TIZENKILENCEDIK FEJEZET

 

 

A MAGELLÁN- SZOROSBAN

 

Ez itt a viharok hazája.

Ólmos felhőket cibál a szél az alacsony égen. Dübörgő hullámok ágaskodnak megvadult paripák gyanánt. Viharmadarak röpülnek vijjogva a tajtékos habok felett, a vízből olykor felüti fejét egy bajuszos, ugató fóka.

Még egy mérföld, és a három hajó, a Pelikán, az Elisabeth és a Marigold a Cap Virgines sziklafalainak védelmében befuthat a Magellán-szoros nyugodtabb vizeire.

Francis Drake- nek, a kalózadmirálisnak erős hangja legyűrte a köteleken süvöltő szél hangját.

– Emberek! Nagy nap a mai. Ötvennyolc esztendővel ezelőtt. 1520 október 21- én vágott neki először keresztény ember e szorosnak. Szűz királynőnk küldött minket újból a nagy útra, emlékezzünk hát az ő dicsőségére, amikor a Szüzek fokánál elhajózunk!

Megszólalt Brewer kürtje, a három nagy hajó, tisztelgésképpen bevonta csúcsvitorláit. És a Cap Virgines, mintha csak megköszönné e hódolatot, jótékonyan felfogta a vad északkeleti szelet.

– Fiúk – hideg eső csapkodta az admirális örömtől sugárzó arcát –, valaki azt mondta a San Julián- öbölben, hogy Sir Cristopher Hatton lenyakaztat engem is, amiért kedves titkárát kivégeztük. Hát mivel engeszteljük ki a kancellár urat?

A legénység a köteleket húzta, a kormányt feszítette, föl- le rohant a hágcsón, kisebb gondja is nagyobb volt, semhogy Hatton mérgével törődjék.

Csuda jó kedvük volt, csak úgy égett a kezük alatt a munka, hát jókedvükben mindenfélét kitaláltak, s mert látták, hogy Drake- nek sincs ellenére egy kis tréfálkozás, jókora malacságokat javasoltak engesztelés gyanánt.

– Addig nem várhatunk a dologgal, amíg hazatérünk! – nevetett az admirális. – Azt mondom, kereszteljük át a hajónkat! Ne legyen többé Pelikán a neve. A Pelikán önnön vérét ontja, és ontottuk mi önvérünket éppen eleget. El hát e névvel. Ellenben Hatton címerében van egy aranyszarvas... legyen a kancellár címere után és a mi kedvünkre Aranyszarvas a neve. És kívánjuk, hogy szökkenjen át a tengeren oly könnyedén, mint a szarvasok a mezőkön, és legyen arannyal terhes, mire hazaérünk.

– Hurrá! – A névváltozás, mindenkit felvillanyozott. Mihelyt elült a nyílt tenger hullámzása, Antoniót egy kötélen a hajó orra elé leengedték, hogy festené át a hajó nevét Pelikánról Aranyszarvasra. Nem telt bele fél óra, a könnyű vitorlás orrán ott díszelgett a név:

ARANYSZARVAS

Az Aranyszarvassal az élen a flotta befutott a híres tengerszorosba.

1578. augusztus 20- át írt a naptár.

Komor, kopár hegyek között kanyargós vízi út.

Nem tudják, mi vár rájuk. A hajósemberre mindig nyomasztóan hat, hogyha nem a végtelen víztükröt látja maga körül. Parttalan óceánon nyílegyenesen vezeti át hajóját, de elszorul a szíve, hogyha fél mérföldnyire keskenyedik a víz. Hogyha jobbról is, balról is haragos sziklahegyek vonalát kell követnie. Hogyha a szürke tájra szürke ég borul. Mintha barlangfolyosóban hajózna előre, és nem tudná, kijut- e még valaha a nyílt vízre?

– Kijutunk, csak bátran előre. Hiszen mi tudjuk, hogy ez az átjáró! A nagyszerű Magellán azonban azt sem tudta, miféle tengerszorosba keveredik bele. Az ő helyében vajon nekivágnátok- e?

– Még így is nehezen, admirális – Fred nagy üggyel- bajjal mozgott a nehéz bálnavadász- bundában. – Bizonyisten, ha nem te volnál a fővezér, hazamennék ebben a minutumban.

Drake körbetekintett a tájon. Micsoda elhagyottság, micsoda halott némaság! S milyen megrendítő elgondolni is, hogy végig a földgolyón, egészen az Északi- sarkig egybefüggő földség állja útját a vándornak. Csak itt, ezen a keskeny szoroson ömlik egymásba a két félteke vize. Két óceán találkozik itt.

S hiába tudják, hogy járt már itt fehér ember. Az utat mégsem ismerik. Nincs térkép, nincs leírása az útnak, amely a sokféle zsákutca, kitérő, fjord és szigetrengeteg közepén eligazítaná őket.

– Cutill kapitány, átveszem a hajó vezénylését.

– Isten tartsa meg a szokását, admirális – Cutill mester boldogan dörzsölte a kezét –, ha úgy kívánja, a fedélzetet is szívesebben felmosom... csak ne volna ilyen átkozott hideg.

Átkozott hideg volt, jócskán benne jártak még a délszaki tengerben. Hó és jégeső egyformán szakadt, körös- körül fehérek voltak a hegyek csúcsai.

Drake előremászott, és leült az orrsudár árboc alá. Onnan osztogatta parancsait.

– Balra.

És adták tovább a kormányálláshoz a parancsot.

– Balra,

A szürke vízben messzire elnyúló nagy moszatcsomók lebegtek. Víz alatti zátonyok biztos jelei.

– Csónakot a vízre. Cutill mester, állandóan mérje a vízmélységet!

Lépésben haladtak. Drake- et itt a hajó orrában különös érzés ragadta el. A végtelen természettel forrott eggyé a lelke. Alatta a szürke, hullámzó víz, körülötte a mogorva, sziklás hegyek, felette a szürkén gomolygó, vadul rohanó felhők – és ő itt lebeg egymagában, mögötte semmi, a hajóból is csak annyi, amennyi a víz fölött tartja. Előtte a Magellán- szoros.

Előtte az út.

A csónak megelőzte a hajót. Drake felállt, és visszament a tatemelvényre.

– Fiúk – mondta vidáman –, micsoda jó hecc lesz! Gondolkozzatok csak. Eszük ágában sincs óvatoskodni a másik oldalon. Chile és Peru partjainál.

Ott állt mellette Nuno da Silva, a révkalauz.

– Uram – mondta –, én amondó vagyok, jó lesz vigyázni azért ezen az oldalon is. Ha még nem hallotta volna a Tűzokádó nevét...

– Nem hallottam.

– A legnagyobb spanyol vitorlás a nyugati oldalon.

– Csak arany is legyen rajta. Ágyúnk nekünk is van.

Egész úton le nem hunyta a szemét. Ha éjszakára horgonyt vetettek a partok közelében és a hegyek árnyékában, erős őrséget állított, mert attól tartott, hogy a bennszülöttek megtámadják a flottát. Láttak is kenukat a déli parton, benne halászó bennszülöttekkel, ezek azonban elmenekültek előlük. Az északi hegyeken tüzek gyulladtak, nappal is messze szálló füst jelezte, hogy szemmel tartják a három hajót. Az út feléig lapályos partok mentén hajóztak, később azonban a víz színéről meredeken felszökő hegyek állták az útjukat, ilyenkor azt hitték, mély öbölbe jutottak, pedig csak éles kanyarulatot vett a csatorna, s mögötte úgy kiszélesedett a víz, hogy olykor szigetre is leltek abban.

– Hát azok miféle istenteremtményei? – csodálkozott Fletcher lelkész.

A sziget tele volt furcsa, repülni nem tudó, két lábon totyogó madarakkal. A hátuk fekete, a hasuk alja fehér, egyik csoportnak sárga bóbita a fején, a másiknak sárga örv a nyakán.

– Hurrá, vízi libuskák! Jó pecsenye lesz belőletek! Pingvinek voltak.

Királypingvinek és aranybóbitás pingvinek.

Egy csapat hajós menten partra szállt, és egyre- másra csapkodták agyon a mit sem sejtő, bámész állatokat. Csakhamar olyan illatok szálldostak a Magellán- szoros szakadékai és gleccserei között, mintha otthon volnának Londonban, a Fleet Street- i lacikonyháknál.

Drake egyre csak a tájat nézte. A parton néhol bozóterdők zöldelltek, örökzöld bükkök kapaszkodtak meg a silány talajban, az állandó viharos szelektől félrepofozott lombkoronával, amott tüskés buxifóliák tömege alkotott egész bokorerdőt. A víz most mintha meglódult volna.

– Vitorlát le! – kiáltotta Drake. – Horgonyokat ki. Ő maga is a kötelekhez rohant, hogy az egyetlen derékvitorlát mihamarabb összegöngyölíthessék. A legénység többi része a hajó elejét és farát horgonyozta le.

Az állandó, de nem erős szél, amely idáig hajtotta őket, egy szempillantás alatt iszonyú erővel csapott rájuk. Az Aranyszarvas szélárnyékos oldala majd a korlátig ráfeküdt a vízre, és talán fel is borult volna a hatalmas alkotmány, hogyha nem tartja karvastag kötél a parton. Johnny, aki az árbockosárban kuporgott, rettenetes pillanatokat élt át. Azt hitte, menten kiborul helyéről, és a vízbe pottyan. Aztán hosszú ideig széles ívben ide- oda hintázott a magasban, mígnem minden erejét megfeszítve, vacogó fogakkal valahogy lekászálódott helyéről.

– Napokig tartott a pokoli idő. A vihar nagy zenebonát csapott, az árbocok a felhők hasát karcolták, zuhogott a jéghideg eső, mindenük csuromvíz volt, enni sem tudtak, a kétszersült csupa lucsok. És tapadt minden ruha rajtuk, síkos lett a fedélzet minden deszkája, a köteleket ki kellett engedni, mert megfeszültek a nedvességben.

Drake pálinkát osztogatott, és a szobájába vonult. Borozni. Az legalább melegít.

– Kutya idő, kutya idő – morgott Fred.

– Ne búsulj, ezen is túlleszünk.

A szélvihar, amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. A flotta tovább indult, és szeptember első napjaiban válaszút elé érkezett. Észak felé zegzugos, keskeny csatorna vezetett, déli irányban ellenben kiszélesedett a Magellán-szoros. Most merre?

– Délre, admirális – javasolta Winter kapitány. – A vak is látja, hogy arra vezet a kijáró. Már túljutottunk a folyón, amit Pigafetta a Szardíniák folyójának nevezett.

– Hát nézzük csak! – Drake elővette Pigafetta leírását, de a derék lovag oly sok szót vesztegetett Magellán hajóinak ide- oda tévelygéseire, hogy valóban nem lett tőle okosabb, így hát a szerencséjére bízta magát.

– Azt mondtad, hogy délnyugatra menjünk? Arra sima az út. Csalogató. Hát én azért is a zegzugos utat választom. Hadd lám, milyen a szerencsém.

Az emberek furcsa tekintettel néztek rá. Majd megvesztek a hidegtől, aki csak tehette, a hajó mélyében hevert, maga köré csavarva minden büdös bundát. Rob Leedsnek a kezén meg a lábán nagy fagydaganatok nőttek, a sütésben, főzésben átmelegedett bőre hamar lefagyott. Most Sir Henry Loe, a flotta önkéntes hajóorvosa kenegette sebeit.

– A természet nem Doughty – vont vállat Winter. – Nem olyan könnyű legyőzni. Ne játssz a szerencséddel.

– Sajnálod Doughtyt. Szívesen kezére játszottál volna.

– Ne vádaskodj. Nem tettem. A hajómat azonban féltem. Zsákmányolni akarsz- e, vagy pedig Magellán dicsőségét hajszolod?

Drake ingerülten az asztalra vágott.

– Doughty szavai.

– Ha megsarcolod Chilét és Perut, nem tudsz majd ezen az úton visszatérni. A keleti bejárónál szétlőnek a spanyolok.

Francis Drake- nek lassan pirosodni kezdett az arca. Mereven nézte Winter kapitányt, de az a vén róka állta a tekintetét.

– Cutill mester – szólította most az admirális hű emberét. – Visszaadom kegyelmed kezébe az Aranyszarvas irányítását. Minden ágyút tüzelésre készen az Elisabethre irányítani. John Winter barátom itt marad mindaddig, amíg vissza nem térek.

Csónakba szállt, és szitkozódva azért is a zegzugos útnak vágott neki.

Fél nap sem telt bele, kitárult előtte a Csendes-óceán.

Amilyen nyomasztó érzés volt behajózni a Magellán- szorosba, olyan fölemelő, magasztos pillanat volt meglátni a földgolyó másik felét, a végtelen, hatalmas Maré Pacificumot.

Erősen eveztek, estére visszatértek a hajókhoz. Harsányan zengett Fred kürtje. De nem harsant vivát a hajókról. Az admirális a fejét csóválta. Minden örömét elrontják ezek az anyámasszony katonái.

– Mi történt? Egyszerre tízen is feleltek.

– Holt embert találtunk. Az egyik szigeten, amit Szent Györgyről kegyeskedtél elnevezni, admirális. Ott feküdt egy szikla tövében, olyan volt, mintha most halt volna meg. Se madár, se négylábú nem ért hozzá. Hanem amikor fel akartuk emelni, szétesett az egész...

– Isten neki. Egy fohászt a lelkéért, aztán...

– De rossz jel...

– Az apátok mindenit! Úgy csináltok, mintha nem veletek hajóztam volna végig Cartagéna előtt.

– De van más is.

– Az Elisabeth? – bukott ki a száján a kérdés. Mert hiába van Winter szíves őrizetben az Aranyszarvason, amott van John Doughty, az öcs.

Nem az volt a baj. Alighogy felkapaszkodott az Aranyszarvas fedélzetére, és átlépett a korláton, máris látta, hogy kiadós verekedés történt a hajón, míg odavolt. Méghozzá nemrégen történhetett, ami történt, mert többen nagy buzgalommal mosták fel a vért az előhajó ajtajánál, mások pedig – köztük Antonio a legelszántabban – Johnny köré gyülekeztek, mintha meg akarnák óvni valamitől. A hajdani takácslegény bal szemén csúnya véraláfutás jelezte, hogy kapott ő is nem keveset. A fél karját meg úgy tartotta, mint egy csecsemőt, eltört az talán, vagy megrándult?

Cutill kapitány arról hebegett, hogy ő sem tud mást, mint hogy a két suhanc, Roger Crawley meg John Duntone váratlanul egymásnak esett. A legénység nem lépett közbe az istennek se, hagyták, hadd öljék meg egymást. Hát nem az lett a vége, csupán annyi, hogy Johnny alaposan ellátta a nemes úrfi baját, nézze meg az admirális, ott fekszik a vackán, se holt, se eleven.

Drake a fiú szemébe nézett.

– Sok mindent tudok rólatok – mondta halkan. – De még nem mindent. Miért estél neki? ...

– Admirális... – Johnny beharapta a szája szélét, sírással küszködött. – Csak most vallotta be, hogy nem adta át kegyelmednek a két shillinget. És kegyelmed őmiatta azt hihette rólam... Különben is...

– Menj és pihenj le.

Összekacsintott a többiekkel, akik vidám pofát vágtak. Az öröm aztán még nagyobb lett, amikor Winter kapitánnyal Roger Crawley is átvonult az Elisabethre. Másnap reggel pedig felszedték a horgonyokat, és gyanúsan nyugodt időben kihajóztak a Magellán- szorosból.

Megbeszélték, hogy a csatorna kijáratánál, az utolsó földnyelven partra száll mind a három hajó legénysége, és istentisztelet után bronztáblát helyeznek el az egyik szikla oldalában, hadd hirdesse Erzsébet királynő és bátor hajósainak dicsőségét.

A csöndesnek mondott óceán azonban dühöngve fogadta őket. Előbb délnyugati szél űzte hajóikat északra a partok mentén, aztán megváltozott az iránya, és hánykolódó hullámok hátán egyre délebbre sodródtak. Mindenki a fedélzeten volt, percenként kellett átváltani a derékvitorlákat, meghúzni a szarvköteleket. Drake hol azt parancsolta, hogy harmadoljanak, hol pedig feszes ponyvával száguldott a 1 szél elől. Az Aranyszarvas orra előtt dübörögve csapódtak szét a hullámhegyek, az orrsudárvitorla majd leszakadt a permetező víztől, amelyet merítőháló gyanánt felkapott a mélyből. Jobb volna talán azt is bevonni, de nem, jó szolgálatot tesz az, már a régi népek hajósai is tudták, viharban mit köszönhetnek az orrsudár vásznának, nemhiába vágtak lyukat is a közepébe, hogy kifolyjék rajta a víz.

– Orrvitorlát be! – hangzott az admirálisi parancs. Johnny és Antonio rohant végig a fedélzeten. Kimásztak, a hajó orrába, amely félelmetesen hintázott velük fel és le, s nekiláttak, hogy leeresszék a keresztrudat, mivelhogy istenkísértés lett volna felmászni rá ebben a viharban.

Most orra bukott az Aranyszarvas, s őket elborította a tengervíz.

– Várj! – kiáltotta Antonio.

– No, most!

A vastag keresztrúd egy ideig simán lecsúszott a csigákon, aztán hirtelen megállt.

– Húzd meg – kiáltotta Johnny, és minden erejéből rángatni kezdte a húzókötelet.

A kötél vége azonban elszakadhatott, és bele is gabalyodhatott a többi szövevényébe. A szélrohamok hatalmasat rántottak a vitorlán, a rúd csattogva verte az orrárbocot, a kötél véresre marta a kezüket, hátuk mögött zűrzavaros kiáltozás hallatszott, az alkonyi sötétségbe borult vízen fehér tajtékot verő szökőár rohant feléjük...

Antonio nekiveselkedett, és az árbocot kezével, lábával átölelve, megindult, hogy felmásszék a keresztrúdig. Fekete képe eltorzult az erőlködéstől, ahogy a kötelekbe, csigákba kapaszkodva előre húzta magát. Ömlött róluk a víz, a tenger áradását tetézte a zuhogó, szelek szárnyán kavargó, hideg eső. Ha az Aranyszarvas egy- egy hullámhegy tetejére hágott, azt hitték, orrával menten átdöfi az alacsonyan gomolygó, tintaszínű felhőket.

Most egy iszonyú csattanás: hatalmas villám cikázott át az égen, és valahol becsapott Neptun birodalmába. A hosszan elmorajló mennydörgés közepette alig- alig hallatszott Antonio riadt kiáltása, ki elveszítve egyensúlyát, egyetlen kötélbe kapaszkodva kúszott vissza a hajó orráig. Johnny odaugrott, s még sikerült elkapnia a spanyol görcsösen kapaszkodó kezét, de már érezte, hogy foglya ő maga is a hullámsírba igyekvőnek, mert Antoniót nem tudja felemelni, és mert csúszik a mellvéden át, miközben egyre- másra zuhog rájuk a tenger haragja.

Körös- körül meg nem szűnő csattogás, mennydörgés közepette cikázó tűzfolyamok keltek az égen, s az Aranyszarvas megkurtított derékvitorlája ijesztő reccsenéssel szakadt ketté. Johnny érezte, hogy egy erős kéz ragadja meg mindkettőjüket, s egyetlen rántással besegíti Antoniót is a hajóra.

A hálálkodásra nem volt idő. Francis Drake maga rángatta le az orrvitorlát, és a hajó immár csupasz árbocokkal hányódott a megvadult tenger hullámain.

A villámok földöntúli fénnyel árasztották el a borús eget és a hánykolódó tengert. Nem tudták, mikor szállt le az éjszaka, vaksötét alvilági vizeken hajóztak, a távolban, mint fekete kísértetek, a tűzföldi partok sziklaszirtjei rémisztették őket. És az eget- földet rázó viharban, amikor minden perc azzal fenyegetett, hogy az összecsapó víztömegek megroppantják a hajók bókonyait, amikor minden eresztéken és csapóajtón ellenállhatatlanul zuhogott a víz a hajó mélyébe, oda, ahol már úgyis víz alatt hevert minden ballaszt, amikor egy- egy széllökés az oldalára fektette a karcsú vitorlást – hirtelen megszakadt a villámlások sorozata, a tenger is mintha megnyugodott volna, csak a szél fújt különös erővel. És ekkor az árbocok csúcsán tüzeket láttak reszketni, Szent Elmo tüzeit.

És hallották, igen, valamennyien hallották, hogy valahol a tenger távolában, ahol a másik két hajó várta sorsát, elnyújtott kiáltás röppent.

– Johnny! John Duntone...

Csak ketten voltak a fedélzeten, a takácslegény és Fred Brewer.

Johnnyból rekedt kiáltás tört fel, kezét kinyújtotta, mintha válaszolni akarna e kétségbeesett, hivő szóra, de a fedélzeten átcsapott egy hullám, és ők mindketten tántorogva, rémülten rohantak le az alsó fedélzetre.

– Hallottátok? – az öreg hangja elfúlt.

– Hallottuk – felelt a legénység. Dermedten bámultak maguk elé. – Mintha kiáltott volna valaki.

Johnny lekuporodott a sarokba, és rázta a sírás.

Szeptember 7- én tört rájuk az orkán, és süvöltött felettük éjjel- nappal, heteken át. Azt hitték, éhen vesznek ott a viharban, mert csak az első napokra futotta a pingvinek ízetlen sült húsából, később átnedvesedett, a hajótérben megpenészedett az egész. Ámbár penészes és lotykos volt a kétszersült is, amit Rob Leeds előhalászott a ládák mélyéről.

– Nem baj, cimborák – vigasztalta őket a szakács. – Drake mesternek van szíve. Lassan kiosztom a Maryn zsákmányolt bort. Hogy aztán mi lesz?...

Akkoriban ismét a Magellán- szoros kijárata körül hányta- vetette őket a tenger. Nem tudtak elszakadni innen. Drake egy csendesebb napon szélvédett öblöt vélt látni a partvidék hegyei között. Amennyire a hánykolódó tenger engedte, megközelítették. S már azt hitték, nyugton lehetnek, mert a meredek dombok védelmében Cutill kapitány kidobatta mind a két horgonyt, amikor új szélroham rázta meg a hajót minden eresztékében, s mintha csak játékszer volna, egy hullámóriás a magasba emelte. Az ágaskodni akaró hajótestet azonban szilárdan tartotta a mélyben megakadt horgony, fara felemelkedett, orrát elöntötte a víz. A köteleket tartó csörlők felől recsegés, ropogás hallatszott.

– Elvágni! – ordította Drake, de csak az egyik kötelet vághatták el, a másik hangos pengessél elszakadt magától. Az Aranyszarvas ismét a nyílt tengeren hányódott.

Most felhőtlen, tiszta volt az ég, de az orkán változatlan erővel söpört végig a vízen.

A Marigold, fedélzetén a derék Larocold kapitánnyal és a fegyveresek nagy részével – nem volt sehol.

Winter kapitány Elisabethje a látóhatár szélén táncolt a hullámokon.

Johnny arrafelé tekintett. Látta a hajót, világosan látta, hogy derékba van törve az előárboca... S arra gondolt, hogy Roger ugyanúgy kapaszkodik odaát a hágcsók kötelébe, és bizonyára erre tekint.

Vajon mi az, ami kettőjüket mégis összeköti? Vajon miért nem képes úgy gyűlölni a nemes úrfit, ahogyan az megérdemelné? S vajon Roger miért nem igazi barát?

(Amikor a San Julián-öbölben Thomas Doughty feje a porba hullott, és a negyventagú flotta- tanács elszorult szívvel nézte a véres bárdot, Roger halottsápadtan, remegő szájszéllel megragadta az ő karját:

– Most mi következünk! – és olyan sajnálnivalóan gyáva volt. Mert nem merte kimondani, hogy „én" következem. Pedig hát nem következett senki. Drake nagy beszédet tartott, csak úgy ömlött belőle a keserűség, azt mondta, valamennyien hibásak, hogy idáig fajultak a dolgok, és aki nem vállalja vele együtt ezt az utat, azoknak hajót ad, takarodjanak haza. Ez az utolsó alkalom, nem tűr ezentúl semmi pártütést.)

Mi volt az a kiáltás az éjszakában?

– Látod- e, mi baja az Elisabetfinek? – hallotta Johnny Drake admirális hangját.

– Látom, uram – felelte –, kettétört az előárboca.

– Nagy baj. Hanem azért örülsz neki, igaz- e?

– Nem én, uram, minek is örülnék?

– Annak, hogy a tenger meggyógyította a szemedet.

Éjjel- nappal rohantak déli irányba. Éjszaka telihold ragyogott a magasban, hidegen sziporkáztak a csillagok, s közben visított, bömbölt az orkán eszelős fúriája. Az admirális – amennyire a hajó hánykolódása engedte – igyekezett megmérni helyzetüket. Még szerencse, hogy a Hold tányérja lassan sötétülni kezdett, mert nagyobb fénnyel ragyogtak fel az ég csillagai, és a Jákob-bot lécének felső sarka meglelte az alapcsillagot.

– Holdfogyatkozás! – lelkendeztek. – Megjavul az idő. Drake kurtán legyintett. Csak léket ne kapjon a hajó.

Vajon hol lehet a Marigold? Nagy isten, ha odaveszett! S hogyha az Elisabeth sem tudja majd tartani magát! Hát utoléri valóban Magellán sorsa? Egyetlen hajója marad... vagy talán még az sem?

A déli szélesség 54.°-án járhattak. Itt már az amerikai kontinens nyugat felé fordul, és beleolvad az ismeretlen, hatalmas déli szárazföldbe, a Terra Austrálisba. A térképek legalábbis így mutatják, hát jó lesz vigyázni, mert ez a rohamos szél nekihajtja az Aranyszarvast a parti szikláknak.

A legöregebb hajósok sem emlékeztek ilyen hosszan tartó viharra. A Föld egyetlen pontján sem dühöng oly ádáz erővel, mint ezen a tájon. És sehol sem olyan hosszú ideig, mint Amerika legdélibb tengerén. Szeptember hetedikén tört rájuk az ítéletidő, és egyfolytában október huszonnyolcadikáig tépázta őket. Akkor aztán csendesedni kezdett a víz és a levegő, ellenben zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Zuhogó esőben kötöttek ki egy öbölben, ahol szőrmébe burkolózott bennszülötteket találtak nyomorúságos bőrsátraik alatt gubbasztva. Nem volt azoknak semmijük, csak néhány kagylójuk, meg hitvány gyöngyeik. Drake a fejét csóválta, látva, hogy ezek az „ona" indiánusok rothadt madárszárnyakat rágcsálnak élvezettel.

– Fene a gusztusukat – mondta. – Hej, Rob, gurítsátok ki nekik azt a fél hordó húst. Amelyik tönkrement.

A bennszülöttek akkora örömmel fogadták a frissen jött ajándékot, hogy már- már azt hitték, nem is a nyomorúság, hanem az ínyesség buzdítja őket a romlott hús evésére.

– Nehogy ezek is spanyoloknak nézzenek bennünket. Emlékeztek, mit kiabáltak ott a San Julián-öbölben? Magellán, ez az én földem!

– Mi ugyan nem akarjuk elvenni tőlük a földjüket bólintott Fletcher káplán.

– Egyelőre – suttogta maga elé Drake, aztán fennhangon: – egyelőre megkopasztjuk a spanyolokat.

Alighogy ezt kimondta, a szárazföld belseje felől északkeleti szél rohant elő, kiszökkent a keskeny völgykatlanokból, maga előtt görgette a hajdani gleccser morénaköveit, és szerteszórta a sziklahasadékokban megbúvó veronica- bozót hófehér virágait. Az öböl szempillantás alatt habzó-fortyogó pokol katlanná változott, ha idejében ki nem szabadul onnan az Aranyszarvas, bizony ott vész a köveken. Itt vesztették el az első tartalék horgonyukat is. Cutill maga vágta el egy baltával a kötelét, mert az állandó széllökések, amelyek itt, e rosszul védett öbölben mindenfelől reájuk támadtak, ijesztő módon megdöntötték a hajót.

– Kormányt balra. Balra!

– Jobb őrség, húzd meg! Egy- kettő, egy- kettő!

A fortyogó víz alól kidugták félelmetes fejüket az átkozott zátonyok.

– Most! Vigyázz! Kormány! Kicsapni!

– Kormány! Az apátok keservit! Most engedd utána. Drake maga vezényelte a hajót. A hajuk égnek állt, ahogy ide- oda szökkent az Aranyszarvas a zátonyok között, és olykor teljesen irányt változtatott anélkül, hogy szélbe fordult volna.

Mire az orkán végre lecsendesedett, és ők ismét felvonhatták a vitorlákat, csodálatos kísértetvilág tárult a szemük elé. Toronymagas hullámvonulatok gördültek elő a látóhatár tintafekete felhői alól. Harsogva, bömbölve, mint támadó sereg a sziklavárat, meg nem szűnő iramban ostromoltak egy büszke sziklahegyet. S a zuborgó, kavargó víztömeg egy-egy hullámroham után fehér tajtékot verve az egekig felcsapott. A felhők lehullottak a víz színéig, már csak a hullámok taraját és a fekete sziklahegyet, e kopasz, vízmarta monstrumot lehetett látni. Távolabb csúcsos, fekete sziklákat, rettentő fekete ördögöket láthattak, amelyeken szeszélyes üregeket vájt a víz, mintha koponyák vak szemgödrei volnának azok.

Délre! Ha ott nem akarnak veszni az ördögök karjában.

De hát mi van délre? A térképek szerint Amerikával összefüggő szárazföld. Itt azonban csak tenger, tenger. Sehol szárazföld, íme, az amerikai kontinenssel összefüggő Terra Australia nincs sehol. A két óceán itt is találkozik, nemcsak a Magellán- szorosban.

Drake keletre, majd nyugatra hajózik. Napokat veszteget azzal, hogy bizonyságot szerezzen a felfedezés valóságos voltáról. Igen, semmi kétség, itt is át lehet jutni a Csendes-óceánba. Hej, emberek, éljen a királynő! Micsoda szerencse, istennek micsoda kegyelme! Ez a felfedezés bizonyisten többet ér, mint három spanyol aranygálya.

Hanem azért, lássuk már végre azokat a gályákat!

S az Aranyszarvas, megcsendesült időben, jó délnyugati szélben, lék nélkül, meg sem tépázódva, feszes vitorlákkal elindult északra, a spanyol kikötők felé.

– Őrség! Ha a Marigold vagy az Elisabeth feltűnik, azonnal jelentést kérek.

A két hajó azonban végérvényesen eltűnt. Francis Drake ismét egyedül indult kalózútra.

Egyetlen hajóval egész földség ellen.

Szúnyog az elefánt ellen.