– Dave is magával megy, de nemcsak Dave.

– Hogyhogy, nemcsak mi ketten?

– Ne vágjon olyan riadt képet, Ralph. Látja, a "mi" nem fukar: magával megy Dave is, Burage is…

Önkéntelenül is felkiáltok:

– Burage!

– Várjon – mondja Jackie, és most már igazán diadalmasan nevet. – Még nem fejeztem be. Magával megy Dave is, Burage is… és én is.

Tátva marad a szám.

– Maga is?

– Nincs más megoldás – mondja Jackie, és merőn a szemembe néz. Aztán hozzáteszi: – Nem lenne okos, ha Blueville-ben maradnék: állapotos vagyok.

– Biztos benne? – kérdem, nagyot nyelve.

– Két hetet késett, aztán megcsinálták a tesztet: pozitív.

Kireteszeli a bejárati ajtót, aztán megint szembefordul velem. A szeme csupa szikra.

– Ugyan, Ralph, ne legyen úgy elkámpicsorodva. Ez a dolog csakis énrám tartozik. A maga fejének nem kell fájnia.

Csibészesen csücsöríti a száját, felfújja az arcát.

– Ha fiú lesz, és remélem, hogy az lesz, Michael Bedford Davidsonnak fogják hívni.

A középső nevet erősen megnyomja, tetszik neki a saját tréfája, kitör belőle a nevetés, és nagyon katonásan rácsap a karomra. Aztán egy rándítással megigazítja a vállán a puskát, és ruganyos léptekkel kimegy a napra: az ajtóval nem törődik, majd én bezárom. Amikor utánanézek, csak a hátát látom: a bokszok felé megy, feltartja a fejét, megfeszíti a vállát.

Ha az ember szökését éppen az őrizetére kirendelt milicisták parancsnoka szervezi meg, akkor – Jackie szavával – nyilvánvaló, hogy "nem lesz semmi gikszer". Persze az ilyen szökés hősiesnek sem igen nevezhető, bár utólag a kanadai, majd az európai sajtó rettentően felfújta – az újságírók mindent beleadtak, ami az eszükbe jutott, és dús körítéssel látták el a történetet. Főleg Európában kellett megküzdenem a riporterekkel, akik nem győzték magasztalni "remek ötletemet": így és csakis így sikerülhetett a szökés. Én minden alkalommal leszögeztem, hogy a ravasz ötlet nem tőlem, hanem Burage-tól származott. Hiába: az újságírók minden egyes cikkben engem dicsértek meg érte. Gondolom, az egyszerűség kedvéért. A szökevények közül én voltam a legismertebb, tehát a szökés minden babérját nekem kellett learatnom, mint ahogy a háborúban is a tábornokoké minden dicsőség, holott az alárendeltjeik nyerik meg a csatákat.

De ha lehántjuk a sok sallangot, amit később aggattak rá szökésem történetére, megmarad a puszta igazság: az én szerepem abból állt, hogy pontosan végrehajtottam minden utasítást. Az elismerés kizárólag a nőket illeti meg: Burage-t, az említett fortély értelmi szerzőjét, és Jackie-t, aki Burage elgondolása alapján kidolgozta a részleteket, és rögzítette az időpontokat.

Most természetesen csak a szökés módozatáról beszélek, hiszen a kérdés elvi részét a "mi" vezérkara döntötte el valahol az Egyesült Államokban, mihelyt értesült róla, hogy a vakcina nemsokára elkészül. De azért a helybeli megbízottaknak is elég tág működési tere maradt, s a szökés módját és időpontját Blueville-ben határozta meg egy szűk körű tanács, amelynek ülései mindig legfeljebb egy félóra hosszat tartottak.

Amikor később megkérdeztem Burage-tól, hogy a "mi" hol talált Blueville-ben elég biztonságos helyiséget az ülések megtartására, azt felelte: az uszoda kisebbik medencéje körül, amikor a gyerekek fürödtek. Ilyenkor ugyanis olyan ricsajt csaptak, hogy a lehallgató-készülékek nem értek semmit. És Burage mosolygó szemmel nézett rám: biztos azt hitted, hogy pletykázgatunk… Igen, feleltem, utólagosan szégyenkezve. Burage elnevette magát: kot-kot-kot-kot-kotkodács, ugye?

– Igen, azt hittem.

Burage tovább nevet.

– Pontosan ezt akartuk elhitetni. Tudtuk, hogy mindig számíthatunk a régi szexista reflexekre. Mr. Barrow éppen elégszer veszekedett is a feleségével, hogy miért "locsogunk" annyit.

– Micsoda? Mrs. Barrow részt vett a bizalmas összejöveteleiteken?

Burage rám néz, és huncut fény csillan fel a szemében.

– Blueville-ben Mrs. Barrow volt a "mi" vezetője.

Egy kis szünetet tart, élvezi az elképedésemet.

– Mrs. Barrow szervezte be "Ritá"-t. Egyszer rajtakapta, amikor a férje papírkosarában turkált. "Rita" pedig beszervezte Jackie-t; tudod, hogy milyen módon – rövid kis nevetés. – És Jackie után még sok mást is. "Ritá"-t az Isten is erre a munkára teremtette. Emlékszel rá, hogy "Rita" babákat készített? Nahát, szinte csalhatatlan ösztönnel megérezte, kik azok az "egyedülálló nők", akikből a bedfordi propaganda nem tudta kiölni az anyai ösztönt. Felajánlott nekik egy-egy babát, és ha megfelelően reagáltak, következett a szóbeli megkörnyékezés.

Gondolatban ismét önkritikát gyakorolok. Tudtam, hogy a táborban élő "egyedülálló nők" közt volt valami "baba-ügy", s hogy Mr. Barrow végül is betiltotta ezt a "nevetséges játékot" – az ő szavait idézem. Sajnos én is azt hittem, akárcsak ő, hogy valami ostobaságról van szó. Nem tulajdonítottam az ügynek különösebb jelentőséget. Csak most látom be, hogy komoly politikai vonatkozásai voltak.

Nagy tisztelettel nézek Burage-ra:

– És mi történt, miután Mr. Barrow elrendelte a tilalmat?

– Isteni volt! – feleli Burage ragyogó szemmel. – A vén kasztrált nem is tudta, mekkora szolgálatot tett ügyünknek! A betiltás után minden babából illegális tárgy lett, mondhatnám, az ellenállás szimbóluma. A baba lett a tiltott gyümölcs, a szónak minden értelmében! Jöttek a házkutatások, és minden házkutatás alkalmával találtak egypár babát, persze Mrs. Barrow minket jó előre értesített. Hát akkor kiknél kerültek elő a babák? A spicliknél és a bedfordistáknál… így aztán szépen megszabadultunk tőlük. Egyébként a babadivat valóságos mániává fajult. Titokban mindenki babákat kezdett gyártani, azonkívül babaruhát és fehérneműt is varrtak. Az "egyedülálló nők" illegális összejöveteleket rendeztek, hogy megmutassák egymásnak a "bébijüket". Még a milicista lányok is! Jackie szemet hunyt, azazhogy csak a fél szemét hunyta be, a másikkal pedig megfigyelte, hogy a milícia soraiban kik a legjobb "kismamák", megadta a nevüket "Ritá"-nak, "Rita" pedig azonnal kezelésbe vette őket.

Amikor megkérdeztem Burage-tól, hogy mi adta az ötletet a szökési tervhez, azt felelte: – A féltékenység. Ralph, én rettenetesen féltékeny voltam minden nőre, akivel érintkeztél; Anitára, Crawfordra, Helsingforthra, Jackie-re, Pussyra, de legfőképpen Bessre. Igen, Bessre! Tudom, hogy képtelenség. Mégis, nem tudom miért, de rögeszmém lett ez a Bess. Gyűlöltem, pedig sose láttam. Meg aztán úgy éreztem, rettentő nagy igazságtalanság, hogy amit egy tisztességes laboratóriumi dolgozónőnek nem szabad, azt egy közönséges kurvának hivatalosan megengedik. A te leírásodból tudtam, (mert a te leírásaid nagyon szemléletesek!), hogy Bess körülbelül olyan magas, mint én, az alakunk is hasonlít egymásra, és most talán csúfolódni fogsz rajtam, de egy este a szobámban én is megpróbáltam ugyanúgy kikészíteni magam: műszempillák, rikító szemfesték, vérvörös száj. Erre éppen beállított Jackie, a hasát fogta nevettében, aztán hozott egy szőke parókát, amit az egyik milicista lánytól kobzott el. Felvettem, és Jackie, aki ismerte Besst, hiszen ő szokta igazoltatni az őrtoronynál, kijelentette, hogy a hasonlóság bámulatos. Azt ajánlotta, hogy ebben a szerelésben menjek el hozzád este kilenc felé, "egy kis begyűjtés" céljából. Ezen aztán egy óra hosszat elvihogtunk, kiszíneztük az elképzelt jelenetet: gondolom, így kompenzáltuk a szexuális hiányérzetünket, amit egyre nehezebben tudtunk elviselni. Szóval aznap éjszaka és a következő éjszakákon folyton arról álmodtam, hogy én lépek Bess helyébe, odamegyek hozzád, bekopogtatok… Látod, Ralph, nincs itt semmi rejtély: ebből az álomból született az ötlet…

Most pedig hadd mondjam el a szökés történetét óráról órára.

Vacsora után, nyolckor, azt mondom Dave-nek, hogy menjen haza egyedül – én a laborba megyek, ahol Burage már feszülten, sápadtan várakozik, és átadja a preparált whiskyt. A vakcinákat nem veszem magamhoz: megbeszéltük, hogy ezt Burage vállalja.

Negyed kilenckor már otthon vagyok, azazhogy Dave szobájában. Leülök; Jackie utasításainak megfelelően veszek egy darab papirost, s egy filctollal felírom rá egyetlen szó nélkül, hogy mi fog történni, és Dave-nek mit kell csinálnia. Aztán odaadom neki a papírt, és nézem, amíg olvassa. Dave kihúzza magát, elpirul, kidülleszti a mellét, a szeme csillogni kezd. Látom rajta, hogy nagyon boldog. Hiszen tovább játszhatja Huckleberry Finn kalandjai-t, de most ő maga lesz a történet hőse, meg az apja, és a tutajt egy Ford kocsi fogja helyettesíteni. A válla fölé hajolok, és ujjammal aláhúzom a "mi"-nek rá vonatkozó utasításait. Dave kipirult, sugárzó arccal többször is elolvassa, és az ajka mozgásából látom, ahogy elismétli magában, mert kívülről meg akarja tanulni. Szeretném megölelni és megcsókolni, de még idejében észbe kapok: biztosan megütközne rajta, hiszen a kalandok hősei nem így szoktak viselkedni. Megkeresem a gyufát a konyhában, és átadom neki. Dave komoly, szinte áhítatos arccal elégeti a papirost. Gyönyörű pillanatok, de nem szabad elnyújtani őket, különben megcsappanna a varázsuk. Otthagyom Dave-et. Mielőtt azonban kimennék, könnyedén megveregetem a vállát, és rákacsintok – igyekszem úgy viselkedni, mint a kalandfilmek hősei a férfibarátság magasztos, de fegyelmezett pillanataiban.

Visszamegyek a szobámba: csak a jegyzeteimet vihetem magammal egy aktatáskában – kilenc óráig tehát nincs semmi dolgom.

Ez a háromnegyed órányi tétlen várakozás volt a szökés legnehezebb része. Ha dohányos lettem volna, legalább elkábíthattam volna magam kedvenc mérgemmel. Igaz, hogy akkor valószínűleg észre sem vettem volna, hogy dohányzom. Jó: nem járkálok fel s alá, inkább végignyúlok az ágyon. Eltelik néhány perc, s akkor valami olyat érzek, amin még ma is meglepődöm. Körüljártatom tekintetemet a szobában, és egyszerre csak belém hasít a szomorúság: fáj, hogy el kell hagynom.

Pedig a szoba egyáltalán nem barátságos. Télen hideg, nyáron túl meleg – nagyon egyszerű bútorok, minimális kényelem, egyetlen ablak, ami csak szűkmarkúan ereszti be a fényt, lehangoló kilátás a szögesdrótokra és a milicista lányok barakkjára. S milyen emlékek fűződnek ehhez a szobához! Az ágy, amelyen több éjszakát töltöttem álmatlanul vagy lidércnyomástól gyötörten, mint pihentető álomban. A kis álmahagóni asztal, ahol órák hosszat ültem: se írni, se olvasni nem tudtam, csak fortyogtam a megaláztatás keserű levében, gyötrődve vártam Anitát, vagy elszorult szívvel gondoltam a jövőre. Mégis ez volt az én saját külön fészkem! A barlang, ahova behúzódhattam a sebeimet nyalogatni. Most, hogy elmegyek, valami itt marad az irhámból, a szagomból, a testem melegéből, és néhány hónap az életemből.

Kilenc óra van, s amikor Bess és Ricardo bekopog az ajtómon, lázasnak érzem magam, és örülök, hogy találkozásainknak megvan a szertartásszerű rendje. Ricardo letelepszik a konyhában, és én kitöltöm neki az utolsó pohár tiszta, preparálatlan whiskyt. Aztán visszamegyek Besshez a szobába, de nem nagyon tudom méltányolni szakmai buzgalmát: panaszkodik is, hogy lassúak a reakcióim, mert "biztos, a konkurrencia is beleköpött a dologba". Amikor végül visszamegyünk Ricardóhoz a konyhába, az egyetlen kulcsra zárható szekrényből reszkető kézzel előveszem a Burage-tól kapott whiskysüveget. Igaz, megnyugtattak, hogy nincs benne semmi veszélyes anyag, mégis méregkeverőnek érzem magam, miközben a két poharat teletöltöm a preparált szesszel. Arra is sok időt pazarolok, hogy miután az asztalra könyökölve mind a ketten elalszanak, gondosan meghallgatom a szívverésüket, és kitapogatom a pulzusukat.

– Mi az, mire vár? – kérdi Burage, berobbanva a konyhába; fantasztikus smink és a paróka: nem lehet ráismerni. – Húzza már le Ricardóról azt a köpenyt, és bújjon bele!

Következik a szökés egyetlen izgalmas mozzanata. Fél tízre minden készen van: Burage ott ül a Ford Transit furgon volánja mögött, én mellette, a fehér sapka a szemembe húzva, mint akit teljesen elkábított az alkohol; hátul Dave, tetőtől talpig bebugyolálva, s tőle jobbra a hűtőszekrény, amelyben a vakcinát is elhelyeztük Bess kémcsövei mellett – ezek, remélem, épp a vakcina miatt előbb-utóbb úgyis fölöslegessé válnak.

A fehér furgon megáll az őrtorony tövében. Meglehetősen sötét van, és a tábor lámpái még nem égnek. Burage átnyújtja az őrszemnek a két fémlapocskát: az őrszem hosszasan vizsgálgatja mind a kettőt, és csak aztán adja vissza, láthatólag nagyon kelletlenül, a személyazonossági igazolványainkat. Én magamba roskadva ülök, és félszemmel figyelem az őrszemet: nagydarab, csontos lány, az arca pattanásos, látszik rajta, hogy szeret akadékoskodni. Most egy gyanakvó pillantást vet a kocsi ajtajára.

– Miért nem a sofőr vezet?

– Mert részeg – feleli Burage vontatott, rekedt hangon.

– Miért?

– Mi a frászt csináljak, ha a páciensek megkínálják egy pohárral? – kérdi Burage, és bámulatos, hogy milyen hitelesen cseng a hangja.

– Ki az, aki megkínálta? – kérdi a milicista lány, mint egy vizsgálóbíró.

– Dr. Martinelli.

– Jelenteni fogom – mondja a milicista lány dühösen (úgy látszik, nem szeret: isten tudja, miért).

– Ide hallgass, anyukám – mondja Burage –, ha nem hagynám, hogy a páciensek itallal kínálják Ricardót, akadályozva volnék a munkámban.

A milicista lány elpirul. Látom, hogy nagyon nem szívesen diskurál a feslett erkölcsű nőszeméllyel, és szeretne minél előbb megszabadulni tőle. De azért uralkodik magán. Nézem azt a nagy állat, keskeny ajkát, és egyre rosszabbul érzem magam. Ádáz némber.

– A sofőrt is feljelentem.

– Oké – mondja Burage.

Burage eddig kifogástalanul viselkedett, most azonban súlyos hibát követ el. Sebességbe kapcsol, és felbőgeti a motort. A milicista lány ráförmed:

– Állítsa le azt a motort, szálljon ki, és nyissa ki az oldalsó ajtót.

Igyekszem mozdulatlan maradni, de az egész testem megfeszül, és a szívem kalapálni kezd a bordáimon. Csend. Burage összeszedi magát. Leállítja a motort, és elnyújtott, gúnyos hangon mondja:

– Édesanyám, nincs ott semmi, csak egy kis sperma a hűtőszekrényben.

A milicista lánynak megrebben a szeme, mintha pofon ütötték volna. De azért nem hagyja magát. Nem olyan fából faragták.

– Azt mondtam, hogy szálljon ki!

– Na ne mondd – feleli Burage most már hangosabban. – Szeretném tudni, hogy ki miért felelős! Az a sperma az enyém, és nem engedem, hogy csak úgy beleturkáljanak!

– Nem hallotta a parancsot? – kérdi a milicista lány.

– Jó, ha ragaszkodsz hozzá, hívd ide a főhadnagynőt – mondja Burage bámulatos hidegvérrel. – Csak az ő jelenlétében vagyok hajlandó kinyitni.

Én egészen odavagyok a félelemtől és a dühtől: főleg Jackie-re haragszom. Azt mondta, itt lesz, amikor sor kerül az ellenőrzésre. Most őmiatta mindnyájan rajtaveszthetünk. Hol az ördögben lehet?

– Szálljon ki – pattogja a milicista lány.

Burage szót fogad, de tudja, hogy mit kell tennie. Mielőtt kilépne, visszafordul, odahajol, fogja az autó kulcsait, és zsebre vágja őket.

– Adja ide a kulcsokat – mondja a milicista lány éktelenül dühösen.

– Édesanyám – feleli Burage –, ez a sperma állami tulajdon. Rajtam kívül senki sem nyúlhat hozzá.

A milicista lány most egy váratlan dolgot művel. Kapja a puskáját, és ráfogja Burage mellére. Látom, hogy reszket a keze.

– Ide azzal a kulccsal – mondja fuldokolva.

Ideje, hogy közbelépjek. Odacsúszom Burage helyére a volán mögé, alkoholgőzös fejemet kidugom az ablakon, és olyan spanyolos kiejtéssel, ahogy csak tudok, megszólalok:

– Señora miliciana, nem szabad rálőni seńora Bessre. Ő állami tisztviselő.

– Ne szólítson señorának – ordítja a lány.

Ráadásul még fanatikus is.

– Igenis, señora – mondom bambán.

E pillanatban a volánra nehezedő könyököm megérinti az autó kürtjét, s az röviden felbődül. Véletlenül történt, de legalább adott egy jó ötletet: mint aki holtfáradt, ráejtem részeg fejemet és két karomat a volánra. A Ford kürtje kitartóan szól, a monoton, fülsértő vijjogás elnyomja a milicista lány hangját: csak feltételezem, hogy parancsokat ordít felém, és fenyegetőzik. Fél szemmel látom, hogy a milicista lányok barakkjából kirohan az őrség. Öten-hatan lehetnek, puska a kezükben, nagyon izgatottak. Általános riadalom. Teljes a zűrzavar. Összevissza kiabálnak, de a kürttől nemigen hallatszik. Csak úgy záporoznak rám a szitkok. Néhány kéz megragad, nem éppen gyöngéden, és rázni kezd, hogy engedjem el a volánt, de hiába ütnek-vernek, görcsösen belekapaszkodom, amíg végül meg nem látom Jackie-t. Futva közeledik a tábor felől, az arca vörös, a szeme villámokat szór. Vezényszavak csattannak. Az őrség kelletlenül visszavonul a barakkba. A milicista lány vigyázzba vágja magát. Minden ízében reszket. Burage is. Én is. Jackie elkéri a kulcsokat, rászól a milicista lányra, hogy menjen, gyújtsa meg a tábor lámpáit, nagy lármával kinyitja, majd becsukja a furgon oldalsó ajtaját, visszaadja a kulcsokat Burage-nak, és közelebb hajolva, dühösen suttogja: "Nem tartották magukat az időponthoz, öt perccel korábban jelentkeztek az őrtoronynál."

Egy pillantást vetek az órámra. Jackie-nek igaza van. Burage a hibás, ő sürgetett, amikor az alvó Bess és Ricardo szívverését hallgattam. Megigazítom fehér sapkámat, és visszamászok a helyemre. Közben észreveszem, hogy vérzik a szájam, és fáj az ínyem. A kedves katonalányok jól megkalapáltak az öklükkel.

Elindulunk. Blueville és az őrtorony egyre messzebbről látszik mögöttünk. Zsebkendőt nyomok a sebemre. Ebben a pillanatban nem érzek egyebet, csak megaláztatást a durva bánásmód miatt, álöltözetem miatt, bajuszom miatt, a zöld jelvény miatt, amely szinte égeti a mellemet. Nem akarok újabb függelemsértést elkövetni, különben kidobnám az ablakon. Hiába, nem valami dicső módon mondok búcsút Blueville-nek.

A furgon lassan halad a földúton: néha nagyokat zökkenünk. Burage letépi a fityuláját meg a parókáját, megrázza vörösesbarna haját, felém fordul, és dühösen rám förmed:

– Látom, azért magában is van egy kis kezdeményezőkészség, ha arról van szó, hogy a fiát kell megmentenie!

Összerezzenek. Ez már több a soknál! Égbekiáltó igazságtalanság! Miért, talán nem mentettem meg őt is? És ugyan mit kezdeményezhettem volna eddig, miben kaptam szabad kezet, amióta a "mi" átvette az ügyek irányítását? Most rajtakaptalak, Burage, te vagy a szexista! Olyan a helyzetem, mint azelőtt a nőké: kiskorúnak tekintenek, nem kérik ki a véleményemet, megtiltják, hogy bármit is tegyek, s amikor nem teszek semmit, azért kapok szemrehányást! Ajkamra szorítom a zsebkendőmet, nem szólok egy szót sem, összehúzom magam az ülésen, lehetőleg nem nézek a vezető felé, csak bámulok az éjszakába.

Baljós képek a jövőről: Dave és a vele kapcsolatos gondok. Egy féltékeny nő, aki még Dave-re is féltékeny. Egy másik nő, aki teherbe esett tőlem, és most velem együtt szökik. Mind a ketten úgy gondolják, hogy jogaik vannak velem szemben, hiszen ők a "védőim". Ja, igen, meg ne feledkezzem törvényes hitvesemről, a drága Anitáról, akitől tudtommal nem vagyok még elválva. Az az érzésem, mintha az egyik börtönből a másikba kerülnék.

Belebámulok a sötétbe. Vérzik az ínyem. Időnként egy kis vért köpök a zsebkendőmbe. Ahogy most visszagondolok szabadságom első pillanataira, nagyon keserű az emlék.

Blueville-től talán két kilométerre Burage megáll az út szélén, és eloltja a Ford reflektorait. Néma csendben várakozunk. Megjelenik egy dzsip, valaki kidugja a fejét, Jackie az, lassan elhalad mellettünk, és int, hogy kövessük.

Hat-hét kilométerrel odább a dzsip letér az országútról, és egy kanyargós földúton megy tovább a fenyőfák között. Sűrű homály van, reflektorok nélkül alig látjuk az utat, de amikor kiérünk egy tisztásra, egyszeriben világos lesz. Jackie kiugrik a dzsipből, odajön hozzánk, s csak ennyit mond: "Ne szálljanak ki a kocsiból, ne beszéljenek és ne izguljanak, ha lövéseket hallanak."

Aztán visszamegy a dzsiphez, leveti az egyenruháját, és átöltözik: buggyos térdű, ócska, zöldes farmernadrág, magas nyakú, barna pulóver a bal karján rozsdaszínű karszalaggal. Aztán visszacsatolja az övét revolverestül, vállára veti a puskáját, összegöngyöli az egyenruhát, hátradobja a dzsipbe, egy kis URH készüléket vesz a kezébe, és elindul. Csak néhány pillanatig látom, máris eltűnik a fenyvesben.

Újabb hosszú várakozás. Egyszerre csak nagy lövöldözés hallatszik. Megfogom az ajtókilincset, mire Burage rám szól:

– Hová megy?

– Meg akarom nyugtatni Dave-et.

– Maradjon a helyén. Nem hallotta, mi a parancs?

Vállat vonok, kibújok a Fordból, kinyitom a furgon oldalsó ajtaját, és halkan néhány szót szólok Dave-hez. Megérintem az arcát: olyan szorosan be van bugyolálva, hogy izzad. Kitakarom, aztán fülelek. A fegyverropogás folytatódik. Megyek, visszaülök Burage mellé, mire dühösen rám szól:

– Nagyszerű! Sose zavartassa magát! Vágja csak be a kocsiajtót!

Pedig igazán nem csaptam nagy lármát: mit számít az ebben a fülsiketítő lövöldözésben? Képtelenség, nem is válaszolok. De ha nem vigyáznék, csikorgatnám a fogam. Ezekben a percekben Burage és énközöttem nem nagyon dúl a szerelem.

A lövöldözés alábbhagy, még három-négy lövés hallatszik elszórtan, aztán vége. Élvezem a csendet, bár tudom, hogy ez csak addig fog tartani, amíg meg nem szokom. Újabb hosszú várakozás, majd az éjszakában, amelyből még nem tűntek el egészen a nappal utolsó sugarai, felbukkan Jackie: egy sötétebb folt, gyorsan közeledik a fenyvesben, nincs URH-ja, se fegyvere, de amikor odaér hozzánk, úgy mosolyog, hogy csak úgy ragyog az arca tőle.

– Sikerült! – mondja lelkesen.

Begyújtja a motort, megfordul a kocsival, és visszatér az útra: most már égnek a reflektorai. Mi is megyünk utána.

Három kilométerrel odébb egy fegyveres csoport állít meg bennünket, azazhogy Jackie-t. A Ford reflektorainak fényében jól látszik a csapat: húsz év körüli fiúk és lányok olyan öltözetben, mint amilyet most Jackie is visel – zöldes farmernadrág, barna pulóver és rozsdaszínű karszalag. Egy lány kiválik a csoportból, és odalép a furgonunkhoz.

– Te vagy az a doki, aki a vakcinát csinálta? – kérdi vidáman.

– Én.

– Dugd ki egy kicsit a fejed, hadd lássalak. Szót fogadok.

– Bravó, papa – mondja a lány, és felágaskodik, hogy elérjen –, jó fej vagy. – Ezzel szájon csókol.

Magam sem tudom, hogy szomorkodjam-e a megszólítás miatt, vagy pedig örüljek a csóknak. Jobb híján azt kérdem:

– Hogy ízlik a partizánkodás?

A lány elneveti magát.

– Aranyélet: verekszünk és szeretkezünk.

Utána még nevet egy kicsit, aztán nagy léptekkel odább megy, a törzsét és a csípőjét himbálva. Azt hiszem, elég régen tisztálkodhatott. De az ajka üde volt, és a csókja a fű ízére emlékeztetett. Lassan továbbhaladunk. A partizáncsoport meglengeti fegyvereit, amikor elhaladunk mellette. Most először érzem a szabadság leheletét. Egy békülékeny pillantást vetek Burage felé. Sápadtnak látszik, és görcsösen markolja a volánt.

A határ USA-oldalán egy másik fegyveres csoport tartja megszállva a vámépületet: sokkal többen vannak, mint az előző csoport tagjai, és sokkal kevésbé hangosak. Néhány "öreget" is látok köztük. Itt-ott fáradt, kormos arcok. Lehet, hogy veszteségeik voltak a támadás folyamán.

A kanadai vámnál megállunk, de csak néhány pillanatra. Nyilvánvaló, hogy várnak bennünket. Egy zseblámpa belevilágít az arcomba meg a Burage-éba: valaki int, és máris mehetünk tovább, semmiféle iratot nem kell felmutatnunk. Burage nagyot sóhajt, és néhány méterrel odább megállítja a furgont.

– Ralph, lenne szíves átvenni a vezetést?

Helyet cserélünk, közben odaszólok Dave-nek, hogy most már kibújhat a takarókból, és kényelembe helyezheti magát. Elindulok Jackie dzsipje után: előttünk, mellettünk és mögöttünk egész rajnyi női motorkerékpáros. Most is vannak tehát védőink, de ezek már kanadaiak.

Valahonnan a hátunk mögül, de elég messziről, sűrű lövöldözés hallatszik.

– Ellentámadás? – kérdem.

Burage az órájára néz, és megrázza a fejét.

– Nem. Egy harmadik osztag most foglalja el Blueville-t.

Nagyot nézek.

– És mi a célja ennek az akciónak?

– Három célja van – feleli Burage; sápadtan ül mellettem, összehúzza magát.

A hangja nagyon fáradt, de azért most is éppoly módszeresen adja elő a mondanivalóját, mint máskor.

– Először: a blueville-i adóállomás megsemmisítése. Másodszor: ki kell szabadítani azokat, akik a legnagyobb veszélyben forognak: Mrs. Barrow-t, "Ritá"-t, Grabelt, Pierce-t, Smitht és Stienéket. Harmadszor: meg kell szerezni a Jespersen-terv munkanaplóját. Az osztag természetesen Jespersent is magával viszi, bár nem egészen úgy, mint a többieket: számítunk rá, hogy tanúvallomást tesz, és önkritikát gyakorol.

Hallgatok. Ez igen. A "mi" nem feledkezett meg semmiről. A Jespersen-terv leleplezése félelmetes fegyvert adhat a Bedford-ellenes hadak kezébe.

Ilyesmikre gondolok, amikor Burage a kezébe temeti az arcát, kétrét görnyed, és zokogni kezd. Az első pillanatban nem jutok szóhoz. Aztán szelíden mondom:

– Burage…

– Hagyjon békén! – zokogja az ujjai között.

Nem valami biztató magatartás. Egy pillanat múlva kinyújtom a jobb kezem, és megérintem a vállát. De Burage azonnal ellöki a kezemet:

– Ne nyúljon hozzám, maga szexista! – mondja, és patakzanak a könnyei.

– Helyben vagyunk! De hát mit mondtam…

– Nem mondta, hanem gondolta.

– Na persze, magából gondolatolvasó lett!

– Kíméljen meg ettől az otromba gúnyolódástól.

Nyilvánvaló, ha én gúnyolódom, az csakis otromba lehet.

– Na és mit gondoltam?

– Amikor öt perccel korábban jelentkeztem az őrtoronynál, arra gondolt, hogy ez női könnyelműség.

– Szó sincs róla. Én is éppen olyan hibás voltam.

De Burage-t nem lehet leszerelni.

– A tisztáson, amikor meg akarta nyugtatni Dave-et, és én nem engedtem, hogy kiszálljon, érzéketlenséggel vádolt.

– Nem igaz. Maga követte az utasításokat. Én nem.

– Az előbb pedig, amikor sírva fakadtam…

– Téved! Arra gondoltam, hogy ez a mi kultúránk magának megengedi a sírást, de nekem nem!

E szavakkal átnyújtom neki a zsebkendőmet: fehér, mint Noé galambja. A zokogás lassanként elcsitul. Burage leengedi a kezét, előbukkan az arca. Még egy-két elcsukló hangocska, mintegy lezárásul, aztán vége a viharnak. Egyébként nekem is gombóc van a torkomban. Nem szégyen: a homéroszi hősök is sírnak.

– Jaj, Ralph – mondja Burage –, ha tudná, mennyire féltem, amikor az a nagydarab lány rám parancsolt, hogy nyissam ki az oldalsó ajtót!

– Mégis nagyon jól feltalálta magát.

– Nem, nem, maga mentette meg a helyzetet, Ralph. Remekül viselkedett! Olyan váratlan volt az egész! Maga, ugye, nagyon érzékeny, hát azt hittem, hogy egy kicsit gyáva is.

– Köszönöm.

Nem hallja. Láthatólag egyre nagyobbra növök a szemében: nem is titkolja.

– Szegény Ralph! Ha tudná, mennyire fájt látnom, hogy agyba-főbe verik! Maga pedig sztoikusan tűrte! Belekapaszkodott a volánba, mint egy kis bulldog.

– Legalább nagy bulldogot mondott volna.

Burage elneveti magát, közelebb húzódik hozzám az ülésen, s mintha azt mondaná: kikötünk, odadobja a hajókötelet… Elkapom a jobb kezemmel. Befutunk hát a révbe. A tenger lecsendesült. Lágy szellő lengedez. Együtt érünk partot. Most persze szó sincs ilyesmiről, hogy "csak akkor van bennem kezdeményezőkészség, ha a fiamat kell megmenteni". Csend. Árbocaink egymás mellett himbálóznak.

De hamarosan elengedem az ujjait. Szükségem van mind a két kezemre, hiszen vezetek. De azért most már sokkal jobban érzem magam. Folyton az előttem haladó dzsip stoplámpáját kell néznem, a motorkerékpárosok robaja pedig valósággal megsüketít: így nem volt könnyű társalogni.

Háromórai robogás után a dzsip átvág egy repülőtéren – azt hiszem, katonai –, és egyenesen odavezet egy szállító repülőgép torkához, amely rögtön el is nyeli a furgont. Gondolom, szükség van rá, mint tárgyi bizonyítékra. Közben kicsomagolom Dave-et a takaróiból. Aludt!

De a repülőben már nagyon éber. Elnézem háromszögletű arcát, nagy, kíváncsi szeme csillogását, amelyet a hosszú, fekete pillák sem tudnak eltakarni – s mivel nagyon álmos vagyok, gondolatban nem győzök hálálkodni Jackie-nek, amiért gondoskodik róla, és hősi történetekkel szórakoztatja. Lerogyok az ülésre, bekapcsolom az övet, és lehunyom a szemem.

– Ralph – mondja Burage, aki odaült mellém –, most még nem lehet aludni. Van itt egy kis munka a maga számára.

Nagy nehezen kinyitom a szemem. Egy új Burage-t látok: megfésülködött, az arca sima, a mozdulatai határozottak, a hangja érces. Olyan frissnek látszik, mint aki jól kialudta magát, és utána még meg is fürdött.

– Tessék, Ralph: itt a nyilatkozat szövege, amit a kanadai tévében fog elmondani. Persze nem szabad felolvasnia, majd úgy tesz, mintha rögtönözve beszélne. A repülőút egy félóráig tart. Mihelyt leszállunk, jönnek a riporterek. Vagyis egy félórája van: addig meg kell tanulnia ezt a szöveget.

– Maga mindenre gondol! – mondom nagyon rosszkedvűen. – Ennek az irománynak maga a szerzője?

– Dehogy! A fogalmazás sokkal magasabb szinten történt. Érthető, ugye: nem akarták, hogy olyanokat mondjon, ami épp az eszébe jut.

– Nem vagyok hülye!

– Ugyan, drága, kicsi Ralph, ne mérgelődjön.

A "kicsi" szót gyöngéd nyomatékkal ejti ki, és csodálatos vörösesbarna haja végigsöpör az arcomon. Beleszagolok, és elcsodálkozom, milyen tiszta és illatos. Hál' istennek, nem veszett ki belőle a nőiesség. Ki az a férfi, akinek eszébe jutott volna, hogy hajat mosson, mielőtt szökni próbál? Ránézek Burage-ra. Igen, a félelmetes női nem: jobban szeretem, mint valaha.

Az élet jelenségeiről szólva, azt szokták mondani – közönséges fogalmazásban –, hogy a férfi behatol a nőbe. Miért nem mondják inkább, hogy a nő "körülveszi" a férfit? Burage ugyanis éppen ezt csinálja – e pillanatban csak lelkileg. Nagyon kellemes érzés: körülvesz a hajával, a szemével, a mosolyával, az ujjaival. És ne feledkezzünk meg a hangjáról sem.

Most azt mondja:

– Senki se mondta, hogy hülye, de politikailag, igenis, naiv. Maga remek színész, Ralph: tökéletesen fogja előadni a mondókáját. Szükség is van rá. Odafent mindent megfontoltak. Minden szó egy bomba.

16

A bombák pedig nagyot robbantak. Egy héttel a nyilatkozatom után az Egyesült Államok Kongresszusa vád alá helyezte Bedford elnökasszonyt.

Ezért igazán nem engem illet a dicsőség. Mit is tettem én? Vezettem azt a kollektívát, amely végül is előállította az encephalitis 16 vakcináját. Egyébként csupán eszköz voltam a "mi" kezében. Olyan eszköz, amelynek van némi szaktudása, sőt a döntő pillanatokban egy kis kezdeményezőkészsége is, ahogy Burage mondta.

Igaz, koronatanú voltam, de nemcsak az én vallomásom járult hozzá Bedford bukásához. Nekem azt kellett tanúsítanom, hogy Bedford, aki színleg szubvencionálta a kutatásaimat, titokban megegyezett Helsingforthszal: a vakcinát nem fogják felhasználni, ha elkészül. Tanúvallomásomnak nem lett volna azonban olyan nagy hordereje, ha mindazt, amit mondtam, Mrs. Barrow is meg nem erősíti a kanadai televízióban. Mrs. Barrow elmondta, milyen beszélgetések zajlottak le a férje és Helsingforth között: ezekből kitűnt, hogy nemcsak a vakcinát akarták titokban megsemmisíteni, hanem az én személyemet is.

Ezek után lépett színre Jespersen, aki tüstént megtagadta a bedfordizmust, miután a "mi" kezébe került, és kanadai földön teljes célfeladatot kapott: tegye színtelenné, szagtalanná és íztelenné a caladium seguinum-ot.

Önkritikájának a kanadai televízió adott keretet egy sajtókonferencia formájában: Jespersent alaposan megszorongatták az egybegyűlt újságírók. Ő csak bágyadtan tudott védekezni, de épp ez a bágyadtság valahogy hihetőbbé tette a mentegetőzését: azt mondta, nem látta világosan, mire akarja felhasználni kutatásainak eredményét a Bedford-kormány. A nézőkben az a benyomás alakult ki, hogy Jespersen jó kémikus, akit a kémián kívül nem érdekel semmi, s aki kényelemszeretetből vagy szellemi restségből tökéletesen szigetelt válaszfalat húzott a tudományos és a lelkiismereti kérdések közé.

Végül a "mi" bemutatta a kanadai televízióban azt a tanúját, aki a legnagyobb meglepetést keltette: Alina Murdocknak hívták, és az elnökasszony tanácsadója volt a Fehér Házban – huszonnyolc éves, hajadon. Ő fotókópiákkal és magnószalagokkal alátámasztva, részletesen beszámolt arról a pénzügyi egyezményről, amelyet Helsingforth kötött az elnökasszonnyal, kötelezve magát, hogy nem fogja gyártani az encephalitis 16 vakcináját.

Ez a tanúvallomás nagy hatást tett a világ közvéleményére: miután ez az utolsó részlet is beleilleszkedett a képbe, napnál világosabban láthatta mindenki, hogy a Bedford-kormány a maga elfajzott filozófiája alapján számos intézkedést tett, amelynek az volt a célja, hogy az Egyesült Államok férfilakossága pusztuljon ki, illetve ne kapjon védelmet, ami tulajdonképpen egyre megy.

Azt hittem, Jackie-t is meg fogják idézni, hiszen ha mást nem, annyit legalább tanúsíthat, hogy Helsingforth az életemre tört. De tévedtem, s aztán Burage elmondta, hogy a "mi" úgy döntött: nem hozza nyilvánosságra a Helsingforthszal való személyes kapcsolatomat, sem pedig azt, hogy mi történt vele meg Audreyval. Gondolom, a "mi" azért rendelkezett így, mert nem akarta, hogy Caesar feleségét – azazhogy engem – akárcsak távolról is meglegyintse a gyanú, s talán féltette is a nimbuszomat ettől a históriától, amelyben olyannyira túltengett az erőszak és az erotika.*

[* A "mi" Stient sem kérte fel, hogy tegyen vallomást a clone-okról. Nyilván nem akarta, hogy a közvélemény felhördüljön e kutatások ellen, amelyek csak a Bedford-rendszerben válhattak veszélyessé.]

Végül meg kell említenem, hogy a Bedford-ellenes hadművelet nem járhatott volna sikerrel az ottawai hatóságok tevékeny segítsége nélkül.

A "mi" már régóta szoros kapcsolatot tartott fenn Colette Lagrafeuille elnökasszonnyal, aki – mint Anita annak idején elmesélte – meglepően kacér levelezésbe bonyolódott a francia elnökkel, és az elnökasszony éppoly rendkívüli jelenség volt, akárcsak levelezőpartnere. Erre a minősítésre már a termetével is rászolgált. A "kicsike" jelző a nőies felhangjaival és gyöngéd alkalmazási lehetőségeivel soha senkit sem illethetett meg oly jogosan, mint éppen őt. A francia kanadaiaknak nagyon tetszett, hogy az elnökasszony neve "olyan otthonosan hangzik", és nagy szeretettel "kis mütyür"-nek becézték. Ha nem viselt magas sarkú cipőt – mert általában viselt, de még mennyire! – legfeljebb egy méter ötven centi magas lehetett. Mégis olyan csinos volt, olyan arányos, hogy hiába álltak körülötte a nagyobbak, mindig ő látszott a "legderekabbnak". Amikor bemutattak neki – később többször is találkoztam vele, mert megtisztelt azzal, hogy hozzám fordult idegpanaszai ügyében –, nagy hatást tett rám fénytelen, de nem színtelen, bársonyos bőre. Klasszikusnak alig nevezhető orra volt: töve szélesebb a kelleténél, a hegye pedig fitos, s bár nem csúfította el az arcát, valami gonoszkodó kifejezést adott neki. Utoljára hagyom a legfontosabbat: nagyon szép, fekete szemét, amit a rövidlátó nézés csak még vonzóbbá tett – az elnökasszony ugyanis szinte sohasem viselt szemüveget.

Lagrafeuille lib volt, de mi sem állhatott volna távolabb tőle, mint Bedford fanatizmusa. A két nem kapcsolatát pedig egyáltalán nem úgy ítélte meg, mint például Deborah Grimm. Azt mondta, a férfiak nőellenessége általánosan elterjedt, felületes előítélet, amelyet mégis nagyon nehéz kiirtani, éppen azért, mert kulturális adottságokból fakad, nem pedig ésszerű megfontolásokból. A férfiakra tehát nem szabad haragudni a szexizmusuk miatt: ezt a szemléletet egy bizonyos fajta civilizációtól örökölték, és cselekedeteikben többnyire öntudatlanul alkalmazkodnak hozzá. Őrültség tehát, ha a nőellenességre valamiféle bedfordi jellegű férfigyűlölettel válaszolunk. A férfit nem gyűlölni kell, hanem átnevelni. Mend, not end* – mondta Lagrafeuille, aki a maga részéről nagyon is szerette és tisztelte az emberi állatfajtát hímnemű tagjaival együtt, s az "egynemű, parthenikus állam", amely Bedford szíve vágya volt, csak iszonyattal tudta eltölteni.

[* Javítani, nem elpusztítani. (angolul)]

A "kis mütyür" igen bátor asszony volt. Amikor tevékeny cinkosságával kirobbant a Martinelli-botrány, igen keményen reagált minden nyomásra és fenyegetésre, amely hatalmas szomszédja részéről érte. A kanadai televízióban elhangzott első interjúm után ugyanis Bedford nyomban megnyitotta az össztüzet. A tömegkommunikációs eszközök, melyeket a markában tartott, azt állították rólam, hogy gazember vagyok: elloptam a Helsingforth cég tulajdonát képező vakcinát, a legaljasabb rágalmakkal illetem a Fehér Házat, sárral dobálom a munkaadómat, akit becsaptam, s akinek az eltűnésében valószínűleg részem volt. Ezzel egyidejűleg Bedford követelte a kiadatásomat, a Mrs. Barrow-ét, a Jespersenét és az Alina Murdockét. Miután tagadó választ kapott, visszahívta nagykövetét, és gazdasági blokáddal, valamint fegyveres megtorlással fenyegette meg Lagrafeuille-t.

De ekkor már elég nehéz lett volna klasszikus típusú hadműveletet indítani Kanada ellen. Leleplező nyilatkozatomat azonnal sugározni kezdték a titkos rádióadók, amelyeket a "mi" létesített az Egyesült Államok területén, s azonkívül sok millió röpirat és brosúra is terjesztette a szövegét. Ugyanakkor a Bedford-ellenes partizánok mindenütt magukhoz ragadták a kezdeményezést, és a kormány női milíciája, amelyből egyre többen szöktek meg, védekező harcokra kényszerült.

A vád alá helyezését megelőző héten Bedford mégis egyre harciasabb és hisztérikusabb kijelentéseket tett, úgyhogy a megtorlás valóban apokaliptikus méreteket ölthetett volna – ekkor azonban Defromont elnök egy párizsi sajtókonferencián bejelentette, hogy tekintettel a Kanadát fenyegető súlyos veszélyre, néhány francia atom-tengeralattjáró máris a kanadai partok közelében cirkál, és Franciaország – így mondta az elnök – "nem fog ölbe tett kézzel ülni", ha szövetségesét megtámadják.

A bedfordista sajtó persze kapva kapott az alkalmon, hogy ismét pellengérre állítsa Franciaországot a hetvenkedése, megalomániája és Kanada-barát sovinizmusa miatt, valamint azért, mert a világ lelkiismeretének szószólójaként folytonosan beavatkozik a mások dolgába. De a világ többi részében némi megkönnyebbülés volt érezhető. Angliában például, noha ez az ország a legutóbbi világháború óta mindig alárendelte külpolitikáját az Egyesült Államokénak, a Times egyik vezércikke a közvéleménynek adott hangot, amikor azt írta, hogy Franciaország elnöke – "ez a francia király, aki az atyaúristennek képzeli magát" – néha tűrhetetlen pimaszságoktól sem riadt ugyan vissza, most azonban a javára kell írni, hogy "beleköpött a levesbe". (A szövegben franciául.) E köznyelvi fordulat hátterében az a tény húzódott meg, hogy az angol miniszterelnök nyomatékos felszólítást intézett Bedfordhoz – bár olyan nagyot talán nem köpött, mint Defromont –: álljon el attól a szándékától, hogy katonai akciót indít a Brit Nemzetközösség egyik tagja ellen.

Mindezek az aggályok szerencsére hamarosan szertefoszlottak, amikor az Egyesült Államok szenátusa a Legfelsőbb Bíróság elnökének vezetésével különleges ítélőszékké alakult át, és vád alá helyezte Bedfordot. A végrehajtó hatalom ugyan továbbra is Bedford kezében maradt, de erkölcsi tekintélye olyan csorbát szenvedett, és politikai hatalma annyira megbénult, hogy a külkapcsolatok terén immár nem szánhatta el magát komolyabb lépésekre északi szomszédjával szemben.

Úgy látszott, a per jócskán el fog húzódni, és én felkészültem rá, hogy hosszabb ideig Ottawában kell maradnom. Végül is nem így történt, de egyelőre örömmel tapasztaltam, hogy a vakcinánkat gyártani kezdik, és az oltások is elkezdődnek. Általában az a vélemény, hogy egy országban akkor sikerült gátat vetni valamely járványnak, ha a lakosság harminc százaléka be van oltva. Mindig csodálkoztam ezen az alacsony százalékszámon, de a feltevés helyessége ezúttal is beigazolódott. – Ahogy közeledtünk a kritikus harminc százalékhoz, Kanadában egyre csökkent az encephalitis 16 okozta halálesetek száma. Mikor pedig átléptük a harmincszázalékos küszöböt, a napi statisztikák adatai elenyészővé váltak.

A "mi" titkos rádiói szüntelenül sugározták ezeket a híreket az Egyesült Államokban, és a lakosság valósággal forrongani kezdett Bedford ellen. Normális időkben a közvélemény haragja jórészt bizonyára a sajtón keresztül jutott volna kifejezésre, a sajtó azonban még nem szabadult meg a Bedford által bevezetett, rendkívüli intézkedések hatásától, és mit sem törődve hagyományaival, roppant gyáván viselkedett. A nagy tömegek tehát csakis erőszakos úton fejezhették ki akaratukat: a legtöbb amerikai városban kitódultak az utcákra, elárasztották a nyilvános helyeket, s követelték a kanadai vakcina behozatalát és Bedford lemondását.

Ismét bebizonyosodott: elég, ha egy tüntetés fegyveres rendőrségbe ütközik, és máris vannak áldozatok. Igaz, a legtöbb amerikai nagyvárosban csak anyagi károkkal jártak a zavargások, és vérontás nem volt – de csak azért, mert a női milícia vidéken harcolt a partizánok ellen, s így a városi frontokon nem tudott közbelépni. De Washingtonban, ahol Bedford csapatokat vont össze a maga védelmére, a tüntetés zendüléssé, a zendülés pedig szabályos harccá fajult. Valóságos polgárháború tört ki a fővárosban, és mindkét fél elkövette azokat a kegyetlenségeket, amelyek szükségszerű velejárói az ilyen helyzetnek.

A fekete bőrű lakosság, amely Washingtonban a túlnyomó többséget alkotja, az első napokban tétlen maradt, de az ötödik napon hirtelen fellázadt, és elárasztotta a várost. Olyan hírek kezdtek ugyanis terjedni, hogy Bedford a szenátus nyomására végül mégiscsak beadja a derekát, és rövidesen elrendeli a Martinelli-vakcina behozatalát – ez azonban titokban fog történni, és a vakcinából csakis a fehérek részesülhetnek. A feketékre vonatkozóan Bedford elrendelte, hogy munkaadóik itassanak velük caladium seguinum-ot a munkahelyükön: egy tudósnak ugyanis nemrég sikerült ezt a szert színtelenné és íztelenné tennie.

A későbbi beszámolókból tudom, hogy ezeknek a "híreknek" nem volt semmi alapja, és a "mi" egyáltalán nem volt felelős a terjesztésükért. Maguktól keletkeztek a feketék között az akkori túlfűtött hangulat, valamint az évszázados bizonytalansági érzés hatására. Jellemző, hogy amíg a járvány tartott, a legtöbb államban valamiféle fegyverszünetjött létre a fehérek és a feketék között. Ez a fegyverszünet azonban pillanatok alatt véget ért, mihelyt felmerült a kór megfékezésének lehetősége. A vakcinát még be sem hozták az Egyesült Államokba, és az amerikai négerek máris azt hitték, hogy őket ki akarják rekeszteni az oltásból.

A washingtoni női milícia parancsnoka, Evelyn B. Cropper ekkor végzetes hibát követett el: nem vitás, hogy ebben a fajgyűlölet reflexe vezérelte. Csapatainak zömét a nagyszámú, de fegyvertelen néger lakosság ellen vonultatta fel, és ezzel csapatait kivonta a másik frontról, ahol a gépfegyverekkel, kézigránátokkal és páncélöklökkel bőségesen ellátott, fehér partizánok álltak. Ezek hamarosan felismerték a helyzetet, mindenütt nagy erejű támadásokat indítottak a megritkult milicista alakulatok ellen, és néhány órányi heves harc után sikerült elfoglalniuk a Fehér Ház parkját.

Izgalmuk azonban rögtön alábbhagyott, mihelyt ők lettek a helyzet urai. Nem mertek benyomulni az épületbe, amelyhez annyi magasztos emlék fűződött, csak nézték szótlanul, szemmel látható zavarban és szinte vallásos áhítattal. Végül, mivel nem tudták, mihez kezdjenek a győzelmükkel, és egyáltalán nem akarták erőszakosan megbuktatni az Egyesült Államok kormányát, még kevésbé bántalmazni az elnökasszonyt, kérést intéztek hozzá, hogy fogadja a küldöttségüket.

Bedford szenvtelen arccal ült az ovális szalonban, zárt ajtók és ablakok mögött. Azt kérte, először is nyújtsák be a küldöttség tagjainak névjegyzékét. A felkelők meglepő módon tiszteletben tartották a formaságokat, és szót fogadtak. A lista kézről kézre járt, majd eljutott Bedfordhoz, és ő figyelmesen elolvasta. Öt név szerepelt rajta. Az első négy női név volt. Az ötödik férfinév. Bedford megkérdezte, hogy az illető A-e, s miután tagadó választ kapott, elsápadt haragjában, és kurtán-furcsán kijelentette, hogy nem hajlandó fogadni a küldöttséget.

Mindenki tudhatta volna, hogy az fog történni, ami történt. A felkelők benyomultak a Fehér Házba, az a néhány női milicista, aki védte, tüzet nyitott, és elesett, a támadók betörték az ajtókat, és szobáról szobára kergették Bedfordot. A nagy zűrzavarban nem lehetett pontosan megállapítani, hogy mi történt: öngyilkosság vagy baleset – tény, hogy az elnökasszony kizuhant az egyik ablakon.

Bedford, akit egy évvel azelőtt Sherman mellett választottak meg alelnöknek, Sherman halála után foglalta el a megüresedett elnöki széket. Most, hogy ő is meghalt, az alkotmány rendelkezései értelmében a szenátus elnökasszonya lett a Fehér Ház gazdája.

A nagyközönség alig ismerte ezt a nőt, aki Bedford után vette kezébe a világ egyik leghatalmasabb államának kormányrúdját. Elizabeth Hope-nak hívták. Első férjétől elvált, majd ismét férjhez ment, s mindjárt a járvány kezdetén megözvegyült: negyvennyolc éves volt, maga nevelte a két házasságából született négy gyermekét, s mielőtt szenátorrá lett volna, nagy hozzáértéssel igazgatott egy konfekcióipari vállalatot.

Azon a napon, amikor az Egyesült Államok új elnökasszonya letette az esküt, az ottawai menekültek kis csoportja Washingtonba repült. Burage, Barrow és Jackie azt se tudta, hova legyen örömében. Veszélyes és bátor harcuk véget ért. Új életet kezdhettek ők is, az Egyesült Államok is: Elizabeth Hope, aki a szenátusban az antibedfordista ellenzék nyílt, de látszólag óvatos vezérének mutatkozott, titokban egyike volt a "mi" országos vezetőinek.

Jóllehet e nagy eseményekhez képest az én magánéletem igazán kicsiségnek tűnhetik, mégis szeretnék szólni egykét szót róla, hiszen a sorsom azonos sok millió amerikai férfiéval, aki életben maradt: a "mi" hatalomátvétele gyökeresen megváltoztatta mindennapi életemet, bár egészen másként, mint azelőtt Bedford.

A szökésem utáni első éjszakán Ottawában már ízelítőt kaptam abból, hogy mi vár rám. Éjfél után kettőkor végre szállást kaptunk a városon kívül egy hotelban, amelynek a kertjét valósággal megszállták az őrök: két kétágyas szobát, amit egy fürdőszoba választott el egymástól. Mint becsületes és szemérmes amerikai, azt javasoltam, hogy az egyik szobát majd én foglalom el Dave-vel, a másikat pedig átengedem Jackie-nek és Burage-nak. A két nő elmosolyodott, sokat mondóan és fölényesen összenézett – mintha tapintatból válaszolni se akarnának képmutató javaslatomra. Aztán Jackie nagyon határozottan kijelentette:

– Szó se lehet róla. Még nem meséltem el mindent Dave-nek. Itt maradok vele ebben a szobában. Maga pedig átmegy a másikba Burage-zsal.

Úgy is lett. Isten látja lelkemet: nagyon vártam erre a pillanatra. Most pedig, hogy eljött, úgy éreztem, nagyon fáradt vagyok, nem tudok mit kezdeni vele. Mihelyt magunkra maradtunk, Burage egy pillantást vetett rám, egyetlenegyet, majd bámulatos józanságával, amit mindig is csodáltam, rendkívül okosan döntött: fogta a kagylót, és leszólt a portára, hogy reggel hatra kéri az ébresztőt.

– Addig hadd aludjon a szegény kutyuska – mondta, letéve a kagylót, roppant gyöngéd kifejezéssel a szemében.

Eltelt egy hét. A nappalokat nagyon hosszúnak éreztem, az éjszakákat nagyon rövidnek. Mosolyogva gondolok vissza akkori lelkiállapotomra: annyi kudarc és szomorúság után végre megtaláltam Burage-t, és ő "minden szempontból" olyan volt, hogy jobbat egyetlen férfi sem kívánhat; ráadásul Dave is szerette, Burage megtalálta vele a hangot, anyaian és okosan viselkedett. Ringatózunk tehát a magunk kis hajóján, Burage, Dave meg én, jó szél röpíti vitorlánkat a derűs látóhatár felé. Boldog hármasban "a legkisebb családi közösség": egy kis békés sziget az egyetemes káoszban.

A harmadik este, amikor Burage post amorem a vállamon pihenteti a fejét, azt mondom:

– Gondolom, Anita szó nélkül bele fog egyezni a válásba.

– Válni akarsz?

– Amilyen hamar csak lehet. Meglep?

– Nem lep meg.

Hallgat egy darabig, majd hozzáteszi:

– Csak nem látom be, mi értelme.

Odább húzódom, felkönyökölök, ránézek Burage-ra, és fakó hangon kérdem:

– Nem szeretsz annyira, hogy feleségül gyere hozzám?

– Szeretlek. Kész.

– De annyira mégsem, hogy a feleségem legyél?

– Ennek semmi köze hozzá.

Csend. Újrakezdem:

– Azt hittem, ha valaki szeret valakit, akkor vele akar élni.

– Én is azt akarom – feleli Burage, és hamiskásan rám néz.

– De házasság nélkül?

– Úgy van.

– Miért?

– Ugyan, Ralph, a hagyományos monogám házasság teljesen elavult intézmény.

Talán igaza van, talán nincs: nem tudom. De nem szeretem az ilyenfajta vitákat. Bizonytalan terület. Ingovány. Süppedékeny talaj. Órákig eltarthat, amíg az ember kikecmereg belőle. Elkerülöm hát a szópárbaj mocsarát, és inkább a konkrétumokon próbálom megvetni a lábam.

– Mi lesz, ha gyerekünk születik?

– Mi lesz Jackie gyerekével?

Döbbenten nézek rá. Hogy is feledkezhettem meg róla! Hiszen ezek mindent elmondanak egymásnak! Csak előlem szoktak mindent eltitkolni. Mint egy gyerek elől… Éppen olyan gyerek vagyok, mint az, akit én csináltam Jackie-nek, jobban mondva, akit Jackie csináltatott velem. Mert azt igazán nem lehet mondani, hogy a kezdeményezés dicsősége engem illetett volna meg azon a viharos éjszakán…

– Nem tudom – felelem zavartan –, nem kérdeztem tőle.

– Nahát, én ugyanazt tenném, amit ő – mondja Burage. – A nevemet viselné a gyerek, és felnevelném.

– Az én segítségem nélkül?

– A te önkéntes segítségeddel, ha akarod, ameddig együtt élünk.

– És ha elhagysz?

Váratlan reakció: Burage gyöngéd kis csókkal hinti meg a nyakamat.

– Hogy te milyen édes vagy, Ralph! Arra nem is gondolsz, hogy esetleg te hagyhatnál el engem!

A karjaimba zárom. Egészen elérzékenyülök tőle, aztán saját magamtól. Végül már nem is tudom, kitől vagyok úgy elérzékenyülve. Jó. Ne elemezgessünk. Angyal repül át a szobán. Adja isten, hogy még sokszor láthassuk együtt azúrkék szárnyait. Hálásan nézem Burage-t. Ő legalább méltányolja a jó tulajdonságaimat. Nem úgy, mint Anita. Anitánál a vonzóerő csupán máz: elég egy kicsit megkaparni, és mindjárt kibukkan alóla a keménység. Az orr nagyon jellemző mindenkire. Az Anitáé keskeny, enyhén ívelt, kissé hegyes és "finom metszésű", ahogy ő maga szokta mondta: mindig úgy érzem, hogy ez az orr valamiféle szárazságot jelez. Mennyivel megnyugtatóbb a Burage gömbölyű orra, vagy a Colette Lagrafeuille-é, az a kis fitos.

– Nézd – mondja Burage egy idő múlva –, ha netán elválunk, egy dologban biztos lehetsz. Egyedül, minden segítség nélkül vállalni fogom a gyerek nevelését.

– Szóval nem kell tartásdíj?

– Isten őrizz. Ellenkezik a női önérzettel, hogy anyagilag függjünk egy férfitól. Ha a nő dolgozik, meg tudja oldani a problémáit.

– És az apa joga, hogy látogathassa a gyerekét?

– Az nem jog – feleli indulatosan Burage –, és semmi köze a tartásdíjhoz. Megállapodás kérdése, a férfi és a nő között.

Hallgatunk. Végül azt mondom:

– Mégis az az érzésem, mintha ennek a kettősnek én csak a kiskorú, felelőtlen tagja lennék. A gyerek nem róna rám semmilyen kötelezettséget.

– Viszont jogaid se lennének.

– Szóval olyan lennék neki, mint egy idegen?

– Dehogy. Annyit foglalkozhatsz vele, amennyit akarsz. De arról mondj le, hogy ura és parancsolója leszel a "te" feleségednek és a "te" gyerekednek.

– Azt akarod mondani – kérdem nyersen –, hogy ezután minden hatalom az anyáé lesz.

– Igen.

Ez az "igen" nem barátságtalan, de nagyon határozott.

– Szóval matriarchátusban fogunk élni?

– Igen.

Ezt a két "igen"-t előbb meg kell emésztenem, csak azután mondom:

– Nem gondolod, hogy ezzel megint intézményessé válik a férfiak és a nők közti egyenlőtlenség, csak éppen fordítva, mint eddig?

– De igen – feleli Burage becsületesen –, ez igaz. Van benne egy kis igazságtalanság. Erről mi, nők, már sokat vitatkoztunk egymás között. De hát mit lehet tenni? Úgy gondoljuk, hogy a nő felszabadításának ez az ára.

– Nagyon kényelmes – mondom – és egyúttal nagyon könnyű belenyugodni az igazságtalanságba, ha az embernek haszna van belőle…

Burage nem válaszol. Nem tudom, azért-e, hogy "jó, legyen az enyém az utolsó szó", vagy egyszerűen csak jobbnak látja, ha nem vitatkozik, és süketnek tetteti magát. A színlelt süketség taktikájáról egyébként el kell ismernem, hogy sajnos a férfiak találták fel: rájuk volt jellemző, hogy udvariasan kikapcsolták a vevőkészüléküket, vagy ami még rosszabb, elnéző derűvel fogadták a másik nem évszázados követeléseit.

De még nem mondtam el mindent. Már Ottawában is, amikor Bedfordot még nem helyezték vád alá, és a "mi" még nem vette át a hatalmat az Egyesült Államokban, a magánéletemben egymás után értek a meglepetések.

A nyolcadik napon késő estig dolgom van, hazatelefonálok a szállodába, hogy Burage, Jackie és Dave ne várjon rám a vacsorával, s amikor végül hazaérek, a szobámban nem ég a lámpa, és az ajtó nincs bezárva. Nem akarom felkelteni Burage-t. Nem gyújtok villanyt, és a fürdőszobába megyek: levetkőzöm, lezuhanyozok. Aztán a sötétben odabotorkálok az ágyamhoz, és a pizsamát keresem. Nincs sehol. Ebben a szállodában a takarítónők rendkívül leleményesek, ha arról van szó, hogy az ilyesféle tárgyakat el kell dugni valahová.

Megnyomom az éjjeliszekrénylámpa gombját, és olyat látok, hogy rögtön elfelejtem, mit is kerestem. A kétszemélyes ágy másik felében egy szőke fejet látok a párna és a takaró között. Azonnal felismerem ezt a színt és a frizurát.

– Jackie! – mondom.

Jackie kidugja a fejét, hunyorog, aztán – nem is lepődöm meg rajta – elneveti magát. Szerencsés természete van, az biztos.

– Jackie! Mit keres maga itt?

Jackie újra nevet.

– Jaj, Ralph – mondja végül –, ne vágjon már ilyen pofákat! Rettentő komikus! Ha egy férfi meztelen, legalább ne bámuljon ilyen ostobán. A kettő együtt sok egy kicsit!

– Jackie, hol van Burage?

– Hát a másik szobában. Mit gondolt, hol lehet?

– Dave-vel?

– Nem. Dave külön szobát kapott. Kínos volt neki, hogy egy hölggyel van összezárva.

Nagy kő esik le a szívemről. Talán régimódi vagyok, de nem esne jól, ha Dave túl sokat kérdezősködne.

– Jó – mondom –, de akkor sem értem, hogy maga hogy kerül ide.

Jackie valósággal rázkódik a nevetéstől.

– Doktor, micsoda kérdés! Jobb lesz, ha elölről kezdi a tanulmányait! Úgy tudom, hogy nem ez az első éjszaka, amit együtt töltünk.

– És Burage? – kérdem. – Azt akarja mondani, hogy az ő beleegyezésével…

Jackie a szavamba vág:

– Hát persze! Hol él maga, Ralph, melyik évszázadban? Fogadni mernék, hogy most házasságtörőnek érzi magát! És csak úgy furdalja a bűntudat! Szégyellje magát, Ralph! Még mindig nem söpörte ki a fejéből azt a sok ócska, monogám kacatot…

Miután így kicsúfoltak és megleckéztettek, lemondok a pizsamámról – most már úgysincs rá szükség –, bebújok az ágyamba, mire Jackie felugrik, és a következő pillanatban már ott is van mellettem. Bevallom, csalódást érzek. Igen, csalódást. Tudom én, milyen csábító a változatosság, hiszen eleget álmodoztam róla. De éppen most! Amikor még egészen mámoros vagyok Burage felfedezésétől! Na persze, Jackie szép, egészséges lány, de nincs benne semmi rejtély. Úgy menetel az élvezet felé, mint a jó katona az ágyújához. Pedig én a mézesheteimet éltem Burage-zsal, és még sok-sok különleges, csodás örömöt vártam tőlük.

Másnap korán reggel Jackie üdén, felfrissülve tesz-vesz, majd nagyon kedvesen felajánlja, hogy elviszi Dave-et sétálni a városba. Én éppen borotválkozom a közös fürdőszobánkban, amikor egyszerre csak megjelenik Burage: arannyal hímzett, fekete pongyola van rajta, remekül illik a vörösesbarna hajához. Ottawában ilyesmit is lehet kapni? A LIB harcos képviselője, és milyen elegáns!

Egyébként miért ne? Nem tudom levenni a szemem Burage-ról: odaáll mellém, és a bő pongyolaujjak felcsúsznak tejfehér karján, miközben határozottan, módszeresen, nagy odaadással kefélni kezdi pompás hajzatát. Mindezt a tükörben látom, amely a kettős mosdó fölött van a falra erősítve. Megejtő kép, archaikusnak nevezném, ha nem félnék tőle, hogy szexista nosztalgiával vádolnának. Jackie bezzeg nem így csinálja: fütyörészve belefésül abba a rövid hajába, és már készen is van.

– Jó reggelt, Ralph – mondja Burage derűsen. – Jól aludtál?

Tárgyilagos hang, nincs benne semmi kétértelműség.

– Jobban aludtam volna, ha nem cserélik ki a hálótársamat. Méghozzá úgy, hogy engem meg se kérdeznek.

Egy kis mosoly: változatlan derű.

– Bocsáss meg, Ralph, én magam szerettem volna közölni veled, hogy mit határoztunk. De nagyon későn jöttél haza, és már alig bírtam nyitva tartani a szemem. Nyugtatót vettem be.

– Hogyne, értem – mondom keserűen. – Velem csak közlik a határozatokat. Előtte nem szoktak megkérdezni.

Burage még mindig mosolyog, de persze ellentámadásba megy át.

– Mondd, Ralph, nem vagy te véletlenül egy kicsit álszent? Hiszen Jackie tetszik neked. Már le is feküdtél vele. Előbb, mint velem. Abban a nevezetes kis kunyhóban.

– Jackie kezdett ki velem.

– Ugyan, Ralph, ne gyerekeskedj! Mit számít, hogy ki kezdte, és mikor kezdte! A következményeken úgysem lehet vitatkozni.

Egy kis csend.

– Na de mégis, Burage: Jackie! A te beleegyezéseddel! Azt hittem, hogy féltékeny vagy.

– Én féltékeny? – kérdi Burage.

De a szeme közben csupa nevetés. Ez a két nő a bolondját járatja velem, nem vitás. Végtelenül komikus, gyerekes, elmaradott, régimódi alaknak érzem magam mellettük. Lenéznek, és ezt csak a szeretet enyhíti. Mert azért szeretnek is. Hát persze! Az édes kis Ralph: milyen naiv, milyen szentimentális. És mindig helytáll, ha igazolnia kell latin férfiasságát. Mert a férfiassága, igenis, latin. Dél-Európának is megvannak a maga előnyei. Jó, akkor én is megpróbálkozom a derűvel.

– Ha jól emlékszem, Blueville-ben még nagyon féltékeny voltál. Egymás után rendezted a jeleneteket.

– Blueville-ben! – mondja Burage.

Leteszi a hajkefét a mosdóra. Az arckifejezése megváltozik. A hangja is.

– Blueville-ben egészen más volt a helyzet, Ralph. Blueville-ben mindenkinek jutott valami a "kutyuskából", kivéve engem. Ott volt Bess! Jackie! Ne félj, nem felejtem el Blueville-t! Irtózatosan szenvedtem a szexuális hiányérzettől. Minden éjszaka órák hosszat vergődtem az ágyban, hason fekve, és téged hívtalak a sötétben. Igen, Ralph, emlékszem, ahogy görcsösen belemarkoltam a lepedőbe, és megállás nélkül suttogtam, nagyon halkan, a lehallgató-készülék miatt: Gyereket akarok tőled, Ralph, gyereket akarok!

Szavai őszintén megindítanak. Kikapcsolom a villanyborotvámat, és annyira zavarban vagyok, hogy meg se tisztítom: úgy teszem vissza a tartójába. Nézem Burage-t. Csodálatos haj, kék szem, tejfehér bőr, no és az a gömbölyű, megnyugtató orrocska, keretnek pedig a csinos fekete-arany pongyola. Csordulásig megtelik a szívem. De amikor már-már a karjaimba zárnám, hirtelen bekövetkezik az apály. Felötlik egy gondolat: van-e jogom hozzá, hogy ma reggel megöleljem? Vajon hogy osztozott rajtam ez a két nő? Hetenként fogják váltani egymást? És azon a héten, amikor az egyiké vagyok, szabad-e megsimogatnom a másikat?

Lenyelem az ingerültségemet, megint fogom a villanyborotvát, kinyitom és megtisztítom.

– Burage, mondhatsz, amit akarsz: nem tudom elhinni, hogy könnyű szívvel engedsz át Jackie-nek. Tegnap este is nyugtatót vettél be, pedig általában ellene vagy a nyugtatóknak.

Burage újra felveszi a hajkefét, de hát én férfi létemre sem vagyok hülye, és jól látom, hogy már nincs mit kefélnie a haján.

– Azt hiszed, az ilyen beszédekkel nagyon megkönnyíted a dolgomat? – kérdi végül kissé fátyolos hangon, és kerüli pillantásomat a tükörben.

Egy kis csend: megvan a súlya. Nem akarok visszaélni pillanatnyi előnyömmel, de azért mégsem hagyhatom ennyiben a dolgot. Semleges hangon kérdem:

– Ha nem szívesen csinálod, akkor miért egyeztél bele? Az ajka összepréselődik, a kék szem még kékebb lesz, a haj hullámzani kezd: Gorgó vagy Menád, ahogy tetszik. Érzem, hogy jön a vihar, és lezúdul rám.

– Léha vagy, Ralph! Felelőtlen! Politikailag pedig analfabéta! Egyáltalán nem vagy képes felfogni a helyzetet. Az Egyesült Államok férfilakosságának igen nagy százaléka elpusztult. Hogy pontosan hány százaléka, azt még nem lehet megállapítani, mert a Bedford-kormány, mint tudjuk, minden statisztikát meghamisított. Nem is szólva arról a rengeteg A-ról, akit már alig lehet összeszámolni… Egyszóval óriási feladat áll előttünk. Ralph, ilyen körülmények közt melyik nő követelhetné, hogy egy férfi csakis az övé legyen?

– És a mesterséges megtermékenyítés?

Burage hevesen megrázza vörösesbarna haját.

– Jórészt kudarcot vallott. Már a Bedford-kormány is megállapította. Nagyon kevés nő folyamodik ehhez a lehetőséghez. Ami tény, az tény: a nők nem akarnak gyereket egy olyan férfitól, akit nem ismertek személyesen.

"Személyesen": ügyes kifejezés. És álszent is, akárcsak az, amit én mondtam. De nem számít. Most már minden világos.

– Értem. "A hagyományos monogám házasság", ugyebár, ezért lett "elavult intézmény" – idézem, nem minden irónia nélkül. – Ki mondta ezt, Burage? A "mi"?

– Igenis, a "mi", de én tökéletesen egyetértek vele – feleli Burage határozottan.

Vegyes érzelmekkel tekintek az ügy harcos képviselőjére, aki szenvedélyes féltékenységét is hajlandó feláldozni a közérdek oltárán.

– Ha így áll a dolog – mondom maró gúnnyal –, az az érzésem, hogy a munkaerőm pillanatnyilag egyáltalán nincs kihasználva. Nyilvánvaló, hogy két terhes nő nem elég. Lea és Ráchel sem tudta elegendő ivadékkal ellátni Jákobot, hiába adtak bele mindent a nagy termékenységi versenybe. Kisegítőkre volt szükség.

– Lesznek olyanok is – mondja Burage, összepréselve az ajkát.

Nem szólok semmit. Nem is mosolygok. Semmilyen érzelemnek nem adom jelét: tetőtől talpig semleges vagyok. De a külsőm mégiscsak elárulhatott valamit, valami nagyon keveset, amitől kipattan a szikra.

Aztán lesújt a villám.

– Nem kell olyan önelégültnek lenni – mondja Burage, és rekedt hangja szinte görgeti a vészterhes viharfelhőket –, vagy ha már ilyen önelégült vagy, ne erőltesd meg magad, úgyse tudod leplezni. Ismerlek, nem csapsz be senkit. Benned nincs se erkölcs, se szemérem. Egy gorilla vagy, semmi más. Dehogyis gorilla, az túl nagy volna! Egy csimpánz! Az is éppen olyan szőrös, mint te. Egy állat, érted, az vagy! Olyan állat, akinek a bujasága nem ismer határt. Aki méltó társa lehet Bessnek! Egy Ricardo, aki még nem esett át az ablacionista szertartáson! Tudom, miről álmodozol: az összes nőknek, akik a világon élnek, csak egyetlen közös …ja legyen, hogy egyszerre izélhesd meg valamennyit!

Ez már erős egy kicsit. Micsoda kép! Kimegyek, bevágom magam után az ajtót. Nem arról van szó, hogy amit Burage mondott, igaz-e vagy sem. Csak nem tartozik ide. Mint az emberi fajta minden egyede – akár férfi, akár nő –, én is kapcsolatra tudnék lépni egyszerre több partnerral. De az adott esetben, tegnap este, igazán nem kívántam, hogy bármelyik másik nő átvegye Burage helyét. Ezt egyébként ő is jól tudja. De miután megtörtént az osztozkodás, és ő beletörődött az áldozatba, ugyan kicsodán töltse ki a haragját, ha nem éppen rajtam?

Azok után, amiket Burage még Blueville-ben mondott a "mi" stratégiájáról, egyáltalán nem lepődtem meg, amikor Hope elnökasszony kizárólag nőkből alakította meg kormányát. Jó érzékkel azonban néhány kevésbé fontos, de látványos állást férfiakkal töltött be: így például egy férfit nevezett ki az Egyesült Államok ENSZ-képviselőjévé, Párizsba is egy férfi nagykövetet küldött Anita helyett, a Fehér Ház szóvivőjének pedig egy csinos fiút tett meg, aki azelőtt színész volt; a fiú szóról szóra bevágta a számára készített szövegeket, és akármit kérdeztek is tőle, mindig azt felelte: "Nincs kommentár."

Hitvesemet (mert törvényesen még mindig az volt) felmentették ugyan párizsi állásából, de azért nem lett kegyvesztett. Nem is csodálkoztam rajta. Anita igazi tengeri hal: szereti a dagályt, ügyesen úszik az árral, és ha bekövetkezik az apály, akkor sem hagyja magát a történelem szemétdombjára söpörni. A Bedford-kormány utolsó hónapjaiban igen gyümölcsöző, titkos kapcsolatokat létesített a "mi"-vel, és amikor Hope elnökasszony visszahívta Párizsból, senki sem mondhatta, hogy "elmozdították": Anitát ugyanis kinevezték a Fehér Ház külügyi tanácsadójává. Három egymás után következő elnököt szolgált ebben a minőségében – amire az Egyesült Államok története valószínűleg nem ismer több példát.

Így elég gyakran találkoztam Anitával Washingtonban, mert én is visszaköltöztem Wesley Heights-i házamba. Meg kell mondanom, Anitának sikerült olyan irányba terelnie kapcsolatunkat, hogy magam is elcsodálkoztam rajta – de erről talán majd később…

A Fehér Ház tanácsadónői állásait Anitával együtt négyen töltötték be, jobban mondva, hárman, mert a negyedik férfi volt. Ennek a férfinak tulajdonképpen ugyanaz a szerep jutott, mint az Egyesült Államok hadseregében egy magas rangú néger tisztnek: ő a kirakat. A puszta létezésével bizonyítja, hogy az amerikai hadsereg nem fajvédő, és egy négerből is lehet tábornok. Anita eleinte nem sok tiszteletet tanúsított a negyedik tanácsadó iránt – igaz, amikor az illető úrnak kezdett megnőni a befolyása, változtatott a magatartásán –, és fölényesen csak úgy nyilatkozott róla, hogy ő "a szolgálatos hím", ami elég sértő volt Archibald C. Montague-ra és az egész férfinemre nézve.

Eleinte, mondta Anita, senki se tudta, hogy Archie-nak tulajdonképpen mi a szerepe a női tanácsadók között. Igaz, mindig jelen volt, de soha ki se nyitotta a száját, és látszólag a legteljesebb közönnyel hallgatta a tanácsadónők és az elnökasszony eszmecseréit, illetve sokszor a vitákat is.

Annyi biztos, hogy sohasem tágított Elizabeth Hope mellől, és a kettőjük kontrasztja igen mulatságos volt. Archie ugyanis a harmincas éveit taposta vígan és életerősen, Elizabeth Hope ráncai viszont már az ötödik X-et jelezték. Azonkívül Archie magas volt, karcsú és előkelő megjelenésű, az elnökasszony pedig alacsony és kövérkés… Elizabeth Hope mindig szedett-vedett ruhákban járt, s úgy kapta őket magára, hogy redőket vetettek a hátán és gömbölyded hasán, Archie viszont mindig a legkifogástalanabb eleganciával öltözködött.

Az első három hónapban Anita és a többi tanácsadónő azt látta, hogy Archie semmit se csinál, csak kecsesen helyet foglal Elizabeth Hope mellett, nagy méltósággal hallgat, amíg a nők beszélgetnek, s legfeljebb akkor pattan fel a karosszékéből az öngyújtóját kattogtatva, ha az elnökasszony rá akar gyújtani. E hosszú idő alatt egyetlen mondatot hallottak tőle, azt is halkan súgta oda, mintegy "félre": "Túl sokat dohányzik az elnökasszony." Megjegyzem, hogy a régi "Mr." cím elmaradt a "President" mellől, hiszen most már furcsának hangzott volna, a "Mrs."-t pedig nem vezették be, mert szexistának tartották.

Elizabeth Hope nagyon gyakorlatias gondolkodású asszony volt, s azért a Fehér Házban senki sem értette, miért tűr meg maga mellett egy olyan tanácsadót, akinek legfeljebb esztétikai értéke lehet. A rejtély akkor oldódott meg, amikor az új női törvénykönyv érvénybe lépése után Hope elnökasszony élettársául választotta Archie-t. Ezzel bebizonyosodott, hogy éles szeme már régen felismerte a tanácsadó valódi értékeit.

Csakhamar mindenki beláthatta, hogy Archie valóban értékes ember. Vele született érzéke volt az illemszabályokhoz, amelyek mindig is nagy szerepet játszottak Washingtonban. Egy kis igyekezettel sikerült elsajátítania az etikett minden rejtelmét, a többit pedig nyugodtan rá lehetett bízni természetes tapintatára: Archie senkinek se felejtette el a nevét, tudott figyelmesen hallgatni, amikor mások beszéltek, és elegánsan csevegni anélkül, hogy bárkinek is ártott volna, így aztán Elizabeth Hope nagy hasznát vette a közreműködésének, amikor a Fehér Házban újra elkezdődtek a fogadások.

Mi tagadás, Bedford alatt ezek a fogadások rendkívüli módon lezüllöttek. A férfiak természetesen ki voltak tiltva, a megjelent "egyedülálló nők" pedig azzal kompenzálták a gyűlölt hímek távollétét, hogy maguk próbálták megjátszani a férfit, ami egyáltalán nem tett jót a modoruknak. Szokássá vált, hogy a Fehér Ház vacsoráin rengeteget ittak, elterpeszkedtek a fotelokban, és az anyagcserével kapcsolatos trágárságokon csámcsogtak. Több szemtanú állította, például egy A, akit pincérnek alkalmaztak, mert azelőtt a Maxim's-ban szolgált, hogy voltak nők, akik a férfi-képmutatás elleni tiltakozásul "böfögtek és szellentettek a fehér asztal mellett".

Mondanom sem kell, hogy Hope elnökasszony férjének a jelenlétében senki se merte volna ilyen alpári cselekedetekre ragadtatni magát. Archie sohasem lépte túl a hatáskörét, de a hatáskörén belül nagyon is határozottnak mutatkozott.

Amikor az egyik miniszternő farmerba és garbóba öltözve jelent meg a Fehér Házban – ó, az illegális élet dicső emlékei! –, Archie udvarias, de metsző hangon figyelmeztette, hogy mivel beköszöntött a béke, ez a viselet már nem divatos. Egy hónappal később az elnökasszony szabad szájú titkárnője egy trágár szót ejtett ki Archie előtt, mire Archie elérte, hogy az illetőnek azonnal felmondtak: közmegelégedésre ő maga foglalta el a megürült állást, és utolérhetetlen készséggel látta el új feladatait. Illemtudása, jó megjelenése és eleganciája – azt mondták róla, hogy "ő a legjobban öltözködő férfi az egész világon" – biztosította Archie népszerűségét. Fényképe egyre többször jelent meg a képes újságokban, a cikkek csupa jót írtak róla, és hat hónappal a házassága után már mindenki úgy emlegette, mint "az első gentleman"-t.

Eleinte azt hittem, hogy ebben az elnevezésben némi gúny lappang, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az egykori "első ladykre" utal, de Anita megnyugtatott: az újságírónők, akik így nevezik Archie-t, őszintén rajonganak érte, és nemhogy támadni akarnák, de nagy szeretettel veszik a védelmükbe.

Elég az hozzá, mindannyian örültünk Hope elnökasszony családi boldogságának, hiszen egyébként rendkívül súlyos problémákkal kellett megküzdenie. Az encephalitis 16 minden országban, de különösen az Egyesült Államokban hihetetlenül megtizedelte a férfilakosság sorait. Európában a születések számának növeléséről kezdtek beszélni: Amerikában nem használták ezt a kifejezést. Maga az elnökasszony adta ki a jelszót, amely történelmi felhangjaival igen hatásosnak bizonyult: az Egyesült Államok "demográfiai rekonstrukciója" e pillanatban minden egyébnél fontosabb.

Maga a jelszó is jellegzetesen amerikai volt, és a gyakorlati intézkedések, illetve az a liberális filozófia, amelyből ezek az intézkedések fakadtak, nagymértékben eltért a másutt alkalmazott megoldásoktól. Európában, ahol évszázados hagyományok támasztották alá az erkölcsi konzervativizmust, az újranépesedés érdekében jónak látták szigorú tilalmakkal sújtani az abortuszt és a homoszexualitást. Hope elnökasszony mélységesen elítélte az efféle kényszert. Az egyénnek, úgy vélte, elidegeníthetetlen jogai vannak: szabadon kell rendelkeznie a testével, és az állam nem sajátíthatja ki az állampolgárok ivarszerveit. Azonkívül az elnökasszony meg volt győződve róla, hogy a fogamzásgátlás és az abortusz csak elenyésző mértékben befolyásolja a demográfiai rekonstrukciót, a homoszexualitásnak pedig ebből a szempontból egyáltalán nincs jelentősége. Hope úgy gondolta, hogy a nők óriási többsége minden országban gyereket akar, s ha börtönbe zárják azt a jelentéktelen kisebbséget, amely nem akar gyereket, ezzel nem fogják felszítani a többiek szülési kedvét. Mást kell tenni: a gyerekszülésre vállalkozó nőknek biztosítsunk olyan előnyöket és kedvezményeket, hogy a népes család ne legyen többé elviselhetetlen teher a számukra, és ne kárhoztassa őket életfogytiglani rabszolgaságra.

Többek közt ezt a célt tűzte ki A nő törvénykönyve, Ez a Törvénykönyv, amely a Hope-kormány első esztendejében lépett érvénybe, számot vetett a történelmi helyzettel, azzal ugyanis, hogy amikor véget ért a járvány, az amerikai nők közt egyetlen háztartásbeli sem maradt: elmúlt a "housewife" korszak, és minden nő dolgozott, kivéve a nyugdíjasokat.

A nő törvénykönyve levonta ebből a helyzetből a megfelelő következtetéseket. Kimondta, hogy a nő ezután önállóan köteles bevallani a jövedelmét, maga fizeti az adót, gyermekei az ő nevét viselik, és amíg kiskorúak, csakis az ő gyámsága alatt állhatnak. A nő törvénykönyve valójában csak egyetlen szülőt ismert el: az anyát. Az anyának pedig a Hope-kormány igen jelentős gyermekgondozási segélyt, szociális juttatásokat és adókedvezményeket biztosított.

Az apa szerepét tulajdonképp csak hallgatólagosan határozták meg. Az új kormány ugyan fölöslegesnek és elnyomó jellegűnek minősítette a poligámia elleni törvényeket, s el is törölte őket, de azért sehol sem mondták ki, hogy az Egyesült Államokban meg kell változtatni a házasság szerkezetét. Miden férfi és nő – akár katolikusok voltak, akár protestánsok, akár zsidók – változatlanul élhetett azzal a jogával, hogy házasságot köt a neki megfelelő templomban. A "férj" és "apa" fogalma azonban minden különösebb rendelkezés nélkül is kiment a használatból, hiszen a hozzájuk fűződő jogok és kötelezettségek is megszűntek. A Törvénykönyv ugyan használta a "nemző" kifejezést, de a nemző nem adta át nevét sem a nőnek, akit megtermékenyített, sem a kapcsolatukból született gyerekeknek. A nemző akkor se hivatkozhatott a gyerekeire, amikor adóbevallást tett, és nem volt köteles gondoskodni róluk, sem pedig együtt élni az anyjukkal.

A férfit csupán egyetlen szál fűzhette ivadékához: a gyermek mint "középső nevet" (middle name) viselhette az övét, a keresztnév és az anya neve között. Ebben az esetben a gyermek lett a férfi örököse. A névadásból azonban semmiféle jogok nem származtak a nemzőre nézve. Ilyen névadás egyébként is csak az anya írásbeli kérésére történhetett, s a nemzőt semmi sem kötelezte, hogy teljesítse a kérést.

Nyilvánvaló, hogy az új törvénykönyv egy olyan nemi forradalmat szentesített, amely példa nélkül áll a világtörténelemben. Ez a forradalom azonban nem verte nagydobra a valódi jellegét. A nő törvénykönyve olyan ügyesen volt megszövegezve, hogy senkire se hatott provokatív módon: a régimódi szexista pszichológusok azt mondták volna, hogy az elnökasszony "női ravaszsága" nyilvánul meg benne. Az új törvényhozás látszólag érintetlenül hagyta a monogám házasság elvét, de ha jobban megnézte az ember, kiderült, hogy ez az elv immár minden tartalmától meg van fosztva. A férfinak csak biológiai szerepe maradt: nemző volt, de apa már nem. Társadalmi hatalmát tapintatosan felszámolták. Elvesztette irányító szerepét, a családi közösség sejtmagjának funkcióját, és a társadalom másodlagos tényezőjévé vált.

Mint ahogy Burage előre megmondta, az apa "jogaival" együtt eltűnt a birtoklás fogalma is, amely e jogból következett. A társadalmi rend kizárólag az anyákra épült. Mindegy volt, hogy egyedül élnek, vagy pedig egy férfival. Jogilag mindenképpen hajadonok maradtak, hiszen a férj fennhatósága és a férjtől való anyagi függés egyaránt megszűnt.

Igaz, a nők segítségre szorultak, ezt azonban a közösségtől kapták meg. Az anyák és az egyedülálló anyák igen sokoldalú, állandó és bőkezű támogatásban részesültek – családi segély, juttatások, adókedvezmények, éjjel-nappal működő kerületi vagy falusi bölcsődék –, mindez pedig háttérbe szorította az "apákat", és voltaképpen a nevelés tapintatos államosítására vezetett.

E reformokat nem lehetett volna megvalósítani, ha az ország gazdasági erőforrásai még mindig a férfiak kezében lettek volna. A hajdani első nem ugyanis a pénz segítségével előbb-utóbb visszahódította volna azokat a pozíciókat, amelyektől a törvények megfosztották. Úgy látszott azonban, hogy ilyesmi sohasem fog bekövetkezni. A járvány alatt a nők öröklés folytán megszerezték az Egyesült Államok termelőeszközeinek több mint háromnegyed részét, és bebizonyították, hogy élni is tudnak velük. Hope elnökasszony új adórendszere biztosította, hogy ez a folyamat ne maradjon abba. A cégek női tulajdonosai, valamint azok a részvénytársaságok, amelyeknél a nők kezében volt a részvénytöbbség, és nők töltötték be a vezető állásokat, különféle kedvezményeket kaptak. Mivel a nemzet előtt álló feladatok megoldása érdekében az adóterhek igen magasak lettek, ez az intézkedés gyakorlatilag azzal az eredménnyel járt, hogy a férfi-cégek vagy megszűntek, vagy pedig női kézbe kerültek. Nagymértékben csökkentették viszont az örökösödési adót, ha nőnemű utódok örököltek az anyjuktól. Igaz, az anyának változatlanul jogában állt, hogy a fia javára végrendelkezzen, de ezen a téren az egyenlőség csak látszólagos volt. Férfi örökösök esetében ugyanis az adóhivatal igényt tartott az örökölt javak értékének több mint a felére, a női örökösök ellenben legfeljebb tíz százalék illetéket fizettek.

A nő törvénykönyve ily módon, egyszerű pénzügyi rendelkezésekkel, mindenféle elvi nyilatkozatok nélkül, leplezett formában biztosította a leánygyermekek elsőbbségi jogát. Ha Törvénykönyv-et a közeljövőben nem helyezik hatályon kívül, ezek az intézkedések két-három emberöltő alatt feltétlenül azt fogják eredményezni, hogy az Egyesült Államok gazdasága teljes mértékben a nők kezébe kerül, következésképpen a politikai hatalmuk is örök időkre állandósul.

Ez a folyamat még nem zajlott le. Egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy megkezdődött. Azt azonban máris el kell ismerni, hogy Hope elnökasszonynak a meggyőzés erejével, a szólásszabadság tiszteletben tartásával és a Kongresszus együttműködésének biztosításával sokkal többet sikerült elérnie, mint az előző rendszernek, amely oly csúfos kudarcot vallott. Bedford fanatizmusa, klikkjének bűnös férfigyűlölete, a Grimmek és Jettisonok képtelen álma, hogy megvalósítsák az "egynemű, parthenikus államot" – micsoda ostoba pleonazmus! –, végül is polgárháborúba döntötte az Egyesült Államokat. Hope elnökasszony viszont belátta, hogy bármennyi sérelem érte is a nőket az évszázadok folyamán, a férfigyűlölet semmiféle tartós társadalmi építménynek nem lehet az alapja.

A nő törvénykönyve ellen kétségkívül felhozható az a vád, hogy az egykori második nem teljhatalmának kedvezve, megint csak felborítja az egyensúlyt. A jövő majd eldönti, vajon ez az egyensúlyhiány nem tartalmazza-e különféle súlyos ellentmondások csíráit. De annyit magam is tanúsíthatok, hogy ebben a társadalomban összehasonlíthatatlanul kellemesebb az élet, mint annak idején Blueville-ben. Hope elnökasszony alatt a férfi már nem gyűlölet és megvetés tárgya, s a férfiassága és az élete sem forog állandó veszélyben. A nők ebben a pillanatban inkább túlzott szeretetet tanúsítanak iránta: ebben nyilván a Bedford természetellenes tabuinak a reakciója nyilvánul meg, valamint az is, hogy a nő szabadon kiélheti ösztöneit, amelyeket immár nem fojt el a társadalmi alacsonyabbrendűség nyomasztó tudata.

Mihelyt visszaérkeztem Washingtonba, ismét elkapott az az örvény, ami Ottawában valamennyiünket jól megforgatott: rádió, televízió, sajtókonferenciák – de azért mégsem ugyanúgy. Ottawában én voltam a nagy hős, Washingtonban pedig Burage.

A hír egyébként vele együtt szárnyra kapta Jackie-t is, aki Ottawában a háttérbe szorult, valamint Mrs. Barrow-t. Ők hárman részletesen elmondták – a "mi" nagyobb dicsőségére –, hogyan sikerült Blueville-ben megvédeniük a bedfordistáktól, s végül megszervezniük a szökésemet.

Ezeken az interjúkon én is részt vettem, de mivel kérdéseket nemigen intéztek hozzám, többnyire csak hallgattam. Tudomásul kellett vennem, hogy nem annyira a történelmi hős szerepében mutatnak be a közönségnek, hanem inkább valamiféle szeretetre méltó figurát csinálnak belőlem. Igaz, a televíziós kamera nem fukarkodott a hízelgő totálképekkel, ha éppen rám irányult, és jóllehet a riporternő nem sokszor engedett szóhoz jutni, kárpótlásul agyba-főbe dicsérte személyemet. "Valamennyien láthatják, hogy dr. Martinelli, aki itt van mellettem, rendkívül jóképű férfi" (a very charming man). Ezt csak úgy futólag jegyezte meg, miközben rátette kezét a combomra, és egy cinkos kacsintást küldött a női nézőközönség felé: a bájaimat illetően, ugyebár, teljes az egyetértés.

Egyébként Burage és Jackie még az interjú előtt alaposan kioktatott. Ha kérdéseket tesznek fel (mert valamit azért mégiscsak mondani kell arról a híres vakcináról! ), a világért se viselkedjem szexista módra. Hát ezzel most mit akartok mondani? Ejnye, Ralph, hiszen úgyis tudod: ne legyél fölényes, magabiztos… – Na persze, értem! Legyek olyan, mint a szende leányzó Wilde darabjaiban! Aki mindig csak így felel az anyjának: "Yes, mama…"

De azért tagadhatatlan, hogy érdemes volt megfogadnom a két nő bölcs tanácsait. Amikor egy félév múlva megkockáztattam némi szexista pimaszságot, nagyon is pórul jártam. Már az x-edik televíziós interjúnál tartottunk – ezt, ha jól emlékszem, képmagnóra vették fel –, és a riporternő megint csak azzal mutatott be, hogy "rendkívül jóképű férfi" vagyok. Mire én egy kicsit sértetten a szavába vágtam: "És azonkívül talán kutatónak sem éppen a legrosszabb." A riporternő előbb rám nézett, mint aki nem tudja mire vélni az agresszivitásomat, aztán megértően elmosolyodott, és azt mondta – látszott rajta, hogy jót mulat magában: "Természetesen, dr. Martinelli. Itt senki sem vonja kétségbe az ön képességeit." Ekkor premier plánban megjelent Jackie és Burage hasa: immár mindkettőjükön jól látszott a terhesség. Gondolom, a műsorvezetőnő és az operatőrnők jót mulathattak, amikor ezt a néhány kockát utólag belevágták az adásba.

– Tessék – fakadt ki Burage dühösen –, ezt éred el, ha nem viselkedsz illedelmesen!

Dave boldog volt, hogy ismét Washingtonban vagyunk: örült a Wesley Heights-i házunknak, a nagy kertnek, az úszómedencének, a szobájának – amelyben az egyik falat egy nagy, fekete tábla foglalta el – és főleg a televíziónak, amely Blueville-ben annyira hiányzott neki. Eleinte kétségeim voltak, mit szól majd hozzá, hogy két nővel élek együtt. De amikor óvatosan puhatolózni kezdtem nála ebben az ügyben, kiderült, hogy kár volt aggódnom. A televízió és az iskola hatására Dave igen hamar a magáévá tette a rekonstrukcióval kapcsolatos uralkodó eszméket. Igaz, hogy őt nem tartotta fogva a mélyen gyökerező monogám hagyomány, mint engem. Akkor jöttem rá, hogy a Dave-vel kapcsolatos problémáim ezúttal is mondva csináltak, amikor egy nap hazajött az iskolából, és diadalmasan közölte, hogy három osztálytársnője neki szánja a nemző szerepét, "ha majd nagy lesz".

Egyébként élettársnőim terhességének minden egyes mozzanata rendkívüli módon érdekelte, s hogy kielégítsem a tárgy iránti roppant kíváncsiságát, egy kis embriológiai előadást tartottam neki a szobájában a fekete tábla segítségével. Később megtudtam, hogy a tanultakat aztán előadta az iskolában, és ezért a tanítónő meleg dicséretben részesítette. "Mégis – mondta Dave, miután beszámolt a sikeréről –, azért irtó kár, hogy nekem sohase lehet kisbabám." Majd bánatosan hozzátette: "Állati ciki, hogy fiú vagyok."

Egy évvel azelőtt, vagy akár Blueville-ben, még nem mondott volna ilyet. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a mai koedukációs iskola igazán nem fejleszti ki a fiúkban a fallokráciát.

A Burage-hoz és Jackie-hez fűződő személyes kapcsolatairól pedig ennyit: olyan jó, hogy már-már féltékeny vagyok. Közös életünk első pillanatától fogva Dave szinte befészkelte magát a két nő puha, meleg szeretetébe, úgyhogy rá kellett jönnöm, mennyire hiányozhatott neki anyja halála óta a női környezet. Erősen igényli Jackie-t is, Burage-t is, szomjazik rá, hogy érintkezhessen velük, és céljai érdekében nem átallja bevetni a legpimaszabb kacérságot. A módszer egyébként beválik. Dave elérte, hogy mindkét nő annyit foglalkozik vele, amennyit csak tud, bár titokban jobban szereti Burage-t – ezt leplezni próbálja, de én észrevettem. Pedig Jackie-vel könnyebb összeférni még Dave-nek is: mindig vidám, kiegyensúlyozott, nincsenek komplexusai, semmi se hozza ki a sodrából, nem akad fenn semmin – Burage viszont időnként megsértődik, és kimutatja a karmait. De Burage-nak van egy tulajdonsága, amellyel hatni tud Dave-re. Gyöngéd pillanataiban ő a gyöngédebbik, és akkor jobban ajnározza Dave-et. Ez pedig bizonyára elegendő kárpótlás azért az egy-két karmolásért.

Örömmel tapasztalom, hogy Dave ebben a boldog légkörben sem feledkezett meg Mutschról, aki Blueville-ben a szárnyai alá vette. Gyakran ír neki, Mutsch pedig hosszú, módszeres és szinte családias hangú levelekben válaszol a Harvard Egyetemről, ahol Stien visszakapta az állását. Dave azonkívül Joan Smithnek is szokott írni.

Meggondolatlanul kikotyogtam előtte, hogy ha megvalósul az a terv, amely szerint Washingtonban rám bíznának egy kutatóintézetet, akkor szeretném ismét összehozni a blueville-i munkatársakat, Smitht, Pierce-t és Grabelt. Azóta Dave szinte hetenként megkérdi, hogy mi van a tervvel, és mikor láthatja viszont "Smithéket". Megjegyzem, Jackie is majdnem olyan türelmetlen: nagyon szeretne újra találkozni "Ritá"-val. Egyébként én is. Burage viszont hallgat: tudom, hogy miért. Nem tudja megbocsátani "Ritá"-nak, hogy olyan szimatoló a természete.

Egy másik vendéget azonban mindannyian kitörő örömmel fogadtunk, amikor váratlanul beállított hozzánk, éspedig Kate Barrow-t. Ott lakott nálunk a Wesley Heightson, és sajnáltam, hogy csak két hétig maradhat Washingtonban. Nemrég azonban meghalt Ohio állam kormányzója, és Mrs. Barrow jelöltetni akarta magát a választásokon. Blueville-ben sohasem beszélgettünk egymással, legfeljebb összemosolyogtunk, de most, hogy jobban megismertem, Kate Barrow valósággal lenyűgözött kimeríthetetlen energiájával. Nem sok időt töltött Washingtonban, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy elváljon Mr. Barrow-tól – A nő törvénykönyve rendkívül megkönnyítette a válást, ha a férj nemzőképtelen A volt –, hatalmas politikai munkát fejtett ki az elnökasszony mellett, és teherbe esett tőlem. Szabályszerűen meg is kért: járuljak hozzá, hogy a születendő gyermek middle name-je az én nevem legyen.

Ugyanezt a kérést intézte hozzám már korábban Jackie és Burage is, én pedig némileg kelletlenül beleegyeztem: ez ugyanis azt jelentette, hogy Dave örökségét három részre kell osztani. Az örökösök száma most négyre emelkedett. Mégsem szólhattam semmit, hiszen Mrs. Barrow a "mi" egyik vezetője volt, és én aztán igazán a saját bőrömön tapasztalhattam (még ha nem dörgölték volna is annyiszor az orrom alá! ), hogy Blueville-ben a "mi" terjesztette fölém védőszárnyait.

De a legjobban az lepett meg, hogy Mrs. Barrow még a gyerek megszületése előtt a saját middle name-jének is az én nevemet választotta, és az egész választási hadjárat alatt mint Kate Martinelli Mortimer szerepelt – Mortimer volt ugyanis a lányneve.

Az ilyesminek egyáltalán nem volt törvényes alapja. Mégis szokássá vált, és mindinkább terjedt. A különféle hivatalos űrlapokon a nőknek nem kellett feltüntetniük, hogy hajadonok-e vagy férjesek (az efféle megkülönböztetés szexistának minősült), hanem csak azt, hogy anyák-e vagy sem. Mivel pedig az anyaság oly sok előnnyel járt, és jelentős társadalmi presztízst biztosított, a várandós asszonyok is jelezni óhajtották állapotukat, és middle name-ként használták megszületendő gyermekük nemzőjének a nevét.

Persze abban, hogy Kate Martinelli Mortimer middle name-nek használta a nevemet, politikai megfontolások is rejlettek. Én akkoriban olyan híres voltam az Egyesült Államokban, mint egy táncdalénekes, és Kate népszerűségét csak fokozta a romantikus nimbusz, hogy úgy állhat a választói elé, mint aki blueville-i védencétől esett teherbe.

Megválasztása után Kate elég sokszor járt Washingtonban: rengeteg dolga volt, amit sietve kellett elintéznie két repülőjárat között, de akármilyen rövid ideig maradt is, mindig megtalálta a módját, hogy érvényesítse velem szemben – ha szabad így mondanom – házastársi jogait. Az igazat megvallva, e kötelességek teljesítése nem esett nehezemre. Nem szerettem volna együtt élni Kate-tel, roppant energiája egy kicsit sok lett volna nekem, de mindig örültem a találkozásainknak. Azt is meg kell vallanom, hogy Kate-nek van egy fiziológiai tulajdonsága, amely rendkívül kellemesen hat rám. Azok közé a nők közé tartozik, akikről egy nagy író igen találóan azt mondta, hogy "az orgazmusuk olyan őszinte, mint egy becsületes kézszorítás".

Alighogy letelepedtünk Washingtonban, egy napon felhívott Anita, aki visszajött Párizsból, és az elnökasszony tanácsadója lett… Elég hűvös hangon beszéltem vele, a szemére vetettem, hogy elhagyott, nem voltam kíváncsi a mentségeire, és letettem a kagylót. Burage, aki jelen volt, és felvette a fülhallgatót, meg is mosta ezért a fejemet: vétettem a nememhez illő szerénység ellen. Igaz, Anita egy ronda opportunista, de az sem tagadható, hogy minden lehetséges módon igyekezett megvédeni, amíg Blueville-ben voltam.

Erre már fel kellett ordítanom: "Ami sok, az sok! Elegem van ebből az állandó védettségből!" Burage vállat vont. "Hallgass, Ralph – mondta fölényesen –, butaságokat beszélsz." Ekkor lépett a szobába Jackie: századosi egyenruhája már nem tudta elrejteni a terhesség jeleit (nemrég léptették elő), de, jóllehet állandó émelygés környékezte, mit sem veszített jó kedélyéből. Burage elmondta neki, milyen dühös voltam az előbb, mire Jackie elnevette magát. "Ugyan, Ralph – mondta –, ne gyerekeskedj! Fegyelmezd egy kicsit az érzékenységedet. Csak nem fogsz összeveszni az elnökasszony egyik tanácsadójával. Különben hiába is akarnál, nem engedjük!"

Két nap múlva Anita újra felhív: a hangja szelíd, mint egy angyalé. Én pedig, akit közben alaposan megleckéztettek, bocsánatot kérek. "Dehogy, Ralph, nagyon is érthető volt a reakciód. Mit szólnál hozzá, ha holnap együtt ebédelnénk a kínai vendéglőben? Meghívlak. Az öreg Mr. Twang áldozatául esett a járványnak, ami arra vall, hogy nem is volt olyan öreg – nevetés. – De Mrs. Twang megvan azzal az izgató kis hasítékkal a szoknyáján – nevetés. – Na és én is megvagyok…"

Késve érkezem. Anita az emeleti helyiségben ül egy asztalnál, és egy magazint lapozgat. Semmit sem változott. Vörösesbarna haj, zöld szem, és az a finom metszésű orr, amit most már kevésbé méltányolok, miután megismertem a Burage-ét. Az öltözködése sem változott: fekete princesszruha kis fehér gallérral – szinte egyenruhának hat. Hallatlan öntudat sugárzik róla. A pillantása megvillan, mint egy kardpenge, és tetőtől talpig végigmér, mialatt közeledem hozzá. Nagy lendülettel feláll – ezt a felállást talán előre megtervezte –, és szájon csókol. El vagyok képedve. Igaz, a csók előtt azért jól megnézett magának. Visszaül a helyére, megfogja a jobb kezemet, felém fordul.

– Istenien nézel ki, Ralph! Ragyog a szemed, csillog a hajad! Mindjárt látni, hogy a nőid nagyon gondoznak – nevetés –, ápolnak, babusgatnak, táplálnak! … És ez az elegancia! Milyen szerencse, hogy a testhezálló zubbony jött divatba a zakó helyett. Remekül áll a hozzád hasonló, sovány és izmos férfiaknak. Pláne ha ilyen feszes nadrággal viselik, mint te. Olyan feneked van, Ralph, mint egy torreádornak! A többi csábról nem is beszélve – nevetés. – Esküszöm, amikor megláttalak, összefutott a nyál a szájamban. Csak egyet sajnálok: kár, hogy nincs olyan új vonalú, német slicced! New York-ban most ez a legnagyobb divat, és szerintem is meg kell veszni érte…

Odajön Mrs. Twang, hogy felvegye a megrendelést. Arcán ugyanaz az archaikus mosoly, amelyet tetszése szerint varázsol elő és tüntet el, de a szenvtelenségének nyoma sem maradt. Amikor a szokás hatalma folytán megakad a szemem a szoknya kis hasítékán, olyan kihívóan és sokat mondón kacsint vissza, hogy eláll a lélegzetem. Aztán, mikor kimegy a helyiségből, Anita figyelmeztet (mintha Burage-t hallanám!), hogy viselkedjem tartózkodóbban és óvatosabban:

– Egyszer még lekapnak a tíz körmödről, édes Ralph. Nem ritka eset mostanában. Három-négy nőből álló galerik. Nem, szó sincs olyasmiről, mint a szegény, szerencsétlen Mr. B. esetében… emlékszel? Nincs szadizmus, nincs kínzás. Barátságosan elbúcsúznak a nemzőtől, és szabadon engedik, mihelyt megtette a kötelességét. Mit lehet tenni? Meg van kötve a kezünk. Az anyaság misztikus dicsfénye mindennél hatalmasabb! Nincs az a bírónő, aki ma ilyesmiért el merne ítélni egy állapotos nőt, ha az illető kijelenti, hogy tettének a hazafias érzés volt a rugója, és "csak a rekonstrukció eszméje lelkesítette". Komolyan, Ralph, jobb lesz, ha nők jelenlétében ki sem nyitod azt a bársonyos szemedet, vagy legalábbis mindig lesütve tartod. Nem ajánlanám, hogy egyedül gyere ebédelni Mrs. Twanghoz. Általában azt tanácsolom, sose menj el hazulról egyedül. Megkérhetnéd Davidson századost, hogy adjon melléd védőkíséretet. Akkor nem kellene félni.

– Ismered Jackie-t?

– Persze. Burage-t is. Elragadó nő. És nagy megtiszteltetés a számomra, édes Ralph, hogy olyan nőt választottál, aki hasonlít rám – nevetés. – Ugyanilyen a haja.

– Nem hasonlít rád: sem a szeme, sem az orra…

Anita végighúzva ujját finom rajzú orrcimpáján.

– Az orra talán nem – mondja hirtelen fellobbanó hiúsággal, ami egy politikustól elég meglepő.

Aztán kivesz a retiküljéből egy parányi dobozkát, és átnyújtja: "egy kis semmiség". Kedvem lenne visszautasítani, de nem merem, Anita láthatólag ragaszkodik hozzá, hogy elfogadjam. És amikor kinyitottam a dobozt, akkor persze már késő. Egyáltalán nem "semmiség", hanem egy arany pecsétgyűrű, belevésve a kezdőbetűim. Ez most megint nagy divat, magyarázza Anita: felhúzza a kisujjamra, és újfent megcsókol.

Miután így felgyűrűzött, mint egy madarat, és a békecsók teljesen megnyugtatta, hozzálát a sült rákocskák bekebelezéséhez (látom, hogy az én adagom is az övé lesz), közben pedig előadja, milyen nagy tervei vannak velem.

A Fehér Házban nemrég megismerkedett egy milliomosnővel, aki az olajnak köszönheti a vagyonát, és természetesen özvegy. Ez az olajmágnásnő – aki már nem fiatal – ég a vágytól, hogy a neve fennmaradjon, mégpedig egy tudományos alapítvány formájában. – Azt ajánlottam neki, kézenfekvő volt, hogy létesítsen egy kutatóintézetet, amely az agyvelő megbetegedéseivel foglalkozik. Itt Washingtonban. Te lennél a vezető. Azt hiszem, menni fog.

Hallgatom, hálám kifejezéséül dörmögök valamit, többet nem tehetek. Mint minden nagy ember, Anita is megszokta, hogy egyedül ő beszéljen. Hallgatásomért egyébként futólag meg is dicsér: "Te olyan jól tudsz hallgatni, Ralph, és olyan szép a szemed, amikor hallgatsz!"

Miután beszámolt az intézetről – amely egyelőre csak elképzelés, de ő máris befejezett ügynek tekinti –, Anita rátér egy sokkal közelebbi tervre, amely legalább annyira fontos neki, s amelyhez ugyancsak szüksége van a közreműködésemre: gyereket akar tőlem.

Eláll a lélegzetem.

– Te?! Gyereket?!

– Miért? Azt hiszed, nem vagyok rá képes?

– Dehogynem! Csak ellenkezik az életfilozófiáddal!

– A filozófiám megváltozott – mondja Anita komolyan. – Az idők is megváltoztak. A társadalom szerkezete úgyszintén. Az anyaság ma már nem akadálya a politikai karriernek. Ellenkezőleg.

Jól mondja: "ellenkezőleg" – méltányolom a megfogalmazást.

– Nem szabad megfeledkezni róla – mondja Anita Elizabeth Hope legutóbbi beszédének a modorában (igazán nem szégyen, hisz talán éppen ő írta) –, hogy korunk legfontosabb feladata a demográfiai rekonstrukció. Az elkövetkező hónapokban egyetlen amerikai nő sem járhat emelt fővel, bármilyen magas állást töltsön is be, ha nem szül gyereket. Sajnos az elnökasszony – halkabbra fogja a hangját –, tekintettel a korára… Nekünk azonban, akik a tanácsadói vagyunk, példát kell mutatnunk. Ide nézz, Ralph, mutatok valamit, amit csak a jövő héten fognak hivatalosan bejelenteni.

Belenyúl a retiküljébe, de nem veszi ki egészen a szóban forgó tárgyat, csak a tenyerén mutatja: egy piros jelvény, rajta három arany betű: MAR.

– Mi az, hogy MAR?

– The Mothers of the American Reconstruction* Ezt a jelvényt – teszi hozzá, miközben egy kis irigység lobban fel zöld szemében, és sóhajtva becsukja a retiküljét –, csak azok az amerikai nők viselhetik majd, akik a rekonstrukció első évében estek teherbe.

[* Az amerikai rekonstrukció anyái, (angolul)]

Jó, gondolom, ezt majd elmesélem Burage-nak és Jackie-nek. Örülni fognak, főleg Jackie, mert ő mint katona nagyon szereti a kitüntetéseket.

– De miért éppen tőlem? – kérdem. – Azért rajtam kívül is maradt még egy-két férfi.

Anita nevet.

– Mert össze vagyunk házasodva, Ralph! Törvényesen! És tudtommal nem is óhajtasz elválni. – Ezt meg honnan tudja?

Anita ismét elneveti magát.

– Nagyon kérlek, ne vágj ilyen pofát! Igazán nem akarom felborítani az életedet. Te, ugye, együtt élsz két elragadó nővel, és ez nagyon jól van így. Mint tudod, én mindig is egyedül éltem. Ralph, én nem kérek tőled semmi mást, csak a barátságodat és egy gyereket. A nevedet már úgyis megkaptam.

A felszólítás tapintatos, de nagyon sokatmondó. Hát persze! A hazafias kötelesség! Miránk számíthatsz, Elizabeth Hope, itt vagyunk! Mi, a termékenységi kampány úttörői! A rekonstrukció legeslegelső anyái! És azt se feledjük el, hogy az a gyerek az én nevemet viselné, így aztán Anita is belekerülne – Jackie-val, Burage-zsal, Barrow-val együtt – az antibedfordista ellenállás történetébe, éppen ő, aki az elején olyan kevés ellenállást tanúsított… Bámulattal (és egy kissé elborzadva) nézem a szép, zöld szemeket és a finom vonalú orrot: ki hinné, hogy egy minden hájjal megkent politikus rejtőzik mögöttük.

Anita a két kezébe veszi a kezemet, és erősen megszorítja.

– Ugye, igent mondasz, Ralph?

Hogy is mondhatnék nemet, ha így hízeleg, gyűrűt húz az ujjamra, és egy kutatóintézettel kecsegtet? Na de azért mégis. Hiába, nem tudok elszabadulni a házastársi hűség horgonyáról, bár ennek a horgonynak valóban két ága van.

– Hogyne, Anita, én a magam részéről boldogan – az utolsó szó némi erőfeszítésembe kerül. – De előbb beszélnem kell az élettársnőimmel.

Anita nevet.

– Ne fáradj, Ralph. Már megtörtént.

– Hogyhogy már megtörtént?

– Tegnap együtt teáztam velük.

És ők egy szót sem szóltak! Ordítani volna kedvem! Azt hiszem, fel is ordítanék, ha ebben a pillanatban Mrs. Twang be nem lépne a helyiségbe. Azonnal lesütöm a szemem, és nem is nézek fel, amíg Anita ki nem fizeti a számlát, s a hasított szoknyájú kis vámpír el nem távozik. Annyit azért látok, hogy Anita nyugodtan ellenőrzi a számlát, mielőtt kiegyenlítené. Azért, mert valaki az elnökasszony tanácsadója, még nem kell megfeledkeznie a saját érdekeiről.

– Hát akkor rendben – mondja Anita élénk hangon –, velem jössz!

– Hová?

– Hozzám.

– Micsoda – kérdem –, most mindjárt?

– Miért ne? Véletlenül nagyon alkalmas az időpont, épp most múltak el a fogamzásmentes napjaim. Elrabollak, Ralph! Csak le kell bonyolítanom egy-két telefont, aztán megyünk!

Választ nem is várva, feláll, átmegy a helyiség túlsó végébe, és felveszi a kagylót. Egyáltalán nem hiszek ebben a "véletlenben": ellenkezőleg, meg vagyok győződve róla, hogy jó előre megtervezte találkozásunk időpontját.

Anita telefonál: a hangja világos, szabatos, nem tűr ellentmondást. A tettek asszonya, aki engem is fél kézzel elintézett. Még jó, ha le tudok nyelni egy-két rákocskát, aztán bedug a retiküljébe a MAR-jelvény mellé.

Az első telefonbeszélgetés után még hátravan egy-kettő. Nem szeretném, ha úgy látszana, mintha hallgatóznék, s ezért lapozgatni kezdem a magazint, amit Anita ott hagyott egy széken.

Az új idők jele: minden reklámon férfiak szerepelnek… Jóképűek, izmosak, szőrösek. Luxusfürdőszoba (aranyozott csapokkal): szemrevaló, barna fiú ül a kék fürdőkád szélén, úgyszólván meztelenül, szeméremrészeit eltakarja egy keskeny törülköző, de úgy, hogy azért sejteni lehet a formájukat és a méreteket. Bizalmas tartása és barátságos nézése azt a benyomást kelti, mintha a fürdőkád vásárlói ráadásképpen ezt az izmos nemzőt is megkapnák. Valamivel odább egy szőke fiatalember. Ő is meztelen, de azért ildomos tartásban mutatja izmos fenekét és szőrös hónalját annak illusztrálására, hogy ha egy bizonyos dezodoráló szert használ, nyugodtan izzadhat az ember, senkit se fog elriasztani. Azután – szinte vártam – különféle fazonú német sliccek, egy egész oldalon: óriási választék, közeli felvétel mindegyikről, a tartalmával együtt. Középütt összehasonlításul a történelmi német slicc, amelyet tizenhatodik századi festményekről ismerünk – természetesen Németország volt a hazája, közli a szöveg, de Flandriában és IX. Károly alatt Franciaországban is elterjedt: a nagyképű magyarázat arra szolgál, hogy nagyobb presztízst adjon "e bűbájos divatnak" (sic), amely, íme, feltámadt, csak korszerű formában. A nehezen kibogozható zsinórzatot például cipzár helyettesíti, csinosan hímzett szegély mögé rejtve. Két irányzat vetélkedik egymással: van olyan slicc, amely a testhezálló nadrág anyagából készül ugyanabban a színben. Ezzel szemben a slicc készülhet más anyagból is, "ami jobban kiemeli a domborulatot" (sic). A divatfiak talán előnyben részesítik a más anyagból készült slicc "kifinomult stílusát" (sic), de a színnek ekkor is összhangban kell állnia a nadrág színével. A reklám minden szempontot figyelembe vesz: egyik sarkában még egy kitömött slicc is látható, a rajz diszkréten megmutatja a belsejét, s a szöveg utal arra, hogy "az erősen kihangsúlyozott domborulat" minden bizonnyal visszaadja a félénkek önbizalmát. Hát igen, elég egy pillantást vetni ezekre a reklámokra, és nem lehetnek többé kétségeim, hogy melyik az uralkodó nem: a másik.

Anita befejezi a telefonálást, de most nekem jut eszembe, hogy fel kell hívnom valakit, akivel találkozót beszéltem meg. De Anita nem olyan türelmes, mint én, vagy talán neki sürgősebb: közli, hogy megkeresi a kocsit meg a sofőrt – otthagyta őket a bejárattól vagy száz méterrel jobbra, én pedig menjek utána, ha végeztem.

Jobban tettem volna, ha megvárom a vendéglő előtt. Arra ugyanis nem számítottam, hogy útközben el kell haladnom húsz-harminc építőmunkásnő előtt, aki éppen ebédszünetet tart, és a járdán ülve falatozik. Amikor meglátom őket, már késő. Tovább kell mennem. Lesütöm hát a szemem, közönyt színlelek. De ami ezután történik, arra álmomban sem gondoltam volna. Eddig legfeljebb olyasmiket tapasztaltam séta közben, hogy valaki súrol a karjával, odamond valamit, füttyent egyet, sőt egyszer-kétszer trágár ajánlatokat is kaptam. Most azonban más a helyzet, talán azért, mert süt a nap, munkaszünet van, és ilyenkor kevés a járókelő. Mihelyt észrevesznek, a munkásnők rám meresztik a szemüket, szinte felfalnak vele, és amikor hallótávolságba érek, a nyelvüket sem türtőztetik többé. Leírhatatlan, hogy miket kiabálnak felém. A támadás szadista és megalázó, úgy érzem magam, mintha a szavaik megerőszakolnának, vadságuktól meghűl bennem a vér. Süketnek tettetem magam, továbbmegyek, nem merek sietni, mert még felingerelném őket, ha azt hiszik, hogy futni akarok. De hiába minden. Egyszerre csak szembe találom magam egy jól megtermett lánnyal, arcát vörös foltok borítják. Szúrós, kék szeme majdnem kiugrik a helyéből, homlokáról patakzik az izzadság, elállja az utamat, s a többiek nevetése és biztatása közepette hangosan kiáltja: na, lányok, ezzel a kicsikével most megtömöm magam! Elkapja a karomat, úgy megszorít, hogy eláll a lélegzetem, és szájon csókol. Az ajka forró, és valami erős szagot áraszt. Vergődöm, kiáltozom, sikerül kicsúsznom a markából, de máris újabb kezek csapnak le rám. A lányok kurjongatnak, megrohannak, egymást lökdösve tolonganak körülöttem. Ne vacakolj, kis krapek, mondja a szőke lány, s mialatt a többiek hangosan nevetnek, a bal karjával ismét satuba fogja a nyakamat, inkább segítsél, hogy teljesíthessük a hazafias kötelességünket!

A járda mellett csikorgó abroncsokkal hirtelen lefékez egy fekete Plymouth. A kürtje is felvijjog, röviden és fülsértően. Egy milicista lány egyenruháját látom. Heves szóváltás. Kiszabadítanak.

Úgyszólván beesek az autóba, de még hallom az utolsó gúnyos megjegyzéseket: ezek most már részben Anitának szólnak, és az osztályellentét is színezi őket. A milicista lány beletapos a gázba, miközben a fúriák ököllel dörömbölnek a karosszérián. Elterülök az ülésen, lihegve, borzasan, dobogó szívvel. Reszketek a dühtől, és minek tagadjam, a félelemtől is. Két-három némbert bizonyára harcképtelenné tudtam volna tenni, de először is nem szívesen emelek kezet nőkre (pedig, gondolom, ez a tabu is elavult), meg aztán úgyis a számbeli fölény győzött volna.

– Nahát, szedd össze magad, Ralph, és gombold be a nadrágodat – mondja Anita. – Ezek csak hőbörögtek egy kicsit. A férfirablásokat nem ilyen környéken szokták végrehajtani. Ezeknek a lányoknak nincs rá se idejük, se pénzük… és nincs bejárásuk a diszkrét magánházakba, ahol az ilyesmit le lehet bonyolítani. De legalább jó leckét kaptál. Feltétlenül szólj Jackie-nek még ma, hogy adjon melléd védőkíséretet. Igazán nem járkálhatsz egyedül Washington utcáin még világos nappal sem.

Mivel a megbeszélt találkozóra mégiscsak el kellett mennem, Anitánál pedig tovább maradtam, mint gondoltam volna, teljesen felborult a programom: gyorsan bekapok valahol egy szendvicset, és csak későn érek haza. – Már kezdtem nyugtalankodni – mondja Burage, aki ajtót nyit. – Jackie szolgálatban van, Dave-et már lefektettem. Nem ment valami könnyen. Mindenáron meg akart várni.

Levetkőzöm, lezuhanyozom, pizsamába bújok, kezemben egy fél pohár whiskyvel levetem magam a heverőre, és beszámolok Burage-nak a történtekről: már úgyis nagyon kíváncsian várta. Olyan fáradt vagyok, hogy még csak nem is teszek neki szemrehányást, amiért együtt teázott Anitával, és nekem nem szólt róla.

Csend. Burage nem fűz kommentárt a hallottakhoz, én pedig egy idő múlva azt mondom:

– Az az érzésem, hogy eladtam magam egy intézetért.

Burage bosszúsan rándít egyet a vállán.

– Egyáltalán nem így van. Te mindent eltúlzol. Elvégre Anita a törvényes feleséged.

– Nekem csak egy feleségem van, és te tudod a legjobban, hogy kicsoda.

– Azt mondtam: a törvényes feleséged.

– Ki beszélt le a válásról?

– Hagyd ezt, Ralph, ne kezdjük elölről. Válásról szó sem lehetett, akár akartad, akár nem. Politikai színezete lett volna. Úgy nézett volna ki a dolog, mintha te ismét rá akarnád sütni Anitára a bedfordizmus bélyegét, miután az elnökasszony már felmentette. És különben is, mi bajod van Anitával? Hiszen még Párizsból is folyton interveniált Bedfordnál, hogy ne nyúljanak hozzád.

Felülök.

– Így már egészen más! Ezt nem tudtam! Te kitől tudod?

– Kate-től.

– És nekem nem szóltál!

– Azt azért talán mégse kívánhatod tőlem, hogy folytonosan dicshimnuszokat zengjek Anitáról – feleli Burage, megrázva a sörényét.

Hallgatok. Csak nézem. Nagy ember vagy, Burage – most helyeztek vezető állásba az egészségügyi minisztériumban –, de azért meg kell próbálnom, hogy lassanként, szelídséggel, makacssággal, gyöngéd szemrehányásokkal és a meggyőzés női fegyvertárának összes többi kellékével rávegyelek két dologra: 1. ne titkolózz előttem, 2. az én ügyeimben ne határozz semmit a megkérdezésem nélkül. Holnap majd beszélünk még arról a csésze teáról, amit Anita társaságában fogyasztottál el. Ma este nem. Ma este kibuggyant belőled egy őszinte szó – az igazi nő kibújt a harcos páncéljából –, s én ettől máris elolvadok.

– Burage – mondom félig tréfásan, félig komolyan –, mi lenne ha itt hagynánk ezt az egészet? Ha elmennénk?

– Kik menjünk el?

– Te, Dave meg én.

– A minimális családi közösség – mondja Burage, de a hangja nem cseng olyan gúnyosan, mint ahogy vártam volna.

– És az olyan szörnyű?

– Jó – mondja Burage szelídebb iróniával –, nem olyan szörnyű. De hova menjünk?

– Ahova akarod. Európába.

– Ó, Európa! – mondja Burage. – Ahol most vezették be az új elnyomó törvényeket!

– Mit szólnál Afrikához?

– Hogyisne: egy olyan civilizációba csöppenjek vissza, amely megveti a nőket?

Ezzel be is fejezem a játékot. De éreztem, hogy a játszótársam, a cinkosom volt.

– És miért csak mi hárman? – kérdi Burage: nem minden élvezet nélkül dobja vissza a labdát. – Miért ne jöhetne Jackie is? Szegény Jackie!

Némán tudomásul veszem ezt a sajnálkozó megjegyzést. De mivel Burage rám néz, és választ vár, azt mondom:

– Én nagyon szeretem Jackie-t. De ő, hogy is mondjam, tulajdonképpen csak az elefánt szerepét játssza. Az a feladata, hogy biztosítsa életünk tisztes látszatát.

Burage-ból kitör a nevetés.

– Jaj, Ralph, milyen vicces vagy! "Tisztes látszat!" Pedig, ha jobban meggondoljuk, pontosan így van!

Elhallgat, épp idejében. Többet nem akar mondani. Nem, még akkor sem, ha négyszemközt vagyunk, még akkor se ha nincsenek többé lehallgató-készülékek, Burage nem fogja bírálni a "mi" filozófiáját, A nő törvénykönyvé-t és a rekonstrukció misztikáját. Ave, Hope elnökasszony, az ország újjáteremtésének bajnokai köszöntének.

Burage megfogja a kezem, és halkan felsóhajt:

– Ralph, nem járkálhatsz többé egyedül az utcán. Holnap feltétlenül szólnod kell Jackie-nek, hogy adjon melléd védőkíséretet.

Megszorítja a kezem, én is az övét. Újabb sóhaj. A blueville-i szökevények most már hiába álmodoznak szökésről. Bizony, ez a szomorú valóság: bármerre menjünk is, a szögesdrót mindenhova elkísér. Burage majd tovább dolgozik a HEW-ben, és folytatja politikai munkáját. Én pedig, a nőellenes kultúra egykori haszonélvezője, folytathatom, amit Blueville-ben olyan sikeresen elkezdtem: bele kell szoknom alsóbbrendű helyzetembe. Tűrnöm kell, ahogy tudom – hol jól, hol rosszul –, új állapotomat, amelynek a következményei naponta megnyilvánulnak: azt, hogy szexuális tárgy lett belőlem. Anélkül, hogy nárcisztikus ösztöneim túlságosan kifejlődnének. És ha lehetséges, üldözési mániába sem szeretnék esni.

Ha keresztény volnék, azt mondanám, hogy vezeklek. És az igazat megvallva, most, hogy a szerepek felcserélődtek, napról napra jobban látom: van mit levezekelni.

Nézek Burage-ra, és megint megszorítom határozott ujjait. Nem, dehogy: nem megyek el innen. Sok mindent elvesztettem. De egyvalami mégis megmaradt, és azt nem lehet tőlem elvenni. Téged, Burage.

Mi ketten a hivatalos nagyközösségen belül is megmaradunk titkos házaspárnak.