René-Guy Busnelnek

Őszinte barátsággal

Előszó

Az állatokhoz való vonzódásom, valamint érdeklődésem a fajuk és a fajunk közötti kommunikáció problémája iránt, nem tegnapi keletű. Vidéken lakom, voltak lovaink, kutyáink és macskáink, mindig is barátként kezeltük őket, és ők is bennünket. Csak az árnyékolta be kapcsolatunkat, hogy olyan kevés ideig élnek. Már csak egy egykedvű, bágyadt, őszülő kancánk maradt a mezőn, benn a házban pedig egy méltóságteljes macskánk, melynek odaadó szolgái vagyunk.

A Majomábécé nem az első könyvem, melyet az állatoknak szentelek. Huszonkét éve megjelentettem már egy regényt a Gallimard-nál, egy delfinpárról szólt, melyet egy amerikai kutatónak sikerült megtanítania az angol nyelvre. Ez merőben kitalált történet volt ugyan, de bőséges tudományos dokumentáció támasztotta alá, mivel a fantáziám képtelen működni, ha valótlanságokról van szó. Amikor azonban kézikönyvekre támaszkodik - mosolyogva állíthatom -, még arra is képes, hogy túlszárnyalja a jövőt.

Ebben az 1967-ben publikált regényben például megjósoltam, hogy az emberek egyszer a békés delfineket háborús célokra fogják majd felhasználni: ez meg is történt két évvel később a Tonkini-öbölben, ahol az észak-vietnami békaemberek ellen vetették be őket - a minap pedig a Perzsa-öbölben tengeralattjárók aknáit deríttették fel velük.

Nem tudom, milyen sikerrel. De az biztos, hogy ha ilyen bonyolult feladatokat bíztak rájuk-melyek során önállóan kellett cselekedniük -, előzetesen módot kellett találni, hogy kommunikálhassanak velük. Mivel ezt a módszert az amerikai titkosszolgálat őrzi, csekély a valószínűsége, hogy valaha is megismerjük. Ám lehetnek feltevéseink. Emlékszem, hogyan sikerült megfejteni a delfinek egymás közt használt füttyjeleit. Minthogy nem tudták megtanítani őket a mi nyelvünkre, megtanulták az övékét.

Az Egyesült Államok bizonyos politikai szempontjaival szemben lehetnek fenntartásaink, tudományos szempontból tekintve azonban az a csodálatos ebben a hatalmas országban, hogy semmi nem számít eleve tabunak, bármit lehet kutatni. Mindössze egy példát említek: ugyan melyik más országban tanulmányozhatták volna elektródák segítségével egy emberpár fiziológiai reakcióit szeretkezés közben? És melyik országban tudtak volna az ilyesfajta kutatásokhoz szubvenciót szerezni és önkéntes résztvevőket találni?

Nem csoda hát, ha amerikai tudósok angol nyelvre próbáltak tanítani egy csimpánzt. Beszéltetni az állatokat! Milyen régóta álmodozik erről az ember! S milyen csábító ez az álom még ma is, annak ellenére, hogy sosem válik igazán valósággá, mert a tagolt beszéd, úgy látszik, a mi fecsegő fajunk osztályrésze, s az olyan állatok, melyeknek ugyanolyan jól pereg a nyelvük, mint az önöké és az enyém, csak a mesék birodalmában léteznek.

E kudarc után azonban eszükbe jutott a tudósoknak, hogy nem csak beszélt nyelv van a világon; ha a majmok gégefője alkalmatlan a hangképzésre, miért ne taníthatnák meg őket arra a jelbeszédre, amit a süketnémák használnak?... És ekkor siker koronázta erőfeszítéseiket.

Az itt következő történet ettől a sikertől kezdődik - a siker, bár olykor tagadták, kétségbevonhatatlan, s rendkívüli megbecsülést hozott a tengerentúli tudománynak. Képzelőerőmet most is bőséges információkkal serkentettem. Ám a delfinekről szóló regényemmel ellentétben vigyáztam, nehogy ez a könyvem is sci-fivé vagy futurológiává váljon, és az ismert tények határai közt maradtam.

A tények összegyűjtésében értékes segítséget kaptam René-Guy Busnel professzor barátomtól, akinek birtokában van majdnem minden, a főemlősökkel foglalkozó amerikai újságcikk és könyv, egy olyan adatgyűjtemény, amely kétségkívül egyedülálló Franciaországban. Busnel professzor úr ritka nagylelkűséggel költöztette át hozzám könyvtárát, s ráadásul csaknem minden héten részeltetett humorában, a legkülönbözőbb témákkal kapcsolatos fantasztikus műveltségében és találékony szellemének eredeti észrevételeiben.

Ha hihetek a kiadómnak, a Le propre de l'homme (Emberi sajátosság) jó cím. Mégis szeretném hangsúlyozni, hogy ezt az általánosan használt kifejezést különféleképp lehet értelmezni, holott látszólag nagyon is egyértelmű dologra utal.

Mi emberi sajátosság, a nevetés? De hiszen a csimpánzok is nevetnek. Vagy talán az értelem? De hogyan is vitathatnánk el az értelmet a delfinektől és a főemlősöktől, amikor már egy egyszerű idomítás után is annyi csodálatos dolgot produkálnak? Vagy netán a nyelv? De állíthatunk-e ilyet az után, hogy egy csimpánz éppúgy kifejezi magát mutogatással, akár egy süketnéma?

I. fejezet

Párizs valószínűleg az a főváros, mely műemlékekben a leggazdagabb. És egyúttal az a város is, ahol a legkeservesebb meglenni nő nélkül, ha az ember kedveli a gyengébb nemet.

Itt születtem, mivel anyám, francia lévén, Franciaországban óhajtott szülni, az övéi között. Korábban csak úgy egyezett bele, hogy frigyre lépjen apámmal az USA-ban, ha előzőleg Franciaországban is összeházasodnak. A szertartásra meghívta azt a negyven személyt, aki a családjához tartozott, és hitestársa nagy elképedésére azok el is jöttek mind egy szálig.

Magam sem mulasztottam el, hogy első feleségem őnagyságát Párizsba vigyem nászútra, de ez nem bizonyult valami jó ötletnek, mert nem érdekelte semmi, nappal csak a boltok, éjszaka meg csak a mulatók. Úgy terveztük, hogy két hétig maradunk, de az őrült költekezés miatt kénytelen voltam rövidebbre fogni nászutunkat. Nem csodálkoztam túlságosan, amikor három évvel később faképnél hagyott hitvesem, hogy hozzámenjen egy bankszámlához, amelynél szóba sem jöhetett, hogy passzívuma legyen.

Párizs második feleségem őnagyságát sem szédítette meg jobban. Buzgó katolikus lévén folyton búslakodott, hogy elvált férfihoz ment feleségül, s szememre hányta ezt, mivel úgy vélte, hogy varázslataimmal és rontásommal a bűn útjára sodortam. Ezért hát nem is élte az életét, hanem: siratta. Valahányszor elment egy templom előtt - s csak isten a tudója, mennyi templom van Párizsban -, mindig így szólt hozzám: Várj csak, egy kicsit imádkozom. Igyekeztem összeegyeztetni az ő kegyes hajlandóságát az én művészi hajlamommal, s javasoltam, hogy nézzük meg a charnes-i katedrálist, amelynek felejthetetlen üvegablakait szerettem volna újra látni. Ő azonban képtelenségnek tartotta, hogy kétszáz kilométert utazzunk oda-vissza, amikor annyi templom van a közelben.

Két éve váltam el a jámbor szépségtől. Most negyvenhét éves vagyok. Párizsba jöttem két hétre, egyedül alszom a hotelben egy nagy ágyban, és ettől nem érzem boldogabbnak magam. A bajra nincs orvosság, mert nincs „étvágyam a megvásárolható és nyilvános szerelemre”, ahogy Montaigne mondja. Furcsán hat, ha egy amerikai Montaigne-t idéz, de hát végtére is nekem a francia az anyanyelvem; vizsgáztam is belőle az egyetemen, mielőtt abbahagytam volna irodalmi tanulmányaimat, hogy testestül-lelkestül az antropológiának szenteljem magam. Mi is lehet érdekesebb az ember számára, mint maga az ember - ez az állati lény, amely néhány évmillió alatt oly sokat fejlődött testben és oly keveset lélekben?

Személyes tapasztalataim alapján ítélve - noha elismerem, hogy ezek eléggé behatároltak - bízvást állíthatom, hogy a házasság jó intézmény a gyermekek és rossz a párok számára.

Az első házasságomból származó gyermekeim velem élnek az USA-ban. A falut, ahol lakom - milyen különös - Beaulieu-nek hívják, a farmomat pedig Yaraville-nak. Ezek a francia hangzású nevek természetesen nem anyámtól származnak. Jóval korábbi keletűek az ő USA-ba településénél. Ha babonás volnék, azt mondanám, hogy inkább a környék helynevei hatottak szinte észrevétlenül az apámra gyerekkorában, ezért vett el később egy francia nőt feleségül.

Jonathan fiam tízéves, Elsie lányom pedig tizenhárom. Öt vagy hat év múlva Elsie ott fogja hagyni Yaraville-t, hogy egyetemre menjen, és pár kurta évvel később Jonathan ugyanezt az utat követi majd. Na persze, vissza fognak térni a honi galambdúcba: két hónapra, egy hónapra, egy hétre, minden évben egyre rövidebb időre. Milyen egyedül fogom akkor magamat érezni Yaraville-ban!

Most azért vagyok Párizsban, mert egy kongresszuson veszek részt, amelyet a Collége de France professzora, Coppens szervezett. A különböző országok antropológusai és genetikusai szembesítik nézeteiket a homo habilis-ról, amelyet Tim White és Donald Johanson fedezett fel egy fontos csontlelet nyomán Tanzániában, az Olduvai völgyében.

Egyesek naiv módon azt képzelik, hogy egy tudományos eszmecsere után olyasféle végkövetkeztetéseket kell levonni, mint egy politikai kongresszuson a zárónyilatkozat. Óriási tévedés. Egy kongresszuson az emberek összetalálkoznak, vitatkoznak, aztán elválnak...

Annyit még hozzá kell tenni, hogy ilyenkor az ember új kapcsolatokat is teremt, sőt néha barátságot is köt. De nincsenek győztesek. A felszólalások szerzői érveket fogalmaznak meg pro és kontra, ám amit leírnak, az a lényeg.

A mostani kongresszuson a következő kérdés körül forgott a vita: a kutatók, vagy ahogy ostobán mondják, a „feltalálók”, azt szerették volna, ha a leletük: egy csontlelet - és mellesleg megjegyzem, hogy mennél több a csont, annál „szebb” a lelet egy homo habilis-é lenne, azaz az emberi faj legrégibb példányáé, egy szegény kicsi lényé, aki még alig tudott egyenesen járni, de már értett valamit a kőcsiszoláshoz. Az ellentábor azt állítja, hogy egy australopithecus-ról van szó.

Az australopithecus szó számomra olyan, mint valami nyelvészeti torzszülött, mivel egy latin szóból komponálták, az australis-ból, amely azt jelenti: délvidéki, valamint egy görögből: a phitec-ből, amelynek a jelentése: majom. Azért nevezték délvidékinek, mert Kelet-Afrikában fedezték fel a maradványait, de egyáltalán nem volt majom. Olyan lény volt, amely már nem egészen főemlős, de még nem is ember: szóval az a hírhedt hiányzó láncszem, melynek segítségével Buffon szerint az ember „szinte észrevétlenül, fokozatosan leszállhat a majomig”. Megvan a hiányzó láncszem! Csak annyi a különbség, hogy nem az embertől szálltunk le a majomig, hanem a majomtól „emelkedtünk fel” az emberig.

Én azoknak adtam igazat, akik White és Johanson felfedezésében homo habilist láttak. Angolul beszéltem, mivel ez volt a kongresszus nyelve. Ám Yves Coppens egyik kérdésére, mely a fogazatra vonatkozott, franciául válaszoltam: „Igen, önnek tökéletesen igaza van, kedves Coppens; az elülső fogak valóban egyszerűbbek és kisebbek, mint az australopithecusé. A fogazata, ha szabad így kifejeznem magam, a homo habilis aláírása.” Megismételtem a mondatot angolul, és amíg fordítottam, tekintetemet egy rendkívül csinos asszony vonzotta magához, aki egészen fenn ült a lépcsőzetesen emelkedő padok magasában. Kissé gömbölyded szépsége annyira üdítően hatott ezen a zord helyen, a kongresszus kellős közepén, ahol csak csontokról folyt a szó, hogy miközben beszéltem, szinte magam sem vettem észre, küldtem felé egy félmosolyt. Nyomban visszamosolygott rám. Összerándult a szám, mintha citromba haraptam volna, a nyelvem nem forgott tovább a számban, elakadtam. Nagy szerencsémre hallgatóságom azt hitte, hogy valamilyen fordítási nehézségem támadt, én pedig rövid szünet után ismét folyékonyan beszéltem. Nem kockáztattam meg még egyszer, hogy Kirkémre pillantsak, csupán a szemem sarkából figyeltem, és úgy tűnt, mintha az asszony jót mulatna rajta, hogy mosolygásával ennyire összezavart.

Meglehet, hogy kicsinyes hiúságból fitogtattam franciatudásomat angolszász kollégáim előtt, mivel Yves Coppens tökéletesen értett angolul. Természetesen csak azért vallom be hiúságomat, mert csak kis dolgokban nyilvánul meg, s ezért szerintem gyerekes, s van benne valami megható. Például büszke vagyok rá, hogy kétnyelvű vagyok, holott nem is tehetek róla: anyám - mint olvashatták - sem házasságot, sem születést nem tekintett érvényesnek, ha nem Franciaországban történik, s kizárólag franciául beszélt velem. Csak az iskolában tanultam meg rendesen angolul. Továbbá nagyon szeretem, ha a jó arcszínemet és a fizikai adottságaimat dicsérik, ezért mindent megteszek, hogy karbantartsam az egészségemet. A méltóságok, címek és kitüntetések iránt viszont mindig tökéletesen közömbös voltam. És természetesen ezen a téren azzal hivalkodom, hogy nincs bennem hiúság. Ha az ember egyszer eltökéli, hogy csupa jót gondol magáról, akkor nem ismer lehetetlent.

Egyébként eltűnődöm: hiba-e a hiúság? Ebben nem vagyok biztos. Egy hibának ugyanis ártalmasnak kell lennie, de ebben az esetben például roppant kedvező volt számomra a saját hiúságom, amint majd később meglátjuk.

Az ülés befejeződött, másnap azonban újra találkoznunk kellett, gyorsan elbúcsúztam hát a kollégáimtól, és a kijárat felé indultam, amikor nagy örömömre megszólított a kis barna hölgy, akivel egymásra mosolyogtunk.

- Mr. Dale - mondta -, válthatok önnel két szót?

- Kétszázat is, ha óhajtja.

Az asszony nevetett.

- Először is bemutatkozom: Suzy Lecorbellier vagyok. Egy párizsi gimnáziumban tanítok.

Kezet szorítunk. Kicsi, erős és meleg keze van.

- Egy kérdést szeretnék feltenni önnek - mondja.

- Nincs kedve hozzá, hogy menet közben tegye fel? Alig várom már, hogy újra friss levegőn legyek.

Az asszony mellettem tipeg, kettőt lép, amíg én egyet. Odafordulok hozzá:

- Ön antropológus?

- Nem - válaszolja -, hallgatóként vagyok itt, és az volt a szándékom, hogy Coppens professzortól megkérdezek majd valamit.

- De nem kérdezett.

- Amikor meghallottam, hogy ön franciául beszél, azt gondoltam, ez itt az én emberem.

Nevet, mivel mondatának kétértelműsége utólag őt magát is meglepi. Én is nevetek. Mindkét nevetés konvencionális, de van bennük egy csöppnyi hallgatólagos cinkosság is.

- Milyen tekintetben vagyok én a maga embere?

- Szeretném, ha eljönne, és beszélne egyik órán a tanítványaimnak az emberi faj eredetéről.

- Az ördögbe is! Egy órán át!

Noha a Collége de France-ban nincs légkondicionálás, a vastag falak megtartanak némi hűvösséget, úgyhogy a kapun kilépve meglepődöm az arcomba csapó melegtől.

- Mit gondol, hol találok egy taxit?

- A Maubert téren, de várakozni kell. Hová megy?

- Az állatkertbe.

- Az kétlépésnyire van innen. Elvihetem oda. Itt van a kis Renault 5-ösöm.

Elfogadom az ajánlatát, Suzy Lecorbellier pedig megáll a járdaszélen, s egy örökkévalóságig kotorászik jókora fehér táskájában a kocsikulcsát keresve. Így alkalmam nyílik tehát, hogy kedvemre megszemlélhessem, anélkül hogy tapintatlansággal kellene vádolnom magam. Szóval úgy segítek neki a kulcsokat keresni, hogy bámulom, mintegy udvariasan bátorítva, hogy találja már meg őket. Mivel így jó a lelkiismeretem, szemem birtokba veszi minden porcikáját. Nem lehet magasabb százhatvan centinél, a termete karcsú, a melle gömbölyű, a feneke is, a termetéhez képest hosszú a lába. Fekete haja szeszélyes fürtöcskékben bodorodik magas homloka fölött, aranybarna a szeme, finom metszésű az orra.

A nadrágja, a cipője és a pólója fehér. A póló külön említést érdemel. A nyaka hosszanti irányban erősen ki van vágva, ami lehetővé teszi, hogy az egyik válla kacéran előbújjon. Kár lenne, ha nem bukkanna elő: kerek és telt, s ha jól látom, a kulcscsontjánál nincs sótartó.

Pontosan tudom, hogyan határozná meg egy művészetkedvelő Suzyt: egy kis szász porcelánfigura, egy Fragonard-szobrocska, egy pici Tanagra-szobor. Ez a leírás eléggé pontos, mégsem érzékelteti azt az életerőt és vitalitást, amely az alakjából sugárzik. Egyenesen, büszkén tartja magát, amikor megtalálja a slusszkulcsot, becsusszan a volán mögé, nagy táskáját a hátsó ülésre dobja, és bedugja a slusszkulcsot, én meg csodálom e fürgeségét: minden mozdulata élénk, az autót szakavatottan vezeti, a beszéde pedig közvetlen.

Növekvő csodálatom tárgya, miután bemegy a forgalomba, felém fordul, és így szól:

- Randevúja van az állatkertben?

- Nem egészen, az unokatestvéreimet látogatom meg.

- Ott dolgoznak?

- Az én unokatestvéreim nem irodahelyiségekben, hanem ketrecekben tartózkodnak.

Nevet:

- A csimpánzok?

- Igen. Hárman vannak. Az úr, a hölgy és a bébi. De a bébi nem a hölgy gyereke, ezért egyedül van egy ketrecben.

- Szegényke! Hogy unatkozhat!

Az asszony újra megszólal:

- Az ön unokatestvérei tehát egyúttal az enyémek is, elkísérhetem?

- Nagyon örülnék neki.

- Köszönöm, hogy ezt válaszolja. Egy kicsit szemtelennek érzem magam, hogy ilyen ajánlattal állok elő. „Szemtelen”, ezt szokta mondani az anyám a hasonló esetekben. És mivel spanyol volt, a „desvergonzada” kifejezést használta, amelyet még lesújtóbbnak éreztem, mint a francia kifejezést.

- Egy ajánlat nem lehet szemtelen, ha lelkesen fogadják. Én lennék az, ha most túlságosan lelkes lennék.

Az asszony elneveti magát.

- Köszönöm, hogy a javamra fordítja a dolgot. De a nevetését nem számítva semmilyen megjegyzést nem tesz túlzott szívélyességemre, amelyből én arra következtetek, hogy nagyon uralkodik a „szemtelenségén”.

Az állatkerti emlősök közül a csimpánzpár vonzza a legtöbb látogatót. Ennek az az oka, hogy a többi állattól eltérően, melyek elfordítják tekintetüket a miénktől és keresztülnéznek rajtunk, a majmok a szemünkbe néznek, és láthatólag ugyanolyan kíváncsiak ránk, mint mi őrájuk.

- Érdeklődünk irántuk - mondja Suzy -, és alkalmasint ők is érdeklődnek mi irántunk. Tudjuk, hogy a genetikus örökségük kilencvenkilenc százalékban megegyezik a miénkkel, ők pedig valószínűleg azt gondolják: miért zártak ezek a nagy fehér majmok ketrecbe minket? Miért mi vagyunk bezárva? Miért nem ők?

- A társadalom minket is ketrecbe zár. De a mi ketreceink láthatatlanok. S csak néha ütközünk neki a rácsnak.

- Hogyan?! - kuncog incselkedve Suzy -, maga is parabolákban beszél?

De mivel érezzük, hogy beszélgetésünk megbotránkoztatja a körülöttünk lévő embereket, elhallgatunk. Egyébként őket éppoly érdekes megfigyelni, mint a főemlősöket, és feltételezem, hogy Suzy és én is - mint egy párzás kezdetén lévő pár - izgalmas tanulmányozás tárgyát képezzük, ha hihetek annak a két középkorú hölgynek, akik a ketrectől elfordulva szúrós szemmel néznek bennünket, s tekintetük egyáltalán nem titkolt tolakodással Suzyről rám, rólam Suzyre vándorol.

Közben a csimpánzok-mi mást is csinálhatnának - kekszet kérnek csodálóiktól. A nőstény tartózkodóan ül velünk szemben egészen közel a kettős rácshoz, amelyet ráadásul egyméternyire egy korlát választ el tőlünk. Szemét türelmesen meresztve ránk, várakozik. A hím azonban türelmetlenebb, agresszívabb, és sokkal többet komédiázik. Néha felegyenesedik, a hátsó lábára támaszkodik, fél kézzel belekapaszkodik a rácsba, kidülleszti a felsőtestét, és olyan pökhendin néz bennünket, mintha kikövetelné azt, amit a nősténye kunyerál.

- Micsoda macho! - mondja Suzy.

A hím ugyanis fölöttébb lelkesen fitogtatja az erejét. Amikor a kis mandrill a szomszédos ketrecben felénk nyújtja csöpp pracliját, hogy kényelmesen kidughassa a rács egyik nyílásán, a mi nagy hímünk toporzékolni kezd, vicsorít, kaffog, kezével a földet csapkodja, és megtámadja - nem a mandrillt, mivel tudja, hogy nem érheti el - hanem a mandrillt védő rácsot.

Ez a nagyzolás világos esete, mint oly gyakran a csimpánzok „támadásai”. Ez is nagyon teátrális. Azt a törekvést érezzük benne, hogy a nagy fehér majmokra akar hatni, akik őt figyelik. Ez egyébként nagyon is sikerül neki, mert mi „ó”-kat és „á”-kat kiáltunk, különösen olyankor, ha a rács végére érve két lábbal dühösen dobog a fém tolóajtón, amely a szomszéd ketrectől választja el. Ez valóságos akrobatamutatvány, mert a tolóajtó függőleges, s bámulatos oldalugrást kell megtennie ahhoz, hogy a nehézkedési erő ellenére páros lábbal megdöngesse. De éppen ezért kapja tőlünk a legnagyobb „á”-t.

A kurta negyedóra alatt, míg előtte állunk, kétszer is szemtanúi vagyunk, ahogy ezt a cirkuszt végigcsinálja, mindig ugyanabban a ritmusban kopogva, mint valami gonggal, hogy jelezze a támadás végét. Ezután felsőtestével himbálózva visszajön felénk, láthatólag mintha azt mondaná: „Láthatjátok, milyen rettenetes vagyok. Most nem utasítom vissza a kekszeteket.”

Néhány gyerek is van itt az anyjával együtt. El vannak bűvölve, és még közelebb merészkednének, ha a védőkorlát nem tartaná őket távol, egyméternyire a kettős rácstól. Egy igen bájos, finom arcélű, lófarkas, hat-hét éves kislány láthatólag rendkívül elcsodálkozik, különösen a nőstény csimpánz ujjain, melyeket keresztüldugott a rács résén, hogy elvegye a kekszet.

- Ó, mama, nézd - mondja a kislány -, ugyanolyan a kezük, mint a mienk!

- Igen - hagyja rá az anyja. És hozzáfűzi:

- Milyen borzasztó!

Megnézem. Harmincas éveiben járó szőke hölgy, némi keresettséggel öltözködő, az a fajta kissé merev tartású nő, amelyre anyám azt szokta mondani: „látszik rajta, hogy úriasszony”. Érthető, ha nem tetszik neki a nőstény csimpánz között és köztünk lévő hasonlóság.

A kislány rá sem hederít az anyja által érzett „borzalomra”, és tovább folytatja:

- Hüvelykujja és igazi ujjai vannak, ugyanúgy, mint nekünk! Sőt körme is. Mama, ki nyírja le a körmét?

- Feltételezem, hogy az őr - mondja a szőke hölgy tartózkodóan.

- De mama, miért olyan a kezük, mint a miénk?

- Nem egészen olyan - mondja a hölgy. - Sokkal hosszabb az ujjuk, és szőrösebb a kezük feje.

- A papának is szőrös a keze feje.

- Az nem ugyanaz - mondja az asszony megvetően.

Suzy és én összemosolyodunk, aminek - különös dolog - kétféle hatása is van. A szőke hölgy észreveszi, hogy mosolygunk, és a lányát kézen fogva tüntetően elvonszolja a ketrectől. A két hölgy, aki a Suzy és a köztem lévő kapcsolat iránt érdeklődik, szintén észreveszi a mosolyt, és sokatmondó arccal összenéz. Szóval a nagy fehér majmoknál szintén zajlik az élet.

Odafut egy kisfiú, és közénk furakszik. Az anyja, egy dús keblű, alacsony, barna nő nagy hangon rendreutasítja:

- Gérard, ne lökdösd a bácsit!

- Ugyan, asszonyom, csöppet sem zavar a kisfiú!

Kissé elhúzódom Suzytól, hogy helyet csináljak a gyereknek. Gérard odafurakszik. Őt nem a hasonlóságok, hanem a különbségek lepik meg.

- Mami, nézd, milyen csúnya az orruk, egészen fekete és lapos.

- Ne beszélj olyan hangosan, Gérard - mondja a hölgy, megmutatva, hogy nevelési feladatának magaslatán áll.

- De nézd, mami, milyen muris az orruk!

- Látom, látom - mondja az anya zavartan.

- Nahát, hogy milyen csúnya az orruk! De, mami, nézd! Olyan, mintha rátapostak volna!

- Na, elég már, Gérard - mondja a nő türelmét vesztve. - Hagyd már azokat az orrokat! A te orrod is ilyen csúnya lesz, ha sokat piszkálod.

Egy idős hölgy, aki Suzy mellett áll, diszkréten az égre emeli a tekintetét, hogy onnan hívjon tanút ennek a párbeszédnek az illetlenségére. Ha valaha is piszkálta az orrát, vagy túl hangosan beszélt nyilvános helyen, már nem emlékszik rá, most annyira takaros és tiszteletreméltó. Csigákból álló sisak koronázza a fejét, s a hajgyűrűcskék olyan mereven állnak a tartós hullámtól, mintha fémből volnának, kékesfehér színük pedig csak fokozza ezt a benyomást. Mivel szóba sem jöhet kalapot tenni erre az építményre, a hölgy, hogy megvédje magát a naptól, rózsaszín napernyőt tart a kezében, amelyet sötétebb rózsaszín virágok díszítenek. A bal karján, amellyel a napernyőjét fogja, egy nagy fekete táska lóg; bámészkodótársunk a jobb kezével kinyitja a táskát, és egy csomag kekszet vesz elő.

- Asszonyom - mondja Suzynek -, volna szíves kinyitni ezt a csomagot, és adni belőle egyet a nősténynek? Ahogy mondom, csakis a nősténynek, nem a hímnek. Ezt a nagy hímet ki nem állhatom. Nézzék csak, hogy próbál mindent összeharácsolni magának, azt is, amit a társának akar adni az ember!

Suzy kinyitja a csomagot, kivesz belőle egy kekszet, és a biztonsági korlát fölött odanyújtja a nőstény csimpánznak. De még úgy sem éri el a rácsot, hogy nagyon előrehajol.

- Maga is olyan, mint én: nagyon rövid a karja - jegyzi meg a hajcsigás hölgy -, csak hát maga fiatal, hajlékony. Na, de talán a kedves férje...

- Nagyon szívesen - mondom.

A keksz Suzy kezéből átvándorol az enyémbe, onnan pedig a nőstény csimpánzhoz: a majom kidugja a hüvelykujját egy résen, a mutatóujját egy másikon, és úgy fogja meg a kekszet. Na, de most hogyan tovább? A keksz megvan, de hogyan húzza be magához?

Bámulom az ügyességét. Addig mesterkedik, míg a keksz egy harmadik rés elé kerül, az azonban megint csak annyira kicsi, hogy nem fér át rajta. Ekkor igen erősen csücsörít, és bekapja, azaz, mondhatni, darabról darabra beszívja. Közben azonban néhány ínycsiklandó törmelék elmorzsolódik és a rácson kívülre esik, a verebek pedig, amelyek egy gesztenyefa magasából lesik a műveletet, rögtön felcsipegetik a lábunk alól őket. Nekik is megvan a magukhoz való eszük.

A pálma azonban mindenképpen a nőstény csimpánzt illeti meg. Igaz, óriási előnnyel indul. Hiszen már a jó öreg Engels is megjegyezte egyik híres passzusában, hogy a fogásra alkalmas kéz az ég áldása (Engels persze, kommunista lévén, nem így mondta, hogy „az ég áldása”). Lábbal - a futást és a karmolást leszámítva - nem sok dolgot lehet csinálni.

Csendestársam a sikertől felbuzdulva továbbra is ellát keksszel, de mindig azzal a határozott figyelmeztetéssel, hogy a hímnek ne adjak. Ez azonban nem könnyű, mert a hím mindig ott van, morog, ágaskodik, és kidugja az ujját a rácsnak azon a részén, ahol a kekszet látja közeledni.

Hogy elkerüljem, én is manőverezek, és háromszor is sikerül túljárnom az eszén, hogy a drága mannát a nősténynek adjam. A hím annyira felháborodik nyilvánvaló részrehajlásomon, hogy hirtelen felmordul, toporzékolva felemelkedik, és az arcomba köp. Szerencsére a rács fölfogja a köpet nagyját, és mindössze néhány csepp kerül a nyakkendőmre.

- Asszonyom - mondom a cseppeket törölgetve a zsebkendőmmel -, amint látja, a hím nagyon rosszul fogadja a dolgot. Ha akarja, hogy tovább folytassam, neki is adni kellene egy-két darabot.

- Ahogy óhajtja - válaszolja a hölgy rosszkedvűen. - De micsoda goromba pokróc! Micsoda viselkedés! Milyen ellentéte a nősténynek, amely olyan szelíd!

A hölgy helyében nem bíznék így a nőstény csimpánz szelídségében, hisz az kétszer vagy háromszorta erősebb, mint az ember. Sőt még ha kihoznák is a hímet a ketrecből, akkor sem tanácsolnám a hölgynek, hogy odaüljön a tábori székére a kötésével, és az elárvult nőstény társaságában maradjon. Viszontlátásra, kötés! Viszontlátásra, hajfürtöcskék! A legjobb esetben kegyetlen harapásokkal, a legrosszabban kitépett karral végződhetne a dolog.

Sorjában egymás után négy kekszet adok a hímnek, amely lecsillapodik, leül velünk szemben, de egy kicsit hátrább, egy hatalmas teherautógumira, amelyet azért tettek oda, hogy fotel gyanánt szolgáljon neki. Széttárja a lábát, és miközben fensőbbségesen és arrogánsan figyel bennünket, a két kezével erőteljesen vakargatja a combja belső felét és a heréit. Oldalt sandítok a hölgyre. Úgy tesz, mintha nem látna semmit.

- Vannak emberek - mondja a hölgy Suzynek -, akik azt állítják, hogy az ember a majomtól származik. Én egyáltalán nem hiszek ebben. Ahhoz ragaszkodom, amire tanítottak. Isten teremtette az embert a saját képére.

- Valóban - mondja Suzy finom iróniával -, hízelgőbb Istenhez hasonlítani, mint egy csimpánzhoz.

- Ugye? Biztos vagyok benne, hogy maga az én véleményemet osztja. A csimpánzok olyan csúnyák, közönségesek, különösen a hím. Én a magam józan paraszti eszével úgy gondolom, hogy a majom az ember karikatúrája. Egyenesen úgy teremtették, hogy arra az emberre emlékeztessen, aki lesüllyed az alantas ösztöneihez.

Suzy pillantást vált velem, és újra kezdi:

- Gyakran jön az állatkertbe?

- Ó, igen - válaszolja a hölgy -, egészen közel lakom. Ez az én kis sétám. A belépő bizony egy kicsit drága az én pénztárcámnak, de mit tegyek. Ez az egyedüli szórakozásom. És hogy egészen őszinte legyek, egy kicsit sajnálom is ezt a szegény nőstény csimpánzt. Látta, hogy bánik vele a nagy hím? Micsoda szégyen! Mióta egyedül vagyok, majdnem mindennap eljövök hozzá.

- Ön özvegy, asszonyom? - érdeklődik Suzy.

- Már két éve - mondja a fürtös hajú hölgy ünnepélyes komolysággal, nagyot sóhajtva. - Szegény embernek valóságos áldás volt már, annyit szenvedett. Végre!

Ennek a „végré”-nek a hallatán már kezdem érteni, miért jön el a hölgy majdnem mindennap a nőstény csimpánzhoz, a házasélet másik mártírja elé.

- Suzy - mondom -, hiszen nekünk még a csimpánzbébit is meg kell néznünk!

Viszontlátással köszönünk el az öreg hölgytől, holott a viszontlátásnak az esélye egymillió az egyhez. Suzytől szívélyesen búcsúzik, velem azonban sokkal kimértebb, noha segítettem neki a nyakkendőm tönkretétele árán is.

Az épület belsejében (mert talán még a ragyogó napsütésben is érzékeny a hűvösre) ott találjuk a csimpánzbébit. Az anyja minden bizonnyal elpusztult, amikor a világra hozta, s a bébi így valóban egyedül van a ketrecben, mert veszélyes lenne egy helyre tenni egy olyan nősténnyel, amelyik nem az anyja, és bizonyára halálos kimenetelű lenne, ha együtt lakna egy hímmel: az rögtön felfalná.

- Milyen édes! - mondja Suzy.

A bébi nemigen lehet több kétévesnél. Forgácsalmot tettek alá, a hátán fekszik, a négy lába a levegőben, az egyik hosszú faforgáccsal játszik. A keze és a lába köré tekergeti, majd minden erejével azon van, hogy kibogozza. Közeledésünkre felénk fordítja a fejét, és figyelmesen vizsgál bennünket nagy, kerek, világos gesztenyebarna szemével, amelynek naiv és bizalomteljes a kifejezése.

- Milyen édes! - ismétli Suzy meghatottan.

- Olyan, mint minden emlős kicsinye.

- Ó, dehogy - mondja -, van köztük különbség. Például a szeme. Olyan, mint egy emberé! És milyen megható a tekintete! Mintha arra vágyna, hogy karjába vegye az ember, és megsimogassa.

- Nagyon vágyik rá, biztos lehet benne. Ebben a ketrecben az a legrosszabb neki, hogy meg van fosztva minden kapcsolattól és szeretettől.

- Szegény - mondja Suzy -, az ember szeretné örökbe fogadni.

- Az állatkert nem adná el magának.

- Mindenesetre - mondja nevetve Suzy -, az én kétszobás lakásomban kizárt a dolog!

Suzy Renault 5-öse ötpercnyire parkol az állatkerttől, a Puits de l'Ermite téren a párizsi mecset előtt. Ahogy az autója felé közeledünk, beszélgetésünk abbamarad, egy rövid időre feszélyezetten hallgatunk. Nem szándékozom máris elválni tőle, és azt hiszem, ő sem. De mivel ő a jelek szerint már kimerítette szemtelenségi tartalékait, most hallgat, és rám hagyja a kezdeményezést. Némi tűnődés után azt javaslom, hogy igyunk meg egy mentateát a mecset melletti mór kávéházban. A kávéház félig üres, s az egyik sarokban találunk egy kellemes helyet. A tea forró és nagyon édes, s úgy hat ránk, akár az alkohol, mert a második pohár után már a keresztnevünkön szólítjuk egymást.

- Ed - mondja Suzy -, mi a véleménye a napernyős öreg hölgyről?

- Nagyon a lelkén viseli az emberi faj felsőbbrendűségét.

- Igen - mondja Suzy mosolyogva -, de ellentmondásos a magatartása, mert ugyanakkor erős női szolidaritást érez a nőstény csimpánz iránt. Tudja, mi jutott az eszembe, mikor célzást tett a Genezisre? Az az elképzelés, amit az ubik alkottak az ember teremtéséről.

- Kik azok az ubik?

- Egy elefántcsontparti nép.

- Maga ismeri Elefántcsontpartot?

- Egy évet töltöttem ott a volt férjemmel.

Rövid hallgatás után így szólok:

- Mesélhetne az ubikról.

- Az ubik azt tartják, hogy Isten egy időben teremtette a csimpánzokat és az embereket Miután életre keltette őket, így szólt hozzájuk: „Íme ez a föld. A tiétek. Az a kötelességetek, hogy megműveljétek.” Az emberek engedelmeskedtek Istennek, a csimpánzok pedig azt gondolták: „Miért művelnénk meg? Sokkal kényelmesebb, ha gallyakból és levelekből fészket csinálunk a faágak közt, ha alszunk, és időnként felnyúlunk, hogy leszakítsunk egy gyümölcsöt.” Ezért hát nem csináltak semmit, csak ettek, aludtak, játszottak, civakodtak és szerelmeskedtek. Mikor azonban Isten észrevette a tétlenségüket, féktelen haragra gerjedt és így szólt hozzájuk: „Nem engedelmeskedtetek, ezért büntetésül csúnyává változtatlak benneteket.” A csimpánzok pedig megcsúnyultak.

- Csodálatos - mondom -, sőt rendkívül finom. Szerintem ez a mítosz kétféleképpen értelmezhető: egyrészt szó szerint: az emberek szépek voltak és azok is maradtak, mert dolgoztak. A csimpánzok szépek voltak, és megcsúnyultak, mert nem dolgoztak. Másrészt szimbolikusan: kezdetben az ember és a csimpánz is csúnya volt, de az embert megszépítette a kétkezi és a szellemi munka, a csimpánz ellenben a lustasága miatt olyan maradt, amilyen volt.

- Ed, nem gondolja, hogy ennek a ragyogó értelmezésnek vajmi kevés köze van az ubik mítoszához?

- Köszönöm a jelzőt. Miért, van folytatása a történetnek?

- Igen, mégpedig nagyon szép. A csimpánzok úgy megcsúnyultak, de úgy, hogy maga az Isten is elszomorodott tőle.

- Helyes, végre egy humánus Isten!

- Igen, de hiába szomorkodott, nem tudta visszavonni a büntetést. S mivel nem tudta visszacsinálni, amit már megcsinált, így szólt a csimpánzhoz: „Te tényleg nagyon csúnya vagy. De kárpótlásul a csúnyaságodért megtanítalak a zenére.” És megtanította a csimpánzt, hogyan doboljon a tenyerével a fatörzsön.

- S az ember a majmot majmolva tanulta meg a dobolást?

- Igen.

- Az agyafúrt ubik! De azért mégis megértették, hogy rokonság van az ember és a főemlős között, míg az egyedüli hasonlóság, amit a zsidók a Genezisben az ember és az állat között megállapítanak, a szellemi hasonlóság.

- De ennek valami oka van - mondja Suzy élénk pillantást vetve rám. - Palesztinában nincsenek trópusi erdők, s következésképpen nincsenek főemlősök sem. A zsidók egyetlen állatot sem láttak maguk körül, amely valamelyest hasonlított volna rájuk.

- Zseniális, Suzy! - mondom, miközben ráteszem a kezem az övére. Ez a mozdulat úgyszólván akaratlan, s csak akkor ébredek a tudatára, amikor már megtettem. Közben a kezem nagyon jól érzi magát ott, ahol van. Ott hagyom. Sem az ujjaim, sem a bőröm nem gyakorolja a Suzy kezére a legcsekélyebb nyomást sem. Csupán rajta nyugszik, úgyszólván a tudtomon kívül, szerencsés véletlenségből. Suzy a maga részéről nem húzódik vissza, nem mozdul. Mintha csak észre sem venné az érintést, olyan kevéssé nehezedik rá a kezem. Tovább társalgunk, mintha mi sem történt volna, elfeledve, hogy kezünk van, és hogy egymásén pihen. Pedig a kezünk is él, de mostantól önálló életbe kezd, és kicsúszik az ellenőrzésünk alól. Ami bennünket illet, beszélgetünk az ubikról és a csimpánzokról, és sok egyébről is, amire a leghalványabban sem tudok visszaemlékezni, miközben a pincér egy intésemre már harmadszor hoz friss mentateát. Ez nem az a pillanat, amikor el tudnánk válni: szavak nélkül is jól megértjük egymást. Néha-néha Suzy keze szelíden megremeg az enyémben, mint egy foglyul ejtett madár.

Továbbra is jelen vagyok a kongresszus ülésein, de sokkal kevésbé tudok figyelni rájuk. Kettőt is elszalasztok közülük a Suzyvel töltött randevúk miatt.

Előadást tartok a diákjainak az emberi faj eredetéről, ahogy kérte, és még aznap este meghívom vacsorára a szállodámban lévő vendéglőbe a Jean-Goujon utcában. „Azzal a feltétellel megyek el - mondja mosolyogva -, ha holnap este eljön hozzám, és megkóstolja a főztömet.” Örömmel fogadom a meghívását. Kíváncsi vagyok kis lakására. Annyi mindent elárul majd róla, hogy igazán örülök, ha megismerhetem. Noha az időjárás barátságtalan és esős, úgy érzem, mintha most Párizs napsütésesebb lenne egy floridai fürdőhelynél. Amikor Suzy velem van, új életerő jár át, sőt olyankor sem vagyok egyedül, ha nincs velem. Felidézem az utolsó találkozásunkat, s gondolatban lelkesen elképzelem a következőt, amit már megbeszéltünk - így szoktuk, így alakult köztünk első találkozásunk óta. Nem válunk el anélkül, hogy meg ne beszélnénk egy új randevút a lehető legközelebbi időpontban, mert mindketten tudjuk, hogy tizenkét nap múlva haza kell repülnöm.

Suzy a Carreau du Temple mellett lakik egy Cité Dupetit-Thouars nevű zsákutcában, ahol olyan kisemberek laknak, akik - Suzy elmondása szerint - szinte soha nem hagyják el sem a fővárost, sem a kerületüket, sem a lakásukat, amely ugyanolyan nyomorúságos, mint ők maguk. Azok az emberek, akikkel ebben a városrészben találkozom, a külsejűkből ítélve szegényesen, de vidáman élnek, vagy a nyugdíjukból vagy a mesterségükből tartják el magukat, mint ahogy megtudom egy bolt cégéréből, amely mögött egy „ékszervésnök” üzlete van; a másik egy biliárddákó-üzem. Látok egy félig ledőlt házat, megkérdezem egy anyókától, hogy bontják-e.

- Bontják? Dehogy - válaszolja élénken -, inkább helyreállítják.

Büszkén hozzáteszi:

- Nem bonthatják le. Védett terület a mienk.

Lám, lám, gondoltam, amint továbbmentem, egy csiga, amely teljesen összenőtt a házával. Tűnődöm, vajon van-e Franciaországon kívül egy másik ország, ahol egy nyolcvanas éveiben járó asszony nagy gőgösen azt mondja: „Védett terület a mienk!”

Suzy a városnegyed legkevésbé vedlett házában lakik. A ház faragott kőből épült, ablakai egy kis udvarra néznek, ahol három vagy négy hasonló nagyságú és valószínűleg hasonló korú jármű között megpillantom Suzy autóját. Noha az épület külseje elég tekintélyes, olyan korból származik, amikor a felvonó még ismeretlen volt. A lépcsőház amúgy is olyan szűk, hogy aligha fért volna bele lift is, a lakók pedig nem tudták volna kifizetni a beszerelés költségeit. Egyáltalán nem találom fáradságosnak, hogy gyalog kell felmenni, a lépcső - noha öreg - ápolt, lakkozott, le van söpörve, a korlátok pedig masszívak. XIX. század végi jó ácsmunka.

Suzy illatos, elragadóan kicsinosította magát, és mint általában szokott, most is teljesen fehérbe öltözött, hosszú szoknyába és blúzba. Sugárzó mosollyal fogad, és nyújtja erős kis kezét. Fekete hajfürtjei félig eltakarják a homlokát, hátul a tarkóján kontyba fésülte a haját, ahogy szeretem, egy kicsit lazán, hogy elszabadulhassanak a nyakán táncoló kis tincsek.

A nappali is fehér, fehérek a falak, fehér a kanapé, fehérek a fotelek, fehérek a függönyök. A szobában két színhatás érvényesül: egy rózsaszín mokett-takaró és egy nagy csokor virág az asztalon a dívány előtt. A kanapén egy tíz év körüli kisfiú ül. Göndör, fekete haja van, sápadt bőre, halványkék pizsamája nagyon jól áll neki. Nagy, hosszú, fekete szempillás gesztenyebarna szemével érdeklődve vesz szemügyre.

- Ariel - mondja Suzy -, ez itt Mr. Dale.

Ariel felkel, és elindul felém. Alacsony növésű, mint az anyja, de ő is, mint az asszony, tökéletesen arányos termetű, mintha egy ügyes fazekas formálta volna. A mozdulatai hajlékonyak, kecsesek, méltóságteljesek. Egyméternyire megáll tőlem, és udvariasan várja, hogy kezet nyújtsak neki. Ilyenformán én kezdeményezek.

- Jó estét, Ariel.

- Good evening, Mr. Dale - köszön.

Fejet hajt, olyan komolyan, akár egy nagykövet, amikor átnyújtja megbízólevelét az államfőnek. Mivel diplomáciai udvariasságból angolul beszélt, ugyanezen a nyelven válaszolok neki.

- Pleased to meet you, Ariel.

Erre fiatalos szertelenséggel átöleli az anyját, de újra visszanyeri hidegvérét, hogy szertartásosan odabiccentsen, mielőtt kimenne a szobából.

- Ő már evett - mondja Suzy -, és most megy lefeküdni. Csak azért egyeztem bele, hogy megvárja magát, mert nagyon kérte.

- Beszél angolul?

- Dehogy! Csak ezt a két szót tudja. Én tanítottam meg rá.

- Nagyon jó a kiejtése.

- Ó, Ariel mindent nagyon jól csinál. Nagyon tehetséges, sőt túlságosan is az. Kíváncsi vagyok, választ-e valaha is valami mesterséget. Minden kísértésbe viszi. Minden érdekli.

- És olyan szép is. Hány éves?

- Kilenc.

- És miért hívják Arielnek?

- Ugyanaz a neve, mint a Vihar-ban Prospero szárnyas küldöncének. Valami eleven, könnyed és légies nevet szerettem volna a fiamnak.

- Eredetiben olvassa Shakespeare-t?

- Igen, elég jól olvasok, de azért odateszem mellé a fordítást is.

- Suzy, ez csodálatos, mindennap felfedezek magában valami újabb fajta tehetséget.

Egyébként beleértem ebbe nagyszerű szakácsművészetét is. Az étel, amit a fehérre lakkozott asztalra elém tálal, többféle nagyon ízletes fogásból van összeállítva. Csodálom Suzy élénkségét, meg vagyok hatva, hogy ennyit fáradozik értem, mert nagyon is jól sejtem, hogy amikor kettesben van Ariellel, sokkal egyszerűbben étkezik.

- Egyedül él, Suzy?

- Miért kérdezi?

- Ariel miatt.

- Elvált vagyok.

- Én pedig kétszer elvált. De ezt már mondtam magának.

Suzy elmosolyodik.

- Ed, magával biztosan nagyon nehéz együtt élni.

Mosolya gyengéd és incselkedő, egy kis ideig gyönyörködöm benne, mielőtt válaszolnék.

- Épp ellenkezőleg, nagyon türelmes vagyok.

Újra kezdem:

- Régen elvált?

- Hat éve.

- És nem ment újra férjhez?

Újra elmosolyodik:

- Nagyon hízelgő a csodálkozása, Ed, de tudja, sokkal több férfi van, mintsem hinné az ember, aki ha feleségül vesz egy asszonyt, gyereket akar tőle.

- És maga nem szeretne másik gyereket?

- Nem arról van szó, hogy nem szeretnék, hanem túl kockázatosnak találom.

Mivel én hallgatok, ő szólal meg újra:

- Látja ezt a képet a pianínón?

- Igen, maga van rajta Ariellel.

- Valóban Ariel van rajta, de nem én vagyok vele. Ez a nővérem, Élisabeth. Harminchét éves. A múlt évben terhes lett, nagyon-nagyon boldog volt, hogy gyereke lesz. Szerencsétlenségére a vizsgálat kimutatta, hogy a leendő gyermeke mongolidióta. Elhatározták, hogy megszakítják a terhességet, és ez nem volt csekélység, mivel a magzat már több mint három hónapos volt. Élisabeth hamar rendbe jött, de depresszióba süllyedt, s nehezen lábalt ki belőle. Tragédia volt ez a számára, és visszahatásként az én számomra is.

- A maga számára, Suzy?

- Mi ikrek vagyunk, tehát ugyanazokra a betegségekre vagyunk hajlamosak. Nem szeretném újraélni azt, amit a nővérem már átélt.

Ránézek. Egymás mellett ülünk a díványon egy csésze kávéval a kezünkben. Előttünk a kis alacsony plexiüveg asztalkára egy csészealjra csokoládégombát készített. Párizs kellős közepén vagyunk, és semmi zaj nem hatol el idáig. Csodálatos, ha az ember egy zsákutcában lakik. Nincs forgalom, az ember csak a szomszéd utcabeliek autóit látja, azok közül pedig csak nagyon kevésnek van autója.

Tetszik ez a fehér szoba a fehér lámpákkal, tetszik a rózsaszínű szőnyeg és a csodálatos virágcsokor. Suzy legutolsó mondata visszhangzik bennem: „Nem szeretném újraélni azt, amit a nővérem már átélt.” Furcsa ez az „újraélni”. Mintha Suzy is átélte volna már egyszer a terhességet, az abortuszt, a depressziót, mivel Élisabeth ikertestvére. E megkettőzött létezés bizonyára mindkét részről szorongást eredményez. Mindkettő előre elmondja a másiknak a rendellenességet vagy betegséget, amelyet elszenvedett, s amelyet majd annak is el kell viselnie. Ha elgondolja az ember, ez elég borzasztó. Tegyük fel, hogy Élisabeth egyszer így szól: „Rákos vagyok.”

Suzy makulátlanul fehér, fodros ruhájában ott ül mellettem a fehér tweeddíványon. A mór kávéház óta hallgatólagosan elismeri, hogy jogom van megérinteni és megsimogatni a kezét. A vágy, amelyet érzek iránta, és az a mód, ahogy fogadja, olyan forró burokként vesz körül bennünket, hogy ostobaság lenne elpukkantani, szétfoszlatni csak azért, hogy siettessük a végkifejletet, amelyre még várakozni is gyönyörűség. Mindenesetre Ariellel, aki a szomszéd szobában alszik vagy nem alszik, a mai este csak egy közbevetett mondat lehet az események sodrában. Biztos vagyok benne, hogy Suzy sem kedvel „stikában” szeretkezni a szalon díványán.

Újra megszólal:

- Azt mondják: miért sajnálja, hogy nincs másik gyereke, amikor ott van Ariel.

- Ezt nem én mondtam. Bölcs az elhatározása, de nagyon is megértem, hogy szenved miatta. Úgy vettem észre, hogy rendkívül fejlettek az anyai érzései.

Elmosolyodik:

- Mikor vette észre? Amikor meglátott Ariellel?

- Nem, jóval előbb, amikor az állatkertben volt. Amikor elérzékenyült a csimpánzbébin.

- Gondolom, ösztönösen.

- Ó, dehogy, ne beszéljen ösztönösségről. Jane Goddall megfigyelte a trópusi erdőkben, hogy a csimpánzanyák nem valami jó anyák. Egyáltalán nem. És a nők közt is előfordul ilyesmi. Az ember mindennap tapasztalja. Véleményem szerint ez inkább jellem kérdése, mint az ösztöné. Maga jó anya, mert együtt tud érezni.

- Ezt én is ugyanúgy elmondhatom magáról. Maga is a legnagyobb meghatottság hangján beszélt Elsie-ről és Jopathariról.

- Mi rendkívül jól megértjük egymást azzal a kis boszorkánnyal és azzal a nagy gézengúzzal. Mindkettőjüknek aranyszíve van. De tudja, Suzy, a gyerekproblémát a második feleségem őnagysága fújta fel.

- Nem ismerem ki magam a feleségei közt. Ez melyik volt? A frivol vagy a szenteskedő?

- A szenteskedő. Néhány hónappal a házasságkötésünk után - utána és nem előtte - közölte velem, hogy nem akar gyereket. És azt is elmagyarázta, hogy miért. Nem akarja felnevelni egy olyan otthonban, amelyet nem áldott meg Isten.

- De miért a házasságkötés után?

- Idézem: „A varázslataim és a rontásaim.”

Suzy felnevet.

- Ne emlegesse már folyton a varázslatait! A végén még én is kedvet kapok tőlük.

Én is nevetek, ő pedig, el akarván kerülni, hogy szó szerint értelmezzem a szavait, elterelő hadmozdulatként egy második csésze kávéval kínál - amit visszautasítok - s egy csokoládégombával, amit elfogadok. Az édesség kitűnő, s én ismét bókolok Suzynek a szakácsművészetéért.

- Ki főz magának a farmon?

- Él ott egy mexikói házaspár: Pablo, a juhászom, a felesége, Juana pedig ellátja a háztartást és főz.

- És mit termel a farmon?

- Birkát tenyésztek.

- Micsoda álom! - kiált fel lelkesen. - Farmon élni a farmból! Mint Karen Blixen Kenyában.

- Hát ez az, állandó pénzzavarban volt szegény.

- És maga?

- Én is. Elsősorban az egyetemi fizetésemből meg a szerzői jogokból élek, no meg néhány befektetésből, ami még a szüleimtől származik.

- És a farm?

- Csak épp annyit jövedelmez, amennyi arra elég, hogy kifizessem Pablo és Juana bérét. Egyébként a farm ellát friss terményekkel, és persze egy nagy és igen kellemes ház is van rajta, a domboldalon, szép kilátással a hegyekre.

- Egyszóval egy kis paradicsom.

- Valóban egy kis paradicsom lenne, ha nem élnék benne egyedül.

- Ed - mondja Suzy aranyfényű szemével mélyen a szemembe nézve, miközben incselkedve mosolyog -, ez most sajnálkozás vagy vágyakozás?

- Sajnálkozás, ami vágyakozássá válhat.

- Szóval nem bátortalanította el a két házasság? A maga esetében a leforrázott macska nem fél a hideg víztől?!

- Miért félne? Hisz nem a hideg víz forrázta le.

- Milyen józanul gondolkodik!

Hosszú csend támad, mely alatt semmi sem történik, részemről semmiképp, és biztos vagyok benne, hogy az ő részéről sem, hosszú percekig tartó meghitt némaság. Aztán ránézek a karórámra, felkelek, és halkan így szólok - hogy miért halkan, magam sem tudom, talán mert a világért sem szeretném megtörni a meghitt hangulatot:

- Későre jár, Suzy, maga pedig holnap nagyon korán kel.

- Mikor indul a repülője?

- Holnapután. De igen örülnék, ha holnap este velem vacsorázna.

Elmosolyodik:

- Nagyon szemtelennek fog tartani: előre megéreztem, hogy meghív, és iderendeltem egy babysittert holnap estére.

- Én meg előre megéreztem, hogy elfogadja a meghívásomat, s már rendeltem is asztalt két személyre.

- Hol? A kedvenc vendéglőjében vagy a szállodájában?

- A szállodám melletti vendéglőben.

- Ó, Ed - kiáltja Suzy nevetve -, maga mindenre gondol!

A nyakamba ugrik, és lábujjhegyre állva megcsókol.

II. fejezet

Az apámhoz hasonlóan én is francia nőt vettem feleségül, és, mint az anyám, Suzy is ragaszkodott hozzá, hogy Párizsban lépjen újra törvényesen frigyre, mielőtt másodszor is megkötné velem a házasságot az amerikai barbárok között.

Mégis volt némi eltérés. Amikor ugyanis az apám magával vitte a feleségét Yaraville-ba, Beaulieu, amely a nagy népkeveredésen kívül került, kissé barátságtalanul fogadta. Francia nő? Hát ez meg miféle új módi?

Ezzel szemben, amikor ötven évvel később Suzy megjelent a városban, s én mindenkinek bemutattam, akivel csak találkoztam (egyébként nem voltak olyan sokan), az öregek bölcsen bólogattak. Miért is lepődtek volna meg? Edmund Dale ugyanúgy cselekedett, ahogy az apja. Dale-éknél hagyomány, hogy francia nőt vegyenek feleségül.

Ami pedig Suzyt illeti, őt egyhangúlag „cute”-nak találták. Jobb híján ezt az angol szót használom. Mondhatnám azt is, hogy „csinos”, de ez nem egészen ugyanazt fejezi ki. Suzy finom metszésű arcáról valóban mondhatnánk, hogy „csinos”, az alakjáról is, amely egyszerre nyúlánk és gömbölyded, de franciás akcentusáról és bájos mozdulatairól mondhatjuk-e azt, hogy csinos? Dehogy. Erre azt kell mondanunk, hogy „cute”. Például: „Her French accent is so cute!”

Abban, hogy „csinos”, van egy csipetnyi leereszkedés. Amikor azt mondják egy lányról, hogy „csinos”, sose lehet tudni, azért teszik-e, hogy ne kelljen azt mondani, hogy szép. A „cute”-ban nincs semmi ilyesmi. Az igaz, hogy rosszalló értelemben is használhatjuk, például olyan nőre, aki sokat kényeskedik, vagy egy olyan férfira, aki sokat okoskodik. De ez nem vonatkoztatható Suzyre, aki minden körülmények között bizonyítékát adja a kellő tapintatnak.

Amikor a repülőn az Egyesült Államokba utaztunk, és Suzy arról faggatott, hogy mi a véleményem Juanáról, a szakácsnőmről, így válaszoltam neki: „Nagyszerű asszony, mindenről határozott véleménye van, és nem is rejti véka alá. Mióta elváltam, kicsit úgy viselkedik, mintha ő volna a ház úrnője.” Suzy mosolygott, de nem szólt egy szót sem.

Yaraville-ba érkezésünkkor eszembe jutott ez a mosoly. Juana ott ült a délutáni napfényben a ház előtti terasz utolsó előtti lépcsőfokán, és éppen elvett a fiaitól egy babbal teli tálat. Mihelyt Suzy elindult felé, Juana, aki sokat adott a jó modorra, felállt. Suzy csupa mosoly volt, kezet nyújtott neki, s rögtön spanyolul szólt hozzá: olyan gyorsan pergett a nyelve, hogy egészen elképedtem. Aztán kérte Juanát, hogy üljön le, és közvetlen természetességgel maga is leült a tál másik oldalára, és beszéd közben fejteni kezdte vele a babot. Nem tudok jól spanyolul, nemigen értettem, mi hangzott el ott azon a két lépcsőfokon, de elnézve a két asszonyt, igen hamar megértettem, hogy kedvesen bár, de annál határozottabban Suzy irányítja a társalgást.

Ekkor váratlanul betoppant egy szép, tizenhárom éves lány, Concepción, Juana unokahúga. Azért jött, hogy egy hetet eltöltsön a nagynénje bungalójában. Amikor észrevett bennünket, Suzyt és engem, elpirult (csodálatos volt barna arcán a pír), bocsánatot kért az alkalmatlankodásért, és úgy tett, mintha vissza akarna vonulni. Suzy azonban a világért sem akart ebbe beleegyezni, egyrészt szívélyességből, másrészt mert Concepción egy pár hónapos elbűvölő kislányt tartott a karjában. Öt perc sem telt bele, s a baba, akit María de los Ángelesnek hívtak, átkerült az anyja karjából a Suzyébe, aki sugárzó arccal ringatta a gyermeket.

A három asszony ezután szélsebes spanyol társalgásba kezdett. Sikerült megegyezniük, hogyan tölthetne Juana egy kicsit több időt az unokahúgával: Concepción ne vonuljon el a nagynénje bungalójába, hanem segítsen főzni és felszolgálni, María de los Ángeles pedig ott fickándozhat mellettünk a járókájában. A döntés gyakorlatilag akkor történt meg, amikor Concepción azon félelmének adott kifejezést, hogy jelenléte „mucho molestosa” lesz „por el Senor”. Ám „el Senor” nagyon is jól értette ezt a mondatot, mivel Concepción közben feléje fordult és elbűvölően rámosolygott, úgyhogy biztosította a lányt, hogy nem, ellenkezőleg, el van ragadtatva az ötlettől.

Amikor a tizenhárom éves Elsie lányom meglátta Arielt, kamaszéletének számtalan érzelmi megrázkódtatása közül elszenvedte az egyiket. „Micsoda szeme van - mondta -, és micsoda szempillái. Olyan romantikus a külseje azokkal a barna fürtökkel! Milyen kár, hogy ennyire fiatal!” Jonathan azonban, aki egy fejjel magasabb volt, mint Ariel, és idősebb is egy évvel, kritikusabb szemmel figyelte, mielőtt megajándékozta volna a barátságával, s először is egy sor beavatási szertartásnak vetette alá: másszon fel a ház tetejére, és sétáljon rajta. Másszon fel Yaraville legnagyobb tölgyfájának a csúcsára. Hintázzon egy nyírfa tetején. Ússza át víz alatt az úszómedencét. Csapjon agyon puszta tenyerével egy darazsat anélkül, hogy az megcsípné. Hiába könyörgött Suzy, nem léptem közbe, Ariel pedig sikerrel kiállt minden próbát, kivéve egyet: elveivel ellenkezett, hogy agyoncsapjon egy darazsat. „De ha akarod, megcsípetem magam vele!” S anélkül, hogy megvárta volna a választ, meg is tette, amit felajánlott. „Kicsi, de merész”, mondta Jonathan csodálkozva.

Csodálkozása abból eredt, hogy bár tízéves és keménykötésű fiú volt, maga is csak üggyel-bajjal hajtotta végre azokat a hőstetteket, melyeket Arieltől megkövetelt, Ariel viszont könnyedén teljesítette mindet. Minthogy Jonathanban nem volt egy szemernyi kicsinyesség sem, csak jobban megszerette ezért Arielt, s a két fiú közt megvalósult az, ami oly ritkán valósul meg: az egyenlőségen alapuló barátság. Talán még segített is ebben, hogy annyira különböztek egymástól: Ariel tetőtől talpig latin volt, meglepő kontrasztban a szőke, kék szemű, vörhenyes, nagydarab Jonathannal.

Jonathan szívét nagylelkűen, harc nélkül odanyújtotta Suzynek. Amikor Suzy először ebédelt Yaraville-ban, Jonathan megbűvölten bámulta óriásira tágult szemmel. Ám a szépségén kívül nemsokára egyéb értékeit is felismerte: „Tudod, apu, ha Juanát megkéri az ember, hogy varrjon fel egy gombot, az mindig kész cirkusz. Először is kijelenti, hogy nem kérted elég udvariasan. Aztán hogy nincs ideje. Ha sokáig kérleled, végül felvarrja, de akkor jön a prédikáció! S mikor elkészül, soha nem köszönheted a szívességét eleget. Suzyvel homlokegyenest ellenkezőleg áll a dolog. Gyorsan és jól megcsinálja, kedvesen mosolyog hozzá, s ezzel kész.”

Szemérmesen nem beszél róla - különösen az apjának -, hogy a szép mosoly után egy puszit is kap. A felvarrott gomb után egy kis gyógyír a lelkére! Tudvalevő, hogy mindig egy kissé megalázó, ha az ember elveszít egy gombot. Juana ezt mindig érezteti vele, és ő biztosan nem öleli meg hasonló helyzetben.

A Juana széles homloka mögött rejtőző elme csupán két kategóriát ismert: a jót és a rosszat. Egy gomb felvarrása dicséretes cselekedet, következésképpen hosszas könyörgésre méltó a felvarrás előtt, és körülményes hálálkodást érdemel utána. A leszakadt gomb viszont talán csak a ruha viselőjének a hibája, olyan hiba, amit minden módon meg kell büntetni.

Juana a hollófekete hajával, nagy szemével, szabályos rajzú ajkával, tejfehér arcával húszéves korában ugyanolyan szép lehetett, mint Concepción. Az idők során persze meghízott. De mit sem veszített az érzékiségéből, a férje iránti szerelméből, s a más férfiak iránti érdeklődéséből. Senki férfi nem léphetett úgy a konyhájába, vagy kerülhetett a közelébe, legyen az Donald Hunt, Davidson seriff, a levélhordó, a villanyszerelő, a vízvezeték-szerelő vagy akár jómagam, hogy ne váltott volna ki szenvedélyes érdeklődést belőle.

Mivel még szép idő volt, reggelenként a medencében fürödtünk, Juana és Concepción fél tizenegykor, Suzy és én pedig tizenegykor. Őrségváltáskor lenge öltözetben találkozott egymással a két csapat. Concepción elpirult és lesütötte a szemét, nem annyira azért, hogy ne lásson, mint inkább abban a megvalósíthatatlan reményben, hogy nem nézik meg. Juana élénk és mohó tekintete ellenben a legcsekélyebb zavar nélkül időzött férfiúi idomaimon. Suzy ezen mindig csak nevetett. Szerinte Juana a férjére pazarolta azokat az érzelmeket, amelyeket a többi férfi látványa keltett benne.

Juana, amikor angolul beszélt és Pablót emlegette, soha nem mondta, hogy „my husband”, hanem mindig a „mi maridó”-t használta, úgy érezte, hogy a spanyol kifejezés sokkal jobban kifejezi a Pablo iránti hódolatát, mivel számára szépségben, hatalmasságban, méltóságban Pablo közvetlenül az atyaúristen után következett.

Nekünk, akik nem a szerelmes tekintetével néztünk Pablóra, csak egy busa szemöldökű, vastag bajszú, őszülő bozontos hajú, fehéredő halántékú, és ami még szokatlan, őszülő tarkójú, kövér ember volt. Számomra, aki a munkaadója voltam, Pablo kiváló juhász volt - s ami nagyon hasznos egy annyira elszigetelt helyen, mint Yaraville: ügyes ezermester; de a munka elhárításában is mester volt: gyakran elvonult a bungalójába egy „cafetitó”-t meginni, vagy bement a faluba azzal az ürüggyel, hogy elfogyott az árukészletünk, egyszóval mindig talált valami kifogást, hogy későbbre halassza a kért feladatot.

Amikor visszajöttem Párizsból, és láttam, hogy csupa kátyú a farmomra vezető út, azt mondtam Pablónak:

- Hozatni kéne salakot, és feltölteni a gödröket.

Pablo a fejét rázta:

- Ez most nem fog menni, Mr. Dale, nagyon száraz az idő. A salak elporlad, és egy hónap múlva újra itt lesznek a lyukak. Jobb lesz, ha megvárjuk az első esőket.

De ha megint szóba hozom a dolgot, amikor az első esők leesnek, Pablo így válaszol:

- Ez most nem fog menni, Mr. Dale. A salak nem tud kiszáradni. Sár lesz belőle, és szétfolyik.

Elsie-t Suzy érkezése nehéz probléma elé állította. Úgy tekintsen rá mint vetélytársra, vagy mint barátnőre?

Elsie baba már valóságos kis hölgy volt. Egyéves korában - még most is csodálkozva emlékszem vissza rá - már szabályszerűen kacérkodott velem. Tizenhárom évesen, mivel ritkán látta az anyját, természetesen úgy tekintett rám, mint saját tulajdonára - s lehetetlennek tartotta, hogy e téren Suzy bitorolja az ő előjogait.

Másrészt azonban eléggé egyedül érezte magát Yaraville-ban, folytonos háborúban állt Juanával, és ki nem állhatta a sok prédikálását. Suzy ösztönösen átérezte a helyzetet, és kezdetben bölcsen a háttérbe húzódott.

Egyszer-másszor azonban apró szívességeket tett a lányomnak. Amikor Elsie megsebezte a hüvelykujját, Suzy felajánlotta, hogy megmossa a haját. Ha Elsie-t táncestre hívták, javasolta, hogy bontsa le a hajfonatait, beszárította a haját, s elragadó frizurát csinált neki. Ha fájdalmas volt a menstruációja, a saját piruláiból adott neki. Újravasalta egyik ruháját, amelynek a kivasalását Juana, ahogy Elsie mondta, „elszabotálta”. Kicserélt egy elromlott cipzárat. Ősszel bekísérte a városba Elsie-t, hogy felújítsák a ruhatárát.

Elsie ezeket a szívességeket minden különösebb hálálkodás nélkül fogadta. Látszólag nem volt sem ellenséges, de igazán barátságos sem. S mivel ezen én megütődtem, Suzy azt mondta:

- Ugyan már, ne nyugtalankodj! Nyilvánvaló, hogy az anya szó számára negatív értelmű. De nagyon jószívű. Csak egy kis időt kell még adni neki. Ennyi az egész.

Az első feleségem, aki jobban szeretett fogyasztani, mint termelni, csak néha-néha dolgozott. A második törődött ugyan a kötelességeivel, de közben folyton panaszkodott. Suzy dinamizmusa elképesztett. Korán kelt, későn feküdt, mosolyogva átdolgozta az egész napot, és hihetetlen mennyiségű munkát végzett. Nem akartam hinni a szememnek, amikor módszeresen és szigorú kronológiai sorrendben hozzáfogott tudományos ismeretterjesztő munkáim elolvasásához.

- Miért bünteted magad ezzel? - kérdeztem tőle.

- Ez nekem nem büntetés. Sőt nagyon is érdekes, aztán meg szeretném megtudni, hogy mivel foglalkozik a férjem.

Mikor a könyvek felét már elolvasta, megkérdezte:

- A következő könyved miről szól majd?

- Érzékeny pontra tapintottál: fogalmam sincs róla. Két vagy három témám is van, de egyik sem vonz túlságosan.

- Most kezdődik a kutatóéved. Nem gondolod, hogy kár lenne, ha nem használnád fel írásra?

- Persze, persze. De egy olyan témába sem akarok belemerülni, amelyről nem tudom eldönteni, hogy igazán tetszik-e, vagy sem.

Minden reggel nyolc órakor félórás sétára indultunk, s ez a beszélgetés az egyik ilyen sétán zajlott le; a helyszíne némi magyarázatot kíván.

Yaraville egy mély bevágásban épült, ezt egy dombon alakították ki azért, hogy elég nagy kiterjedésű sík terep álljon rendelkezésre. A földút, amely lehetővé tette az építkezést, maga is a dombba ékelődik, és ha elhagyjuk a házat, százméternyi távolság megtétele után balra fordulunk száznyolcvan fokkal - hajtűkanyarban, ahogy anyám szokta mondani -, és újra kiérünk egy kis aszfaltútra, amely Yaraville elé visz vissza, de a völgy túlsó oldalán.

Ha továbbmegyünk ezen az úton, három kilométerre elérjük Beaulieu-t. Ha azonban ehelyett vissza akarunk fordulni Yaraville-ba, balra rá kell térnünk egy igen meredek ösvényre, amely az előbb említett völgybe vezet. A völgy is az én birtokomban van: derűs, zöldellő sziget a környező száraz és sivár dombok közt. A völgy kincse egy tavacska, ennek születésénél csak egy kicsit kellett bábáskodnom, mivel ez a hely valóságos kis medence, és sok-sok patakocska fut össze benne. A tó legkeskenyebb részén egy kis hídon lehet átkelni a szemben lévő kapaszkodóhoz, amely ugyanolyan meredek, mint a Yaraville-ba vezető ösvény.

Ám ha nem a bal oldali ösvényen megyünk, hanem jobbra térünk le az aszfaltozott útról, akkor egy szép, fenyőkkel beültetett domb mögé érünk, amely Yaraville-lal szemben fekszik. A vaddisznó dombjának nevezzük, mert itt él egy magányos öreg vaddisznó, mely - bár akaratlanul - szerencsétlen szerepet játszik történetünkben.

Suzy és én tehát választhatunk a reggeli sétánk során: vagy az aszfaltozott úton megyünk és azon is jövünk vissza - ennek az az előnye, hogy nincs kaptató -, vagy leereszkedünk Yaraville-lal szemben a völgybe, s a másik oldalon újra felkapaszkodunk.

Szívesebben választjuk az első változatot, mert nem olyan fárasztó, és így beszélgethetünk. Milyen találóan mondta Andersen: „ki nem állhatom a hegyeket: csak arra valók, hogy felkapaszkodjunk rájuk és lemásszunk róluk”.

De ha az ember nem osztja ezt a véleményt, és testmozgásra vágyik, akkor leereszkedhet a völgybe, átmehet a hídon, és felmászhat a túloldalon. Az emelkedő igen meredek - körös-körül csupa szikla -, gyér fű, bogáncs, kirepedezett föld, előttünk pedig az úszómedence támaszfalai. Az úszómedence fölötti emelkedő is meredek, de ezt rendezettebbé tettük széles, kőlapokból kirakott lépcsőkkel, jobbra pedig egymással váltakozó lépcsőzetes kis kőfalakkal, amelyek lehetővé tették, hogy termőföldet hordjunk oda, s levendulát, kakukkfüvet, díszcserjét és verbénát ültessünk.

Ez a kikövezett út egy széles teraszhoz vezet, ide nyílnak a nappali, az ebédlő és a konyha nagy, üvegezett ablakai. A délkeleti fekvésű teraszról rálátunk a lépcsőzetesen kialakított kis virágágyások tarka összevisszaságára, az úszómedencére, a völgy fáira, a vaddisznó dombjára és mögötte a kis hegyekre, melyek legmagasabb pontja ezer méter lehet, s közülük a legmagasabbak eltűnnek a messzeségben, így adva meg horizontunknak a mélységet.

Apám nem szerette a korlátokat, a falakat, a rácsokat, a kapukat, ezért a birtok nem volt körülkerítve. Mivel egyetlen út visz csak hozzánk, az is a falun keresztül vezet, úgy gondolta, nem valószínű, hogy bárki is rosszindulatúan behatol a birtokunkra. Sokáig osztottam a véleményét, egészen addig a napig, amikor nagy bánatomra az események bebizonyították, hogy téves ez a vélekedés.

Hunték közeli szomszédaink és a legjobb barátaink, Donald Hunt pedig döntő szerepet játszik elbeszélésünkben - legalábbis a kezdetén.

Hunték nyolcszáz méterre laknak tőlünk a Yaraville-ból Beaulieu-be vezető kis aszfaltozott út mellett, egy nagy, keszekuszán épített házban, ahol egyetlen helyiség sincs azon a szinten, mint a rá következő, mivel Donald szülei és nagyszülei folytonos hozzátoldozgatással építették otthonukat. Az eredmény belül az egymást követő lépcsőfokok, sarkok és rejtett zugok, odakint pedig a tetők összevisszasága. Élni azonban nagyon kellemesen lehet ebben a házban, különösen, amióta Donald egy nagy télikertet rendezett be, amely az első pillanattól kezdve elbűvölte Suzyt.

Hunték a stabilitás figyelemre méltó példái, megcáfolva azt a (nem egészen hamis) mítoszt, amely szerint az amerikaiak folyton cserélgetik a mesterségüket, kószálnak városról városra, egyik államból a másikba, egyik nőtől a másikig. Donald állatorvos, mint ahogy előtte az apja és a nagyapja is ezt a mesterséget folytatta, s világéletében egyetlen asszonnyal élt, Maryvel, már tizenöt éve házasok.

Donald olyan ember, akinél a csomagolás, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, nincs összhangban a tartalommal. Hatalmas, testes férfi, arca kövérkés, vörös, a szája nagy. Olyan a megjelenése, hogy nagyszerű cégtáblát lehetne festeni róla egy angol kisvendéglő bejárata fölé. Csak kétujjnyi whiskyt iszik estefelé, elég keveset eszik, mértéktartóan dohányzik. Az igaz, hogy elég sokszor lehet látni csizmában és sárosan, mivel ez a mesterségével jár. Az is biztos, hogy zuhanyozás után is enyhe istállószagot áraszt, és olykor elég parlagias kifejezéseket használ: meglehetősen gyakran kezdi például így a mondatait: „Én naphosszat a tehén segge mögött kajtatok” - ezért a szólásáért mindig kiérdemli Mary bosszús pillantását. Ám a látszat megtévesztő. Valójában Donald finom lelkű, fogékony, gazdag fantáziájú ember, a műveltsége pedig figyelemre méltó nem csupán a zoológiában, hanem más, a szakmájától teljesen idegen területeken is.

Maryről nemigen tudom, hogy vélekedjem, különösen, amióta Suzy itt él. Nem mintha nem fogadta volna szívesen az újonnan érkezettet, de ugyan miért kellett az első találkozásuk után két héttel arról faggatnia, hogy akar-e gyereket tőlem. Marynek van egy csomó jó tulajdonsága, együttérző, szolgálatkész, ragaszkodó, azonfelül megvan a maga józan parasztesze. Ő, aki olyan finnyás a jó modorra, hogy kérdezhetett ilyesmit?

Mary nővére, Phyllis, a férje halála óta szintén Huntéknál lakik. Bár idősebb Marynél, fiatalabbnak látszik. Amilyen kevéssé dicsekedhet Mary az alakjával, olyan gömbölyded és nőies Phyllis. Folyton a férjét emlegeti, „szegény Leopoldnak” nevezve, s valahányszor megemlíti, mindig elhullajt egy könnycseppet, Elsie szerint pedig, aki bekukkantott hozzá, még a szobájában is az elhunytat ábrázoló fényképek tömege borítja a falakat. Ha Phyllis valakinek bemutatkozik, a karjánál fogva rögtön félrehúzza - nagyon behízelgő a modora -, és a fülébe súgja ravaszul, hogy az átlagosnál alacsonyabb az intelligenciahányadosa. Kezdetben azt hiszi az ember, hogy viccel, de rövid idő múlva rájön, hogy valószínűleg igazat beszél.

Friss és rózsás arcából kerek szeme kissé kidülled, mint a mókusoké, csinos orra van, szép ívű szája, dús szőke haja festett ugyan, de természetesen hullámos. Szabatosan fejezi ki magát, bár szókincse korlátozott. Ha éppen nem szegény Leopoldja miatt ont könnyeket, vidám és nevetős. Még télen is világos, tarka, gyakran virágmintás ruhákat hord. A „szegény Leopold” jókora járadékot hagyott rá, melynek kamatai egyre gyűlnek, mivel Phyllis a fodrászon és a ruhákon kívül semmire sem költ. Olyan életvidám, szeretetreméltó, és mindenki úgy kedveli, hogy végül már azon morfondírozunk, nem járna-e némi előnnyel, ha a közepesnél alacsonyabb lenne az intelligenciahányadosunk.

Egyetlen lányáról, Evelynről, Elsie iskolatársáról és titkainak letéteményeséről Hunt azt állítja, hogy valóságos zseni. Nehéz megállapítani, hogy igaza van-e vagy téved, mivel Evelyn soha ki nem nyitja a száját, csak ha kimérten megkér, szólítsd Eileennek, azon a néven, amelyet ő választott magának, mivel az jobban illik az „aurájához”. Elsie-vel ellentétben, aki még nem serdül, Evelynben semmi báj nincs, és egyáltalán nem érdekli sem Jonathant, aki ezt értésére is adja, sem Arielt, aki ezt udvariasan eltitkolja. De egy csapásra megváltozik majd a véleményük, mihelyt a kislány meglepő módon szépülni kezd. Buzgón vetélkedni fognak, hogy megtanítsák sakkozni, és egy kis idő múlva mindkettőjüket megveri majd.

Ha jól emlékszem, november ötödikén, egy szerdai napon történt, hogy Hunték meghívtak bennünket ebédre. Önmagában véve e meghívásban még nem volt semmi szokatlan, csak az időpont volt az, mert amúgy hétvégeken szoktunk együtt ebédelni, hogy a két kislány, aki a városban tanult, találkozhasson. Étkezés közben a szokásos dolgokról folyt a szó, Donald a pácienseiről beszélt, Mary a beaulieu-i apró hírekről számolt be, Phyllis néha fontoskodva megkérdezett valamit, de a válaszokra nem is figyelt oda. Hűvös este volt, az ebédlőt pedig nem fűtötték eléggé, s jól láttam, hogy Suzy mennyire megkönnyebbült, amikor Mary azt javasolta, hogy a kávét a télikertben igyuk meg, mert tudtuk, hogy ott sokkal melegebb van, mivel Hunték kevesebbet törődtek a saját kényelmükkel, mint a növényeikével.

Szerettem ezt a helyiséget, amelyet nemrég építettek hozzá a házhoz. Kényelmes, vesszőből font karosszékekkel volt bebútorozva, melyeket egy kerek asztal köré raktak, s volt benne egy kis bárszekrény is, a tetején kávéfőzőgép trónolt. Az egzotikus növényzet felnyúlt egészen a mennyezetig, mégsem volt fullasztó a hely. A levelek közé elrejtett kis fényszórók kellemes hangulatot keltettek, a fehér függönyök pedig elleplezték, hogy a széles üvegablakok mögül előtűnő sötétség hideg és fenyegető is lehet.

Szabályszerű menetben vonulunk be. Mary, idősebb és magasabb termetű lévén Suzynél, úgy véli, őt is védelmeznie kell, karon fogja, s ahogy haladunk előre, hátra-hátra szól, ha lépcső következik. Aztán én következem a belém karoló Phyllisszel, s végül Donald zárja a menetet.

- Ed - szól oda Phyllis ostoba, de ugyanakkor kellemes hangján-, csaphatnád nekem a szelet. Úgy örülnék neki!

- Ugyan, Phyllis, hisz mást sem csinálok!

- Mást sem? - kérdezi Phyllis, mintha már elfeledkezett volna az előbbi kérdéséről.

Donald elneveti magát mögöttünk. Phyllis bájosan hátrafordulva tudakolja:

- Ejnye, Donald, miért nevetsz? Talán valami ostobaságot mondtam?

- Mást sem mondasz, drágám - válaszolja Donald -, de ez lényegtelen. Annyira bájosan teszed.

- Imádnivaló ez a Donald - mondja Phyllis hozzám fordulva, és bágyadtan a karomra támaszkodva hozzáfűzi: - Folyton bókol.

Donald ismét nevet. Világos, hogy mulattatja Phyllis, de vonzza is, és gyengéd érzések fűzik hozzá. Suzy nevetve állítja, hogy Donald jobban szereti Phyllist, mint a feleségét. Mindenesetre sokkal fesztelenebbül érzi magát a sógornője társaságában, Maryvel szemben viszont mintha folyton védekezne.

Körbeüljük a télikert fonott kis asztalát, tőlem jobbra Phyllis, balra Suzy ül. Donald Phyllis mellé telepedik, Maryvel a jobbján. Suzy és Mary közt egy üres fotel van. Mikor azonban Mary meglátja, hogy Donald előveszi a pipáját a zsebéből, tüntetően otthagyva a férjét, az üres székre ül.

Donald rám néz, s vastag, párnás ujjaival a pipáját veregeti. Látszólag habozik, de nem hiszem, hogy valóban tétovázik, rágyújtson-e, mert rendszerint rá sem hederít a Mary dohányzás ellen vívott háborúskodására. Kezdek kíváncsi lenni. Először is azért, mert Donald szerdára hívott meg bennünket, aztán meg, mert láthatólag akar valamit mondani; de nem tudja, hogyan fogjon hozzá.

- Hölgyeim - kérdi -, rágyújthatok?

Suzy mosolyogva „igen”-t bólint, Mary pedig élesen így szól:

- Ha föltétlenül szükséges!

De Phyllis félresöpri a fenntartásait, s lelkendezve felkiált:

- Igen, igen, rá kell gyújtania! Imádom, ahogy a pipa szopókáját szívja! Olyan, mint egy nagy csecsemő.

- Felszedtem pár kilót, Ed - magyarázza Donald -, ezért nem akarom abbahagyni a dohányzást. Félek az elhízástól.

- Szép kis mentség! - szól Mary.

- Szóval - mondja Donald, mintha összefoglalná az előbb elhangzottakat -, van egy javaslatom.

- Lássuk, mi az - mondom.

- Az állatkert igazgatójától származik az ötlet.

- Ó, az az állatkert - veti közbe Mary. - Messze is van, sok munka, és alig fizetnek valamit! És miért éppen terád van szükségük, hiszen van valakijük arra a helyre!

- Az fiatal és gyakorlatlan - mondja Donald. - Egyébként is, több szem többet lát.

- Előbb-utóbb felfal valamelyik oroszlán - csóválja a fejét Mary.

- Istenem, szegény Donald - szólal meg Phyllis, és már kész is könnyekre fakadni sógora elkövetkező halála miatt.

- Nono, ez csak vicc - mondja Donald. - Elaltatják az oroszlánt, mielőtt megvizsgálom. Szóval - kezdi újra hozzám fordulva - az állatkert vezetősége úgy gondolja, és én is úgy vélem, hogy álmunkban sem találnánk nálad alkalmasabb személyt egy csimpánzbébi felneveléséhez.

- Rám gondoltatok? - nevetek. - Miért éppen rám?

- Mert a múlt évben tartottál egy előadást a főemlősökről.

- Mi az, hogy főemlős? - kérdezi Phyllis.

- Eh, Phyllis - mondja Donald csöppnyi türelmetlenséggel.

Phyllishez fordulok:

- Egy nagy, farok nélküli majom, hasonló az emberhez, mint a csimpánz, a gorilla vagy az orangután.

- Ó, köszönöm, Ed! - válaszolja Phyllis a kezét a karomra téve. - Nem vagyok biztos benne, hogy meg is jegyzem, de azért olyan aranyos és jó fiú vagy. Bajuszt kellene növesztened.

- De Don - szólal meg Suzy, először véve fel a beszéd fonalát -, miért kell bárkinek is felnevelnie azt a csimpánzbébit? Árva talán?

- Dehogyis. November végén fog megszületni, s az anyja a legjobb egészségnek örvend.

- Akkor természetesen az anyjának kell vele törődnie - mondom.

- Jobb lenne, ha nem törődne vele. Négy éve megölte az első kölykét, miután megszületett.

- Micsoda szörnyűség! Miért tette? - kérdezi Suzy.

- Feltételezik, hogy megrémült, látva, hogy egy kis élőlény bújik elő a testéből. Maga is fogságban született, és soha nem láthatta, hogy szülnek a nőstények. A magasabb rendű emlősök anyai érzéseinek kialakulásában komoly szerepet játszik a beavatás és az utánzás.

- Erről meg vagyok győződve - mondom. - De a mostani esetben nem zárhatnák a leendő bébit egy külön ketrecbe, és nem bízhatnák rá az ápolását a segédszemélyzetre?

- Ez lehetetlen. Az állatkertnek nagyon kis számú a személyzete. A költségvetést pedig most nyirbálták meg.

Egy kis időre elhallgatunk, majd Suzy szólal meg:

- Hogy lehet egy csimpánzbébit emberek közt nevelni?

- Ahogy Arielt nevelte, Suzy. Cumisüveggel, gyerekágyban és sok-sok szeretettel.

- Nevetséges ostobaság! - mondja Mary bosszúsan, és a két kezét a fotelje karfájához feszíti. - Ne engedd, Suzy, hogy Donald beadja Ednek ezt a képtelenséget! Az az igazság, hogy rátok akarja sózni azt a csimpánzt, mert én határozottan elleneztem, hogy nálunk nevelje. Na hiszen! Eszem ágában sincs végignézni, ahogy az a szörnyeteg belecsimpaszkodik a függönyeimbe, összetöri a bútoraimat, feldúlja a csecsebecséimet, és mindent összepiszkít. És mindezt csupán azért az örömért, hogy egy vadállatot megszelídítsünk!

- Tévedés, drágám - mondja Donald magára erőszakolt nyugalommal. - Egy csimpánzt nem szelídítenek meg. Vadállat marad.

- Hát akkor mit csinálnak vele? - kérdezi Mary. A hangja olyan metsző, hogy elhatározom, közbelépek, és lendítek kicsit a társalgáson.

- Rengeteg dolgot csinálhatnak vele, drága Mary! Tanulmányozhatják a viselkedését, mint Nadia Kohts vagy Kellogék. Megpróbálhatják angolra tanítani, mint Hayesék, valami mesterséges nyelvre, mint Premackék vagy Rumbaugh-ék, vagy megtaníthatják a beszédjelekre is, mint Gardnerék. A beszédjel egy gesztusnyelv, drága Phyllis, a süketnémák számára.

- De Ed - mondja Phyllis tágra nyitva dülledt szemét -, miért mondod ezt nekem? Hisz tudom!

Rövid csend után mindhárman nevetésben törünk ki, és kisvártatva Phyllis maga is zavartan nevetni kezd. Úgy vélem, nemigen érti, hogy rajtam nevetnek és nem rajta.

- Phyllis olyan későn kezdett el beszélni - mondja Mary -, hogy először azt hittük, süketnéma. És már elkezdték a jelbeszédre tanítani. Hatéves korában mondta ki az első szavakat. Én ötéves voltam, és emlékszem, hogy megrendült a család, amikor kimondta: „Papa.”

- Kér még egy kávét, Suzy? - kínálja Donald.

- Köszönöm, nem.

Megelőzve a kínálását, nemet intek a fejemmel.

- Ed - mondja Donald -, tételezzük fel, hangsúlyozom, tételezzük fel - teszi hozzá csillapító tekintetet vetve Mary felé -, hogy magadhoz veszed ezt a csimpánzbébit, melyik utat választanád?

- Megtanítanám a jelbeszédre, mint Gardnerék a csimpánzukat, Washoét. Nagyon csodálom Gardnerékat. Igen figyelemreméltó úttörő munkát végeztek, és nagyon bántott, amikor a szubvenció megvonása miatt abba kellett hagyniuk a kutatást. Mindenesetre - továbbra is feltételes módban maradva - én is megtanítanám a csimpánzbébimet angolul.

- Miért?

- Igen egyszerű okból. Biztos emlékszel, hogy Gua, Kellogék kis csimpánza nyolcvanhét angol szót értett meg. Megértette, de nem tudta kimondani őket. Ha összehasonlítjuk a csimpánzt egy olyan emberrel, aki megtanulta a jelbeszédet, figyelembe kell vennünk, hogy a csimpánz néma, de nem süket.

- És milyen következtetést vonsz le ebből?

- Hogy nem úgy kell bánni a csimpánzbébivel, mint egy süketnémával. Mivel néma, azaz képtelen beszélni, meg kell tanítani, hogy jelekkel fejezze ki magát. De mivel nem süket, az emberi beszédet is meg kell vele értetni. Az általa ismert angol szavak jelentik majd a passzív szókincsét. A jelek, amelyeket megtanul, hogy kommunikálhasson velünk, az aktív szókincsét képezik majd. Miért ne halmozzuk a jeleket, ha lehetőségünk van rá?

- De Ed - mondja Mary elképedve -, olyan lelkesen beszélsz. Mintha már el is határoztad volna, hogy magadhoz veszed a csimpánzbébit.

- Dehogy - tiltakozom csöppnyi zavarral -, szó sincs róla. Nem határoztam el semmit. Hogy is tehetném, anélkül hogy előbb Suzyvel megbeszélném? Ez a vállalkozás őt érinti leginkább.

- Hát remélem, Suzynek lesz annyi esze - mondja Mary -, hogy megakadályozza ezt az őrültséget. Hidd el, Ed, életed legnagyobb ostobaságát követnéd el.

- Ó, nem is tudom - mosolyog Suzy. - Azt hiszem, jobban szeretném, ha Ed olyan ostobaságokat csinálna, amikhez ő ragaszkodik, s nem olyanokat, amikhez én.

- Milyen gyönyörű megfogalmazás! És milyen kiváló hitves! - nevet Donald.

És egészen más hangnemben folytatja:

- Egyébként miért emlegetünk ostobaságot? Egy kísérletről lenne szó, egészen komoly kísérletről. Szóval, Ed, átvennéd Gardneréktól a stafétabotot?

- Beképzelt lennék, ha ezt gondolnám. De van itt egy bökkenő. Nyilvánvaló, hogy egy csimpánz nem szelídül meg, s ha felnő, kétszer vagy háromszor erősebb, mint az ember. Mi lesz, ha már nem tudjuk többé kordában tartani?

- Az állatkertnek az ilyen esetre megvannak a határozott szabályai: bármikor hajlandók visszavenni tőled azon az áron, amit te fizettél nekik érte.

- Hogyan? Fizettem? Hát meg kell majd vennem? Te valami ajándékról beszéltél.

- Hivatalosan az állatkert csak eladhatja. E nélkül mit szólna a felügyelő bizottság? De biztosíthatlak, nagyon csekély lesz az ára.

Ennyiben maradunk. Donald érzi, hogy nyert ügye van, de azt is érzi, hogy egyelőre nem kell erőltetni a dolgot. Én még nem akarom elkötelezni magam. Suzy diplomatikusan hallgat, Mary ellenben nem titkolja csalódottságát. Úgy érzi, megkísértett valami „őrültség”, és hogy Suzy - visszautasítva az ő szövetségét és pártfogását - nem fog semmit tenni ellene. Tovább beszélgetünk, de ide-oda csapongva, anélkül hogy valami fontosságot tulajdonítanánk annak, amiről beszélünk. Végül viszonylag korán elbúcsúzunk, Mary csupán saját lelke megnyugtatására tiltakozik. Elváláskor mégis ismét a régi szívélyességgel ölel meg bennünket.

Huntéktól hazafelé, a pár perces úton nem beszélünk a csimpánzbébiről; ha Yaraville-ban nő fel, gyökeresen megváltozik az élete - és a miénk is. Ez kétszeres felelősséget jelent részben magunkkal, részben vele szemben. Nehezen tudom elképzelni, hogy visszaadjam az állatkertnek, s embertelenül újra ketrecbe zárjam, miután több évig élt velünk szabadon és boldogan.

Egy-két másodperccel azelőtt, hogy bedugom a kulcsot a bejárati ajtó zárjába, vakkantás hallatszik.

- Mi vagyunk azok, Roderick!

A kutya rögtön elhallgat. Hála istennek, nem az a fáradhatatlanul ugató gyászos fajta, amely egy bokor aljában felejtett újság miatt fél éjszaka ébren tartja az embert, s nem is olyan rosszul nevelt, hogy köszöntéskor piszkos mancsát előrenyújtva ránk ugorjon. Villanyt gyújtunk, pislogva figyel bennünket, csóválja a farkát, vigyorog, odajön, a kezünket szimatolja, hogy újra érezze gazdái jó illatát, majd elégedetten visszafekszik, vigyázva, nehogy rátiporjon hálótársára, a macskára.

Elsie - akinek elvben a tulajdona -, isten tudja, miért, a Roderick nevet adta neki, úgyhogy amikor a macskát megvettük, magától értetődött, hogy azt meg Randomnak nevezzem. Random, a kis macska, kéjesen alszik, s a beléptünkkor csak a fél szemét nyitja ki, de be is csukja rögtön, mintha azt mondaná: „Hja úgy! Ők azok. Akkor minden rendben!” És miután Roderick visszafeküdt, odasimul hozzá, hogy újra érezze bundájának a melegét. Mintha azt gondolná: „Végtére is nem én vagyok a házőrző. Hanem a kutya. Engem csak úgy tartanak.”

Csak az ágyban említjük meg újra az állatkert javaslatát, amikor (mi is) összebújva fekszünk, s az olvasólámpát már eloltottam.

- Mi a véleményed róla? - kérdezi Suzy a nyakamat csókolgatva.

- Terheljük meg a számlát sok kiadással, gonddal, bajjal, bosszúsággal! Agyő, rend! Agyő, nyugalom, és főképp viszontlátásra, utazás! Kire hagynánk, ha elutazunk?

- Szóval - állapítja meg Suzy -, ugyanannyi vesződség lenne vele, mint egy gyerekkel.

- Több.

- Egy okkal több, hogy mindezt a javára írjuk.

- Írjuk a javára, kamatoztassuk a számlát sok adott és visszakapott szeretettel, sok-sok örömmel és a tudományos munka elégtételével.

- Ha megengedi, professzor úr, hozzáfűznék valamit. Nem lenne lebilincselő, igenis lebilincselő egy antropológus számára, ha hosszú éveken át otthon tanulmányozhatna egy, az emberhez genetikailag olyan közel álló főemlőst?

- És megtaníthatná a jelbeszédre, hogy kommunikálhasson vele, és behatolhasson az állatvilág homályába?

- És könyvet írna a fejlődéséről?

- Suzy, épp ezt akartam mondani. A számból vetted ki a szót.

- Akkor - mondja - most visszaadom.

És kinyújtózva egész az arcomig, megcsókolja a sötétben a homlokomat, az arcomat és a számat - viharosan végződik a dolog.

Amikor visszatér a nyugalom, és én is újra levegőhöz jutok, megkérdem:

- És neked mi a véleményed a dologról?

- Őrültség, de csináljuk meg.

- Ebből még nem tudom meg, hogy mit gondolsz róla.

- Azt gondolom, amit az előbb beszéltünk. Én is nagyon boldog vagyok, hogy a következő könyvedhez olyan témát találtál, ami lelkesít.

- De te, Suzy, te magad mit vársz ettől?

- Mindjárt elmagyarázom. Remélem, a csimpánzbébink olyan aranyos, olyan kedves és megható lesz, mint az az állatkertben látott bébi. Emlékezz rá, hogy játszott, a négy lábát a levegőbe emelve megpróbálta az egyik forgácsszalagot a lába köré tekerni. És ahogy ránk nézett, szinte hívogatott, hogy játsszunk vele. És micsoda szeme volt! Kerek, hatalmas, gesztenyebarna és olyan bizakodó.

Emma Mathers november tizennegyedikén érkezett Yaraville-ba. Csak az életrajzát ismertük és egy fényképét, de rögtön láttuk, hogy nem élethű. Emma jól ismerte a jelbeszédet, s azért jött, hogy megtanítsa rá a Dale családot, a gyerekeket is beleértve, majd segítsen nekünk a csimpánzbébi oktatásában. Egy hónapra fogadtuk fel, és tizenkét évig maradt nálunk.

Néma volt, de nem süket, s ez kezdetben nagyon megkönnyítette a tanulásunkat. Magas, barna, széles vállú, szabályos arcvonású nő volt, szép fekete szemét szemceruzával gondosan kiemelte.

Egy egész selyemblúzkészlete volt, minden blúza nyakát a blúzzal megegyező színű és anyagú sállal díszítette. Ez a nyaksál laza, széles, lebegő csokorba volt kötve. Suzy csokornyakkendőnek hívta, és azt állította, hogy a század elején sok művész viselt ilyet Franciaországban.

Emma kacérsága csak a csokornyakkendők viselésében és a szemfesték használatában nyilvánult meg. Fekete haját egész nap szoros kontyba fogva viselte. Egyenes szabású, komoly, sötét színű szoknyákat hordott, lapos sarkú cipőket, tövig vágott körmén soha nem láttam nyomát sem a festéknek; a száján még kevésbé.

Negyvenéves volt, de tíz évvel fiatalabbnak látszott. Intelligens volt, jó megfigyelő, és soha nem jött méregbe. Gyakran sajnáltam, hogy néma, mert a hangja - összhangban az egész egyéniségével - bizonyára lágy, mély és dallamos lett volna. A hangja híján a szeme beszélt. Élénk volt és lelkes, tele érdeklődéssel a hozzá hasonlók iránt és megható vággyal, hogy szolgálja őket. Suzy nőiesnek találta, mivel beleszámította a jóságát is. Én pedig állítottam, hogy jóság ide, jóság oda, Emma nem nőies; arca és az egész személye bizonyos szerzetesi levegőt sugárzott, mintha kívül állna az emberiségen. Nagy hatással volt rám, az arca azt sugallta, hogy Emma szerint az élet mások ügye és nem az övé.

Mihelyt megérkezett, Suzyvel lelkesen nekiálltunk tanulni a beszédjeleket. Gazdag szókincse eleinte ugyanúgy zavarba ejtett bennünket, mint az a kellem és gyorsaság, ahogy a jeleket mutatta. Ugyanolyan gyors tempóban mutogatott, ahogy mi beszéltünk, s a jeleit kifejező arcjátékkal kísérte. Lenyűgöző és nagyon szép látványt nyújtott, de mihelyt kezdtük érteni, kértük, hogy kevesebb jelet használjon és lassabban mutogasson. Nagyon türelmes volt velünk, noha ügyetlenségünk és gesztusnyelvünk pontatlansága néha megnevettette. Valószínűleg ugyanolyan komikusnak tartotta, mint mi, ha egy felnőtt gyermekesen beszél.

A gyerekek csak hétvégeken tanulhatták a jeleket, de lelkesen láttak hozzá a munkához. Nekik az tetszett benne, hogy titkos nyelvük lesz, amit még az osztályban a tanár orra előtt is használhatnak.

A szép Concepción -, aki a jelek szerint anyja talpraesettségét örökölte - szakácsnői állást talált a városban, María de los Ángelest a nénje gondjaira bízta, Juana pedig (biztos lévén a sikerben) megkérte Suzyt, hogy napközben odahozhassa a gyereket Yaraville-ba, mivel nem volt senki, aki a bungalóban vigyázhatna rá. María ettől kezdve a nappalinkban töltötte a napot a járókájában, s az asztalunknál ült a magas székében.

Egy idő múlva azonban Juana nyugtalankodni kezdett, s a gondjait négyszemközt megosztotta velem.

- Senor, mindjárt elmagyarázom, mi bánt. Sokat töröm a fejem a kisbaba miatt. Én főzök, a senor a dolgozószobájában van, a senora a saját szobájában, vagy bevásárolni megy. María de los Ángeles tehát a leggyakrabban senorita Emmával van vagy akárkivel a házban.

- Juana, mondd meg őszintén, panaszod van Emmára?

- Ó, senor, a világért sem! Senorita Emma olyan jó, akár egy falat kenyér. Az asszonyok gyöngye. Valóságos szent. Sokkal jobb, mint mi mindnyájan, szegény bűnösök!

Juana, mintha még nagyobb nyomatékot kívánna adni mondandójának, perzselő tekintetet vetett rám.

- Akkor - kérdezem -, hol itt a baj?

- Az a baj - mondja drámaian -, hogy a senorita néma, s hogy tanulja meg a kicsike a keresztények nyelvét, ha senki nem beszél hozzá?

- Juana - szólok közbe -, mit értesz te a „keresztények nyelvén”: az angolt vagy a spanyolt?

- Mind a kettőt. Először is a leghasznosabbat. Másodszor a legszebbet.

- És melyik a leghasznosabb?

- Az angol, senor.

- Nos, Juana - mondom őszintén -, megígérem neked, hogy mától fogva Maria sok-sok angol beszédet fog hallani...

- Ó, senor! - kiáltja, megragadva mindkét kezemet és teljes erejéből megszorítja -, hogy megkönnyebbültem! Valósággal meghűlt bennem a vér, mikor felszolgáltam önöknek az asztalnál, maguk meg hadonásznak, akár a gyengeelméjűek! Néha már nem is tudom, mit gondoljak...

Miután döntöttünk a csimpánzbébi ügyében, sürgősen át kellett alakítanunk számára a gyerekszobát. Ajtót vágattunk, hogy át lehessen belőle járni Emma szobájába. A másik oldalon már volt egy ajtó, a mi szobánkból nyílt. Éjszakánként a két ajtó, Emmáé és a mienk felváltva lesz nyitva, hogy csak az egyik szobába hallatsszon be a sírás: az a szoba az ügyeletes, a másik pedig viszonylag nyugodtan tölthesse az éjszakát.

Egy erős vasrácsot is szereltettem a gyerekszoba egyetlen ablakára, nehogy betörje az üveget a bébi, illetve hogy később, ha megnő, ne szökhessen meg.

A földszinti bejárattól lépcső vezet az emeletre, a lépcsőtől jobbra van Emma fürdőszobája, a szobája, a gyerekszoba, a mi szobánk, a fürdőszobánk és rögtön utána - a ház egész szélességében és magasságában, föl egészen a tartógerendákig - a játékszoba. Azért említem meg, mert különböző csodái nagyon tetszenek majd a mi kis növendékünknek: van itt rex, tekerős foci, gyakorlólabda az ökölvíváshoz, szobaevező, három méter magasan elhelyezett kosár palánkkal, és egy erős horoggal a plafonra felfüggesztett sima kötél: jól fog jönni esős időben, ha növendékünk nem bír magával.

A folyosó másik oldaláról nyílik a három gyerek szobája és fürdőszobája.

November huszonkilencedikén délután két órakor, amikor épp befejezzük az ebédet, az állatkert igazgatója értesít bennünket, hogy a várt esemény bekövetkezett. Mr. Hunt és Mr. Smithers már a helyszínen vannak, éppen most indítják meg a szülést. Hideg van. Jó melegen felöltözünk, fogjuk a régóta előkészített és bőröndbe rakott pelenkákat és ruhákat, és Elsie gyerekkori ócska birkabőr kabátját is magunkkal visszük. Elhelyezkedünk, hideg van az autóban, a fűtést a maximumra állítjuk, és türelmetlenül várjuk, hogy melegedni kezdjen. Kevés szót váltunk, megállapítjuk, hogy havazni fog, és visszafele az orrunkig se fogunk látni. A hideg pirosra csípi Suzy arcát, csillog tőle a szeme, úgy találom, hogy kis szőrmesapkájában olyan, mint egy bájos szláv nő, és gratulálok neki. - Az ujjaim is szlávok, fagyosak. - Kis idő múlva érezni kezdjük a fűtést, lehúzzuk a kesztyűnket, és Suzy így szól hozzám: - Gondolkoztál már, mi legyen a bébi neve? - Megrázom a fejem.

- Arra gondoltam - folytatja Suzy -, hogy két szótagos nevet kellene választanunk, két tiszta, jól csengő magánhangzóval. Én a Leót választottam, ha fiú, és Chloét, ha lány lesz.

- Minek két tiszta, jól csengő magánhangzó?

- Hogy a bébi minél könnyebben megjegyezze őket.

„Chloé, Leó, Chloé, Leó” - ismételgetem, és kijelentem: - Tulajdonképpen jobban tetszik a Chloé.

- Nekem is - mondja Suzy -, a Chloéban van valami előkelő. Akit így hívnak, az sokra viheti.

Nevetek, fél kezemmel elengedem a kormányt, és megcirógatom az arcát, a nyakát.

- Ne, ne - mondja -, felizgatsz!

- Nagyon korán érkeztek, még messze van a szülés vége - mondják az állatkertben -, de addig elintézhetjük az adásvételt. Majd meglátják, elég sokáig tart.

Valóban sokáig tart. Az okirat nyakatekert körülményességgel van megfogalmazva. Olyan kimerítő részletességgel tárgyal minden pontot, hogy magunk is kimerülünk bele. Suzy a hátam mögül olvassa a szerződés szövegét, s naivan megkérdezi, mi történik, ha a bébi halva születik.

- Erre is előre számítottunk - mondja a bonyolító.

Idős, őszülő férfi, mindene petyhüdt és lefele lóg: a szeme, az orra, a szája. Folytatja:

- 5. paragrafus, 3. cikkely: az akta érvénytelen, és a csekket visszaküldjük önöknek.

- Akkor minek írjuk alá az aktát és a csekket, mielőtt a bébi világra jön?

- Mert mindjárt zárunk - feleli a férfi egy pillantást vetve a karórájára. - De ha a bébi halva születik, holnap reggel visszaküldjük a csekket, és a szerződés érvényét veszti.

- Ez azt jelenti - mondom -, hogy holnap vissza kell jönnünk: három óra az út oda-vissza.

- Végtelenül sajnálom - válaszol a férfi fel sem nézve.

- Ebben az esetben - jegyzi meg Suzy -, az állatkert talán a rendelkezésünkre bocsáthatna egy kényelmes ketrecet, hogy ott tölthessük az éjszakát.

- Nincs szabad ketrecünk - jelenti ki a bonyolító.

- Bocsánat - mondja Suzy -, láttam az előbb egy üreset az oroszlán mellett.

- Pontosan. A leopárdé volt. De elvitték onnan, mert a szaga idegesítette az oroszlánt.

- És attól tart, hogy a mienk is idegesíti?

A bonyolító felemeli a fejét, ránéz Suzyre, és hirtelen elneveti magát:

- Asszonyom - mondja -, ha ketrecbe zárnánk önöket, a látogatók száma megtízszereződne. Nagyon jót tenne a költségvetésünknek...

Ekkor az állatkert igazgatója viharzik be az irodába, egy tanársegéddel vagy asszisztenssel. Kezet szorít velünk, szemmel láthatólag fontos személy. Friss és jókedvű, biztos nem kellett mostanában többoldalas, apró betűs adásvételi szerződéseket végigrágnia.

- A szülés tovább tart, mint vártuk - mondja kedélyesen. - Addig is figyelmükbe ajánlom Mr. Sleetet, rendelkezésükre áll, hogy bemutasson önöknek egy újonnan szerzett törpecsimpánz párt. Nagyon büszkék vagyunk rá. Mármint a törpecsimpánzokra - mondja kuncogva -, ámbár Mr. Sleetre is büszkék vagyunk, éppen most ír egy tanulmányt a... Kérem, Mr. Sleet, mi is a tanulmánya címe?

- A törpecsimpánzok jelbeszédének szerepe a párosodás különböző fázisaiban.

- Ez az! - nevet az igazgató. - Biztos, hogy nagyon kellemesen töltik majd az időt Mr. Sleettel. Hallom, Mrs. Dale, hogy ön francia. Mély hódolatom, ahogy önöknél mondják. Viszontlátásra, Mr. Dale, sok szerencsét a bébihez.

Elfoglalt ember módjára, sietős léptekkel a szobájába távozik, hogy aztán ne csináljon semmit zárásig. Magunkra maradunk Mr. Sleettel. Fiatal ember. Fekete szeme kerek, mint a cipőgomb, hosszú, görbe, halvány orr választja el a két szemét, és ez az orr ellenállhatatlanul egy holló hosszú csőrét idézi fel. Tetőtől talpig feketébe van öltözve, és szökdécselve jár, tisztára egy hollóhoz hasonlít, annál inkább, mert kissé görnyedten tartja magát és közben lehorgasztja a fejét.

Rögtön élénk ellenszenvet érzek iránta. Végigballagunk az állatkerten a törpecsimpánzok ketrecéig, s állandóan azon mesterkedik, hogy Suzy mellé kerüljön, folyton tüzes pillantásokat vet rá. Rekedt hangon beszél, jobb kezével szemérmetlenül hosszú orrát simogatja, azzal magyarázza Suzynek rekedtségét, hogy a tanulmányához órákig kell figyelnie a csimpánzok szerelmi életét.

- Szóval maga a tudomány áldozata - mondja Suzy mosolyogva.

- Ó, Mrs. Dale - károgja a férfi -, ön elbűvölő. Dühös vagyok. Volnánk csak gorillák a Gombe Stream rezervátumban, a Tanganyika-tó partján, gyorsan megértetném egy jó nagy husánggal, hogy melyikünk az erősebb hím.

A törpecsimpánzok nagyon elevenek, és nem látszanak összeillő párnak, mivel a nőstény sokkal terebélyesebb, mint a hím.

- Nem csoda - mondja Sleet -, hiszen a nőstény megvan vagy huszonöt éves, a hím pedig hétéves. De már minden rendbe jött köztük, annál is inkább, mert a nőstény a rózsaszín periódusában van.

- Mi az a rózsaszín periódus? - kérdezi Suzy.

- Figyelje meg, hogy a nőstény gátjának környéke duzzadt és rózsaszín. Ez a rózsaszín, ha szabad magam így kifejezni, zöld lámpát jelent a hímnek.

Mr. Sleet nevet. Tollászkodik. Olyan boldog, hogy ilyen leleményeset mondott, mintha ő találta volna ki. De megesküdnék rá, hogy az állatkerti folklórban már évek óta használatos ez a kifejezés.

A csimpánzokat láthatólag nem zavarja a jelenlétünk. Körülbelül fél méterre állnak egymással szemben, a hím a hátsó lábára emelkedve, a nőstény négykézláb. Láthatólag kölcsönösen elbűvölve bámulják egymást.

- Figyeljék meg a vizuális kapcsolat intenzitását és időtartamát - mondja Sleet, nagy orrát simogatva. - Mindkettő legalább olyan jelentős, mint az embernél - teszi hozzá Suzyt bámulva.

- Leszámítva, hogy az emberek beszélnek is egymáshoz - szólok közbe.

- De majd mindjárt meglátja, dr. Dale, hogy a törpecsimpánzok párzását kísérő gesztusok annyira félreérthetetlenek, hogy szinte azt is mondhatnánk, igazi jelbeszédet használnak.

Ez a megjegyzése most felkelti az érdeklődésemet, annál is inkább, mert Suzy egész természetesnek ható ügyes manőverrel a jobb oldalamra jött, Mr. Sleet pedig a bal oldalamon maradt. Később Suzy elmagyarázza majd nekem, hogy inkább szórakoztatta, mintsem megbotránkoztatta Sleet iránta tanúsított fiatalos viselkedése, de helyet cserélt, mert érezte, hogy bosszús vagyok.

- A hím mindjárt kezdeményez - magyarázza Sleet.

És valóban, a hím kinyújtja végtelenül hosszú bal karját, és ráteszi a kezét a nőstény jobb vállára. Sleet újra megszólal:

- Ez a gesztus általában a következőt jelenti: arra ingerli a nőstényt, hogy száznyolcvan fokot forduljon maga körül, s a hím felé mutassa a hátsó részét.

- A hölgy nem mozdul - mondja Suzy. - Nem egyezik bele.

- Tévedés - válaszol Sleet oktató hangon, előrehajolva, hogy láthassa Suzyt -, nem moccan ugyan, de beleegyezik. Csak meg kell figyelni az arckifejezését. Felhúzza félig az ajkát, félig kinyitja a száját, a szeme pedig még mindig a hímre szegeződik. Ez a beleegyezést jelenti.

- Akkor miért nem mozdul? - kérdezem. - Ön tudja?

- Hát persze hogy tudom - válaszol Sleet. - Nem először figyelem meg őket. Figyelje csak, a hím ismét kinyújtja a karját. Most a jobb karját, s megérinti a társa vállát. Közben bal kézzel jelt ad neki, hogy menjen el előtte, és fordítson hátat neki. Figyeljék csak az arckifejezését! Vizuálisan továbbra is kontaktusban maradnak egymással. A hím összeszorítja az ajkát, és előreszegi az állát. Csupa elszántság, pedig a gesztusai szelídek és türelmesek.

- A nőstény még mindig nem mozdul - szólal meg Suzy.

- A hím tehát egy újabb manőverrel próbálkozik. A nőstény bal oldalán telepszik le, jobb kezét a hátára teszi, és eltuszkolja a faltól, hogy a háta mögé kerülhessen.

- A nőstény ellenáll - jegyzi meg Suzy.

- Nézze csak - szól Sleet ismét előrehajolva, hogy szembenézzen Suzyvel -, a hím már két kézzel, teljes erőből löki a nőstényt.

- De hiába - mondja Suzy.

- Persze - vetem közbe -, hiszen a nőstény kétszer olyan nehéz, mint a hím. A hím nem ugyanabba a súlycsoportba tartozik.

Suzy nevet:

- Ez már több, mint ellenállás. Nézze, Mr. Sleet, egy teljes fordulatot tesz, és ismét szemben áll a hímmel. Ez lázadás!

- Dehogy - mondja Sleet. - Csak azt jelzi, hogy másképp szeretné. Egyébként a hím megérti. A bal kezével megérinti a nőstény vállát, de most belülről és alulról.

- Ennek a mozdulatnak van valami pontos jelentése?

- Igen. A hím azt szeretné, ha a nőstény a hátsó lábára állna. És hogy még világosabbá tegye a jelet, megérinti a nőstény karjának belső felét, s gyors mozdulatot tesz a saját hasa felé. Azt akarja, hogy a nőstény a két lábára emelkedjen, széttárja a karját, és hagyja, hogy a hím szemből közösüljön vele. Na látják - mondja diszkrét diadallal -, a nőstény megérti, elfogadja és felveszi a jelzett pozíciót.

Elindítom a stopperórámat.

- Fölösleges, Mr. Dale, én már többször mértem az időt. Nyolc másodpercig tart, sohasem tovább.

- Nagyon köszönöm, Mr. Sleet - mondom -, roppant tanulságos volt. Világos, hogy valami nagyon pontos és mindkét fél számára jól érthető jelbeszédet használnak. Nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon más majompárok is ugyanezt a nyelvet használják-e.

- Pillanatnyilag csak ez az egy párunk van - feleli Sleet.

- Számomra az a legkülönösebb - mondja Suzy -, hogy a nőstény, noha a lényegben egyetértett, maga határozta meg a pozíciót.

- Valóban nem lehet máshogy érteni - mondja Sleet. - Elutasította a hát-hasi pozíciót, és egyértelműen has-hasi pozíció mellett döntött.

- Okosan is tette - jegyzem meg -, mert a hím, kis termetű lévén, nem biztos, hogy a hát-hasi helyzetben végre tudta volna hajtani a párzást.

- Gyakori a has-hasi pozíció a főemlősöknél? - kérdezi Suzy.

- Elég gyakori - mondja Sleet -, de mindnyájuknál mindig a hát-hasi helyzettel együtt. Kivéve az orangutánokat. Az orangutánok ugyanis nem törődnek a nőstények fogékonyságával. Akár fel van gerjedve a nőstény, akár nem, elkapják, hanyatt vágják, a súlyukkal szinte odaszegezik a földre, és has-hasi pozícióban párzanak vele.

- De hiszen ez erőszak! - mondja Suzy.

- A megerőszakolás kifejezést az emberekre szoktuk vonatkoztatni - mondja Sleet. - Mi azt mondjuk, hogy az orangután elismerteti uralkodó szerepét. Ezzel szemben a gorilla nem túl agresszív. És ha a nőstény fogékony állapotban van, az kezdeményez. Odafarol a hímhez, és addig dörzsöli a hátsó részét a hím hasához, míg az nem fogadja a közeledést.

- És megy a dolog? - kérdezem.

- Tudomásom szerint igen.

- Na hála istennek! - sóhajtja Suzy.

Ezt halkan, franciául mondja. Visszamegyünk az irodaépületbe, Sleet pedig búcsút vesz tőlünk, nem mulasztván el megkérdezni Suzytől, hogy francia származású-e. Hülye kérdés, hiszen az állatkert igazgatója ezt már megemlítette a füle hallatára. Suzy mondja, hogy igen, Sleet pedig kihasználja az alkalmat, hogy kezet szorítson vele. Gyerekes dolog. Enyhe bosszúságot érzek, ami szintén gyerekes. Nevetségesnek érzem, milyen rendkívül éberen védelmezem a területem.

Végeredményben nem is olyan hülye ez a kis Sleet. Érti a dolgát, és mindent jól el is magyarázott nekünk. Némi melegséggel köszönetet mondok neki, ő pedig hajlott háttal, hosszú orrát előrehorgasztva távozik. Minél messzebb kerül Suzytől, annál több érdemet fedezek fel benne.

Amit mutatott: a törpecsimpánzok jelbeszéde, szinte fellebbentette előttem egy kis csücskét az állatvilág homályát borító lepelnek. Az ember tudatlanságában és nevetséges gőgjében azt hirdeti, hogy a nyelv emberi sajátosság. Valójában mit tud minderről? Megérti-e a többi állat sajátos kommunikációs eszközeit? Meghallja-e a delfinek füttyjelzéseit? Vajon egy nagyon különleges kivételtől eltekintve meg tudja-e fejteni, hogy mit jelent a méhek tánca?

Amikor rálépünk a majomház kapujához vezető lépcső első lépcsőfokára, kinyílik az ajtó, egy fiatal, rövid hajú hivatalnoknő jön le a lépcsőn elénk, és így szól:

- Dr. Dale? Épp magáért indultam. Megszületett a bébi. Jól érzi magát. Kislány.

Hálás vagyok, hogy kislányt és nem nőstényt mond. Később tudom meg, rég megszokott tréfás fordulat az állatkertben, hogy minden születéskor azt mondják: fiú vagy lány, még ha vízilóról van is szó.

Suzy megszorítja a kezem, és halkan így szól franciául:

- Talán hülyeség, de szörnyen meghatott vagyok.

Nyílik egy ajtó, megjelenik Hunt, utána Smithers, az állatkert állatorvosa. Csupa folt a fehér köpenyük, és már egyáltalán nem látszanak frissnek.

- Bemehetnek - mondja Hunt -, már elvitték az anyát. Sokáig tartott, de megvan a bébi. Tökéletesen egészséges, nagyon akar élni. Az ember egyébként nem is érti, hogy miért. Nem valami szívderítő állatkertben élni, még egy állatorvosnak sem. Nos, ez a kis szőrgombóc legalább, hála önöknek...

Félbehagyja a mondatot, a karjánál fogva magával húzza Suzyt, betessékeli egy ajtón, és egy asztalhoz vezeti.

- Kedves anyuka - mondja -, tessék, itt a lánya!

És valóban ott fekszik, lábát a hasához húzva egy aránytalanul hosszú karú, elöl csupasz, hátul szőrös, csukott szemű újszülött! Különös az arca, már nem egészen állati, de még nem is egészen emberi. Kislány, Chloénak hívják.

Milyen hosszú utat kellett megtennie idáig! Alig bújt a napvilágra, máris el kellett szakadnia gyilkos anyjától, aki gyűlölte, s maga is egy állatkertben született. Csak a nagyanyja ismerte a trópusi őserdő kelepcéit, játékait, gyönyörűségeit. Hogy eladhassák, el kellett fogni. Megfélemlítve és dideregve, ketrecből ketrecbe kerülve sokáig utazott repülőn az Egyesült Államokig. Minderről Chloé semmit sem tud, és soha nem is fog tudni, nem ismerte sem a nagyszüleit, sem a nagybátyjait, sem a nagynénjeit, sem az unokatestvéreit. Senkit sem ismer afrikai családjából. El van vágva a gyökereitől. Az egyedüli kötelék, amely még főemlős családjához fűzi - ez azonban elpusztíthatatlan -, az az ősidők óta öröklött ösztön, amely homályosan ott szunnyad a sejtjeiben, s a reflexeit irányítja.

Lám, Suzy roppant nehezen tudja bepólyálni. Chloé kétségbeesetten belekapaszkodik, azt hiszi, az anyja, odatapad a bundájához, és belerejti az arcát. Ketten is alig tudjuk lefejteni róla, hogy bepelenkázzuk. Chloénak az anyja bundája a meleget és az életet jelenti. Persze nem tudja, hogy ez nem igazi, mert az őt körülvevő nagy fehér majmok születésüktől fogva csupaszok, s idegen bőrök segítségével melegítik magukat.

- Most el kell mennem - mondja Hunt -, megígértem Smithersnek, hogy vele ebédelek a városban, és így ünnepelünk.

Hazatérésünk Yaraville-ba tovább tart, mint gondoltuk, szakad a hó, lassan vezetek. De a hópelyhekkel kivattázott univerzumban még a lassú vezetés is kellemes. Az ablaktörlő fáradhatatlanul törli a pilinkélő hópihéket, a kocsi hátsó ablakát sávozó elektromos vezetékek pedig megolvasztják őket.

Maximumra állítottam a fűtést, Suzy betakarta Chloét az ócska báránybőr kabátba, csak az orrát és a száját hagyva ki belőle. Nemsokára olyan meleg van az autó utasterében, hogy leállítom a kocsit az út szélén. Hogy Suzy levehesse a bundáját, megfogom Chloé kezét, vak bizalommal engedi. Rögtön átöleli a nyakam egyik hosszú karjával. Én is az anyja vagyok. Összenyálazza a kabátomat, szopogatja a kabátgombjaimat. Suzy visszaveszi tőlem, és én is levetem a bundám. Szelíd félhomály vesz körül bennünket, megnyugtatóan világítanak a műszerfal apró kis fényei. A motor csendesen duruzsol, az ablaktörlő szelíd engesztelhetetlenséggel söpri az üveget, s a fényszórók fényében a hópihék olyan könnyedén libegnek, mintha nem is akarnának földet érni.

Rendkívül boldogok vagyunk, mégis átérzem a pillanat súlyát. A mai napon, kedden, november huszonkilencedikén megindul a Chloé-program. Csapatunk - Suzy, Emma, Hunt és én - mindennap felügyel majd Chloé egészségére, méri a súlyát, a magasságát, intelligenciatesztet csináltat vele, megfigyeli a viselkedését, egyidejűleg megtanítja az angolra és a beszédjelekre, aprólékosan feljegyzi fejlődését és balsikereit. Hosszú évekig tartó, jelentékeny vállalkozásról van szó, rengeteg erőfeszítést követel majd tőlünk, és soha nem mertem volna vállalkozni rá Suzy nélkül.

Amikor szemből fényszórók hasítják át a hópehelyfalat, mindig dudálok, lassítok, és jobbra húzódom. Nincs ebben semmi drámai, nem is lehet, hacsak el nem romlik az ablaktörlő.

Időről időre Suzyre pillantok. A hála hulláma önt el minden alkalommal, amikor látom, ahogy gyengéden, odaadóan nézi Chloét, finom arca a félhomályban úgy tűnik föl előttem, mintha a szelídség dicsfényével lenne övezve.

- Azt hittem - mondja halkan -, hogy a gyapjúpulóverem is elég lesz neki. De tévedtem. Hiányzik neki a birkabőr.

- Úgy gondolod?

- Biztos vagyok benne.

És lám, mihelyt Suzy a mellette lévő birkabőr kabátot a pulóvere és a Chloé arca közé teszi, Chloé rögtön felsóhajt, és két kézzel belecsimpaszkodik. Fajának homályos emlékei derengenek fel benne azokból az időkből, amelyeket soha nem élt át, amikor az őserdőben egy settenkedő leopárd felriasztotta a csimpánzanyákat, s azok menekültek a hasuk szőrébe kétségbeesetten csimpaszkodó kölykeikkel.

A használt, kopott, sőt helyenként szőrehullott birkabőr fétistárgy lesz, e nélkül esténként Chloé nem tud elaludni, amikor az anyjai - Suzy, Emma és én - otthagyják egy fenyegető világ sötétségében.

Mégis, két hónap múlva szórakozásból módszeresen darabokra tépi a birkabőrét. De végső erejével is tiltakozik, hogy megváljék a daraboktól, minden este maga köré gyűjti őket, hogy fészket csináljon belőlük lefekvéskor.

Későn érkezünk Yaraville-ba. Kedd lévén, a gyerekek nincsenek otthon, Juana pedig visszavonult a bungalójába, miután elkészítette számunkra a hideg vacsorát. Az ajtóban Roderick fogad bennünket, s nagyon nyugtalankodik a Suzy karjában lévő, ismeretlen illatú lény miatt. Random épphogy kinyitja a fél szemét.

Ahogy fölfelé megyünk, Emma fut elénk a lépcsőn. Jelekkel adja tudtunkra, hogy már evett, és hogy vigyáz a bébire, míg mi megvacsorázunk. Aztán a gyerekszobáig kísér bennünket, ahol Suzy levetkőzteti, tisztába teszi és lefekteti Chloét.

- Milyen szép! - mutatja Emma jelekkel, Chloét nézve.

Így hát megtanuljuk, hogy mondják jelbeszéddel azt, hogy szép. Egy kört rajzolunk az arcunk körül, mintha medalionba akarnánk bekeretezni. Az elkövetkező években ezernyi alkalommal látjuk majd ezt a jelet. Chloé ezt a nevet - vagy inkább becenevet adja majd Suzynek.

Az ebédlőben nem sokat törődünk Juana kitűnő hidegtálával. (Másnap aztán panaszkodik, hogy elég lett volna egy hamburger is.) Szaladunk vissza a gyerekszobába.

- Emma - mondja Suzy -, késő van. Menjen lefeküdni. És csukja be az ajtaját. Ma éjszaka a mienk lesz nyitva.

Emma jelekkel búcsút vesz tőlünk. Ha csak a tekintetével és a mosolyával búcsúzna, a szíves üzenetet akkor is ugyanúgy megértenénk. Magunkra maradunk, figyeljük Chloét, csak egy kék ernyős éjjeli lámpa világít. Chloé alszik. Suzy nem azért küldte el olyan gyorsan Emmát, mert későre járt, hanem mert egyedül akart maradni velem. Ma este először alszik nálunk Chloé.

Suzy magához szorít, s az ujjait belefűzi az ujjaimba.

- Nem furcsa, hogy ez a kis Chloé a születésétől kezdve arra volt ítélve, hogy emberek között éljen?

- Sajnálatra méltó?

Suzy a vállamra hajtja a fejét.

- Igen is, meg nem is - felel végül.

- Ha az anyja jó anya lett volna. Chloé egész életét a rácsok mögött töltené.

- Tudom. És mégis nagyon-nagyon sajnálom. Ki tudja, jobb-e neki, ha velünk él.

- Na, de mégis! Yaraville-ban sokkal jobb, mint egy ketrecben. Meg aztán szeretni is fogjuk Chloét.

- Igen, biztosan. De ki tudja, idővel nem érzi-e majd egyedül magát Yaraville-ban?

- Egyedül, mikor mindnyájan körülötte vagyunk? Te, én, Emma, a gyerekek?

- Nem, nem így értettem. Azt akartam mondani, hogy ő lesz itt egyedül a saját fajából.