az épületet, ha nem kapjuk vissza őket.

- Nem is rossz - dicsértem. - Vajon szükségünk lesz igazolványokra? - Kutakodni kezdtem a furgon belsejében iratok vagy jelvények után, de semmi használhatót nem találtam. - Semmi. Csak a sztori van a kezünkben.

- Még beválhat - mondta Jack.

Ostin egyszer csak megszólalt: - Hé, ezeket nézd! - Egy kis hátsó rekeszben egész halom fehér pincérkabátra bukkant, és egy zsák papírból készült sapkára. - Egyenruhák.

Barátom kipakolta a kabátokat és a sapkákat a fiókból, majd átnyújtott nekünk egyet-egyet. Még a legkisebb pincérkabát is úgy nézett ki rajtam, mint egy hosszú köpeny, de azért felvettem. Visszahajtottunk a benzinkút parkolójához, ahol Wade villámgyorsan kiugrott a Camaróból. Bemásztam a furgon hátuljába, hogy átadjam neki a helyemet az első ülésen.

- Vedd fel ezeket - adta ki Jack az utasítást, haverja kezébe nyomva egy sapkát és egy köpenyt.

- Csini - morogta Wade.

Megkerültük a háztömböt, és egyenesen az iskola felé vettük az irányt. - Készen állsz? - kérdezte Jack.

- Igen - feleltem hátulról.

Jack befordult a kocsifelhajtóra, és lassan az őrbódéhoz gurult a furgonnal. A tengerészkék egyenruhát viselő biztonsági őr derekán fegyver lógott; szigorú, hatalmas erejű ember benyomását keltette. - Mi a helyzet?

Jack meglepően nyugodt maradt. - Ezer bocsánat, de benn felejtettünk pár tálcányi kordon csirkét a konyhában.

Az őr bizalmatlanul hunyorgott. - Micsoda?

- Tudja, kordon csirkét, a sütőből kivéve ínycsiklandóan zamatos, de ha csak pár órára hűtés nélkül marad, máris eget rengető bűzt áraszt. Bebüdösíti a konyhát, az étkezdét, az egész épületet. A kordon csirke szörnyen bűzlik. Fúj! Pelenkabűzt ereget.

A férfi egy pillanatig még gyanakvóan méregette, ám végül elvigyorodott. - Jól van. Vigyétek innen a bűzös csirkéteket!

- Kösz.

A kapu kinyílt, mi pedig behajtottunk rajta.

- Kordon csirke? - kérdezte Ostin. - Ez itt csirke cordon bleu.

- Tök mindegy - legyintett Jack. - Bevált a trükk.

Megkerülte a furgonnal az épületet. Nem igazán tudtuk, hová kellene mennünk, de csupán egyetlen nyitott garázst sikerült felfedeznünk. A hátuljában ajtó nyílt, előtte azonban egy fegyveres őr strázsált.

- Hűha! - sóhajtottam. - Még egy őr.

- Rosszabb hírem van - közölte Ostin. - Látod azt a táblát az ajtó mellett? Egy mágneses kapcsoló. Mint apám irodájában: belépőkártya nélkül sehová sem lehet bejutni. Ha nincs kártya, nincs belépés sem. Jobb lesz, ha találunk gyorsan valami kártyaféleséget.

Wade feltúrta a kesztyűtartó tartalmát. - Semmi - jelentette.

- Most mihez kezdjek? - kérdezte Jack. - Behajtsak?

- Most már muszáj - válaszoltam. - Különben tudni fogják, hogy valami nem stimmel.

- Esetleg felajánlhatnánk egy kis kaját az őrnek - javasolta Ostin.

- Szoktál néha másra is gondolni az evésen kívül? - érdeklődött Wade.

- Várj! - szóltam közbe. - Talán igaza lehet. Becipeljük magunkkal a tálcákat, és megkérjük az őrt, hogy nyissa ki nekünk az ajtót.

Ostin megvető vigyorral fordult Wade felé.

- Bármit is csinálunk, csináljuk gyorsan - mondta Jack. - Mert megérkeztünk.

- Taylor!

Taylor lassan az oldalára fordult, ismét érezte a testébe nyilalló kínt. Ian mellette térdelt a földön.

- Kihal gatnak minket, így hát halkan beszélj! Tudsz valamit az utolsó elektrogyerekről?

- Kiről beszélsz?

- Tizenheten voltunk. Kettő kivételével minden gyereket sikerült felkutatniuk. Csak te hiányoztál, és egy másik srác.

- Michael - suttogta Taylor. - Michael a neve. Miért?

- Egy új Ragyogóra lettem figyelmes a létesítményen kívül.

- Hogy néz ki?

- Kis termetű. De a testéből áradó elektromosság egészen elképesztő. Milyen a srác? Jó vagy rossz?

- Jó.

Ian bólintott. - Reméljük, az is marad.

- Mit csinál?

- Három másik fiúval érkezett. Azt hiszem, megpróbálnak bejutni.

- Figyelmeztetnünk kell Michaelt, hogy Hatch már számít a felbukkanására. Tudsz szólni neki?

Ian szomorúan rázta a fejét. - Nem. Én csupán látom.

Taylor eltakarta a szemét. - Cserbenhagytam. Mindenkit cserbenhagytam.

- Ne hibáztasd magad, Taylor! Jó ember vagy.

- Ezt meg honnan tudod ilyen biztosan?

- Onnan tudom, hogy idelenn vagy.

Jack óvatosan bekormányozta a furgont a garázsba, behúzta a kéziféket, és leállította a motort. Az őr éberen figyelte minden mozdulatunkat.

- Felkészültél, Ostin? - kérdeztem.

- Igen - válaszolta. Rendkívül felkészületlennek tűnt. Az oldalajtót elhúzva kiszálltam a kocsiból. Felkaptam az egyik fémtálcát, azután magabiztos léptekkel elindultam az épület bejárata felé. A biztonsági őr egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét, kezét a fegyverén tartotta. Amikor már csak néhány lépésnyire voltam, rám kiáltott: - Állj!

Megtorpantam. - Igen, uram.

- Hol van az igazolványod? - kérdezte.

Alig bírtam féken tartani az arcom rángatózását. - Elnézést kérek. A zsebemben maradt. Volna szíves kinyitni nekem az ajtót?

Az őrnek persze egy arcizma sem rándult. - Előbb látnom kell az igazolványodat.

- De hát megismer. Nem igaz? Múlt héten is találkoztunk.

- Múlt héten nem voltam itt - válaszolta.

Nagyot nyeltem. - Akkor biztosan egy másik őrrel beszéltem. Abban a napszemüvegben mind ugyanúgy festenek.

- Az igazolványodat kérem!

Felsóhajtottam. - Jól van. Itt van a zsebemben. Fogja meg ezt egy pillanatra!

Jack kinyitotta az ajtót, majd lassan elkezdett kikászálódni a furgonból. - Valami baj van?

A biztonsági őr feléje fordult. - Szállj vissza a kocsiba! Az igazolványára van szükségem. És a tiédre is.

- Máris adom - nyugtatgattam. - Csak egy kis segítséget kérek. - Az őr irányába lódítottam a tálcát. Maga elé kapta a kezét, eltaszítva a fémtálcát. - Nem vagyok hajlandó...

Pulzáltam. Az őrnek hirtelen tátva maradt a szája, ám mielőtt akár egy hangot is hallathatott volna, eszméletlenül összeroskadt. Letettem a tálcát a földre.

- Király! - kiáltotta Jack. - Őszintén örülök, hogy ránk nem pazaroltál ennyi kakaót.

- Ez is csak fél adag volt - feleltem. - Növekszik az elektromos töltésem.

Ostin kipattant a furgonból. - Szép munka volt, haver!

- Azért még ne igyunk előre a medve bőrére! - Leakasztottam a zsinórt a férfi nyakából, azután gondosan átkutattam a zsebeit, hátha találok bennük valami használhatót. Előhúztam egy vastag műanyag kártyát. - Ez meg mi?

- Mágneses kulcs - vágta rá Ostin.

Magasba emeltem a zsinórt. - Akkor ez micsoda?

- Egy másolat, vagy talán két különböző kulcs szükséges.

- Most mi legyen? - kérdezte Jack.

- Kötözzétek meg a kocsiban, azután készüljetek az indulásra! Ostinnal bemegyünk, megkeressük anyámat meg Taylort, és idehozzuk őket.

- Rajta leszünk - bólintott Jack. - Sok szerencsét!

- Kösz a segítséget!

- Nem hagyhattam, hogy nektek jusson minden mulatság.

Kezembe fogtam a biztonsági őr zsinórján lógó kártyát, és végighúztam a fekete érzékelőn. A vörös lámpa zöldre váltott, és a zár hangos kattanással kinyílt. - Sikerült.

Belöktem az ajtót. Hosszú, fényesen kivilágított folyosó húzódott mögötte, mindkét végén biztonsági kamerákkal. Ostin és én beléptünk.

- Van egy olyan érzésem, hogy figyelnek minket - jegyezte meg Ostin.

- Viselkedj lazán! - figyelmeztettem. - Azt fogják gondolni, hogy az élelmiszerszállítóktól jöttünk. - Magabiztos léptekkel haladtam tovább. - Szerinted hol lehetnek?

- Hová rejti a kutya a húsos csontot? - kérdezte Ostin.

- Beszélj értelmesen! - mondtam.

- Keressünk egy liftet!

A folyosó végén találtunk egy felvonót. A belső vezérlőn gombok sorakoztak: 4-3-2-1 -FSZ-B.

- Mi lehet ez az FSZ? - kérdeztem.

- Földszint. Vagy faszint, ha esetleg vicces kedvükben volnának. Nyomd meg a B gombot!

- AB micsoda?

- Gőzöm sincs. De az FSZ alatt van.

Megnyomtam a gombot, de nem történt semmi. A folyosón közeledő léptek hangja ütötte meg a fülemet.

- Nézd! Kulcs kell hozzá. Próbálkozz a tiéddel!

Betoltam a kártyát a résbe, ám továbbra sem történt semmi. A léptek egyre közeledtek.

- Most próbáld a másikat!

Kicseréltem a kártyákat, mire a lift ajtaja becsukódott. - Ez az!

A lift elindult lefelé. Alig néhány másodperc elteltével megállt, majd az ajtó ismét kinyílt. Kidugtam a fejem. Egy másik folyosóra érkeztünk. A fejünk fölött lógó lámpák fényét bizonyára letompították, mert alig világítottak. A folyosó két oldalán, körülbelül ötméterenként, vastag fémajtók sorakoztak; olyanok voltak, mint a hűtőkamrák ajtajai, abban az élelmiszer-áruházban, ahol anyám dolgozott. Minden egyes ajtó mellett fémdobozok magasodtak, rajtuk élénkzöld diódákkal. A folyosó elhagyatott volt, ám mindkét végén biztonsági kamerák villogtak. Kísérteties érzés volt egy ekkora épületben járkálni, miközben egy teremtett lélekkel sem találkoztunk.

- Vajon mire fel ez a rengeteg biztonsági kamera? - furcsállta Ostin.

- Mr. Dallstrom a mennyországban érezné magát - morogtam. - Siessünk! Erősen kétlem, hogy az élelmiszerszállítók ide is bejáratosak. - Végiglopakodtunk a folyosón az első ajtóhoz. Minden ajtó vastag fémből készült, tíz centi széles és harminc centi magas sötét, tükröződő ablakokkal.

Óvatosan benéztem az első ajtó ablakán. Sötét volt mögötte, nem láttam senkit és semmit. Továbbléptem hát a következő ajtóhoz, és azon is belestem. Abban a helyiségben is sötétség volt, de mintha halvány fényt láttam volna derengeni odabenn. - Azt hiszem, ebben van valaki.

- Talán az anyád?

- Nem. Akárki is az, a teste ragyog a sötétben.

- Lehetséges, hogy Taylor az - vélte Ostin. - Próbáld a kulcsaidat!

Mindkettőt végighúztam a leolvasón, ám semmi sem történt. - Nem nyílik. - Végignéztem a folyosón, minden egyes pillanattal csak egyre feszültebb lettem.

- Fogadni mernék, hogy ez egy mágneses zár - állapította meg Ostin, szemügyre véve az ajtót. - Talán sikerül kiiktatnod az elektromosságoddal. - Leguggolt, hogy alaposabban megvizsgálja, majd bólintott. - A másodlagos mágnestekercsnek erre kell lennie valahol. Add a kezed! De ne rázz meg!

Kinyújtottam a kezem, Ostin pedig a zár egyik oldalához irányította. Azután hátrahúzódott. - Jól van. Most!

Pulzáltam. Halk, elektromos sercegés hallatszott, azonban semmi sem történt.

- Kicsit több erőt adj bele! - utasított Ostin.

- Rendben. - Ezúttal minden energiámat összeszedve pulzáltam. A folyosón megremegett a lámpák fénye, kattanás hal atszott, amelyet a kiszökő levegő sziszegése követett. - Végeztél? - kérdezte Ostin a biztonság kedvéért.

- Igen.

Barátom fogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. - Sikerült.

- Jól van - bólintottam. Beléptem a helyiségbe. Sötétség uralkodott odabenn, csak a folyosóról szűrődött be némi fény. Körbepillantottam, vártam, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez.

- Michael! - szólt egy hang. - Én vagyok.

Egy lány feküdt a földön a cella egyik sarkában. Még a sötétben is rögtön felismertem.

- Taylor! - sóhajtottam megkönnyebbülten. - Megtaláltunk.

Taylor alig bírt megmozdulni. Letérdeltem mellé a földre. - Mit műveltek veled?

Taylor könnyekben tört ki. - Ne haragudj, hogy a nyomodra vezettem őket.

Óvatosan a vállára tettem a kezemet. - Minden rendbe jön, Taylor. Ki fogunk juttatni innen. Találkoztál az anyámmal?

- Nem. De eldicsekedtek, hogy a fogságukban van.

- Azt is elárulták, hol tartják? - kérdezte Ostin.

- Nem.

- Taylor, miféle iskola ez?

- Ez nem iskola. Hanem laboratórium.

- Laboratórium? Milyen célra?

Akkor egy másik hang szólalt meg a sötétből. - Ki akarják kísérletezni, hogyan hozzanak létre még többet belőlünk.

Megperdültem, és egy fiatalemberrel találtam magam szembe, aki a cella túlsó végében állt. Velem egykorúnak látszott, de legalább egy arasszal magasabb lehetett nálam. Fekete bőrű volt, és halványan derengett a sötétben. Mögötte két kamaszlány állt, az egyik kínai volt, a másik magas és szőke, mindketten ragyogtak. Nem lepődtem meg, hogy először nem is vettem észre őket, hiszen a cella másik végében rejtőztek, én pedig csakis Taylorra összpontosítottam.

- Ian vagyok - mutatkozott be a srác. - Figyeltelek téged és a barátaidat, amióta ma reggel megérkeztetek.

- Innen a pincéből?

- Elektrolokáció segítségével tájékozódom. Átlátok a falakon is.

- Mint az elektromos angolnák - állapította meg Ostin. - Király!

- Miért vagytok ide bezárva? - kérdeztem.

- Ezen a helyen vagy teljesíted Hatch parancsait, vagy a börtönben végzed.

A két lány közelebb lépett. A kínai lány is bemutatkozott: - McKenna a nevem.

- Engem pedig Abigailnek hívnak.

- Michael vagyok - mondtam. - Nektek is vannak különleges képességeitek?

McKenna bólintott. - Én fényt és forróságot tudok létrehozni. Abigail képes enyhíteni a fájdalmat.

- Elektromos idegstimuláció - bólogatott Ostin. - Felettébb érdekes.

Visszafordultam Ianhez. - Meg tudod mondani, kit tartanak még idelenn?

- Mindenkit látok az épületben - válaszolta.

- Tudod esetleg, hogy az anyám itt van-e? Elrabolták.

- Mikor történt?

- Csak néhány napja.

Ian a fejét rázta. - A női foglyokat egy szinttel feljebb tartják bezárva, de ők már több mint egy éve itt vannak.

Összeszorult a szívem.

Ian hirtelen felnézett a cella sarkába. - Jaj, ne! - sóhajtotta. - A két srácot, akivel együtt jöttetek, éppen most hurcolják el az őrök. - Újra felém fordult. - Hogyan jutottatok be ide? Ebbe a cellába?

- Michael demagnetizálta a zárat - válaszolta Ostin. - Az elektromos erejével.

Ian a fejét rázta. - Az lehetetlen. Ezek nem mágneses zárak. A tolóreteszek gyantából vannak, és sűrített levegővel működnek. Itt mindenki rendelkezik valamilyen elektromos képességgel, így hát fel vannak készülve. - Ian ismét felkapta a fejét. - Jönnek.

- Ki jön? - értetlenkedtem.

A srác nem felelt. Karon ragadta a lányokat, és hátrálni kezdett az ajtótól, vissza a cella sötét sarkába.

- Ha nem én nyitottam ki az ajtót - mondtam -, akkor mégis kicsoda?

Abban a pillanatban egy férfi hangja harsant fel a láthatatlan hangszórókból. - Én voltam, Michael. Számítottunk az érkezésedre. Isten hozott az Elgen Akadémián!

Váratlanul gyötrelmes sikoltás hasított a fejembe, és elszédültem, mint azon az estén a parkolóban, amikor az anyámat elhurcolták. A falnak zuhantam, fülemre szorítva a kezemet. A helyiségben mindenki fájdalmasan nyögött, Ostint leszámítva, aki döbbent tekintettel bámult minket. - Mi folyik itt?

- Nichelle - felelte Ian.

- Mi az a nichelle? - értetlenkedett Ostin.

A cella ajtaja egyszer csak feltárult. Az a férfi lépett be rajta, akit a pizzéria parkolójában volt balszerencsém megismerni, oldalán az iszonytató lánnyal.

- Szervusz, Michael! - üdvözölt a férfi. - Úgy látom, a kis csapat újfent egymásra talált. - Belépett az ajtón.

- Üsd ki a fickót, Michael! - kiáltotta Ostin.

Tettem egy lépést előre, akkor azonban a velőtrázó sikoltás térdre kényszerített. A többiek felüvöltöttek a kíntól.

Hatch megvetően Ostinhoz fordult. - Te vagy Ostin, ugye? Eddig azt hittem, hogy okos vagy. - Lepillantott rám.

- Minek is nevezitek magatokat? Elektrokölykök? Elektroklub?

- Elektroklán - büszkélkedett Ostin.

- Értem. - Hatch baljósán mosolygott. - Te nem tartozol ide, Ostin. Mégis itt vagy.

- Michaelhoz tartozom - jelentette ki Ostin.

Hatch arcán önelégült vigyor terült el. - Hűség.

Nagyra értékelem. Még akkor is, ha teljesen hiábavaló, van benne valami végtelenül rokonszenves. Sajnos most véget ér a kis barátságotok. Michael, ha most szépen velem jössz, megengedem, hogy Ostin itt maradjon a többiekkel.

Ostin rám nézett.

- Nem hagyom el Őket - válaszoltam.

Még a korábbinál is fülsiketítőbb sikoly hasított a fejembe, amelyet egyre növekvő szorítás követett. Mintha egy fémpántot feszítettek volna a fejem köré. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor az anyámat elrabolták. Mintha magát az életet szippantanák ki belőlem cseppenként egy vékony szívószállal. - Aúúú! - A földre rogytam, kezemet a halántékomra tapasztva.

- Hagyja abba! - kiáltotta Taylor. - Hagyja békén!

- Mike tudja, hogyan vethet véget neki - felelte Hatch.

- Rendben - üvöltöttem. - Megyek.

Hatch bólintott Nichelle felé, mire a hang és a szorítás egyszerre megszűnt. - Gyerünk, Mike! Elfoglalt ember vagyok.

Tántorogva lábra álltam. - Michael a nevem.

- Egy Ragyogó, akárminek nevezzük is, egyformán elektromos. De ahogy akarod.

Ostinra és Taylorra pillantottam. Mindkettőnek rémület csillogott a tekintetében. - Még visszajövök - ígértem. Botladozva kibotorkáltam az ajtón, amely automatikusan bezárult mögöttem. Félúton jártunk a folyosón, amikor Hatch hirtelen felém fordulva így szólt: - Őszintén remélem, hogy soha nem fogsz visszatérni arra a helyre.

- A barátaim mellett a helyem.

- Akkor a következő kérdés: vajon a barátaid ott lesznek még? És a válasz teljes mértékben rajtad múlik.

- A lift ajtaja kinyílt előttük. - Csak utánad.

- Hová megyünk?

Hatch megnyomott egy gombot. - Beszélni akarok veled. Ám előbb még el kell végeznünk néhány vizsgálatot.