1

Ablaktalan, légkondicionált helyiség. Derékmagasságig tölgyfa burkolat. Fölötte a fehér falakon egyetlen metszet: himlőoltás Kubában 1900-ban. Vastag mokettszőnyeg: bokáig belesüppedtem, amikor beléptem a szobába. Öblös, kényelmes fotel: egy intésre leülök, és elmerülök benne.

Azután hosszú csend. Azért vagyok itt, hogy beszéljek, de nem nagyon biztat senki. Az e világi hatalmasságok nem szívesen beszéltetik az embert: inkább önmagukat szeretik hallgatni, mint másokat. Azonkívül ezt nagyon is jól érzem – nem vagyok persona grata. Sem én, sem az, amit el akarok mondani. Hadd puhuljak egy kicsit. Hadd teljek el mindjárt az elején önnön jelentéktelenségem tudatával.

Ott vannak mind a hárman az ovális asztal másik oldalán: az asztal félelmetes méretei, gondolom, azt a távolságot jelképezik, amely a Hatalmat az egyszerű állampolgártól elválasztja. Úgy érzem, mintha vizsgáznék: megfiatalodom tőle, de nem örülök neki. Egyébként, noha tapasztalt és eléggé ismert neurológus vagyok, az egésznek csakugyan van valami vizsga jellege, és arra kell gondolnom, hogy mi lesz, ha elvágnak. A sors iróniája: nem az én karrierem forog kockán; azért vagyok itt, hogy a közérdeket védelmezzem a közérdek védelmével megbízott személyiségek előtt.

Három férfival ülök szemben. Középütt, éppoly masszívan és szögletesen, mint a HEW* "szövetségi fasiszta" architektúrája, Matthews, a miniszter. Matthewstól jobbra Skelton, egészségügyi főosztályvezető – aszott külsejű ember, aki egyáltalán nem látszik egészségesnek. A minisztertől balra Cresby, az elnök egyik legkiválóbb tanácsadója: ha a miniszterre néz, arcáról lerí a tapintatos megvetés.

[* Health, Education and Welfare: Egészségügyi, Közoktatási és Népjóléti Minisztérium, Washingtonban, (angolul)]

Hármójuk közül csak Cresbyt ismerem. Kopasz fiatalember. Alacsony, mozgékony, vékonydongájú figura, a szeme fekete, mint a szén. "Zseninek tartják", mondja második feleségem, Anita, nem minden keserűség nélkül, mert az az érzése, hogy ha civilizációnk nem volna ilyen nőgyűlölő, akkor ő is a tanácsadója volna az elnöknek, nem pedig a titkárnője.

És nem vitás, hogy igaza van. A "rátermett" szó szinte sértésnek hangzik, ha Anitára alkalmazzák. A tudása felmérhetetlen, és gyönyörű homloka, csodálatos, vörösesbarna haja és zöld szeme mögött egy miniszámítógép működik rendkívül magas hatásfokkal.

Mindezt igazán tárgyilagosan mondom. Hitvesemmel, Anitával olyan ritkán találkozom, hogy valójában nem is lehetek szerelmes belé. A karrier mindenekfölött: nem élünk együtt. Anita este szokott meglátogatni Wesley Heights-i házamban, hetenként kétszer-háromszor, de ha a Fehér Ház épp egy politikai válsággal van elfoglalva, akkor egyszer sem. Bevallom, némi áhítatot érzek, ha arra gondolok, hogy orgazmusaim gyakorisága ennyire összefügg a magas politikával.

Anitán keresztül hívtam fel az elnök figyelmét az encephalitis veszélyeire, az elnök pedig úgy reagált – a HEW megkerülésével –, hogy szólt Cresbynek: kérjen tőlem jelentést erről a betegségről.

Bizalmas jelentésem ott van a hatalmas asztalon, Matthews jókora szőrös mancsai között. A miniszter lassan lapozgatja, egyrészt azért, hogy lássam: még bele sem olvasott, másrészt azért, hogy ezzel az időhúzással is éreztesse ellenséges magatartását. Egyre jobban nyomaszt a hallgatása, de azért mégsem tudom egészen elítélni Matthewst. Az elején, isten tudja, miért, az elnök egyszerűen átlépett rajta, most pedig, amikor eljött a konkrét intézkedések ideje, ismét előráncigálja. Kínos. Sőt megalázó.

Mostanáig csak egyszer láttam Matthewst a televízióban: a nézése optimista, mint általában a politikusoké, az álla szögletes és előreugró: ilyen állaknak kellene megnyugtatniuk a polgárokat az Egyesült Államok jövője felől. Az áll semmit sem változott, de a szemében, a bozontos, fekete szemöldök alatt nincs semmi jóindulat, legalábbis amikor énrám szegezi. Nagyon jól tudom, hogy milyennek lát: egy kis senki vagyok, ráadásul idegen származású, akit az elnök – a HEW tudtán kívül – odaültetett egy orvosi vizsgáló bizottság élére, hogy kedvében járjon a titkárnőjének.

Igaz, hogy Cresbyt, a zseniális kopasz fiatalembert még kevésbé szereti Matthews. Cresby mindig fontos szerepet játszik azokban az ügyekben, amelyeket az elnök a miniszterek háta mögött szokott lebonyolítani: ő a "párhuzamos kormány" tótumfaktuma, ahogy Matthews és kollégái mondogatni szokták. Matthews csak abban reménykedik – Anitától tudom –, hogy Cresby, aki mindenkivel, néha még az elnökkel is végtelenül pimasz, előbb-utóbb kegyvesztetté válik. Anita osztozik ebben a reményben.

Az egészségügyi minisztérium főosztályvezetője, az aszott és sárga Skelton olyan, mint aki állandóan a saját keserű levében fő. Látszik rajta, hogy egyformán gyűlöl mindenkit: Matthewst, Cresbyt és engem,

A szobában van még egy ötödik személy, de nem sok vizet zavar: egy nő. Amikor beléptem, hallottam, hogy valaki Mrs. White-nak szólítja. Meglehetősen ironikus név: Mrs. White* ugyanis tetőtől talpig szürke. A ruhája, az arca, a haja: mindenütt ugyanaz az egérszürke árnyalat. Nem fiatal, nem vonzó: most fülhallgató van rajta, és egy magnetofon körül szorgoskodik. Ha azt látom, hogy valaki ennyire fakó, mindig arra gondolok: biztos, hogy saját maga radírozta ki magát az életből.

[*White – fehér, (angolul)]

– Megadom önnek a szót, dr. Martinelli – szólal meg végül Matthews, de látszik rajta, hogy a szót inkább csak kölcsönadja –, és arra kérem, hogy beszéljen minél rövidebben.

Nem hagyom magam megfélemlíteni. Végtére is nem én tehetek róla, hogy az elnök egyeduralkodónak tekinti magát, és a miniszterek megkerülésével kormányoz. Arról sem tehetek, hogy a miniszterek inkább lenyelik a békát, de a hivatalukról nem mondanak le. Hja, a miniszteri nagyságnak ára van.

A szemébe nézek Matthewsnak, és szilárd hangon beszélni kezdek:

– A bizottságot magam alakítottam meg július 27-én az elnök kérésére. Feladatunk az volt, hogy vizsgáljuk meg az encephalitis 16-ról jelenleg rendelkezésünkre álló adatokat.

– Honnan származik ez az elnevezés? – vág a szavamba Matthews.

Kedvem volna azt felelni, hogy bizony tudná, ha elolvasta volna a jelentésemet. Ehelyett csak ennyit mondok, nem éppen türelmetlenül, de nem is nagyon nyájasan:

– Az első ilyen agyvelőgyulladással, amit megfigyelhettem, a Georgetown University Hospital 16. számú kórtermében találkoztam.

– Folytassa – mondja Matthews.

– Mivel nagyon kevés idő állt rendelkezésünkre, vizsgálódásunk mindmostanáig csak az Egyesült Államok és néhány külföldi ország nagyobb városaira korlátozódik.

– Hagyja a külföldi országokat – szólt közbe Matthews.

– Hadd jegyezzem meg, hogy a jelentésnek ez a része politikai szempontból nem éppen jelentéktelen.

– Miért gondolja? – kérdi Matthews fölényes hangon, mintha jelezni akarná, hogy egy ilyen laikus alak, mint én, csak ne ártsa bele magát a politikába.

– Tudtommal eddig minden nagy járvány keletről nyugat felé terjedt. Ez a mostani kivétel: nyugatról terjed kelet felé. Ezért jelenleg Nyugat-Európában alacsonyabb a kóresetek száma, mint nálunk; a Szovjetunióban, már amennyire tudjuk, még kevésbé harapózott el a kór, mint Nyugat-Európában, Ázsiát pedig épp csak hogy elérte. De a jelentésünkből kitűnik, hogy Japán és Kína máris olyan intézkedéseket foganatosít, amelyekkel korlátozni óhajtja a lakosság és a nyugatiak érintkezését.

Ez hatott. Matthews érdeklődve felhúzza bozontos, fekete szemöldökét, és tovább akar kérdezni, amikor Cresby udvarias és hihetetlenül metsző hangon közbeszól:

– Ezzel talán kár az időt vesztegetnünk, miniszter úr. Én elolvastam dr. Martinelli jelentését (rövid, álnok mosoly), és már be is számoltam az elnöknek az Ázsiával kapcsolatos politikai vonatkozásairól.

Akármennyire barátságtalan volt is hozzám Matthews, e pillanatban megesik rajta a szívem. Nyersebben nem is lehetett volna a tudtára adni, hogy semmibe sem veszik, és nélküle intéznek el mindent, ami fontos.

Matthews összeszorítja az állkapcsát. A múltkor lenyelte a békát, és most ez a vipera… Ezt is lenyeli.

– Folytassa, dr. Martinelli – mondja Matthews, és majdnem átdöf a tekintetével.

Velem persze úgy bánik, ahogy akar: én egy senki vagyok a szemében. Folytatom:

– Vizsgálatunk megállapította, hogy az Egyesült Államok nagy városaiban a neurológusok 73%-a már felfigyelt a problémára. Ketten közülük, a Los Angeles-i dr. Pierce és a bostoni dr. Smith vírustani kutatásokkal is foglalkozni kezdtek, akárcsak jómagam. Mindeddig sikertelenül.

– Hogyhogy sikertelenül? – kérdi Matthews egy árnyalatnyi meghökkenéssel és felháborodással, amit én egy kissé naivnak találok.

Matthews nyilván úgy képzeli, hogy az Egyesült Államok tudományát nem érhetik kudarcok.

– Ami a magam munkáját illeti: mintát vettem néhány fertőzött agyvelőből, és megpróbáltam kitenyészteni a vírust.

Matthewson látszik, hogy nem sokat ért ehhez a kérdéshez: csak néz rám a bozontos, fekete szemöldöke alól, és nem szól semmit – tehát folytatom:

– Célom az volt, hogy kitenyésszem és elszigeteljem a vírust. De az eddigi kísérletek nem hoztak eredményt, valószínűleg azért, mert a táptalaj nem volt megfelelő.

Elhallgatok. Szótlanul nézem Matthewst. Látszik, hogy felfogta a szavaim jelentőségét, és szeretne tovább kérdezni. De mivel attól fél, hogy elárulná a tudatlanságát, okosabb megoldást választ: kidülleszti a mellét, és előreszegzi az állat, vagyis felveszi azt az öntudatos pózt, amelynek bizonyára sok hasznát vette politikai pályafutása során. Aztán Skelton felé fordul egész testével, mint egy kőtömb, mintha a nyaka rá volna csavarozva a törzsére, és azt mondja:

– Mr. Skelton, nem óhajt kérdéseket feltenni dr. Martinellinek?

Igazán nem tudom, hogy mi élteti ezt a Skeltont, de az biztos, hogy nem az emberi érzések melege. Most merőn rám néz. Az a kevéske sárgás bőr, ami az arcán van, meggyűrődik, és előbújnak a fogai. Egy mosolygó halálfej. Jeges mosoly. Én is jól megnézem magamnak. Olyan szűk a mellkasa, hogy az ember csak csodálkozik, vajon hogy tudta a természet még a tüdejét meg a szívét is belezsúfolni. Semmi más nem tartja talpon, csak a gonoszság. És a szeme! Sárga, mint egy macskáé! Finom összhangban a bőrével! És nemcsak a vele született méreg fortyog benne, hanem lelke mélyén most ő is gyűlöl engem. Őt is félreállították. A hivatalos rangsor alapján tőle kellett volna kapnom ezt a megbízatást, nem pedig Cresbytől. A szörnyű sérelem, esküdni mernék rá, pillanatnyilag jobban foglalkoztatja, mint bármi, amit én az ország egészségügyi helyzetéről mondhatnék.

– Dr. Martinelli – szólal meg végül gyenge, megbicsakló és egy kissé sípoló hangon –, szeretnék feltenni önnek néhány kérdést. Talán ezzel is megrövidíthetjük a szóbeli beszámolóját.

Ó, milyen udvarias. Alig kezdtem el, máris unja. Skelton tovább beszél:

– Ön, ugyebár, azt mondja, hogy az Egyesült Államokban még nem sikerült előállítani az encephalitis 16 ellenszerét.

– Sem az Egyesült Államokban, sem külföldön, legalábbis tudomásunk szerint.

– Volt-e valamilyen eredménye az eddig alkalmazott terápiái eljárásoknak?

– Nem. Már amennyire alkalmazni tudtuk őket.

– Miért csak "már amennyire"?

– A betegség lappangási ideje körülbelül egy hét. Ez alatt az idő alatt csak az anyagcsere, a látás, a beszéd és a mozgás agyi központjában mutatkoznak zavarok. Ezek azonban nem súlyosak. Nem járnak lázzal, és nem gátolják a beteget szokásos tevékenységében. Általában nem is szoktak orvoshoz fordulni. Amikor aztán a betegség kitör, már késő.

– Hogyan tör ki a betegség?

– Rendkívül heves módon. A beteg elveszti eszméletét, és kómába esik. Egyébként ebből állapítottuk meg, hogy egy új betegséggel állunk szemben. Az eddig ismert agyvelőgyulladások közül egyik sem ilyen villámgyors lefolyású.

– Azokban az esetekben, amikor a betegséget már az ön által említett, kevésbé súlyos zavarok fellépésekor kezelni kezdték, nem sikerült-e antibiotikumokkal vagy kortizonnal elejét venni a kifejlődésének?

– Úgy tudjuk, hogy nem.

– Amikor a beteg kómába esik, lehet-e még tenni valamit?

– Nem lehet.

– Előfordult-e spontán gyógyulás?

– Ha előfordult, csakis a kóma előtt történhetett, és így nem szerezhettünk róla tudomást.

– Ha jól értem, minden eset, amelyet ön megfigyelt, vagy amelyről tudomást szerzett, halálos kimenetelű volt.

– Igen.

Skelton megnedvesíti az ajkát, és tovább kérdez:

– Hogyan terjed az encephalitis 16?

– A betegség már a lappangási idő első napjától fogva fertőző.

S még hozzáteszem:

– Mivel a beteg nem tudja biztosan, hogy megkapta-e a kórt, és a lappangási idő egy hétig tart, ezalatt sok mindenkit megfertőzhet a környezetében.

Ezt szántszándékkal mondtam. A sajtó még nem kapta fel az encephalitis 16-ot. Még azt sem tudja, hogy így neveztük el. Szerintem ez a hallgatás végzetes lehet. Szeretném, ha a hatóságok közzétennék a jelentésemet, és sürgősen elrendelnék a szükséges megelőző intézkedéseket. Nyilvánvaló, hogy amennyire csak lehetséges, korlátozni kell a lakosság szabad mozgását – bármilyen gazdasági károk származnak is belőle –, különben a járvány villámgyorsan elterjed.

Folytatom:

– Szeretném felhívni a figyelmet egy fontos tényezőre. Az esetek száma első pillantásra nem látszik magasnak. Ha egy akkora városban, mint New York, két hónap alatt összesen ezerkétszázhetvenöt eset fordul elő, azt mondhatják, hogy ez még nem olyan ijesztő. Szeretnék mindenkit óvni ettől az optimizmustól. Nem az esetek száma az ijesztő, hanem az a körülmény, hogy a statisztika igen gyors növekedést mutat mindazokban a városokban, amelyekre megfigyeléseink kiterjedtek. Ha a növekedés ebben az ütemben halad tovább, nagyarányú járványtól kell tartani.

Nem akartam enyhíteni a szó súlyát. Ellenkezőleg, a lehető legnagyobb nyomatékkal vágtam oda elébük, úgyhogy a jelek szerint még Matthews miniszter úr is megérezte, pedig neki igazán elég vastag a bőre. Szemét ugyan elrejti a bozontos szemöldök, de azért némi izgalmat olvasok ki belőle. Egy pillanatnyi szünet után a két karja elválik a testétől, s nyitott tenyérrel, egy kissé riadtan és hitetlenül így szól:

– Hát napjainkban is elképzelhetők még nagyarányú járványok?

Csak tovább, gondolom, kíméletlenül, ha muszáj.

– Engedje meg, miniszter úr, hogy őszinte legyek: az ön kérdése egy optimista feltételezésből indul ki. Ön úgy gondolja, hogy az orvostudomány mai állása szerint egy ilyen járványt csírájában el lehet fojtani.

– Miért, nincs igazam?

– Lehet, hogy nincs igaza. Tegyük fel, hogy olyan vírusról van szó, amelyet nem lehet elszigetelni vagy azonosítani.

– Például? – kérdi Skelton gyönge és csikorgó hangja.

– Például, mint az 1918-as ázsiai influenzáé.

– Szeretném felhívni rá a figyelmét, dr. Martinelli – mondja Skelton kioktató hangon –, hogy a vírustani kutatások 1918 óta rohamléptekkel haladtak előre.

– Igaz – mondom hevesen. – De ebből még nem következik, hogy máról holnapra sikerül előállítani az encephalitis 16 szérumát. És ne feledjük, hogy az ázsiai influenzának néhány hónap alatt huszonkétmillió halálos áldozata volt.

– Mennyi? – kérdi Matthews.

– Huszonkétmillió.

– Sokkal több, mint amennyi az első világháborúé az összes hadviselő országokban együttvéve – jegyzi meg Cresby.

Valóban úgy van, ahogy mondja, de Cresby diadalmas hangjából kiérződik, hogy ez a huszonkétmillió halott nem sokat jelent a számára: legfeljebb arra jók, hogy odaszúrhasson velük Matthewsnak.

– Kérem, folytassa, dr. Martinelli – mondja Matthews valami olyasféle kézmozdulattal, mintha egy darazsat hessegetne el magától.

– Szeretnék még valamit hangsúlyozni, éspedig a betegek életkorát. Statisztikánkból kitűnik, hogy…

– Bocsánat, doktor úr, egy pillanatra – mondja Mrs. White. – Valami kis baj van a magnetofonnal. Leállt a felvétel.

A három férfinak, aki szemben ül velem, egyszerre fordul a tekintete Mrs. White felé. Mivel a hölgy se nem fiatal, se nem csinos, nem vonta magára eddig a figyelmüket. Számukra nem több, mint egy középkorú nő, aki alantas teendőket lát el, s akinek körülbelül annyi a jelentősége, mint egy asztalnak. Azzal a különbséggel, hogy egy asztal nem kétbalkezes, Mrs. White pedig az! Egyszerűen azért, mert nő! Mert nem képes beállítani egy gépet! Most végre mind a hárman tökéletesen egyetértenek; jól látom az arcukon, akárcsak azt a fölényes elnézést, amellyel tudomásul veszik, hogy a női ügyetlenség fennakadást okozhat a nagy jelentőségű ügyek intézésében.

Csak a méltóságuk tiltja, hogy odaugorjanak, és fél kézzel megjavítsák azt a nyavalyás magnetofont.

Biztos vagyok benne, hogy Mrs. White ebben a pillanatban nagyon is jól érzi, mire gondol a három úr. Tudja, hogy nincs igazuk, de a gúnyos megvetés annyira hat rá, hogy valóban ügyetlenkedni kezd – ezt ilyen messziről is látom. Elvörösödik, könnyek szöknek a szemébe, és minden erejét össze kell szednie, hogy rengeteg kapkodás után, kétszer annyi idő alatt, mint amennyire szükség lett volna, valahogy rendbe hozza, amit elrontott.

– Készen vagyok – mondja végül, és kivörösödött arccal, könnyes szemmel felnéz.

Egy kis szünet. A három úr újra felém fordul. Minden rendben van: Mrs. White tehát ismét megszűnt létezni.

Folytatom:

– A betegek életkorát említettem. Ezzel kapcsolatban szeretnék megjegyezni valamit. Abban a huszonkilenc városban, ahonnan adatainkat gyűjtöttük, egyetlen beteg sem volt tizenkét évnél fiatalabb vagy hetvenöt évnél öregebb.

Az urak nyilván nem sokat értenek ebből, kivéve persze Cresbyt, hiszen ő olvasta a jelentésemet.

– Hadd fejtsem ki, mi a meglepő ebben a körülményben. Megállapítottuk, hogy az Egyesült Államokban ugyanúgy, mint külföldön, az encephalitis 16 áldozatai között egyetlen ivaréretlen fiú sincs. Másrészt viszont csak igen kevés hetven év fölötti betegről van tudomásunk, és ezek is mind nagyon jó erőben lévő öregurak voltak, akik változatlanul aktív szexuális életet éltek.

Skelton hosszú, aszott arcán valami gúnyos kifejezés jelenik meg; amikor megszólal, a hangja gyönge, de azért csöpög belőle a méreg.

– Úgy látom, dr. Martinelli, ön valamiféle összefüggést keres az encephalitis 16 és a szexualitás között. Nem gondolja, hogy ezzel csak a divatnak hódol?

A hangja olyan sértő, hogy nagy kedvem volna a képébe vágni valami rettenetes pimaszságot. Például: ha a szexualitás divat, akkor ön a jelek szerint egyáltalán nem divatfi. Ehelyett azonban mindkét kezemmel rátenyerelek az asztalra, és nyugodt hangon azt mondom:

– Nem tagadható, hogy vannak betegségek, amelyeknek első pillantásra semmi közük a genitális rendszerhez, de valahogy mégis összefüggnek a spermatogenezissel. Ön éppoly jól ismeri, mint én, a syracuse-i orvostudományi kutatóintézet megállapításait, amelyek szerint azok a férfiak, akik szexuális kapcsolataik meddősége érdekében műtétnek vetették alá magukat, különösen hajlamossá váltak az ízületi gyulladásra, a reumára és a nagyfokú érelmeszesedésre.

– Ismerem a syracuse-i eredményeket – mondja Skelton. – A kutatócsoport nem állítja, hogy a következtetései feltétlenül biztosak, hiszen aránylag kis számú esetet tudott csak megvizsgálni.

– Én sem állítok ilyesmit – felelem szárazon.

– No, de nem is olyan fontos, hogy miféle kapcsolat van a két jelenség között: ami tény, az a tény – szólt közbe Matthews, és most hálás vagyok neki ezért a józan megjegyzésért. – Ön azt mondta, dr. Martinelli, hogy egyetlen ivaréretlen fiú sincs az encephalitis 16 áldozatai között. És mi van a lányokkal?

E pillanatban Cresby Matthews felé fordul, és kurtán, gúnyosan felnevet, de olyan pimaszul, hogy eláll a lélegzetem. Ő persze nem tette volna fel ezt a kérdést: olvasta a jelentésemet. A szemébe nézek. Sugárzik belőle a diadal. Nagy imperialista ez a fiú. A tudás nem elég neki. Győzelemre és az ellenség megalázására vágyik.

Más kérdés, hogy a viselkedése egyáltalán nem illik a probléma súlyosságához. Elvégre nem azért vagyunk itt, hogy megszégyenítsük Matthewst, hanem azért, hogy rávegyük: tegye meg a szükséges intézkedéseket.

Ránézek Matthewsra, s bár ő egy cseppet sem volt udvarias hozzám, nagyon udvarias hangon mondom:

– Örülök, miniszter úr, hogy felvetette ezt a kérdést. Azt hiszem, hogy a jelentőségét nem lehet eltúlozni. Az encephalitis 16 áldozatai között egyetlen nőnemű egyed sincs, sem az Egyesült Államokban, sem pedig külföldön.

Skelton és Matthews sóbálvánnyá mered, de Matthews még inkább sóbálványnak látszik, mint Skelton. Kőtömbszerű, szögletes alakja végül megmozdul, összeteszi azt a vaskos, szőrös kezét, az asztalra könyököl, előretolja ragadozó állkapcsát, rám néz vastag szemöldöke alól, és kihívóan mondja:

– Nők nem kapják meg az encephalitis 16-ot!? Lehetséges ez?

A fogalmazást nem érzem éppen tudományosnak, de azért türelmesen válaszolok:

– Nem ez az egyetlen eset, hogy a nőknél immunitást tapasztalunk olyan betegségekkel szemben, amelyek férfiak közt, igenis, előfordulhatnak. Talán elég lesz egyetlen példa: a vérzékenység.

– Micsoda? – kérdezi Matthews teljesen megzavarodva. – Mi köze a vérzékenységnek az encephalitis 16-hoz?

– Semmi köze hozzá – feleli Cresby megsemmisítő hangon. – Dr. Martinelli csupán párhuzamba állított kétféle immunitást. A nők tökéletesen immúnisak mind a vérzékenységgel, mind pedig az encephalitis 16-tal szemben.

– És mivel magyarázza ezt az immunitást? – kérdi Matthews, és hangjából kicseng ugyanaz a naiv megbotránkozás, amire már az előbb is felfigyeltem.

– Nem magyarázom semmivel – mondom. – Csak közlöm mint tapasztalati tényt.

Hosszú és súlyos csend támad. Nem is csoda. Idő kell hozzá, hogy ilyesmit megemésszen az ember. Nem is a csend az érdekes, hanem Mrs. White, jobban mondva, a mi magatartásunk, ahogy Mrs. White-ot nézzük. Látszik, hogy zavarba jön, amikor egyszerre csak ennyi férfiszemnek kerül a sugarába. Nem, Mrs. White-nak nincsenek illúziói. Jócskán túl van az ötvenen, tetőtől talpig szürke, s még arra sem utal semmi, hogy valaha talán szép lehetett. Nem szokta meg, hogy ennyi férfi meressze rá a szemét egyszerre, ilyen feszülten. Elvörösödik, valami bűntudatfélét érez az immunitása miatt, és mentegetőzésül megpróbál félénken rámosolyogni a miniszterre. Ezt a kísérletet azonban Matthews most az egyszer nem viszonozza a hivatásos politikus vakító fogsorú, lenyűgöző mosolyával. Csak nézi Mrs. White-ot jó sokáig, merőn és sértődötten.

Valóban az egész nem tarthat tovább két-három másodpercnél, de később, ha visszagondolok erre a jelenetre, mindig ez a pillanat merül fel az emlékezetemben.

A Matthewsszal folytatott beszélgetésemnek nem lett semmi eredménye. Három hét telt el a találkozásunk óta, s ő még mindig nem riasztotta a közvéleményt, és nem intézkedett, hogy tegyék meg az általam javasolt óvintézkedéseket. De a legjobban azon lepődöm meg, hogy a sajtó mindmáig a füle botját sem mozdítja. Mint oly sokszor, a külföldi események elvonják figyelmét a belföldiekről. A tömegkommunikációs eszközöket pillanatnyilag csakis Thaiföld érdekli, valamint azok a nagy horderejű akciók, amelyeket az elnök nemrég kezdeményezett ebben a térségben. Még csak azt sem lehet mondani, hogy elhallgatják az encephalitis 16-ot. Egyszerűen nem törődnek vele. Itt-ott ugyan olvasok néhány cikkecskét a betegségről, de semmi olyat, amiből valóban kiderülne a helyzet súlyossága.

Pedig a neurológusok tudják, hogy a helyzet súlyos. Az a sok telefonhívás meg a számtalan levél, amit kapok, mind ezt bizonyítja. De az orvosok ugyanolyan tisztelettel viseltetnek a hatóságok iránt, mint három héttel ezelőtt még jómagam is, bíznak bennük, és az én bizottságomtól várják, hogy fogadtassa el a szükséges intézkedéseket. A közvéleménnyel kapcsolatban pedig elkeserítő megállapításra jutottam: a halálesetek száma még nem érte el azt a szintet, amelyen a probléma kezd izgalmassá válni. S ami még rosszabb, az emberek úgy érzik, hogy Afrikában, Ázsiában, esetleg még Latin-Amerikában is kitörhetnek járványok, de az Egyesült Államokban semmi esetre sem. Amikor néhány szóban megemlítettem aggodalmaimat a Washington Post egyik szerkesztőjének, udvarias szkepszisbe ütköztem. Mint sok más embernél, nála is tapasztaltam, hogy két dologról feltétlenül meg van győződve, s ez a kétféle hit összegeződik, és kölcsönösen erősíti egymást: egyrészt vakon hisz az Egyesült Államok orvostudományában, másrészt abban, éppoly vakon, hogy ha nemzeti veszélyről van szó, a kormány mozgósítani tudja erőit.

Bevallom, nyomaszt és ijeszt a rám nehezedő felelősség, amely váratlanul szakadt a nyakamba. Nyugtalanságomban már aludni sem tudok, és éjszakákon át töröm a fejem, hogy mit is tehetnék.

Rossz szájízzel kell megállapítanom, hogy Anitától egyáltalán nem kapok segítséget. Most, hogy közeledik az elnökválasztás, egyre ritkábban találkozunk, s ha mégis, akkor kizárólag Thaiföldről vagy a választásról tud beszélni. Amikor végre sikerül az encephalitis 16-ra és a sürgős óvintézkedésekre terelnem a szót, Anita mindig kitér a határozott állásfoglalás elől: azt mondja, hogy a HEW rövidesen intézkedni fog, mégpedig az én javaslataim szellemében. Egy kis türelem, Ralph. Más dolgok is vannak a világon, nemcsak "a te járványod".

Én pedig végül már arra gondolok, hogy a kormány csak alibinek használja fel az egész bizottságot és engem is, mert valamilyen érthetetlen okból nem tud vagy nem akar cselekedni. Aztán szeptember 28-án anélkül, hogy egy szót is szólnék Anitának – ő ugyanis körömszakadtáig ellenezné –, végre elhatározásra jutok. Beszámolok róla munkatársaimnak, és kihallgatást kérek Cresbytől, hogy vele is közöljem.

A kopasz fiatalember most nem látszik olyan élénknek, mint máskor. Igaz, apró, szénfekete szeme változatlanul elevenen villog. De az arca nyúzott, az orra megnyúlt, a szája keserű. Kertelés nélkül közlöm vele, hogy nem vállalom tovább a cinkos szerepét ebben a nagy hallgatásban és a HEW tétlenségében: ezennel lemondok a bizottság elnöki tisztéről.

Nagy meglepetés: Cresby meg sem próbál lebeszélni róla. Ellenkezőleg, buzgón helyesel. Sőt még túl is akar licitálni. Olyan kijelentéseket tesz roppant hidegvérrel, amelyek igazán meglepően hangzanak az ő szájából. A HEW tétlenségéért nem Matthews a felelős, mint ahogy én hittem, hanem az elnök. Túl ravasz akart lenni, és becsapta önmagát. Először is kihasználta, hogy a sajtó teljes érdektelenséget tanúsít az encephalitis 16-tal szemben: elhallgatta a statisztikámat, és ad acta tette a jelentésemet. Miért? Mert ha nyilvánosságra hozná, akkor népszerűtlen intézkedésekre kényszerülne. Márpedig így is elég népszerűtlen, hiszen mindenki tudja, hogy suba alatt miféle háborút visel Thaiföldön. Másodszor: ha most tenné közzé a jelentésemet, óriási felzúdulás lenne a válasz. Dühösen a szemére vetnék, hogy miért hallgatott eddig, a nyakába varrnák az összes halottakat, és az elnökválasztáson alulmaradna Sherman szenátorral szemben.

Én csak hallgatom. Nem jutok szóhoz. Aztán hebegek valamit: hát az elnöknek fontosabb a választási győzelem, mint az a számtalan emberi élet, amit megmenthetett volna, ha korábban intézkedik? Cresbyből kitör a nevetés:

– Doktor úr! Ne legyen igazságtalan az elnökhöz! Azt hiszi, személyes érdekei lebegnek a szeme előtt, amikor mindent elkövet, hogy újra megválasszák? Szó sincs róla. Hát nem tudja, hogy az elnök úgy érzi: Isten egy óriási jelentőségű misszióval bízta meg? Fenn kell tartania Délkelet-Ázsiában az amerikai befolyást. Nagyon egyszerű: ha elveszítjük Thaiföldet, akkor meglazulnak az eresztékek, és minden összeomlik. Egyedül az elnök mentheti meg Thaiföldet. Legalábbis ő azt hiszi. Ebben a perspektívában, ugyebár, mit számít egy kis járvány, amelynek eddig még itt az Egyesült Államokban is legfeljebb negyvenezer halálos áldozata volt… az autóbalesetek évente többet követelnek…

Különös politikai szemlélet. Sose az a fontos, amivel itthon gyűlik meg a bajunk, hanem ami a világ másik végében történik. De valahogy mégsem rokonszenves, hogy ez az éles eszű fiatalember ilyen cinikusan beszél a főnökéről. Cresby egy kicsit fölülről néz mindent, még az encephalitis 16-ot is. Rosszul teszi. Lehet, hogy gazdag házban született, de a betegség nem olyan, mint a szegénység: fertőz.

Ezt meg is mondom neki. És még egyszer hangsúlyozom, hogy nem a kóresetek száma a legfontosabb, hanem a kór terjedésének gyorsasága.

Cresby erre burkoltan egy olyan javaslatot tesz, amitől teljesen elképedek. Ha már úgyis le akarok mondani, miért ne hozhatnám nyilvánosságra azt a bizalmas jelentést? Elvégre a jelentés az enyém, én írtam.

Rendkívül fagyosan válaszolok erre a meglepő javaslatra. A jelentés nem az én egyéni művem, hanem egy bizottság kollektív munkája, a bizottságtól pedig titoktartást követeltek. Súlyos etikai problémát jelentene, ha elárulnám ezt a titkot.

Bővebben nem fejtegettem az elképzeléseimet: gyanakodva és kissé dúltan otthagyom Cresbyt. Sejteni kezdem, hogy a zseniális fiatalember összeveszett az elnökkel, s most engem akar felhasználni a maga céljai érdekében. A cél világos: az én lelkiismereti aggályaim segítségével szeretné elgáncsolni volt főnökét. Persze úgy, hogy miközben engem bemárt, ő maga tiszta marad.

Felhívom Anitát, és megkérem, jöjjön el hozzám. Először nemet mond: rengeteg a dolga. Utalok rá, hogy voltam Cresbynél, mire gyorsan azt mondja:

– Oké, Ralph, tízre ott vagyok.

Este tízre természetesen. Addig még bőven van idő. Lefektetem tízéves fiamat, Dave-et, jobban mondva, tapintatosan ellenőrzöm, hogy lefeküdt-e már. Dave-nek nem Anita az anyja – Anita karrierje mellett szó sem lehet gyerekekről –, hanem az első feleségem, Eileen, aki harminckét éves korában halt meg vérmérgezésben, amikor Dave négyéves volt.

Lezuhanyozok, és én is pizsamát veszek fel: Anita mindig mulat a pizsamáimon, mert mértékre csináltatom őket. Hiába magyarázom neki, hogy ha az ember egy kicsit alacsony, mint én, nem engedheti meg magának, hogy a pizsamanadrág feneke lelógjon a combjai közé.

Fél tízkor átmegyek Dave szobájába, és megpróbálom rábeszélni, hogy oltsa el a lámpát. Békés tabló. A Buz nevű airdale terrier – az egyik szomszéd kutyája, aki pillanatnyilag nálunk vendégeskedik – az ágy lábánál fekszik, pofáját a két lábán nyugtatva. Félig már alszik, s éppen csak jelzi, hogy tudomást vett a belépésemről: fél szeme kinyílik, a farka koppant egyet a szőnyegen. Dave nem mozdul. Hátát a kétrét hajtott hengerpárnának támasztva olvas. Fekete szempillái szövevényes árnyékot vetnek az arcára. Leülök az ágy lábánál, és nézem. Korához képest elég kicsi, de arányos testalkatú, az arca ovális, a bőre fénytelen, sötétbarna haja hullámos. A termetét, arca formáját, a bőre színét és szempilláját tőlem örökölte. A szemét Eileentől. Hat éve már, hogy minden áldott este így nézek bele Eileen szemébe.

Nem volt könnyű elrendezni az életemet. Egy végtelenül kedves hölgy, aki a szomszédban lakik, vállalta, hogy reggel elviszi Dave-et az iskolába, s délután haza is hozza, egy másik szomszédasszony pedig, akinek nincsenek gyerekei, boldogan vigyáz rá, amíg meg nem jövök a kórházból.

A szomszédaimról szólva, hadd említem meg, ma már némi derűvel, hogy az elején, amikor beköltöztünk Wesley Heights-i házunkba, nagy fejtörést okozott nekik, vajon az összejöveteleikre "meg kell-e hívni Martinelliéket is".

Tétovázásuk nem sokáig tartott. Elég hamar befogadtak. Ezt Eileennek köszönhettem. De nemcsak neki, hanem – őket idézem – az én "latin vonzóerőmnek". Vagyis plusz előjellel látták el azt, amihez mínusz előjelet csatoltak, mielőtt megismertek volna. Ez sem egyéb, mint az idegen fajúak megkülönböztetése, csak fordítva. Annyi baj legyen. Amíg barátságosak, igazán nem fogok háborogni. Még az is előfordul, hogy a szomszédaim jelenlétében egy kissé túljátszom a szerepemet, és olaszabb vagyok minden olasznál. Ők pedig el vannak ragadtatva. Főleg a nők.

– Most már eloltom a lámpát, Ralph – mondja Dave, mintegy jutalomképpen, amiért ilyen tapintatosan, egyetlen szó nélkül vártam, amíg szíveskedik befejezni az olvasást.

Felállok, jobb kezemmel megsimogatom Dave haját, szeretném megcsókolni, de mivel ő nem helyesli, ellenállok ennek a vágynak, aztán visszamegyek a szobámba, és tovább várom ritkán látott hitvesemet.

Barátaim, főleg azok, akik ismerték Eileent, nem értik, hogy miért nősültem újra ilyen feltételekkel. Igazuk van. A mentség: nem volt más választásom. Azért vettem el Anitát, mert a volt anyósom, aki szeretné elvenni tőlem Dave-et, erkölcstelenséggel vádolt, amikor tudomására jutott Anitával folytatott viszonyom. E vád ellen most már egy házasságlevél pajzsával védekezhetem.

Nem valami vastag pajzs. Közös életünk csak a hét egyes napjain nevezhető közösnek. Én, aki "tyúkanyó" természetű vagyok, és családias érzéseket örököltem olasz őseimtől, folytonosan berzenkedem, nem tudok beletörődni ebbe az időszakos házaséletbe. Anita viszont tökéletesen megvan elégedve a helyzettel. Miért is ne lenne, hiszen ő akarta így.

Tíz óra: itt van. Teltkarcsú asszony, túl a harmincon, vörösesbarna haj, zöld szem, "finom metszésű" orr. Legalábbis így írja le magát a hiúság pillanataiban.

Úgy ront be, mint a szélvihar, és rettentő izgatottan rám veti magát. Annyira kíváncsi a mondanivalómra, hogy alig hagy szóhoz jutni.

Két dolog miatt is szörnyülködik, de nem egyforma mértékben. A lemondásom még csak hagyján. De hogy közzé akarom tenni jelentésemet a sajtóban! Arról szó sem lehet! Borzalmas lenne! Néhány héttel az elnökválasztás előtt! Különben is, nincs hozzá jogom erkölcsileg! A jelentés nem az én tulajdonom!

Hagyom elzúgni a vihart – bár egy kissé meglep, hogy Anita az erkölcsöt hívja segítségül egy olyan kormány védelmére, amely a kisujját sem mozdítja a veszélyeztetett lakosság érdekében. Amikor kifogy a szemrehányásokból, megjegyzem, hogy ezúttal nem egy, hanem két kötelességről van szó: formális kötelességemről, amit az előbb olyan szépen kifejtett, egyébként magam is erre hivatkoztam, amikor Cresby megtette a javaslatát; másodszor pedig valóságos kötelességemről: az ország lakosainak is tartozom valamivel, köteles vagyok bármi áron figyelmeztetni őket a fenyegető veszélyre.

Ezek után megnyugtatom Anitát. Igaz, hogy a jelentésemről, amelynek egyetlen példánya a bizottság birtokában van, fotókópiát készítettem, ez a másolat azonban továbbra is a bankbéli széfemben marad. Semmi esetre sem teszem közzé, félek, hogy pánikot keltene a közvéleményben. Viszont elhatároztam, hogy ha a HEW makacsul tétlen marad, igenis, érintkezésbe lépek a sajtóval, de csak úgy, mint orvos és magánember, nem pedig a bizottság volt elnökeként.

Anita rám néz. Közlésem eloszlatta aggodalmait: most már nyugodt. Leül mellém a díványra, és szemének a zöldje hirtelen megváltozik: jól ismerem ezt a színváltozást. Egyvalamit el kell ismerni: a politikai élet vagy a magánélet legsúlyosabb válságai sem képesek hosszabb időre elfojtani Anitában a szeretkezés vágyát és az étvágyat. Ha csak egy csöppet is enyhül a feszültség, a kétféle vágy kölcsönösen felszítja egymást, s Anita szétdúlja az ágyamat, és kifosztja a hűtőszekrényemet. Így hát egyáltalán nem vagyok meglepődve, amikor néhány perccel később kimegyek a konyhába, és látom, milyen mohón kebelezi be a sonkás tojást, amit az imént sütött magának. Minthogy tele van a szája, és kénytelen végighallgatni, kihasználom az alkalmat: ismét előadom, nagyon komolyan, sőt indulatoktól fűtötten, hogy miféle sürgős intézkedéseket tartok szükségesnek. Még akkor is javában érvelek, amikor Anita befejezte a vacsoráját, és együtt megyünk be a hálószobába.

– Jaj, szegény kicsikém – mondja Anita, mialatt az ágyamon hasmánt keresztbe fekve átadja magát az emésztés első gyönyöreinek –, te is éppen olyan jól ismered, mint én, a legfrissebb thaiföldi híreket: nem sok híja, hogy nyakig benne legyünk egy délkelet-ázsiai háborúban. Természetes, hogy a Papa népszerűsége (így szokta emlegetni az elnököt, mert még nálam is fél a lehallgatókészülékektől) nagymértékben csökkent. Persze azért mindenről beszámolok neki. Meg kell tudnia, milyen szerepet játszik Cresby ebben az egészben. Szerintem a Papának nem lett volna szabad menesztenie Cresbyt még a választások előtt. Túl sokat tud a kis vipera. Kérlek, Ralph, ne vágj ilyen képet! Értsd már meg végre! A politikában mindig választani kell. Mindig megvan a fontossági sorrend. Most Thaiföld megmentése az első, ahhoz pedig előbb meg kell nyerni a választást. A pillanat nem alkalmas rá, hogy nagydobra verjük a te encephalitisedet, végzetes hiba lenne, mindenki azt kérdezné: csak most riasztjátok a közvéleményt? Minden oldalról ránk támadnának, és Sherman játszva megnyerné a választást.

Megpróbálok tovább érvelni, de mindhiába. Anita udvariasan vagy talán csak azért, hogy másra terelje a szót, Dave felől érdeklődik. Nem sok jót mondhatok róla. A gyerek egy kicsit vérszegény. Most, hogy felmondtam, és állástalan vagyok, talán elviszem valahová egy hétre, jót tenne neki egy kis levegőváltozás. Anita mosolyog, s mivel bosszant a mosolya (tudom, hogyan vélekedik a Dave-hez fűződő kapcsolatomról), elég durván megkérdem tőle, normálisnak tartja-e, hogy egy asszony mereven elzárkózik a gyermekáldástól.

– Normálisnak? – kérdi vissza megvető hangon. – Nem tudom, mi az a normális. És nem látom be, miért kellene tűrnöm, hogy a petefészkem szabja meg az életem rendjét. Nálam a fej parancsol.

Ennyit mond, és már el is alszik. Egy pillanat alatt el tud aludni: mintha egy csapot zárna el az ember. Sokoldalú tehetség s azonkívül egészséges, mint a makk. Igaz, túlságosan érzékenynek nem nevezhető. Amikor az encephalitis 16 terjedéséről beszélve megemlítettem, hogy dr. Morley is meghalt – ő volt a rehabilitációs osztály vezetője abban a kórházban, ahol dolgoztam –, Anita nem látszott valami megindultnak. Pedig jól ismerte Morley-t, sokszor vacsorázott nála velem együtt.

Nyilvánvaló, hogy ebben a kérdésben nem vagyunk és nem is lehetünk ugyanazon a hullámhosszon. Engem megrázott Morley halála, egyrészt maga a tény, másrészt az – miért szégyellném bevallani? –, hogy én is az ő sorsára juthattam volna, ha kórházi orvos maradok, és nem lesz belőlem bizottsági elnök.

Elnézem Anitát. Szép, vörösesbarna haja glóriaként veszi körül a fejét, így alszik az ágyamon, keresztben, ahogy lehuppant. Nem akarom felkölteni: jó lesz nekem a dívány is a nappaliban. Végtelenül nyugodtan alszik, arca még álmában sem árul el semmit. Őt aztán nem fogja elvinni az encephalitis 16. Ez a gondolat sem ébren, sem álmában nem nyugtalanítja. Anitától távol áll a szorongás. Nem félti magát, és attól tartok, hogy engem sem.

Másnap elküldöm a lemondólevelemet; délben felhív Anita. Nagyon röviden beszél (no persze, a lehallgató-készülékek). – Ralph, informáltam a Papát, a jelentés közzétételéről szó sem lehet, de Matthews esetleg igénybe veheti a tévét, hogy figyelmeztesse a nézőket, és néhány óvintézkedést javasoljon.

Leteszem a kagylót. Félígéret, hogy történni fog valami félintézkedés. Hát jó. Én elutazom egy hétre, ahogy terveztem, és ha a visszatérésemig sem történik semmi, akkor, igenis, akcióba lépek.

Kiveszek egy kis parasztházat a jamaikai Blue Mountains egyik eldugott zugában, nem túl magasan: nincs komfort, nincs rádió, nincs televízió, még villany sincs, de gyönyörű kilátás nyílik a sziget délkeleti részére.

A kikapcsolódás és a civilizáció-mentes élet egyaránt jót tesz Dave-nek is, nekem is: Washingtonban felfrissülve szállok ki a gépből, s miután megkapom a csomagjaimat, és átesem a vámon, veszek egy New York Times-t. Döbbenten látom, hogy a második oldalon hosszú részleteket közölnek a jelentésemből.

Kapkodva összevásárolom a teljes napisajtót. Átfutok minden lapot. Micsoda fantasztikus változás! Egy héttel ezelőtt még semmi másról sem beszéltek, csak a thaiföldi helyzetről és az elnökválasztásról. Ma pedig egyetlenegy téma uralkodik a hasábokon: az encephalitis 16. Mindenütt hosszú idézetek a bizalmas jelentésből, nyílt vagy burkolt vádak a Fehér Ház ellen, amiért ilyen kétszínű, passzív és tehetetlen.

A hír tehát kiszivárgott, s mivel a sajtó engem sehol sem talált, nyilvánvaló: én szivárogtattam ki, és aztán magam is elszivárogtam. Persze nem ezekkel a szavakkal mondják. Csak annyit írnak, hogy lemondtam az állásomról, és "eltűntem".

Hazamegyek – este kilenc óra van –, és felhívom Luigi Fabrellót, az ügyvédemet. Fülrepesztő üvöltés a kagylóban: – Hol a fenében voltál? – De mielőtt még kinyithatnám a szájam, Luigi a fülembe ordítja: – Hallgass. Mindjárt ott leszek.

Egy óra múlva csakugyan ott áll a küszöbön: komor tekintet, tragikus hajzat, római arcél, arcán a megszokott fekete és sűrű borosta – mindig azt a benyomást kelti, mintha nem borotválkozott volna rendesen. – Számíthatsz rá, hogy bármely pillanatban letartóztatnak – mondja Luigi.

Miután eljátszotta ezt a kis jelenetet, Luigi lecsillapodik, végighallgat, és az én közreműködésemmel minden egyes szót latra vetve, megfogalmaz egy írásbeli nyilatkozatot: a New York Times-nak szól, hadd lássák, mi az igazság. Ezek után méltóságteljesen távozik, magával viszi az iratot, és a lelkemre köti, hogy csak másnap beszéljek Anitával, miután a nyilatkozatom már megjelent.

De másnap – szombat van – nem érek rá, hogy értesítsem Anitát a hazatérésemről. Nyolc órakor két rendőr állít be hozzám – szerencsére Dave még alszik –, és az idősebbik (aki inkább egyetemi tanárnak látszik, mint zsarunak) udvarias hangon így szól hozzám:

– Dr. Martinelli, egyetlen kérdést szeretnék feltenni önnek. Igaz-e, hogy a lemondása után fotókópiát készíttetett a jelentéséről?

– Igaz.

– Szabadna kérnem, hogy mutassa meg azt a fotókópiát?

– A mai napon nincs rá lehetőség. Letétbe helyeztem a bankban, a széfemben. A bank pedig zárva van.

– Mikor helyezte el a széfben a fotókópiát?

– A lemondásom napján: szeptember 28-án.

– Azóta járt a bankban?

– Nem. 29-én elutaztam Jamaikára, és csak tegnap este érkeztem haza.

Barátságos bólogatás a válasz. Furcsa zsaru. Ötvenéves lehet, tűnődő szeme vastag szemüvegen át néz a világba, a homloka magas, az arca csupa jóindulat, a modora végtelenül udvarias.

– Jó – mondja végül –, ha nincs ellenére, hétfőn reggel visszajönnénk önért, és elvinnénk a bankba, hogy legyen szíves kinyitni a széfjét. Egyúttal megkérhetném, dr. Martinelli, hogy addig maradjon Washingtonban, és ne nyisson ajtót az újságíróknak?

Eltávoznak. Azt sem tudom, hová legyek a felháborodástól. Nyilvánvaló, hogy bűnösnek tekintenek, amiért a lemondásom után fotókópiát készíttettem a jelentésemről. Márpedig erről Anitán kívül nem szóltam senkinek. Világos, hogy ő árult el.

A telefon után nyúlok, és felhívom.

– Anita?

– Te vagy az, Ralph?

Olyan vidám a hangja, hogy elszorul tőle a szívem. Erőt veszek magamon, és nagyon szárazon mondom, egyáltalán nem kiabálok:

– Anita, egyetlenegy dolgot szeretnék közölni veled. Miután voltál szíves vállalni mellettem a besúgó szerepét, nem óhajtok abba a helyzetbe kerülni, hogy még egyszer lássalak, halljam a hangodat, vagy hogy beszéljek veled.

Leteszem a kagylót. Reszket a lábam, arcomon csurog a verejték.

Nagyon rossz hangulatban töltöm el a hétvégét. A zsaru nyájassága semmi jót sem ígér. Számítok rá, hogy hétfőn letartóztatnak, és ha nem gondolnék Luigi tanácsára, szinte kedvem volna azonnal megszökni és elrejtőzni valahol Dave-vel. Szörnyű igazságtalanságnak tartom, hogy ebben az ügyben én vagyok az egyetlen, aki igyekezett megtenni a kötelességét, s az egyetlen, akit a törvény szigora fenyeget.

Legalább ennyire fáj Anita magatartása is, és magamra is dühös vagyok, amiért túl gyorsan és nyersen szakítottam vele, s nem hagytam kimagyarázkodni. Nem akarom elhinni, hogy valóban elárult, és vitatkozom magammal, s ez meg rendkívül kínos.

Azonkívül szombat délután, amikor taxin bementem a belvárosba, láttam, hogy a járdán egyszerre csak összeesik valaki. Vajon mi lehetett: encephalitis 16, vagy valami más? Mégse szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg. Az önfenntartás ösztöne fölébe kerekedett a hivatástudatnak. Azóta folyton erre a mulasztásomra gondolok, és nem tudom megbocsátani magamnak.

Végre hétfő van, és az idős zsaru már kilenckor jelentkezik egyedül. Ismét megemlíti a nevét: V. C. Moore, nagyon barátságos, de szótlanul ül mellettem a kocsiban, amíg oda nem érünk a bankhoz. Kinyitják a széfet, és én átnyújtom neki a jelentés fotókópiáját.

Belelapoz, de nemcsak úgy felületesen. Van egy cédulája, rajta néhány lapszám, és a jelentésemnek ezeket a lapjait vizsgálgatja nagyon figyelmesen. A vizsgálat öt percig tart, nem tovább. Utána becsukja a dossziét, és szívélyes mosollyal visszaadja.

– Ön minden gyanú fölött áll, dr. Martinelli. A magam részéről végtelenül örvendek. Sosem hittem a bűnösségében. Igazán nem tartottam valószínűnek, hiszen ismerjük az ön gondolkodását. Viszontlátásra, doktor úr.

És máris távozik. De nem, a távozás nem jó szó: eltűnik, mintha csapóajtó nyílt volna meg alatta, és én egyedül maradok a nyitott széf előtt, s csak bámulok, hogy megint szabad ember lett belőlem. Moore nem mondta meg, és olyan hirtelenül tűnt el a szemem elől, hogy meg sem kérdezhettem tőle: miért ment fel a vád alól ez a fotókópia?

De a meglepetések sorozata ezzel még nem ért véget. Amikor hazaérkezem, rám telefonál egy titkárnő a Fehér Házból: Mrs. Martinelli tizenhárom órakor vár a kínai vendéglőben. Nem mondhatok sem igent, sem nemet, mert leteszi a kagylót.

Talán egy kicsit erős, hogy Anita csak így rendelkezik velem, de azért elmegyek a találkára: kezdem megbánni azt a szombati telefonbeszélgetést.

Régebben a Yenching Palace-ba jártunk Anitával, de amióta a pekingi kínaiak is odajárnak étkezni, a kémhisztériában szenvedő Anita átpártolt Mr. Twanghoz, akinél remek a konyha, és ráadásul egy nagyon kellemes kis szobácskát is fenn szokott tartani a számunkra az első emeleten. Itt találkozom hát Anitával: vörösbársony kanapén trónol, arcát megvilágítja az aranyrojtos kis lámpás fénye, a ruhája tökéletes. Elnézést kérek a késésemért, leülök mellé, megdicsérem a ruháját. Kárba veszett fáradság. Nem tudom, ki mondta, hogy a férfiakat le lehet fegyverezni egy bókkal: a nőket soha. Anita rám néz azzal a zöld szemével, és nem szól semmit.

Fegyverszünet. Odajön Mrs. Twang, hogy felvegye a rendelést. Fekete selyemruha van rajta, oldalt kissé felhasítva, úgyhogy kivillan a lábikrája; ajka körül valami archaikus mosoly. Nem is veti le a mosolyát, amíg a kis cédula meg nem telik. Akkor összehajtja, biccent és visszavonul. Utánanézek: vonzza a szememet a ruha kis hasítéka.

– Még mindig úgy odavagy ezért a vastag lábikráért? – kérdi Anita.

Száraz, támadó hang, a zöld szemekben semmi könyörület. Hallgatok. Nem vagyok hajlandó Mrs. Twang lábikrájáért harcba bocsátkozni.

– Micsoda meglepetés! – mondja Anita. – Már azt hittem, sose látlak többé. Felkészültem a magányos halálra.

– Hallgass ide, Anita…

– Hát mégis szóba állsz velem? Pedig már azt hittem, hogy nem akarsz látni, nem akarod a hangomat hallani, és nem is szólsz hozzám soha többé! Ugye, így hangzott az az ünnepélyes nyilatkozat, ebben a sorrendben?

– Kérlek, Anita!

– Kérsz? Micsoda megtiszteltetés! Szóval megint látható és hallható lettem, visszanyertem a beszélőképességemet!

– De még mennyire!

– Persze el is hallgathatok, ha rögtön ingerült leszel, mihelyt kinyitom a számat.

– Nem. Úgy gondolom, tartozunk egymásnak némi magyarázattal.

– Magyarázatot kívánsz! Egy besúgótól!

– Nekem mindenesetre van mondanivalóm a számodra.

– Talán megint rájöttél, hogy besúgtam valamit?

– Kérlek, Anita, hagyd abba: fontos.

– Kinek fontos?

– Anita, a helyzet már nem ugyanaz, mint volt.

– Hogyne, látom a változást. Nem úgy bánsz velem, mint azelőtt.

– Nem rólad van szó.

– Hanem egy másik nőről? Ó, istenem!

– Elég volt, Anita!

– Talán a fallokráciából volt elég, doktor úr! Lehet, hogy nyomorult pária vagyok, de azért nekem is jogom van megmondani a magamét.

– Anita, mondtad-e Moore-nak vagy sem, hogy fotókópiát készíttettem a jelentésemről?

– Mondtam, tekintetes bíró úr. És éppen ezzel tisztáztam önt minden vád alól.

– Hát tudod, hogy mi történt?

– Persze hogy tudom. Miután elment a bankból, Moore azonnal felhívott.

– De hogyan és mivel bizonyítja az a fotókópia az ártatlanságomat?

– Csak lassan, uram. Előbb talán bocsánatot kérne.

– Még mielőtt magyarázatot kapnék?

– Természetesen. Utána mit sem érne a bocsánatkérés.

– Bocsánatot kérek.

A zöld szempár rám szegeződik. Egyáltalán nem látszik megbékéltnek. Anita indulatosan kifakad:

– Amit a telefonban mondtál, Ralph, szörnyű volt, förtelmes volt!

– Már bocsánatot kértem.

– Na persze, azt könnyű! Bocsánatot kérek, és kész! Minden el van felejtve.

– Jaj, most már hagyjuk! – mondom elkeseredve. – Mindegy, hogy bocsánatot kértem vagy sem, úgyis épp eleget fogok még hallani arról a telefonbeszélgetésről!

Újra megjelenik Mrs. Twang; mosolyogva hozza a tálcát, amelyen alig férnek a kis csészék és tányérok. Mindent szépen letesz az asztalra. Mozdulatai ugyanolyan jellegűek, mint a mosolya. Pontosak, gyorsak, könnyedek, és van bennük valami sima udvariasság: megadják a tiszteletet a vendégnek.

Mrs. Twang kimegy. Amit én nem tudtam elérni a bocsánatkérésemmel, most elérik a sült rákocskák. Anita rájuk veti magát, és a hangulata megenyhül.

– Persze – mondja teli szájjal – egy percig sem hittem, hogy te adtad át az anyagot a sajtónak.

– Miért?

Anita megrágja a falatot, lenyeli, majd azt mondja egy árnyalatnyi megvetéssel a hangjában:

– Dave.

– Hogyhogy Dave?

– Vállaltad volna, hogy börtönbe kerülsz, és az anyósod ráteszi a kezét Dave-re?

– Erre nem is gondoltam.

– Tudatosan nem.

Felcsippent egy újabb rákot az evőpálcikáival, és bekebelezi. Én még hozzá se fogtam az evéshez. Csak nézem Anitát. Lenyűgöz az étvágya meg az is, hogy milyen pontosan ismeri a reakcióimat.

– Másodszor: azon a fotókópián, amely a New York Times birtokába jutott, kézzel javították ki a géphibákat.

– És?

– Te lusta vagy.

– Én, lusta?

– Igen, ha három példányban legépeltetsz egy jelentést vagy egy cikket, a nálad maradó példányon sose javítod ki a géphibákat, így hát biztos voltam benne, hogy az a fotókópia, amit elküldtek a New York Times-nak, nem a te példányodról készült, és megkértem Moore-t, hogy bizonyítsa be.

Egy kicsit mintha fejbe vágtak volna. Anitának semmi sem kerüli el a figyelmét. Mindenre emlékszik, és a megfelelő pillanatban akcióba lép. Én pedig kígyót-békát kiáltottam rá, amikor éppen ki akart húzni a csávából.

– Anita – mondom –, most, hogy mindent tudok, mit kell tennem? Boruljak a lábad elé? Verjem a fejem a földhöz?

Anita ráteszi bal kezét a jobb kezemre, és egy kissé leereszkedő szeretettel mondja:

– Elragadó vagy, Ralph, ez az egyetlen mentséged. Ezzel megint bekap egy rákot. Hallgatok, egy kissé bosszúsan. Valahogy megalázó ez a nagylelkűség. Aztán megszólalok:

– Ki küldte el azt a fotókópiát a New York Times-nak, Cresby?

– Ki más?

– Moore-nak vannak bizonyítékai?

– Nincsenek. Különben is, mihez kezdenénk velük? A Papának, akárhogy vesszük, most már fuccs.

És furcsa, de "akárhogy vesszük", Anita mintha nem nagyon bánkódna miatta. Ellenkezőleg, szinte sugárzik belőle az elevenség, a tettvágy… Nem tudom levenni róla a szemem. Még mindig hozzá se kezdtem az étkezéshez. Pedig sietni kéne. Anita már felfalta a maga rákocskáit, és most nekilát az én adagomnak is. De azért közben megállás nélkül beszél.

– Tíz napig voltál távol, Ralph. Akárcsak a sajtó, te sem ismered az encephalitis 16 legújabb statisztikai adatait. Ijesztő – de azért nem látszik rajta, mintha túlságosan megijedt volna. – És ez még semmi, Ralph. Tudomásunk van róla, hogy a nagy biztosító-társaságok fel akarják bontatni az életbiztosításokat.

– Ehhez joguk van?

– Majd lesz. A Papa már kampec. A legutóbbi közvéleménykutatás szerint már csak a szavazók 32%-a támogatja.

– De Sherman szenátornak is megvannak a maga bajai. A szombati lapokban olvastam, hogy az alelnökjelöltje infarktust kapott. Shermannek tehát a lehető leggyorsabban új jelöltet kell találnia. Az pedig nem olyan könnyű.

– Már megtörtént – mondja Anita. – Megvan az új jelölt.

– Honnan tudod?

– A hölgy felhívott telefonon.

Rámeredek.

– A hölgy? Miért, hát nő? Egy nő volna az alelnök?

– Véleményem szerint – mondja Anita, és komoly szemmel rám néz, miközben evőpálcikái megállnak a levegőben –, a jelenlegi körülmények között – kiemelés Anitától – Sherman nagyon is ügyesen és reálisan járt el, amikor egy nőt választott alelnökjelöltnek.

Megint felcsíp egy rákocskát és eltünteti.

– Ki az új jelölt?

– Sarah Bedford.

Fintorgok. A LIB-nek* többféle irányzata van, és Sarah Bedford a legszélsőségesebb irányzatot képviseli.

[* Mozgalom a nők felszabadítására.]

– És mit telefonált?

– Hogy meg tudja érteni, ha egyelőre a Papa mellett maradok, és nem hagyom el, amikor már alig áll a lábán, de a választás után számít rám.

– Mint titkárnőre?

– Mint tanácsadóra. Egy kis szünet.

– Gratulálok az előléptetésedhez – mondom egy kissé szárazabban, mint akartam.

De Anita nem érzi ki hangomból ezt a kelletlenséget. Nem is hallja, amit mondok. Szinte nem is lát. Zöld szeme csak úgy ragyog, diadalmasan hátraveti vörösesbarna haját, és nagy hévvel mondja:

– Óriási előrelépés, Ralph! De nemcsak Sarah-nak és nekem! A nőknek általában! Gondold meg, Ralph! Ha Sherman meghal, Sarah lesz az Egyesült Államok első elnökasszonya.

Azt mondja, gondoljam meg: hát elgondolkozom rajta. Sherman iránt nem érzek valami különös rokonszenvet. Kétszer-háromszor láttam a képernyőn: atlétatermetű ember, negyvenöt éves, de fiatalabbnak látszik. Ki gondolna rá, hogy rövid időn belül meghalhat, ha a jelenlegi körülmények – Anita tapintatos kifejezését idézem – nem volnának olyanok, amilyenek? Márpedig esküdni mernék, hogy Anitán kívül még sokan gondolnak Sherman halálára, számítanak rá, sőt kívánják. Vagyis minden bajban van valami jó; ez a mostani például – hogy is mondta Anita? – hozzájárul az "óriási előrelépéshez".

– Azért nekem is hagyhatnál egy-két rákot – mondom egy kis hallgatás után.

Anita abbahagyja a rágást, a tányérra pillant, rám néz, és elneveti magát. Én is nevetek, de egy kissé megkésve és minden vidámság nélkül.

Az óhaj teljesül. A jóslat valóra válik. Egy hónappal a megválasztása után Sherman elnök áldozatául esik a járványnak, és kicsiny kezével Sarah Bedford ragadja meg az Egyesült Államok kormányrúdját.

De én ekkor már nem vagyok Washingtonban, így hát nem lehetek a tanúja Sarah Bedford megdicsőülésének s vele együtt az Anitáénak. A Helsingforth cég alkalmazottja lettem, és a Vermont állambeli Blueville-ben kaptam laboratóriumot, ahol az encephalitis 16-tal kapcsolatos víruskutatást irányítom. Dave is velem van.

2

Blueville, Vermont állam

Nem pusztultam el, és már ez is valami. De a jövőmben azért egy csöppet sem vagyok biztos. Van egy maroknyi amerikai, akit az újságok P. M.-nek neveznek (Protected Men):* további intézkedésig én is közéjük tartozom, így hívják a gazdasági vagy tudományos szempontból fontos férfiakat, akiket az úgynevezett P. Z.-kben helyeztek el, (Protected Zone),** hogy el legyenek szigetelve a fertőzéstől.

[* Védett férfiak, (angolul)]

[** Védett zóna. (angolul)]

Ahogy a jelentésemben is hangsúlyoztam, az encephalitis 16 nem valamiféle közvetítő segítségével terjed – mint amilyen például a szúnyog vagy a kullancs –, hanem érintkezés révén, éspedig úgy, hogy a beteg csakis a lappangási idő alatt fertőzheti meg az egészségest, így azok, akik biológiailag immúnisak a betegséggel szemben, tehát a nők és az ivaréretlen fiúk, nyugodtan érintkezhetnek a P. M.-ekkel, mert nincsenek kitéve a fertőzés veszélyének. A felnőtt férfiak viszont nem tekinthetők minden további nélkül egészségeseknek, és csak azután bocsáthatók be a védett zónák területére, ha előbb vesztegzárban töltötték a lappangási időt. Velem is ez történt, amikor Blueville-be érkeztem.

Vermont állam a francia Champlaintől kapta a nevét (Kanada itt van a szomszédban), s akárcsak a szomszédos Maine-ben, sok olyan város vagy község található Vermontban, amelynek a neve "ville"-re végződik. Blueville egyébként nem is város vagy község, hanem csak farm, és néha eljátszom azzal a gondolattal, hogy az angol telepes, aki átvette a franciák helyét, egyszerűen blue-ra angolosította az eredeti bleu-t, de ennyi aztán elég is volt neki a fordítói munkából, és a ville-t már nem helyettesítette a city vagy a town szóval. Blueville-ben meglehetősen hűvös az éghajlat, főleg ha az ember azelőtt Washingtonban élt tíz évig. De a sík részek gyönyörűen zöldellnek, legalábbis olyankor, ha nincsenek hóval borítva. Zöldek a hegyek is, bár a zöldjük sötétebb, és csodálatos fenyőfák borítják.

Blueville eléggé vegyes stílusban épült. A főépület egyáltalán nem olyan, mint általában a farmoké. Álgótikus kúria: hazánkban jó néhány egyetem kedveli ezt a stílust. Mint az ilyesféle épületeknek általában, ennek is az a baja, hogy nem hiteles. Nem szép, és azt hiszem, háromszáz év múlva sem lesz az. Óriási méretei és egyenetlen stílusa miatt egy kissé gúnyosan "kastélynak" szoktuk nevezni. De megvan az az előnye, hogy tágas, és elfér benne minden közös helyiség: a büfé, a könyvtár, amelyben a szakirodalom valamennyi fontos műve megtalálható, az előadóterem, néhány társalgó, az alagsorban pedig a fűtött úszómedence.

A kastélyban nagyon kevesen élnek: Mr. Barrow, a gondnok, és a felesége; dr. Rilke, az orvos; Emma Stevenson, Mrs. Helsingforth magántitkárnője. Mike, a szakács, a két kisegítője és a három takarítónő az alagsorban kapott szállást. Valamennyien fehérek. Négert még a farmon sem látni sehol. Állítólag Mrs. Helsingforth, aki ennek a birodalomnak korlátlan ura, nem bírja elviselni még a látásukat sem. Ez annál is meglepőbb, mert Mrs. Helsingforthot sem látja soha senki.

A laboratóriumok és a kutatók lakásai barakkszerű faépületek: a kastély körül épültek, az egykori park területén. Hogy elegendő helyük legyen, sok fát ki kellett vágni, az egész építménycsoportot pedig szögesdrót veszi körül, ami egyáltalán nem válik a táj díszére.

Ennek a zárt területnek egyetlen bejárata van: itt állomásoznak a milicista lányok. Barakkjuk két szempontból is különbözik a mieinktől: hosszabb, és az egyik végében egy fából épült őrtorony áll, amely az összes többi épület fölé magasodik. Ennek a tetején alakították ki a fedett, de mind a négy oldalán nyitott megfigyelőállást, amelyben egy nehézgépfegyvert helyeztek el, ami a tengelye körül háromszázhatvan fokos szögben elforgatható. Télen sokszor megsajnáltam a szolgálatos milicista lányt, akinek, bundájába burkolózva, szőrmés sapkáját a szemébe húzva, nyakában a messzelátójával két-három órán keresztül is ott kellett gubbasztania ezen a kakasülőn a szibériai hidegben. Van még egy erős fényszóró is, amelyet valamiféle szerkezet kapcsol a gépfegyverhez, úgyhogy éjszakánként együtt forog vele.

Stienemeiertől tudtam meg, hogy magát a birtokot is több mérföldes körzetben szögesdrót kerítés veszi körül. Ebből nem láttam semmit, mert éjszaka érkeztem autón, és aludtam: Dave feje a vállamon. Később se láttam a külső kerítést, pedig Jespersennel és Stienemeierrel együtt nagyokat szoktam lovagolni a hatalmas birtokhoz tartozó réteken és dombokon.

Jespersennek más a "célfeladata", mint nekem. Stienemeiernek is. Nem tudom, mit csinálnak. A rendelkezések értelmében nem szabad tájékoztatnunk egymást a munkánkról. Fogalmam nincs róla, hogy Mrs. Helsingforth miért követeli meg tőlünk ezt a titoktartást, de eddig mindhárman tiszteletben tartottuk a parancsát, noha nem látjuk az értelmét. Jespersen kémikus, harminc-egynéhány éves; magas ember, a haja skandináv-szőke, a bőre áttetsző, a szeme fagyosan kéklik, de vidám és fesztelen modora rácáfol külső megjelenésére.

Stienemeiert "Stien"-nek hívjuk, mert a keresztneve Ott, amit utál, a feleségét pedig "Mutsch"-nak, mert a férje is így hívja. Jespersen azt szokta mondani Stienről, hogy a fejére "nagy súllyal nehezednek az átélt esztendők, az ősz haj és a korpa", pedig azt hiszem, Stien nemigen lehet több hatvanévesnél. Arcát mély ráncok barázdálják, és több rekeszű táskák vannak a szeme alatt. A szeme egyébként szürkéskék: alulról ezek a táskák tartják fogva, felülről pedig a sokszoros ráncokban lecsüngő szemhéj, úgyhogy nehezen talál magának utat, ha rá akar nézni valakire. De a tekintete eleven, fiatalos és harcias. Stien hihetetlenül művelt a szakterületén kívül is. A fizikuma nem látszik valami erősnek. Még nálam is alacsonyabb, a háta görbe, a válla keskeny, a melle horpadt. De azért vasárnap délutánonként ő is kilovagol Jespersennel meg velem, és ha már felkapaszkodott valahogy a neki fenntartott kis kancára, elég ügyesen tartja magát. Legszívesebben mindig vágtatna, talán azért, mert nem szeret léptetni a lován. Gyalogosan rendkívül sajátos a járása. A lépései nagyon rövidek, és kiindulópontjuk a térd: a csípője szinte nem is mozdul. Kis lábfejét jobbra-balra lendíti, miközben a cipője orra enyhén befelé fordul.

Stien ugyan gyengéd szívű, legalábbis Mutsch szerint, de a modora nagyon nyers. Mindig harapós kedvében van, a szemöldöke harciasan meredezik, a szája gúnyosan lebiggyed: így dörmög, morog, káromkodik és átkozódik, méghozzá nem is egy nyelven. Leghevesebb dührohamaiban jiddisül fejezi ki magát. Az arca csupa idegrángás, továbbá Stiennek számtalan apró mániája van: ezek közül talán az a legkínosabb, hogy folytonosan hangoztatja a zsidóságát, vagy – ami végeredményben egyre megy – azt hozza szóba, hogy akivel éppen beszél, nem zsidó. Közben rettentően szúrós, kihívó és gyanakvó a tekintete, mintha szeretne leolvasni az ember arcáról egy szikrányi, rejtett antiszemitizmust, ami addig netalán elkerülte a figyelmét.

Stien neves biológus, számos mű szerzője, amelyeket én, bevallom, nem olvastam el, ő viszont nem volt rest beleszagolni azokba a könyvekbe és kiadványokba, amelyeket a "kastély" könyvtárával meghozattam. Jól ismerheti tehát a rám kiosztott "célfeladatokat", bár a kötelező titoktartás miatt a világért sem tesz róla említést.

Azért beszélek éppen Jespersenről és Stienről, mert ők a barátaim, de rajtuk kívül még sok más kutató is dolgozik a három "célfeladaton". Feleségeik és gyerekeik is velük vannak: mindegyik család egy-egy külön faházban lakik. Étkezni viszont közösen szoktunk a kastélyban. Esténként pedig kis családi összejöveteleket rendezünk a társalgóban, és mindent elkövetünk hogy jó legyen a hangulat. Néha előfordul, hogy énekelünk, táncolunk, nevetünk, sőt színházat játszunk. De gondolom, a fogolytáborokban is így lehet: mindezek a mulatságok egy kissé erőltetettek és valószerűtlenek.

Én persze nem vagyok fogoly. Protected man vagyok, P. M. De azért nagyon is jól érzem, hogy Blueville-ben mindenki egy árnyalatnyi gúnnyal ejti ki ezt a rövidítést – kivéve magukat a P. M.-eket és a feleségeiket. Nem udvariatlanságból. Ha valami efféléről lenne szó, könnyű lenne a végére járni. Nem, a jelenség sokkal nehezebben megfogható. Éreztetik velünk, hogy a munkánk miatt megtűrnek bennünket, de tiszteletre vagy pláne rokonszenvre nem számíthatunk.

Egyébként a védelem, amit élvezünk, csak visszavonásig érvényes. Mrs. Helsingforth olyasféle szerződést kötött velünk, mint az oroszlán az alattvalóival – alá kellett írnunk, bár ő maga nem volt jelen, soha nem is láttuk –: jogában áll bármelyik pillanatban felmondani és mindannyiunkat kitaszítani a külső sötétségbe.

Én pedig még a kollégáimnál is jobban érzem, hogy csak haladékot kaptam. Pedig fontos kutatásokat végzek, számíthatnék rá, hogy biztos az állásom. Mégsem vagyok nyugodt. Egyáltalán nem érzem magam biztonságban, és folyton várom a felmondást. Csak az érzésemre hivatkozom, mert konkrét okokat nem tudnék felhozni. Mégis, ez az érzés vagy balsejtelem mindinkább elhatalmasodik rajtam. Egyelőre még élek, de rettegek a holnaptól.

Dave ugyan itt van velem, mégis egy kissé magányosnak, jobban mondva, elhagyottnak érzem magam. Anita, aki most a felsőbb régiókban székel Bedford elnökasszony jobbján, havonta egyszer meg szokott látogatni. Minden alkalommal úgy érzem magam, mint egy fogoly: a látogatásokat hosszú időköz választja el egymástól, maguk a látogatások pedig rövidek. Ezért fogadom Anitát mindig egy kissé szomorúan, sőt szinte kelletlenül. Úgy rémlik, mintha éppen benézne hozzám, s már menne is tovább.

Blueville-ben valahogy katonás a hangulat, de nemcsak a fegyveres milicista lányok miatt, akik őriznek bennünket: napi időbeosztásunk is szigorúan meg van szabva, és lépten-nyomon tilalmakba botlunk.

Reggel hétkor szirénaszóra ébredünk. Nyolcra mindenki köteles megjelenni a laboratóriumában. Ebéd pontosan tizenhárom órakor. Vacsora hétkor. Takarodó tízkor.

Ez azt jelenti, hogy az embernek tíz órakor ágyban kell lennie. Jól is teszi, ha ágyban van, mert tíz óra előtt öt perccel két szirénafütty jelzi, hogy a magánszállásul szolgáló faházakban nemsokára elalszik a villany. Azután már csak a telep lámpái világítanak, meg az őrtorony nagy erejű reflektora, amely a tengelye körül forogva megvilágítja a barakkok közti utcákat. Ha valakit takarodó után a szállásán kívül talál a reflektor, megszólal a hangszóró, és felkéri, hogy ne mozduljon; ezután megjelenik két milicista lány lóháton, igazoltatják az illetőt, majd hazakísérik. A lányok udvariasak, de fölényesek. Az ember hiába próbál beszédbe elegyedni velük. Két oldalról közrefogják a hazakísérendőt, aki a hóban botorkál a lovak között. Feje körülbelül a lányok csizmájáig ér, és a hazakísért illetőnek egyszerre csak olyan érzése támad, mintha néger volna, akit letartóztatott a lovas rendőrség valamelyik déli államban.

Másnap az ember egy levélkét talál az íróasztalán Mr. Barrow-tól, a gondnoktól. Mr. Barrow közli, hogy sajnálja, de kénytelen levonni tíz dollárt az ember fizetéséből bírság címén, amiért megszegte a blueville-i rendszabályokat.

Ha az ember visszaeső bűnösnek bizonyul, megint kap egy levelet Mr. Barrow-tól, és a fizetéséből megint levonják a bírságot, most már húsz dollárt, de hogy a büntetés még súlyosabb legyen, a bírságról szóló értesítésen kívül egy másik levélke is érkezik a következő szöveggel:

Dr. Martinelli!

Az ön magatartása minduntalan panaszra ad okot: ön képtelen alkalmazkodni a blueville-i fegyelemhez. Kérem, legyen szíves törekedjen rá, hogy a jövőben ne forduljanak elő ilyen szabálytalanságok.

Hilda Helsingforth

Ha az ember egy ilyen hangú rendreutasítást kap valakitől, akit sohasem látott, de aki bármelyik pillanatban dönthet az életéről vagy a haláláról, akkor könnyű elképzelni, mit érez az ember.

Jól tudom: a milicista lányok azért vannak itt – ez a hivatalos blueville-i magyarázat –, hogy megvédjenek bennünket a kóbor bandáktól, amelyek a mai zűrzavaros időkben esetleg megpróbálnak betörni a farm területére, hogy kifosszák a raktárainkat. A raktárbarakk valóban ott van közvetlenül az őrtorony mellett. Azt is megértem, hogy takarékoskodnunk kell a villanyárammal. Az áramot Blueville maga állítja elő, hála egy vízesésnek, amely a birtokhoz tartozik. A takarodó tehát jogos, és bizonyos mértékig jogos az a tilalom is, hogy éjszaka nem szabad a barakkok közt járnunk-kelnünk. A telep vezetősége nem akarja, hogy a milicista lányok este tíz után véletlenül fosztogatónak nézzenek egy kutatót.

Az már kevésbé érthető, hogy ezt a rendszabályt könyörtelen szigorral hajtják végre, és hogy ennyire lebecsülnek bennünket. Elvégre nem vagyunk élősdiek. Olyan munkát végzünk, amely magas fokú tudományos képzettséget kíván. Miből él az a nagy cég, amelynek alkalmazottai vagyunk, kinek köszönheti a hatalmát és a vagyonát, ha nem a magunkfajta kutatóknak? Ha egyszer sikerül előállítanom az encephalitis 16 elleni oltóanyagot, és ez kereskedelmi forgalomba kerül, Mrs. Helsingforth óriási összegeket fog keresni rajta. És mégis elég a legkisebb "kihágás": máris megleckéztetnek, mint egy rossz magaviseletű tanulót, és úgyszólván leplezetlenül megfenyegetnek, hogy kidobnak, ha nem térek jó útra.

De vannak más szekatúrák is: kicsinyesek és megmagyarázhatatlanok. Senkinek se szabad rádiót tartania, és a kastélyban sincs rádió és televízió, legalábbis a rendelkezésünkre álló helyiségekben. De ha elmegyünk a milicistabarakk előtt, a nyitott ablakon át látjuk a képernyőn pergő képeket. Mrs. Pierce kisfia, a nyolcéves Johnny egyszer megállt az ablak előtt, és megbűvölten benézett, Mrs. Pierce pedig úgy gondolta, ennyit igazán megengedhet a gyereknek. Az egyik milicista lány azonnal felállt, rá se nézett Johnnyra, csak becsapta orra előtt az ablakot, és behúzta a függönyt.

Újságokat azért kapunk, igaz, hogy csak három-négy nap késéssel és korlátozott példányszámban. Azonkívül vannak napok, amikor az újság elmarad, nem tudni, miért: már-már arra kell gondolnunk, hogy a cenzúra lépett működésbe. Vajon miért? – tesszük fel magunkban a kérdést, mert a lapoknak nemcsak a terjedelme lett kisebb, hanem a színvonala is alacsonyabb. Az ember csak néz, hogy mennyire nem mondanak semmit. Minden információ roppant szűkszavú, és az éles hangú bírálatok helyett, amelyek valaha a kormányzatot érték, most valamiféle hivatalos frázispufogás tölti meg a hasábokat.

Tapasztalnom kell, hogy a különféle kiadványokban, amelyek eljutnak hozzánk, egyre kevesebb szó esik az encephalitis 16-ról, statisztikai adatokat pedig sohasem idéznek. Ezen a téren Bedford elnökasszonynak sikerült elérnie, hogy a hírzárlat tökéletesebb legyen, mint elődei alatt. Mégis megdöbbentő, hogy a sajtó ilyen csekély érdeklődést tanúsít a járvány iránt. Attól tartok, és Stiennek is ez a véleménye, hogy bizonyos fásultság vett erőt az embereken. Hiszen mindent meg lehet szokni: azt is, hogy éveken át tonnaszámra öntik a szennyező anyagokat a földkerekség folyóiba és tengereibe, és azt is, hogy az emberek úgy hullnak körülöttünk, mint a legyek. Pedig az áldozatoknak van menyasszonyuk, anyjuk, feleségük. Mi lehet az oka, hogy a közvéleményt a jelek szerint egyre kevésbé érdekli ez a tömeges pusztulás?

Mert tömeges pusztulásról van szó, eziránt most már nem lehet semmi kétség. Igaz, komoly hírforrásaink nincsenek. De ha nem kerüljük meg a blueville-i központot, és vállaljuk, hogy lehallgatják a beszélgetésünket (még azt a kis kattanást is hallani, amely a magnetofon bekapcsolását jelzi), akkor nincs akadálya, hogy telefonáljunk. Eleinte én is éltem ezzel a lehetőséggel, de aztán egyre több lett az olyan barátom, akinek hiába tárcsáztam a számát. A megmaradottakat már nem merem hívni. Inkább ne tudjak meg semmit.

Anita szerint csak itt az Egyesült Államokban is több millióra rúg a halottak száma. Neki nyilván rendelkezésére állnak a statisztikák, de pontos számot nem mond soha. Ebből arra kell gondolnom, hogy a veszteséglista egyre növekszik, így tehát két erős lánc köt Blueville-hez: a rám bízott fontos feladat, amelynek sikeres teljesítése véget vethet a járványnak; másodszor pedig az, hogy ha elbocsátanának Blueville-ből, vissza kellene térnem az orvosi praxishoz, s akárcsak Morley és még annyi kollégám, én is elpusztulnék. Az igazat megvallva, annyira nyomasztanak a blueville-i élet feltételei, hogy még ezt a szörnyű kockázatot is hajlandó lennék vállalni. De nem lehet Dave miatt. Sikerült ugyan kicsikarnom Anita ígéretét, hogy ha meghalok, gondoskodni fog róla, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tartaná meg a szavát. Még ha akarná, sem igen tudná. Akkor pedig a volt anyósom, Mildred Miller tenné rá a kezét Dave-re.

Mielőtt Blueville-be kerültem, nem is tudtam, mennyire ragaszkodom emberi méltóságomhoz. Igaz, sokszor nem volt kellemes, ahogy külső megjelenésemre a férfiak reagáltak. Kárpótlásul viszont tapasztalhattam, hogy éppen emiatt tetszem a nőknek. És ami még fontosabb: a kórházban, ahol a hivatásomat gyakoroltam, általános megbecsülésnek örvendtem. Blueville-ben nem panaszkodhatom az anyagi körülményeimre, de ezer apró jelből érzem, hogy mint embert alacsonyabb rendű lénynek tekintenek.

Társadalmi jelentőségem tehát erősen megcsappant, Anita viszont diadalmámorban úszik. Amikor eljön meglátogatni, jól látom, hogyan sugárzik róla az önbizalom: büszke magas beosztására, és büszke arra is, hogy a női nem egyre inkább átveszi a férfiak eddigi szerepkörét.

Anita azt mondja, hogy gazdasági szempontból a helyzet súlyos, de nem olyan katasztrofális, mint hihetnénk. A nagy cégek alig érzik meg, hogy a fehérgallérosok jó része elpusztult. Ezáltal csak leegyszerűsödött a bürokrácia. A munkásság körében bekövetkezett vérveszteség azonban, legalábbis eleinte, komolyan visszavetette a termelést. A hiányt igyekeztek pótolni, ahogy lehetett: elsősorban persze nőkkel, de azonkívül külföldi férfimunkaerő tetemes behozatalával is; ez "folyamatosan zajlik, hogy fel lehessen tölteni a megfogyatkozott állományt" (sic).

A termelés azért mégiscsak csökkent, de mivel a tömegesen elhalálozott férfiak özvegyei pénz nélkül maradtak, a fogyasztás is zuhanni kezdett, s úgy-ahogy létrejött az ínség egyensúlya.

Megkérdeztem Anitától, milyen következményekkel járt a nők tömeges bekapcsolódása az ország gazdasági életébe. Tárgyilagosan válaszolt. Először is megjegyezte, hogy az Egyesült Államokban a járvány előtt sokkal több munkásnő dolgozott minden területen, mintsem gondolta. És ami a lényegesebb: alacsony beosztásuk igen sok esetben egyáltalán nem felelt meg képességeiknek. A gyors előléptetés tehát nem hozta őket zavarba. Többségük kiválóan alkalmazkodott az új helyzethez.

De Anita becsületesen megmondja azt is, hogy van egy-két nehézség. A munkásnők általában gyorsabban dolgoznak, mint a férfiak, de kisebb bennük a kezdeményezőkészség, magasabb szinten pedig nem törekszenek állandóan a módszerek tökéletesítésére. Azonkívül gyakoribb köztük a késés és a hiányzás.

Anita szerint azonban ezek a negatívumok azzal magyarázhatók, hogy – idézem – "a nők még nem rázták le teljesen a családi rabszolgaság béklyóját, amely a történelem folyamán gúzsba kötötte őket". Ha majd végleg megszabadulnak ettől a tehertől, valószínű, hogy az ilyesféle hibák is megszűnnek.

Másrészt, mondja Anita, ha a nők vezető állásba kerülnek, vagy átvesznek egy-egy nagyvállalatot, amit örököltek, kevésbé vesz erőt rajtuk az izgalom, és kevésbé hajlamosak a csüggedésre, mint a férfiak. A súlyos anyagi veszteségek például, amelyek a járvány első időszakában számos férfit kergettek az öngyilkosságba, a nőkre egyáltalán nincsenek ilyen végzetes hatással. A nők nem olyan gőgösek, mint hitvestársaik, éppen ezért a kudarc, főleg az anyagi kudarc, nem érinti őket olyan érzékenyen, és nem vesztik el olyan gyorsan az életkedvüket.

A férfiak megtizedelése főleg a tudományos életben járt súlyos következményekkel. Ezért sokszor a nyugalomba vonult nagy öregekhez fordultak, nem minden siker nélkül: most, hogy kiléphettek a sivár tétlenségükből, az új feladatok mintha visszaadták volna frissességüket és erejüket. De mindezeknél fontosabb, hogy egy új kaszt jelent meg a színen, és napról napra fontosabb helyet foglal el a gazdasági életben.

Amikor idáig ért, Anita egy kissé visszakanyarodott a múltba, és röviden összefoglalta a következő, hallatlanul érdekes eseményeket.

Körülbelül abban az időben, amikor engem vesztegzár alatt tartottak Blueville-ben, és minden hírforrástól el voltam rekesztve, az Egyesült Államokban feltűnt egy világi prédikátor, aki városról városra járva, óriási sikereket aratott. Jonathan Bladderstirnek hívták. Prédikációinak hatását csak fokozta a szónok lenyűgöző megjelenése és színészi tehetsége, valamint az a körülmény, hogy jóformán mindig ugyanarról a témáról szóltak, és rendkívül közérthetők voltak: az encephalitis 16 és a spermatogenezis között összefüggés van, s ha nem is tudjuk pontosan, hogy milyen, ebből minden keresztény levonhatja a napnál világosabb következtetést. A Mindenható azért sújt le a férfiakra, hogy megbüntesse őket, amiért visszaéltek szexuális képességükkel. Ezt a képességet legfeljebb az utódok nemzésére lett volna szabad felhasználni. De, ó, jaj, nem így történt. Önző kéjvágyuktól indíttatva, a férfiak arra kényszerítették hitveseiket, hogy a szükségesnél sokkal gyakrabban háljanak velük: az a szomorú igazság, hogy némelyek mindennapos gyakorlattá tették a közösülést.

Bladderstir negyven-egynéhány éves, rendkívül szép szál férfi volt, s amikor ezeket a bűnöket ecsetelte – márpedig nagyon részletesen ecsetelte, hogy minél gyűlöletesebb színben tűnjenek fel –, lángoló fekete szeme és forró hangja valósággal megbabonázta hallgatóságát. Egyszóval, folytatta Bladderstir, az encephalitis 16, amely nyilvánvalóan csakis a test bűne miatt sújt le a férfiakra, egyúttal azt is megmutatja nekik, milyen utat kell követniük, hogy bűnbocsánatot nyerjenek. Ő a maga részéről már levonta a tanulságot a szembeszökő tényekből, s most felszólítja testvéreit az Úrban, hogy kövessék példáját. Noha gyöngéden szereti hitvesét (itt odalépett hozzá a dobogón Mrs. Bladderstir is, egy kellemesen gömbölyded, szexis hölgy, és elbűvölő mosollyal megfogta a férje kezét), közös elhatározással úgy döntöttek, hogy a jövőben tartózkodnak minden testi érintkezéstől, és ezután úgy élnek együtt, mint két testvér, a szeretet megtisztult kötelékében. (Viharos taps, majd vallásos énekek.)

Bladderstir fennen hirdette, hogy az önmegtartóztatás nemcsak a lelket teszi nemesebbé, hanem egyúttal a legbiztosabb megelőző módszer az encephalitis 16 ellen. E felfogásnak ugyan nem volt semmilyen tudományos alapja, hiszen a spermatogenezis azért tovább folyik, ha az ember nem is veszi igénybe (még azt sem bizonyították be, hogy a papoknál, akik szüzességi fogadalmat tettek, mérséklődne az évek folyamán, bár a vele együtt járó vágy talán elszunnyad), a javasolt aszkézis azonban a Szent Pál-i színezetével mégis roppant hatást tett a keresztény neveltetésű hallgatókra, így hát a bladderstirizmus rohamosan terjedt a férfiak körében: mit sem törődve a fertőzés nagyobb veszélyével, óriási tömegek sereglettek össze, ha a prédikátor az igét hirdette.

Ekkor következett be két olyan esemény, amely megingathatta, sőt talán meg is dönthette volna a bladderstirizmust. Mrs. Bladderstir beadta férje ellen a válókeresetet. Azzal vádolta, hogy egy ál-Mrs. Bladderstirt léptet fel a dobogókon, aki nem jogosult sem a név, sem a hitvesi cím viselésére, s akivel Mr. Bladderstir csak véletlenül került kapcsolatba valamelyik térítő körútján. Azzal is vádolta a férjét, hogy bűnös viszonyt folytat az illető hölggyel. Mindezeknek vagy legalábbis a névbitorlásnak a bizonyítására Mrs. Bladderstir közzétette fényképét a lapokban. Én nem láttam, hiszen, mint említettem, vesztegzár alatt voltam Blueville-ben, de Anitától tudom, hogy Bladderstir hősies önmegtartóztatásának az értéke nagyot zuhant volna a hallgatóság szemében, ha prédikátor a törvényes feleségét vonultatja fel maga mellett a dobogón.

Bladderstir nagy hévvel tiltakozott e "rágalmak" ellen, de nem sokáig tiltakozhatott. Történt ugyanis valami, amit senki se látott előre, még Bladderstir sem, pedig ő oly közel állt Istenhez: a prédikátor áldozatául esett az encephalitis 16-nak.

Akárhogy is nézzük, ez az esemény könnyen megkongathatta volna a lélekharangot a bladderstirizmus felett: vagy igaza van a törvényes feleségnek, és Bladderstir valóban házasságtörő viszonyt folytatott a szőke nővel, akit Mrs. Bladderstir néven állított hallgatósága elé – márpedig akkor szélhámos volt; vagy pedig csakugyan maga is gyakorolta az önmegtartóztatást, amit másoknak hirdetett – akkor viszont az absztinencia mégsem olyan biztos megelőző módszer, mint ahogy állította.

De a logika és az igazság egyáltalán nem tudja befolyásolni a népszerűséget. Az Egyesült Államokban már sokszor tapasztalhattuk azt a szomorú tényt, hogy minél többet hazudott egy politikus, minél alattomosabb és kétszínűbb volt, minél kevésbé tartotta meg azokat az ígéreteit, amelyeket az előző választási hadjárat folyamán tett a hatalomra jutás reményében, annál biztosabban számíthatott rá, hogy becsületes vetélytársával szemben őt választják meg újra.

Az új próféta esetében is ez történt. A halott Bladderstir új életet lehelt a bladderstirizmusba.

A Mester halála után azonban mégiscsak támadt némi vihar az utódlás körül. Tanítványai között kitört a háborúság mind a szellemi örökségért, mind a prédikációs körutak során befolyt óriási összegekért. Végül is a bladderstirizmus két gyökeresen különböző táborra szakadt; az absztinensekre és az ablacionistákra.

Az előbbiek mint Bladderstir állítólagos gyakorlatának hű követői továbbra is a szűzi önmegtartóztatást hirdették, amely egyrészt biztos oltalmat nyújt a kór ellen ebben a földi siralomvölgyben, másrészt aszketizmusával elnyeri az Úr tetszését, és a túlvilágon majd megkapja méltójutalmát. Az ablacionisták, akik sokkal radikálisabbak voltak, és eleinte csak törpe kisebbséget alkottak, a heregolyók eltávolításával (ablációjával) óhajtották biztosítani a maguk üdvösségét, és híveiknek is ezt az eljárást tanácsolták.

Vallási szempontból az ablacionisták felfogása nemigen hivatkozhatott a hagyományra. Az egyházak általában nem pártolják a kasztrációt. Inkább azt hirdetik, hogy az eszköz megmaradhat, csak a használatát kell korlátozni, esetleg teljesen megtiltani, amiként a katolikus egyház is megtiltja papjainak. Annak idején a vatikáni kórus fiatal énekeseit csupán azért fosztották meg férfiasságuktól, hogy annál csengőbb hangon zenghessék az Atya dicséretét – bár az érdekeltek némi keserű iróniát is találhattak ebben a magyarázatban.

Tudományos szempontból azonban az ablacionizmusnak, noha az orvosok sohasem javallották, lévén a művi beavatkozás megalázó és visszafordíthatatlan, mindenesetre megvolt az az előnye, hogy egyszer s mindenkorra megszüntette a spermatogenezist, s ezáltal valóban biztosította a kasztráltaknak az immunitást az encephalitis 16-tal szemben – azt az immunitást, amelyet az ivaréretlen fiúk ideiglenesen, a második gyermekkorukat élő aggastyánok pedig véglegesen élveztek.

Egy materialista társadalomban semminek sem lehet akkora hatása, mint a sikernek. Mialatt a bladderstirizmus kebelén belül így dúltak a harcok, az ablacionisták, akik eleinte kisebbségben voltak, egyre számosabbak lettek, már csak azért is, mert ők nem haltak meg. Az absztinensek hiába próbáltak azzal érvelni, hogy a soraikat megtizedelő pusztítás az Úr kegyelmének a jele, mert az Úr csak azokat szólítja magához, akik az övéi, hogy megjutalmazza őket a szüzességükért. Az ablacionisták erre azt felelték, hogy az Úr a feslett életű paráznákat is éppúgy magához szólítja. Nem állították, hogy megvetik az absztinenseket, de azért nyilvánvaló, hogy ők jóval előbbre jutottak az önmegtagadásban. Ábrahám egykoron a gyermekét áldozta fel, ők viszont bizonyos értelemben még ennél is többet, az apaság lehetőségét.

Az ablacionistáknak alig volt szükségük ezekre az érvekre: napról napra egyre több jelentkező özönlött hozzájuk az Egyesült Államok egész területén, s az igényeket csak azért nem tudták kielégíteni, mert kevés volt a sebész. A halál egyáltalán nem kímélte meg az orvosi kart, s minthogy az orvosok száma egyre csökkent, a műtétek honoráriuma egyre nőtt. Végül már csillagászati összegeket kértek egy ablációért, és az egyszerű ondóvezetékmegszakitás sem volt sokkal olcsóbb. Az ablacionisták hetilapja, az Able egyébként felemelte tiltakozó szavát e kizsákmányolás ellen, és egyik cikkében nagy szenvedéllyel tette fel a kérdést: meddig tűrjük még, hogy a kasztráció luxus legyen, a gazdagok kiváltsága? Némelyik államban rendeletileg próbálták maximálni a honoráriumokat. Ennek aztán az lett a következménye, hogy egyrészt kialakult a méregdrága feketepiaci abláció, másrészt elszaporodtak az olcsó zugintézmények, ahol a műtétet kuruzslók végezték szakképesítés nélkül, és a páciensek sokszor bele is haltak.

Meg kell említeni, hogy az ablacionisták, legalábbis eleinte, ellenezték a kémiai eszközökkel történő kasztrálást, mert vallási ihletettségükben úgy vélték, hogy ennek áldozati jellege nem domborodik ki eléggé. Az orvosok számának rohamos csökkenése azonban végül is rákényszerítette őket a sterilizáló gyógyszerekre. A felvételüket kérő jelöltek eleinte egy cyprotero-acetatum nevű antiandrogén készítménnyel éltek, de a kereslet olyan nagy volt, hogy a szer, amelyet ötven milligrammos tabletták formájában hoztak forgalomba, és egy hónapon át kellett szedni, minden reggel és este, rövidesen eltűnt a piacról. Ekkor felfedeztek, jobban mondva, újra felfedeztek egy másik gyógyszert, amely ugyancsak szájon át beadva pontosan ugyanazt az eredményt érte el, mint a cyprotero-acetatum, csak sokkal gyorsabban.

Amit Anita erről mondott, egyáltalán nem volt új a számomra. Ismertem ezt a szert, jóllehet az Egyesült Államokban akkor még nem hozták kereskedelmi forgalomba. Részletesen le is írtam egy könyvemben, amely a második világháború alatti koncentrációs táborok náci orvosaival foglalkozott. Ezek az orvosok, ha ugyan szabad az ilyen szörnyetegeket orvosnak nevezni, egy időben fontolóra vették a szer nagyarányú behozatalát és tömeges alkalmazását, hogy ily módon fosszák meg nemzőképességüktől azokat a zsidó származású férfiakat, akiket Hitler egész Európából a büntetőtáborokba deportált. Végül is letettek a tervükről, mert a nyersanyagot számottevő mennyiségben csak Latin-Amerikából szerezhették volna be, márpedig akkoriban (1941-ben) az Atlanti-óceánon át való szállítás rendkívül nagy kockázattal járt.

Ez a nyersanyag egy gumós növény a kontyvirágfélék családjából, s a neve caladium seguinum. Vadon tenyészik Brazíliában, nyirkos és mocsaras vidékeken vagy a nagyon sűrű erdőkben. De a nácik igényeit persze csak nagyarányú belterjes műveléssel lehetett volna kielégíteni; mert őket nem a növény gyökere vagy gyümölcse érdekelte, hanem egy kivonat, amely a növény nedvéből állítható elő.

A dél-amerikai bennszülöttek, akik nyilván nagyon kezdetleges eszközökkel jutottak hozzá ehhez a kivonathoz, ősidők óta jól ismerték a hatását. Az egyenlítő vidékén élő dél-amerikai indiánok között a szájhagyomány úgy tartja, hogy már őseik is alkalmazták a foglyul ejtett ellenség férfiatlanítására, mert aki bevette, mindvégig engedelmes rabszolga maradt. Valószínű azonban, hogy a caladium seguinum-ot csak erőszakkal lehetett beadni a szerencsétlen áldozatoknak, mert a kivonat, legalábbis az a változata, amelyet az ablacionisták az Egyesült Államokban forgalomba hoztak, nyúlós állagú és zöldes színű folyadék, íze és szaga pedig meglehetősen undorító. De a hatás gyors és biztos, s az érintett szerveken kívülről nem mutatkozik semmilyen változás. A caladium seguinum a szervek belsejében fejti ki hatását. A here, a mellékhere és a prosztata elhal, aminek következtében először is teljesen megszűnik a spermatogenezis, majd véglegesen elpusztulnak az ondótermelő szövetek.

Az United Caladium Seguinum Company (UCASEC) nevű cégnek, amelyet egy F. M. Hammersmith nevű ablacionista alapított Bostonban, az volt a feladata, hogy megfelelő földterületeket vásároljon Brazíliában, majd biztosítsa a növény termesztését, betakarítását és a helyszínen történő feldolgozását – de az alapító alig három hónappal élte túl fantasztikus üzleti sikereit. Szívroham végzett vele ötvenéves korában az irodájában: ide vezetett a túlfeszített munka és főleg az az elvakult szenvedély, hogy a halál pillanatában Hammersmith whiskyt iszogatott, szivarozott, közben pedig kubai származású, fiatal titkárnőjének a mellét simogatta, és leveleket diktált neki. Maga a titkárnő számolt be részben aktív, részben passzív szerepéről, amelyet ebben a gyors lefolyású tragédiában játszott. Mikor az újságírók nekitámadtak kérdéseikkel, hogy miért tűrte főnökétől ezt a túlzott bizalmaskodást, azt felelte, hogy igazán ártatlan dologról volt szó, lévén Hammersmith ablacionista, azonkívül ő a korkülönbség ellenére szinte anyai érzésekkel viseltetett iránta.

– Mért ne hagytam volna játszani a pobrecitó-t?*– szipogta, miközben a könnyek lefolytak az arcán, és cseppenként ráhulltak dús keblére.

[* Szegénykét. (spanyolul)]

Alig helyezték el sírjában a megboldogultat, amikor özvegye, Dora Magnus Hammersmith előtt veszedelmes problémák kezdtek tornyosulni, összeomlással fenyegetve egész birodalmát: Brazíliában a hadsereg és a rendőrség pillanatnyi gyengeségét kihasználva, egy baloldali kormány ragadta magához a hatalmat, és a részvények 51%-nak átengedését követelte az UCASEC-től, egy még baloldalibb frakció pedig azonnali és teljes államosítást követelt. Ez a körülmény annál is kínosabban érintette Dorát, mert a CIA, melynek állományát egyötödére csökkentette a járvány, nem volt abban a helyzetben, hogy a tőle megszokott tapintattal befolyást gyakoroljon a latin-amerikai ügyekre.

Dora rohamra indult. Felkereste Sarah Bedford elnökasszonyt, meggyőzően kifejtette előtte, hogy az UCASEC brazíliai vagyonának elkobzása milyen súlyosan érintené az Egyesült Államok közegészségét és külkereskedelmét, s határozott beavatkozást követelt, és csöppet sem eredménytelenül. Az Egyesült Államok félelmetes nyomást gyakorolt Brazíliára: Anitától tudom, hogy a fenyegetések közt még az atomfegyver megtorló alkalmazása is szerepelt.

Brazília engedett a nyomásnak. Később kiderült, hogy a brazil kormány szélsőséges csoportját, amely az államosítással fenyegetőzve, végül is beavatkozásra késztette az elnökasszonyt, valójában az UCASEC brazíliai ügynökei pénzelték és irányították. Az elnökasszony nem vette rossz néven Dora Hammersmithtől ezt az ügyes taktikai fogást: ellenkezőleg, Dora még nagyobbra nőtt a szemében, s amikor a külügyminiszter meghalt, az elnökasszony Dora Hammersmitht kérte fel e magas állás betöltésére. Dora azonnal lemondott az UCASEC vezérigazgatói tisztjéről, s a helyét egy P. J. Barry nevű ablacionista vette át, akivel azután Dora mindennap telefonon közölte utasításait.

Ez a történet, ahogyan Anita előadta, rettentően hasonlított azokra a success story-kra,* amelyeket csömörig olvashattunk és láthattunk számtalan regényben és filmben. Gondolom, Anita azért mesélte el, mert meg akart győzni róla, hogy ha fontos ügyeket bíznak rájuk, a nők is éppúgy megállják a helyüket, mint a férfiak. Kár volt ennyire megerőltetnie magát: ezt én úgyis tudtam.

[* Sikertörténet. (angolul)]

Európa iparilag fejlett országaiban az UCASEC-nek ugyan sikerült szilárdan megvetnie a lábát és fokozatosan növelnie az exportját, de Latin-Amerikában és általában a földkerekség szegény országaiban, Afrikában és Ázsiában már sokkal nehezebbnek bizonyult az új árucikk elfogadtatása. Minél délebbre próbálkozott a cég, minél nagyobb volt az elmaradottság és a szegénység, a férfiak annál jobban ragaszkodtak férfiasságukhoz, és inkább vállalták a halál kockázatát, semhogy lemondjanak róla. Anita elmondta (s én émelyegve hallgattam), mi mindent el nem követett Dora Magnus Hammersmith, hivatalos és nem hivatalos minőségében egyaránt, hogy bármilyen eszközzel, még olyanokkal is, amelyeket a kormány nyíltan nem vállalhatott, rákényszerítse áruját a szerencsétlenekre, akik irtóztak tőle, mert megbecstelenítőnek tartották.

A "megbecstelenítő" szó talán erős egy kicsit, de én se lennék hajlandó ehhez a szerhez folyamodni, ha kiutasítanak Blueville-ből. Nem azért, mintha bennem is megvolna az a fallokratikus gőg, amellyel oly sokszor vádolják a férfiakat. Falloszimádat, igenis, létezik, de éppen azoknál a neurotikus egyéneknél, akiknek a túlzott férfiassága nagyon is gyanús, mert nárcisztikus jellegű. Viszont arra sem találok semmiféle igazolást, hogy egy férfi önkéntes csonkítással megfossza magát attól a képességétől, amely a biológiai szükségleteken túl az életörömhöz és az alkotóerő szárnyalásához is nélkülözhetetlen.

Mindez közhely, de ennek a közhelynek az igazságát, úgy látszik, nem ismerték fel azok, akik ezrével, sőt hamarosan százezrével tódultak az ablacionizmus zászlaja alá, s miután átestek egy bizonyos szertartáson, amely sokban emlékeztetett a keresztelésre, jelölttársaikkal együtt kiüríthették a caladium seguinum-mal telt poharat. Erről a rituális körítésről egyébként le is mondhattak volna, hiszen a caladium seguinum-ot szabadon árusította minden drugstore. Mégis, csak nagyon kevés férfi akadt, aki magányosan vette volna magához. A jelöltek valamiféle igazolást találtak az ablacionista beavató szertartás erős vallási színezetében, valamint abban a megnyugtató érzésben, hogy egy hatalmas csoporthoz tartozhatnak, amely egyre jelentősebb szerepet játszik az ország gazdasági életében.

A Columbia Egyetem pszichológusainak egyik csoportja, Harriett Steinfeld professzornő vezetésével egyébként kimutatta, hogy az ablacionizmus új híveinél – akik kivétel nélkül a középosztályból rekrutálódtak – a gazdasági létfenntartás és a társadalmi előmenetel nagyobb szerepet játszik, mint a halálfélelem. Csakugyan, a munkaerőpiacon hamarosan nagy kereslet mutatkozott a röviden "A"-nak titulált egyének iránt (akiket a rosszmájú kasztrálatlanok "minek-A" néven emlegettek). A munkáltatóknak nagy előnyt jelentett, hogy az A-k nem pusztultak ki a munkahelyekről, és engedelmesen végrehajtottak minden utasítást. Szakképzettségük is igen értékessé vált, mert amíg a nők nagy többsége el nem sajátította a szükséges technikai ismereteket, csakis ők pótolhatták a járvány áldozatait, így tehát egyszeriben olyan állásokhoz és fizetésekhez jutottak, amilyenekről addig álmodni sem mertek volna.

Harriett Steinfeld professzornő számos beszélgetést közölt a tanulmányában, de ezek közül is az a legtanulságosabb, amelyet Mr. C. B. Millsszel, egy clevelandi (Ohio állam) mérnökkel folytatott. Mills egy újonnan berendezett fogadószobába vezette Harriett Steinfeldet. Aztán helyet foglalt vadonatúj, elegáns foteljában, s testes alakjáról szinte sugárzott a jólét, a derű és az önbizalom.

– Higgye el – mondta nevetgélve –, nem bántam meg semmit. Először is az A-k, kérem, az egészen más, mint a Rotary Club. Az A-k sose hagyják egymást cserben. Feltétlen szolidaritás! A zsidók elbújhatnak mellettünk! És főleg ha arra gondolok, milyen volt az életem azelőtt, igazán szerencsésnek mondhatom a döntésemet.

– Ön tehát rossz körülmények között élt, Mr. Mills?

– Nem. Sőt elég jó körülmények között. De hogy ezeket megteremtsem, pokol lett az életem. Túlhajszoltam magam, mást se csináltam, csak váltókat és számlákat fizettem. A részletre vásárolt családi ház, a három kocsi: az enyém, a feleségemé, a nagyobbik lányomé, a hajmeresztően magas életbiztosítás, a két színes televízió, amit hitelbe vettem, az új hűtőgép: folyton csak fizetni, fizetni, fizetni. Na és hogy mindezekre meglegyen a pénz, mit dolgoztam! A szó szoros értelmében úgy dolgoztam, mint egy barom! Mit mondjak, negyvenöt éves koromban: infarktus. Aztán a kezelésre ráment egy vagyon, és még jobban átcsaptak a fejem fölött a hullámok.

– Szóval most boldogabb?

– Nem lehet összehasonlítani, kihúztam a főnyereményt. Sokkal több a fizetésem, és kevesebbet dolgozom. Mint látja, nemrég hozattam rendbe a házat, most pedig azt tervezem, hogy veszek egy negyedik kocsit és egy harmadik televíziót.

– És semmi sem csökkenti a boldogságát?

– Semmi a világon.

– Mr. Mills, engedje meg, hogy szóba hozzak egy kissé kényes kérdést. Ön negyvennyolc éves, egyáltalán nem öreg ember, a felesége pedig rendkívül vonzó asszony…

– Ugyan kérem – mondta Mr. Mills ugyanazzal az önelégült nevetéssel –, ettől aztán egy csöppet sem fáj a fejem!

– Ha nincs ellenére, szeretném, ha megmagyarázná, hogy miért.

– Nézze, őszinte leszek magához: mielőtt felvettek volna az A-k közé, olyan hajszás volt az életem, annyira nyomasztottak a pénzgondok, és annyit nyavalyogtam az infarktusom miatt, hogy nem is tudom, mióta nem nyúltam a feleségemhez – legalább két éve. Úgyhogy nem nagyon érzem a különbséget.

Harriett Steinfeld kommentárját, amit ehhez a beszélgetéshez fűzött, első olvasásra egy kissé kegyetlennek találtam. A professzornő kifejtette, hogy Mills, akárcsak számos polgártársa, már a felavattatása előtt elcserélte a férfiasságát néhány autóra, televízióra és hűtőgépre, hiszen ezek a tartós fogyasztási cikkek költségei rákényszerítették, hogy halálra dolgozza magát, és lemondjon a szerelemről. Egyszóval, állapította meg Harriett Steinfeld, Mills azért vállalta habozás nélkül a kasztrációt, mert már azelőtt is kasztrált volt.

Ezeket a megjegyzéseket egy kissé bántónak találtam, de amikor a függelékből kiderült, hogy a tanulmány megjelenése előtt Mills és a többiek valamennyien olvasták és jóváhagyták mind az interjúkat, mind a kommentárt, sőt készséggel bocsátották a kutatócsoport rendelkezésére a fényképüket, és nem óhajtottak névtelenek maradni, akkor megértettem, hogy állapotukat egyáltalán nem érzik szégyellni valónak: ellenkezőleg, büszkék rá, hiszen ebből fakadt minden sikerük.

Blueville-ben egyébként, ahol sokkal több volt az A, mint a P. M., az előbbiek kivétel nélkül egy jókora jelvényt viseltek a gomblyukukban: messziről is jól látszott a zöld alapon kirajzolódó, arany színű gót A betű. Amikor először láttam ezt a jelvényt, mutatis mutandis A skarlát betű házasságtörő hősnőjére kellett gondolnom, akit arra ítéltek, hogy a börtönben ráhímezze ruhájára a bűnét jelképező A betűt, s aki addig szőtte hímzésébe a cikornyákat és arabeszkeket, amíg a szégyenbélyeg a becsület címerévé nem változott.

Csak az a különbség, hogy az ablacionisták jelvénye mindenütt jól látható, hogy minden ajtót megnyit becsvágyó viselői előtt, sőt valamiféle erkölcsi felsőbbrendűség szimbóluma lett.

3

Blueville-ben a vasárnap teljes munkaszünet. Reggel a kastélyban istentiszteletet tartanak egy misszionáriusnő vezetésével, akinek a személye hétről hétre változik, de mindig valamelyik protestáns egyházat képviseli, mert a katolikus egyház évszázados nőellenességének rabjaként mind a mai napig nem tudta rászánni magát, hogy nőket is pappá szenteljen.

A szertartáson nem kötelező a részvétel, és Hilda Helsingforth még sohasem jött el körünkbe. Mi azonban szinte kivétel nélkül ott vagyunk, és még én is rendszeresen eljárok minden szkepticizmusom ellenére, mert istentisztelet után kötetlen beszélgetést szoktunk folytatni a misszionáriusnővel, aki a külvilágból érkezik, tehát azt reméljük, hogy érdekes információkhoz juthatunk. Mivel nincs se rádiónk, se televíziónk, az újságok pedig, mint említettem, nem sokat érnek, rendkívül kíváncsiak vagyunk, hogy mi történik a világban, az igaziban, amely a szögesdrótjainkon túl terül el.

Különösen jól emlékszem arra a misszionáriusnőre, aki május 5-én, vasárnap vezette az istentiszteletet. Ennek a nőnek olyan mérvű volt a soványsága, hogy egykori formáiból, ha ugyan valaha is voltak formái, semmi sem maradt, és a morfológiáját a legjobb indulattal is csak semlegesnek minősíthetem. Ráadásul Ruth Jettison nagytiszteletű lelkésznő rövidre nyírta a haját, és antracitszürke kosztümöt viselt papír körgallérral, amitől még nehezebb volt meghatározni, hogy melyik nemhez tartozik. Sasorra, előreugró álla és fanatikus tekintetű, nagy, fekete szeme azonban megóvta arcát a gyengeség látszatától.

Az istentisztelet és a prédikáció a kastély előadótermében zajlott le, ahova százan is beférhettek volna, de mi nem töltöttük meg egészen. A többes szám első személye azonban itt nem elég pontos, mert a résztvevők elhelyezkedésének megvolt a maga rendje és a hierarchiája, amelyet én már készen találtam, amikor Blueville-be érkeztem, s amely később sem változott.

Az első sorban azok foglalnak helyet, akik a kastélyban laknak: Mr. Barrow, a gondnok, és a felesége; dr. Rilke; Emma Stevenson, a főnökasszony titkárnője, és azonkívül még hárman-négyen, akiknek sem a beosztását, sem a nevét nem ismertem. Középütt egy karosszék trónol, amit nagy tisztelettel mindig üresen hagynak, de azért teljesen kitölti, ha szabad így mondom, Mrs. Helsingforth örökös távolléte. Nem állítom, hogy a kastélybéliek tisztelettel köszöntik ezt a fotelt, ha elhaladnak mellette, mint a svájciak Gessler kalapját, de látom, hogy alázatos képpel kerülgetik, mintha ülne benne valaki.

A második és a harmadik sorban a blueville-i "egyedülálló nők" ülnek, akik korra és külső megjelenésre nagyon különböznek egymástól, de azért van egy közös tulajdonságuk: soha egyetlen pillantást sem vetnek a P. M.-ekre.

A harmadik, negyedik és ötödik sorban az A-k foglalnak helyet: mindegyiknek gomblyukában a szekta aranybetűs zöld jelvénye. Szorosan összetartó, nagyon öntelt csoport, amely a nyilvánosság előtt szintén úgy tesz, mintha keresztülnézne rajtunk, pedig a többségük a mi kezünk alatt dolgozik a laborokban. Itt jegyzem meg, hogy az A-k között sok a nős ember, de ellentétben a P. M.-ekkel, családjuk a külvilágban maradt, ahova az A-k időnként ellátogathatnak, hiszen immunitásuk minden veszély ellen biztosítja őket, bár úgy gondolom, hogy hitveseiknek nem sok örömöt szerezhetnek ezek a látogatások.

Végül, a terem utolsó soraiban s egyúttal a blueville-i társadalmi ranglétra legalsó fokán, a P. M.-ek, feleségeik és gyerekeik: számuk, de még inkább a rangjuk messze alatta marad az összes többiekének.

Ruth Jettison nagytiszteletű lelkésznő prédikációjának a témája lényegében ugyanazokból a tételekből indult ki, mint a bladderstirizmus, csak más következtetésekre jutott. Az encephalitis 16 minden bizonnyal nem egyéb, mint Isten büntetése. Az Úr lesújtott jobbjával a vétkesekre, hogy megbüntesse őket tévelygésükért (azóta hányszor hallottam még ezt a nótát!). A "tévelygésen" azonban nem ugyanazt kellett érteni, mint amit Bladderstir értett. A férfi legfőbb bűne az ősidőktől fogva napjainkig az volt, hogy rabszolgaságra kárhoztatta a nőt.

Ruth Jettison itt felvázolta a maga freskóját, amelyben sok igazság is volt, eltekintve néhány túlzástól, az árnyalatok hiányától és a történelmi perspektíva mellőzésétől. De a történelmen végigvonuló nőellenesség leleplezése után, amelyet lényegében jogosnak mondhatunk, a prédikáció valóságos őrjöngésbe csapott át. Ruth Jettison szikrázó szemmel, el-elakadó lélegzettel és bosszúálló taglejtésekkel azt kezdte fejtegetni, hogy a férfiak mennyire "gyűlölik" a nőket.

Nagy igyekezettel fűzött egybe számtalan apró esetet, valóban vagy állítólag elhangzott kijelentést, de a forrás, a hely és a dátum megnevezése nélkül, s főleg egy sor anekdotát, amelyben holmi perverz kamaszoknak a lányokkal szemben tanúsított neurotikus és szadista magatartása a tipikus férfiviselkedést képviselte: ezekkel próbálta Ruth Jettison bebizonyítani, hogy a férfi mélységes undorral viseltetik a női test iránt – ez az undor pedig abban éri el tetőfokát, amit a prédikátornő egy kissé nyersebben "vaginagyűlöletnek" nevezett.

Meg kell mondanom, hogy a nyers kifejezés, a tétel paradox volta és főleg az a nem túlságosan logikus érvelés, amellyel a misszionáriusnő bizonyítani próbálta, meglehetős derültséget, nevetést és fészkelődést váltott ki a P. M.-ek soraiban. A jelenlevő kutatók ugyanis világosan látták, hogy Ruth Jettison tétele egyáltalán nem nyugszik tudományos alapokon, hogy a prédikátornő nem folytatott széles körű és kimerítő vizsgálatokat, hanem önkényesen és logikai bakugrásokkal jutott a fenti következtetésre. Tétele, mint egy fejjel lefelé álló piramis, néhány elszigetelt adatra épült, és Ruth Jettison a vizsgálódás szerény módszerét dogmatikus kinyilatkoztatással helyettesítve, néhány vakondtúrást duzzasztott valóságos Himalájává.

A vallásos vagy vallási mezbe öltözött gondolkodás igen kényelmes. Mindent pótolni tud. Így jutott el Ruth Jettison is villámló szemmel, a szent haragtól reszkető hangon, megsemmisítő szavakkal a végső következtetéshez: a férfi, mennydörögte, undorító edénynek tekinti a nőt, spermája lerakóhelyének, vagy még inkább köpőcsészének, amelyet felhasznál, majd undorodva elfordul tőle.

A hallgatóság reakciója igen érdekes és sokrétű volt. Az első sorban ülő vezetők és a második sorban ülő "egyedülálló nők" lelkesen, sőt, nekem úgy rémlett, tüntetően tapsoltak. Az A-k viszont, magukba szálltak, és hallgattak, mintha lelkifurdalással gondolnának vissza múltbeli bűneikre, melyektől szerencsére megtisztultak. A P. M.-ek közt azonban, feleségeiket is beleértve, egy kis moraj támadt. Ruth Jettison összevonta sűrű szemöldökét, és nagy, fekete szemét kis csoportunkra szegezve, szinte fenyegető hangon így kiáltott fel:

– Van valakinek kérdése?

Elég hosszú ideig csend volt, érzésem szerint Amerikához méltatlan csend, mintha már kezdenénk lemondani a szólásszabadságjogáról. Annyira felháborított a misszionáriusnő fanatizmusa és hozzánk intézett kihívása, hogy fel akartam szólalni. De még mielőtt felállhattam volna, a szomszédom, Mrs. Pierce megfogta a zakóm ujját, és halkan, feszült hangon a fülembe súgta:

– Az isten áldja meg, Ralph, ne avatkozzon bele: ez csak provokáció.

Később még beszélek Mrs. Pierce-ről, legközelebbi munkatársam feleségéről. Testi bájairól nem sok jót mondhatok, de az eszét nagyon is tisztelem. Erőt vettem fortyogó dühömön, és nem szóltam semmit.

A mögöttünk lévő sorból egy kis lárma hallatszott: hátrafordultam, és láttam, hogy ott is a mi jelenetünk játszódik le, csak fordítva. Stien elkapta a felesége kezét, és minden igyekezetével azon volt, hogy belefojtsa a szót.

Mintha egy bulldózert próbált volna feltartóztatni. Mutsch kitépte magát, felállt, és nagyon tiszta hangon így szólt:

– Kérdésem nincs, de lenne egy-két észrevételem.

– Halljuk – mondta Ruth Jettison megvetően. Valljuk be: igaz, hogy Mutsch okleveles pszichológus, de a külseje nem valami megnyerő. Alacsony, kövérkés asszony, simára fésült haját középen választja ketté, az arca jóindulatú és úgyszólván semmitmondó. De mi azért tudtuk, hogy mit ér Mutsch. Önként elvállalta, méghozzá lankadatlan energiával, a blueville-i P. M.-ek gyerekeinek nevelését: hősi feladat, mert összesen tizenkét gyerek volt, öttől tizennégy éves korig.

– Egyetértek azzal – mondta Mutsch tökéletes angolsággal, de elég erős német akcentussal (amely sajnos a tanítványaira is kezdett átragadni, Dave-et is beleértve) –, hogy gazdasági és társadalmi téren a férfi mindenféle korlátokat állított a nő elé. Ennek azonban nem az az oka, hogy gyűlöli a női testet. Éppen ellenkezőleg, túlbecsüli a nő egyéb tulajdonságainak rovására. Csak körül kell néznünk, és mindenütt ezzel a túlbecsüléssel találkozunk. Mindenütt jelen van: a divatban, a reklámokban, a művészetekben, az irodalomban. Véleményem szerint a nagytiszteletű lelkésznő célzatosan választotta meg a példáit. Huligánokról beszélt, akik sértegetik, megverik és megerőszakolják a lányokat, de ezekben a fiúkban valószínűleg igen erős az elfojtott homoszexuális hajlam, amely így jut kifejezésre. A nőt csak a neurotikusok és a szadisták tartják "köpőcsészének". A férfiakra általában nem jellemző ez a magatartás. Éppen ellenkezőleg. Nem látom be, hogy lehet ezt félreismerni. Azok a nők, akik a férfiak egyetemes "vaginagyűlöletét" emlegetik, ezzel talán csak a maguk péniszgyűlöletéről akarják elterelni a figyelmet (nevetés a P. M.-ek soraiban). De akárhogyan vesszük, meg akarják győzni a nőket, hogy a férfiak gyűlölettel viseltetnek irántuk, ez pedig semmi jóra nem vezethet. Legfeljebb arra, hogy a nők is meggyűlöljék a férfiakat, ami, hadd mondjam meg őszintén, szégyen-gyalázat, éppen most, amikor a férfiak úgy hullanak, mint a legyek. Különösen elképesztőnek tartom, hogy egy keresztény nő így próbálja szítani a nemek közötti gyűlölködést. És lehet, hogy egy kicsit maradi vagyok, de bevallom, engem még az is megbotránkoztat, hogy egy lelkésznő a "picsa" szót használja a szószéken. (Mutsch ezt a szót jellegzetesen germán nyomatékkal ejtette ki.) És még valamit, nagytiszteletű lelkésznő: véleményem szerint, higgye el nekem, hogy egyáltalán nem vagyok a férjem köpőcsészéje. Biztos vagyok benne, hogy szeret, szőröstül-bőröstül, még "picsástul" is. (Nevetés a P. M.-ek között. "Drága kis szívem!", nyögi Stien nem egészen hangosan, és az égre emeli mindkét karját.)

– Csak ennyit akartam mondani – tette hozzá Mutsch elpirulva, és hirtelen leült. (Moraj az első sorokban, kitörő taps a P. M.-ek között.)

Mutsch felszólalása alatt Ruth Jettison magatartása éppen nem volt evangéliumi szelídségűnek nevezhető. A vállát megfeszítve, kezét ökölbe szorítva, olyan pillantásokat lövellt a P. M.-ek felé, amelyek a fenyegető máglyahalált juttatták volna eszünkbe, ha néhány évszázaddal korábban élünk. Amikor Mutsch leült, a misszionáriusnő néhány pillanatig csak tátogott, s a hangja, amikor végre megjött, alig talált magának utat az összeszorított fogak között.

– Ez a hozzászólás – sziszegte Ruth Jettison – végtelenül ostoba, pimasz és fölösleges volt. Akit az előbb hallottunk… nincs rá jobb szó: a kielégült rabszolgák nyájába tartozik. Tőlem ne várjon választ. Én csak szabad nőkkel állok szóba. A beszélgetésnek vége. (Tiltakozó hangok a P. M-ek között; néhányan azt kiáltják: "Feleljen! Feleljen!")

A megtorló intézkedésekre – idáig jutottunk! – csak másnapig kellett várni. Hilda Helsingforth egy éles hangú üzenetben csupán lehordta Mutschot "goromba viselkedéséért". Stiennek mint a feleség tetteiért felelős férjnek kétszáz dollárt levontak a fizetéséből, a P. M.-eknek pedig, akik udvariatlan magatartásukkal szintén Mutsch cinkosai lettek, egy hétig megtiltották, hogy vacsora után társas életet éljenek a kastélyban, mint ahogy szokták. Mrs. Barrow még azt is értésünkre adta, hogy ha visszaeső bűnösöknek bizonyulnánk, esetleg kénytelen lenne véglegesen beszüntetni ezeket a kis összejöveteleket, amelyekhez annyira ragaszkodtunk.

Mélységes elkeseredés lett úrrá mindannyiunkon. Ha a Blueville-ből való távozás nem a halált jelentette volna, abban a pillanatban szedtük volna a sátorfánkat, még a munkánkról is lemondva, amely pedig mindannyiunk számára az élet értelmét jelentette. Ha Blueville-ben ilyen nyíltan lábbal tiporják a gondolat- és szólásszabadságot, vajon még mindig az Egyesült Államokban vagyunk-e, vagy talán észre sem vettük, és egy gonosz szellem átröpített volna Latin-Amerikába, ahol a diktatúrákat mindig is szárnyai alá vette az amerikai demokrácia?

Amikor egy hét múlva újra engedélyezik a kis családi összejöveteleket, úgy döntök, hogy inkább otthon maradok. Nem mintha untatnának, de aggódom Dave miatt. Egy kis faházban lakunk: két szobából áll, amelyet a teakonyha és a fürdőszoba választ el egymástól. Éjszakánként nyitva hagyom az ajtókat, hogy halljam Dave hangját. Egy idő óta ugyanis szinte minden éjszaka felébred első álmából, és sikoltozva kiáltja a nevemet. Odafutok hozzá, s ő a karjaim között, összekuporodva, akadozó hangon elmeséli lidérces álmát, amely nagyjából mindig ugyanaz.

Dave egyedül lépked valami nagy tömegben. Egyszerre csak minden ok nélkül elszorul a szíve. A többiek, akik vele egy irányban haladnak a járdán, nagyon sápadtak. Az egyik hirtelen megtántorodik, és eszméletlenül összeroskad. Aztán a második, aztán a harmadik. Már tucatjával hullanak, szinte fürtökben. Senki se mer segíteni rajtuk, még a közelükbe sem merészkedik senki. A tömeg legfeljebb elkanyarodik, hogy bele ne botoljon a fekvő testekbe. Dave tudja, hogy őt semmi veszély sem fenyegeti, mégis szorongani kezd, fél, sírva fakad, de senki ügyet se vet rá. Odalép egy vörös hajú nőhöz. Meg akarja fogni a kezét, de a nő nem hagyja, és eltaszítja magától. Dave sír. Egyszerre csak az előtte haladók között hátulról is felismer engem, talán húsz méterre lehetek tőle. Dave roppant megkönnyebbülést érez, vidáman utánam kiált, én hátrafordulok, rámosolygok, ő elkezd futni felém, én szapora léptekkel járok előtte. De amikor már csak két méterre vagyunk egymástól, én is összeroskadok. Dave már ott is van mellettem, letérdel. Sápadt vagyok, a szemem csukva. Dave kiáltozik, segítséget hív, de körülöttünk nem állnak meg az emberek, még csak észre sem vesznek.

Mihelyt meghallom Dave kiáltozását, máris futok a másik szobába. Ágya mellett ég a kislámpa, Dave már felült, maszatos a könnyektől és a verítéktől. Átölelem, görcsösen zokog: sokáig tart, amíg sikerül megnyugtatnom.

Dave, aki Wesley Heightsben élt, sose látott olyat, mint amiről ébredése után beszámol, de ha jócskán felnagyítja is a részleteket, a kép azért igaz. Nem sokkal azelőtt, hogy Blueville-be kerültem, magam is láttam, hogyan esnek össze a férfiak az utcán, a többi járókelő pedig nemhogy kikerülte volna őket, de elfutott. Erről soha egy szót sem szóltam Dave-nek, és nem tudom elképzelni, honnan veszi a lidérces álom anyagát. És van az egészben még valami megdöbbentő. Dave nem tudja, hogy bármely pillanatban kitehetnek Blueville biztos menedékéből, hogy tehát állandóan nyomaszt a félelem, bár nem annyira a haláltól félek, mint inkább attól, hogy magára kell hagynom. És mégis, Dave álma szívbe markolóan jelzi, mennyire retteg a magánytól.

Ma este levelet írok Anitának, de közben folyton hegyezem a fülem. Megfigyeltem ugyanis, hogy a végső nagy segélykiáltást valami alig hallható kis sírás szokta megelőzni, és ha még ekkor sikerül közbelépnem, Dave álmából elmarad a legijesztőbb rész: az én halálom és az ő magányossága. Ma este legalábbis ezt mondta, amikor felköltöttem. Egy idő múlva megint elbúcsúzom tőle, és visszaülök kis asztalomhoz. Faházunknak ugyan kettős falai vannak, kitűnően szigetelve, de azért hideg van, a fűtés pedig gyengén működik Blueville-ben, éjszaka nagyon is takarékoskodnak az energiával. Pulóvert húzok, és még a vastag házikabátomat is felveszem. Épp hogy újra írni kezdek, amikor bejön Dave, ő is jól bebugyolálva.

– Zavarlak, Ralph?

– Egy csöppet sem.

Leül az ágyamra, én megfordulok, úgy nézem. Megnőtt, lefogyott, egy kissé sápadt. Keskeny, háromszögletű arcából jókora részt foglalnak el a hosszú és felkunkorodó pillájú, fekete szemek.

– Dolgozol, Ralph?

– Nem, levelet írok.

Mivel pedig Dave a tőle megszokott tapintattal nem kérdez semmit, hozzáteszem:

– Anitának.

Egy kis szünet – majd Dave azt kérdezi meg-megbicsakló hangján, amely már mutálni kezd:

– Mondd, Ralph, nem hiányoznak esténként azok a kis összejövetelek a kastélyban?

Ez már a felnőtt Dave: együttérző, a mások gondját is magára veszi.

Könnyed hangon felelem:

– Á, nem voltak valami szórakoztatók.

Dave minden átmenet nélkül kérdi, de én azért tudom, hogy miért:

– És Anita mikor jön? Nemsokára?

Értem, hogyne érteném. Ismerem a kérdés hátterét: Dave értem aggódik, nem önmagáért. Lidérces álmának az a része, amikor egy vörös hajú nő eltaszítja magától, jól mutatja, hogy Dave csalódott Anitában. Ha látogatóba jön hozzánk, a lehető legkevesebbet foglalkozik Dave-vel, távol tartja magától. Mintha félne tőle, hogy valamilyen kapcsolat alakulhat ki közöttük. Pedig a legpazarabb ajándékokat hozza Dave-nek, azazhogy csak hozta, mert a mai ínséges időkben már semmit sem kapni – de sajnos mindig nagyon szerencsétlenül választotta ki az ajándékait, vagy egészen kisgyerekeknek, vagy pedig felnőtteknek való dolgokat hozott, tehát mindenképpen megszégyenítette velük a fiút. Azonkívül Dave okos gyerek, és jól tudja, hogy ez a sok ajándék csak az igazi szeretet hiányát leplezi – Nem tudom – mondom fesztelenül –, nem telefonált, biztosan nagyon el van foglalva.

Hallgatunk. Nem tudom, sikerült-e megtévesztenem Dave-et, mert nagyon figyelmesen fürkész. Aztán pislogni kezd, ásít, nyújtózkodik.

– Lefekszem – mondja végül.

Én csak bólintok, mire Dave egészen másféle hangon, selypítve, nyafogva, gyerekesen azt kérdi:

– Beviszel, Ralph?

Bosszant, hogy így visszaesik a dedós korba, miután az előbb olyan felnőttesen viselkedett. A legszívesebben nemet mondanék. De nem merek. Nem tudom, milyen hatással lenne Dave-re, ha visszautasítanám. Lehet, hogy nem vagyok valami jó nevelő, de van egy szabály, amihez tartom magam: zsebórát nem javítok kalapáccsal.

Szót fogadok. Önkéntelen tétovázásom csak egy pillanatig tartott, de talán ez is jelezte, hogy nem helyeslem, amit teszek. A hóna alá nyúlok Dave-nek, felemelem, a mellemhez szorítom. Erre mindjárt átöleli a nyakamat, és arcát az arcomhoz nyomja. Meghatódom, mint mindig. Nehéz az életem, de ez a röpke pillanat mintha visszaadná az erőmet.

Nem akarom sötétebbre festeni a képet, mint amilyen. Igaz, Blueville-ben tulajdonképp a szorongás a főfoglalkozásom, mert jobban leköt, mint a kutatómunka, pedig az is eléggé izgat – de hát az ember mindent megszokik, még a félelmet is. Bizonyára vannak pillanatok, amikor még a halálraítélt is úgy érzi a cellájában, hogy nem kell a jövőre gondolnia. Különben egyáltalán nem tudna élni. Ami pedig a blueville-i helyzetet illeti, egyvalamit legalább el kell ismernem: nem egészen biztos, hogy halálra vagyunk ítélve. De akárhogy is vesszük, helyzetünkben talán az a legkínosabb, hogy teljesen érthetetlen.

Jespersen, Stien még én sokszor beszélünk erről, persze némi óvintézkedések foganatosítása után, mert biztosak vagyunk benne, hogy mindenütt vannak lehallgató-készülékek. Hilda Helsingforthot még sohasem láttuk, és a P. M.-ek közül még más se találkozott vele soha. Tudjuk, hogy itt van valahol a közelben, Mr. Barrow a fülünk hallatára beszélt vele a házitelefonon. De a hölgy láthatatlan, akár az Úristen. S akárcsak ő, mindenható, mindentudó, csak a jósága nem végtelen.

Állandóan kapjuk tőle az udvariatlan, dorgáló és rendreutasító levélkéket, melyeknek már a rövidsége is sértő. Miután Blueville-be kerültem, írtam neki egy levelet, amelyben arra kértem, tegye lehetővé, hogy vásároljak Dave-nek egy pónit: az árát levonhatják a fizetésemből. Naivitásomban még azt is megemlítettem, milyen fájdalmat okozott Dave-nek, hogy meg kellett válnia kedves pónijától.

Egy hét múlva a következő választ kaptam:

Dr. Martinelli!

Kérem, vegye tudomásul, hogy a P. M.-ek se levélben, se telefonon nem fordulhatnak hozzám, és kihallgatást sem kérhetnek.

Ami a levelében foglaltakat illeti, kérem, vegye tudomásul azt is, hogy a családi problémái nem tartoznak rám.

Hilda Helsingforth

Felolvastam ezt a választ Stiennek, mire ő halkan csak ennyit mondott: "Nagyon jellemző!"

Az "egyedülálló nők" (azért hívjuk őket így, mert Blueville-ben nincs élettársuk, ami persze nem jelenti azt, hogy a múltban sem volt) pontosan úgy viselkednek velünk szemben, mint az A-k. Még lesz rá alkalom, hogy elmondjam, milyen a kapcsolatunk velük is, az A-kkal is, amikor dolgozunk, vagyis a laboratóriumban. De a laboratóriumon kívül mind a nők, mind az A-k keresztülnéznek rajtunk. Ha közeledni próbálunk hozzájuk, azonnal elzárkóznak, összepréselik a szájukat, másfelé néznek, elfordulnak. Levegőnek nézik nemcsak a P. M.-eket, hanem a feleségeiket is – Mrs. Pierce kivételével. Azt éppen nem mondhatnám, hogy gettóban élünk, mert a kastélyban csak egyetlen közös büfé van, de ha az ember véletlenül a megrakott tálcájával egy olyan asztalhoz ül le, ahol már A-k vagy "egyedülálló nők" foglaltak helyet, abban a pillanatban megszakad a beszélgetés, és dermesztő lesz a csend.