III. fejezet

Amikor a yaraville-iak meglátták Chloét, különbözőképpen vélekedtek. Juana biztos nem szeretetből, hanem kíváncsiságból jött ki másnap a konyhából, hogy szemügyre vegye, mint sétál fel-alá Suzy a bébivel a nappaliban.

- Egészségesnek látszik - ismerte el ajkát bigygyesztve. - De tudja, senora, a majom az majom, csak nem olyan szép, mint az ember.

- Ki tudja, egy majom vajon nem ugyanezt gondolná-e Maríáról? - kérdezte Suzy.

Juana ezen annyira felpaprikázódott, hogy most már az egész vállalkozásunk ellen támadásba lendült.

- Mondhat bárki bármit, senora, mégis csak furcsa ötlet, ha valaki úgy nevel fel otthon egy kis majmot, akár egy hívő keresztényt.

- Hogy mondja, Juana? - kérdezte Suzy. - Mint egy keresztényt? Csak nem képzeli, hogy imádkozni is megtanítjuk? Ez kész eretnekség!

Az eretnekség szóra Juana hirtelen bűntudatot érzett, maga sem tudva, hogy miért, és meghunyászkodva visszakullogott a konyhába. Hogy is tudta volna elmagyarázni, hogy az, amit ő keresztényen értett, nem pontosan Krisztus hívét jelentette?

Pablo, noha a felesége bizonyára igen rossz szemmel nézte Chloét, egészen máshogy reagált. Levette ócska sapkáját, őszülő bozontját simogatva mosolygott, és végül azt mondta, hogy Chloé simpática és cómica.

Amikor a gyerekek hétvégén hazaérkeztek, Emma épp etetni kezdte a cumisüvegből Chloét. Elsie odarohant hozzá, és elragadtatva felkiáltott:

- Milyen édes!

És rögtön kérte, hogy ő is etethesse Chloét. Chloé szinte észre sem vette, hogy Emma odaadta Elsienek, és hogy egyikük karjából a másikéba vándorolt, csak lehunyt szemmel itta a tejet.

- Olyan az orra, mint a bokszolóké - állapította meg Jonathan.

- Hát a füle! - mondta Ariel. - Ni, micsoda füle van! Mint a karfiol!

- Mind a ketten hülyék vagytok! - fakadt ki Elsie dühösen. - Mintha csak azt kifogásolnátok egy macskánál, hogy bajusza van.

- Hát bajsza ugyan nincs - mondta Jonathan -, de már pelyhedzik az álla! Ilyen korán!

- És nincs homloka! - mondta Ariel. - A haja épp a szeme fölött kezd nőni.

Ekkor Chloé, az utolsó cseppig kiszippantva a cumisüveg tartalmát, kinyitotta a szemét. A fiúk elragadtatva bámulták. Előre felhívtam a figyelmüket, hogy a csimpánzbébik szeme nagyon szép. De nem tudtam pontosan elmagyarázni, milyen világos, gesztenyebarna, óriási, meleg, fényes ez a szem, és hogy mennyire emberi, ártatlan, megható. A fiúk érezték jól, hogy ez a szem mindenért kárpótol: a nyomott orrért, a karfiolfülekért, az előreugró állkapcsért, a szőrös állért. Csak azért hallgattak, mert nem tudták, hogyan értékelhetnék át véleményüket. Másnap este, miután Elsie-hez hasonlóan ők is etethették cumisüvegből Chloét, Ariel megtalálta a pontos kifejezést, s mint ahogy ez gyakran előfordult nála, költői nyelven.

- Chloé egy szép baba, akit valami gonosz tündér majombőrbe varrt - mondta.

Kezdetben Chloénak három anyja volt: Suzy, Emma és én, és csak hónapok múlva kezdtek a hozzánk fűződő kapcsolatai differenciálódni.

Az rögtön nyilvánvaló volt, hogy Suzyt jobban kedveli, valószínűleg, mert születése után ő vette először a karjába. Pedig Emma foglalkozott vele többet, például ő etette. Ha odaadta neki a cumisüveget, Chloé meg se mozdult, csendesen szopott. De mihelyt kiürült az üveg, rögtön Suzy felé nyújtotta a karját, ha Suzy a közelében volt. Ugyanígy tett akkor is, ha megijedt, vagy ha beteg volt. A szoptatós dajka nem feledtette el vele az anyját.

Sokáig azt hittem, semmilyen különbséget nem tesz Emma és köztem. Már járni kezdett, amikor rájöttem, hogy tévedek.

Nagyon érzékeny volt a zajokra - persze nem azokra, amelyeket saját maga produkált, mert azokat nagyon élvezte, s mennél hangosabbak voltak, annál jobban -, hanem a külvilágból származókra, különösen, ha szokatlanok voltak. Összerezzent, ha becsapódott egy ajtó. Remegett, ha túl hangosan korholták. Félt a kutyaugatástól, a ló nyerítésétől, a tehénbőgéstől. Még a madárdalt is utálta. Később pedig, amikor már megtanulta a jelet, amely a jelbeszédben a madarat jelentette, mindig úgy használta, mint valami sértést.

Egyik délután, amikor mindnyájan a yaraville-i nappaliban tartózkodtunk, s ott voltak a gyerekek és a járókájának rácsába kapaszkodva María is, egy katonai repülőgép húzott el fülsiketítő zúgással, egészen alacsonyan a háztetőnk fölött. Chloé épp négykézláb igyekezett María járókájához, összerezzent, lehuppant a fenekére, felnyüszített, aztán olyan gyorsan kezdett szaladni, mint addig soha, vinnyogva odarohant hozzám, s mindkét kezével belekapaszkodott a nadrágom szárába. Fölvettem a karomba. Kétségbeesetten átölelte a nyakamat, lábával átkulcsolta a derekam, fejét a mellembe fúrta. Ringattam, nyugtatgattam, a hátát veregettem, és mivel nem akart elereszteni, felmentem az emeletre, hogy tisztába tegyem, mert elképzelhető, hogyan hatott a beleire és a húgyhólyagjára az átélt félelem. María de los Ángeles csak sírt (Juana egyébként úgy pattant ki a konyhából, mint ördög a dobozból). De nem tudhattuk, hogy a repülő zúgása, vagy Chloé rikoltozása ríkatta meg.

Suzy bejött utánam a Chloé szobácskájába, és míg én tisztába tettem Chloét, próbáltuk megérteni, mi is történt. Megfigyeltem, hogy amikor felhangzott a zaj, Chloé közelebb volt Suzyhez, mint hozzám. Mégis hozzám menekült.

- Valószínűleg téged tekint a csoport uralkodó hímjének - vélte Suzy.

- Nem feltétlenül uralkodó hímnek tekint, lehet, hogy a legerősebb anyának tart, aki a legjobban meg tudja védeni a nagy veszélytől.

- Azt hiszed, nem tesz még különbséget férfi és nő között?

- Elég csekély különbséget állapíthat meg, hiszen hárman anyáskodunk fölötte, és egyikőtök sem fél tőlem. Az afrikai erdőkben a csimpánzanyák félnek a hímektől, és belenevelik ezt a félelmet a kölykökbe is. Ha valamelyik hím túl közel megy a gyermekéhez, az anya rikoltozva felkapja a kölyköt, és arrább hurcolja. Így tanítja meg a kicsinyének, hogy a hímek nagy veszélyt jelentenek a számára. Minálunk semmi ilyesmi nincs. Chloé csak azt veheti észre, hogy más az alakom, a magasságom és a hangom, mint a tied, s ezt ő erőnek érzi nálam, de tökéletesen jóindulatú és védelmező erőnek.

- Igen - mondja Suzy -, azt hiszem, igazad van, leszámítva egy apróságot. Ha egy kicsit megijed, talán bármelyik anyához odamenekül, de ha nagyon megrémül, mint ma is, föltétlenül hozzád megy.

- Valamit még mindig nem értek. Chloé sokkal ijedősebb, mint María de los Ángeles. A legcsekélyebb szokatlan zaj megrémíti. Honnan ered ez a félelme? Soha nem ismerte sem az anyját, sem egyetlen csimpánzt, sem a kelet-afrikai erdőket, s még kevésbé a számtalan veszélyt, ami egy ilyen kölyökre ott leselkedik.

- Nos, milyen következtetést vontál le ebből? - kérdezte Suzy.

- Azt, hogy a félelem a genetikai örökségének egy része. Hasznos félelem, mert a természetben ez a túlélés feltétele.

A csimpánzok híresek arról, hogy félnek a víztől, ezért veszik körül mesterséges patakkal Hollandiában az arnhemi Burgers-állatkertben azt a területet, ahol sok-sok csimpánz él természetes körülmények közt. A patak nem túl széles, a csimpánzok mégsem kelnek át rajta soha.

Ez a víziszony hasonló kérdéseket vet fel, mint a macskák esetében. Azért nem tudnak úszni, mert félnek a víztől, vagy azért félnek a víztől, mert nem tudnak úszni? Kellog szerint a csimpánz képtelen lenne megtanulni úszni. Úgy véli, hogy azért nem lehet jó úszó, mert a testi felépítése „nem teszi lehetővé számára, hogy fönnmaradjon a víz felszínén”. Szerintem ugyanezt a kutyákról is állíthatnánk. Ha nem csapkodnának a lábukkal, elsüllyednének. Sőt az emberről is, nekünk sem olyan könnyű fennmaradnunk a vízen...

Nálunk, Yaraville-ban semmi baj nem volt a fürdetéssel: az első hónapokban egy kis fürdőkádban, később egy nagyban fürdettük Chloét. Egy szappanos vízzel enyhén benedvesített kefével lekeféltük a hátán a szőrét, a mellét pedig egy nagy szivaccsal mostuk le. Szemmel láthatólag mindkettőt nagyon élvezte, s ha szivaccsal mostuk, nevetett, mint egy bolond, valószínűleg, mert a szivacs csiklandozta. A tusolás ugyanilyen hatást váltott ki belőle.

Ahogy növekedett, nem az volt a nehéz, hogy beletegyük a nagy fürdőkádba, hanem az, hogy kivegyük belőle. Mert nemcsak a kefét meg a szivacsot élvezte, hanem mindennel játszott a kádban, a szappanhabbal, a szappannal, nagyon tetszett neki, hogy kiugrik a kezéből, ha megszorítja. A tenyerével paskolta a vizet, hogy lefröcskölje az anyákat, akik mosdatták. Ez nem tréfa volt, valami önzetlen vágy hajtotta, hogy viszonozza kedvességünket. Egyik nap, amikor a hátát súroltam, megkaparintotta a szivacsot, és szorgalmasan dörzsölgetni kezdte vele az ingemet. Ettől kezdve félmeztelenül mosdattam, ám a meztelenség bizonyos kellemetlenséggel járt; ugyanis erősen belekapaszkodott két kézzel a mellem szőrzetébe, ugyanúgy, mint ahogy az anyja bundájába kapaszkodott volna Afrikában, és dühös lett, ha rácsaptam az ujjára, hogy eressze el. Nem értette, miért büntetik egy ilyen szeretetteljes cselekedetért.

Amikor másfél éves lett, egy meleg júliusi délelőttön elhatároztuk, hogy megfürdetjük a fürdőmedencében. Minden lehetséges óvintézkedést megtettünk, nehogy traumát okozzon a kísérlet. A karjára kis úszógumikat erősítettünk, és nem merítettük bele rögtön a vízbe. Lementem a kis medence lépcsőfokain, a karomba szorítottam úgy, hogy ne érje a víz. Inkább kíváncsinak látszott, mint rémültnek, a körülöttünk röpködő pillangókra figyelt. Suzy, Emma és Elsie odajöttek hozzám, és előzetes megállapodásunk szerint, megfogták egymás kezét Chloé alatt. Ebbe a bölcsőbe tettem őt bele karomat összefonva a többi anyáéval. Ekkor, mintha csak játszanánk, néhány centiméterre belemerítettük a vízbe, és nevetve rögtön újra kiemeltük. Chloé maga is meglepve nevetett, mintha csiklandozná a víz. Többször megismételtük a műveletet, és csak fokozatosan engedtük el egymás karját. Amikor a lába eltűnt a vízfelszín alatt, félénken kissé megrándult, de a gumi fenntartotta a vízen, a kezünk pedig minden oldalról hozzáért, anélkül azonban, hogy tartottuk volna; megnyugodott, erőteljesen taposni kezdte a vizet, s nagyon mulatságosnak találta. Mindenesetre az első fürdőzés alatt nem engedtük el teljesen.

Aznap este, amikor ez az emlékezetes esemény történt, Donald Hunt meglátogatott bennünket. Először alaposan megvizsgálta Chloét, ami sokáig tartott, mert mikor a sztetoszkópját rátette a mellkasára, Chloé, csiklandozásnak vélve, nevetni és fickándozni kezdett.

A vizsgálat után meghívtam Donaldot egy italra. Kiültünk a teraszra. A nappalok még hosszúak voltak, s bár a nap már elbújt Yaraville mögött, a naplementét közvetve még mindig élvezhettük a szemközti dombokon és a felhőkön. Donald sóhajtva zuhant bele egy nádfotelbe, amely recsegett a súlya alatt, kijelentette, hogy fáradt, mert bejárta az egész határt, elfogadott „kétujjnyi” whiskyt, engedélyt kért Suzytől, hogy rágyújthasson, és a hideg pohárral a baljában s az égő pipával a jobb markában újra felsóhajtott, de most már egészen másképp, mint először, és kinyújtóztatta vaskos lábát.

Ekkor elmeséltem neki Chloé első fürdőzését, ő pedig a történettől - no meg a kényelmes foteltől, az alkoholtól és a pipától - egy csapásra visszanyerte az életkedvét.

- Hát Ed - mondta lelkesen -, nagyon érdekes ez a kísérlet, mert újítás. Mindig is az volt a véleményem, hogy a főemlősök és az ember fejlődése nem a tömegek spontaneitásának köszönhető, ahogy a marxisták képzelik, hanem annak, hogy mindig van egy különlegesen leleményes individuum, kezdetben csak néhányan utánozzák, később pedig mindenki. Hallottál a Csuzima-szigeti makákókról?

A fejemmel nemet intettem, ő pedig rögtön tovább folytatta: szemmel láthatólag valami érdekes történetről volt szó, ő pedig égett a vágytól, hogy elmesélje.

- Csuzima egy kis sziget Japán mellett. Körülbelül hatvan makákó él a sziget hegyes vidékein, elég mostoha körülmények közt. Japán kutatók vizsgálták erős távcsövön át a viselkedésüket. Bizonyára úgy vélték, hogy a kis majmoknak nincs elég táplálékuk, ezért rendszeresen édes batátát tettek ki nekik a parti homokra. Mikor a kutatók eltávoztak a partról, a makákók lejöttek a hegyekből, s az élelem kedvéért - életükben először - kimerészkedtek a partra, közel a tengerhez.

- Felkapták a batátákat, és mielőtt megették, a tenyerük közt dörzsölgették le róluk a homokot. Egy két év körüli nőstény azonban valami újat eszelt ki.

- Odament egy patakhoz, belemártotta a batátáját a vízbe, és lemosta. A japán kutatók távcsövön figyelték a zseniális makákót, s elnevezték Imónak.

- Nagyon örülök, hogy léteznek zseniális nőstények is - mondta Suzy. - Azt hittem, hogy a zseni szó hímnemű. Folytassa, Donald! Utánozta valaki a zseniális Imót?

- Az első évben csak négy makákó. De öt év múlva már a legtöbb fiatal, az öregek viszont továbbra is szárazon dörzsölték le az eledelt.

- Itt tehetnénk valami szarkasztikus megjegyzést az öregekre - mondtam.

- Én nem tennék - válaszolta Hunt. - Magam is veszedelmesen közeledem az ötvenes éveimhez. És annál kevésbé tenném, mivel idővel az egész makákó népesség - fiatal, idős egyaránt - elfogadta Imó módszerét. Az első nyomán így második találmány is született: ahelyett, hogy a patakban mosták volna az édes batátát, végül ott mosták le helyben, a tengerben. A félelmes tengerben, amelybe addig soha nem merték beledugni a mancsukat.

- Túljutottak a fejlődés utolsó szakaszán is? - kérdezte Suzy.

- Kitalálta, Suzy, zseniális! Igen! Túljutottak! És figyeljétek csak meg, hogy! A makákómamák a csimpánzanyákhoz hasonlóan cipelik a kölykeiket, a kölykök az anya hasa szőrébe kapaszkodnak. Amikor az anyák lehajoltak, hogy megmossák a batátájukat, a bébik vizesek lettek. Megszokták a tengert. Hat hónap múlva még a vízbe is belemerültek, hogy kihalásszák az anyjuk által lehullajtott batátadarabkákat. A makákók lassan elhagyták erdei és hegyvidéki lakóhelyüket, hogy homokban játszó és fürdő vízparti állatokká váljanak.

- Hát ez csodálatos - mondta Suzy. - Milyen jó lenne, ha ugyanilyen pontosan megtudhatnánk, hogyan lettek az eredetileg földön élő delfinek tengeri emlősökké!

- Mivel a kívánságainkról beszélünk, én is elmondom az enyémet - mondtam -, bár az enyém sajnos, tökéletesen megvalósíthatatlan. Én azt szeretném megtudni, hogy a zseniális majomember melyik pillanatban cserélte fel a jelbeszédet az artikulált beszéddel.

Juana sokáig vitatkozott velünk, s tiltakozott, hogy María de los Ángelest olyankor is a járókába tegyük, ha Chloé a nappali szobában van. Félt, hogy „az én kis majmom” bántani találja az unokahúgát. Mivel a „monkey” szót használta, Elsie felháborodott, hogy így sértegetik a bébijét, és kertelés nélkül közölte Juanával, hogy egy csimpánz nem „monkey”, hanem „ape”. Ekkor Juana sértődött meg Elsie rátarti modorban és hangon tett megjegyzése miatt, és nyíltan megmondta, hogy neki „egyre megy”, „monkey” vagy „ape”, és ha ez a kis állat megkarmolja vagy megharapja az unokahúgát, ő egy percig sem marad tovább ebben a... házban! Azt nem mondta, hogy bolondokházában, de a jelzőt tökéletesen kifejezte a hanghordozása.

Összenéztünk Suzyvel, s úgy döntöttem, tennem kell valamit. Először Elsie-t kértem meg, legyen szíves, menjen vissza a szobájába. Elsie sértődötten rögtön elvonult. Ekkor Juanához fordultam, s higgadtan így szóltam:

- Először is, Juana, Chloé nem is tudja megkarmolni Maríát, mivelhogy nincs karma. Rosszul látta, Juana. Körme van, mint magának vagy nekem, azt pedig nagyon rövidre levágjuk.

- De van foga - makacskodott Juana.

- Az igaz. De Maríának is van. Attól kezdve, hogy kinő a foguk, körülbelül három-négy éves korig harapnak a gyerekek. Ezt bármelyik nevelő megmondja magának. María tud harapni, Chloé szintén. Vigyázzunk, hogy ez ne történjék meg, és mindkettőt megbüntetjük, ha ezt teszi.

- De a senora és ön nincsenek mindig a házban - mondta Juana.

- Ezért van itt Emma. Kifejezetten azért szerződtettük, hogy gondját viselje Chloénak. És mivel maga nem tud egyszerre két nyerget megülni, úgy értem, egyszerre nem lehet a konyhában és a nappaliban, Emma Maríával is foglalkozik majd. Elkerülhetetlen, hogy a két baba együtt legyen.

- Mr. Dale - mondta Juana ünnepélyes komolysággal -, nagyon hálás vagyok Emmának, hogy gondot visel Maríára, és önöknek, amiért felfogadták Emmát. De szerintem jobb lenne, ha María a járókájában maradna.

- Az a járóka, kedves Juana, egyáltalán nem jelent biztos védelmet - mondta Suzy. - Chloé hamarosan könnyedén belemászik.

- Istenem, hát akkor mit csináljak? - kérdezte Juana, s könnyek szöktek a szemébe.

- Ne izgassa magát annyira, Juanita - válaszolt Suzy, és fölállt.

Odament Juanához, és a vállára tette a kezét.

- Jól tudom, hogy nevetséges vagyok - mondta Juana, s a köténye zsebéből elővett zsebkendővel szárítgatta a szemét -, de nem tudom megállni, hogy indulatba ne jöjjek, ha erről van szó. Elvégre az önök kis majma mégiscsak egy vadállat.

- Juana - mondtam -, ha ahelyett, hogy a mi „kis majmunk”-nak nevezné, venné a fáradságot, és szíveskedne Chloénak nevezni, s megfigyelné egy kicsit jobban, akkor nem félne úgy, hogy árt Maríának. Ez egy bébi, Juana, értse meg már végre!

Juana csak félig értette meg. A beszélgetés lecsillapította a rosszkedvét, de nem oszlatta el teljesen az aggodalmát. Emma később elmesélte nekem, hogy amikor csak ő volt a nappaliban a két babával, Juana gyakran benézett azzal az ürüggyel, hogy rendet csináljon, de voltaképpen azért jött, hogy María de los Ángeles biztonságára vigyázzon.

- Ez azt bizonyítja - mondta Emma -, hogy sem bennem, sem a gondviselésben nem bízik, ha az unokahúga biztonságáról van szó. - Ezt egyáltalán nem viccesen állapította meg. Igaz, nehéz tréfálni, ha az ember jelekkel fejezi ki magát.[1] Vagy ha tréfálunk, legalább egy mosolynak kellene tükröződnie a szemünkben. Emma fekete szeme gyönyörű szép volt, áradt belőle a felebaráti szeretet, de azt nem lehetett mondani, hogy bármiféle irónia vagy kajánság tükröződött volna benne.

Chloé egyéves korában a fizikai fejlődésben valóban elérte a néhány hónappal idősebb María de los Ángelest. Megjegyzem, amikor egy csecsemő mászni kezd, úgy kúszik, mint a gyalogos katona, Chloé viszont négykézláb állt, kinyújtott karral, a csuklója külső felére támaszkodva. Vagyis meglehetősen erős volt a karja. Egyébként ha összeroskadt - s ez az első próbálkozásai során gyakran megesett -, sose a karja csuklott össze, hanem a lába. Maríának viszont se a keze, se a lába nem bírta.

Juanát nyugtatgattam ugyan, jómagam azonban nem voltam teljesen nyugodt, mert Chloé egyéves korára már annyira lehagyta Maríát erőben és ügyességben, hogy attól féltem, akaratlanul is kárt tehet benne. Ez a félelmem azonban alaptalannak bizonyult.

Először Chloé tanult meg járni. Mihelyt olyan idős lett, hogy kitehettük a nappaliban a szőnyegre, figyelme a járókában álló vagy ülő Maríára összpontosult, s először hozzá akart menni. Ez csak sok eredménytelen kísérlet után sikerült. Ki hitte volna, hogy azt a két vagy három métert olyan nehéz megtenni?

Amikor végre sikerült elérnie a járókát, élénk érdeklődéssel figyelte Maríát, és lassan kinyújtva a kezét, a rácson keresztül megsimogatta. María állt, két dundi kezével a járóka rácsaiba kapaszkodott, semmiféle félelmet nem árult el, és csak azért nem simogatta meg Chloét, mert a kezével ingatag egyensúlyát kellett biztosítania.

A két gyerek nem vette le egymásról a szemét. Egyikük sem látta még a saját képmását a tükörben, ezért nem tudták, mennyire különböznek egymástól. Bizonyára azt képzelték, hogy hasonlítanak egymásra, hiszen ők voltak a legkisebbek a családban. Chloé nyilván úgy gondolta, hogy neki is, mint Maríának, fekete, mandulavágású, szelíd és érzelmes szeme van. María pedig talán azt, hogy ő is, mint Chloé, nagy, kerek, világosbarna, naiv és lelkes szemmel néz a világba. Chloé szeme részben azért látszott naivnak, mert kerek volt. Azonban, jobban megfigyelve, már az első évben felcsillant egy kis huncut fény a tekintetében.

Még sokáig bámulták volna így egymást, ha María egyik keze el nem fárad, és nem engedi el a rácsot. A kislány lehuppant a fenekére, Chloé felnevetett. Nevetése olyan más volt, mint az emberé - zihálás crescendóban -, hogy María nyugtalankodni kezdett, és a tekintetével bennünket keresett. Mindnyájan ott ültünk vagy térdeltünk a járóka körül, és a nagy találkozást figyeltük. María mosolygó arcunkat megpillantva megnyugodott. Egyébként nyugodt, jóhiszemű és kissé passzív természetű lévén, nem esett a kis csimpánzhoz hasonlóan hirtelen rémületbe. Elkezdett ő is nevetni, és - különös dolog megpróbálta utánozni Chloé zihálását. Szerencsére Juana nem volt tanúja a jelenetnek, hisz előzőleg azért rótt meg bennünket, hogy úgy neveljük a mi kis majmunkat, akár egy hívő keresztényt, most viszont azzal vádolna, hogy majmot csinálunk a kis unokahúgából.

Látva, hogy María osztja a vidámságát, Chloé még vidámabb lett. Elveszítette az egyensúlyát, és lehuppant a hátsó részére. Teljes hosszában elvágódott, majd összegömbölyödött, ezúttal akarattal, mivel imádott minden ingadozó és himbálózó mozgást. María torkaszakadtából nevetett, Chloé pedig felbátorodva a publikum előtt aratott sikerén, tovább forgott maga körül.

A következő héten Chloé bemászott a járókába. Abban a pillanatban csak Emma volt a nappaliban a két fiúval, akik kedvenc helyzetükben sakkoztak, tudniillik a szőnyegen. Ez sok helyet foglalt el, mert végighasaltak a földön, a sakktáblát pedig maguk közé tették. Így két lépés között az állukat a tenyerükbe támasztva, lehunyt szemmel olyan kényelmesen gondolkodhattak, hogy egyszer egyikük a végén elaludt.

Egyáltalán nem zavartatták magukat, ha keresztülléptünk rajtuk, amikor átmentünk a nappalin. Soha nem értettem, miért inkább itt sakkoznak, mint a nyugodt játékszobában. Talán télen szoktak ide, mert itt égett a tűz a kandallóban.

Ariel jött be a dolgozószobámba, hogy figyelmeztessen, milyen új fordulatot vesznek a dolgok. Emma azért üzent Ariellel, mert ő könnyebben megértette a beszédjeleket, mint Jonathan. Ariel nagy erőfeszítéseket tett, hogy iskolatársai angol nyelvi színvonalára emelkedjen, s ugyanolyan lelkesedéssel vetette bele magát a beszédjelek tanulásába is, bizonyára ezért haladt jobban, mint Jonathan.

Rögtön a nappali felé indultam, hogy tanúja legyek az eseménynek. A lehető leghalkabban mentem be. De Chloé, mihelyt meglátott, rögtön pontosan megértette, miért vagyok ott. Elmosolyodott, kimászott a járókából, tetszelegve odajött hozzám, vihogva átölelt, és a karomból nyomban kibontakozva visszament a járókához, újból bemászott, megint felém fordult, mintha ezt mondaná: „Látod, milyen könnyű, ha valaki egy kicsit ügyes?”

Csakugyan egyszerű volt a technikája. Egyik lábát áttéve a rácson, teljes testhosszában ráfeküdt, két kézzel megragadta, és súlyával átlendülve a másik lábára, leereszkedett a túlsó oldalon. De az igaz, hogy ügyesség, bátorság kellett hozzá, ami Maríából akkor még hiányzott.

María, amikor Chloé újra bemászott a járókájába, láthatólag azon gondolkozott, hogy vajon látogatójának van-e joga elfoglalni az ő területét. Háttal a járókának támaszkodva állt, fél kézzel a rácsba kapaszkodva, hogy tartsa magát. Tanácstalan volt, mint aki azt mérlegeli, hogy most megtámadták vagy nem támadták meg. Nem sírt még, de már legörbült a szája, ami a sírás előjele volt. Ezt látva keresztülléptem az utamba eső Jonathanon, odamentem, letérdeltem María mögött a járóka túloldalán, s tenyeremmel megtámogattam a hátát. Meg akartam nyugtatni, és ugyanakkor jól megfigyelni Chloé arcát. A közelségem valóban biztonságot adott Maríának, de Chloét is felbátorította, aki María tartózkodó magatartása miatt már kezdte sajnálni a merészségét.

Chloé arca festő ecsetjére kívánkozott. Szemmel láthatólag égett a vágytól, hogy kapcsolatba kerüljön Maríával, mint ahogy ezt annyiszor tette María beleegyezésével, amikor a járóka rácsa még elválasztotta őket. Egyszersmind azonban zavarban is volt. Nem tudta, hogyan fogadja majd María a közeledését.

Ekkor olyan diplomáciai képességekről tett tanúbizonyságot, hogy egészen elképedtem. Nem nézett többé Maríára, hanem végighasalt a járóka alá terített linóleumon, s úgy tett, mintha nagyon érdekelné a linóleum mintája. Aztán újra a hátára feküdt, ásítozott, mosolygott, majd forogni kezdett maga körül. Ha Chloé a járókán kívül forgott, az mindig szórakoztatta Maríát. Mégsem csupán a szórakoztatás volt Chloé célja. Lassan egyre közelebb keringett Maríához, majdnem egészen a lábáig. Még akkor is közömbösséget színlelt, elfordította az arcát, felemelte a karját, fokozatosan kinyújtotta, s mivel nem tapasztalt ellenállást, megérintette Maríát. María felkacagott, de Chloé nem ment tovább. Ismét pörögni kezdett maga körül, végig a járóka egész hosszában, talán azért, hogy ne nyugtalanítsa Maríát a túl gyors közeledéssel. De talán azért is, hogy jelezze, María felségterülete immár az övé is. Kétszer, háromszor is megtette a rövid utat, s csak azután állt fel; fél kézzel belekapaszkodott a járóka egyik rácsába, a másik karját María dereka köré fonta. Csókokkal borította el az arcát, María pedig engedte neki.

Elsie tanította meg Chloét arra, hogy a szeretetét így is kimutathatja. És el kell ismerni, egy csimpánz sokkal látványosabban csókol, mint az ember. A csimpánz ajka - amely alkalmas a fogásra - fogás közben erősen előrecsucsorodik, például amikor egy ágacskát felvesz a földről. És míg egy anya ajka, amikor arcon csókolja a gyereket, egy kicsit bemélyed a gyerek arcába, következésképp nem látható, Chloé ajka mértéktelenül kicsucsorodott, mintha valami nagyon kicsi tárgyat akart volna felvenni a bőr felszínéről, és úgy tűnt, mintha messziről csókolna, s közben úgyszólván ízlelné a csókot egy szalmaszál segítségével.

E pillanatban lépett be Juana az ebédlőbe; volt benne annyi jó ízlés, hogy ne kiáltson fel, és hozzánk hasonlóan maradjon néma és mozdulatlan. Ám az is lehet, hogy csak a földbe gyökerezett a lába az elképedéstől, amikor unokahúgát és a „mi kis majmunkat” megpillantotta a járókában összeölelkezve, mint két testvért.

Akkoriban azon töprengtem, mit tenne Chloé, ha rájönne, hogy semmilyen hasonlóság nincs közte és a fogadott családja között, mivel, hogy Arielt idézzem: „egy rossz tündér a születésekor majombőrbe varrta”. De legalábbis akkoriban Chloé boldog baba volt. Odaadó anyák egymással versengve etették, fürdették, kefélgették, vágták a körmét, öltöztették, gyerekkocsiban tologatták, autóztatták. Állandó biztonságban volt, és ragaszkodás vette körül. Egy orvos állt a rendelkezésére, majdnem minden este meglátogatta, alaposan megvizsgálva a légcsövét és a tüdejét, a szemét, fülét, nyelvét, hasát, székletét és vizeletét. Ráadásul még játékokat is hozott! Végül volt egy majdnem vele egyidős, szelíd, alkalmazkodó kis barátnője, akivel nagyon jól megértették egymást.

Juanával, Pablóval és különösen a fiúkkal már hűvösebb volt a kapcsolata. Pablóval, mert keveset látta, Juanával, mert érezte a viselkedéséből, hogy nem szereti, a fiúkkal pedig, mert lármásak voltak.

Jonathan és Ariel - kivéve, mikor sakkoztak -, koruknak és nemüknek megfelelően mindenben féktelenek voltak. Nem beléptek a szobába, hanem berontottak. Csapkodták az ajtót. Nem leültek egy díványra: rávetették magukat. Torkukszakadtából énekeltek. Rikoltoztak. Nem lementek a lépcsőn, hanem lerohantak. Szertelenek voltak és kiszámíthatatlanok.

Chloé eleinte nagyon félt az örökös hangoskodástól. A szőre felborzolódott a feje búbján, panaszosan nyögdécselt. Futott, hogy a hozzá legközelebb álló anyja mellére simuljon, s csak nagy üggyel-bajjal egyezett-bele, hogy valamelyik szörny megfogja és vigye, egyik anyjának ilyenkor mindig jelen kellett lennie és a kezét fogni, vagy egy pillantással tartani vele a kapcsolatot. Chloé lassan mégis megértette, hogy a fiúk ordítása nem a harapást előzi meg, és hogy alapjában véve derék állatok, nem kell rettegnie tőlük. Ekkortól kezdve túlzott félénksége átcsapott túlságos merészségbe, és elkezdett ellenük - minden esetben - zajosan tüntetni.

Hároméves korában adta először teljes egészében tanújelét, micsoda eszköztára van, ha „felebarátja” bosszantásáról van szó. Épp a nappaliban volt Emmával, aki vadállatok képeit mutogatta neki. Az ilyen képek általában nagyon érdekelték, és mindig szenvedélyes kommentárokat fűzött az emlősök képéhez, amelyek szeretetet vagy utálatot váltottak ki belőle. Aznap délután azonban a kandalló előtt heverésző fiúk sakkjátszmája elvonta a figyelmét. Igaz, hogy a sakktábla, amelyről időnként diadalordítással vagy bosszús felkiáltással levettek egy-egy különös formájú sakkfigurát, egészen elbűvölte. Kis idő múlva otthagyta Emma képeit, odament a fiúkhoz, akik Chloét ismerve, és előre sejtve a legrosszabbat, hangosan kiáltozva és hadonászva próbálták elzavarni. Chloé visszahúzódott Emma mellé, s hátat fordítva nekik, a jobb keze mutatóujját álmodozó tekintettel az orrára tette. A saját kárunkon már megtanultuk, hogy az efféle töprengés nem jelez semmi jót, de Emma talán fáradt és szórakozott volt, s nem figyelt fel rá. Valóban, semmi nem lehet fárasztóbb, mint Chloénak képeket mutogatni. Ha nem figyelünk, folyton kitépi a kezünkből az újságot és darabokra szaggatja, ha olyan állat van rajta (például krokodil), amelyik nem tetszik neki.

Szóval teljes nyugalom volt. Emma gyanútlanul élvezte a pillanatnyi szünetet. Chloé töprengett. A két fiú sakkozott, közben pedig félhangon, minden harag nélkül ilyesfajta mondatokat váltottak: „Tele van a tököm a királynőddel.” „Azért van ott!” „Lecsaplak, mint egy taxiórát, buzikám”, amikor Chloé hirtelen felszökkent a komódra, onnan a sakktáblára, felborítva a bábukat, megkaparintotta a királyt, beledugta hatalmas szájába, majd felmenekült a nagy normandiai szekrény tetejére, amelyet Párizsból hoztam, s mutogatott a fiúknak, örömében toporzékolva és vihogva.

A fiúk dühös kiáltozására odarohantam, bezárattam az ajtókat, s a szokásos fenyegető felszólítások után egy seprűvel felfegyverkezve többször is rásóztam Chloé hátsó felére. Erre lemászott a komódra, majd onnan a földre, sírva és nyöszörögve visszaadta a játékosoknak az összenyálazott királyt, meghunyászkodva, remegő kézzel nyújtotta a karját, békecsókot kért tőlem, aztán a két fiútól is, akik nem szívesen, de adtak neki.

Chloé ezután is folytatta csínytevéseit, a fiúk pedig összefogtak ellene, védekeztek, s néha sikerrel járó ellentámadásba mentek át. Végül már a Chloé és a köztük zajló csatározásokból valamiféle kölcsönös, mondhatni testvéries ragaszkodás született. Amikor Jonathan egyszer az asztalnál megjegyezte, hogy Chloé „a maga módján ugyanolyan görény, mint Elsie”, megértettem, mennyire a szívébe zárta.

Chloé ugyan mindenkit szeretett és őt is mindenki szerette, mégis átélt egy nagy-nagy érzelmi csalódást. Ennek Random volt a tárgya. Perzsa apjától örökölt sűrű bundájával, s sziámi anyjától örökölt vörösessárga és sötét gesztenyebarna színeivel, nem is számítva csodás kék szemét, könnyen elbűvölte a bébit, aki még maga is babázott. Ám Random, fiatal kandúr létére, már nagyon vigyázott a nyugalmára. Egyébként is volt gazdája, Jonathan, és nem volt szüksége egy másodikra is. Utálta, ha megzavarták, amikor a radiátor tetején szunyókált. Elég volt elkiáltani magunkat, már hegyezte a fülét. Ha Jonathan hifitornya néhány decibellel hangosabban szólalt meg, kimenekült a teraszra. Onnan a dolgozószobám ablakpárkányára, bekéredzkedett, és ezredszer is beleszimatolva a szoba minden zugába, a fotelom bőrülésére telepedett. Ott elszunyókált, vagy inkább csak úgy látszott, mintha szunyókálna, mert felemelve fejem a munkából, gyakran meglepődtem, hogy mereven rám szegezi kifürkészhetetlen kék szemét. Ha rajtakaptam, rögtön lehunyta a szemét. Néha felugrott a fotelből, és a díványomon besurrant a mexikói takaró alá, amely teljesen elfedte. És ott, a langyos és vöröslő félhomályban - ahol gyanítom, hogy szinte az anyaméh biztonságára lelt rá -, dorombolni kezdett.

Ha Chloé mindezt tudta volna, nem közeledik olyan ügyetlenül ehhez a személyiséghez. De annyiszor látta, hogy Jonathan fesztelenül megfogja Randomot, erősen a melléhez szorítja, meggyömöszöli a hasát, s hahotázik, mikor a macska félig harapva, félig karmolva válaszol a támadásaira, hogy is sejthette volna, hogy Randommal csupán egyetlen gazda bizalmaskodhat így. Szegény Chloé! Micsoda baklövés volt, hogy ugyanazt akarta cselekedni, mint Jonathan! Pedig hát mindig dicséretet és jutalmat kapott, ha utánozta az embereket! Hiszen az egész nevelési szisztémánk fajának erre a közismert tehetségére alapult, mely nála olyan kiemelkedő volt.

Ennek ellenére szemünk láttára hiúsult meg Chloé dédelgetett vágya, hogy Randommal babázzon. Mihelyt a radiátor fedőlapján szundító „baba” megérezte, hogy Chloé erős keze hirtelen megfogja, szorosan magához szorítja, s a hasát irtózatosan megnyomja, fújni kezdett, s úgy beleharapott támadója hüvelykujjába, hogy kiserkedt a vére, kétszer villámgyorsan belekarmolt az arcába, kihasználva a zavarát, kiszabadult a szorításából, két ugrással a teraszon termett, és eltűnt. Chloé üvöltött, sírt, nyöszörgött, mindnyájan őt ápoltuk, és még órák múlva is felzokogott, ha bekötözött hüvelykujjára nézett.

A támadó fél eltűnt. Jonathan két kilométeres körzetben végigjárta a környéket, hangosan kiáltozva: „Random! Random!” Biztos vagyok benne, hogy a kandúr hallotta, de rá se hederítve meglapult a bozótban.

Három nappal később visszajött, megkapargatta az ablakom üvegét. Beengedtem. Lesoványodott, de méltóságteljesen és ártatlan kék tekintettel nézett rám. Kisvártatva odanyújtottam neki az egyik ujjam hegyét. Megnyalogatta érdes nyelvével. Nyilván nem sok sót ehetett a szökés alatt. Megsimogattam a két füle közt. Udvariasan eldorombolta magát. Aztán az ablakpárkányról beugrott a dolgozószobámba, odament a díványomhoz, és becsúszott a mexikói takaró alá. Szóval szerinte semmi sem történt.

Rögtön megértettem, milyen bölcsen járt el. Kiadtam a jelszót a családnak. Random visszatérését nem ünnepeljük, de nem is neheztelünk miatta. Mindnyájan úgy tettünk, mintha már nem emlékeznénk a távozását előidéző kínos esetre. Mindnyájan, kivéve Chloét, aki nem felejtette el, és nem is bocsátotta meg, hogy félreértették jó szándékát. Amíg csak Random élt, valahányszor meglátta, szitkozódni kezdett:

- Piszok macska - mondta emelt fővel, egy pillantásra sem méltatva Randomot.

Némán átkozódott, hiszen jelekkel fejezte ki magát. A „piszok” szót úgy mutatjuk jelbeszéddel, hogy megveregetjük az állunk alját a kezünk fejével. A „macskát” pedig úgy, mintha megsimogatnánk a bajuszunkat.

Roderickkel több szerencséje volt, pedig eleinte sokkal jobban tartott tőle, mert jól megtermett kutya volt, s ha ásított, kimutatta félelmetes fogait. Chloé négyéves múlt, amikor megpróbált barátkozni vele. Egy kora tavaszi hűvös estén, vacsora előtt történt a dolog, amikor a napok már hosszúak voltak, s a teraszon virágba borultak a forsythiák. Azt hiszem, Elsie-t leszámítva, aki aznap este Evelynnel vacsorázott Huntéknál, mindnyájan jelen voltunk. Chloé nagyot kergetőzött és bújócskázott Maríával meg Emmával, aztán leült és ott fújta ki magát a tűz előtt heverő s a lángokat elragadtatva bámuló Roderick mellett.

Chloé sokáig figyelte Rodericket, mielőtt közeledni kezdett hozzá, bizonyára hosszasan fontolgatta, milyen taktikát válasszon. Ám mivel tapasztalatból már óvatos lett, lassabban közeledett. Érthető okokból soha nem figyelhette meg, hogyan viselkednek fiatal csimpánzok, ha valamely vezérhím társaságát keresik, mégis pontosan ugyanúgy járt el. Meghunyászkodva hátrált Roderick felé, de a felső testét kissé elfordította, hogy ugyanakkor könyörögve nyújthassa felé a kezét, és lopva figyelje, vajon a kutya elfogadja vagy elhárítja a közeledését - készen állt arra, hogy ha Roderick fölborzolja a szőrét vagy morogni kezd, kereket oldjon.

A kutya persze látott mindent, és ugyancsak elcsodálkozott. Sem a kutyákkal, sem az emberekkel kapcsolatos tapasztalatai alapján nem érthette Chloé magatartását és az effajta közeledést. De mivel Chloé szagát jól ismerte - ez a szag a házhoz tartozott -, nyugodt maradt. Különben sok-sok ősétől már megtanulta, hogy ne csak a gazdájával (ez esetben Elsie-vel), hanem a gazda családjának minden tagjával szelídnek és türelmesnek kell lennie. Amikor látta, hogy közeledik hozzá Chloé kissé remegő keze, felemelte a fejét, kinyújtotta a nyakát, és udvariasan megszimatolta a kezet.

Chloé leült, rövid lábait keresztbe tette, hosszú kezével átkulcsolta a térdét. Gondolkozott. Ha megszidtuk valamiért (ez mindig megpróbáltatás volt számára, ilyenkor rettegett, hogy elveszíti a szeretetünket), gyakran ült le így, alázatosan, kezét felénk nyújtva. Mihelyt megfogtuk, sírva a nyakunkba vetette magát, csókot várva tőlünk, ha csak egyet is, mert anélkül úgy érezte, hogy nem bocsátottunk meg neki.

Most a szó szoros értelmében láthattam, hogyan működik a szelleme. Észrevettem, hogy zavarban van. Azon gondolkodott, hogy a kéz megfogása vagy megszaglászása vajon „egykutya”-e, ahogy Juana mondaná. Chloé hajlott rá, hogy valóban így van, mivel Rodericknek semmi olyasmi nem volt a lába végén, ami kézhez hasonlított volna. Meg hát a szaglászás nem fáj, sőt baráti viselkedésnek is tekinthető, ha nem követi helytelenítő morgás.

Mivel Chloé így döntött, lassan odadugta Roderickhez a fejét, és rettentően csucsorítva csókot nyomott a pofájára. Roderick pontosan tudta, mit jelent a csók: kis gazdája ugyanis sokszor megcsókolta lapos orrát, dicsérve a hűvösségét és a színét. És Roderick úgy viselkedett, ahogy önök is viselkednének, ha kutyák volnának: végignyalta Chloé arcát.

Chloé gesztenyebarna szemében először meglepetés tükröződött. Roderick végül is egészen másképp viselkedett, mint a többiek. Ha kezet nyújtottak neki, nem megfogta, hanem megszaglászta, ha csókot nyomtak az orrára, akkor meg nyalakodni kezdett. Mindenesetre Chloé biztos volt benne, hogy ez szívélyesség, sőt talán valamiféle tisztálkodási eljárás is. Nem akart kevésbé szívélyes lenni, mint Roderick, ezért szorosan mögé ült, és elkezdte kurkászni.

Amikor Chloé letelepedett, Roderick, hogy lássa, mit csinál, hátrafordította a fejét (azzal a hajlékonysággal, amelyre az ember már nem képes, és melyet más emlősöknél is mindig megcsodáltam). Mihelyt Roderick megérezte, hogy új barátja kemény kis keze szakszerűen belemélyed a bundájába, a szőnyegre fektette a fejét, és elégedetten felnyögött. Chloé is nagyon élvezte a dolgot, ugyanis úgy tátotta ki a száját, hogy csak az alsó fogsora látszott ki. Fontos, hogy csak az alsó és nem a felső, a felsőt ugyanis, mint minden főemlős, ő is csak haragjában mutatta ki.

Ilyenkor gyakran gondoltam arra, milyen kár, hogy az emberek körében ez nem szokás: az alsó fogsorunkat a jóindulat, a felsőt az ellenségesség jeleként mutathatnánk ki. Ettől sokkal érthetőbbé válna minden, hiszen bizonyára tapasztalták, hogy vannak, akik akkor is mosolyognak ránk, ha a legszívesebben széttépnének bennünket.

Mivel Chloé nem ismerte az anyját, és nem figyelhette meg egyetlen családtagját sem kurkászás közben, az önzetlen és szorgos tisztogatás ösztönét csakis genetikus örökségéből kaphatta. Körülnéztem. Mindnyájan nagyon örültünk Chloé és Roderick barátságának. Ha Chloénak nincs az a szerencsétlen kalandja Randommal, ez a barátság már egy évvel korábban is kialakulhatott volna. Chloé is bizonyára ugyanúgy viselkedett, mint mi egy nagy csalódás után: jogtalanul általánosított. Minden négylábú gonosz, akármilyen fajta.

Chloé egyre szélesebben mosolygott, felemelt valamit, nem láthattuk, hogy mit, mert a hüvelyk- és mutatóujja között tartotta. Aztán természetes mozdulattal a szájához emelte.

Emma volt a leggyorsabb közülünk. A mutatóujját és a nagyujját parancsolóan fölfelé nyújtotta, a többit behajtotta. Ez azt jelentette a jelbeszédben, hogy „nem”. Suzy is rászólt: Cö-cö! Chloé megijedt a rosszallástól, megállt a keze a levegőben. És mivel habozott, nem értve a dolgot (ösztöne bizonyára azt sugallta, hogy hangyát vagy termeszt enni jó), Emma csodálatos gyorsasággal felkapott egy hamutartót, leült mellé, és odanyújtotta neki. Chloé kénytelen-kelletlen beletette a zsákmányát, nem egy bolhát, ahogy gondoltuk, hanem az ember számára még undorítóbb dolgot: egy kullancsot. Chloé láthatólag nem osztotta előítéletünket, mert miután fél tucat kullancsot kiszedett, s végzett a tisztogatással, lesújtva nézte, hogy Emma összegyűjti a hamutartóban a zsákmányát, s a tűzre veti őket.

- Miért nem engedtük, hogy megegye őket? - kérdeztem Suzytől. - Elvégre minden fáradozás megérdemli a méltó bérét...

- Ez igaz, de mit szólnál hozzá, és mit szólna Concepción, ha egyszer Chloé odaadna egy kullancsot Maríának, María pedig jóízűen elropogtatná?

IV. fejezet

Az előző lapokon röviden áttekintettem Chloé életét születésétől négyéves koráig, elsősorban azért, hogy megmutassam, hogyan képes egy állat melyet joggal tartanak vadállatnak - egy embercsoporthoz alkalmazkodni, s a csoport minden tagjával - természetesen ideértve a háziállatainkat is - megkülönböztető és egyéni viszonyt létesíteni.

Minthogy azonban itt egy olyan kísérletről van szó, amelynek az a célja, hogy kommunikálni tudjunk egy főemlőssel, s amelyet országunk számos kitűnő kutatója is elvégzett már, most nagyon messzire vissza kell mennem, egészen addig, amikor Chloé bébi, fajára jellemzően, még csupán rikoltozni tudott.

Mivel a gyerekek egyéves koruktól kezdenek gügyögni, először úgy gondoltam, hogy Chloénak is csak egyéves kortól érdemes tanítani a jelbeszédet. Kutatásaim során azonban megtudtam, hogy a csimpánzoknak már három hónapos koruktól kezdve tanították a jeleket. Ebből nem arra következtettem, hogy a csimpánzbébik intelligensebbek egy csecsemőnél, hanem hogy korábban és gyorsabban fejlődik ki a manuális képességük, mint csecsemőink hangképző képessége.

A jelbeszéd tanítási módszere semmi nehézséget nem okozott, hiszen Gardnerék mesterien kidolgozták. A módszer lényege a „modellálás”. Megfogjuk a csimpánz kezét, és beállítjuk a helyes tartásba. A jelbeszédben minden angol szót egy jel ábrázol. A „csiklandoz” szót például így mutatjuk: tenyérrel lefelé kinyújtjuk a bal kezünket, a jobb kezünk mutatóujjával pedig többször végigsimítjuk a bal kezünk fejét. A szókép után jön a jelentéstartalom: megcsiklandozzuk a tanítványt.

Chloé hamar megtanulta ezt a jelet: magától értetődő volt (mint általában a jelbeszéd jelei), tehát könnyű volt megjegyezni. Azután meg rájött, hogy haszna lehet belőle: kérhette, hogy csiklandozzák meg. Ez is bizonyította, ha egyáltalán szükséges még bizonyítani, hogy a tudás hatalom.

Chloé, mint minden főemlős (beleértve az ember kicsinyeit is), nagyon élvezte ezt a játékot. Kár, hogy felnőttek körében a csiklandozásnak erotikus színezete van, mert például egy közösséget legjobban úgy lehetne jutalmazni, ha mindenki megcsiklandozhatná a szomszédját.

Amikor átnéztem a módszert (a tanítás nehézségeire, tanulónk előrehaladására még visszatérek), elgondolkoztam, hogy - természetesen a csiklandozást nem számítva - melyek lehetnének az első jelek, amelyeket megtaníthatunk Chloénak, s ma is mosolyogva gondolok vissza rá, hogyan vitatkoztunk erről Huntéknál egy ebéd alkalmával, ahol Phyllisnek meglepően fontos szerepe volt a vitában.

Chloé akkor két hónapos lehetett, az a szanaszét szakadt ócska báránybőr kabát volt rajta, amelyet Suzy távollétében anyapótléknak tekintett, békésen pihent Yaraville-ban, nem is sejtve, milyen összeesküvést szőttek ellene a nagy fehér majmok még a születése előtt, hogy megdolgoztassák az agyát és a kezét.

Február volt, igen erősen fagyott, s megérkezve a Nesr-hez - ezt a nevet Hunt nagyszülei adták szülőházuknak -, Phyllist láttuk meg elsőnek: tavasziasan virágos ruhájában egy májusi rétre emlékeztetett. Suzy nyakába ugrott, megcsókolta, engem is megcsókolt, kijelentette, hogy Suzy irtó édes, és én olyan szép fiú vagyok, bár még szebb lehetnék, ha... Egyszóval mind a kettőnket imád. Don és Mary még nem jöttek le, de míg várakozunk, szeretné, ha megnéznénk az ő kis fészkét - szóval fészkét a fészekben - (nevetett). A szobája a földszinten van - magyarázta - tekintettel a szívgyengeségére (bár ezt csak képzeli, mondta Don). - Fáradjatok be, na, hogy tetszik? A falon minden fényképen az én szegény Leopoldom van. - Milyen szép férfi - mondta Suzy -, és milyen jól áll neki a bajusz. Hát ez a szép kislány itt az íróasztalon? - Ez a lányom, Léonore, egy mérnökhöz ment férjhez, aki Dél-Afrikában lakik, tudjátok, az egy olyan hely, ahol négerek is laknak, éppen most írok neki. (Soha nem fejezi be a leveleit, mondja Don, az már meghaladja az erejét. Mary szokta befejezni őket és feladni a postára.)

E pillanatban Mary jelent meg az ajtóban, rázva a fejét, akár a lovak. Rögtön véget vetett a Leopold-múzeumbeli látogatásnak, és roppant erélyesen az ebédlő felé terelt bennünket, ahol Don már várt ránk, ahogy mondta, kiéhezve, mert naphosszat kajtatott a...

- Don! - szólt rá a felesége. Don leült.

A Nest-beli Huntéknál nem vacsoráztunk olyan jól, mint a yaraville-i Dale-éknél szoktunk, ahol Juana talpraesettsége Suzy tehetségével párosulva csúcsteljesítményt produkál. Mindazonáltal a Nest-beli egészséges és tápláló amerikai fogásokkal - melyekben természetesen a bárányhús dominált tökéletesen elégedett lehetett volna az ember, ha (ezen minden egyes alkalommal fennakadtam) az ebédlőt jobban fűtötték volna. Igazán nem értettem, hogyan tud Phyllis tavaszias ruhájában, amely mélyen ki volt vágva a kebléig (mely igen vonzónak tűnt), rózsásan és mosolygósan, reszketés nélkül ellenni anélkül, hogy tüdőgyulladást kapna.

- Hát a kis majmod hogy van? - kérdezte Mary, amikor megkönnyebbülve letelepedtünk a télikertben.

- Jól, jól, jól - válaszoltam Hamletet parodizálva, amit csupán Don értett meg, s mosolygott rajta. Közben tornásztattam a lábujjaimat, hogy fölengedjek, és ugyanilyen okból zsebre dugtam a kezem, de rögtön ki is rántottam, mert Mary megrovó pillantást vetett rám.

- Azon töprengünk, milyen szavakat tanítsunk meg először Chloénak - mondta Suzy.

Azonnal egy regiment javaslattal árasztottak el bennünket, a legerőszakosabb Mary volt. Úgy vélte, hogy a „megfog” és az „ad” szavak rendkívül szükségesek a közösségben.

Most az egyszer azonban nyíltan ellentmondtam, mivel bántott az előbbi méltatlankodó pillantása, és a saját gyengeségem, hogy rögtön engedtem neki. Az ördögbe is! Ha neveletlennek tart, amiért zsebre vágtam a kezem, miért nem fűti be az ebédlőt? S ha olyan jó keresztény, miért nem melegíti meg a lábaimat „az ő testvéri kezeivel”?

- Drága Mary - mondtam mosolyogva -, Chloénak teljesen felesleges megtanulni a „megfog” szót, mert biztosan megkaparint mindent, ami a keze ügyébe kerül. Az „ad” szónak pedig számára nincs semmi értelme, mert nem ad vissza soha semmit, amit megfogott, hacsak erőszakkal el nem veszik tőle.

- De hisz a ti Chloétok valóságos vadállat! - méltatlankodott Mary.

- Hát épp erre figyelmeztettünk már az elején - mondta Donald, s a pipáját tömve, cinkos pillantást vetett rám.

Suzy figyelmét nem kerülte el a férfiak lázadása, de mivel sem lerohanni, sem megvédeni nem akarta Maryt, inkább Phyllishez fordult:

- Nos, Phyllis - kérdezte -, mi a véleményed a dologról?

- Nem figyeltem oda - mondta Phyllis. - A ruhádat csodáltam. Nagyon csinos. Elragadó vagy benne. Olyan gömbölyded és olyan karcsú.

- Ami a gömbölydedséget illeti, magad sem panaszkodhatsz - mondtam.

- Ő, köszönöm, Ed - mondta, elégedett pillantást vetve a ruhája kivágására. - Te mindig úgy megvigasztalsz!

Suzy azonban nem hagyta magát eltéríteni a tárgytól, amúgy sem volt ínyére évődésünk („nem tudom, miért vagy úgy oda érte; jó a melltartója, ennyi az egész”), és újra feltette a kérdést.

- Hogy mi a véleményem - mondta Phyllis, szép élénk tekintetével a semmibe bámulva, miközben a homlokán a ráncok a koncentrálás okozta fájdalmas erőfeszítésről tanúskodtak. - Hogy mire kellene először Chloét megtanítani? Nos - vágja ki végül diadalmasan -, nagyon egyszerű: meg kell tanítani, hogy mi a jó és mi a rossz.

- Ezzel már Éva is próbálkozott - szólt közbe Donald -, de nem sikerült neki.

- Don! - szólt rá Mary, mivel nem állhatta az effajta tréfálkozást.

- Jól van, no - hagyta rá Don -, hát tegyük fel a kérdést komolyabban! Chloé esetében mi a jó, és mi a rossz?

- De hisz ez pofonegyszerű - mondta Phyllis. - Nem is értem, mi van ezen gondolkoznivaló.

- Én nem is gondolkozom - nevetett Don. - Azt akarom, hogy te gondolkozzál.

- Jaj, ezek a férfiak! - duzzog Phyllis bájosan. - Milyen komplikáltak! Nem kell olyan bonyolult dologra gondolni. Például - fordult Suzyhez - ráülteted Chloét a nursery-chairre. Hogy is mondják ezt franciául, Suzy?

- Bili.

- Bili? Milyen mulatságos! Jól van, ráülteted Chloét a bilire, ő pedig elvégzi a dolgát. Ez jó. Ha felkel és mellécsinál, az rossz. Az első esetben azt mondod: jó kislány vagy, Chloé. A második esetben azt mondod: rossz kislány vagy, Chloé, és ráversz egy kicsit a popsijára. Én így csináltam Léonore-ral, és nagyon jó módszernek találtam. Ő szintén.

Akkor sokat nevettünk, de gondolkodva a dolgon, úgy éreztem, Phyllis sarokba szorított bennünket lehengerlő realizmusával. S kipróbálva a módszerét, rájöttünk, hogy igaza van: amikor Chloé három hónapos lett, és elkezdtük a jelbeszédre tanítani, úgy éreztük, nagyon fontos, hogy megtanítsuk neki a „jó” és a „rossz” jelét is.

Sajnos, az utóbbit számtalanszor megismételhettük, mert szegény Chloé, kevés verejtékmirigye lévén, rengeteget ivott, következésképpen sűrűn ürített, és ritkán oda, ahova kellett, azaz, ahogy Phyllis nevezte - szemérmes angol kifejezéssel -, a nursery-chairbe, vagy ahogy Suzy mondta egyszerűen: a bilibe.

Többnyire Emma tette jobb keze ujjait az állára, és simított vele hevesen oldalra. És mivel Emma fölöttébb kényes volt a tisztaságra, többször elismételte a fent említett mozdulatsort, mely a „rossz” jele volt, hozzátéve a „piszkos” jelét (a keze fejével alulról veregetve az állát), továbbá a WC szót (ökölbe szorított kézzel megcsavarva az orra hegyét), mindezt felháborodott és utálkozó arckifejezéssel, sőt jól imitált hányingerrel kísérve, úgyhogy meglehetősen egyszerűsítek, ha ezt a kifejező pantomimjátékot ekképp fordítom le beszélt nyelvre:

- Rossz! Piszok! WC!

Amikor Chloé már tudott egy tucat szót, nemcsak újabbakat tanítottunk neki, hanem megpróbáltuk elismételtetni vele a tanultakat. Nem volt könnyű dolgunk, mert a már megtanult jelek ismétlése egyáltalán nem érdekelte.

Ekkor értettem meg, milyen sajátosan emberi szokás a munka. És ha az ember kicsinyeinek is nehéz rávenniük magukat, mennyivel nehezebb ez egy vadállatnak!

Egyébként el kell ismernem, hogy a munkát jelentő jel elég ijesztő: a bal kezünket ökölbe szorítjuk, s a jobb öklünket erőteljesen végignyomjuk rajta. Amikor Chloét tanulni hívtuk ezzel a jellel, rögtön fintorogni kezdett, és láthatólag a legszívesebben elmenekült volna.

Sőt utálta még a nagy táskát is, amelyben a tanuláshoz használt képek voltak. Egyenként húztuk ki őket a szörnyű tarisznyából, megkérdeztük jelbeszéddel és angolul is: Mi ez? Neki pedig a képen látható tárgynak, állatnak vagy személynek megfelelő jelet kellett mutatnia. Amikor eszébe jutott a jel, még nem volt vége a gyötrelmének: megpróbáltuk kijavítani, mert gyakran csak megközelítőleg hasonlítottak a jelei.

Jobban haladt, ha ketten tanítottuk. Az egyikünk ilyenkor a képeket mutatta és feltette a kérdéseket, a másik megakadályozta, hogy megszökjön.

Miután megmutattunk egy képet, gyakran bemutattuk magát a tárgyat is, és elmondattuk, melyik a kettő közül az „igazi”, melyik a „hamis”. Ezt általában almával csináltuk, a leckék végén. Ha jól válaszolt, megkapta a gyümölcsöt. Olyan torkos volt, hogy csak egyszer, az első alkalommal tévesztette el a választ, mert nem értette meg rögtön a kérdést.

Intelligenciában bizonyosan ugyanolyan különbség van az egyes csimpánzok, mint az emberek között. Kezdettől fogva éreztük, hogy Chloé szerencsés választás volt, a vele készített tesztek pedig később igazolták sejtésünket. Chloé élénk szelleme és jó memóriája ellenére a hasonló korú gyermekekhez képest mégis nehezen tanult, sőt olykor kifejezetten rossz tanulónak bizonyult, úgyhogy meglehetősen sokat bajlódtunk vele.

Ennek három oka is volt: túlzott mozgási igénye, túlérzékenysége, valamint szeszélyes, incselkedő természete.

Nem tudott egy helyben megmaradni. Valóságos ideg- és izomcsomó volt, mohóbban vágyott a mozgásra, mint a legpajkosabb fiú. Ha nekiszabadult, úgy éreztük, olyan, akár a szélvész, amely tornádóvá is válhat. Hogy is tudott volna néhány percnél tovább koncentrálni?

Lesz még időm, hogy túlzott mozgásigényéről (félelem volt-e ez vagy düh?) újra írjak ezeken a lapokon, de most különös jelleméről szeretnék elmondani egy esetet.

A kérdéseket már megtanulta, mivel folyton kérdezgettük: „Ki ez? Mi ez? Hol van?”

Ő is sorba kérdezgetett mindnyájunkat. Megtanulta a tagadást is („nem”), hiszen az őt körülvevő emberi világ tilalomfákkal volt tele: Chloé nem veszi el. Chloé nem nyúl hozzá. Chloé nem harap. Ha bosszantotta is a „nem”, hiszen a jelét folyton mutogattuk neki, hozzászokott, és ő is használta, s ez a nyelvtan szempontjából elégedettséggel töltött el bennünket. De természetesen ellenünk is fordította a dolgot.

Huncutsággal teli zsákunkból (amelybe, Chloé szókincsének gyarapodtával, egyre több minden került), egy nap előhúztam egy képet, egy nőt ábrázolt gyermekkel a karján. Chloé szabályosan mutatta az asszony és a baba jelét. A következő képen egy asszony ölelt át egy tíz év körüli fiúcskát, Chloé pedig újra mutatta az előbbi jeleket: asszony és baba.

- Nem, Chloé - mondtam jelbeszéddel -, nem baba; gyerek.

Semmi nehézséget nem jelentett számára a dolog, hisz tökéletesen ismerte a szót. Megesküdnék rá, hogy már ott volt - nem a nyelve hegyén, mert jelbeszédről van szó -, hanem az ujja hegyén. Ekkor kigyúlt szemében az a kis gonosz fény, melyet jól ismertem. Csökönyösen ismételte:

- Asszony, baba.

Ekkor egymás mellé tettem a két képet, és azt mondtam:

- Ez baba. Ez gyerek.

Aztán újra magyaráztam:

- Baba kicsi. Gyerek nagy.

Chloé mosolyogva, megsemmisítően bökött a fiúra:

- Ez baba.

- Nem, Chloé, ez gyerek.

- Nem - mondta -, ez nagy baba.

És fejét hátravetve zihálva nevetni kezdett. Kitörölte szótárából a gyermek jelét, és a lecke végéig ehhez tartotta magát.

Ellenkezése zavarba ejtett bennünket. Mióta szobatiszta lett, kerültük a testi fenyítését, különösen a tanulóórákon. Ugyanis nagyon neheztelt érte. Valamilyen módon válaszolnunk kellett azonban az ellenkezésére, mert sejtettük, hogy ellenállása egyszer sztrájkká fajul.

Az órákat az én dolgozószobámban tartottuk, ott, ahol Chloé kiskorában játszani szokott, de ahová most - a tanítási órákat leszámítva - nem léphetett be, mivel egyszer dührohamában nagy károkat okozott. Úgyhogy ezt a helyet, ahol az emberek nyelvét tanulta, de amely egyébként tabu volt számára, fenségesnek kellett volna látnia. Talán kezdetben valóban így érzett. De nem sok érzéke volt a fenség iránt. És a tisztelet sem tartott sokáig nála. S valóban, három nappal az után, hogy eltörölte a „gyermek” jelét, megkísérelte, hogy véget vessen a dolgozószobámban tartott óráknak.

Gyanúsan szelíd és nyugodt volt, amikor Suzy megoldotta a képekkel teli zsák zsinórját, és kivette egy macska képét.

- Macska - mutatta Chloé szabályosan a jelet.

Mellékesen megemlítem, hogy akkoriban még nem keveredett drámai viszonyba Randommal, különben biztosan azt mondta volna ehelyett, hogy: „piszkos macska”.

Suzy ezután egy elefánt képét tette elé. Chloé sokáig bámulta ábrándosan, de meg se mozdította kezét.

- Mi ez? - sürgette Suzy.

Chloé még egyszer megnézte az elefántot, és ártatlan pillantást vetve Suzyre, azt felelte jelbeszéddel:

- Macska.

- Ejnye, Chloé, dehogy - tiltakozott Suzy élénken angolul. - Ez nem macska, tudod jól, hogy ez egy...

- Macska - bökte ki Chloé.

- Suzy - szóltam közbe -, próbálkozz egy másik képpel.

Robbanásig feszült hangulatban Suzy előhúzott egy másik képet, egy lóét, és azt mutatta Chloénak, aki ismét megnézte figyelmesen a képet, és azt felelte:

- Macska.

- Ez nem macska - dühöngött Suzy -, tudod jól! Ez egy...

- Macska - vágta rá Chloé.

- Chloé haszontalan - mutatta Suzy jelbeszéddel.

- Chloé nem haszontalan - válaszolta Chloé. Válasza azt mutatta, hogy bár a jeleket „elfelejtette”, a tagadásra tökéletesen emlékszik.

- Csúfolódik velünk - mondta Suzy.

Lehajoltam. Átkaroltam Suzy nyakát, és suttogva néhány szót váltottunk egymással. A mesterkedésünk nyugtalanította Chloét, mégis hű maradt sötét tervéhez, semmit nem kérdezett. Suzy sokáig kotorászott a zsákban, és végül megtalálva, amit keresett, odanyújtotta Chloénak egy alma képét. Chloé erre elbizonytalanodott. Bolondult az almáért, úgyhogy egészen bizonyosan komoly harcot vívott lelkében az igazság angyala és a hazugság ördöge. De végül döntött, rendületlenül azt válaszolta:

- Macska.

Suzy sokáig hallgatott, cinkos pillantást vetett rám, majd rideg mozdulattal visszatéve az almás képet a zsákba, összehúzta a zsinórt, és bekötötte a zsákot. Aztán Chloénak hátat fordítva angolul kezdett hozzám beszélni, olyan szavakat használva, melyeket Chloé úgyszólván majdnem mind ismert.

Akkoriban Chloé passzív angol szókincse kb. száz szóból állt - később azonban ez a szám tekintélyesen megnőtt. Ez még nem olyan nagy eredmény. Némelyik kutya, amelyhez sokat beszél a gazdája, körülbelül ötven szót képes megjegyezni és megérteni. És azt tartják ugyan, hogy a lovak kevésbé intelligensek, mint a kutyák (bár ezzel szemben kitűnő a memóriájuk), egyes szerzők szerint nem sokkal kisebb a szókészletük.

- Ed - mondta Suzy, faképnél hagyva tanulónkat a szoba közepén, a bezárt zsák mellett, és ügyet sem vetve többet rá -, vége az órának. Chloé nem tud semmit. Chloé mindent elfelejtett. Chloé buta. Nem adhatunk almát neki az óra után. Macskának nézte az almát.

A világos és szabatos kiejtéssel elhangzott beszédnek megdöbbentő hatása volt. Chloé zihálva, morogva rávetette magát a zsákra, kinyitotta, s a tartalmát szanaszét szórva a szőnyegen, lázasan keresni kezdte az alma képét.

- Alma - mondta jelbeszéddel.

Sőt azt is merném mondani, kiáltotta, annyira heves és érzelemteli volt a jele.

- Hát a többi jelet most tudja-e? - kérdezte Suzy nyugodtan.

Folytatódott az óra, és két vagy három - valóban akaratlan - hibát leszámítva, ment minden, mint a karikacsapás.

Chloé nemcsak a bolondját járatta a tanítóival. Örömöt is okozott, különösen, ha alkotó módon használta a jelbeszédet. E téren első sikere az volt, hogy beceneveket talált ki a környezetében élő személyeknek.

Amikor a családunk valamelyik tagjához fordult, elég volt a „te” és az „én” használata (ezeket igen korán meg tudta különböztetni). Nevekre nem volt szüksége. De rögtön szüksége lett rájuk, ha az, akivel beszélni akart, nem volt jelen.

Ezért javasoltuk, hogy a családtagokat és az ismerősöket a tevékenységükre jellemző jellel jelölje. Négy ilyen jelet használni is kezdett, de a többi személy számára szívesebben talált ki új neveket.

A következő jeleket fogadta el: Juana Konyha lett, a postás Levél, a pékné Kenyér, Donald pedig Doktor.

De határozottan tiltakozott, hogy nörsznek hívja Emmát, bizonyára azért, mert ezt a jelbeszédben injekcióstűvel kell mutatni, amit csak Don használt. Emmát inkább Nyakkendő-nek nevezte, mivel mindig nyakkendőt viselt a blúzán, Chloé pedig hamar rájött, hogyan bontsa ki.

Nem akarta Pablót a birkákról elnevezni, szívesebben hívta Sapká-nak, mivel télen-nyáron egy zsíros, horpadt fejfedőt viselt, amellyel Chloé nagyon szeretett játszani. Egyébként ezt a jelet igen könnyű volt mutatni. Csak a fejünk búbját kellett megpaskolni.

Engem Nagy-nak nevezett a termetem miatt, és később is így hívott, amikor Jonathan már magasabbra nőtt nálam.

Suzyt kezdetben Mamá-nak keresztelte el, de amikor Suzy egyszer mutatott neki egy nagy csokor virágot, mutatva neki jelbeszéddel, hogy milyen szép, Chloénak megtetszett ez a jel, és ettől kezdve a Mama helyett Szép-nek titulálta Suzyt (bár furcsa módon a Mama újból megjelent, amikor Chloé beteg volt).

Chloé Elsie-t magától, anélkül hogy javasoltuk volna neki, Copf-nak nevezte el, s a név megmaradt azután is, hogy a copfot fürtöcskék váltották fel. Mihelyt megtanulta az ördög szót, Jonathant Sárga ördög-nek, Arielt pedig Fekete ördög-nek nevezte, mivel a két fiúval akkoriban sokat marakodott.

Nagyon örültünk, hogy ilyen eredeti módon használja a nyelvet, és Suzy büszkén figyelmeztetett, hogy Chloé szinekdochét használ! Meglepett arcom láttán huncut arckifejezéssel - amelyért annyira bolondultam - tette hozzá: - Talán felesleges emlékeztetnem rá, dr. Dale, hiszen bölcsészdiplomája van, hogy a szinekdoché egy retorikai alakzat, amikor a részt az egésszel azonosítjuk...

Mielőtt folytathatnám a tanulónk nyelvi leleményességéről szóló fejezetet, szeretném elmondani hiszen hatott is a nyelvhasználatára -, hogy Chloé, erőfeszítéseink dacára, igencsak gyengécske volt matematikából, és ötnél tovább nem tudott elszámolni.

Képzelhető, mennyire zavarba jött, ha a múltról vagy a jövőről kellett beszélnie. Nem állítom, hogy nem létezett a lelkében az öt napnál nagyobb időfogalom, de nem ismervén az időmérésre szolgáló pontos kifejezéseket, az volt a látszat, mintha nem is lenne pontos időfogalma.

A múltat csupán két jellel volt képes jelölni: a tegnap és a hosszú tegnap jelével; a jövőt szintén két jellel: a holnap és a hosszú holnap jelével jelölte. Ebből a négy kifejezésből csupán a tegnap-ot és a holnap-ot vehettük szó szerint. Mert a hosszú tegnap és a hosszú holnap ugyanúgy vonatkozhatott a távoli, mint a közeli időre.

- Ugyan, mit akarsz! - vigasztalt Suzy, amikor látta, hogy bánt ez a bizonytalanság -, Chloé igazi irodalmár: méricskélni nem tud, viszont fantáziája van, és alkot!

Ilyenkor azt gondoltam, hogy Suzy jó anya, aki rajong a gyerekéért, mert hiszen valóban gyerekének tekintette, még akkor is, amikor Chloé már erős felnőtt lett, s akár egy legyintéssel leteríthette volna mamáját (ezt egyébként sose tette meg).

Hogy Chloé irodalmár lett volna, az persze már az anyai szeretet túlzása, de az igaz, hogy ugyanúgy szeretett a jelekkel játszani, ahogy a fürge eszű gyerek játszik a szavakkal. Két példát is tudnék erre felhozni, de csak az egyiket mondom el, mert a második - amelyre később térek ki - sötét eseményekhez kapcsolódik, melyeket egyelőre nem akarok felidézni.

Kis játszótársának, a spanyolul is zengzetes nevű María de los Ángelesnek, akit Chloé mindenkinél jobban szeretett, több nevet is adott. Baba volt az első. De amikor észrevette, hogy a baba járni is tud, és felállva magasabb nála egy fél fejjel, elnevezte Nagy babá-nak. Aztán megfeledkezve róla, hogy a gyermek szó tabu a számára, Gyerek-nek hívta. Végül Szép-nek. Ez a szó azonban Suzyt is jelentette, ezért csak ritkán használta, és visszatért a Nagy babá-hoz, majd végül a Babá-hoz, amikor észrevette, hogy María, gyengébbnek érezve magát, a pártfogását keresi. Ettől még jobban megszerette, és gyengédségi rohamában új nevet gyártott neki, két egybeolvasztott jel segítségével.

A babá-t jelbeszédekkel úgy fejezzük ki, hogy keresztbe tesszük a karunkat a mellünk előtt, mintha egy csecsemőt tartanánk. A szeret vagy szeretet (love) szót pedig a mell előtt keresztbe tett ököllel. Chloé ezt a két jelet, melyek amúgy is közel állnak egymáshoz, nagyon gyorsan mutatta. A baba jött először, a szeret másodszor.

Először azt hittük, azt mondja, hogy szeret baba, tehát egy olyan kijelentést tesz, amilyet azelőtt is gyakran tett. De ilyenkor más volt a sorrend. A Chloé jött előre, s a szeret megelőzte a babá-t. Igazi mondat volt alannyal, állítmánnyal és tárggyal: Chloé szeret baba.

Úgy éreztem, hogy a Baba szeret kifejezés viszont nem mondat, hanem főnév. Egyébként maga a jel sem volt szabályos. Rendkívül gyorsan képezte egymás után a két jelet, jóformán még meg sem mutatta, hogy a karján tart egy bébit, máris lelkesen keresztbe tette a mellén ökölbe szorított kezét.

Egyelőre mégsem mertünk arra következtetni, hogy Chloé összetett szót, vagy ha úgy tetszik, egy két jelből összetett jelet alkotott: ám ekkor többször egymás után a következő kijelentést tette:

- Chloé szeret Baba-Szeret.

Ezután nem volt többé kétségünk. A Baba-Szeret a szeret ige tárgya volt, azaz egyértelműen főnév, melyet Chloé talált ki.

Amikor efelől megbizonyosodtunk, úgy éreztük, joggal büszkék lehetünk és meghatódhatunk, mert úgy véltük, hogy a Baba-Szeret (Baby-love) csodálatosan illik a bájos és kedves María de los Ángeleshez. Suzy kijelentette, hogy elragadó az ötlet. A következő hét végén vidáman újságoltuk a hírt Huntéknak, a gyerekeknek s Concepciónnak, amikor eljött meglátogatni a kislányát. Neki lefordítottuk spanyolra: nene-amor. Huntéknak angolra: Baby-love. Yaraville-ban azonban Suzy francia változatát fogadtuk el, a Bébé-Amour-t, mert ez tetszett nekünk a legjobban. (Szegény Chloé, ő soha nem fogja tudni kimondani, mivel ügyes ujjai billentyű nélküli zongorán játszanak.)

Ha egy ötéves gyerek a szobájában építőjátékot játszva magában beszél, s elmondja önmagának, hogy mit csinál, nem lepődünk meg különösebben. Pedig meg kellene lepődnünk, és nagyon kellene csodálkoznunk a monológján, ami azt bizonyítja, hogy elsajátította a nyelvet, olyan jól megtanulta, hogy egyedül és spontán módon alkalmazza, s még arra is tudja használni, hogy elmélkedjen a hibáin, hogy kijavítsa őket, és hogy jó megoldásokat találjon: szóval, hogy gondolkozzon. Amikor a homo habilis ügyes kezével a kavicsot csiszolta, nem csupán a magasabb rendű emberi fejlődés útján járt, hanem, hála a nyelvnek, az értelmét is csiszolta. És ez volt az igazi eszköze.

Nagyon boldog voltam tehát, amikor egy nap a gyerekszobába lépve azt láttam, hogy Chloé a rácsos ablak mellett áll, és magának mutogatja a jelbeszéd jeleit. Nem mutatkoztam előtte. Éreztem, hogy valami érdekfeszítő új dolog kezdődik: Chloé monologizál.

- Szép elmegy - mondta jelbeszéddel.

Valóban azt nézte a rácson át, ahogy Suzy kitolatott a parkolóból. De Chloé nem érte be a tény puszta megállapításával. Be is jelentette saját magának. Aztán mélyet sóhajtva tudtul adta önmagának, mit érez Suzy távozása miatt.

- Chloé szomorú.

A „szomorú” jele a jelbeszédben különösen gyászos. Mindkét kezünket, ujjunkat szétfeszítve, a fejünkre tesszük, majd ugyanígy leejtjük előre.

Chloé a szomorúságából levonta az egyedüli lehetséges következtetést: mutatóujjával a szeme alá mutatott, és végighúzta az álláig.

- Chloé sír - mondta.

Az ő esetében ez elég ellentmondásos jel volt, mert a csimpánz nem könnyezik sírás közben. Chloé is így sírt, hangosan, de könnyek nélkül. Aztán hirtelen abbahagyta, hogy egy patetikus záróbeszédben összefoglalja monológját.

- Szép elmegy. Chdoé szomorú. Chloé sír.

Csodálatomban, hogy ilyen szépen fejlődik nyelvi szempontból, s meghatottságomban, hogy ilyen őszintén ragaszkodik Suzyhez, majdnem berohantam a szobába, hogy a karomba kapjam. A kutató azonban fölülkerekedett bennem, és úgy helyezkedtem el a félig nyitott szobaajtó mögött, hogy ne vegyen észre, de én lássam, mit kezd a bánatával. Szomorúan, pityeregve az ágyához ment, megfogta az ócska báránybőr kabát legnagyobb foszlányát fél karral ölelte a kabát karkivágásának egy nagy darabját, és a nyaka köré tekerte. Aztán hátát a fűtőtestnek vetve leült, s két-három perc múlva, láthatólag megvigasztalódva a melegtől és a szőrmefétistől, abbahagyta a sírást és elaludt.

Amikor Chloé szerelmes lett, mivel még csak kislány volt, ez csupán nyelvi problémát okozott. A szerencsés kiválasztott egy jóképű, harminc év körüli vízvezeték-szerelő volt, úgy öltözködött és viselkedett, akár egy filmbéli cowboy. Csak a sarkantyú hiányzott a westerncsizmájáról, a derékszíján a coltot egy nagy görgős villáskulcs pótolta. Bill Thornnak hívták, de Chloé tökéletes szinekdochéval Kulcs-nak nevezte el.

Chloé az emberekkel való kapcsolatában finom különbségeket tett. Konyhá-nak (Juanának) néha elfelejtett kezet nyújtani, mivel érezte, hogy nem nagyon szereti. A pékné, Kenyér teherautója a legfinomabb dolgok tárháza lehetett volna, de mivel az asszony egy cseppet sem volt bőkezű, neki alig nyújtotta oda az ujja hegyét. Levél-lel, a postással jéghideg volt a lehangolt, savanyú ábrázata miatt. Kulcs-ot nemcsak azért imádta, mert szerette az állatokat és érdeklődött irántuk, hanem mert víg kedélyű fickó volt, fütyörészett, nevetgélt, ráadásul egyre nagylelkűbb és figyelmesebb volt iránta. Mindig hozott neki csokoládét. Csoda-e, ha növendékünk eljutott a félénk érintéstől a szívélyes kézfogásig, a kézfogástól az ölelésig, az öleléstől a csókolgatásig?

Chloé közölte velünk szívbéli titkait.

- Chloé szeret Kulcs ad csokoládé.

Ennek a vallomásnak Suzy a letéteményese, és miután nekem is elmondja, új mondattani problémán töprenghetünk. Mert Chloé közlését kétféleképpen értelmezhetjük.

- És most jön a tökkelütött nyelvtudós - mondom -, és megmagyarázza, hogy a mondat kétértelmű, mert aszintaktikus. És levonja a következtetést: nem állíthatjuk, hogy a főemlős beszél, mert a jelbeszéd nem eléggé szintaktikus ahhoz, hogy valódi nyelvnek tekinthessük.

- Micsoda hülyeség! - kiált fel Suzy. - Ha így okoskodunk, akkor a kétmillió amerikai süketnéma aszintaktikus, tehát nem emberi nyelven beszél.

Aznap este Donald épp egy megfázásból kúrálta ki Chloét valami csöppekkel. A csimpánzokat hamar ki kell gyógyítani ebből a betegségből, mert igen gyorsan elhatalmasodik rajtuk. Reggel még csak az orra csepeg, estére meg már légcsőhurutja van.

- Mit törődtök a nyelvészekkel! - mondta Don. - E téren olyan primitívek a reflexeik, mint az állatoké: védik a territóriumukat a főemlősök benyomulásával szemben! Szerintetek mit jelent a Chloé mondata?

- Chloé szereti Kulcs-ot, és Kulcs csokoládét ad neki.

- Miért gondoljátok ezt?

- Mert Chloé már akkor is nagyon szerette a szerelőt, mielőtt az kényeztetni kezdte.

- Hát tessék! - mondja Don. - Ez az az összefüggés, ami bizonyítja, hogy mondatról van szó.

Amikor legutoljára Párizsban voltam, hazahoztam egy périgord-i szekrényt, amelyet már említettem az elbeszélésemben. Chloé e szekrény párkánya mögött húzódott meg s aludt el, amikor a fiúk sakk-készletéből ellopott egy királyt. Diófa szekrény, XVIII. századi stílusú. Ez persze egyáltalán nem jelenti, hogy a XVIII. században is készült, mert az ottani kitűnő kézművesek még egy századdal később is csináltak ilyen stílusú bútorokat.

Bárhogy áll is a dolog, szeretem a bútor méreteit, a patinás diófa meleg színeit, a türelmes és ügyes kézre valló faragásait. Juana, az ibériai kultúra örököse lévén, osztozik csodálatomban, és alig telik el hét, hogy gondosan, sőt mondhatnám, szeretettel ki ne fényesítené a szekrényt méhviasszal.

Ő hívta fel egyik reggel a figyelmemet, persze nem minden rossz szándék nélkül, hogy az értékes szekrényen a párkányok be vannak piszkolva és félig letördelve. Kétsége sem volt, ki a bűnös. Nekem sem. Sem Random, sem Roderick nem rágcsálták a bútorokat. Randomnak legfeljebb azt vethettük a szemére, hogy összekarmolta az egyik fonott karszékünket, Rodericknek pedig, hogy kirágta az ócska mokett-takarót, amely ágyként szolgált neki. Chloé erős fogaival ellenben többször megrongálta a falakat és az ágy támláját.

Tíz óra volt. Suzy autós bevásárlásra indult, úgyhogy nem vártam meg, míg visszajön, hanem nyakon csíptem a gyanúsítottat, és odavittem a tett színhelyére, hogy szembesítsem gonosztettével. Elégedetlenül korholtam.

- Chloé harap.

A legtöbbször rendben ment a dolog. Chloé, amikor szembesítettük pusztítása nyomaival, elismerte bűnösségét, lehajtotta a fejét, nyöszörgött, szinte rögtön meghunyászkodott. Most azonban nagy meglepetésemre a legalávalóbb arcátlansággal letagadta a napnál is világosabb tényt.

- Chloé nem harap.

Angolul kérdeztem meg fenyegető hangsúllyal:

- Chloé nem harapja meg a fát?

- Chloé nem harap fa - válaszolt Chloé öntudatosan.

Én újra megkérdeztem jelbeszéddel:

- Ki harap fa?

A kérdés ördögi csapda volt, mert arra ösztönözte, hogy a hazugságot meggyőzőbbé tegye valaki mást vádolva. Őszintén szólva kíváncsi voltam, vajon Roderickre hárítja-e a gyanút, aki őutána a leginkább elkövethette a tettet.

Némi habozás után így válaszolt:

- Macska harap fa.

Ezért a gyerekes hazugságért legszívesebben megöleltem volna. Győzött benne a Roderick iránti barátság. De csak vállat vontam.

- Macska kis fog. Nagy harapás fa.

Nem felelt, én pedig folytattam:

- Chloé hazudik.

- Mi ez? - kérdezte, mivel nem ismerte a „hazudik” jelét.

Jobb kezem összeszorított ujjait másodszor is ráejtettem merőlegesen a tenyeremre, majd könyökömet elforgatva, kinyújtottam a kezem a jobb vállam felé. Aztán megismételtem a meglehetősen nyakatekert mozdulatot, és elmagyaráztam: Hazudik, nem mond igazat. Újból megismételtem a jelet (felülkerekedett a pedagógia), hogy jobban az emlékezetébe véssem, és így szóltam:

- Chloé hazudik.

- Nem - mondta, nem tudva, vagy nem akarva megismételni a jelet, amely elítéli.

- Chloé hazudik - mondtam erőteljesebben mutatva a jelet. - Chloé harap fa.

- Chloé nem harap fa - mutatta kétségbeesett sietséggel.

Szigorúan a szemébe néztem. Elfordította a tekintetét, és hosszú hallgatás után olyan szomorúan és vigasztalanul szólalt meg, hogy ismét kedvem támadt megölelni:

- Chloé harap.

Hogy következetes legyek, kétszer kicsit rávertem a fenekére, utána, mint előrelátható volt, a szokásos bocsánatkérés következett. Nyögdécselt, meghunyászkodott, kinyújtotta a kezét, elfogadtam, békecsókot sürgetett, csókot csók követett. Végül hosszú karját a nyakam köré fonta, én pedig bevittem a gyerekszobába, hogy Emma gondjára bízzam, mert az átélt izgalom megtette rá a szokott hatását.

Megnéztem, hány óra, és úgy döntöttem, hogy gyalog megyek Suzy elé, de előbb még, szokásomhoz híven, legeltettem egy kicsit a szemem a terasz előtti lépcsős virágágyásokon. Egészen a fürdőmedencéig lementem a kikövezett lépcsőkön, hogy két különböző nézőpontból, lefelé és fölfelé mentemben is láthassam a virágokat. Élénk öröm fogott el arra a gondolatra, hogy én neveltem őket, s hogy korábban e helyen, a kis fal felépítése és termőfölddel való feltöltése előtt csak száraz domb volt, terméketlen kavics, meddő pusztaság.

Suzy, mielőtt még elment volna vásárolni, a virágokat locsolta, miközben én a desayunó-mat fogyasztottam. A locsolót a kezében tartva kihúzta magát, felszegte fejét, hogy egy hüvelyknyivel se látsszék alacsonyabbnak, szépen érvényesült az alacsony termetéhez képest hosszú lába, s igen elegáns volt halványkék melegítőjében, „gömbölyded és karcsú”, ahogy Phyllis mondta. Háttal állt nekem, de megérezhette tekintetem forróságát, mert megfordult, rám mosolygott, s micsoda mosollyal! Milyen melegen, milyen áradón!

Csak egy órája történt, de ez a kép újra és újra makacsul felidéződött bennem, míg a földúton ballagtam, amely az anyámnak oly kedves „hajtűkanyaron” keresztül a Beaulieu-be vivő kis aszfaltozott útra vezetett vissza. Amikor idáig értem, lelassítottam a lépteimet. Nem akartam elhaladni a Nest előtt, nehogy feltartóztasson Mary, aki ilyenkor szokott kertészkedni.

Megmenekültem a veszélytől: Suzy autója előtűnt a kanyarban, az út szélére húzódtam, integettem neki, megállt, s amikor a kocsi újra elindult, rosszallóan szólt rám:

- Idegen, lestoppolja az autómat, és alig száll be a kocsiba, már a mellemet fogdossa. Hát illik ez?

- Ó - válaszoltam -, csak lopva és igazán alamuszin csináltam...

- Hát ez az - felelte -, épp ez a lopakodás és alamusziság izgat fel. Újra eszembe fog jutni. De miért vagy olyan győzedelmes? Mondani akarsz valamit?

Részletesen elmeséltem neki Chloé hazugságát, de Suzy nem fogadta olyan örömmel a hírt, ahogy vártam.

- Erről az jut eszembe - mondta -, hogy Roderick elkapta és felfalta Pablo egyik galambját. Emlékszel, hogy nézett ránk, amikor ott libegtettük előtte a bűnjeleket, az áldozat tollait? Úgy tett, mintha nem is látná őket. Nem, valóban nem értette, miért rázzuk azokat a micsodákat a szeme előtt... Az ártatlanul bámuló szeme előtt.

Szabályszerűen félreállt a kocsival, s az „ártatlanul” szóra behúzta a kéziféket.

- Ugyan már – mondtam -, mi köze annak ehhez! Mint minden állatnak, Rodericknek a viselkedéséhez tartozik ez a hazugság. Chloé esete egészen más. Emberi módon használta a nyelvet. Hazugságra használta.

- Igaz is - mondta Suzy hátradőlve az ülésen. - Erre nem is gondoltam. Milyen fontos állomásra ért Chloé a humanizáció útján: azért használta a beszédet, hogy hazudjon. Tudod, Ed - tette hozzá -, ha a könyvedben majd beszámolsz erről, vastag betűvel kellene írnod, mint Agatha Christie szokta a regényeiben némelyik kulcsmondatnál, hogy mondjuk: „a teraszra nyíló üvegezett ajtó belülről volt bezárva...”

Különösen lágy és meleg tavaszi nap volt. Sziesztáztunk egy kicsit Suzyvel, majd „az után”, ahogy Suzy mondta, elaludtunk. Én azonban három órakor felébredtem, mivel lelkiismeret-furdalásom volt, hogy keveset dolgoztam délelőtt, és újra le akartam ülni az íróasztalom mellé, hogy legalább a teázásig dolgozzak.

Még egy óra sem telt el, hogy beletemetkeztem az irataimba, amikor félénken kopogtak az ajtón, de nem két koppantással, ahogy Suzy szokta. Emma volt az. Nyugtalannak látszott, lihegett. Kértem, üljön le, és lassabban mutassa a jeleket, ha azt akarja, hogy megértsem.

Chloét rábízta Suzyre, mondta, s Suzy kérésére jött hozzám, mert valami fontos dologról van szó, különben természetesen nem zavarna. Tehát a gyerekszobában volt Chloéval, Chloé pedig a hüvelykujját az orrába dugta.

- A hüvelykujját, Emma?

- Igen, Mr. Dale. A hüvelykujját! Chloé, amikor gondolkodik, leül a földre az egyik sarokba, ha be van fűtve, általában a radiátorhoz dőlve, s a hüvelykujját az orrára teszi. Eddig nincs is semmi probléma. De ma délután ahelyett, hogy az orrára tette volna az ujját, beledugta az orrába. Észrevettem és szóltam neki: „Chloé, vedd ki az ujjad az orrodból”. Morgott valamit, és nem engedelmeskedett. Megismételtem a kérést. Erre vicsorogni kezdett.

- A felső fogsorát mutatta?

- Igen, a felsőt. Ráadásul megfenyegetett! Nem hagytam magam megfélemlíteni, és megismételtem: „Chloé, vedd ki az ujjad az orrodból!” Erre hirtelen megdühödött, felállt, toporzékolt, vicsorgott, és morogva rám támadt.

- Megharapta?

- Nem, megállt tőlem vagy egyméternyire. Rám bökött a mutatóujjával, és olyan jeleket mutatott, hogy szégyellem megismételni, Mr. Dale - mondta Emma felindultan.

- Ismételje meg, Emma.

- Minden szó előtt rám bökött a mutatóujjával, és ezt mondta: Te, piszok. Te, rossz. Te, büdös. Te, WC.

- Szóval - mondom visszafojtva hirtelen támadt nevethetnékemet -, ki...

- Igen, Mr. Dale, ez az. Kigúnyolt. Nagyon félek, hogy elvesztettem a tekintélyemet előtte.

- Ugyan, Emma, dehogy. Azért szitkozódott, hogy ne kelljen magát megharapnia. Előnyben részesítette a szóbeli agressziót a fizikai agresszióval szemben. Ez haladás! Úgy is mondhatnám, hogy Chloé civilizálódik. Ne törődjön a szidalmaival! Gyerekesek és ártatlanok. És főként ne büntesse meg Chloét. Jobb, ha WC-nek titulálják az embert, mint ha megharapják.

- De a legjobb, ha egyikre sem kerül sor - válaszolta Emma kevéssé meggyőzve.

Elpirult, mintha nem állna jogában ellentmondani, még egyszer bocsánatot kért a zavarásért, és megigazítva a nyakkendőjét, elment. Utánanéztem. Nem volt rossz alakja, de olyan mereven járt, mintha kardot nyelt volna. Minden nőiessége a szemében és a mosolyában összpontosult.

Ezután vártam, hogy kettőt kopogjanak az ajtómon, de Suzy ehelyett a házitelefonon hívott. Van-e kedvem az irodámban teázni? Ha igen, behozza a teámat.

Már előre kinyitottam az ajtót, néhány perc múlva megjelent Suzy élénken, serényen, fontoskodva.

- Szegény Emma - mondta -, egészen fel van dúlva. Hová tehetem a tálcát? Ide az asztal sarkára? Nem kellemes, hogy van egy kis rabszolganőd, aki otthon kiszolgál?

- Ha nem lennék megelégedve a kis rabszolganőmmel - karoltam át -, már réges-régen odavetettem volna a murénáknak.

- Qué mentalidád! - mondta, röpke csókot nyomva a nyakamra. - Nos - szólalt meg újra -, mi a véleményed róla?

- Szenzációs.

- Várj csak! - mondta. - Mindjárt kitalálom, mit gondolsz róla. A piszkos, rossz, WC, büdös szavakat Chloé kiskorától hallotta Emmától, jobban mondva látta, ahogy mutatja őket. Például valahányszor megfeledkezett a biliről. Ma pedig egész más összefüggésben használva, szidalmak formájában Emmára zúdította őket. Ma másodszor használta alkotó módon a nyelvet. Ez már egy valóságos nyelvi folyamat, nem csodálkoznánk, ha emberről volna szó, de egy főemlős esetében!... Igazán büszke vagyok Chloéra!

Pontosan így éreztem én is. Átöleltük egymást Suzyvel. Olyan boldogok voltunk, mint amilyenek valószínűleg Einstein szülei lehettek, mikor felfedezték, hogy zseni a fiuk.

Nem tudom, miért nem tartják az ember hazugságát azon ösztön fejlettebb változatának, mely az állatokat rejtőzésre készteti, ha egy ragadozó elől vagy bármi más veszély elől menekülnek, vagy mint a társas lények, s azon belül is a csimpánz esetében - rangban fölöttük álló társuk haragját akarják elkerülni. A ravaszkodás lehet passzív, de aktív is, ha az ügyeskedés előnyére szolgál az állatnak. Az üldözött vad bujkálásának felel meg a vadász cselvetése is, hiszen ő is álcázza magát, ha mással nem, az öltözékével.

Chloénál a rejtőzés elsősorban játékban nyilvánult meg, míg ki nem fejlődött benne a szóbeli hazugság emberi művészete. Mikor még bejárhatott az irodámba, szívesen fejére borította az üres kartondobozokat, amelyekben a könyveket szállították. Valahányszor Pablóval találkozott, mindig elcsente a sapkáját, s a fejébe húzta, le egészen a nyakáig. Ha csak tehette, megkaparintott egy lepedőt vagy takarót, és beburkolózott vele. Elbújt a bútorok vagy a függönyök mögé, még mielőtt eszébe jutott volna, hogy az utóbbiakat szét is lehet tépni. Képes volt órákig bújócskázni, feltéve, hogy ő bújt el. Ha ugyanis a szülei tűntek el - csak rövid időre is -, aggódni kezdett. Persze nem volt nehéz megtalálni. Mindig ugyanazt csinálta, felmászott egy fára, s különös ravaszságnak számított, ha eltakarta a szemét a tenyerével, bizonyára hogy így váljon láthatatlanná.

Aznap este, amikor kiderült, hogy a nyelv segítségével hazudni is tud, és képes megsérteni a hozzá hasonlókat - mert semmi kétség, önmagához hasonlónak tartotta Emmát és a többi anyját -, Hunték nálunk vacsoráztak Phyllisszel és Evelynnel. Elsie, aki a hétvégére hazajött, nagyon örvendezett, és mi magunk is igen örültünk, hogy beszámolhatunk Donaldnak tanulónk előrehaladásáról.

Suzyvel a szobánkban éppen befejeztük az öltözést, amikor láttuk, hogy Hunték autója megérkezik a parkolóba, s a kocsi négy ajtaján kitódulnak a Nest lakói. Vidáman integettünk nekik a szélesre tárt ablakból (nagyon enyhe volt az idő), miközben kedves megjegyzéseket tettünk rájuk halkan és franciául. Evelyn és Phyllis ugyanis miniszoknyát viselt, nagyon rövidet és nagyon szűket. Ezért, vagy talán a kontraszthatás kedvéért, Mary nagyon hosszú és nagyon bő, virágos és élénk színű papagájokkal díszített szoknyával leplezte soványságát.

- Evelynnél még megjárja - mondta Suzy -, de Phyllis miniben! Az ő korában!

- Ugyan már, nem is néz ki rosszul - mondtam tárgyilagosságra törekedve. - Szép lába van. Még mutogathatja.

- Ide figyelj, te hitvány hízelgő - sziszegte Suzy a fülembe -, ha vesztedre bókolni mersz a minijéért ennek a papagájnak, egyszerűen megöllek.

Nem vághattam vissza, mert e pillanatban üvölteni kezdett Chloé a gyerekszobában. Mint jó gazdához illik, bementem hozzá. Amikor meglátott, elhallgatott, és erőteljesen mutogatott, hogy köszönni szeretne Donnak. Valószínűleg meglátta az ablak rácsai mögül, amint Don kiszállt az autóból.

Mivel a lefekvés kényes pillanatában egy nagy jelenet tönkretehette volna az éjszakáját, az Emmáét és a mienket is, beleegyeztem a kérésébe, kézen fogva levezettem a földszintre, Suzy jött utánunk. Chloé szerette Donaldot, mindent szeretett benne: az állandó kis ajándékait, a csiklandozásnak vélt orvosi vizsgálatot s a gyógyítást is, mert példás betegként tűrte még a legfájdalmasabb ápolást is, hálából.

Ahogy megpillantotta Dont a fogadószobában, odarohant hozzá, felmászott a lábára, majd belekapaszkodva Don odanyújtott karjába, felhúzódzkodott a nyakába, belecsimpaszkodott, és csókokkal borította el Dont, erősen csucsorítva, rajongó „hu! hu!” kiáltások kíséretében.

Csupán Donnak örvendezett, s a hölgyekre nem is figyelt, de a jó modorra mindig kényes Emma rászólt, hogy fogjon velük kezet. Nem volt szerencsés ötlet.

Chloé először Phyllisnek és Evelynnek nyújtotta a kezét, érdeklődve figyelte a miniszoknyájukat: Te fürdik medence? - kérdezte Phyllistől. Phyllis alighanem mindent elfelejtett a fiatal korában tanult jelbeszédből, mert nem értette, mit mond Chloé. Növendékünk azonban Mary iránt tanúsította a legnagyobb érdeklődést. Elbűvölte a hosszú, bő szoknya, rajta a nagyszerű hajtások s a pompás papagájok.

- A szoknyádat csodálja - mondta Donald. Valóban csodálta. Nézte, hogy húzhatná le róla. Először is lehajolt, megfogta a szoknya alját díszítő fodrot úgy, mintha merő hódolatból mindjárt megcsókolná. Ehelyett azonban hirtelen a karjára tekerte a szoknyát, befurakodott alá, és bolondul vihogott.

Elképesztő volt a hatás. Mary elvörösödött, elsápadt, visítozott, és anélkül hogy felemelte volna a szoknyáját, sikoltozva megpróbálta két kézzel ellökni magától Chloét.

- Könyörgök, Suzy, segíts! Vidd innen ezt a kis szörnyeteget! Belekapaszkodott a lábamba!

- Ne kiabálj! - csitította Suzy. - Minél hangosabban kiabálsz, Chloé annál jobban fél. Azért simul hozzád, mert fél.

Donald páratlannak tartotta a szituációt, s torka szakadtából hahotázott, a fiatalok leplezetlenül követték példáját, Phyllisszel együtt, aki beleroskadt egy karosszékbe, s két kezét az arcára tapasztva rázkódott a visszafojthatatlan nevetéstől.

- Mary - mondta Suzy -, az isten szerelmére, hagyd már abba a visítozást!

Végül, hogy segítsen, leguggolt, és maga is Mary szoknyája alá bújt (a nevetés kétszeresére erősödött), sikerült lefejtenie az őrült félelmében üvöltöző Chloé kezét Maryről. Elfordultam, hogy ne hozzam Maryt zavarba, de a vállam mögül hátrasandítva megfigyelhettem a jelenetet. Amikor Suzynek sikerült megfogni a mi kis „szörnyetegünket”, gyorsan fölvitte az emeletre. Leültettem Maryt, és odanyújtottam neki egy pohár vizet.

- Köszönöm, Ed - mondta Mary még mindig reszketve, s szigorú pillantást vetve maga köré, hozzátette: - Csak te viselkedtél úgy, mint egy gentleman. Te és Suzy. A többiekről nem mondhatnám el ugyanezt.

A csípős megjegyzés elhallgattatta a nevetést, kivéve Phyllisét, ő láthatólag elvesztette az önuralmát.

- Nem kellett volna kiabálni, és kész – mondta Donald. - Mit visítottál úgy? Mitől féltél? Hogy Chloé megerőszakol?

- Te férfi vagy - válaszolt Mary méltóságteljesen. - Honnan is tudhatnád, mi a szemérmesség?

Megjegyzését olyan csodálkozó csend fogadta, hogy Phyllis nevetése még harsányabbnak tűnt.

- Hagyd abba, Phyllis! - mondta Mary bosszúsan. - Ne játszd meg a hülyét.

Phyllis levette a kezét az arcáról, s egy másodperc múlva újra kirobbant belőle a kacagás. Aztán nevetésre nyílt nagy szája négyszögletesre formálódott, mint egy görög tragédia maszkjáé, arca valami gyerekes fájdalmat fejezett ki, és a nevetésből minden átmenet nélkül átcsapott zokogásba, könnyben úszó szemmel nézve Maryt.

- Jól tudom - csukladozta -, hogy hülye vagyok. Nem kell emlékeztetned rá.

Mary láthatólag meghökkent, szálegyenesen ült a széken, képtelen volt megmoccanni vagy akár csak meg is szólalni. Azt hiszem, mindnyájan ugyanilyen tehetetlenséget éreztünk, s csak fokozta a zavarunkat Phyllis láthatóan vigaszt kereső sírása. Végül Donald odament sógornőjéhez, a vállára tette a kezét, és így szólt hozzá:

- Tudod, Phyllis, nővérek közt megesik, hogy ilyesmit mondanak egymásnak... De ennek semmi jelentősége nincs.

Evelyn is odament, átölelte Phyllist, és kérte, hogy ne sírjon, mert szétmaszatolódik az arcán a festék, és kár lenne, mert ma este olyan szép, s a miniszoknyája is nagyon jól áll neki.

- Igaz ez, Ed? - kérdezte Phyllis, rám emelve könnyes szemét.

- Igaz, Phyllis, elragadó vagy benne, ezt egyébként is mondani akartam neked.

- Sajnálom, Phyllis - szólalt meg Mary hidegen, de nem mozdult el a helyéről.

Sápadtságából és a tekintetéből ítélve mégis úgy tűnt, hogy jobban felkavarta nővérének zokogása, mint bárkit is közülünk, ellentétben azzal, amit felszínes szánakozásunk alapján hinni lehetett.

Egyszerre csak kinyílt az ajtó, Suzy lépett a szobába, rögtön észrevette Phyllis könnyeit, karon fogta, s félig franciául, félig angolul beszélve hozzá (azon a keverék nyelven, amit Phyllis úgy imádott), magával húzta az emeletre a fürdőszobába, „hogy helyrehozzák a károkat”.

Az este kellemesebben telt el, mint ahogy a kezdetén gondoltuk, Chloénak beadtunk egy altatót, Mary pedig, mikor Suzy lejött az emeletről az újra kicicomázott Phyllisszel, békecsókot adott a nővérének, Phyllis ezt túláradó érzésekkel viszonozta. Miután a fiatalok visszavonultak a játékterembe, hogy zenét hallgassanak („Chloé miatt nem túl hangosan”), a kávét a nappaliban ittuk meg, én pedig elmeséltem Donnak, milyen ragyogó eredményeket ért el Chloé a nyelv birodalmában.

- Nem szeretném kisebbíteni Chloé érdemeit - mondta Don. - Nagyon okos és vállalkozó szellemű kislány...

- Túlságosan is vállalkozó szellemű - szólt közbe Mary valahogy olyanformán, ami már kezdett mosolyra és jókedvre emlékeztetni.

- De Gardnerék Washoe nevű csimpánza - folytatta Don - és Penny Patterson Koko nevű gorillája is felhasználták a nyelvet, hogy hazudjanak és hogy sértegessék a tanítóikat. A pálma vitathatatlanul Kokóé. Miss Patterson egyszer szemrehányást tett neki, hogy megharapta. Koko ekkor nem csupán tagadta a tényt, és nemcsak azt állította, hogy tanítója sebhelye csak egy horzsolás, hanem hogy véget vessen a vitának, azt bizonygatta: Koko nincs fog.

Jót nevettünk, Suzy pedig megjegyezte:

- Nemcsak mulatságos, hanem gyermekes és megható is, ha egy nagy gorilla így viselkedik. Végeredményben szégyellte, hogy megharapta kis gazdáját, és inkább letagadta szörnyű fogait.

- Még jóval azelőtt, hogy a te Chloéd hazudozni kezdett - mondta Donald -, egyes nyelvészek azt állították, hogy Washoe nem beszél valódi nyelven, mert nem használja a nyelvet a valóság leplezésére. Ezt az elhamarkodott állítást a tények megcáfolták.

- A nyelvészek elkerülhették volna ezt a tévedést - vélekedtem. - Az állatvilágban olyan gyakori a hazugság, igazán gondolhattak volna rá, hogy ha egy főemlőst megtanítanak beszélni, új eszközt kap a hazugsághoz.

- Micsoda? - kérdezte Mary megbotránkozva. - Az állatok is hazudnak?

- Még a te macskád is, drágám - felelte neki Don. - Amikor egeret fog, úgy tesz, mintha szórakozott lenne, és nem törődne már a zsákmánnyal, hogy a szabadság illúzióját adja neki, de mihelyt az egér el akar menekülni, puff!, újra lecsap rá.

- A szörnyeteg - mondta Phyllis. - De milyen aranyosan csinálja.

Odafordultam hozzá, és rátettem a kezem a karjára, de nyomban visszahúztam, amikor megpillantottam valami csillogást Suzy szemében.

- Drága Phyllis - mondtam -, ha a macskát aranyosnak találod, hogy minősítenéd a ledér nőstény babuin mesterkedését, amelyet Hans Kummer figyelt meg?

- Ó, valami disznó történet! - kiáltott Phyllis virgoncan. - Ed, milyen aranyos vagy! Szerencsére itt vagy, hogy törődj velem, megdicsérd a miniszoknyámat, és emlékeztess rá, hogy nő vagyok…

- Nem is adsz rá alkalmat, hogy elfelejtsék - mondta Mary félig tréfásan, félig komolyan.

- Voltaképpen nem disznó történet - mondtam, kerülve Suzy tekintetét. - Ez a nőstény babuin egy galléros pávián volt, a babuinoknál kizárólag a vezérhímé a hárem, vigyáz is rá féltékenyen.

- Eszerint - kérdezte Phyllis -, a többi hímnek nem is szabad...

- Egyiknek sem.

- Szerintem ez nem túl igazságos - mondta Phyllis, kedvetlenül biggyesztve az ajkát.

- Szerintem sem. Szóval ez a nőstény babuin egyszer észrevétlenül félrehúzódott a vezérhímtől, leült egy szikla mögé, úgy, hogy ura és parancsolója csak a fejét és a vállát láthassa. És mit művelt a kezével eközben? Egy másik hímet tisztogatott, amelyet tökéletesen eltakart a szikla.

- Ó! Milyen csalódott vagyok! - mondta Phyllis. - Azt hittem, hogy messzebbre ment.

- Ez már mégiscsak valami! - mondta Donald. - Hiszen képes volt pontosan mérlegelni, miként őrizze meg házastársa előtt az ártatlanság látszatát, miközben átengedi magát a bűnös foglalatosságnak. Ez a hazug magatartás egészen figyelemreméltó példája.

- Őszintén szólva - mondta Mary ingerülten -, már hányingert kapok az efféle beszédtől. Megmondom nektek az igazat, Don és Ed, igen, mindkettőtöknek, Ednek is!, ha a főemlősökről van szó, olyanok vagytok, mint akik tisztára megőrültek! Bocsáss meg, Suzy, de úgy látom, hagytad, hogy téged is megfertőzzenek! Ha meggondoljuk, ez már mégis több a soknál. Chloé szemérmetlenül hazudik, és tessék, mindenki elégedett. Gorombáskodik, megsérti Emmát, s nektek ez a boldogság netovábbja!

- Shakespeare-t juttatod az eszembe - mondta Don.

- Shakespeare-t? Hogy jön ide Shakespeare? - kérdezte kedvetlenül Mary.

- Emlékszel, hogy a Vihar-ban Prosperónak a lakatlan szigeten két szolgája volt: a gyönyörűséges Ariel, aki a levegőben röpködött, hogy teljesítse a parancsait, és a sötét Caliban, az oktalan, gyapjas, primitív állat, szóval valami főemlősféle? Arra is emlékezhetsz, hogy Prospero nem csekély vesződséggel megtanítja beszélni Calibant. Caliban egyszer veszekedés közben ezt a szemére is veti: „Beszélni tanítottál: legalább / Tudok most káromkodni.” Nem gondolod, hogy zseniális Shakespeare titokzatos előérzete? Előre megsejtette, hogy egyszer beszélni tanítják majd a főemlősöket!...

- Persze hogy zseniális - mondta Mary. - De Shakespeare helytelenítette a káromkodást, a sértegetést és a hazudozást. Morális szempontból helytelenítette.

- De hát mi is helytelenítjük - mondta Don. - Másrészt azonban, nyelvészeti szempontból, örvendezünk neki. Soha nem hallottad még, amikor egy orvos „szép” betegségről beszél? Talán csodálja ilyenkor a betegséget?

V. fejezet

Juana kénytelen volt minden reggel magával hozni María de los Ángelest Yaraville-ba, mivel a bungalóban nem tudott rá felügyelni, s ez - mint már említettem - felvetett néhány problémát: Juana (félig őszintén, félig megjátszva magát) rettegett, hogy az unokahúgát megharapja, szétszaggatja és ki tudja, talán felfalja egy vadállat, arról nem is szólva, hogy a gyerek esetleg nem tanulja meg a keresztények nyelvét, vagy visszafejlődik, mert egy ilyen primitív főemlőssel van együtt.

Mivel azonban semmi nem történt, ami igazolhatta volna kissé dramatizált félelmét - a két barátnő ugyanis némi civódás ellenére nagyon jól megértette egymást -, Juana azzal állt bosszút, amiért sötét jóslatai valótlanságnak bizonyultak, hogy állandóan összehasonlítgatta a két kis társnőt, az egyiket (könnyű kitalálni, melyiket) mindig magasztalta, a másikat pedig mindig leszólta. Részrehajlása nagyon bosszantotta Suzyt, aki ezért soha nem mulasztotta el, hogy finoman felhívja a figyelmet Chloé jó tulajdonságaira. A két gyerek közti elkerülhetetlen civakodást így még tetézte a két „anya” néma vetélkedése.

- Senora - kérdezte egyszer ártatlan képpel Juana -, nem úgy mondják angolul, hogy „majmol”, amikor azt akarják kifejezni, hogy utánoz?[2]

- De igen, úgy mondják, Juana.

- Akkor - vágott vissza Juana -, hogy lehet, hogy az önök kis majma (soha nem mondta, hogy „Chloé”) nem tudja olyan jól utánozni az állatok hangját, mint María? María például jól utánozza a kotkodácsolást, a nyávogást, a tehénbőgést, a báránybégetést, a maguk kis majma meg csak ugatni tud. És még ez sem az ő érdeme, mert egyébként is úgy beszél, mintha ugatna.

Ez a megjegyzés kitűnő megfigyelőképességről tanúskodott, és Suzy kénytelen volt elismerni az igazát, jóllehet Juana érzékeny pontjára tapintott.

- Ez igaz, Juana - mondta. - Bár ha Chloé ugyanúgy tudná utánozni az állatokat, mint María, akkor az ember hangját is képes lenne utánozni. Márpedig akkor ő is beszélne. De maga is tudja, Juana, hogy Chloé nem tud beszélni.

- Hát persze, senora - sóhajtott Juana -, hát persze.

- És mégis értelmes - folytatta Suzy.

- Úgy gondolja, senora?

- Igen, Juana - válaszolta Suzy kedvesen. - Értelmes. Ezt az bizonyítja, hogy tiszta...

- Kivéve, mikor se emotiona[3] - mondta Juana, felindulásában hirtelen elfelejtve angolul.

- De ez nem történik meg vele mindennap, még kevésbé naponta többször.

Ez a célzás María de los Ángelesnek szólt, akire ezen a téren nem vigyáztak eléggé éberen az őrangyalok, jóllehet szegényke pár hónappal idősebb volt Chloénál. Valójában nagyon is megbocsátható hiba volt ahhoz képest, hogy a mi tanulónk milyen nehezen beszélt, de Juana nem vette ilyen könnyedén a dolgot, az emberi faj szégyenének gondolta, hogy a tisztaság dolgában legyőzte Maríát egy majom.

Nem sokkal ezután Concepción egy kis pedálos autót ajándékozott Maríának a születésnapjára. Egyik péntek délután hozta magával ócska, imbolygó Fordján, és - mivel nagyon sietett, hogy megölelje a nagynénjét, főképpen pedig a lányát (a szerelemgyereket, akinek születésekor az apja más virágokra röppent, hogy onnan dézsmálja a mézet) -, nagy óvatlanul a teraszon csomagolta ki az ajándékot. Igaz, álmodni sem lehetett jobb helyet ahhoz, hogy egy ilyen masinát kipróbáljanak.

María rögtön ki is próbálta, s Juana és Concepción segítségével gyorsan megtanulta, hogyan kell nyomni a pedált, hogy guruljon az autó. Az egész ház kitódult a teraszra a hőstettét csodálva, Chloé is, akinek a kezét fogtam: mozdulatlanul, megkövülten nézte a jelenetet.

Sejthettem volna, hogy nem marad sokáig nyugton. Mihelyt látta, hogy María, belefáradva a pedálozásba, kiszáll a kocsiból, kitépte a kezét a kezemből, és rohant, hogy beleüljön. Éreztem, hogy most sújt le ránk a végzet, ha vért nem is, könnyeket és jajgatást hozva...

Két mexikóink félig angolul, félig spanyolul zajosan méltatlankodott: „Qué könyörgök az isten szerelmére, senor, akadályozza meg a majmát, hogy hozzányúljon a María autójához! Darabokra töri azt a szép új masinát! Összetöri a volánt, letépi a kerekeket, beszakítja a tetőt! Qué a maguk majma igazi vastörő! Qué a senor jól tudja, hogy mindent összetör, amit ér, a függönyeik árulkodnak erről, meg a szép szekrényük! Qué a szegény unokahúgom dolgozik, mint egy rabszolga, a városban, hogy ezt a szép játékszert ajándékozhassa a lányának, és qué a század szégyene lenne, ha a maguk majma egy negyedóra alatt tönkretenné, aznap, amikor a pobrecita[4] ajándékba kapta a védőszentjének az ünnepén...”

Még akkor is javában pergett a duó, amikor Emma segítségével már rég elvonszoltam az ordítozó, toporzékoló Chloét a végzetes játékszertől. Juana Párthus nyilát röpítette Suzy hátába: „Most fog a maguk kis majma becsinálni!”

A jóslat igaznak bizonyult. Chloét Emma fürdőszobájában hagytam az anyjaival, és újra lejöttem nagy dühösen, hogy lehordjam Concepciónt. Kellett neki a teraszon, Chloé orra előtt kibontania az ajándékát? Nem várhatott volna vele, míg a nénje bungalójába ér? Mennyi óbégatást és siránkozást megspórolhattunk volna!

- Concepción - szóltam szigorúan, a teraszra lépve.

A fiatalasszony szép alakja épp a lánya kis autója fölé hajolt, hosszú, hollófekete haja félig eltakarta az arcát. Meghallva, hogy egy kicsit keményebben szólok hozzá, ruganyos és bájos mozdulattal felegyenesedve hátravetette a haját, hosszú fekete szempillái mögül olyan kerítő pillantást vetett rám, hogy azonnal rabul ejtett vele, s lágy hangon megszólalt:

- Tessék, senor?

A dorgáló szavak az ajkamra fagytak. Concepción ezt észrevette, s miközben látszólag továbbra is tiszteletteljesen viselkedett velem, pillantását cinkos és huncut mosollyal kísérte, mintha azt mondaná: „Láthatod jól, hogy csak szelíd és barátságos tudsz velem lenni.”

Valóban szelíd és barátságos voltam, sokkal barátságosabb, mintsem akartam volna.

- Concepción - mondtam -, nagyon lekötelezne, ha mielőbb eltüntetné innen ezt az autót, és mostantól fogva a nagynénje bungalójában tartaná.

- Si, senor - válaszolt a lány, mintha királyi kegyet gyakorolna.

Hátat fordítottam neki. Dühös voltam Concepciónra, magamra és persze Juanára is, aki a konyha küszöbéről nézte végig a jelenetet, s röpke mosolya sokat elárult a férfiak gyengeségéről.

A következő pénteken Suzy bement a városba a gyerekekért, hogy hazahozza őket autón hétvégére. Mint mindig, most is felhasználta az alkalmat, hogy egyet s mást bevásároljon, Chloénak pedig hozott egy pedálos autót: erre az anyai reakcióra már előre számíthattam.

Másnap reggeli utánig eldugtuk az autót. Aztán teljes pompájában megmutattuk Chloénak. Nem piros volt, mint a Maríáé, hanem kék, tanítványunk kedvenc színe.

Chloé el volt ragadtatva. Mi pedig csalódtunk. Mert nagyon igyekezett, hogy lábbal hajtsa magát, de hiába mutogattuk neki türelmesen, nem tudta vagy nem akarta a pedált használni. Szóval el kellett ismernünk, hogy e téren alsóbbrendű volt Maria de los Ángelesnél, és ha Juana jelen van (szerencsére szombat volt), lett volna némi oka a diadalra.

Mivel láttam, hogy Suzyt nagyon bosszantja a balsiker, azt javasoltam, hogy sétáltassuk meg az autót a sofőrrel együtt, a két fiú és Elsie pedig rögtön felajánlotta, hogy elkísér bennünket. Erős zsinórt kötöttem az első, egy másikat a hátsó lökhárítóra, az előbbit, hogy felsegítsük Chloét a kaptatókon, a másikat, hogy visszatartsuk a lejtőkön, s adandó alkalommal megakadályozhassuk, hogy beleessen a kis földutunkat egészen a hajtűkanyarig szegélyező vízmosásba.

A két fiú önként vállalta a két zsinór kezelését, s minden rendben is volt, amíg az út lejtett. Chloé; mivel nem kellett hajtania a kocsit, az ülőkén pihentette a lábát, s nagyon gyorsan megtanulta, merre kell tekernie a kormányt, ha irányt akar változtatni. De a hajtűkanyar után - az útnak csak ezen a részén vannak fák, úgyhogy ha kettesben vagyunk Suzyvel, itt szoktunk csókszünetet tartani, mivel itt senki se látja - emelkedő kezdődött, Chloé hamar belefáradt, hogy lábbal lökje magát a kavicsos terepen, megállt, és elkezdett nyöszörögni.

Jonathan, aki elölről húzta a kocsit, megrántotta a zsineget. A kocsi meglódult, Chloé pedig elégedetten újra az ülőkére tette a lábát, s csak a kormányzással foglalkozott. Amikor kiértek a sima aszfaltozott útra, Jonathan nem húzta tovább, hanem hátrafordult, és így szólt angolul:

- No, Chloé, most már használd a lábad!

Chloé úgy tett, mintha nem értené, Emma elismételte a javaslatot jelbeszéddel, de mivel az sem hatott, Suzy megfogta Chloé lábát, és odanyomta az útra. Ám Chloé visszarakta a lábát az ülőkére.

Kicsit komikus volt a helyzet. Mind a hatan Suzy, Emma, a két fiú, Elsie és én (meg a kutya) mozdulatlanul körülálltuk a kocsit, és igyekeztük meggyőzni Chloét. A kutya érezte ugyan, hogy Chloénak meggyűlt a baja a felsőbb hatalmakkal, de el sem vakkantotta magát, s rokonszenve jeléül megnyalta az arcát. Aztán ott maradt mellette, kitartóan ráfüggesztve nagy barna szemét.

Végül keményen rászóltam Chloéra:

- Chloé, tedd le a lábad a földre, és lökd magad!

Megismételtem a parancsot jelbeszéddel. Rám se hederített. Megfogtam a lábát, mint ahogy Suzy is az előbb, és odanyomtam az aszfaltra. Rögtön visszatette a padra. Szemmel láthatólag nem értette, hogy az ő autója miért nem megy magától, mint a mienk.

- Hát akkor itt hagyjuk Chloét az úton - mondtam. - Úgysem jár erre soha senki. Ha visszafelé jövünk, majd magunkkal visszük.

Nem is kellett lefordítani a mondatot jelbeszédre, rögtön megértette, és rikoltozni kezdett. Amikor látta, hogy kis csapatunk - igaz, elég lassan - távolodik, még hangosabban rikoltozott. Roderick csak kelletlenül kullogott utánunk, és vissza-visszanézett a kék autóban egyedül kuporgó Chloéra.

Chloé nagy meglepetésemre nem szállt ki az autóból, hogy utánunk fusson. Toporzékolt, nyögdécselt, ordított, sírt, de a helyén maradt.

- Roderick! - hívta a kutyát Elsie.

Roderick ekkor félúton állt köztünk és Chloé között, aki szokás szerint olyan gyorsan és pontosan engedelmeskedett a gazdájának, most habozott. A tétovázását látva megszorítottam Elsie karját, és a fülébe súgtam:

- Ne hívd többet!

Roderick elindult felénk, de lassan, bánatosan, lehorgasztott fejjel és behúzott farokkal.

- Vau! - kiáltotta Chloé.

Ez az ugatás, az egyetlen állathang, amit utánozni tudott, sokkal jobban hasonlított egy majom hangjára, mint egy kutyáéra, de bizonyosan rejlett benne valami hívás, mert Roderick megállt, Elsie-t figyelte, s látva, hogy Elsie hátat fordít neki, vagyis esze ágában sincs megismételni a parancsát, úgy gondolta, hogy ezt is, mint az emberektől kapott parancsok nagy részét, elfelejtették, tehát nyugodt lelkiismerettel ő is elfelejtheti.

- Vau! - nyöszörgött újra Chloé olyan hangon, mint egy csecsemő, hogy meghasson bennünket. Csak nyöszörgött, és panaszosan bámult nagy, naiv szemével.

Roderick forrón dobogó szíve alig fért meg a mellkasában. Ő is nyüszített, s égnek álló farokkal visszarohant Chloéhoz. Chloé boldogan felsóhajtott, s kölcsönösen csókolták és nyalogatták egymást.

Túláradó érzésnyilvánításuk közben kis csapatunk vagy tízméternyire ácsorgott tőlük, és bátorkodott néhány halk megjegyzést fűzni a látottakhoz.

- Most már idejön hozzánk - vélekedtem.

- Nem hiszem - mondta Suzy.

Jonathan vállat vont.

- Mindenesetre én nem fogom húzni. Ránk se ránt.

Ariel mosolygott, de hallgatott, és nem tudtuk pontosan, min is mulat: Chloé makacsságán vagy Jonathan méltatlankodásán. Emmát heves érzelmek kerítették hatalmukba: megindította Chloé és Roderick „nagy szerelme”.

Amikor Chloé, abbahagyva a barátkozást a kutyával, kiszállt az autóból, azt hittem, megnyertem a fogadást. Tévedtem. Fogta az első lökhárítóra erősített zsinórt, és a végét Roderick nyakába kötötte. Ezután visszaszállt a kocsiba, újra megfogta a kormányt, és ezúttal parancsoló hangon mondta:

- Vau!

Roderick tökéletesen megértette, mit várnak tőle. Nekirugaszkodott, előrefeszítette a nyakát, és elindult. Nem kellett közbelépnem, mert az út itt nem volt veszélyes - a szakadékot enyhe lejtő váltotta fel -, s ráadásul néhány rekettyebokor állt ott védelmül. A fogat közeledett felénk, csapatunk félrehúzódott az út két oldalára, s a Roderick vontatta kék kocsi elhaladt közöttünk Chloéval, aki két kézzel markolva a volánt bárgyún mosolygott.

- Nahát, ez mindenkit legyőzne egy lustasági versenyben - mondta Ariel.

- Amit te lustaságnak nevezel - heveskedett Suzy -, nem más, mint intelligencia. Amikor a barlanglakónak elege volt a gyaloglásból, lóra ült. Chloé is ezt csinálja. Rájött, hogy felhasználhatja egy másik állat munkaerejét. Ha most még nem is tudja a pedált használni, senki sem állíthatja róla, hogy hülye…

Donald, hallva, hogy Chloé milyen leleményesen használta Rodericket, azt tanácsolta, hogy ajándékozzak neki egy pónit ötéves korára.

- Chloéval az a baj - mondta -, hogy vonzódik a zűrzavarhoz. Egy póni fegyelemre szoktatná. Először is, mert fel kellene rá szállnia és irányítania, aztán mert lenne valami feladata, mindennap meg kellene etetnie, itatnia, lekefélnie, lovaglás után pedig lecsutakolnia: Ő már kipróbálta ezt Evelynnel, nagyon hatásos módszer. Az, hogy mindennap foglalkoznia kellett vele, még akkor is, ha nem lovagolt rajta, felelősségérzetet adott neki, arról nem is beszélve, mennyire élvezte magát a lovaglást.

Suzyvel megtanácskozva a dolgot, úgy véltük, Donald helyesen ítéli meg Chloé jellemét. Való igaz, hogy bármit csinál, bárhol és bárkivel, mindenben fegyelmezetlen, s emiatt nem tudjuk megtanítani sem a jelbeszédre, sem a kulturált viselkedésre. Ha a póni segítségével valóban sikerülne orvosolnunk jellemének fő hiányosságát, az valóságos áldás lenne számunkra.

Egy hároméves, fehér, a marjánál hetven centi magas pónit választottam. Több volt, mint jól nevelt: jól idomított. Hunték kölcsönadták a kis mexikói nyerget, amelyet még Evelynnek vásároltak, kezdő lovas korában. Pompás darab volt, az ülése fekete bőrből, az oldala vadbőrből készült, s az egészet rajzolatok díszítették. Nagyon magasan állt a kápája meg a nyeregfara, mint minden texasi nyeregnek, ezért középen jó mély volt az ülés, s a kezdők is biztonságosan gyakorolhattak rajta.

Chloé születésnapja huszonkilencedikén volt, s az előző napon, ahogy már előre elterveztük, egy kis teherautóval elmentem a póniért a tenyésztőhöz. Szombat lévén, Pablo megkért, hogy elkísérhessen. Úgy vélte, csak két igazán nemes foglalkozás van az életben: a lovaglás és a vadászat. Ezenfelül egy hátsó gondolat is motoszkált benne, de csak visszafelé jövet bökte ki. Taníthatná-e lovagolni Maríát olyankor, amikor Chloé nem száll fel a Tigrisre (ez volt a póni neve)?

- Asziszem, senor, hogy az asszonyaim (így emlegette a feleségét és az unokahúgát) kérték magát, azé', hogy kerüljük a vitát, hogy Chloé ne nyúljon María autójához... Ugye, az úr nem látott descortesiá-t[5] ebbe' a kérésbe'. Mer' az asszonyaim nagyon tisztelik, de...

Hirtelen elhallgatott, s a szemem sarkából láttam, ahogy cserzett bőrű kezével megsimogatja tömött, őszülő bajszát, csakugyan nem tudván, hogy is fejezze ki a női jellemmel kapcsolatos fenntartásait, mivel a saját családjáról van szó.

- De - kezdte újra - bien es verdad que[6] az asszonyok már csak asszonyok...

Bölcsen bólogattam erre az igazságra, noha az értelme nem volt egészen világos előttem.

- Szóval, senor - fejezte be Pablo a mondandóját -, rendkívül megtisztelne, ha megadná rá az engedélyt.

Keményen megmarkoltam a volánt.

- Majd gondolkozom rajta - feleltem ugyanolyan hangnemben.

Úgy éreztem, a válaszomat nagyrészt a kérdező személye dönti el. Tételezzük fel, hogy Juana kérné ezt tőlem; igennel válaszolnék-e neki? Aligha. S tegyük fel, hogy a póni Pablóé, megengedné-e, hogy Chloé lovagoljon rajta? Biztos, hogy nem.

Most véletlenül minden egybevág, én vagyok a póni tulajdonosa, és én vagyok az is, akihez Pablo a kérést intézte. Márpedig ő soha nem emlegette úgy a tanítványunkat, hogy „a maguk kis majma”. Chloé nem volt a számára sem névtelen, sem megnevezhetetlen: a nevén szólította, és úgy találta, hogy cómica y simpática. Megengedte, hogy a sapkájával játsszon, és soha nem volt dühös vagy türelmetlen. Játékokat fabrikált neki. Mindebből levontam a következtetést, hogy bien era la verdad, az asszonyok asszonyok, Pablo meg Pablo. Ezért, amikor megpillantottuk Yaraville-t, azt mondtam Pablónak, hogy beleegyezem a kérésébe. Méltóságteljes gracias-szal válaszolt, de hogy is mondjam, különös nyomatékkal, paraszti eszével megérezte, hogy nem lett volna muszáj igent mondanom.

Leszálltam a kis teherautóról a yaraville-i parkolóban, Pablo pedig továbbment a póninak készített lóállásig, ami ott volt a bungalója közelében. Nem maradtam sokáig a sötétben. Meggyulladtak a ház külső villanylámpái, s kijött elém Suzy a nappaliból: örült nekem, de szomorúan újságolta, hogy Chloénak enyhe légcsőhurutja van, Donald szerint nincs komoly baj, de egy jó hétig ágyban kell maradnia.

Így történt, hogy másnap délután ismét ott voltam Pablóval, María de los Ánglesszel és Tigrissel a lovardánkban, kíváncsian várva, vajon igazat mondott-e a lótenyésztő, hogy a pónim tökéletesen idomított állat.

Yaraville nekem köszönheti a tó völgyében lévő teniszpályát és a lovardát. Dús rétek vannak errefelé még az apám idejéből, sokkal jobbak, mint amott a dombokon, ahol a birkáink legelnek; valamikor teheneket is tartottunk itt, annyi tejet adtak, hogy még a beaulieu-ieknek is bőven jutott belőle. Sok bajjal és kevés haszonnal jártak, de az apám szociális szolgáltatásnak tekintette, hogy ellássa a falut tejjel.

A drugstore azonban még apám életében felépült a város szélén, s hálátlan polgártársaink inkább az üzemben feldolgozott, pasztörizált tejet fogyasztották. Vesztettek vele: a mi tejünk jobb ízű volt, arról nem is szólva, hogy nem mindig fizettek érte apámnak, aki viszont soha semmit sem kért tőlük cserébe.

Ott maradtam nézőként a lovardát körülkerítő farönköknél. Pablo éppen Maríát ültette fel Tigrisre. Figyelmesen néztem a kislányt. Ötéves és hét hónapos volt. Láthatólag inkább félt, mint örült, hogy egy ekkora állaton lovagolhat. Amikor Pablo beletette lábacskáit a kengyelbe, és beszabályozta a kengyel hosszúságát, előrehajolt, s az ajkát harapdálva vizsgálgatta a lábát, s méregette a lába és a föld közötti távolságot. Nem nagyon figyelt a nagybátyja magyarázatára. Pablo megigazította a kezét a kantárszáron, és megtanította, hogyan indítsa el a lovat jobbra és balra. Észrevettem, hogy angolul magyaráz, valószínűleg, mert így szándékozott beszélni a pónihoz is, gondolva, hogy az állatot angolul idomította a tenyésztője.

María szép arcán élénk nyugtalanság tükröződött, amikor a póni megmozdult alatta, Pablo ugyanis parancsot adott Tigrisnek az indulásra, s a szóbeli parancsot úgy tette nyomatékossá, hogy az állat mögött a földet söprögette a lovaglóostora hegyével. María szapora pillantásokat vetett Pablóra, de látva, hogy nagybátyja ott van mellette, megnyugodott. Aztán Pablo odament a lovarda közepére, és odakiáltotta Maríának: „Indíts, gyeplőt balra!” María némi késéssel engedelmeskedett, a póni előbb értette meg a parancsot, mint a kislány, s még mielőtt María megrántotta volna a gyeplőt, balra fordult.

- Tényleg idomították! - fordult hozzám Pablo.

Amikor a póni Pablo utasítására ügetésbe kezdett, María elsápadt egy kicsit a rázkódástól, és megijedt, hogy elveszíti az egyensúlyát, rátámaszkodott kissé a nyeregkápára, de rögtön elengedte, mihelyt Pablo ráparancsolt.

A fél óráig tartó lecke alatt María feszültnek látszott, de engedelmesen végigcsinált mindent.

- Bravó, María! - kiáltottam, amikor ellovagolt előttem, a jelek szerint boldogan, hogy végzett. Bájosan a vállára hajtotta a fejét, és mosolyogva nézett rám. Kacérság dolgában véleményem szerint bízvást hagyatkozhatunk az öröklődésre. Ezt az egyet fölösleges tanítani.

Juana a lóállás mellett várakozott su marido,[7] hogy visszavigye Maríát a bungalóba, de Pablo erősködött, hogy csak akkor engedi el Maríát, ha a kislány az általa fabrikált fazsámolyra állva előbb lecsutakolja a pónit.

Távozás előtt még egy pár szót váltottam Pablóval. Láthatólag mind a pónival, mind a lovassal nagyon elégedett volt.

- Nézze csak, senor – mondta -, milyen szorgalmas, még félni is elfelejtett.

Meglepett, mennyire pontos a megfigyelés.

A következő vasárnapra Chloé meggyógyult, s az egész Dale család ott állt a lovarda rönkfa kerítésének támaszkodva, a küzdőtéren pedig ott várakozott a felügyeletem alatt a felkantározott, felnyergelt póni. Már csak Chloé hiányzott, Emmának kellett kihoznia a házból három órakor.

Végre megjelent Emma, kézben hozta Chloét, mivel Chloé nagyon bizonytalanul járt két lábon, ha csak egyvalaki fogta a kezét, ilyenkor a szabad kezével gyakran meg kellett támaszkodnia a földön. Emma feltehetőleg azért hozta inkább a karjában, nehogy a kis tóhoz érve védence hirtelen megszökjön előle, s kedvenc időtöltésének hódolva, egy szempillantás alatt felmásszon egy nyírfa tetejére. A nyírfa csúcsa annyira hajlékony volt, hogy Chloé kedvére hintázhatott rajta, és sokáig tartott a kedve. Hiába könyörögtünk vagy fenyegetőztünk a földről, nem tudtuk leparancsolni a fáról.

Amikor Chloé észrevett bennünket, rögtön elengedte Emma kezét, négykézláb megkerülte a teniszpályát, és odavágtatott hozzánk.

Tigrist megpillantva hirtelen megállt. Lelkileg fölkészítettük az ajándékra, megmagyaráztuk neki, hogy a póni egy nagyon kis ló, majd lovagolhat rajta, Roderick ugyanis már nem tűrte, hogy a hátára üljön, mert nagyon nehéz volt.

Tigris láttán mégis felülkerekedett benne a génjeiben lappangó óvatosság. A trópusi erdőben minden állat veszélyt jelent, amely nagyobb nálad, mivel ragadozóvá változhat. Tigris lónak ugyan kicsi volt, de Chloénál sokkal magasabb és testesebb.

Odahívtam Chloét. Elindult felénk, de lassan, óvatosan. Amikor néhány lépésnyire a póni mellé ért, két lábra állt, és kihúzta magát, mintha meg akart volna nőni, hogy nagyobb hatással legyen Tigrisre. A szőre felborzolódott, a szeme csillogott, és kétszer is erősen beleszimatolt a levegőbe, hogy megérezze Tigris szagát. Nyilván meg is érezte, és ez a szag - amely ösztönei mélyén nem jelzett semmi veszélyeset - valószínűleg megnyugtatta, mert a szőrszálai a helyükre simultak, vicsorgásra húzódó felső ajka pedig újra eltakarta a fogait.

Tigris békésen félrefordította a fejét, megnézte és megszagolta Chloét. Kétségtelenül észrevette, hogy a külseje és a szaga kissé más, mint a miénk. De nem nyugtalankodott miatta. Bizonyára valami emberféle, hiszen két lábon jár, és mereven bámulja őt. Egyébként, mint a legtöbb póninak (szerintem éppen ezért élnek tovább, mint a lovak), Tigrisnek is flegmatikus volt a természete.

Félrevontam Chloét, egy szem cukrot adtam a kezébe, és mutattam, hogy kinyújtott tenyerén adja oda Tigrisnek. Chloé nézegette a cukrot, egy pillanatig azt hittem, hogy megeszi. De most az egyszer ellen tudott állni a torkosságának. Megfogta a kezem, én is az övét, és így az oltalmam alatt odamerészkedve Tigrishez, hosszú karját kinyújtva, nyitott tenyerén odakínálta a cukrot a póninak.

A gazdaságban, ahol született, nem túl gyakran kényeztethették így Tigrist. Megszagolta az ajándékot, felhabzsolta fürge szájával (nem volt kevésbé mozgékony, mint Chloé szája), és mit sem törődve a zablájával, élvezettel szétmorzsolta.

- Kis ló szeret cukor - mondta Chloé hozzám fordulva.

Nagy örömmel mutatta a jeleket, megnyugtató volt számára, hogy Tigris szereti a cukrot; az ilyesmi jó természetre vall.

Elérkezett a tettek pillanata. Tigrist a kantárszáránál fogva lépésben körülvezettem a lovardában, Chloé köztem és Tigris között jött, kezét a póni vállára téve. Korábban úgy képzeltem, hogy egyszerűen fogom és beleültetem a texasi nyeregbe, de aztán meggondoltam magam, mert féltem, hogy az erőltetéssel örökre kedvét szegem. Végül is igazam lett: miután még két kört megtettünk a lovarda puha talaján, Chloé megelégelte a két lábon járást, s megrángatta a nadrágomat, hogy álljak meg, s így szólt:

- Chloé felül kis ló.

Diadalmaskodott a józan ész; olyasvalakitől, aki már feltalálta a kutyafogatot, nem is vártam mást. Odanyújtottam a kezem Chloénak, felkapaszkodott rám, beleültettem a nyeregbe. Láttam, hogy sokkal rövidebb a lába, mint a Maríáé, ezért jóval kurtábbra fogtam a kengyelt. Amikor elkészültem, beletettem Chloé jobb lábát a jobb kengyelbe, majd Tigrist megkerülve, a bal lábát a bal kengyelbe: Ezután visszatértem a kiindulási pontomra, s szorosabbra húztam a nyereghevedert. E pillanatban a kerítés farönkjein könyöklő nézősereg nevetésben tört ki. Felnéztem. Chloé feltette a lábát a nyeregre; kifűzte a cipőjét, és lehúzta a zokniját. Ráhagytam; hátha csupasz lábbal jobban érzi magát a kengyelben. De neki egész más járt a fejében. Mért mihelyt kiszabadult a lába a cipőből, kinyújtotta maga elé, az egyiket a nyeregkápára, a másikat a nyeregfejre tette: így sokkal biztosabban ült, mivel a lábával is tudott fogni. Ismét kirobbant a nevetés.

- Hát most mit csináljak? - kérdeztem.

- Nem viselkedik valami elegánsan - jegyezte meg a mindig szigorú Elsie. - Tudod, mire hasonlít most? Egy tevegelő tuaregre.

- Egyáltalán nincs igazad, Chloé valóságos zseni! - lelkendezett Jonathan. - Nem is tudom, milyen ülés esne neki a nyeregben, ha a kengyelbe dugná a lábát.

- Mit szólsz hozzá, Suzy? - kérdeztem.

- Hagyd, hadd csinálja. Rájött, hogy melyik testtartás a legkényelmesebb neki.

Két héttel korábban már megtanítottam Chloénak a gyeplőtartást Elsie kis kancájának, Daisynek a lóállásában. Emlékeztettem rá, és néhány lépés után megállapítottam, hogy pontosan végrehajtja az angolul kiadott utasításaimat.

- Induljunk, Chloé?

Bólintott, miközben szabályszerűen tartotta a gyeplőszárat a hüvelykujja és a mutatóujja első ujjperce között. Egy kicsit rálegyintettem Tigris farára, az pedig megindult, apró léptekkel, nehogy túlságosan kifáradjon, megtanulta már, hogy az emberek világában takarékoskodnia kell az erejével. Az első kör után Chloé, nem találva elég gyorsnak a lovát, maga is rálegyintett a hátsó részére, persze jóval erősebben, mint én. Tigris rövid ügetésbe kezdett, ám Chloé láthatólag még mindig nem volt elégedett. Bizonyára nem érezte ugyanazt a mámorító ingadozást a széles háton, mint a nyírfa lombsátrában, amiben úgy szeretett ringatózni. Hátrafordult, és hatalmasat rásózott Tigris hátsó felére. Ezúttal Tigris megértette. Nem María de los Ángelesszel van dolga! Ez másfajta lovas! És valóban vágtázni kezdett. Chloé kivillantva felső fogsorát, zihálva nevetett. Minél erősebben rázkódott, annál jobban nevetett.

Már-már csodáltam, milyen biztosan üli meg a lovat. Sajnos, épp amikor a legjobban csodáltam, kezdett eléggé el nem ítélhető módon bohóckodni.

Először is összefogta a gyeplőket a jobb kezébe, a balját pedig felemelte a levegőbe. Gyakran tett így, amikor nyújtózkodott, talán azért, hogy kipihenje magát. Aztán már csak egy lábbal tartotta a nyeregkápát, a másikat a mellére tette. Végül szabályszerűen hanyatt feküdt, a fejét a nyeregfarra fektetve a felhőket bámulta, s ezért semmi uralma nem volt többé az állat felett. Már nem is törődött a gyeplővel, hagyta, hogy lecsússzon a földre. Szerencsére a gyeplő túl rövid volt ahhoz, hogy a Tigris lába belegabalyodjon. Egyébként a póni, érezve, hogy a hátán abnormális dolgok történnek, saját magától váltott át galoppból ügetésbe. Elé mentem, visszaváltott lépésbe. Szó nélkül megfogtam a kantárjánál fogva, visszavezettem az állásba, s hiába mutogatott Chloé kétségbeesetten, úgy tettem, mintha nem venném észre.

A lóállásban aztán kitört a vihar. Szemére hánytam Chloénak angolul és kézjelekkel minden elkövetett hibáját. Sírt. Amikor levettem Tigris hátáról, üvöltött. Mikor pedig leszerszámozván a pónit, felszólítottam, hogy csutakolja le, hátat fordított.

Emma és Suzy elvezették, a gyerekek csendben követték őket, én pedig egyedül maradtam, hogy magam csutakoljam le a tajtékos pónit.

Egyszer csak odakönyökölt valaki a lóállás félajtajára. Pablo volt az. Mindent látott a bungalójából, és felajánlotta, hogy lecsutakolja a pónit helyettem. Ez meghatott, különösen, amiért Pablo ajánlotta. Megértettem, hogy a maga módján meg akar vigasztalni csalódásomban. Egyébként, mivel épp pihenőnapja volt, visszautasítottam a segítségét. Ott maradt, és nézte, mit csinálok. Befejeztem a munkát, megitattam Tigrist, odadugtam az orra alá egy szem cukrot, rögtön bekapta, végül kijöttem a lóállásból. Pablo ott állt előttem hátracsapott kalappal, a bajszát simogatva.

- Senor - szólított meg -, mondanék magának valamit. Ez a Chloé valóságos atléta. Olyan kényelmesen galoppozik azon a pónin, ahogy én a fotelomban ülök a tévé előtt. De van egy nagy hibája. Por la libre[8] csinálja a dolgot.

A gyerekek telefonon áthívták Evelynt egy páros teniszmérkőzésre, én meg sétálni mentem Suzyvel; Suzy, hogy megtörje a csendet, megkérdezte, hogyan zajlottak le a dolgok előző vasárnap María de los Ángelesszel és a pónival.

- Pont fordítva, mint Chloéval. María azok közé tartozik, akik felsőbbrendű, uralkodó viszonyban vannak minden állattal: tehát nem félt közel menni a pónihoz. Viszont egyáltalán nem örült, hogy felülhetett a hátára. És pánikba esett, mihelyt megmozdult a póni. Pedig nagyon igyekezett, hogy úrrá legyen a félelmén, főleg a nagybátyja kedvéért. Pontosan úgy, ahogy Elsie is uralkodott a félelmén, amikor az első lovát meglovagolta, hogy elégedett legyen vele a Papa. Chloé a lovaglás előtt félt, és nem utána. Amikor rájött, hogy az állat ártalmatlan, látni való volt, hogy élvezi a dolgot, és valósággal magánkívül van. Nesze neked szorgalom meg fegyelem! Azért adtuk Chloénak Tigrist, hogy megfegyelmezzük és felelősségre szoktassuk, de enyhén szólva idáig nemigen van sikerünk.

- Idáig - mondta Suzy -, de hát ez az első leckéje.

Igaz, Chloé a következő lovaglóórákon némileg fegyelmezettebben viselkedett. Viszont folyton emlékeztetni kellett rá, hogy Tigrisnek olyankor is szüksége van mindenfélére, amikor ő nem lovagol rajta: evésre, ivásra, egy szem cukorra, arra, hogy lecsutakolják, vagy egész egyszerűen egy kis társaságra. A legmeglepőbb az volt ebben az ismétlődő feledékenységben, hogy Chloé nagyon szerette a pónit, bár nem kötött vele olyan szoros barátságot, mint Roderickkel.

De történt még rosszabb is. Ha jól emlékszem egy áprilisi napon Chloéval kézen fogva éppen Tigris lóállása felé igyekeztem, hogy segítsek neki felnyergelni a lovat, amikor Suzy kiszólt az egyik ablakból, hogy telefonon keresnek. Otthagytam Chloét azzal, hogy menjen egyedül a lóállásba, és míg rám vár, csutakolja le Tigrist. Amikor befejeztem a telefonálást, ami tovább tartott, mint gondoltam, odamentem a lóálláshoz. Az ajtó tárva-nyitva, a lóállás üres. Azazhogy csak Tigris és Chloé hiányzott, mert a nyereg és a kantár a helyükön voltak.

Rohantam a távcsőmért, és felmásztam a Yaraville mögötti domb tetejére. Onnan ugyanis jó kilátás nyílt az egész környező vidékre, és világosan fölismertem a távolban az úton Chloét és a lovát. Beállítottam a távcsövet, és láttam, ahogy Chloé hanyatt fekszik a Tigris hátán, a két lábával belekapaszkodik vastag sörényébe, egyik kezével a ló farkát tartja, a másikat kedvenc tartásában függőlegesen kinyújtja. Jó sokáig követtem a tekintetemmel, figyelmemet a lábára összpontosítva, és igyekeztem megállapítani, hogy megpróbálja-e jobbra vagy balra kormányozni Tigrist. Semmi ilyesmit nem tett. Csak feküdt, az eget bámulta, éppoly kevéssé törődött az úttal, akár a kis fehér felhők, amelyeket olyan szívesen bámult, ha hanyatt feküdt.

Amikor Suzy utánam jött a dombra, ahol jól látott a házból, szó nélkül odanyújtottam neki a távcsövet, ujjammal az út felé mutatva. Belenézett, és meghatottan nevetni kezdett.

- Milyen muris!

- Muris! - kiáltottam bosszúsan. - Felháborító! Kinyitja a Tigris állását, fölül rá nyereg és kantár nélkül, elindul a vakvilágba, egyedül flangál az úton!

- Ilyenkor nem járnak autók!

- Elég, ha egy jön! És elrontja Tigrist. Egy fél óráig kell majd idomítanom, hogy helyrehozzam a dolgot.

Suzy ismét belenézett a távcsőbe.

- Tudod, hogy most hol járnak? A nagy réten, a hajtűkanyar után. A póni legel, Chloé pedig az eget nézi, s a varjakat bámulja.

- Gyere - mondtam -, elegem van ebből az ingyencirkuszból!

Már előre tudtam, mi következik. És már előre fáradt voltam a korholásoktól, a meghunyászkodásoktól, a békecsókoktól, és az ezt követő végeérhetetlen ömlengésektől. Hát persze! Megint hagyom, hogy engem is, mint Suzyt, elérzékenyítsenek a szép világosbarna szemek, amelyek forró ragaszkodással néznek csillogva a szemünkbe. Azt mondtam „forró”, de mondhattam volna, hogy „lángoló” vagy „szenvedélyes”, hogy érzékeltessem, micsoda rajongással akarta visszaszerezni a szeretetünket, amikor már csaknem elveszítette.

Aztán minden visszatért a régi kerékvágásba. Felnyergeltem és felkantároztam Tigrist, fölültettem rá Chloét, és büntetésül mindkettőjükre - következésképpen magamra is - kiróttam egy félórás gyakorlást a lovardában. A száraz rutinmunka után visszavittem Tigrist a lóállásba, Chloét pedig Emmához. Suzyvel pedig egy rövid sétát tettünk az úton. A karom alá csúsztatta a karját, hogy mint mondta, „lecsillapítson”.

- Nagy szükségem is van rá. A múlt szombaton megengedtem Pablónak, hogy elvigye a pónit, és tudod, mit láttam? Ott lovagolt az úton a saját nagy lován, mögötte pedig María a pónin! Kinn, az úton! Ő persze bízik Maríában. Én soha nem merném ezt megcsinálni Chloéval. Ki tudja, milyen szertelenségekre ragadtatná magát a hátam mögött!

- Nem lehet összehasonlítani őket - mondta Suzy -, María idősebb.

- Nem, nem, drágám, María nem idősebb. Eggyel több az évei száma, ez más dolog. Igazából ő az éretlenebb, mivel Chloé génjei sokkal gyorsabb fejlődésre vannak beprogramozva. Chloé már ötéves korában elveszítette a tejfogait, María pedig még nem. Hétéves korában Chloé már serdülő lesz. María nem lesz az tizenkét éves kora előtt. Chloé várható életkora negyvenöt év, Maríáé pedig hetvenöt.

- Mégis - mondta Suzy -, nem azért, mert én vagyok az anyja...

Hirtelen félbehagyta a mondatot, és nevetni kezdett.

- Mégis? - kérdeztem.

- Nekem mégis úgy tűnik, hogy Chloé jóval különb egyéniség Maríánál.

- Milyen tekintetben?

- Szellemi frissességben és találékonyságban.

- Tegyük fel, hogy így van - mondtam. - De amikor María már uralkodik az artikulált nyelven, és következésképp az olvasáson, íráson és számoláson, akkor genetikai felsőbbrendűsége játszva felülkerekedik majd Chloé egyéni felsőbbrendűségén.

- Ez igazságtalanság - vonta össze Suzy a szemöldökét -, nem gondolod?

- Igazságtalanság? Persze, de mit tehetünk róla? Talán a mi hibánk, hogy fajunk fejlődése hárommillió évvel ezelőtt elvált az övétől?

Suzy elkomorult.

- Ez azért mégis szomorú.

- Látom már, most nekem kell téged megvigasztalnom.

- Nem, nem, nem, nem fog sikerülni! Szegény Chloé! Arra ítéltetett, hogy szegény rokonként éljen egy gazdag családban.

Két vagy három hét múlva váratlan esemény történt, amely után sokkal jobb véleményem lett Chloéról.

Először is Juana megbetegedett. Szerencsére ez nem esett meg vele gyakran, mert nagyon idegesítő beteg volt. Nem volt hajlandó lefeküdni, nem volt hajlandó kúrálni magát, sőt még a lázát sem akarta megmérni. Tulajdonképpen nem ismerte el, hogy beteg, többé-kevésbé abban a reményben, hogy ez elegendő ahhoz, hogy megszűnjön a betegség. Amikor Suzy észrevette, milyen sápadt, hogy liheg, mennyire lelassult a mozgása, rögtön kérte, hogy menjen vissza bungalójába, feküdjön le, és hívjon orvost. Az épp jelen levő Pablo lelkesen támogatta a javaslatot.

- Nem fekszem ágyba egy kis rosszullét miatt - mondta Juana erőtlen hangon. - Különben is, már jobban vagyok...

Ahogy ezt mondta, saját magát megcáfolva összeesett, elájult a konyha kövén, a vízzel teli serpenyő pedig, amit a kezében tartott, ráesett. Nagy szerencsére Juanának nem volt ideje arra, hogy feltegye a tűzre. Így csak csupa víz lett, de nem forrázta le magát.

Felemeltük, és bevittük a házba. Pablo és Suzy ágyba dugták, és akarata ellenére orvost hívtak. Az orvos súlyos influenzát állapított meg. Észrevéve a játékokat a házban, így szólt a beteghez:

- Ha gyermek van a házban, jó lenne, ha nem jönne a maga közelébe.

Így hát Suzynek még egy gyerekkel kellett foglalkoznia Yaraville-ban, Juana pedig természetesen könnyes szemmel megkérte, hogy egy „másodpercre se hagyja Maríát kettesben Chloéval”.

- Ezt hallva - mondta Suzy - azt hinné az ember, hogy jobban fél Chloétól, mint az influenzavírustól.

A veszély azonban mégsem Chloétól származott, nem is az influenzától, hanem Pablo vadászkutyájától, amelyet gazdája - nem minden rossz szándék nélkül, mivel ez a név Latin-Amerikában „jenkit” jelent - „Gringónak” nevezett el.

Gringo nagyszerűen terelte a juhokat, de ez volt az egyedüli erénye. Yaraville-tól Beaulieu-ig nemigen akadt nála félelmetesebb és harapósabb korcs. Végtelenül agresszív volt, és gyűlölt minden állatot, beleértve a kétlábúakat is, különösképpen a nőket és a gyermekeket.

Szóval ez a Gringo éppoly elviselhetetlen volt, mint amennyire ronda, s annyira megutáltatta magát mindenkivel, hogy amikor egyéves lett, azt javasoltam Pablónak, hogy heréltesse ki ezt a szörnyeteget, hátha úgy kevésbé lesz agresszív. De Pablo, aki a teremtés csodájának tartotta a férfiúságot, igen rossz néven vette a javaslatomat.

- Senor - mondta méltóságteljesen -, a kutyának ugyanolyan joga van a cojones-hez, mint nekem.

Gringo a lábát se tehette be a yaraville-i házba, de mivel mindenhová árnyékként kísérte Pablót, a teraszunkon megvárhatta. És ott történt, hogy egyszer, amikor Pablónak éppen velem volt dolga a házban, Gringo szemtől szembe került Maríával. María a nappaliban játszott, észrevette a kutyát, kiment az üvegajtón, hogy közelebbről megbámulja. Naivan azt hitte, jól ismeri, mivel két nappal korábban megengedték neki, hogy a nagybátyjával egy órácskát a nyájjal töltsön.

Gringo azonban, sajnos, olyan csökönyös volt, mint valami öreg veterán. Úgy gondolta, minden hely a fennhatósága alá tartozik, ahová a gazdája odaállította: a legelő, ahol a birkákat őrizte, a juhakol, ahol éjszaka aludni szokott, s ez a terasz is, ahol a gazdája ráparancsolt, hogy feküdjön le.

Amikor meglátta Maríát, felkelt, a szőrét borzolva, vicsorogva morgott, szikrázó szemmel bámulva a kislányt. Szegény María egészen elhűlt. Két nappal azelőtt - igaz, hogy Pablo jelenlété-ben - megsimogathatta a kutyát, most pedig ez a szörnyeteg azzal fenyegeti, hogy felfalja. Pablo később megjegyezte, hogy elég lett volna, ha a kislány visszamegy a házba, Gringo rögtön megnyugodott volna. De María képtelen volt megmoccanni. A félelemtől szinte a földbe gyökerezett a lába, a két kezét az arca elé kapta, és sikoltozni kezdett. A sikoltozásra Elsie kinézett az első emeleti ablakon, ő is kiabálni kezdett, de harsány parancsaira Gringo rá sem hederített. Csak Pablónak engedelmeskedett.

Ekkor lépett közbe Chloé. A teraszra ugrott, és ugatva, vicsorítva, fél kézzel a földet csapkodva két lábra állt, toporzékolt, a mellét verte, olyan erőről és elszántságról téve tanúbizonyságot, hogy Gringo, továbbra is vicsorogva és morogva ugyan, de tétován hátrálni kezdett. Chloé látta, hogy előnyben van, de nem élt vissza a helyzettel. Gyorsan berántotta Maríát a nappaliba, és becsukta maga után az üvegajtót. Gringo még egypár másodpercig morgott, kétszer vagy háromszor odadugta a pofáját az ajtó üvegéhez, aztán visszament, és lefeküdt a terasz közepére.

Suzy elmesélte ezt a történetet a még mindig ágyban fekvő Juanának, de csalódást okozott neki, ahogy az asszony a hírt fogadta.

- Hát persze mondta Juana -, hiszen nem voltam ott!

- Képzeld el, Ed, egy szóval sem dicsérte Chloét. A majmok elleni előítélete erősebb, mint a hálája. Pedig Chloé most sok önzetlenségről és nagy bátorságról tett tanúbizonyságot.

- Különösen - mondtam -, ha figyelembe vesszük, mennyi embertől, dologtól és állattól gyullad be élete során. Ezúttal sutba dobott minden óvatosságot, hogy megvédje Maríát.

- Szerinted nem volt semmi esélye Gringóval szemben?

- Most a legcsekélyebb sem. És ezt ő is tudta. Csak blöffölt.

- Mint egy támadásba lendülő hím csimpánz.

- És mint egy férfi. Az állatszelídítő minden művészete abból áll, hogy meggyőzze a tigrist: kettőjük közül ő az erősebb, nem a tigris.