Elrabolva Taylor reszketett a félelemtől a zárt kisbusz hátsó ülésén. A feje még mindig erősen sajgott, ahogy két keze is, amelyek most műanyag zsineggel összekötve hevertek az ölében. Úgy érezte magát, mintha elkábították volna.

A derekánál egy bőröv szorította az üléshez, két lábát bokájánál bőrbéklyóval az autó padlójához rögzítették. A furgont minden jel szerint éppen erre a célra tervezték: foglyok szállítására. Mindennek tetejébe borzalmas hányinger kerülgette az utazástól, és már attól tartott, hogy menthetetlenül elhányja magát.

Az egész hihetetlenül gyorsan történt. Pár perce volt még csak a szurkolók edzésén, amikor egyszer csak olyan borzalmas fájdalom hasított a fejébe, hogy le kellett ülnie. Tíz perc elteltével Mrs. Shaw azt javasolta, hogy inkább menjen szépen haza. Akkor figyelt fel Taylor arra az ijesztő külsejű lányra, aki a tornaterem ajtajából bámulta. Először csak kiment, és letelepedett a lépcsőre, hogy Michaelre váljon. Őszintén remélte, hogy a kínzó fájdalom hamarosan alábbhagy. Észrevette, hogy az a rémes lány tisztes távolból követte.

Abban a pillanatban olyan elviselhetetlenné vált a kín a fejében, hogy Taylor képtelen volt tovább várni, elindult hát lassan hazafelé. Éppen az iskola hátsó parkolóján vágott keresztül, amikor megállt mellette egy fehér kisbusz - az a kisbusz, amelynek most a foglya volt. Taylor azt gondolta, hogy az iskola egyik ebédszállító autóját látja, így hát nem szentelt neki különösebb figyelmet, amíg meg nem állt, és ki nem lépett belőle az a rémséges lány. Ugyanaz a lány, aki most előtte ült. Taylor első gondolata az volt: Miért hord ez a lány kutyanyakörvet? A fejfájása rögtön felerősödött, mígnem előbb térdre, majd négykézlábra esett a gyötrelemtől. Szédült és összezavarodott.

- Lassan a testtel! - kiáltotta valaki. Akkor egy férfi pattant ki a jármű vezetőfülkéjéből, és megállt mellette. - Jól vagy?

- Nem igazán - válaszolta Taylor.

- Hadd segítsek!

Forgott körülötte a világ, és olyan hangosan zúgott a füle, hogy nem is ellenkezett, amikor a két férfi betessékelte a furgonba. Ott bekötötték a szemét, majd a hátsó üléshez kötözték.

Azután egy kéz valamit az orrára és a szájára szorított. Ez volt az utolsó emléke. Most azon töprengett, akadt-e szemtanúja az elrablásának, és vajon értesítették-e a rendőrséget. Az apja talán máris úton van érte. Kétségbeesetten reménykedett, ugyanakkor erősen kételkedett benne. Az egész mindössze fél perc alatt történt. Még csak kiáltani sem tudott.

Kőkemény rock dübörgött a furgon vezetőfülkéjében. Korábban, amikor Taylor végre magához tért, foglyul ejtői éppen azon vitatkoztak, hogy klasszikus rockot vagy rap-zenét hallgassanak-e. Végül is pénzfeldobással döntöttek a kérdésről. A rock győzött, így hát most az Aerosmith bömbölt a hangszórókból, tovább súlyosbítva Taylor amúgy sem csekély fejfájását.

A hátborzongató külsejű lány egyedül ült Taylor előtt egy pádon. Körülbelül egyidősek lehettek, bár a másik lány egy kicsivel alacsonyabb volt. Fekete tüsi frizurát viselt, lila csíkokkal tarkítva, szemét fekete festékkel árnyékolta. A baljós összeállításhoz fekete bőrpántot kötött a nyakára, amelyen első látásra igencsak valódinak látszó gyémántok csillogtak. Mindkét fülébe fülhallgatót dugott, a nyakánál végigfutó fehér vezeték élesen elütött sötét alakjától.

Az utóbbi egy órában Taylor többször is megpróbálta újraindítani a sofőr elméjét, habár tisztában volt vele, hogy ezzel akár a kisbusz balesetét is okozhatja. Egy esetleges ütközés legalább felhívta volna rájuk a külvilág figyelmét, és Taylor szívesebben kockáztatott egy rémes balesetet, mint hogy ezeknek az embereknek a kezébe adja az életét. Kísérleteit csak újabb gyötrelem kísérte - éles, szúró fájdalom a halántékában. Elhatározta, hogy nem vesz tudomást a fejét hasogató kínról, és minden erejével az újraindításra összpontosított. Am minél jobban erőltette a gondolatot, a fájdalom is egyre növekedett. Végül elkínzott nyögéssel abbahagyta a próbálkozást.

Az előtte ülő lány egyszer csak hátrafordult, és kihúzta füléből a fülhallgatót. - Mondanám, hogy hagyd abba, de tulajdonképpen még jól is esik, amit csinálsz.

- Mit csinálok? - kérdezte Taylor lüktető fejjel.

- Amit más emberek agyával művelsz.

Taylor meglepetten a lányra bámult. - Honnan tudod?

- Érzem. De csak az idődet vesztegeted vele. Nekem nem árthatsz, rajtam pedig nem jut keresztül semmilyen kísérleted.

- Ki vagy te?

- Nichelle - felelte. - Szívesen kezet ráznék veled, de... - mosolyogva elhallgatott egy pillanatra - meg vagy kötözve. - Mosolya hirtelen lehervadt, tekintetére baljós árnyék borult. - Amúgy sem érnék hozzád. És sokkal jobb kérdés az, hogy mi vagyok.

- Mi vagy hát?

- Én vagyok a legszörnyűségesebb rémálmod. Elektromos vámpírként próbálj elképzelni! Hidd el, kislány, egész nap el tudnék rajtad lakmározni. - Azzal a lány visszadugta fülébe a fülhallgatóját, és ismét előrefordult.

Taylor még soha életében nem érezte magát ilyen tehetetlennek, és soha nem is félt ennyire. Michaelre és az édesanyjára gondolt, akik talán most is rá vártak; és a szüleire. Valószínűleg észre sem vették még az eltűnését, abban a hitben voltak, hogy Michaellel és az anyukájával vacsorázik. Csak késő este kezdenek majd aggódni. Édesanyja teljesen összeomlik, az apja pedig minden egyes lehetőséget kiaknáz, amely egy rendőrtiszt rendelkezésére áll, hogy megtalálja a lányát. Ám addigra már nyoma vész, talán az államból is elhurcolják. Teljes szívével azt kívánta, bárcsak otthon lehetne.

- Miért fáj a fejem?

- Csak miattam. Tudatom veled, hogy itt vagyok. - Elmosolyodott. - Növelhetem a nyomást, ha szeretnéd.

- Köszönöm, nem kell.

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. - Nichelle most egészen megfordult, és Taylor szemébe nézett. Akin erősödött, egyre rémesebbé, egyre elviselhetetlenebbé vált. Taylor felkiáltott: - Hagyd abba! Kérlek!

A lány láthatóan élvezte a helyzetet. - Fáj, ugye? Taylor szeme könnybe lábadt a gyötrelemtől. - Igen. A fájdalom hirtelen megszűnt. - Látod, egy villamosmérnök talán a földeléshez hasonlítaná a képességeimet. Felszívom magamba azt a csodálatos kis elektromos erődet, amíg el nem juttatunk az úti célunkhoz.

- Hová megyünk?

- Meglátod. Nem akarom elrontani a meglepetést.

- Miért érzem magam olyan borzalmasan?

- Érdekes kérdés. Az Elgen tudósaiban is felmerült már. Azt feltételezik, hogy a tested olyannyira hozzászokott már a magas elektromos feszültséghez, hogy nélküle már nem is működik normálisan. Ezért is vagyok én olyan felettébb bosszantó személyiség.

- Elgen? Az Elgen Akadémiára megyünk? - kérdezte Taylor.

- Akkor hát nem akarsz meglepődni? Jól van. A la-bo-ra-tó-ri-um-ba megyünk - mondta, szándékosan elhúzva a szót, mintha valami őrült tudós volna. Taylor nem tudta eldönteni, hogy a lány mókás vagy rémisztő próbál-e lenni, de nem is számított igazán. Az összhatás mindenképpen ijesztő volt.

- Mit fognak ott tenni velem?

- Amit a tudósok egy kísérleti állattal tenni szoktak a laboratóriumban: bökdösik és szurkálják. És amikor végeztek, felboncolnak, mint egy békát a középiskolai biológiaórán.

Színtiszta rettenet futott végig Taylor tagjain. - Miért? Nem tettem semmi rosszat.

Nichelle megrándította a vállát. - Miért ne? - Azzal hátradőlt. - Túl sokat kérdezősködsz. Megfájdul tőled a fülem. így...

Hirtelen fájdalmas, fülsértő hang hasított Taylor fejébe. Sírva fakadt. - Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba!

- Mondd, hogy légy szíves!

- Légy szíves...

- Ígérd meg, hogy jó leszel!

Taylor hangosan zokogott. - Jó leszek...

Nichelle elégedetten mosolygott. - Okos kislány. - A kín alábbhagyott. - Most pedig nincs több csacsogás. Csak lapulj meg a helyeden szép csendesen, ha pedig a jövőben felteszek neked egy kérdést, a mesterednek fogsz szólítani! Megértetted?

Taylor értetlenül bámult.

A lány szeme vészjóslóan elkeskenyedett. - Kérdeztem valamit.

Taylor feje ismét sajogni kezdett a hangzavartól. - Igenis, mester.

- Jól van.

Nichelle szélesen Taylorra mosolygott, majd ismét előrefordult, a fülhallgatókat visszatette a fülébe, és kényelmesen hátradőlt. - Imádom az emberrablásokat “ mormolta. - Csakis ilyenkor játszhatok kedvemre anélkül, hogy bajba kerülnék miatta. Hosszú ideje nem hoztak már be egyetlen új Ragyogót sem.

Egy hang mordult fel a kocsi elejében. - Fogd be, Nichelle!

A lány kirántotta egyik fülhallgatóját. - Nem vagy valami szórakoztató. Dögunalom itt hátul gubbasztani. Talán rávehetném a kiscsajt, hogy ugasson vagy valami más elképesztően kínos dolgot műveljen nekünk.

- Szállj már le róla!

Nichelle hátrafordult Taylorhoz. - Ezeknek az öreg fickóknak nincs semmi humorérzékük - magyarázta. - Egyébként látnod kel ett volna, mit műveltem azzal a sráccal, akihez elvezettél minket. Vey a neve. Rengeteg elektromosság volt abban a fiúban! Sokkal több a szokásosnál. Amikor lekapcsoltam, kis híján megöltem. Valószínűleg még mindig a kórházban senyved.

- Michaelt is elfogtátok?

- Egy szót sem hallok - trillázta Nichelle. Vidáman kacsintott. - Elfelejtetted hozzátenni a végére, hogy „mester”.

- Bocsánat - mondta Taylor sietve. Már attól tartott, hogy a lány ismét megkínozza. - Michaelt is elfogtátok, mester?

Nichelle sokat sejtetően mosolygott. - Nem. Váratlanul felbukkant a kissrác haverja, és ott kellett hagynunk. De hamarosan a kezünkben lesz. Van ugyanis némi biztosíték a zsebünkben. Te és a drága anyucija.

- Mrs. Vey is a fogságotokban van, mester?

- Úgy bizony.

Éles hang csattant a kocsi első üléséről. - Nichelle, fogd be a szád!

Nichelle közel hajolt Taylorhoz. - Most nézd, mit csináltál! Bajba kerültem miattad. - Azzal vissza is fordult. - Ugyan már, lazíts! Nem mintha bárkinek is árulkodhatna. - Bosszúsan csóválta a fejét. - Totál idióták! - morogta az orra alatt, majd ismételten visszadugta a fülhallgatóját, - Nincs több duma - vetette oda Taylornak. Fejét nekitámasztotta a furgon fémfalának.

Taylor a könnyeivel küszködött. Fájdalmai voltak, és halálra volt rémülve. Azon tépelődött, vajon igaz-e, amit & lány a laboratóriumról mesélt? Tényleg képesek volnának felboncolni? Bármennyire is félt az igazságtól, meg kellett tudnia. Fejét a furgon fémvázához hajtotta, hogy olvasson Nichelle gondolataiban. Képek villantak fel előtte a brosúrában bemutatott iskoláról, vele egykorú fiatalokat látott, akik közül néhányan jól öltözöttek voltak, és vidáman nevettek. Rögtön tudta azt is, hogy Nichelle gyűlöli őket. Megragadta azonban valami a figyelmét, amit nem értett. Saját magát látta az iskola falai között, amint a többi diákkal beszélget, mintha már meg is történt volna. Vajon a jövőbe pillantott be? Azután másokat látott, fiatalokat a földön heverve, néhányan üvöltöttek kínjukban egy sötét helyen, amely föld alatti tömlöcre emlékeztetett. Taylor felegyenesedett, képtelen volt folytatni a kutakodást. Minden, amit csak Nichelle fejében látott, rettenetesen megrémítette.

A kisbusz egész éjszaka rótta az utakat, Taylor azonban majdnem végig aludt. Csupán akkor tért rövid időre magához, amikor egy hang recsegve megszólalt a rádión, vagy amikor megálltak tankolni. Taylor nem kapott semmiféle ennivalót, csupán egy üveg vizet, amelyet Nichelle tartott a szájához, hogy inni tudjon belőle, szándékosan végigöntve Taylor pólóját és farmernadrágját.

- Fúj! Összepisilted magad! - kiáltotta.

Az út főként sivatagon vezetett keresztül, egészen kora reggelig, amikor városi forgalomba érkeztek.

Délután kettő óra körül a furgon bekanyarodott egy kocsifelhajtóra, amelyet egy őrbódé és egy szögesdróttal felvértezett, magas kapu óvott az illetéktelen behatolóktól. A sofőr letekerte az ablakát, és egy jelvényt mutatott az őrnek. A kapu kinyílt előttük. Lassan megkerülték az épületet, ahol felnyílt egy hatalmas garázsajtó, és a furgon óvatosan behajtott rajta. Amikor az ajtó bezárult mögöttük, a két férfi kikászálódott, és egyikük kinyitotta a jármű oldalajtaját. Nichelle kipattant, majd lábát nyújtóztatva a furgon oldalának támaszkodott. - Igyekezzetek már! Pisilnem kell.

- Nem kell rögtön felkapni a vizet - mordult fel az egyik férfi. - Maradj a közelben!

- Jaj, fiúk! Mihez is kezdenétek nélkülem? - kérdezte Nichelle. - Hát nem borzasztó? Nem bírtok elviselni, de le sem lőhettek.

- Ne kísérts! - mondta a fickó.

Az egyik férfi eloldozta a köteléket Taylor lábán és derekán, majd előrehúzta a lányt. Taylor vigyázva lehajtotta a fejét, amint kilépett az autóból a garázs narancssárgára festett betonpadlójára. Reszketett a félelemtől, és úgy érezte, mindjárt összecsuklik alatta a lába.

- Hatch azt mondta, hogy a lányt a betegszobába vigyétek vizsgálatra - közölte az ajtónál strázsáló őr a sofőrnek.

Nichelle és az egyik férfi bevezette Taylort az épületbe, egy kivilágított folyosó végén nyíló szobába. Az ajtón tábla lógott: B vizsgáló. Amikor beléptek, egy magas, rövid szőke hajú nő nézett fel az íróasztaláról. Vékony keretes szemüveget és fehér laboratóriumi köpenyt viselt.

- Ez Taylor Ridley? - kérdezte a sofőrtől.

- Igen. Ide kérek egy aláírást - válaszolta a férfi, és a nő orra alá dugott egy csiptetős mappát. A köpenyes nő aláfirkantotta a papírt, azután visszaadta a sofőrnek. - Muchas gracias - mondott köszönetét a férfi, azzal ki is sétált az ajtón.

Az orvos felnézett Taylorra. - Szóval, te volnál Taylor.

Taylor nagyot nyelt. - Igen, asszonyom. Hol vagyok?

- Itt kizárólag én tehetek fel kérdéseket - csattant fel a nő élesen. - Az én irodámban vagy. Dr. Parker a nevem, és én vagyok az Elgen Akadémia rezidens orvosa. - A nő Nichelle felé fordult. - Mondd el Miss Ridleynek, mi történik, ha nem hajlandó együttműködni.

- Már tudja - felelte Nichelle. - Nem igaz?

Taylor bólintott.

Az orvos odalépett hozzá, és egy sebészollóval levágta kezéről a műanyag köteléket. Taylor megdörzsölte a csuklóját.

- Köszönöm - hálálkodott Taylor.

- Vetkőzz le! - utasította az orvos.

Egy szívdobbanásnyi ideig Taylor értetlenül állt, azután éles fájdalom hasított a fejébe. - Állj! Csinálom már! - mondta Taylor gyorsan.

Levetette minden ruháját, csak a fehérneműjét hagyta magán. Nem tudta, vajon teljesen meztelenre kell-e vetkőznie, de addig nem volt hajlandó, amíg nem kényszerítik rá. Mélységesen megkönnyebbült, amikor erre mégsem került sor.

- Tedd a ruháidat a székre!

- Igenis, asszonyom.

Az orvos felemelt egy táblagépet az íróasztaláról. - Lazíts! - dörrent rá olyan hangon, amitől még kényelmetlenebbül feszengett. - Ez csak egy rutinvizsgálat, hogy lássuk, milyen az egészségi állapotod. Állj a mérlegre!

Taylor engedelmeskedett. Az orvos vetett egy pillantást a mérleg kijelzőjére, és feljegyezte a számot a gépébe. A vizsgálatok, amelyeket az orvos végrehajtott rajta, semmiben sem különböztek a háziorvosuknál tett látogatások során végzett éves felmérésektől, egy kivételével. Utasította Taylort, hogy álljon a falhoz, és szorítson a kezébe két krómrudat. Az orvos azután egy vastag napszemüveget tett fel az arcára. - Meg fogom kérni Nichelle-t, hogy egy pillanatra hagyja el a helyiséget - közölte. - Jól fogsz viselkedni? Vagy inkább szóljak az egyik őrnek?

- Jól fogok viselkedni, asszonyom - ígérte Taylor, tekintetét a földre szegezve.

Az orvos Nichelle felé fordulva bólintott egyet. - Maradj a közelben!

- Oké. - Nichelle kisétált a szobából.

- Ez az eszköz az elektromos impulzusaidat vizsgálja - magyarázta az orvos Taylomak.

Taylor néma csendben maradt, miközben az orvos szenzorokat erősített a testére. Akkor az orvos folytatta a magyarázatot: - Az elektromos gyerekek egy úgynevezett másodlagos pulzussal is rendelkeznek. Tulajdonképpen ez a vizsgálat is olyan, mint egy EKG. Azért volt szükséges, hogy Nichelle kimenjen, mert eltorzítja az eredményeket.

Amikor az orvos befejezte a vizsgálatot, beütött egy rakás számot az egyik gépébe, amely erre kiköpött magából egy tekercs papírt. - Igazán nem kellene meglepődnöm rajta - mondta. - Az eredményed pontosan megegyezik a testvéredével.

- Nekem nincs testvérem - jelentette ki Taylor határozottan.

Az orvos sokatmondó mosollyal tekintett rá, de nem szólt semmit. Az íróasztalához lépett, és megnyomott egy gombot a távbeszélő kapcsolótábláján. - Nichelle, gyere be, kérlek!

A lány ráérősen visszasétált a vizsgálóba. Taylor nyomban hátrahőkölt a rémülettől.

Az orvos átnyújtott Taylomak egy vékony kezeslábast. - Ezt vedd fel!

Taylor szófogadóan belebújt. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a cipzár és a patentok mind műanyagból készültek.

- Nichelle - szólt az orvos. - Eljött az ideje Miss Ridley kihallgatásának. Kísérd a cellájába!

Hat óra környékén engedtek ki a kórházból. Egy szociális munkás meglátogatott a gyámhatóságtól, és megállapodtunk, hogy átmenetileg a Liss családnál fogok lakni. Egy McDonald’s étteremben vacsoráztunk, azután Ostinék lakásához hajtottunk.

Mrs. Liss mindig kedves volt, de azon az estén különös gondoskodással vett körül. Amikor a lakásba beléptünk, így szólt hozzám: - Michael, drágaságom, mehetsz és áthozhatod a holmidat. Ostinnal nyugodtan megosztozhattok a szobáján.

- Szeretnék egyelőre a saját szobámban aludni. Ha nem baj.

Alaposan megfontolta. - Végül is csak a folyosó végén van. Azt hiszem, az még belefér. Vidd ezt magaddal! - Elővett egy zacskó piros medvecukrot a kamrából, és a kezembe nyomta. - Segíteni fog.

- Köszönöm.

- Akarod, hogy átmenjek veled? - kérdezte Ostin.

- Kösz, de most nem szeretném.

Megveregette a hátamat. - Megértem. - Valószínűleg Ostin az egyetlen tizenöt éves srác a világon, aki valóban megérthette a helyzetemet.

Végigsétáltam a folyosón. Kinyitottam az ajtót, beléptem a sötét lakásba, és felkapcsoltam a lámpát. Amióta Idahóba költöztünk, sok időt töltöttem otthon egyedül, de még sohasem éreztem ennyire csendesnek és elhagyatottnak a lakást. A szülinapi órámra pillantottam, és körbeforgattam a csuklómon.

Könnyek szöktek a szemembe. Hol van most az anyám? Bementem a szobájába. Az éjjeliszekrényén egy fénykép állt kettőnkről, a Zion Nemzeti Parkban készült, Utah állam déli részén. Kirajzolódott mögöttünk a Kolob Kanyon távoli, természetes íve. Gyönyörű nap volt. Amint a képet a kezembe vettem, azon töprengtem, vajon viszontlátom-e valaha az anyámat. Belesajdult a szívem a gondolatba. Lefeküdtem az ágyára, és sírni kezdtem.

Valamikor a következő egy órában kopogást hal ottam az ajtón. Megtöröltem a szemem, és kisétáltam. Úgy gondoltam, csakis Ostin lehet, meglepetésemre azonban Taylor apja állt kinn a folyosón egy asszonynyal, aki alighanem Taylor édesanyja volt. Mindketten borzasztóan zaklatottnak látszottak.

Mr. Ridley szólalt meg először. - Szia, Michael! Taylor szülei vagyunk. Válthatnánk esetleg pár szót veled?

Idegesen bámultam rájuk, arcom szokás szerint őrülten rángatózott. Arra gondoltam, hogy biztosan az anyámról akarnak beszélgetni. - Persze - válaszoltam, hátralépve az ajtótól. - Jöjjenek csak be!

Mrs. Ridley szeme fel volt püffedve. Taylor apja gyengéden átkarolta az asszonyt, és együtt léptek a lakásba, becsukva maguk mögött az ajtót.

- Taylor jól van? - kérdeztem.

Az asszony azon nyomban sírva fakadt. Mr. Ridley válasz helyett kérdést tett fel: - Mikor hallottál utoljára Taylorról?

- Tegnap délután. Azt terveztük, hogy ő is eljön velünk az óceanáriumba. De amikor az iskolához értünk, már nem volt ott.

Mrs. Ridley erre még hangosabban zokogott.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Azóta semmi hírt nem kaptál felőle? - faggatott tovább Mr. Ridley.

- Nem, uram.

Gyanakvó tekintettel méregetett. - Akkor arról sincs tudomásod, hogy Taylor megszökött?

Megdermedt a szívem a hírre. - Nincs. Miért tenne ilyet?

Mr. Ridley a fejét rázta. - Tudod, néha talán túlságosan kemény vagyok vele. De csak... - Elhallgatott, egy pillanatra úrrá lettek rajta az érzelmek. - Azt mondtam neki, hogy ha nem tölt több időt otthon, ki kel lépnie a szurkolócsapatból. - Tenyerével megdörzsölte a szemét. - Küldött egy búcsúüzenetet a telefonján.

- Nem is gondoltuk, hogy ilyesmit forgat a fejében - zokogta Mrs. Ridley.

- Nem válaszol az üzeneteinkre - folytatta Mr. Ridley. Vigasztalón megfogta felesége kezét. - így most nagy szívességet kérünk tőled. Mi csak azt akarjuk, hogy Taylor biztonságban hazakerüljön. Megmondanád neki, kérlek, hogy szeretjük, és nagyon szeretnénk beszélni vele?

- Ha egyáltalán hallok felőle -- válaszoltam. Hirtelen borzalmas rosszullét fogott el, de tudtam jól, hogy nem szabad mutatnom. - Biztos vagyok benne, hogy rengeteg barátja van rajtam kívül, akikkel hamarabb kapcsolatba lépne.

- Tehát nem is tervezel találkozni vele? - csodálkozott Mr. Ridley. Hangja erősen felívelt.

- Nem. Tegnap óta semmi hírt nem kaptam tőle.

Mindketten különös tekintettel fürkészték az arcom.

Végül Mrs. Ridley törte meg a csendet: - Egy órája küldött egy újabb üzenetet, amelyben a következő állt: „Mondjátok meg Michaelnek, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást.”

Jéghideg borzongás futott végig a gerincemen. Amikor meg tudtam szólalni, ennyit sikerült válaszolnom: - Fogalmam sincs, mit akart ezzel mondani, de ha bármilyen hírt kapok felőle, rögtön telefonálok. ígérem.

Taylor szülei szótlanul figyeltek. Feltételeztem, hogy valószínűleg éppen azt latolgatják, vajon igazat mondok-e, vagy sem. - Köszönjük, Michael - bólintott azután Mr. Ridley. Felálltak és kifelé indultak.

Mrs. Ridley megállt az ajtó előtt, zsebkendőt szorítva a szemére. - Talán nem is tudsz róla, de Taylort örökbe fogadtuk.

- Elmondta nekem.

- A pszichológus szerint az örökbe fogadott gyermekek a szívük mélyén néha elhagyatottnak érzik magukat. Mi megpróbáltuk betölteni ezt az űrt. Attól tartok, kudarcot val ottunk.

- Nem hiszem, hogy kudarcot vallottak - jelentettem ki. - Csakis valamilyen félreértésről lehet szó.

- Ez nagyon kedves tőled, Michael. Taylor nagyra tart téged. Szerintem, ha megmondod neki, hogy szeretjük, hinni fog neked. Talán még haza is jön.

- Sejtelmem sincs, mi folyik itt, de azt biztosan tudom, hogy Taylor mindkettőjüket nagyon szereti. Azonnal szólok, ha hallok felőle.

- Köszönjük - hálálkodott Mrs. Ridley. Azzal Mr. Ridley finoman átkarolta, és kivezette a lakásból.

Amint elmentek, végigrohantam a folyosón, és bekopogtam Ostin ajtaján. Barátom nyitott ajtót, kezében egy félig rágott rétessel. Rögtön leolvasta az arcomra kiülő páni félelmet.

- Mi a baj?

- Elkapták Taylort.

Taylor cellájának nem volt ablaka. Téglalap alakú helyiség volt, a falakat, a mennyezetet és a padlót rózsaszínű gumi borította, amely leginkább a ceruzák végén lévő radír anyagára emlékeztetett. Minden egyes falra biztonsági kamerákat, hangszórókat és más érzékelőket szereltek, amelyek azt a célt szolgálták, hogy figyelemmel kísérjék a cella lakójának minden mozdulatát. Az egyik oldalon két krómrúd állt ki húsz centire a falból - olyan volt, mint az orvosi szobában látott eszközök.

Acéllá egyik sarkában egy porcelán vécécsésze és mosdókagyló kapott helyet. Egyedül a fakeretes ágy látszott normálisnak.

Taylor közelebb lépett hozzá, hogy szemügyre vegye. Semmiféle fémből készült alkatrészt nem használtak fel a szerkezetéhez. A matracot tol töltetű takaró fedte. Az ágyon egy furcsaság mégis mutatkozott, amely nem kerülte el Taylor figyelmét: bőrpántok voltak az oldalára erősítve.

A helyiségben fénycsövek szolgáltatták a világítást vastag műanyaglemezek mögé rejtve. A falakon nem látszott sem termosztát, sem kapcsoló sehol; nem irányíthatta tehát sem a fényt, sem a hőmérsékletet. A kamerák mögött figyelő emberek fogják eldönteni, mikor van szüksége fényre, meleg vagy hűvös legyen-e a cellája. Semmiféle befolyása nem volt a körülményeire.

Taylor kinyitotta a mosdócsapot, és hálásan fogadta a kicsorduló vizet. Továbbra is erősen émelygett a gyomra az utazástól. Megmosta az arcát, azután lefeküdt az ágyára, és tekintetét a mennyezetre szegezte.

Fogalma sem volt, hány óra lehet. Még abban sem volt bizonyos, milyen nap van. Mrs. Shaw szörnyen dühös lesz, amiért kihagyja a szurkolóedzést. Taylor megrázta a fejét. Ha nem lett volna olyan szörnyen megrémülve, biztosan felnevet a gondolatra. Bárcsak Mrs. Shaw lett volna most a legsúlyosabb gondja! Egyébként is, mostanra már biztosan mindenki tudomást szerzett az elrablásáról. Nem igaz? A barátai valószínűleg egymást hívogatták, kutatócsapatokat szerveztek. Vagy talán mégsem?

Arra gondolt, mennyire aggódhatnak érte a szülei. Alig néhány napja azzal korholták, hogy túl sokat van távol otthonról. A vita végül úgy zárult, hogy Taylor bevágta maga mögött a szobája ajtaját. Nagyon bánta most a viselkedését. Bármit szívesen feláldozott volna, csak hogy újra otthon lehessen. Még a szurkolást is.

Amint keserű gondolatok közt tépelődve feküdt az ágyán, váratlanul gyors szélfuvallatot hal ott, amelyet éles, fémes kattanás követett. Kinyílt az ajtó. Nichelle lépett be rajta, nyomában egy magas férfival, aki öltönyt és nyakkendőt viselt. Túlméretezett, sötét napszemüveg árnyékolta az arcát, amely tejesen elrejtette a tekintetét. Nagyon hasonlított ahhoz a szemüveghez, amelyet az orvos tett fel a vizsgálatokhoz.

- Ülj fel! - mordult rá Nichelle.

Taylor szófogadón felült az ágyán. A férfi a cella közepére sétált. - Szervusz, Taylor! - üdvözölte. - Gyógyír vagy a fájó szemnek.

Taylor némán bámulta az idegent, szíve őrülten kalapált.

- Üdvözöltek, ha netán nem hallottad volna! - figyelmeztette Nichelle. Éles, fülsértő visítás hasított Taylor fejébe.

Fülére szorította a kezét, és halkan felkiáltott. - Hagyd abba!

- Elég volt! - szólt bosszúsan a férfi a másik lányra. - Most menj!

Nichelle a homlokát ráncolta. - Igen, uram. - Kisétált a helyiségből, anélkül hogy Taylort akár egy pillantásra is méltatta volna.

- Nagyon sajnálom - szabadkozott a férfi. - Nichelle néha kissé kegyetlen. A drákói szigor híve.

- Gyűlölöm - szaladt ki Taylor száján. Azonnal meg is bánta, mert attól tartott, hogy megbüntetik.

Meglepetésére azonban az idegen csupán bólintott. - Megnyugtathatlak, hogy ezzel bizony nem vagy egyedül - mondta. - Diákjaink többsége ki nem állhatja. - Melegen Taylorra mosolygott. - Kezdjük hát elölről! Dr. Hatch vagyok. Az Elgen Akadémiára hoztunk téged. Remélem, hogy az utazás nem volt túlságosan kellemetlen.

Taylor hihetetlenkedve meredt a férfire. - Miért raboltak el? Nem tarthatnak itt erőszakkal! Az apám megtalálja magukat...

Dr. Hatch felemelte a kezét. - Az apád, aki annak idején örökbe fogadott, Dean Charles Ridley, a Boise-i Rendőrkapitányság tisztje, abban a hitben él, hogy a lánya megszökött otthonról. Ami azt illeti, ma két üzenetet is küldtél neki, amelyben részletesen kifejted, mennyire gyűlölöd, és hogy addig nem vagy hajlandó hazamenni, amíg ő a házban él.

A hallottaktól Taylor szíve fájdalmasan összeszorult. Könnyekre fakadt. - Miért művelik ezt velem?

- Taylor, borzasztóan sajnálom, hogy ilyen körülmények között kezdődött az ismeretségünk. Hidd el nekem! De ha egyszer te is átlátod, mi rejlik valójában a történtek mögött, megígérem, hogy már nem fogsz ennyire bánkódni. - Közelebb lépett, és leguggolt Taylor elé, hogy az arcába nézhessen. - Van fogalmad róla, mióta kerestelek? Rendkívül különleges lány vagy. És ennek nem egyedül az az oka, hogy te is a Ragyogók közé tartozol. Olyasmivel rendelkezel, amivel a többi Ragyogó nem.

- Kik azok a Ragyogók?

- Ezzel a névvel illetjük az elektromos gyerekeket. Ugyanis mindannyian halovány ragyogást bocsátótok ki a testetekből. Biztosan te is megfigyelted már magadon.

Taylor nem válaszolt.

- Hát persze, hogy meg. Emiatt viselem ezt a szemüveget. - Levette az orráról, és felemelte, hogy Taylor is láthassa. - Itt fejlesztettük ki. Arra szolgál, hogy felnagyítsa azt a bizonyos fényjelenséget. A segítségével akár két kilométerről is észreveszem a Ragyogókat. Két és fél kilométerről, hogy pontos legyek. - Megdörzsölte a homlokát, majd egyenesen Taylor szemébe nézett. Elmosolyodott. - Taylor, te különleges lány vagy. Része egy sokkal nagyobb és izgalmasabb létnek, mint amelyről valaha is álmodtál. Megváltoztathatjuk a világot.

Nem olyasmire gondolok, hogy csak felragasztunk egy sebtapaszt; hanem arra, hogy kidobjuk a múltat az ablakon, és új jövőt teremtünk. Olyan társadalmat építhetünk, ahol mindenkinek jut elég ennivaló, gyógyszer és fedél a feje fölé. Olyan világban élhetünk, ahol a lét a személyes gyarapodásról és az önkifejezésről szól, nem pedig a puszta túlélésről. Nem lesznek többé háborúk. Sem éhínségek. Nem szenvedünk többé szükséget. Te is részese lehetsz ennek a teremtésnek!

- Miről beszél?

- Új világot teremtünk a hozzád hasonló emberek számára. Egy felsőbbrendű fajt. - Dr. Hatch elhallgatott. Utolsó szavai betöltötték a csendet. - Taylor, tudod, miért hatja át a testedet elektromos áram?

- Mert a masinájuk nem működött rendesen.

Bólintott. - Úgy van. Fején találtad a szöget. Tudod, néhányan, főként a befektetők, kudarcnak ítélték a kísérletet. Nem vették észre a mögötte rejlő óriási lehetőséget. Hiszen egy sokkal, sokkal értékesebb felfedezésre jutottunk. Korunk legjelentősebb vívmányai közül nem is egy véletlen baleset eredményeként látott napvilágot. A mikrohullámú sütő, a penicillin... - Vidáman mosolygott. - Még a sült krumpli is.

- Megölte azokat a kisbabákat - vádaskodott Taylor.

Hatch felállt. - Nem én öltem meg őket - felelte élesen. - A gép tette. Véletlenül. Gépekkel szinte mindennap történnek balesetek. Nem igaz? Helyezzük csak kel ő megvilágításba a dolgokat! Abban az időszakban több kisgyermek lelte halálát autóbalesetben a kaliforniai országutakon, mint amennyivel a mi gépezetünk végzett. De erről senki sem panaszkodik fennhangon. Vagy mégis? Senki sem vádolja az autókereskedőket, villamosmérnököket tömeggyilkossággal. Hát persze, hogy nem. A civilizáció árát balesetekkel fizetjük meg. Vér olajozza a társadalom előrehaladását. Igen, valóban szörnyű baleset volt. De vajon megérte? Hidd el, nagyon is. - Óvatosan Taylor szemébe nézett, hogy lássa, vajon megértésre találnak-e az érvei. Nyilván úgy ítélte meg, hogy nem. - Ám akkor is sajnálatos szerencsétlenség, ami történt. És ebben tudsz nekünk segíteni. Megmenthetjük a jövőben születő kisbabák életét. Szeretnél segíteni abban, hogy a kisbabák életét megmentsük?

Taylor nagyot nyelt.

- Szeretnél?

- Igen - válaszolta halkan.

- Gondoltam. Jó kislány vagy. Ez tetszik nekem. - Közelebb hajolt. - Tanulmányozni akarunk téged, hogy megállapíthassuk, miért maradtál életben, míg a többiek meghaltak. Segíthetsz nekünk felfedezni a közöttetek rejlő különbséget. Ha meg tudjuk határozni ezt a tényezőt, anélkül tudunk majd elektromos gyerekeket létrehozni, hogy az életüket kockáztatnánk. És te, Taylor, egy nagyon különleges kulcsot tartasz a kezedben ehhez a felfedezéshez. A többi Ragyogó ebben nem segíthet. Szeretnéd tudni, hogy mi az?

Taylor lassan bólintott.

- A természettudományokból jó eredményt értél el - mondta Hatch. - Láttam a bizonyítványaidat. Mr. Poulsen legutóbbi biológiadolgozatára is ötös alát kaptál. Nem rossz teljesítmény. Bizonyára tudod tehát, hogy mi, tudósok, gyakran használunk egypetéjű ikreket a genetika tanulmányozására. Különösen azok az ikrek érdekesek számunkra, akiket születésük után elválasztottak egymástól. így sokat megtudhatunk a genetikai jellegzetességek szerepéről a környezeti tényezőkkel szemben. A velünk született tulajdonságok és azon szokások különbségeiről, amelyeket életünk során veszünk fel. Taylor, te is egy ilyen iker vagy.

- Nekem nincs ikertestvérem - ellenkezett Taylor.

- Au contraire - válaszolta Hatch mosolyogva. Láthatóan remekül szórakozott. - Most szeretnélek bemutatni valakinek. - Az ajtó felé fordult. - Nichelle, légy szíves, szólj Tarának, hogy jöjjön be!

A férfi utasítására egy lány lépett be a cellába. Taylor egész testében megdermedt. A lány pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ő maga. Mielőtt akár egy szót is szólhatott volna, Tara odalépett hozzá, és mosolyogva üdvözölte.

- Szia, hugi!

Taylor ide-oda kapkodta tekintetét Hatch és Tara között. - Nem értem.

Hatch elmosolyodott. - Ó, most kezdődik a tanulás. Még rengeteg dolgot nem érthetsz - mondta. - De idővel minden világos lesz. - Kedvesen Tarára mosolygott. - Foglalj helyet, Tara! Csak oda, az ágyra.

- Köszönöm.

A férfi hangja ellágyult, majdnem gyengéden csengett. - Taylor, egy ikerpár egyik feleként jöttél a világra. Amikor vér szerinti anyátok, egy Gail Nash nevezetű lány a kaliforniai Monroviából lemondott rólatok, elsőként Tarát fogadták örökbe. Nem messze innen, Pasadenában lelt otthonra, alig három mérföldnyire az iskolától. Saját birtokunk tövében. Kis híján kilenc éve, hogy rátaláltunk.

Tarára pillantott, aki lelkesen bólogatott. - Júniusban lesz kilenc éve.

Taylor döbbenten bámult a másik lányra. Vajon csak valamiféle trükkről van szó?

- Téged azonban, Taylor, egy másik államban élő család fogadott örökbe. És persze mindenki tudja, milyen használhatatlanok az állami hivatalnokok. A papírjaid menthetetlenül elvesztek a két állam közötti áthelyezés során. Nyomtalanul eltűntél, mintha csak tűt kerestünk volna a szénakazalban. Könnyen lehetséges, hogy sohasem találunk rád, ha te nem kezdesz kutatni a születési adataid után.

Taylort rosszullét kerülgette. Ostinnak igaza volt: elárulta őket az ellenségnek.

- Tizenhét elektromos képességekkel megáldott gyerek volt abban a kórházban. Kettő kivételével mindet sikerült megtalálnunk. Már csak te és Michael Vey hiányoztatok.

Taylor riadtan összerezzent, amikor a férfi Michael nevét említette.

Hatch elmosolyodott. - Igen. Ismered Michaelt, ugye?

Taylor nem válaszolt.

- Ne aggódj! Nagy szívességet tettél neki, amikor elvezettél minket hozzá. Nélküled talán sohasem találunk rá.

Ezekre a szavakra Taylor csak még borzalmasabban érezte magát. - Itt van?

- Még nincs. Ám arra is hamarosan sor kerül. Tulajdonképpen maga sem tud róla, de nemsokára elkezdi tervezni az útját, hogy meglátogasson minket. - Tarához fordult. - Most végeztünk. Később még visszajöhetsz, és körbevezetheted Taylort.

A lány engedelmesen felállt. - Rendicsek. - Boldogan Taylorra mosolygott. - Annyira izgalmas, hogy végre találkoztunk! Imádni fogod ezt a helyet. Szebbé tesszük a világot, ahogyan még álmodni sem merted volna. És dr. Hatch a legokosabb ember az egész világon! - Tara a férfire pillantott, aki elégedetten bólintott.

- Van egy csomó tök jó előnye annak, hogy itt lehetünk - folytatta Tara. - Például egyáltalán nem úgy kezelnek minket, mint a gyerekeket. Évente kétszer családi kiruccanásokat teszünk. Bejártam már szinte az egész világot. És menő ajándékokat is kapunk. - Felvillantotta gyémántokkal kirakott óráját. - Szerinted hány tizenöt éves dicsekedhet egy huszonháromezer dolláros Rolex órával?

- Köszönöm, Tara - mondta Hatch. - Később is elmesélhetsz neki mindent.

- Most mennem kell. Nagyon örülök, hogy ránk találtál. Hosszú éveken át vártam, hogy együtt lehessünk. Ciao!

Azzal kisétált a cellából.

- Gyönyörű lány - jegyezte meg Hatch. - Ezt persze te is jól tudod, hiszen pontos mása vagy. - Előrehajolt, arcán gyengéd kifejezés jelent meg. - Hadd meséljem el neked, mire számíthatsz, amíg itt vagy velünk. A következő napokban elvégzünk rajtad néhány általános egészségügyi vizsgálatot. Csupa alapvető dolog. Vérkép, EKG és egy teljes átvilágítás. Kifejlesztettünk továbbá pár speciális vizsgálatot is, amelyek segítségével jobban megérthetjük a különleges képességeidet. Fájdalomról szó sincs; csupán meg szeretnénk győződni arról, hogy valóban egészséges vagy. A kinti orvosok nem tudnak mit kezdeni az olyan nem mindennapi emberekkel, mint te, és számos részlet elkerüli a figyelmüket. Társaid közül nem is egynek sikerült megmentenünk az életét.

- Én csak haza akarok menni.

Hatch közelebb húzódott. - Taylor, tudom jól, hogy ezt most nagyon nehéz feldolgoznod. Kiszakítottunk megszokott környezetedből, mint rózsaszálat a gazzal teli virágágyásból. A változás sohasem könnyű, de attól még nem feltétlenül haszontalan. A nehézségek általában jó dolgokhoz vezetnek az életünkben.

Taylor megtörölte a szemét. - Akkor hát nem fognak hazaengedni?

- Nézd! Öt perccel ezelőtt még nem is sejtetted, hogy van egy ikertestvéred. Most már tudod. És hamarosan a barátod, Michael is csatlakozik hozzánk. Hagyj fel végre azzal, hogy emberrablásként fogod fel a történteket! Gondolj rá inkább úgy, mint régen várt hazajövetelre, családi találkozóra, ha az jobban tetszik. Most már ez a hely itt az otthonod.

- Meddig? - kérdezte Taylor.

Hatch meghökkent tekintettel nézett rá. - Életed végéig.

Egy dolgot biztosan tudtam Ostinról. Ha valamit nem értett, az agya szüntelenül bombázta a megoldatlan problémát, tényeket hasonlított össze, számadatokat dolgozott fel, egy számítógépes processzor intenzitásával. Este fél tíz körül azután bekövetkezett az áttörés. Barátom a kanapén feküdt a nappalinkban, és a mennyezetet bámulta, miközben én a szoba egyik falától a másikig mászkáltam fel és alá, akárcsak egy ketrecbe zárt tigris.

- Egyszerűen nem értem - morgolódtam fennhangon. - Honnan tudták, ki vagyok? Honnan tudtak a képességeinkről?

Ostin még egy percig hallgatott, majd hirtelen felkiáltott: - Ez az!

- Mi az?

Felpattant a kanapéról. - Egyfolytában azon meditáltam, hogy miért eredtek egyáltalán a nyomodba. Hiszen te nem is kerested azokat a kórházi adatlapokat. - Rám nézett, tekintete tágra nyílt az izgalomtól. - Mert a legkevésbé sem érdeklik őket az adatok.

- Ezt meg hogy érted?

- Nem a feljegyzéseket próbálják eltüntetni, hogy mit művelt a drágalátos masinájuk. Hanem a túlélőket keresik. És amikor Taylor nyomára akadtak, egyúttal téged is megtaláltak!

- Máris elveszítettem a fonalat.

- Figyelj ide! A fickók megszereztek minden adatot azokról a babákról, akik túlélték a balesetet. Mi van akkor, ha a többi gyerek is hasonló adottságokkal rendelkezik, mint te és Taylor? Ha azok az alakok felfedezték, hogy a gépezetük különleges képességekkel ruházta fel a túlélő kicsiket, az akár mil iárdokat is érhet!

- Mindez csupán egy nagy „ha” - jegyeztem meg.

- Tényleg? Hiszen magad említetted, hogy az a másik srác, Zeusz, elektromos árammal ütötte ki az anyádat. Nem igaz? Szóval, annyiban már biztosak lehetünk, hogy legalább egy másik - óvatosan ejtette ki a szót - mutáns létezik rajtatok kívül. Tehát azok a gyerekek, akikről tudjuk, hogy abban a kórházban születtek, ráadásul az adott időben, szintén elektromos képességekkel dicsekedhetnek. Ez statisztikailag is több mint telitalálat. Tizenhét kisbaba maradt életben. Talán mindegyiküknek van valamilyen különleges adottsága.

Rövid szünetet tartott az okfejtésben, hogy a kirakó minden darabkája a helyére kerüljön. Azután öklével a tenyerébe sújtott. - Színjáték volt. - Ostin pontosan olyan sugárzó arccal bámult rám, mint amikor sikerült megoldania egy rendkívül bonyolult matematikai feladványt. - Az egész támadás a fegyveressel csupán színjáték volt. Egyszerű vizsga.

- Miért tették volna?

- Mert senki sem vehet egy elektromos angolnát a kezébe anélkül, hogy megrázná. Először a saját szemükkel akarták látni, mire vagy képes. Azt mondtad, hogy a napszemüveges fickó csak az után bukkant elő, hogy a fegyverest kiütötted. Igazam van?

- Igen. És tapsolva gratulált: „Ügyes voltál, Michael.” - Abbahagytam a járkálást. - Talán sikerült rátapintanod a lényegre. A férfi tudta a nevemet, sőt azzal is pontosan tisztában volt, mire vagyok képes. És Clyde...

- Ki az a Clyde?

- A fegyveres. Tisztán emlékszem, hogy még csodálkoztam is, mennyire idegesnek látszik. Mint aki nem igazán akar ott lenni. Egész testében remegett. És nem volt töltény a fegyverében. - Akkor tekintetemet a földre szegeztem. - De hát miért anyámat rabolták el, nem pedig engem?

- Talán mindkettőtöket magukkal akartak hurcolni, de nem volt rá esélyük. Mintha azt említetted volna, hogy meghallottad a lépteimet, ugye?

- Igen.

- De mire én visszaértem, már eltűntek. Biztosan kicsúsztak az időből. Anyád már a kezükben volt, így hát fogták, és simán kereket oldottak.

- Ami azt jelenti, hogy valószínűleg még mindig kutatnak utánam.

- Nem szükséges - felelte Ostin.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Foglyul ejtették az anyádat. Pontosan tudják, hogy te fogsz a nyomukba eredni. - Ostin egyenesen a szemembe nézett. - Akárki rabolta el az anyádat, Taylor szintén nála van. Tehát ha egyikükre sikerül rábukkannunk, rögtön megtaláltuk a másikat is.

Hirtelen ihletem támadt. - Várj! Szerintem tudom hol lehet Taylor.

- Hol?

- Az akadémián.

Berohantam a szobámba, majd villámgyorsan előkotortam a brosúrát, amelyet Taylor adott nekem a szekrényéből. Magammal vittem a nappaliba, és kiteregettem a pultra. - Tessék! Egész biztosan itt tartják fogva. Vagy legalábbis ez a hely kapcsolatban áll vele.

Ostin szemrevételezte a brosúrát. - Allén Avenue ötszáztizenhárom, Pasadena, Kalifornia állam. - Felpillantott. - Azt hiszem, igazad van. Fogadni mernék, hogy az Elgen Akadémiára csupa elektromos erővel megáldott gyerek jár.

Barátom logikája tökéletesen érthető volt számomra. Miért éppen nekem ajánlottak volna fel ösztöndíjat? Több száz diák nyüzsgött a suliban, akik sokkal jobb tanulmányi eredményt értek el nálam. - Igazad lehet - mondtam.

- És most mihez kezdünk? - kérdezte Ostin.

- Szólunk a rendőrségnek - feleltem.

Ostin a fejét rázta. - Ki van zárva. Sohasem fognak hinni nekünk.

- Miért ne hinnének?

- Képzeld csak el! Két kölyök besétál a rendőrőrsre, hogy panaszt tegyen egy titkos szervezet ellen, akik anyukákat és szurkolólányokat rabolnak?

Szavakba öntve tényleg kissé őrülten hangzott.

- De hát bizonyítékunk is van - erősködtem.

- Nem. Csak sejtéseink vannak. Meg néhány cikk a világhálón. Azt fogják hinni, hogy elborult az agyunk. Es még ha sikerülne is rávenni őket a nyomozásra, ez egy többmilliárd dol áros cég. Amint megneszelik, hogy valaki szaglászik utánuk, azon nyomban elviszik anyádat és Taylort máshová, és akkor már semmi sem lesz a kezünkben. - Ostin felállt és járkálni kezdett. - Többet kell tudnunk az ellenségről. De nem hinném, hogy volna facebook profiljuk. Honnan szerezhetnénk információkat róluk?

- Például ott van Clyde, a fegyveres támadó - vetettem fel.

- Börtönben ül.

- Lloyd hadnagy bevihetne hozzá.

- Ugyan miért tenné?

- Azt mondta, hogy az első kihal gatás kudarcba fulladt. Semmit sem tudtak kiszedni belőle. Talán meg tudom győzni, hogy nekem sikerülhet. - Elővettem a hadnagy névjegykártyáját. - Felhívom. - Rögtön oda is léptem a telefonhoz, és tárcsáztam Lloyd hadnagy számát.

Rekedt hang válaszolt. - Tessék, Boyd.

A teljes neve Boyd Lloyd? Nem csoda, hogy hadnagynak nevezte magát. - Lloyd hadnagy, itt Michael Vey beszél.

- Michael! Miben segíthetek?

Olyan buzgón fel akartam hívni, hogy türelmetlenségemben át sem gondoltam, pontosan mit is fogok mondani.

- Én... Csak eszembe jutott valami. A múltkor említette, hogy kihallgatták a támadót, de nem sokat mondott.

- Úgy van. Hallgatott, mint süket disznó a búzában.

- Felötlött bennem, hogy talán velem hajlandó volna beszélni.

- Beszélni akarsz Clydedal?

- Hát... ha találkozunk, esetleg kinyitja a száját.

A vonal végén hosszú csend következett. - Igazság szerint nagyobb bakot nem lőhetünk, mint a múltkori kihallgatása során. Várj egy kicsit! Megbeszélem a társammal. Visszahívhatlak ezen a számon?

- Igen - válaszoltam. - Viszonthallásra! - Azzal letettem a telefont.

- Mi az ábra? - kérdezte rögtön Ostin. - Miért tetted le?

- Beszélni akar a társával.

Körülbelül tíz perccel később megcsörrent a telefonom. - Michael, itt Lloyd hadnagy beszél.

- Igen, uram.

- Beszéltem a társammal. Az a véleménye, hogy akár beválhat az ötleted. Kicsi az esélye, de egy próbát megér. Szóval, amennyiben hajlandó vagy szembenézni a támadóddal, én azt mondom, vágjunk bele!

- Köszönöm, uram.

- Mikor érsz rá?

- Nekem bármikor megfelel. Még nem mentem vissza az iskolába.

- Akkor mit szólsz ahhoz, ha holnap délelőtt érted megyek?

- Tökéletes, uram.

- Megvan a címed a rendőri jelentésben. Tíz körül odamegyek.

- Készen leszek. Köszönöm.

- Mi köszönjük, Michael. Reméljük a legjobbakat! Holnap találkozunk!

- Viszontlátásra! - Letettem a telefont, majd Ostinhoz fordultam. - Sikerült!

- Ügyes vagy! - örvendezett Ostin. - Tudod, ha másképp nem megy, akár újra ki is ütheted a fickót.

- Clyde segített az anyám elrablásában. Bármire képes vagyok, hogy kiszedjem belőle az igazságot - jelentettem ki. - Bármire képes vagyok.

Aznap éjszaka nyugtalanul aludtam. Rémálom gyötört az anyámról, aki egy ketrecben raboskodott az állatkertben, kacagó hiénákkal körülvéve, és engem szólongatott, hogy segítsek. Ostin ébresztett fel, amikor hét körül bedörömbölt. Pizsamában nyitottam ajtót. Barátom máris fel volt öltözve, iskolára készen.

- Ég a ház? - kérdeztem álmatagon.

- Te azt sem vennéd észre - morogta. - Anyám küldött, hogy hívjalak reggelizni.

Megdörzsöltem a szememet. - Jól van. Mindjárt megyek.

Visszacammogtam a szobámba, belebújtam a köntösömbe, azután végigsétáltam a folyosón a Liss család lakásához, és beengedtem magam az ajtón. Az asztal meg volt terítve reggelihez, Ostin és az apja már jóízűen evett. Mrs. Liss pirítóst készített tükörtojással a közepén.

Mr. Liss éppen az újságot böngészte, és most kissé lehajtotta, hogy rám nézzen. - Jó reggelt, Michael!

- Jó reggelt! - üdvözöltem.

- Ez a te tányérod - közölte Ostin.

Leültem mellé az asztalhoz.

A hangomra Mrs. Liss is előjött a konyhából. - Jó reggelt, drágaságom! Hogy aludtál?

- Nem túl jól.

- Ez teljesen érthető. Érezd magad otthon nálunk!

Töltöttem magamnak egy pohár narancslevet.

- Van röszti is - mondta Ostin egy tányért tolva felém. - Sajttal.

- Kösz.

- Kérsz még valami mást? - kérdezte Mrs. Liss. - Szeretnél egy kis ketchupöt vagy tabasco szószt a tojáshoz?

- Köszönöm. Nem kérek - válaszoltam.

Mr. Liss az órájára pillantott, majd letette az újságot. - Indulnom kell. - Az asztaltól felállva még egyszer ránk nézett. - Fiúk, csak nyugodtan! - Mr. Liss hangja szokatlanul mélyen zengett, így bármit mondott, szigorú utasításnak hangzott.

- Igen, uram - vágtam rá.

- Szia, apa! - búcsúzott Ostin.

Mr. Liss felkapta a kabátját és a kulcsát a pultról, megcsókolta Mrs. Lisst, azután kisétált az ajtón. Amikor elment, Ostin anyja felkiáltott: - Megfeledkeztem a sóról és a borsról! - Visszasietett a konyhába.

Ostin suttogva megszólalt. - Bárcsak én is veled mehetnék a börtönbe!

- Annak én is örülnék.

- Izgulsz, hogy viszontlátod?

- Igen. - Kortyoltam egyet a gyümölcsléből.

Mrs. Liss visszatért. - Tessék, drágaságom! - Megsózta és megborsozta nekem a tojást, bár én nem is kértem.

- Mit gondolsz, Michael? Felkészültél rá, hogy ma iskolába menj?

- Még nem - feleltem. - Lloyd hadnagy tíz órakor értem jön. Az őrsre megyünk, hogy beszéljek a férfivel, akit őrizetbe vettek.

Az asszony a homlokát ráncolta. - Tényleg? Nem is tudtam. Szeretnéd, hogy elkísérjelek?

- Nem szükséges.

- Ruhákkal hogy állsz? Nem kellene kimosnom néhány darabot?

- Most még el vagyok látva, m Igazság szerint három napja ugyanazt a ruhát hordtam.

- Nos, ha bármire szükséged van, csak szólj! Én leszek a mamád, amíg a saját mamád haza nem tér.

- Köszönöm - mondtam. Hálás voltam azért, ahogyan ezt mondta.

Ostin befejezte a reggelijét, majd felnyalábolta a hátizsákját. - Most már nekem is mennem kell. - Az ajtóhoz kísértem. - Sok szerencsét! - búcsúzott. - Ökölpacsi.

- Ökölpacsi - ismételtem utána. Összeütöttük az öklünket, azután Ostin elindult a folyosón.

- Köszönöm a reggelit, Mrs. Liss.

- Szívesen. Kérlek, szólj be hozzám, amikor visszaértél a rendőrségről!

- Persze. - Azzal már vissza is mentem a lakásunkba, lezuhanyoztam és felöltöztem. Végül eljött az ideje, hogy kisétáljak a parkolóba.

A járdaszegélyen ülve várakoztam, amikor Lloyd hadnagy megérkezett a járőrautóján. Lehúzta az ablakát.

- Jó reggelt, Michael!

A délelőtti nap magasan járt a hegyek fölött, és én mindkét kezemmel takartam a szemem a sugarak elől. - Üdv!

- Hogy vagy?

Megrándítottam a vállam. Tudtam jól, hogy csupán barátságos igyekszik lenni, de akkor is bugyuta kérdés volt.

- Voltam már jobban.

A hadnagy együtt érzőn bólintott. - Gyere! Ugorj be mellém, az első ülésre!

Beültem hát az autóba, becsatoltam a biztonsági övét, és elindultunk a városba.

Körülbelül húsz percig tartott az út. Borzasztóan tikkelt az arcom. Lloyd hadnagy egy szóval sem említette, de meggyőződésem, hogy nem kerülte el a figyelmét, mert újra megkérdezte, hogy tényleg akarom-e ezt a látogatást. Feltételezem, hogy kiskorút vinni a börtönbe meglehetősen szokatlan élmény, és valószínűleg már maga sem volt teljesen biztos a dolgában. Megnyugtattam, hogy szerintem ez a leghelyesebb, amit most tehetünk.

A börtönhöz érve át kellett mennem a hivatalos biztonsági ellenőrzéseken, fémérzékelőkön meg minden ilyesmi, azután követtem Lloyd hadnagyot egy hosszú folyosón, útközben elhaladva egy sor másik rendőrtiszt mellett. A folyosó végén két ajtó nyílt. A hadnagy a bal oldali ajtón keresztül egy elsötétített helyiségbe vezetett be. - Ez a megfigyelőszoba - magyarázta. - Innen felügyeljük, mi folyik a kihallgatások során a másik szobában.

Hatalmas, egyik oldaláról átlátható tükör fedte az egyik falat, és két monitort is láttam egy vezérlőhöz kötve. A fegyveres, Clyde egy széken ült az üveg túloldalán, kezét megbilincselték a háta mögött. A látványa hirtelen dühvel töltött el.

- Bemutatom neked Muir felügyelőt - mutatott Lloyd hadnagy a monitorok előtt ülő férfire. - Mindent rögzíteni fog.

Visszafordultam. - Rögzítik, ami odabenn történik?

- Minden szót - válaszolta.

Erre nem is gondoltam. Ilyen körülmények között nem beszélhettem szabadon.

Lloyd hadnagy a szemembe nézett. - Még mindig biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Egészen biztos - feleltem.

- Bátor fiatalember vagy - mondta elismerően. - Rendben. Stuartot megbilincseltük, de ha kicsit is veszélyben érzed magad, rögtön szólj! - Megveregette a fegyver övét. - Nálam van a sokkolóm.

Az enyém is - gondoltam magamban. - Készen állok.

Amint kifelé indultunk, elhaladtam a felvevő berendezés mellett, és észrevétlenül pulzáltam. Egyszerre minden képernyő elsötétült a helyiségben.

- Állj! - kiáltott fel Muir. - Teljes rövidzárlat.

Lloyd hadnagy csalódottan felnyögött. - A legrosszabbkor!

- Mintha hirtelen áramütést kaptunk volna, vagy ilyesmi - mondta Muir felügyelő, hasztalan kapcsolgatva a gombokat. A következő öt percben azon igyekezett, hogy helyreállítsa a rendszert.

Végül Lloyd hadnagy megkérdezte: - A telefon még működik?

- Igen.

- Akkor azt fogjuk használni. Habár rögzíteni nem tudjuk a beszélgetést, legalább hallani fogjuk, mi történik.

Kisétáltunk a folyosóra. Lloyd hadnagy egy kulccsal kinyitotta a kihallgatószoba ajtaját, és beléptünk. Négyszögletű helyiség volt, csupasz, fehér, betontéglából emelt falakkal. Clyde egy hosszú asztal túlsó végén ült.

Narancssárga rabruhát viselt, amelynek bal oldalán, a mellkasánál ott virított a fogoly neve, alatta pedig egy szám.

- Jó napot, Clyde! - üdvözölte Lloyd hadnagy.

Stuart egy pillantásra sem méltatta a hadnagyot, dühödt tekintete rám meredt.

- Bizonyára emlékszik, ki ez a fiú.

A fogoly nem felelt.

- Hadd frissítsem fel egy kicsit az emlékezetét! Ez itt Michael Vey. Annak az asszonynak a fia, akinek az elrablásában maga is közreműködött.

A férfi bosszúsan elhúzta a száját. - Tudom, ki ez.

- Nagyszerű! Ugyanis tartozik neki némi magyarázattal. Clyde oldalra fordult. - Nem tartozom neki semmivel.

Lloyd hadnagy fejét csóválva a fülembe súgta: - Ahogy megmondtam. Nem hajlandó együttműködni.

- Talán ha egyedül beszélhetnék vele.

A hadnagy egy pillanatig eltöprengett, azután így szólt: - Tartottam tőle, hogy végül ide fogunk kilyukadni. - Odasétált Stuarthoz. - Egyedül hagyom magával a fiút. Ne próbálkozzon semmi őrültséggel!

Clyde dühös arckifejezése váratlanul rémületbe csapott át. - Ne! Nem hagyhat egyedül vele. Jogaim vannak, tiltakozom a kegyetlen és embertelen bánásmód ellen. Jogaim vannak!

Lloyd úgy bámult a fogolyra, mintha az eszét vesztette volna. - Amint mondtam, egyedül hagyom magával Michaelt. De magán tartom a szemem az üvegen keresztül, ne forgasson a fejében semmit... - Lloyd hadnagy felém fordult, és a fejét csóválta. - Légy óvatos! - suttogta. - A fickó bolondabb, mint fák tövén a bolondgomba. Sok szerencsét!

Amikor az ajtó becsukódott, Clyde felemelte a fejét, és a tekintetünk találkozott.

- Hol van az anyám?

A férfi elhúzta a száját. Felálltam, és tettem felé néhány lépést. Tudtam jól, hogy a rendőrök hal gatóznak, ezért óvatosan megválogattam a szavaimat. - Talán szüksége van egy kis segítségre, ami felfrissíti az emlékeit?

- Tartsd távol magad tőlem, elektromos srác!

- Minek nevezett?

- Ismerem a fajtádat. Ragyogó szörnyszülöttek mind.

- A fajtám?

Bosszús arcot vágott. - Igen, a fajtád! - Abban a pillanatban figyeltem fel először a karján végigfutó forradásokra. Követte a pillantásomat, majd ismét a szemembe nézett. - Igen. Az egyik társad műve. Ti, Ragyogók, mind szörnyetegek vagytok!

- Hányán vagyunk?

- Túl sokan. Már egy is túlságosan sok közületek.

- Én csak azért tettem, amit tettem, mert maga fegyvert fogott az anyámra. Maga kényszerített rá.

- Mert engem is kényszerítettek.

- Magát ki kényszerítette?

Nem válaszolt.

- Tudja, innen is könnyedén elérem - fenyegetőztem. Nem volt igaz, de azt Clyde nem sejthette.

Vicsorogva bámult rám, azután mégis kibökte: - Hatch.

- Ki az a Hatch?

Megint nem felelt.

- A napszemüveges fickó?

Az nem napszemüveg. A lencsén keresztül látja a Ragyogókat. - Úgy ejtette ki az utolsó szót, mintha valami keserű volna a nyelvén.

- Mi az a... Ragyogó?

- Te is Ragyogó vagy.

- Ki volt vele az a másik két gyerek?

- Ragyogók. Zeusz és Nichelle.

- Azt láttam, hogy Zeusznak mi a specialitása. Mire képes Nichelle?

- A lány Hatch testőre, védi a Ragyogók ellen. - Arcán baljós vigyor villant fel. - Ó, imádni fogod. Hidd el! Nichelle a legaljasabb tagja az egész büdös, elvetemült bandának.

- Mióta tudnak rólam?

- Amióta megláttad a napvilágot. Csak hát nem találtak sehol. Téged és azt a másikat.

Kitaláltam, hogy Taylorról beszél. - Ő most hol van? Azt csak Hatch tudja megmondani neked.

- Hová hurcolták az anyámat?

- Mégis honnan tudhatnám? Engem sorsomra hagytak.

- Hová akarták vinni az anyámat?

- Sohasem fogod megtalálni - válaszolta sötét vigyorral. - Fogalmad sincs, mivel állsz szemben, szentjánosbogár. Magánrepülőgépeik és titkos bázisaik vannak szerte a világban. Anyád mostanra már bármelyikben lehet.

- Hatch hol tanyázik?

Clyde elfordította a fejét.

- Hatch hol tanyázik? - kérdeztem hangosabban. Dörzsölni kezdtem az asztalt. - Némi bátorítás hiányzik?

- Mégis mit akarsz csinálni? Megölsz? Nagy szívességet tennél. Egyébként is végeznek velem. Majd meglátod. Számukra mind feláldozhatok vagyunk. Még a Ragyogók is.

Eldöntöttem, hogy taktikát változtatok. - Ha meg tudom akadályozni Hatch...

Nevetve a szavamba vágott. - Azt hiszed, Hatch útjába állhatsz? Még az Amerikai Egyesült Államok tengerészgyalogsága sem tudta őt megfékezni.

- Ha mégis sikerül, be tudom bizonyítani, hogy magát csupán belekényszerítették ebbe a helyzetbe.

Segítsen nekem megtalálni az anyámat, és megígérem, hogy tanúskodom maga mellett, és kijuttatom innen. Clyde erre még harsányabban nevetett. - Azt hiszed, ki akarok menni közéjük? Itt nagyobb biztonságban vagyok.

Előrehajoltam, suttogva nekiszegeztem a kérdést: - Hatch az iskolában van, Pasadenában?

Leszegte a fejét.

- Hatch az iskolában van, Pasadenában? - ismételtem.

Nem nézett fel, úgy válaszolt. - Az nem iskola.

- Ott van most?

Rám emelte a tekintetét. - Hamarosan megtudod.

Még egy pillanatig az arcát fürkésztem, azután a tükör felé fordultam. - Végeztünk.

Amikor visszafordultam, Clyde mosolygott. - Tudod, Hatch már vár rád. Nagyon hosszú ideje vár. Meg akar szerezni.

Akkor feltárult az ajtó, és Lloyd hadnagy lépett be rajta. - Jól van, Clyde.

- Ugye tudják, ki ez a gyerek? - ordította Clyde. - Egy nyomorult Ragyogó. Több áram lakik benne, mint abban a sokkolóban, amelyik az övén fityeg! Meg is ölheti magát. Mindenkit megölnek. Átveszik az uralmat.

Lloydra néztem, aki lemondóan vállat vont.

- Fogja be! - mordult a hadnagy a fogolyra.

- Át akarják venni az uralmat az egész világ fölött!

- Tartsa meg a mondandóját a bírónak! - figyelmeztette Lloyd.

Miközben kifelé sétáltunk, Lloyd hadnagy a vállamra tette a kezét. - Sajnálom, kölyök. Ettől féltem. Amióta behoztuk, állandóan a világhatalomról meg mindenféle szentjánosbogarakról és Ragyogókról fecseg összevissza.

- A fejét csóválta. - Teljesen becsavarodott a fickó.

OSTIN AZ ISKOLÁBÓL egyenesen a lakásunkhoz jött. Éppen térden állva gyömöszöltem a ruháimat egy hátizsákba.

- Te meg mit művelsz?

- Pakolok. Pasadenában vannak.

- Clyde mondta neked?

- Úgy is fogalmazhatunk. A napszemüveges fickó neve dr. Hatch.

- Hatch?

- És igazad volt. Rajtunk kívül több elektromos gyerek létezik.

- A rendőrség is hallotta mindezt?

- Igen. De az a véleményük, hogy Clyde csak megkergült.

Ostin leült az ágyamra. - És most mi lesz?

- Pasadenába megyek.

- És azt miként képzeled? Hogyan jutunk oda?

- Rólad ki beszélt? - vágtam vissza.

- Nem mehetsz egyedül! Mi lesz, ha segítségre szorulsz?

- Ez nem egy videojáték, Ostin. Most valódi veszélyekkel állunk szemben. Ha valami rosszul sül el, nem nyomhatjuk meg egyszerűen az újraindítás gombot.

- Pontosan ezért kell veled tartanom. Mi haszna annak, ha itt gubbasztok a legjobb haverom nélkül?

Hálás pillantással jutalmaztam. - Kösz.

- Szóval... hogy jutunk oda?

- Jack segítségével.

Ostin szeme döbbenten elkerekedett. - Arról a Jackről beszélsz, aki téged is terrorizált?

- Igen. Tökéletesen megfelel. Saját kocsija van.

- Anyám semmiképpen nem fog elengedni, ha Jack ül a volán mögött.

- Anyád nem tudhat az egészről semmit.

- Igazad van. Mindenképpen totál kiakadna. - Töprengve lehajtotta a fejét. - Miből gondolod, hogy Jack hajlandó lesz sofőrködni?

- Tartozik nekem. - Összedörzsöltem a tenyeremet, és egyszerre hangosan pattogni kezdett két kezem között az elektromosság. - Azt hiszem, meg tudom győzni.

Taylor az ágyán ülve vacsorázott, amikor meghallotta, hogy kattan az ajtó zárja. A hangszóróban felharsant egy hang: - Beléphet.

Az ajtó kinyílt, és Tara lépett be rajta a cellába. Kedvesen mosolygott. - Akkor hát kaptál végre ennivalót?

Taylor felnézett. A hellyel szembeni mély bizalmatlansága ellenére is természetes barátságot érzett Tara iránt. - Aha. Mi ez a banánmánia? .

- A banánban sok a kálium. Jót tesz nekünk. - Hirtelen a fejét csóválta, és a mosolya felragyogott. - Őrületes, ugye? Most biztosan úgy érzed magad, mintha belezuhantál volna egy nyúlüregbe.

- Nyúlüregbe?

- Tudod, mint az Alice Csodaországban című könyvben. De most komolyan. Nem olyan szörnyű a helyzet, mint amilyennek gondolod.

- Elraboltak, gúzsba kötöttek, megkínzott egy eszement tiniboszorkány, végül bezártak egy cellába. És még azt mondod, hogy nem is olyan szörnyű a helyzet?

- Igazad van. Nichelle valóban rettenetes. - Kicsit hintázott a lábujjain. - Ha pedig a celláról van szó... ez csak ideiglenes megoldás. Amíg be nem látod, hogy tényleg nem akarnak ártani neked. Nagy tapasztalatuk van ebben.

- Az emberrablásban? - vágott vissza Taylor.

Tara a fejét rázta. - Figyelj ide, hugi! Én megértem, miért vagy így kiborulva. Őszintén. - Közelebb lépett, és leült az ágyra Taylor mellé. - És borzasztóan sajnálom, ha nem látszik rajtam mélyebb együttérzés, de annyira örülök, hogy végre te is itt vagy! A saját testvérem. Nagyon hosszú ideje vártam már erre a napra.

- Mióta tudod, hogy van egy ikertestvéred? - kérdezte Taylor.

- Kilenc éve. Amióta dr. Hatch rám talált. Megígérte nekem, hogy egy napon téged is felkutat. Es meg is tette.

- Én még azt sem tudtam, hogy egyáltalán él valahol egy testvérem.

- Az egész totál olyan, mint egy mese. Nem gondolod? Taylor félretolta a tálcáját. - Ne haragudj! Én csupán félek, és halvány fogalmam sincs, mit keresek ezen a helyen.

- Komolyan megértem, mit érzel - bizonygatta Tara. - De minden rendbejön. Bízz bennem! Csak azt akarják kideríteni, miért vagyunk olyan mások. A kutatás, amit rajtunk végeznek, egy napon milliók életét fogja megmenteni. És közben gondoskodnak rólunk. Méghozzá nagyon is jól! Saját szobaszolgálatunk van.

- Az mit jelent?

- Tudod, mint az előkelő szállodákban szokás. Tulajdonképpen bármit kérhetsz, megszerzik neked. Ruhákat, koncertjegyeket az első sorba, külön belépőt a kulisszák mögé, elektromos szerkentyűket, szinte bármit... az ésszerűség határain belül. Úgy értem, ha rendelnél magadnak egy különgépet, valószínűleg nemet mondanának.

De én egyszer kértem egy gyémántkarkötőt, és meg is kaptam.

- Miért vennék maguknak a fáradságot?

- Mert különlegesek vagyunk. A világon élő több milliárd ember közül mindössze tizenhét hozzánk hasonló gyerek él. Vagyis, most már csak tizenhármán vagyunk.

Taylor eltöprengett, vajon Tara mire célozhatott.

- Mintha csak királyi sarjak volnánk. Próbáld csak ki! Bármit kérhetsz.

- Jól van. Haza akarok menni.

Tara felsóhajtott. - Ezt leszámítva. Taylor, csak két hetet adj! Ha még akkor is boldogtalan vagy, egész biztosan elengednek.

Taylor meglepett pillantást vetett a testvérére. - Tényleg?

- Hát persze. Nekem nincs zár az ajtómon. Jövök-megyek, ahogy a kedvem tartja. Az a helyzet, hogy nekik is vigyázniuk kell az érdekeikre. Rengeteg pénzt fektettek ezekbe a kutatásokba, és most gyerekekkel dolgoznak. Óriási a kockázat. Ez érthető?

Taylor egy pillanatra leszegte a fejét. - Igen. Azt hiszem. De hát akkor miért raboltak el?

- Nem akartak elrabolni. Meghívást kaptál az Elgen Akadémiára, nem igaz? És minden igaz volt, amit akkor Megígértek: színvonalas oktatás, felvétel egymagad választotta főiskolára. Sőt, amikor betöltőd a tizenhatot, olyan autót kaphatsz, amilyet csak akarsz. Ferrari, Rollys-Royce, Maserati; a tiéd lehet. De az örökbe fogadó szüleid nem engedtek, ugye?

- Nem.

- Es nem is tudnak a képességeidről?

- Nem.

- Erről van szó. Sejtelmük sincs, milyen különleges lány vagy.

- Honnan tudsz minderről?

- A testvérem vagy. - Szeme könnybe lábadt a visszafojtott érzelmektől. - Nagyon hosszú, hosszú ideje vártam már rád.

Taylor kissé jobban érezte magát. - Szóval, te is... elektromos vagy?

Tara bólintott. - Hát persze.

- Neked mi a különleges adottságod?

- Ikrek vagyunk, így hát az adottságaink meglehetősen hasonlók. Csak az én képességeim egy kicsit kifinomultabbak. Évek óta csiszolgatom már itt őket. - Hátradőlt az ágyon. - Oké. Mutassak neked valamit?

- Persze.

- Jól van. Figyelj! - Tara behunyta a szemét.

Taylort váratlanul elárasztotta a boldogság hulláma.

Felszabadultan nevetett. - Ezt hogyan csináltad?

- Tök jó, ugye? Megtanultam, hogyan kell az agynak azt a részét stimulálni, amelyik a szerotonint termel. Az egyfajta boldogságszérum. Az ellenkezőjét is meg tudom csinálni, de nem hiszem, hogy azt ki szeretnéd próbálni.

- Mit értesz az „ellenkezője” alatt?

- El tudom érni, hogy negatív érzések töltsenek el. Harag vagy hihetetlen rettegés.

- Mekkora rettegés?

- Mint amikor fekete özvegyek mászkálnak összevissza a testeden.

Taylort rögtön kirázta a hideg.

- Ahogy mondtam. Erre az érzésre egész biztosan nem vagy kíváncsi.

- Nem. Erről tényleg szívesen lemondok - rázta Taylor a fejét.

- Te is meg fogod tanulni. Az akadémián fontos része az oktatásnak, hogy a tudósok segítségével kibontakoztassuk adottságainkat. Arra is rájöttek, hogy bizonyos ételek felerősítik a képességeinket.

- Mint például a banán? - kérdezte Taylor.

- Igen. Annyi banánturmixot ihatsz, amennyit csak akarsz! Ehetsz banános pitét, banánpudingot, és még sorolhatnám. Az ásványi anyagok is sokat segítenek. Naponta háromszor különleges étrend-kiegészítőket szedünk. És tartózkodunk a finomított cukortól. Egyszer egy teljes hónapig nem ittam egy korty üdítőt sem, és megdupláztam a hatósugaramat.

- A hatósugaradat?

- Ez csak egy szakkifejezés, amit az akadémián használnak. Gyorsan megtanulod. A hatósugár azt jelenti, milyen messzire tudod nyújtani az elektromos erőd. Az egyik itteni srácnak olyan hatalmas a hatósugara, hogy még a repülőket is eléri az égen.

- Mit csinál a repülőkkel? - csodálkozott Taylor.

Tara a fejét rázta. - Semmit - felelte kitérően.

- Szóval, tudsz az emberek fejében olvasni? - kérdezte Taylor.

Tara döbbent arcot vágott. - Nem. Te talán tudsz?

Testvére meglepetése kissé aggasztotta Taylort. - Nem. Csak arra gondoltam, ha már ilyen sok mindent tudsz, talán erre is képes vagy.

- Nem. Egyikünk sem tud mások gondolataiban olvasni. Szerintem dr. Hatch totál kiakadna, ha valakiről kiderülne, hogy képes ilyesmire. Úgy értem... Képzeld csak el, mit művelhetne másokkal!

Taylor megértőén bólintott. - Na és Nichelle?

Tara elhúzta a száját. - Egyikünk sem bírja elviselni.

Nichelle igazi bestia. Csak maradj dr. Hatch kegyeiben, és akkor biztosan nem merészkedik a közeledbe. Egyszer rajtam is kipróbálta a kisded játékait, és dr. Hatch szigorúan megbüntette.

- Miért nem tettél ellene valamit?

- Nem hatnak rá a képességeink. Nichelle olyan, mint egy vámpír. Kiszippantja az erőnket.

- Pontosan ezt mondta nekem is.

- Igen. Szerinte roppant szórakoztató. Pedig inkább szánalmas. Tudod, közöttünk nagy a hatalma, de odakinn a világban Nichelle egy senki. Mint ahogyan a kriptonit Supermannek halálos méreg, de te meg én ékszerként viselhetnénk a nyakunkban. Ha Nichelle kiteszi a lábát az utcára, ő is csak egy a sok siralmas gót csaj közül. De mindegy. Dr. Hatch engedélye nélkül nem használhatjuk a képességeinket. Szabályellenes. Egymás ellen pedig sohasem fordíthatjuk az erőnket.

A KP-k kivételével.

- Kik azok a KP-k?

- Hamarosan azt is megtudod.

- Mennyi lehet az idő?

- Tíz felé jár. Ideje lefeküdni. Jobb, ha most alaposan kipihened magad. Holnap sűrű napunk lesz.

- Mit fogunk csinálni?

Tara gyorsan felállt. - Nem akarom elrontani a meglepetést, de bízz bennem, imádni fogod! - Előrehajolva homlokon csókolta Taylort. - Aludj jól! Szép álmokat!

Remélem, megtalálnak az álommanók. - Azzal kisétált, és a cella ajtaja hangos kattanással becsukódott utána.

Taylor fáradtan dőlt hátra az ágyán, a videokamera fölötte villogó, vörös lámpájára meredt. Nem az álom-manók hiánya gyötörte.

Taylor csak azért tudta, hogy már felvirradt a reggel, mert a cella hangszóróján egy orrhang közölte, hogy ideje felkelni. Még mindig az ágyban feküdt, amikor kattant a zár, és Tara lépett be az ajtón. Két karja tele volt ruhákkal. - Ébresztő, álomszuszék!

Taylor lassan felült, és a szemét dörzsölgette. - Nem sokat aludtam múlt éjszaka.

- Később még lepihenhetsz egy kicsit, de most rengeteg mulatság vár ránk.

A ruhakupacot szépen letette Taylor ágyának végébe. - Szerencsére mindenből ugyanakkora méretet hordunk, így hát egyelőre kölcsön tudok adni neked néhány holmit.

Taylor végignézett a kezeslábasán. - Úgy érted, nem muszáj ezt a cuccot viselnem?

Tara döbbenten meredt a testvérére. - Most viccelsz, ugye?

Taylor vállat vont. - Nem is tudom.

- Hűha! Neked teljesen téves elképzeléseid vannak erről a helyről. Ez nem börtön. Ami rajtad van, az csak egy vizsgálati egyenruha. Mindannyian ezt viseltük érkezésünk napján, amíg az orvosok elvégezték a szükséges rutinvizsgálatokat. De az tegnap volt. Ma pedig már szerencsés napod lesz. Dr. Hatch utasításba adta, hogy vigyelek el vásárolni. Feltöltjük a ruhatáradat. Na és kitalálod, mi az úti célunk?

Taylor megint csak vállrándítással felelt.

- AMiracle Mile.

- Tessék?

- Rodeo Drive, Beverly Hills. Hallottad hírét? Ha olyan vagy, mint én... márpedig egészen olyan vagy... akkor remekül fogod érezni magad!

- Nekem nincs pénzem - tiltakozott Taylor.

Tara felnevetett. - Itt nincs szükséged pénzre. Rajta, öltözz fel gyorsan!

Taylor gondosan szemügyre vette a ruhákat, amelyeket Tara hozott. Egyik sem úgy nézett ki, mintha akár csak egyszer is viselték volna. - Nahát! Ezek nagyon drága márkák. - Felemelt egy farmernadrágot.

- Bármit megtarthatsz közülük. Úgyis bőven kapok még. Igazság szerint ma megkapsz mindent, amire szükséged lehet. - Tara kezébe vett egy blúzt. - Ezt egyszerűen imádom! Csodásán illik az én... a mi arcszínünkhöz. Tetszik?

- Igen.

- Próbáld fel!

A kamerákról tudomást sem véve Taylor kibújt a kezeslábasból, és felvette a blúzt.

- Szinte már nevetségesen gyönyörűen festesz - állapította meg. - Te vagy a leggyönyörűbb lány ezen a helyen.

- Hirtelen felnevetett. - Hoppá! Ez majdnem úgy hangzott, mintha magamnak hőkölnék. Nem igaz?

Taylor vidáman mosolygott. - Igen. Tényleg.

Miután Taylor felöltözött, a két lány elindult a cellából a lifthez. Tara mutatóujját az ujjlenyomat-érzékelőre fektette. A kijelző zöldre váltott, és a lift ajtaja halkan kinyílt.

- Útba ejtjük az étkezdét, és kifelé menet szerzünk magunknak egy kis reggelit - mondta Tara.

Megnyomta az első emelet gombját, mire két szintet emelkedtek. - Erre megyünk - mutatta az utat.

Az étkezde nem is annyira egy iskolai büféhez, mint inkább egy előkelő szálloda étterméhez hasonlított. Az ajtónál az étterem vezetője fogadta őket, egy alacsony, ezüstös hajú, olasz emberke, aki fekete szmokingban feszített. - Jó reggelt, hölgyeim! Ma reggel mindketten annyira bellissimák.

- Bizony ám! - örvendezett Tara. - Köszönjük, hogy megjegyezte.

- Köszönjük - tette hozzá Taylor is.

- Mi lesz a rendelés? Rákos szendvics buggyantott tojással és hollandi mártással, valamint banános-cukros-diós zabpehely a szakács mai ajánlata.

- Csak egy banánturmixot kérek - válaszolta Tara. - Borzasztóan sietünk.

- Azt hiszem, én is azt kérek - mondta Taylor.

- Akkor hát magukkal szeretnék vinni?

- Igen - bólogatott Tara. - És gyorsan.

- Igenis. Értettem. - A férfi beszaladt a konyhába, majd alig néhány perccel később egy pincér ki is hozta nekik a turmixot műanyag pohárban, kicsi ezüstkanállal. Tara mindkét poharat a kezébe fogta, és az egyiket átnyújtotta Taylornak. - Induljunk, hugi! Csak vesztegetjük a drága időnket idebenn.

- Hová megyünk?

- Már megmondtam. Vásárolni.

- Egyszerűen kiengednek?

- Na, mit szólsz?

Taylor körülnézett. - Senki sem fog itt tartóztatni?

- Miért is tennék?

- Dr. Hatch azt mondta...

- Ó! - vágott Tara a szavába. - Erről jut eszembe. Dr. Hatch kicsit később csatlakozik hozzánk. Említette, hogy van egy meglepetése a számodra. - Felhúzta a szemöldökét. - Most aztán van okod izgalomra! Parádésak a meglepetései. Dr. Hatch soha nem kicsinyes.

Taylor testvére nyomában elindult kifelé az ajtón. Napok óta most először látott napfényt. Ösztöne rögtön azt súgta, hogy meneküljön, de még mindig kerítés vette körül, és Tara boldogsága, biztatása is megnyugtatta kissé. Egy Rolls-Royce Phantom várakozott rájuk a járdaszegély mel ett. A sofőr az autó mellett állt, és kinyitotta nekik a kocsiajtót. - Jó reggelt, hölgyeim!

- Jó reggelt, Griff! - üdvözölte Tara.

- Jó reggelt! - ismételte Taylor is.

- Üdv az akadémián, Taylor! - köszöntötte a férfi. - Griffinnek hívnak. Ha bármit tehetek annak érdekében, hogy még kellemesebbé varázsoljam a napodat, csak szólj nyugodtan!

Taylor csodálkozott, hogy a sofőr tudja a nevét. A két lány bemászott a kocsi hátsó ülésére. Taylor még sohasem ült ilyen fényűző autóban. A belseje csupa bőr, üveg és fényesre polírozott fa volt. Egy üvegtábla választotta el őket a sofőrtől. Középen pedig egy telefont helyeztek el. Taylor szíve nagyot dobbant. - Felhívhatom a szüléimét?

Tara a fejét rázta. - Erre csakis dr. Hatch adhat engedélyt. De valószínűleg korai volna. Még túl sok lakik benned abból.

- Túl sok miből? - kérdezte Taylor.

Tara a létesítményen kívül elterülő világra mutatott. - Abból.

Mindössze huszonöt percig tartott az utazás, mire Pasadenából elérték Beverly Hills pálmákkal szegélyezett utcáit. Ragyogó nap volt, a járdákon nyüzsögtek a káprázatos, lenyűgöző tünemények és az egyszerű halandók, akik egyelőre csak vágytak ebbe a világba.

Griffin egy számukra fenntartott parkolóhelyen állította meg a Rollst a South Santa Monica Boulvardon, majd pár lépésnyi távolságból üzletről üzletre követte a két lányt.

- Miért jön mindenhová utánunk? - csodálkozott Taylor.

- Ugyan már! - intette le Tara. - Valakinek mégiscsak cipelnie kell a csomagjainkat.

A Rodeo Drive a Beverly Hills Hotelnél kezdődött, és csaknem másfél kilométerre nyúlt. Tara elmagyarázta, hogy a kerület három városrészt foglal magába, és száznál is több butiknak, szállodának és szépségszalonnak nyújt otthont. Minden említésre méltó divattervezőnek volt üzlete a környéken. Az első városrészben csupa olyan bolt mellett haladtak el, amelyet Taylor eddig csak hallomásból ismert: Lacoste, Juicy Couture, Chanel, Hugó Boss és Giorgio Armani.

Tara a Couture felé vonszolta Taylort. Magas, üvegfalú üzlet volt, kirakatában ékköves tréningruhát viselő próbababák pózoltak, vállukon a Couture márka koronájával díszített táskával. Tara a fürdőruhákat akarta megnézni, és gyorsan le is akasztott egy nyomott mintás virágos tankinit az egyik állványról.

- Ehhez mit szólsz?

Taylor az árcédulára pillantott. - Kétszázharminc dol ár egy fürdőruháért?

Tara vállat vont. - Tudom. Jó vásár, igaz?

Átkeltek a Brighton Wayen, majd folytatták útjukat a Rodeo Drive nyüzsgő sokaságában. Tara behúzta Taylort a Salvatore Ferragamóba, és ragaszkodott hozzá, hogy válasszon magának egy piros napszemüveget. Tara ugyanolyat vásárolt, csak éppen lilában.

Egy Dolce & Gabbana nevezetű bolt előtt Tara izgatottan felsikkantott. - Megérkezett az új kollekciójuk!

Menjünk be!

Egy asszony az üzlet ajtajának közelében mosolyogva üdvözölte a belépő lányokat. - Ketten vagytok! Vajon kettőtök közül melyik szépséges ifjú hölgy lehet Tara?

- Én vagyok - mutatkozott be Tara kis pukedlivel. - Ő itt az ikertestvérem, Taylor.

- Kétszeres gyönyörűség! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Taylor. Miben lehetünk a hölgyek szolgálatára?

- Azért jöttünk, hogy tetőtől talpig felöltöztessük Taylort - válaszolta Tara.

- Boldogan. - Az asszony csettintett egyet a levegőbe. - Marc, hozzon, legyen szíves, Tarának és Taylomak egy kis ásványvizet! - Behízelgő mosollyal fordult vissza a lányokhoz. - Erre fáradjatok, kérlek!

Taylor halkan Tara fülébe suttogott. - Ismer téged?

- Hát persze. Egyik legjobb vásárlója vagyok.

Az asszony az öltözőkhöz vezette őket, ahová a kiszolgáló személyzet egymás után hordta a szebbnél szebb ruhakölteményeket. A lányok ötezer dol árnál is többet költöttek, és az eladónők vidáman integetve búcsúztak, amikor végül kisétáltak az ajtón, megrakott táskákkal, amelyeket rögtön a türelmesen várakozó Grifíin kezébe nyomtak.

Taylor egész délelőtt Tara nyomában baktatott, miközben végigjárták nővére kedvenc üzleteit: a Bebét, a Guccit és a Chanelt. Habár a koruk pontosan megegyezett, Taylor mégis azon a véleményen volt, hogy Tara nem tizenöt éves kislány módjára viselkedik, hanem sokkal inkább úgy, mint egy huszonegy éves. Remekül tájékozódott az üzletekben, és ha valahol még nem ismerték, csak meg kellett említenie, hogy az Elgen Akadémiáról érkeztek, és az eladók máris kezüket-lábukat törve siettek a segítségükre.

Tara unszolására Taylor is vásárolt magának kilenc farmernadrágot, hat szoknyát, négy pár cipőt, nyolc felsőt, két bőrkabátot és három szatyornyi kiegészítőt. A móka kedvéért Tara is kiválasztott három ugyanolyan öltözéket.

Taylort erősen nyugtalanította a hatalmas pénzösszeg, amelyet költöttek. Egyszer engedély nélkül használta édesanyja hitelkártyáját, hogy letöltsön egy új zenealbumot. Egy hét szobafogságot kapott. - Kinek a bankkártyáját használjuk? - kérdezte Taylor.

Tara a magasba emelte a kártyát. - American Express Black. Az enyém. Csak először engedélyt kell kérnem a költekezésre. De még sohasem utasítottak vissza. Szerintem körülbelül kétszázezer dolláros limit lehet rajta.

Taylomak még a szája is tátva maradt. - Most csak viccelsz.

- Eszem ágában sincs. Össze sem hasonlítható a Preston Streettel, ugye?

Taylor döbbenten bámult rá. - Honnan tudod, hol lakom?

- Természetesen megkérdeztem. - Tara elmosolyodott. - Egyszerűen fel sem tudod fogni, mennyire örülök, hogy végre itt vagy! A hazatérésed a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem.

Ahogyan Tara a hazatérés szót ejtette, megrémítette Taylort. Nem igazán tudta, miként reagáljon Tara lelkesedésére. Végül csupán így felelt: - Köszönöm.

Pár perccel később Taylor éppen egy gyémánt nyakéket csodált a Tiffany & Company kirakatában, amikor Tara megjegyezte: - Dr. Hatch azt mondta, hogy ékszert ne vegyünk.

- Csak nézelődtem.

- Semmi gond - vont vállat Tara. - Egyébként is hamarosan itt lesz. Egy óra körül akar találkozni velünk. Ami - az órájára pillantott - még majdnem félóra. Tartsunk egy kis pihenőt?

Taylor bólintott.

- Szuper. Mutatni szeretnék neked valamit. - Tara a Via Rodeóra vezette testvérét, ahol önfeledten sétálgattak a macskaköves utakon, megállva időnként egy-egy szökőkútnál, kovácsoltvas lámpánál vagy boltívnél. Griffin továbbra is mindenhová követte őket, de távolságot tartott.

- Gyönyörű ez a hely - álmélkodott Taylor.

- Európai - magyarázta Tara. - Láttad már valaha az igazit? Európát?

- Még nem. Talán majd egyszer. - Taylor szülei megígérték, hogy elviszik lányukat egy európai körútra a középiskolai érettségit követő nyáron. Egy ilyen kalandra még utazási irodában dolgozó édesanyja árkedvezményei mellett is sokat kel ett összegyűjteniük.

Ahogy szüleire gondolt, fájdalmasan összeszorult Taylor szíve.

Tara megérintette a vállát. - Nem? Egy szép napon biztosan eljutsz oda. Meglátod, imádni fogod a nyaralásainkat. - Elsétáltak egy turistacsoport mellett, akik egy szökőkút előtt pózoltak, majd átvágtak az utcán a Beverly Wilshire irányába.

- Jól érzed magad?

Taylor bólintott, bár továbbra is borzasztóan félt.

- Én mondtam, hogy tetszeni fog. Csak egy dolog miatt vagyok csalódott. Többnyire össze szoktam futni néhány hírességgel. De hát nem kaphat meg mindent az ember. - Mielőtt Taylor válaszolhatott volna, Tara fel is tette a következő kérdést: - Megéheztél?

Taylor úgy számította, hogy végül több mint tízezer dollárt költöttek ruhákra. - Biztos vagy benne, hogy tényleg nem kerülünk bajba a túlzott költekezés miatt?

- Legfeljebb akkor kerülhetünk bajba, ha nem költünk eleget. Elvégre ez a dolgunk.

- Képtelen vagyok elhinni - sóhajtotta Taylor teljesen összezavarodva.

- Hidd csak el! Mindig így van. Dr. Hatch folyton azt mondogatja, hogy egy különleges embernek különleges holmikra van szüksége. - Hirtelen felragyogott az arca. - Ugye szereted a sushit?

- Nem igazán tudom. Még sohasem kóstoltam. De mindig is ki akartam próbálni.

- Mutatok neked egy remek helyet.

Pár utcát kellett csupán sétálniuk egy japán étteremhez. Urasawa volt a neve. Az előtere zsúfolásig megtelt várakozó vendégekkel, de Tara erőszakosan utat tört magának a tömegben a hostess asztalához, ami Taylort rettenetesen zavarba ejtette.

- Három személyre kérek egy asztalt - közölte Tara.

A középkorú japán nő egykedvűen nézett a lányra. - Foglaltak asztalt?

- Nem - jelentette ki Tara magabiztosan. - Az Elgen Akadémiáról jöttünk.

A nő kecsesen meghajolt. - Bocsánatot kérek; gomen nasai . Erre parancsoljanak! - Halkan súgott valamit egy közeli pincérnő fülébe, fogta az étlapokat, majd azonnal odakísérte Tarát és Taylort egy asztalhoz, az étterem hátsó részében. - Ezt az asztalt a hírességek számára tartjuk fenn - magyarázta az asszony. - Üdvözöljük önöket az Urasawában!

Amint leültek, egy kimonóba öltözött pincérnő hozott nekik egy tányér gyozát .

- Ez bámulatos! - lelkendezett Taylor. - El sem hiszem, hogy csak úgy beengedtek minket.

Tara az étlapot tanulmányozta. - Persze, hogy beengedtek.

Taylor a harmadik, üres székre pillantott. - Griffin is velünk ebédel?

Tara felhúzta az orrát. - Dehogy. Miért ebédelne velünk?

- Akkor meg kié a harmadik szék?

- Remélhetőleg az enyém - válaszolta dr. Hatch, aki az asztaluk mellett állt. Laza öltözéket viselt, világos színű hosszúnadrágot és pólóinget.

Tara mosolyogva üdvözölte. - Helló, dr. Hatch!

Taylornak borsózni kezdett a háta a férfit látva, de ő is az arcára erőltetett egy mosolyt.

- Csatlakozhatok? - kérdezte dr. Hatch.

- Hát persze! - felelte Tara.

Kihúzta a szabad széket, és leült. - Nos, hogy megy a shoppingolás? Jól szórakoztok?

- Eddig talán úgy tízezer dollárt költhettünk - közölte Tara.

- Csak tízet? - csodálkozott Hatch. - Ugyan már, lányok! Kicsit össze kell kapnotok magatokat. Úgy vásároljatok, mint aki tényleg komolyan veszi a pénzköltést!

Taylor döbbent tekintetet meresztett a férfire. Dr. Hatch kezébe vette az evőpálcikáját, majd kiszolgálta magát egy ínycsiklandó tésztabatyuval. - Hmm - mormolta. - Mennyei!

A pincérnő visszatért, kezében egy sushival, tempurával és yakinikuval megrakott tállal. Mély meghajlással köszöntötte a férfit. - Dr. Hatch, youkoso .

- Domo arigato gozaimasu .

Tara és dr. Hatch jóízűen nekilátott az ételnek, Taylor azonban továbbra is az evőpálcikával játszadozott.

- Mesés ez a sushi - áradozott Tara. - Bár nem annyira, mint abban a tokiói étteremben, ahol tavaly nyáron ettünk... De azért nagyon finom.

- Kyubei - mondta Hatch. - Csodálatos étterem. Az egyik utolsó olyan hely a világon, ahol még gömbhalat is felszolgálnak.

- Voltál Tokióban? - kérdezte Taylor a testvérét.

- Ó, igen. Bejáljuk az egész világot. Tavaly a család ázsiai körutat tett, megfordultunk Japanban, Beijingben, Hongkongban és Tajvanon is.

- Mindig szerettem volna utazgatni - vallotta be Taylor.

Dr. Hatch udvariasan átnyújtott neki egy villát. - Az evőpálcikával többnyire csak baja van az embernek. Kérlek, láss hozzá! Az unagi különösen ízletes.

Taylor a villájára szúrt egy darabkát. - Ez mi?

- Angolna - válaszolta Tara. - A kedvencem.

Taylor evett egy apró falatot a halból, Tara és Hatch várakozásteljes tekintetétől kísérve. - Hogy ízlik? - érdeklődött a férfi.

- Borzalmasan néz ki, de egészen finom.

Hatch elmosolyodott. - A látszat néha bizony csal - jegyezte meg.

Taylor érezte, hogy valójában nem az ételről beszél.

- Fogadni merek, hogy Idahóban sohasem ettél ilyen jó sushit - mondta Tara.

- Egyáltalán nem ettem. A sushi kissé drága mulatság.

- Milyen kár - húzta el Tara a száját.

- Nem nagy ügy - védekezett Taylor, - Hiszen csak egy ételről van szó.

- Taylomak igaza van - vágott közbe Hatch. - A sushi csupán egy étel. Különben is, a nélkülözés már a múlté. - Kedvesen Taylorra mosolygott. - Mostantól kezdve olyan élményekben lesz részed, amelyekről eddig pusztán csak álmodtál. Olyan helyekre utazhatsz, ahol legfeljebb képzeletben jártál: Balira, Nepálba, Moszkvába, Párizsba, Rómába. És ez még csak a kezdet! Egyik tanulónk ebben a pillanatban Londonból egyenesen Dubai felé tart. Hatalmas, új világ tárul fel előtted, Taylor. Tele végtelen lehetőségekkel.

Lelkesen mutogatott a pálcikájával. - Gondolj bele! Minden reggel emberek milliárdjai ébrednek kétségbeejtő, keserves életre. Néhányan közülük csak annyit remélnek, hogy túlélik az újabb, nyomorúságos napot. Akiknek pedig elegendő élelem jut az asztalra, abban reménykednek, hogy végül mégis lesz némi értelme az életüknek, álmaik és létük nem pereg le nyomtalanul az idő homokjával. Te azonban nem tartozol közéjük. Már nem. A munka, amelyet az akadémián végzünk, amit te kiválasztottként teszel, kiállja az idő próbáját. Egy napon az emberek könyveket fognak olvasni rólad. Úgy fognak emlegetni, mint a régi idők pionírjait és felfedezőit a mostani iskolai tankönyvekben. Te vagy Kolombusz Kristóf, Marco Polo és Neil Armstrong; mind egy személyben.

- Miért emlegetnének engem az emberek? - kérdezte Taylor értetlenül.

- Mert pionír vagy a szó nagyon is valódi értelmében. A következő csodálatos faj prototípusa vagy. Egy napon olyan híres leszel, hogy azt most el sem tudod képzelni.

Taylor hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Mindig is vágyott rá, hogy egyszer híres legyen.

Fél óra elteltével Hatch így szólt: - Nos, lányok, befejeztétek már az evést? Tartogatok egy kis meglepetést Taylor számára.

Tara elmosolyodott. - Szerencsés vagy! Dr. Hatch meglepetései mindig csodásak.

- Felkészültél? - kérdezte a férfi.

- Azt hiszem - felelte Taylor.

Hatch felállt, és a magasba emelte a kezét. A pincérnő azon nyomban odasietett. – Hai [igen (japán)] uram.

- Írja, kérem, a számlánkhoz, harminc százalékos borravalóval.

- Igen, uram. Köszönjük, uram.

Kisétáltak az étteremből. Egy fekete, sötétített ablaküvegű Cadillac Escalade várakozott odakinn a járda mellett. Két fekete öltönyös férfi állt az autó mellett, akik fülhallgatót és pilóta napszemüveget viseltek. Hatch intett nekik. - Gyalog megyünk. Mindössze pár utcányira van innen.

- Mi van pár utcányira? - értetlenkedett Taylor.

- Hallottál valaha Harry Winstonról? - kérdezte Hatch.

- Harry Winstonról? Az ékszerészről?

- Pontosan - felelte a férfi elismerően. - Honnan ismered Harry Winstont?

- Egy dalban szerepel a neve. Diamonds Are a Girl’s Best Friend. Azt éneklik benne, hogy „mesélj nekem, Harry Winston!”

Dr. Hatch felnevetett. - Bravó! Nagyszerű, Taylor. Pedig túl fiatal vagy ahhoz, hogy ismerhesd ezt a dalt.

- Anyukám nagyon szerette. Úgy értem, még most is szereti. - Zavarta, hogy múlt időben beszélt az édesanyjáról.

Hatch bólintott. - Tudtad, hogy Harry Winston egyszer megszerezte, azután továbbadta a világtörténelem leghíresebb drágakövét? Hope-gyémánt a neve, több mint negyvenöt karátos. Ma Washingtonban látható, a Smithsonian Intézet gyűjteményében. Számomra az a legbámulatosabb a történetben, hogy ez az ember nemcsak megkaparintott egy olyan ékszert, amelyet maga XIV. Lajos viselt, hanem még ahhoz is volt mersze, hogy tovább csiszolja. Elég bátorsága volt, hogy javítson rajta. így teremt az ember történelmet. Levágja a durva éleket. - Egyszer csak felnézett. - Meg is érkeztünk - jelentette be.

Az üzlet sima, szürke kőből épült. Az elején egyszerű bronztábla hirdette: HW, alatta pedig HARRY WINSTON.

Egy férfi nyitott ajtót nekik. - Üdvözlöm, dr. Hatch! Hatch előreengedte a lányokat. - Hölgyeim! Csak önök után.

Taylor még sohasem járt ilyen előkelő, fényűző üzletben. A padlót pazar, csokoládébarna szőnyeg borította, a falak sötét, mahagóni árnyalatban pompáztak. Az ablaktalan helyiségben hűvös volt a levegő, és csupán óriási fali lámpák világították meg. A hangulat méltóságteljes és békés volt, mintha egy múzeumba vagy könyvtárba léptek volna be.

- Ez a legcsodálatosabb ékszerek lelőhelye. Idejönnek vásárolni a sztárok is, amikor az Oscar-díjak átadására készülnek - magyarázta Tara.

- És te - fordult Hatch Taylor felé - szintén sztár vagy. A tágas helyiségben egy ezüstös hajú, idős úriember sietett üdvözlésükre. - 0, dr. Hatch! - mondta erős francia akcentussal. - Rendkívül örvendek, hogy újra láthatom. Már itt is vannak az ön által kért nyakékek.

- Köszönöm. Tara, szeretnék most egy kis időt Taylorral tölteni. Addig menj és keress magadnak egy szép fülbevalót!

- Igenis, uram.

- Erre parancsolj, Taylor! - mondta Hatch.

Az ékszerész egy kicsiny különszobába vezette őket. A helyiség közepét egy kör alakú, fényesre polírozott márványasztal foglalta el, amelyen egy tükör és egy nagyító feküdt. - Hozzak be talán egy előzetes válogatást az ékszerekből?

- Legyen szíves! - válaszolta Hatch, utánozva a francia férfi udvarias hanghordozását, és vidáman Taylorra kacsintott. A férfi tisztelettel bólintott, majd elhagyta a szobát.

Egy pillanattal később három dobozzal tért vissza. Ünnepélyesen az asztalra fektette őket Taylor elé, és szép sorjában kinyitotta a fedelüket. - Szeretném bemutatni klasszikus kol ekciónk pár csodálatos darabját. Először is: a Hurok Nyakék. - Felemelte, hogy Taylor közelebbről is szemügyre vehesse. - Ez az elegáns darab háromszázötvennyolc briliánsból áll. Makulátlan ékszer.

- Gyönyörű szép - ámuldozott Taylor.

- Szeretnéd felpróbálni? - kérdezte Hatch.

- Tényleg szabad? Nagyon szeretném! - Taylor felemelte haját a tarkójáról, hogy az ékszerész a nyakára tehesse az ékszert. Becsatolta, majd egy kis ovális tükröt csúsztatott feléje az asztalon, hogy Taylor megcsodálhassa magát.

A nyakék súlyosan és hűvösen pihent a nyakán. Minden egyes drágaköve úgy szikrázott, mintha kiállítási darab volna egy ritka gyűjteményben.

- Nahát... - Megérintette az ékszert. El sem hitte, hogy valóban viseli.

- Mutassa meg neki a következőt! - kérte Hatch.

- A következőt? - csodálkozott Taylor.

Az idős férfi bólintott, és közben lekapcsolta Taylor nyakából az ékszert. - Természetesen. A Gyermekkoszorú Nyakék száztizenhét briliánsból és marquise csiszolású gyémántból áll, összesen huszonöt karót értékben.

A medált platina foglalat ékesíti. - Ez a nyakék rövidebb és vastagabb is volt az előbbinél, a gyémántok bonyolult, fagyöngyöket mintázó láncszemekben sorakoztak egymás mellett.

- Tetszik? - kérdezte Hatch.

- Nagyon szép - felelte Taylor.

- És most következzék, amit utoljára tartogattam! Éjszakai Ragyogás. Hatvan briliáns és körtecsiszolású gyémánt alkotja, összesen tizenhárom karát értékben, platina foglalattal.

Taylomak még a lélegzete is elakadt, amikor megpillantotta. A szikrázó gyémántok finoman megmunkált platinaláncon függtek, a különféle csiszolású drágakövek lenyűgöző mintát alkotva sorakoztak egymás mellett.

Hatch kíváncsian fordult Taylor felé. - Melyik tetszik legjobban?

Taylor önkéntelenül is elmosolyodott. - Ez itt. Egyértelmű. - Finoman megérintette a nyakéket.

Az ékszerész elégedetten bólogatott. - Gyönyörű darab - dicsérte az ékszert.

- A hölgy szeretné felpróbálni, kérem - mondta Hatch.

Az idős férfi kiemelte a nyakéket a dobozából, és átadta Hatch kezébe, aki azután óvatosan Taylor nyakába akasztotta. A fehér gyémántok úgy csillogtak napbarnított bőrén, mintha élnének. Taylor még soha életében nem látott ehhez fogható szépséget. Hirtelen eszébe jutott, hogy vajon mit szólnának a barátai, ha most látnák. Öröm helyett azonban szomorúság töltötte el erre a gondolatra. Hiányoztak a barátai, a családja, és egyszerre bűntudatot érzett, amiért jól érzi magát.

- Nos, mi a véleményed? - szakította félbe Hatch a gondolatait.

- Még sohasem láttam ilyen szépet.

- Mennyibe kerül ez a kis csecsebecse? - kérdezte a férfi.

- Egy pillanat, uram. - Az ékszerész megfordította az árcédulát. - Ennek a szépséges darabnak az ára százhatvannyolc lesz.

- Százhatvannyolc dollár? - csodálkozott Taylor.

Az ékszerész kis híján gutaütést kapott.

- Dehogy - nevetett Hatch. - Százhatvannyolcezer dollár.

Taylor erre borzalmasan zavarba jött. - Mintha egy egész házat viselnék a nyakamon.

- Szerencsére nem annyira nehéz - mosolygott Hatch. - De tetszik?

- Hát persze. Hihetetlenül gyönyörű.

- Remek. Akkor a tiéd.

Taylor ámultán kapta fel a fejét. - Tessék?

- Ez a mi kis ajándékunk neked. A hazatérésedre.

Taylor szóhoz sem jutott a döbbenettől. - Most tréfál velem.

Hatch a lány karjára tette a kezét, meztelen bőrét érintve. - Sohasem tréfálnék egy ilyen fontos dologgal kapcsolatban. Borzasztóan örülünk, hogy végre hazatértél hozzánk.

Miközben Hatch beszélt, gondolatai elárasztották Taylor elméjét. Hideg borzongás futott végig a lány hátán, a mélységes sötét gondolatok olyan borzalommal töltötték el a lelkét, hogy hirtelen rosszullét fogta el. Megborzongott, és elhúzódott a férfitől.

Hatch behatóan fürkészte az arcát. - Jól érzed magad?

Taylor nagyot nyelt. - Sajnálom. Azt hiszem, még nem szoktam hozzá a sushihoz.

A férfi bólintott. - Hát persze. Kell némi idő, hogy az ember értékelni tudja az ízét.

- Kívánják, hogy becsomagoljam a nyakéket, vagy inkább viselni szeretné a hölgy? - kérdezte az ékszerész.

Hatch a lányra pillantott. - Taylor?

Taylor lecsatolta az ékszert a nyakáról. - Igazán nem akarok hálátlannak tűnni. De már így is rengeteget kaptam. Nem vagyok hozzászokva ehhez a fényűzéshez.

- Értem. - Hatch az idős férfihez fordult, és visszaadta neki a nyakéket. - Ezt tegye félre, kérem! Az ifjú hölgy még gondolkodni kíván rajta.

- Igen, uram - mondta az ékszerész, nyilvánvaló csalódással a hangjában. Gondosan visszatette az ékszert a tokjába.

- Most már visszamehetünk? - kérdezte Taylor.

- Természetesen. A Rollsszal jöttetek?

- Igen - felelte.

Hatch elővette a telefonját, és megnyomott rajta egy gombot. - Vegyen fel minket a Harry Winston előtt! - Azzal visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe. - Gyere, Tara!

Tara levette a gyöngyös fülbevalót, amelyet éppen próbált, és bocsánatkérően visszaadta az eladónőnek. - Sajnálom. Kifutottunk az időből.

Azután hármasban kisétáltak az üzletből, ahol a Rol s már várt rájuk. A fekete Escalade mögötte állt. Griffin kinyitotta az ajtót, és Taylor szállt be először. Hatch mel é telepedett, Tara pedig előre ült, a sofőr mellé.

Hatch így szólt a lányhoz: - Tudod, Taylor, családunk minden tagja nagyon izgatott, hogy végre találkozhat veled.

Taylor hatalmasat nyelt, majd kényszerítette magát, hogy válaszoljon. - Én is várom, hogy megismerjem őket.

- Reméltem, hogy ezt fogod mondani, mert megkértem a szakácsunkat, hogy különleges vacsorát készítsen a tiszteletedre. A kedvencem kerül az asztalra: bélszín Wellington-módra. Bízom benne, hogy a gyomrod jobban bírja a marhát, mint a sushit.

- Pizzán és hamburgeren nőttem fel. Attól tartok, hogy csupán egy átlagos kamaszlány vagyok.

Hatch a homlokát ráncolta. - Nem, Taylor. A legkevésbé sem vagy átlagos. - Egyszer csak felderült az arca. - De sose aggódj! Nálunk sincs minden kristályból és porcelánból. Mi is eszünk pizzát és hamburgert. Bár a mai este nagyon különleges alkalom, amely különleges menüt kíván. - Mosolyogva hátradőlt. - Az elveszett leány hazatért.

Jack körülbelül tizenkét utcányira lakott tőlünk, egy meglehetősen szegényes környéken. Az iskolai nyilvántartásban akadtam a címére, és rögtön elindultam, hogy felkeressem.

Jack otthona egy rövid zsákutca végén állt, amely a Leslie Street nevet viselte. Ősrégi kockaépület volt, horpadt alumínium burkolattal és kifakult vászon napellenzővel. Az elülső ablak be volt törve, a lyukat vastag kartonpapír fedte, amelyet ragasztószalag tartott a helyén. A kertet belepték a burjánzó gyomnövények és tűztövis bokrok. Legalább hat autó parkolt a ház körül, némelyikük a füvön vagy éppen az úton állt. Legtöbbjüknek lapos volt a kereke, rozsdás a kasznija, és csupán egy-kettő tűnt valóban működőképesnek.

Megmásztam a három lépcsőfokot, amely a műfűvel borított verandára vezetett. A csengőt megsárgult ragasztócsík fedte, és valaki filctol al a következő üzenetet írta ró: ROSSZ. Kinyitottam a rozsdás szúnyoghálót, és bekopogtam a mögötte rejlő bejáraton. Egy-két perc elteltével maga Jack nyitott ajtót. Levágott ujjú pólót viselt, szabadon hagyva izmos vállát és karját, a tetoválással együtt. Kényszerítettem magam, hogy ne pislogjak.

- Mit akarsz? - kérdezte.

- Beszélnem kell veled.

- Csupa fül vagyok Jack háta mögött teljes hangerővel bömbölt a televízió, és eszembe jutott, hogy talán más is tartózkodik odabenn a házban. - Nem itt. Félreesőbb helyen kel beszélnünk, ahol nem hall senki.

- Miért?

- Csak mert kell.

Egy pillanatig némán bámult az arcomba, azután kilépett a verandára, becsukva maga mögött az ajtót. - Hajrá! Az öregem nem hallja meg, amit beszélünk.

- Szükségem van egy fuvarra.

- Most már sofőrnek nézel?

- Pasadenába.

Erre még kétségbeesettebb arcot vágott. - Az tök véletlenül nem Kaliforniában van?

- De igen.

- Hé, haver! Mi ez az egész? Próbára akarsz tenni? Elmentem Dallstromhoz, ahogy akartad. Nem hagyom, hogy tovább terrorizálj. Elmegyek a tanárokhoz, és szépen elmesélem nekik, mit műveltél.

- Nyugi! - mondtam. - Eszemben sincs terrorizálni téged. De csakis hozzád fordulhatok az üggyel.

- Miért nem az öregedet zaklatod?

- Nekem nincs apám.

- Akkor anyádat?

- Nem nézel híreket?

- Nem.

- Anyámat elrabolták. Biztos vagyok benne, hogy Pasadenában őrzik. És szükségem van valakire, aki elvisz oda.

- Miért nem szólsz a zsaruknak?

- Bonyolult a dolog. Ők nem segíthetnek.

- Haver, nem vagyok hajlandó egészen Kaliforniáig vezetni.

Akkor a zsebembe nyúltam, és elővettem egy köteg bankjegyet, amelyet anyám gondosan elrejtett tartalékaiból vettem el. - Figyelj ide! Nem kérem ingyen. Háromszáz dollárt fizetek neked. Ennyi az összes pénzem.

Jack mohó tekintettel mustrálta a pénzt. Láttam rajta, hogy megingott. - Honnan szedsz te ennyi lóvét?

- Ez anyám vésztartaléka.

- Háromszáz dollárt mondtál? Mikor akarsz indulni?

- Amint lehetséges.

- Csak mi ketten?

- És a haverom, Ostin.

- Mi volna, ha én is hoznék valakit? Segíthetne a vezetésben.

- Ki?

- Wade.

Wade-et még Mitchellnél is jobban gyűlöltem, de ha így hamarabb juthattam Kaliforniába, hát hajlandó voltam elviselni. - Rendben.

- Mihez kezdünk, amikor odaértünk?

- Egyszerűen kiraksz minket, és azzal kész. Vége.

- Nem is kell visszahoznom titeket?

- Nem. Fogalmam sincs, meddig leszünk ott.

Jack a kocsijára pillantott, a felújított, 1980-as Chevrolet Camaróra, amelynek tengerészkék karosszériáját sárga csík díszítette, akár egy versenyautónak. - És már ma indulni szeretnél. Ugye?

- Amint lehet. Csak fel kell vennem pár holmit a lakásunkból. És persze Ostint is.

Jack töprengve vakargatta a hasát, majd lassan kifújta tüdejéből a levegőt. - Jól van. Hívom Wade-et. Merrefelé laktok?

- Nem messze innen. A 7-Eleven üzlet mellett, a Keleti Tizenharmadik utcán. Találkozzunk egy órán belül az áruház parkolójában! Megegyeztünk? - Kezet nyújtottam neki, de Jack csak rémülten bámult rá.

- Nem foglak megrázni.

Jack erre megnyugodott, és kezet ráztunk. - Megegyeztünk.

Gyors léptekkel hazasiettem, majd bekopogtam Ostin ajtaján. - Egy óra múlva indulunk.

Olyan ábrázattal meredt rám, mintha legalábbis kínaiul beszéltem volna. - Indulunk? Hová?

- Kaliforniába. Vagy azt hitted, nem gondolom komolyan?

- Jackkel?

Bólintottam. - Igen. - Szándékosan nem említettem, hogy Wade is velünk utazik. Ostin máris éppen elég aggodalmas képet vágott, nem volt szükséges tudnia, hogy hamarosan össze lesz zárva esküdt ellenségével egy kocsiban.

Hátrapillantott a válla fölött. - Haver, anyám totál ki lesz akadva rám. Ötvenéves koromig szobafogságra fog ítélni.

- És mégis mitől fosztana meg a szobafogsággal? - kérdeztem. - A leckeírástól vagy a sztepptánctól? - Mindketten pontosan tudtuk, hogy Ostin egyébként is a szobájában kuksolva töltötte ideje legjavát.

- Attól, hogy veled lóghassak.

- Értem - bólintottam. - Hát, tudod, azt kívánom, bárcsak itt volna az anyám, hogy szobafogságra ítéljen. Mint már említettem, neked nem kell velem tartanod.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem megyek - méltatlankodott Ostin. - Csak hadd szedjek össze néhány holmit! Mindjárt jövök.

Körülbelül tíz perccel később Ostin kopogtatott a lakásunk ajtaján, azután be is lépett. Hátizsákját telepakolta mindenféle hulladék műkajával, chipsszel és sajtos tal érral.

- Anyádnak mit mondtál?

- Hogy nálad leszek.

- Totál szét fogja aggódni magát - morfondíroztam. - Talán még a rendőröket is értesíti.

- Nekem is eszembe jutott. Kiragasztottam egy cédulát az ajtótokra. Az áll rajta, hogy a Nemzetközi Képregény Fesztiválra mentem veled és a nagybátyámmal.

- Szerinted beveszi?

- Gőzöm sincs. De a nagybátyám ott lesz ezen a héten. És olyan megrögzött rajongó, hogy még a telefonját sem szokta magával vinni, tehát anyám nem is tud rácsörögni.

- Tökéletes - mondtam. Felkaptam a táskámat. - Készen állsz?

- Vágjunk bele!

Kilestem az ajtón, nehogy valaki meglásson minket, majd kulcsra zártam a lakást, azután együtt sétáltunk végig a folyosón, ki az épületből.

A7-Eleven alig néhány lépésnyire volt a házunktól. Jack egyelőre nem mutatkozott, így hát bementünk Ostinnal az áruházba, vettünk magunknak kólás jégkását, és kényelmesen letelepedtünk a járdaszegélyre, hogy megvárjuk.

- Mi lesz, ha mégsem jön el? - kérdezte Ostin.

- El fog jönni. Háromszáz dollárt fizetek neki ezért a kis szívességért.

- Honnan szereztél te háromszáz dollárt?

- Anyám vészhelyzetekre tartogatott pénztartalékából. - Összedörzsöltem a lábam. - Ez most tutira vészhelyzet.

Negyedóra elteltével Jack Camarója bekanyarodott a parkolóba, egyenesen a benzinkúthoz.

- Megérkezett - állapítottam meg.

Ostin hunyorogva fürkészte a járgányt. - Ki van vele a kocsiban?

- Wade.

Barátom szeme elkerekedett a megdöbbenéstől. - Egy szóval sem említetted, hogy Wade is jön.

- Bocs. Ez is része volt a megállapodásunknak.

- Ki nem állhatom a fickót.

- Nem nagy ügy.

- Nem érted. Mélységesen, visszavonhatatlanul gyűlölöm Wade Westet. Például, ha egy cápákkal teli medencében vergődne, és a kezét nyújtaná felém, halnyesedéket dobnék mellé a vízbe.

Ostin rendkívül színes képzelőerővel volt megáldva.

- Figyelj! - győzködtem. - Jelenleg nincs sok választásunk. Wade és Jack felváltva fog vezetni. Különben sem mer egyetlen uj al sem hozzád érni. Retteg tőlem.

Ostin csak a fejét rázta. - Egyre rosszabbul hangzik ez az egész.

Jack és Wade közben kiszállt az autóból. Jack egyenesen hozzám lépett. - Kell egy kis pénz a benzinre.

Előhalásztam a pénzköteget a zsebemből, és kiszámoltam neki százötven dollárt. - Tessék! A felét megkapod most, a maradékot amikor odaértünk.

Jack kissé felszegte az állát. - Megegyeztünk.

Wade vigyorogva nézett Ostinra. - Hé! Téged ismerlek. Gatyában először nem ismertelek fel.

- Tartsd magad távol tőlem!

- Nyugi! - válaszolta Wade. - A kis összezörrenésünk óta sajnos megtapasztaltam, hogy a haverod egy élő sokkoló. - Azzal vigyorogva besétált az áruházba. Ostin és én a kocsihoz cipeltük a cuccunkat. Jack kinyitotta a csomagtartót, mi pedig bepakoltunk. Jack már éppen befejezte a tankolást, amikor Wade visszatért, egy rakás útravalóval felpakolva. Akadt ott tepertő, mini fánk, szárított marha és egy egész csomag Red Bull is.

- Indulás, srácok!

- Ülj hátra! - utasította Jack a haverját.

- Tessék?

- Beszélni akarok Michaellel.

- De hát...

- Ülj hátra! Gyerünk!

Wade dühösen elhúzta a száját, Jackhez vágta a zacskó szárított marhát, azután bemászott a hátsó ülésre. Ostin olyan szemeket meresztett rám, mint aki egy kígyókkal teli verembe kénytelen leereszkedni, de azért engedelmesen beszállt.

Becsuktam az ajtómat, mire Jack beindította a Camarót. Azt hiszem, levehette a kocsiról a kipufogót, mert úgy felbődült, akár egy sugárhajtómű. Jack kényszeredett vigyorral az arcán pillantott rám. - Készülj, Kalifornia! Jövünk!

Néhány perccel az után, hogy felhajtottunk az autópályára, Jack felém fordult, és megkínált egy kis szárított marhával. - Tessék! Szolgáld ki magad!

- Vettem egy darabkát. - Kösz.

Letette maga mellé a zacskót. - Ha kérsz még, akkor itt van. - Megdörzsölte az állát. - Szóval... mióta sokkolgatod az embereket?

A titkolózás hosszú évei után furcsának éreztem, hogy nyíltan beszéljek a képességeimről. - Kiskorom óta - válaszoltam. - Első alkalommal talán két-három éves lehettem.

- Van fogalmad róla, mennyire fáj?

Megráztam a fejem. - Nem igazán. Engem még sohasem ért áramütés.

A hátsó ülésről felhangzott Ostin első megszólalása, amióta beült a kocsiba. - Téged még sohasem rázott meg az áram?

- Szerintem nem is tud megrázni - feleltem.

- Akkor simán meg is foghatnál egy elektromos vezetéket, anélkül hogy bármi bajod esne? - ámult el Wade.

- Sejtelmem sincs. De négyéves koromban egyszer elrágtam a porszívónk vezetékét, mire az rögtön rövidzárlatos lett a számban. Csak arra emlékszem, hogy kicsit csiklandozott, azután tök jól éreztem magam.

- Válj! - mondta Ostin. - Úgy érted, lehetséges, hogy az elektromos áram csak növeli az erődet?

- Ahogy az előbb mondtam, halvány sejtelmem sincs. Még sohasem kísérleteztem vele.

- Ehetnél, mondjuk, elemeket - vetette fel Wade elmésen.

- Ki van zárva - tiltakoztam. - Kitörne a fogam.

Ostin arca ismét felderült. Végre talált magának valami témát, amin kedvére törhette a fejét, és már nem szüntelenül Wade körül forogtak a gondolatai. - Ki kell próbálnunk! - jelentette ki. - Megtalálom a módját, hogy ezt kipróbáljuk.