TIZENKETTEDIK FEJEZETT

 

AZ ELSŐ NAPOK

 

– Roger. Te, Roger...

– Hm?

– Mondd, milyen a tenger?

– Hát... ilyen.

– Azt mondjak, viharban is voltatok már.

– Voltunk. Ronda dolog.

- Sokszor van vihar?

– Tudom is én.

Elhallgattak. Roger nem bizonyult tapasztaltabb hajósnak Johnnynál.

Olyan sötét volt az éjszaka, az orrukig sem látnak, hogyha nem dereng a víz tükrén a Pelikán tatlámpásának fénye, és fel nem tűnnek a távolban, mint különös szellemalakok, a kísérő hajók vitorlái.

– Roger.

– Hm?

– Betty megszökött. Otthagyta Wanderplesse asszonyt.

– Hát... ilyenek ezek.

– Hát nem tudod, hogy Betty nem a csavargók lánya volt? Neked nem beszélt róla?

– Nem emlékszem... és ne kiabálj, őrségben amúgy sem szabad beszélni.

– Betty nem volt csavargó – halkult el Johnny hangja. – Nagyon örült, hogy Wanderplesse asszonynál lehet. Szép munka az. Akkora gallérokat vasaltak ott, mint egy kocsikerék.

– Akkor hát miért szökött el?

– Én tudom, hogy miért tette. – John hangja elcsuklott és furcsán ismételte. – Tudom, hogy miért tette.

Várta, hogy a másik megszólaljon, mert hihetetlen és különös volt itt állni, Rogerrel együtt, a Pelikán orrsudarára támaszkodva; minduntalan elszorult a torka. Roger azonban hallgatott, és elmerülten nézett a semmibe, úgy tett, mintha fontosabbnak tartaná a víz és az ég választóvonalát felfedezni a borús éjszakában, mint hogy Johnny szavára figyeljen.

– Miattad szökött meg. Utánad akart menni. Amikor elmentél Londonból anélkül, hogy búcsút vettél volna tőle, egészen összetört. A lányok egyre csúfolták, persze irigykedtek rá. És azt mondták, te csak a királynő parancsára, jártál hozzá, kár volt annyira bámulnia rád...

– Ej, ostobaság.

– Így volt. A mesterné mesélte. Amikor utoljára beszéltem vele, akkor is csak téged emlegetett.

Hideg, nyirkos köd ereszkedett a vízre. Mintha eső esne, egyszerre csak csupa víz lett az arcuk meg a ruhájuk. A szél elállt, a tenger sem hullámzott. Az árbockosárban valaki csendesen káromkodott.

– Mindjárt éjfél – mondta Roger. – Az admirális nagy tanácskozásra hívta, a kapitányokat meg a tiszteket.

Johnnynak mintha menedék volna Betty...

– Nem is tudom, miért, valami mindig Bettyhez hajtott. Szerettem volna mellette lenni, és vigyázni rá. Tudod, én is árva vagyok, egészen árva, akárcsak ő. De néha úgy éreztem, és azt is álmodtam, hogy kicsiny koromban volt egy testvérem... talán éppen ő...

A távolból vezényszavak hangzottak. Zörgés, toccsanás hallatszott, vízre eresztettek egy csónakot, talán az Elisabethről, mert legutoljára az volt a legközelebb hozzájuk, és felhangzott a halk: húúúzd- meg, húúúzd- meg!

– Vajon hol lehet most Betty?

Roger hirtelen hozzáfordult és megragadta a karját.

– Hát miért nem kerested meg, ha annyira veszkődsz utána? – sziszegte ingerülten. – Mi a fenének, jöttél velünk?

Végre kibuggyant belőle a kérdés, amely azóta szorongatta torkát, hogy először elhagyták, Plymouth kikötőjét. Erre a kérdésre vártak mind a ketten, ezt kerülgették azóta is, hogy Johnny ideállt melléje a Pelikán orrsudarához.

Közeledett az éjfél.

Johnny, a Londonban még oly vidám Johnny hangja tompán csengett.

– Az admirális hívott. Mihez is kezdtem volna? Hiszen most már én is szökött munkás vagyok...

– Találtál volna máshol is szolgálatot.

Tudta Johnny, hogy ez lesz a beszélgetés vége. A közös titok, Drake iratainak titka, sötét árnyék gyanánt borult föléjük. Szerette volna valahogyan megmondani Rogernek, hogy ne féljen tőle, ők ketten jó barátok maradhatnak, hogyha...hogyha...

Boldogságos Szűz Mária, van valami feltétele ennek a barátságnak, de ő azt nem tudná szavakba önteni sehogy sem.

– A trombitás talált rám Plymouth előtt – kezdte. – Láttad te is, hogy csupa rongy volt a ruhám, és éhes is voltam kegyetlenül. Azt gondoltam, hogyha Drake kapitány legénye itt van még...

– Drake admirális.

– Igen, szóval, hogyha Fred Brewer itt van még, akkor a hajók sem indultak el. S te talán tudsz majd Bettyről. De hát te sem tudtál róla. Nagyon féltem volna ott maradni, féltem egész úton, mert tudod, mi jár a szökött munkásnak...

– Tudom, korbács.

Hirtelen felharsant Thomas Cutill kapitány hangja.

– Hej, Johnny!

A takácslegény hátrafutott a tatemelvényhez.

– Rajtad a sor. Siess a kormányhoz. Hajnalig ott leszel.

– Parancsára, uram.

Sípszó hangzott. Egyszeriben megelevenedett a Pelikán fedélzete. A hajóslegények előrohantak, aztán nyolc vértes katona állt fel a hajó baloldalán.

A vízen fáklyák imbolyogtak.

– Ahoj, Pelikán! – hangzott innen is, onnan is a csónakmesterek kiáltása.

Sorban megérkeztek a kapitányok és a tisztek. Drake admirális a tatemelvény nagy szobájában várta őket.

Vezéri díszben volt. Vállán az admirálisi szalagok, mellényén a széles arany és ezüst brokát csíkok, mint hogyha arany és ezüst páncélzat volna. És a szék, a nehéz karosszék is, mintha trónszék volna, mert úgy ült benne, mozdulatlanul, komolyan, uralkodóhoz hasonlóan. A kapitányok és a tisztek egymás után léptek be az ajtón, és szótlanul megálltak előtte.

– Urak – kezdte Francis Drake, és meleg, barna tekintete gyorsan végigsiklott az arcokon. – Urak, elindultunk hát isten nevében, hogy végrehajtsuk őfelsége parancsát. Ha még nem tudták volna, hát most jelenteném be kegyelmeteknek az örömteli hírt, hogy nem Alexandriába hajózunk, mórokkal csereberélni. Még csak a Karib- tengerre sem hajózunk, ahol volna ugyan egy- két elintéznivalóm Fülöp király hivatalnokaival. Ez egyszer olyan meglepetést készítünk elő a spanyoloknak, amilyenről nem is álmodoztak. Leúszunk egész Patagóniáig, megkeressük a nagyszerű Magellán átjáróját, és a spanyol kincses bányák, kincses hajók hátába kerülünk. Peruig megyünk, és ha sikerül, még telepet is építhetünk Amerika nyugati partjain.

Megenyhült a nézése, apró ráncok ugráltak a szeme sarkában, s már nevetett, hogy micsoda nagyszerű tréfát készít elő.

– Hogyha éppen gyanút fogtak volna a spanyolok, ám gyűjtsék a hajóikat a Nyugat- Indiákon, mi úgysem arra megyünk... De hogyha csak egyet is meglátunk, urak, tudják, hogy mi a kötelesség!

– Megrohanni, mint a farkasok – kurjantott Thomas Moon.

– Úgy van, mint a farkasok. Van nekem errevaló jófajta recipém. A beteg spanyol gályákat aszerint fogjuk kikúrálni.

Vidáman mosolyogtak, Thomas Doughty is mosolygott. Drake éppen hozzá fordult.

– Tom, borítsunk fátylat a múltra. Odahaza nehezteltem rád, kicsinyhitűnek hittelek. Itt a kezem, legyünk a régi jó barátok.

Amikor Doughty elfogadta a feléje nyújtott kezét, így szólt:

– Naponta gyakoroljon a fegyveres csapat. Minden hajón. De tanulják meg azt is, hogyan kell az árbocra felmászni. Ha meg zsákmány kerül, senki sem tarthat meg abból semmit. Közös az addig, amíg hazatérve megfelelően el nem osztjuk. Aki tolvajkodik, felakasztjuk – a régiek tudják, az újaknak nem árt megmondani.

Doughty egy pillanatra lesütötte kék szemét.

– S miért éppen nekem mondod ezt, admirális? – kérdezte mosolyogva.

Drake felrántotta a szemöldökét.

– Persze, hogy neked, mert a fegyveresek parancsnokává tettelek. De mindenkinek szól, amit mondok – fordult a kapitányokhoz. – Ami az útirányt illeti, időről időre megadom majd, hol a találkozó, ha bármi okból elvesztenénk egymást szem elől. Az első ilyen hely Mogador, Afrika partjainál,

– Jó hely – jegyezte meg Winter. – Tavalyelőtt jó vásárt csináltam ott.

– Most pedig beszéljük meg, hogyan alakul a kegyelmetek része... Utána pedig, legyenek a vendégeim. Valamennyien.

Így történt, hogy Roger Crawleynak nem kellett végigőrködnie a fél éjszakát ott a hajóorrban. Felváltotta egy bozontos szemöldökű hajós, aki Drake régi legénységéhez tartozott.

– Menj – mondta –, azt üzeni a kapitány, hogy muzsikálni kell az admirális asztalánál.

– Igenis – bólintott Roger. Sehogy sem volt ínyére, hogy lantot pengessen annál az asztalnál, amelynél minduntalan Doughty merev, jelentőségteljes tekintetével kell találkoznia.

– Egyébként – hallotta a hajós hangját – engem Antoniónak hívnak, és spanyol vagyok. De nem katolikus ám...

Akart volna még valamit mondani, de Roger otthagyta, éppen csak a nevét morogta vissza illendőségből. Magányosnak érezte magát a Pelikánon. Az első hajóúton, amelyet kemény viharban a Lizard- fokig tettek meg, az Elisabethen utazott, csak most parancsolta ide Drake. Borzasztó volt itt, mert úgy érezte, Doughty sokszor és bizalmatlanul, gondol rá. Thomas Drake, az admirális testvéröccse pedig – ej, mit kezdjen vele, zárkózott, kemény fiú, látszik, hogy kölyökkora óta a tengereket járja, kalóz lesz ez is, mint a bátyja.

(Mi történt vele? Hát nem ez volt a szíve vágya mindig? Hajóra szállni, Drake legényei közé kerülni. Miért gondol most minduntalan Londonra, miért bántja, a lelkiismeret, amiért nem fogadta meg apja tanácsát, és nem törekedett a királynő udvaroncai közé?...)

A Pelikán parancsnoki szobája tágas, hajókon bizony teremnek is számítható helyiség, volt. Tulajdonképpen ez az egy szoba alkotta a tatemelvényt, tetején volt a kapitányi állás. Ez aztán meg volt Tömve minden drágasággal. Sötét mahagóni burkolat fedte a falakat, az ablakok ólomrácsából színes, drága üveg csillogott, arany- és ezüstserlegek álltak a nehéz asztalon, drága képek lógtak a falon (Cornélius Janssen két portréja, aztán egy csendélet, no meg Brueghel kicsiny képe tengeren hányódó hajókról, amelyet az admirális biztosan a híres Snow Hill- i képkereskedőtől, Piobert Peak uramtól vehetett, aki nem is egy hercegi képtárat gazdagított már). A padlót vastag medvebőrök fedték.

Alig nyitott be Roger a nagy tanácsterembe, máris odakiáltott neki Drake.

– Hej, fiam, muzsikáljatok egy kicsit Tommal – és az öccsére mutatott. – Jobban esik az étek, ha közben halk zene a hazájára emlékezteti az embert.

– Parancsára, admirális – hajtott fejet Roger.

– Ha ki nem szárította a köd a torkodat, énekelj is valamit. De olyat ám, hogy felviduljon tőle a mi kedves lelkipásztorunknak az ábrázatja.

Ott ült az asztalnál Francis Flechter is, szótlanul, ijedten, és egyre csak a fejét csóválta. Még most sem akarta elhinni, hogy nem tréfa volt az a kézfogás ott a „Hableány" asztalánál.

– Eléneklem talán Tallis mester egy dalát.

– Nem, nem. Valami vidámabbat.

– És szerelmeset.

– Magasztosát inkább... hogyha már zene.

– Ej, puritánok nem valók hajóra.

– Éppen hogy puritánok kellenének mindenhová. Nem lenne annyi baj, és gonoszság.

– Sem kaland, sem vidámság...

Drake nevetve az asztalra csapott, hogy csak úgy koccantak a nehéz ezüstserlegek.

– A mindenségit, aki imádkozni akar, holnap imádkozhat az istentiszteleten. Aki pedig vidámodni akar, igyék velünk. Ti pedig, fiúk, muzsikáljatok. Énekelni nem kell.

Később, amikor a lant szava, meg a clavichord kissé éles, olykor érzelmesen nyivákoló hangja megszólalt, újra eszébe jutott a dolog, s megjegyezte:

– Ismertem cimborákat, akik a szent egyházi énekek dallamára csúf, közönséges szöveget énekeltek. Mások pedig, a nép dalocskáit ájtatos szövegre költötték át. Mindenki úgy vigadjon tehát itt is, ahogy a szíve diktálja.

Roger Crawley ujjai fürgén futottak végig a lant húrjain. Tabulatúra nélkül is el tudott játszani egy sereg dalt. Nézhette hát Thomas Doughtyt, mereven nézhette, ámbár az egyetlenegyszer sem pillantott rá. Thomas Doughty egyre csak Drake- kel társalgótt, hideg, kék szemével egyre csak az admirális tekintetét kereste. És közben mosolygott, egyre csak mosolygott, poharát emelte, tréfát is mondott, és amikor szavai nyomán felharsant a vidám nevetés, végül így szólt az admirálishoz:

– Francis, hidd el, sem a várható kincsek, sem pedig a kalandvágy nem késztetett volna ekkora utazásra.

A jó erős malagái már a fejekbe szállt, a kemény, napszítta ujjak furcsa erővel markolászták a serlegek lábát.

– Azért jöttem, hogy végre meglássam, hogyan is retteg tőled az óceán? Te, Francis, amikor megismerkedtünk, emlékszel, Londonban történt, te kedvetlenül és reményvesztve vártad a királynői dorgatóriumot –, napokig nem tudtam aludni a lelkesedéstől. Ez hát az a kalóz, akitől minden spanyol retteg. A tengerek farkasa. A bálványozó spanyolok réme! Hohó, mondtam magamnak, Tom, ha addig élsz is, de elkíséred ezt az embert. Hogy lássad, és tanulj tőle! Most boldog vagyok, hogy láthatom azt az embert – tudom, óvatoskodó voltam, de a közeledben engem is elkap a kalóz- lelkesedés –, aki bizony odavág, ha kell, és nem tűri, hogy bárki is a becsületébe gázoljon...

– Sem azt, hogy a mi felséges királynőnknek nehéz gondokat okozzon... – mondta csendesen az admirális.

– Igyunk az eljövendő sikerekre, urak! – állt fel Thomas Doughty. – Igyunk arra, hogy mielőbb megláthassuk, miképpen kopasztja meg a spanyol aranylibákat a mi nagyrabecsült admirálisunk!

A hangos vivátozás, amely e szavakra támadt, elnyomta a lant és a clavichord gyenge hangjait. S nem hallatszott az a nehéz sóhaj sem, amely Roger melléből felszakadt.

De hát így, ilyen nyílt tekintettel, tiszta kék szemmel, hogyan is lehet ilyen vérfagyasztó merészséggel – gúnyolódni?

Mégiscsak csodálatos ember a titkár.

Drake admirális bólintott.

– Köszönöm – mondta –, ha libafosztást akarsz látni, hamarosan megláthatod. Ha addig élsz is...

Larocold kapitány önfeledten suttogta:

– Csodálatos ember...

Mert hogyan is lehet ilyen vérfagyasztó nyugalommal fenyegetni?

Most kinyílt az ajtó, és a szakács meg két hajóinas behozta az ételek új sorát. Sült csirkék, szalonnával tűzdelt nyúlgerincek pirultak a tálakon, borsos mártások csillogtak körülöttük, erre aztán megint lehetett nagyokat inni, jó fűszeres, nehéz borokat, hogy mindenki érezze, milyen nagyszerű élet vár mindenkire, aki nekivág az Új Világ partjainak.

Folyt a lakoma, mintha nem is a tenger közepén, kicsiny vitorlás szűkre mért porcióiból kerülne a sok étel.

– A nagy próba, urak. Az ember merjen enni, ha van mit. És tudjon éhezni, ha kell.

A kormányos felrántotta az ajtót.

– Szél – mondta.

Cutill kapitány kisietett, és csakhamar felhangzott a hajóslegények szapora lábdobogása, amint végigfutottak a fedélzeten, és felhangzott Brewer kürtjele is: kövesse a Pelikánt minden hajó.

Ekkor már hajnalodott. A tenger színéről elfújta a szél a ködöt, a nedves párázat nyoma csak a nyirkos fedélzeten és a nehéz vitorlavásznakon maradt meg. Később, miután a kapitányok és a tisztek visszatértek hajóikra, Drake végigjárta a Pelikánt. Végigsétált a hajó tatjától az orrsudárig, egy darabig elnézte, milyen feszesen dagadnak a széles, fehér vitorlák, hogyan feszülnek a kötelek a felerősödő szélben. Aztán megcsóválta a fejét.

– Rángat – mondta.

A szél rohamaira valóban megrándult a keresztrúd, majd döngve odavágódott az árbochoz.

– Kikezdi – mormogta Drake, és Cutill kapitány fülig vörösödött. Akkorát ordított a fiúkra, mintha legalábbis egy mérföldnyire, nem pedig, öt lépés távolságra volnának egymástól.

– Előre húzzátok a derékvitorlákat! A mindenségit! Mindent külön kell mondani?!

Drake pedig lement, megnézte a kormányosokat, no meg az ágyúállásokat, az alvó Olivér ágyúmestert vidáman felzavarta: – Ej, öreg, hasatokra süt a nap – s végül még a konyhába is benézett, a hajó elején. Benézett csak, mert belépni nem tudott, mivelhogy éppen ketten voltak a parányi helyiségben, Fred Brewer meg John Duntone.

– Tanítgatom a fiút – jelentette Brewer.

– Jól teszed. De mire?

– Elsőben is a gyomor dolgára. Nézzed csak, admirális, prüsszög az istenadta. Hohó, de azért ragyog a képe.

Johnny arcán valóban földöntúli gyönyör látszott. Fred az imént felfigyelt rá, amint a többiektől elhúzódva, éjszakai vackán kuporgott a főárboc tövében.

– Hát te fiú, mi ütött beléd? – kérdezte tőle. John tisztelettudóan felállt.

– Semmi bajom, igazán semmi,

– Nem bántad meg, hogy velünk jöttél?

– Nem tehettem mást. Az admirális úr kegyességéből a hajón maradhattam, ámbár szívem szerint inkább odahaza maradtam volna. De hát amikor kegyelmed Francis Drake előtt hagyott, ő vállon veregetett, és azt mondta: ,,Ide ugyan hiába jöttél, több hely nincs a hajókon. Elegen vagyunk." „Nem hajóra jöttem, uram – feleltem –, hanem Roger Crawleyval lett volna beszélnivalóm." Akkor rám nézett. „Ismerős vagy nekem, hallod- e." ,,Igen, uram – feleltem –, John Duntone vagyok, a takácslegény, aki Londonban, a «Hableány»- ban kegyelmedtől két shillinget kért kölcsön." „Már emlékszem – nevetett –, no és talán visszahoztad?"

– Ne hidd, hogy komolyan kérdezte – mosolygott Fred. – Ha jó kedve van, szórja ám a pénzt, ha meg dühös, hát egy rézgombért lehajol.

– Én komolynak láttam, és megrettenve mondtam: „Admirális uram, azt a két shillinget visszaküldtem már régen, éppen Roger Crawley útján, aki jól ismeri kegyelmedet." Francis Drake akkor körülnézett, biztosan Rogert kereste a fedélzeten, de nem találta, ámbár az előbb még ott volt.

Azután kikérdezett, miképpen, miért szöktem el a mesteremtől, és még arra a koldusleánykára is emlékezett, ott a „Hableány"- ban. Fred bólintott.

– Igaz, igaz, bánkódott is, amiért otthagytuk azt a gyermeket.

– Egyszer csak azt mondta Francis Drake: „Te, fiú, ha innen hazamégy, a mestered úgy eltángáltat, hogy belegebedsz. Ha meg nem mégy haza, elkapnak és megkorbácsolnak, még a füledet is lenyisszantják, ha rossz a kedvük. Hát inkább maradj itt."

Brewer összehúzta hamiskásan a szemét, és megfogta John karját.

– Majd belejössz! Kezdjük az első leckét! Tudod- e, mi vár a hajósra, hát még a kalózra a tengeren, meg még azon is túl?

– Nem én, uram.

– Ne uramozz, csak a tiszteket szólítsd úgy, én Fred vagyok neked is, ámbár az unokám lehetnél. Egyszóval, arany, ezüst garmadával hever odaát. Ha meg a messzi Indiából igyekvő hajót zsákmányolunk, akkor találunk abban nemcsak aranyat, gyöngyöket, ezernyi drágaságot, hanem fűszereket is: szegfűszeget, borsot, szerecsendiót, fahéjat, meg amit akarsz, s amelyeknek csak csipetjéért is jól fizetnek a plymouthi kalmárok.

– És az mind a miénk lesz?

– Elosztozunk rajta. Hej, öcsém, ha a hajósember nem volna olyan nemtörődöm, léhálkodó, mint amilyen, no meg ha énnekem jóravaló feleségem volna, bizonyisten saját házamban szívogatnám a tabak füstjét.

John tudta, mi az a tabak, Londonban nem is egyszer látott hajósokat, szájukban az összecsavart és végén parázsló dohánylevéllel. De azt már nem merte bevallani, hogy még sohasem szívott füstöt. A vén Fred most a konyhába tuszkolta be, hogy megetesse a tegnapi borsos mártások maradékával.

– Sose csentél a mesternétől ilyesmit? Vannak, akik fogukkal ropogtatják a borsot, a fene essék, a gusztusukba.

Amikor pedig az admirális továbbment, Fred kényelmesen előhalászott a zsebei rejtekéből néhány agyongyűrt, megszáradt dohánytekercset.

– Gyújts rá. Meglásd, napokig nem érzel majd éhséget. Johnny rágyújtott – s valóban nem kívánta az ebédet.

Kavargóit a gyomra, csak úgy szédelgett.

Még szerencse, hogy a kormányhoz küldték megint, lent kuporoghatott az alsó fedélzeten, és húzogatta a hatalmas, vaskos kormányrudat, ami nem volt könnyű feladat, mert felerősödött a szél, és a nap folyamán két ízben is irányt változtattak: az admirális messze el akarta kerülni a francia és a portugál partokat, nehogy időnek előtte gyanút fogjanak a pápisták.

Itt a kormánynál csak a kormányos mester állt, meg a mindenkori egy-két legény, már amennyire szükség volt.

A hajó nyomvonalára esett a kilátás, óriási, szabályos V betű formában habzott a víz a Pelikán tatja mögött, és e meg-megújuló rajzolat még el sem enyészett egészen a zöld hullámokon, már ott harsogott a tenger a következő hajó orra alatt. Szép látvány volt, ahogy az öt hajó egymás mögött, hosszú, laza libasorban követte az admirálisi zászlóshajót. Jó szél fújt északkeletről, felvontak minden vitorlát, csak úgy röpült a fehérszárnyú flotta. A tenger, amely idáig nyugodtnak látszott, egyre szélesebb hullámokat görgetett alájuk, a hajók lustán megdőlő árbocokkal egymás után kapaszkodtak át rajtuk. Fel- le, fel- le, aztán jobbra és balra is hintázott a Pelikán. Johnny kábán mosolygott, milyen jó is, hogy üres a gyomra, most biztosan a tengertől kavarog, ámbár meglehet, hogy még mindig a dohány dolgozik benne.

Sirályok serege röppent föléjük, élesen kiáltva keringtek az árbocok csúcsa körül.

Johnny arra gondolt, hogy most már soha, soha nem találkozik többé a szegény kicsi Bettyvel – és elszorult a szíve. Képzeletében komor lehetőségekkel viaskodott. Látta Bettyt ismét a csavargók hatalmában, elrémült a gondolatra, hogy meg is korbácsolhatják, mint szökött munkást, valamelyik falu piacán, s végül könny szökött a szemébe, mert képzeletében holtan látta Bettyt az országút szélén. Mosolygós nagy szeme mereven a csillagos égre tekintett, finom, könnyű keze élettelenül feküdt a keblén. Roger az oka Betty balsorsának.

S elképzelte hirtelen, mit is csinálhat odafent, a Pelikán fedélzetén Roger. Biztosan a tisztekkel társalog, és nézik a vizet meg a sirályokat. Okos és előkelő, finom szavakat ejtenek. Vagy éppenséggel az admirális testvéröccsével barátkozik, hiszen együtt muzsikáltak tegnap este. Jó volna tudni, mit beszélnek.

– Hé, cimbora, mit vicsorogsz itt az emberre?

Nagy, szakadt körmű kéz nyúlt Johnny elé.

– Aki nálunk méláskodik, hamar a vízbe pottyan. Hanem add a kezed, pajtás. Engem Antoniónak hívnak, és spanyol voltam. De nem katolikus ám! Hát a te neved mi?

– John a nevem. John. Londonból.

– Pápista vagy? Nekem megmondhatod, a fene bánja.

– Nem, nem – tiltakozott riadtan a takácslegény. – Angol hiten vagyok, a mesterem meg puritán volt. Igen szigorú erkölcsű ember.

Antonio kurtán legyintett.

– Ostoba szamarak. Csak arra valók, hogy az ember kedvét rontsák. Úgy nézz rám. pajtás, hogy engem kölyökkoromban megcsigázott a sevillai inkvizíció. Hej, azt hittem, a belem kiszakad, három hétig úgy feküdtem, pislogni sem volt erőm. Azóta azt mondom, agyon kéne verni mindenkit, aki a saját religióját a felebarátjára akarja kényszeríteni.

John bólintott. A kormányrúdra támaszkodtak, erősen kellett tartani, mert a Pelikán bal felől kapta a szelet.

Antonio, a fekete hajú, lobogó szemű spanyol láthatóan örült, hogy beszélgető társra talált.

– Az a vén londoni varjú, a királynő, jól csinálja a dolgát. Röhög a markába. Ha a katolikusok okoskodnak, az orrukra koppint, ha meg a protestánsok hangoskodnak, befogja a szájukat.

– Az igaz – John lelkesen mesélte. – Mondták, hogy a kápolnájából nem vitette el a keresztet. Nosza, siettek kedveskedni neki, és valamelyik káplán vagy érsek díszesen megrajzolt, képekkel szépített bibliával lepte meg.

– Képzelem, mit kapott.

– Ahogy mondod, Őfelsége megintette, hogy ez máskor, meg ne történjék.

– Hallod- e, én mindig mondom, a nagyurakat is legorombítják a még nagyobb urak. A hercegek meg a márkik. Hanem ez a Roger Crawley ugyancsak mogorva fickó.

Johnny nem felelt. Kinézett a vízre.

– Mindig csak a magafélékkel volna. Pedig hát a vízen nem így van ám. Te jól ismered, ugye?

– Nyár óta.

– Doughty úrnak a társa, aki odaát van? – kérdezte Antonio.

– Igen – bólintott Johnny.

Jóideig hallgattak. Antonión látszott, valami kikívánkozik belőle, és azt fontolgatja, szóljon- e vagy sem. John ellenben attól félt, hátha tovább kérdezgeti őt ez a bozontos szemöldökű, olajos képű hajós. Éppenséggel nem volt bizalomgerjesztő figura. Ámbár ez a vélemény nem sokáig élhetett Duntone- ban.

– Hallod- e, pajtás, mondanék valamit.

Odafentről Thomas Cutill kapitány kiáltása hallatszott. A kormányos mester egy időre, magukra hagyta őket.

– De tartsd ám a szádat, ha jót akarsz. John bátran felszegte a fejét.

– Inkább el se mondd – sóhajtott. – Nem szeretem én a titkokat.

– Fontos ez, hallod- e. Tegnap éjszaka, őrség után, hogy a kapitányok elmentek, a hágcsót tartottam a bal oldalon, amikor csónakba szállt ez a Thomas Doughty úr.

– No és?

– Ha hallottad volna, milyen rondán beszélt a mi admirálisunkról. Azt mondta, nagyszájú paraszt, akinek hiúsága fogja a hajókat tönkretenni.

Ismét hallgattak. Johnny erre igazán nem tudott mit válaszolni. Sötét sejtések viharzottak a lelkében, olyan keservesnek és borzasztónak látta a jövőt, hogy legszívesebben sírva fakadt volna.

– Amondó vagyok, vízen könnyen támad háborúság hallotta a hangot. – Hát, ha verekedésre kerül a sor, én az admirális mellett vagyok. Isten adja, egyszer megtudod, hogyan hajóztunk együtt. Hej, csuda ember ám az admirális.

John némán a kezét nyújtotta. Antonio arca ragyogott az örömtől,

– Vivát, pajtás, ezt szeretem. Majd meglátod, micsoda tréfákat tud a mi admirálisunk. Ha akarja, ebből az öt hajóból egyszeriben nyolc lesz... na, ugye, nem hiszed.

John nevetett. Valóban nem hitte. Megláthatta mégis. Mert alighogy a Finisterre- fok magasságába értek, Drake kicsiny flottája egyszeriben megnépesedett. Vízre eresztették azokat a vitorlás csónakokat, amelyek eddig szétszedve a fedélzeten hevertek. Az idő egyelőre, szép maradt, ezek a kis fiókák bátran úszkálhattak a nagy hajók körül, bennük félnaponként cserélték a legénységet, így aztán a vitorlások sem voltak agyontömve emberekkel, és a hajóhad is fürgébb, veszedelmesebb lett.

Kék ég alatt, néptelen és végtelen tengeren úszott a Pelikán és nyomában a többi hajó a közvetlen cél, Mogador felé. Karácsony napján pillantották meg az afrikai parton a Cantine- fokot, és még aznap elérték a várost.