25. fejezet

David és Olivia bekanyarodott a Rue de Longchamp sarkán, és megálltak. Az utca egyik oldalán egy nagy park terült el, amelynek a tábláján egy csónakázótó és büfék voltak feltüntetve. A másik oldalon pedig egy sor tizennyolcadik századi emeletes ház sorakozott, tökéletesen egymáshoz simuló, makulátlan homlokzattal. Három-négy emeletesek lehettek, kék manzárdtetővel. Az egyikben mintha összejövetelt rendeztek volna, egy nő kacagott kivágott hátú ruhában, miközben iszogatott a pezsgőspoharából.

De azon a címen, amelyet David keresett, az utolsó házban az életnek semmi jele nem volt. Az épületet fekete kovácsoltvas kerítés vette körül, mögötte udvarral és kocsibeállóval; az ablakai sötétek voltak, a függönyeit összehúzták. Bár David nehezen tudta volna megmagyarázni, miért támadt ilyen benyomása, a fehér mészkő épületből elutasítás sugárzott, mintha nem akarna leereszkedni a többiek közé. A kerítés mindkét végére egy-egy diszkrét biztonsági kamerát erősítettek, és az ajtó felett is volt egy. Egy mozgásérzékelősnek tűnő reflektor kapcsolt be, amikor David odalépett az apró, aranyozott táblához, amelyen a következő felirat állt: „L’Antiquaire”. Antikvárium. „Consultations privées sur rendez-vous seulement.” Privát ügyfélfogadás előzetes egyeztetés után.

Éppen csak elmúlt hét óra, és David megemelte a súlyos – oroszlánpofa alakú – kopogtatót, hogy háromszor bekopogjon vele. Hallotta, hogy a döndülések visszhangot vernek az üres előtérben.

Vártak egy percet, majd Olivia rámutatott a kapucsengőre, és azt is megnyomták.

Davidnek az a határozott benyomása támadt, hogy figyelik őket, úgyhogy felnézett a kamera szenvtelen csücskébe, amelynek a sarkában egy apró, vörös fénypont égett. Felemelte a kezét, hogy jelezze: tudja.

Sisteregni kezdett a fehérzaj, és egy mogorva hang azt mondta:

– Que voulez-vous? – Mit akar?

– Marquis di Sant’Angelóval szeretnénk találkozni – hajolt előre Olivia, hogy válaszoljon, mivel az ő franciája sokkal jobb volt Davidénál. – Fontos ügyben.

– Házon kívül van.

– És mikor jön vissza? – kérdezte David, miközben ráébredt, hogy megviselt kabátjukban és farmerükben valószínűleg messze nem keltettek olyan jó benyomást, mint a márki privát ügyfelei szoktak. – Meg tudjuk várni.

Kis szünet következett, egy súlyos retesz hangja, majd kinyílt az ajtó. Egy harminc körüli, mogorva képet vágó férfi meredt az arcukba.

– Mit akarnak tőle? – kérdezte szkeptikusan.

– Konzultálni akarunk vele – válaszolta David.

– Miről?

– Az nem tartozik magára – szólt közbe Olivia. – Komoly ügyeket kell vele megbeszélnünk.

A bejáratban álló férfi nem tűnt meghatottnak – sőt, olyannak tűnt, mint aki mindjárt az arcukba csapja az ajtót –, úgyhogy David sietve megpróbálta megenyhíteni.

– Egy olyan műtárgyat keresünk, amelyről a márki esetleg tudhat valamit.

– Ő nagyon sok dologról tud – válaszolta a férfi, miközben az ajtó kezdett becsukódni.

– A reneszánsz korból származik – bökte ki David. – Valószínűleg Firenzéből, és egy tükörről van szó.

Bár a férfi nem mondott semmit, az ajtó csukódása abbamaradt. David látta, hogy az illető azt latolgatja magában, hogy mit tegyen.

– Jöjjenek vissza holnap! – mondta végül.

Ezzel becsapódott az ajtó, bár azt biztosra vették, hogy még mindig figyelik őket.

– Megfagyok – jelentette ki Olivia toporogva. – Volt egy étterem a sugárúton. Együnk valamit!

Egy parkra néző ablak mellett ültették le őket; melegszendvicset és kávét rendeltek. Az utca túloldalán lévő fák kopasz ágai meghajoltak és himbálóztak az egyre erősebb szélben; a levegőnek esőszaga volt. Az étteremben rajtuk kívül csak pár vendég ült, és azok is a kabátjukba burkolóztak, hogy átmelegedjenek. De David optimistábbnak érezte magát, mint hetek óta bármikor – úgy gondolta, hogy végre talán nyomon van, és az ajtónálló reakciója is megerősítette ezt a benyomását.

Olivia a maga részéről repesett az örömtől, hogy amikor követte a Cagliostróval kapcsolatos megérzéseit, ismét Dieter Mainz nyomára bukkant, és már bele is kezdett a Harmadik Birodalom további eszelős elméleteinek a megosztásába – …1937-ben egy Willy Ley nevű rakétatudós kilépett a Vril Társaságnak nevezett egyesületből, és volt bátorsága ahhoz, hogy tájékoztassa a nyilvánosságot a céljaikról.

– Vagyis? – kérdezte David, aki igazából csak fél füllel figyelt. Nem tudta kiverni a fejéből a közeledő találkozásukat ezzel az antikváriussal, Sant’Angelóval, és a tekintete áthatolt a saját tükörképén az ablaküvegen, hogy az egyre élénkebb estét figyelje. Az utca túloldalán lévő metrómegálló bejáratánál éppen egy kis termetű férfi gyújtott cigarettára bő kabátban és szemébe húzott sapkában.

– A társaság tagjai, és egyébként a nácik legfelsőbb körei, magát a Führert is beleértve, a tagjai voltak ennek a társaságnak… szóval abban hittek, hogy ha magukévá teszik a szükséges ezoterikus tudást és ősi tanokat, akkor feléleszthetik magukban a látens vrilt.

– A mit?

– Ez igazából egy értelmetlen szó, amelyet Edward Bulwer-Lytton talált ki egy sci-fi regényhez. Elméletben a vril egy vérben található esszencia, egy misztikus erő, amely gyakorlatilag halhatatlanságot képes nyújtani.

A pincér hozott nekik egy újabb kávét, megkérdezte, hogy nem akarják-e megtekinteni a süteményeket, és amikor David visszanézett az utcára, meglepetten látta, hogy a cigarettázó férfi közvetlenül az ablaküveg előtt áll, és úgy tanulmányozza őket, mintha halak lennének egy akváriumban.

Aztán leesett neki. Átkozott legyen, ha ez nem ugyanaz a férfi, aki felturbózta az italukat a vonaton.

– Ezt nem hiszem el! – mondta Olivia, amikor meglátta, és mindketten döbbenten néztek, amikor a férfi lazán elnyomta a cigarettáját, belépett a bisztróba, és, mintha régi barátok lennének, egy széket húzott az asztaluk mellé.

David úgy érezte, hogy Olivia mindjárt felkap egy villát, és megpróbálja leszúrni, úgyhogy megnyugtatónak szánt mozdulattal a karjára tette a kezét.

– Sejtésem szerint nem gondolták, hogy még találkozunk – mondta a férfi, miközben levette a kalapját, majd rendelt a ház vörösborából. Göndör haja a koponyájára simult.

– Nem, nem hittem volna – válaszolta David, miközben ösztönösen szorosabban kezdte markolni a táskája fogantyúját.

– Megnyugodhatnak, ma este nem kínálom meg önöket snapsszal. Sőt – vette el a bort a férfi a pincér tálcájáról –, ehelyett csak pár hasznos tanácsot adok. – Belekortyolt a borába, miközben Olivia szeme szikrákat szórt, David pedig azon töprengett, hogy miért gondolja, hogy bármilyen tanácsát megfogadnák. – Nagyon sajnálom, ami a vonaton történt – folytatta a férfi. – Orvos vagyok, és…

– Azt hittem, orvosi eszközökkel kereskedik – szakította félbe David.

– Úgy is lehet mondani, igen. De magam is orvos vagyok, vagyis felesküdtem arra, hogy segítek az embereknek, és nem fogok ártani nekik. Tudom, hogy valami értékes dolog van maguknál – biccentett a táska felé –, azt viszont nem árulták el nekem, hogy micsoda. Őszintén szólva, nem is érdekel. Másokat ugyanakkor izgatja, nagyon is, és azt hiszem, már találkoztak pár… alkalmazottjukkal.

– A késes barátjával? – Ha lett volna is bármi kétsége afelől, hogy mi történt a vonaton, David később megtalálta a szúrások nyomát a sporttáskáján, amikor a Crillonban kipakolta.

– Igen – válaszolta a férfi. – De mások is vannak. – Az állítólagos orvos ivott még egy kortyot, David és Olivia pedig várt. – Azt a tanácsot adnám maguknak, és ezzel a saját fejemre is elég nagy veszélyt hozok, hogy azonnal hagyják abba a kutatást, csomagoljanak össze, és menjenek haza. Éljenek hosszú, boldog életet. Felejtsék el mindazt, amiről azt hiszik, hogy tudják, mert, és ezt elhihetik nekem, nem tudnak semmit.

– Akkor miért van itt? – kérdezte David. – Ha tényleg olyan keveset tudunk, akkor miért fárad bárki is az üldözésünkkel?

Az orvos felsóhajtott, mintha már belefáradt volna a magyarázkodásba.

– Mert maguk olyanok, mint két ügyetlen gyermek, akik egy töltött fegyverrel játszadoznak.

Olivia felfújta magát.

– Én nem vagyok gyermek.

– És amikor egy fegyver elsül – folytatta az orvos –, nem lehet tudni, hogy kit talál el.

– Akkor árulja el, hogy kik ezek az emberek – követelte David –, és mit akarnak tőlünk.

– Olyan emberek, akik már jóval régebb óta játsszák ezt a játékot, mint maguk. Nekik nincsenek skrupulusaik, nincsenek erkölcsi fenntartásaik, és ők csak a saját szabályaikat tartják be. Mindegy, hogy mit akarnak, végül úgyis meg fogják szerezni. – Egyetlen nagy korttyal felhajtotta a bora maradékát, és a székét hátratolva felállt. – Csak ennyit kell tudniuk – dobott annyi pénzt az asztalra, amennyi a teljes számlát fedezte. – Ne mondják, hogy nem figyelmeztettem magukat.

A fülére húzta a sapkáját, ám amikor megfordult, hogy elmenjen, Olivia a kabátujjára tette a kezét, és azt kérdezte:

– És miért mondja el nekünk mindezt?

– Mert nem akarom, hogy még több vér tapadjon a kezemhez.

Ezzel elindult, David pedig csak nézte, ahogy kilép a kávézó ajtaján, megvárja, hogy elhaladjon előtte egy rozsdás, vén taxi, s mint az Alice Csodaországban fehér nyula a föld alatti üregben, eltűnik a metrómegálló lyukában.

26. fejezet

Már másodszor látom azt a régi taxit, gondolta Julius, miközben a metrómegállóban várakozott. És még ott is észrevett pár gyanúsnak tűnő utast, akik közül az egyiknél egy prózai nejlonszatyor volt, amelyből egy bagett kandikált ki. Julius megvárta, hogy a szerelvény megálljon mellette, felszállt, majd, miközben az ajtók már csukódtak, leugrott róla. De senki más nem szállt ki vele együtt.

Hatalmas kockázatot vállalt abban a kávézóban. Ha Escher, vagy Isten mentse ettől, de Emil Rigaud valaha is megtudja, hogy elárulta őket, akkor ő is ugyanúgy el fog tűnni, mint a törökök. Rigaud küldönceit nem lehet következmények nélkül eltüntetni.

Menjenek a fenébe, gondolta, miközben fel-alá járkált a megállóban. Az egész szervezet menjen a fenébe. Szisztematikusan beszippantották, tönkretették a karrierjét, majd a hírnevét is. És mindezt minek a szolgálatában? Átkozott legyen, ha emlékszik, hogyan adhatta be neki Rigaud és Linz valaha is azt a rengeteg eszelős baromságot. Vértisztító szertartások, egy misztikus esszencia, amit vrilnek hívnak, soha véget nem érő sejtmegújulás. Nem beszélve a hihetetlen gazdagság és a világhírnév ígéretéről az orvosnak, aki az egész mögött áll. Elmebaj, színtiszta elmebaj. Nem tudott mást felhozni a saját védelmében, csak azt, hogy akkoriban nem volt önmaga. Túl sok receptet írt magának túl erős gyógyszerekből. De akkor is… mi lett belőle? Egy olyan ember, aki az ő képességeivel két rendkívül naiv kutatót követve battyog, akik tudatlanul andalognak egy aknamezőn.

Micsoda pazarlás!

Egy szerelvény zakatolt be a másik oldalra, ám miután elment, a megálló üresen maradt. Julius körülnézett: az ő oldalán csak néhány muszlim nő várakozott, a fejükre szorosan feltekert sállal. Európa kezd megváltozni, gondolta. Lehet, hogy emigrálnia kéne. Az egyik falon meglátta egy utazási iroda plakátját Új-Zélandról. Az vajon elég messze lenne ahhoz, hogy elszökhessen a múltja elől?

Amikor befutott a következő szerelvény, felszállt rá, és örült a melegnek, de azért gyanakodva méregette a környezetét. Mióta csak Escher megjelent az ajtajában, folyamatosan a háta mögé kukucskált. Aztán az elmúlt egy hét során látott rengeteg gyilkosság, brutalitás és átverés után végre tett valamit, ami csökkenti a bűntudatát. A mérleg másik oldalára is pakolt valamit. Csak abban nem volt biztos, hogy sikerült-e hatnia rájuk. A lány elég lázadó típus, ezt látta, az a fiatalember pedig – David Franco – a szemüvege és az egyetemi modora ellenére úgy nézett ki, mint egy küldetésen lévő katona. Egy olyan küldetésen, gondolta Julius, ami az életébe kerülhet, ha nem fogadja meg a tanácsát.

A megállójánál gyorsan kiszállt, felsietett a lépcsőn, majd kiment egy gyanús kis mellékutcába a Pigalle-negyedben. Escher egy olyan szállodába vitte, amelyben rendszeresen megfordult – a recepciónál ülő vénséges vén hölgy fogatlan mosolyt villantott rájuk, miközben odatolta a szobájuk kulcsát a pulton.

– A szokásos, monsieur.

Escher köszönetet mondott neki, és odacsúsztatott némi pénzt.

A legfelső emeleten lévő, utcára néző szobájukban két ágy volt, egy kopott szőnyeg és a sikátorra táruló kilátás. Amikor Julius közelebb ért hozzá, látta, hogy a szobában égnek a lámpák, ami azt jelentette, hogy Escher már visszatért a Crillonba tett útjáról, és az ő híreit várja arról, hogy mit csinált aznap David és Olivia. Julius nem akart túl közel menni ahhoz az emeletes házhoz – látta az ajtaján lévő kamerát –, de SMS-ben elküldte Eschernek a pontos címét.

Feltrappolt a nyikorgó lépcsőn, máris azt fogalmazva fejben, hogy mit fog mondani, és előre örült a forró teának, amikor az ajtót kinyitva azt látta, hogy Emil Rigaud áll a két ágy között, és éppen zsebre teszi a telefonját.

– Már vártunk – mondta Rigaud, és Julius csak ekkor vette észre a fiatalembert, nyakán a sebhellyel, amitől úgy nézett ki, mintha egyszer valaki, aki közvetlenül a nyitott ajtó mögött bujkált, megpróbálta volna átvágni a torkát. A fickó a lábával berúgta az ajtót, majd megállt előtte, mint egy őrszem. Abban a pillanatban egy másik férfi lépett ki a fürdőszobából, ő fehér ingben és vörös nyakkendőben volt, s a kezét törölgette. Julius hallotta a kádba zubogó vizet.

– Monsieur Rigaud, micsoda váratlan öröm – dadogta Julius.

– Az?

– Hát persze, hát persze. – Az orvos hallotta, hogy kalapál a szíve a mellkasában. Rigaud felbukkanása soha nem jelentett semmi jót. – De milyen ügyben jár erre? – Körbemutatott a lepukkant szobában, és megpróbálta elviccelni a dolgot. – Mint látja, turistaosztályon utazom.

Rigaud még csak el sem mosolyodott.

– Megmondom, miért vagyok itt – válaszolta, bár Julius még mindig a vízcsobogás hangjára koncentrált. – Azért jöttem Párizsba, hogy megnézzem, hogyan vagytok képesek ennyire elcseszni a dolgokat a barátoddal.

Rigaud már ötven felé járt, de csodálatra méltó formában volt – izmos, karcsú testén egyik kézzel varrt öltönye feszült. Csak a túl világosszőkére festett haja tűnt egy kicsit diszharmonikusnak.

– Nem tudom, ezt hogy érti – felelte Julius kiszáradt szájjal és hevesen lüktető pulzussal. Átfutott a fején, hogy megpróbálhatná kicselezni az ajtónállót, vagy az ablakon át kijutni a tűzlépcsőre.

– Ülj le! – húzott Rigaud egy faszéket a csörömpölő radiátor elé.

– Levehetném előtte a kabátomat? – kérdezte Julius zakatoló aggyal, miközben a kalapját az egyik ágy végére rakta.

A víz még mindig hangosan zubogott a kádba.

Julius leült a székre, és az ajtónálló odalépett mögé.

– Először is, volt az a kis félreértés Firenzében Ahmettel és a barátaival.

– Milyen félreértés?

– Ne már! – felelte Rigaud. – Sokkal simábban fognak menni a dolgok, ha egyszerűen csak válaszolsz a kérdéseimre.

– Úgy érti, hogy amikor eljött az adagjáért? Amikor utoljára láttam…

Rigaud fonákja olyan erővel csattant az arcán, hogy Julius hallotta, ahogy az egyik foga megreped a gyűrűjétől.

– Tudnod kell, hogy már belenyugodtam az elvesztésébe – fordult el Rigaud az ujjait rázogatva. Julius úgy gondolta, ez a veszteség eleve nem érinthette meg túl mélyen. – Csak annyit kellett volna tennie – folytatta Rigaud –, hogy meggyőzi azt a svájci kifutófiút, menjen vissza az Államokba, és tűnjön el az útból. Schillingernek mostanra több esze is lehetne annál, semhogy a nagyfiúk ügyeibe avatkozzon.

Julius sejtette, hogy Schillingerre is vár egy-két kemény lecke, ha még nem kapta volna meg. De mit számít ez? Neki ennél sokkal komolyabb problémái is voltak abban a pillanatban.

– Úgy tűnik, Ahmet nem figyelt eléggé. Ez történt?

Julius nem tudta eldönteni, hogy kitálaljon, vagy ragaszkodjon a hazugságához.

– A drogok ezt teszik az emberrel, nem tudta?

Tisztában volt azzal, hogy nem erre a válaszra számítanak tőle, és azzal is, hogy Rigaud nagyjából ismeri az incidens vázlatos történetét. Elmulasztotta a lehetőséget arra, hogy erkölcsileg magasabb rendű helyzetbe kerüljön, és mindent beismerjen.

– De most, hogy Ahmet és a barátai eltűntek – mondta Rigaud –, olyan, mintha valaki megbolygatott volna egy darázsfészket. – Két segítője felé intve hozzátette: – Tudod, mennyire összetartóak a mi török szövetségeseink… – Julius kibányászta a zsebkendőjét a zsebéből, és az ajkához emelte. Mély szégyenére megérezte, hogy meleg vizeletpatak csorog végig a lábán. – És ott volt az a kínos ügy is az éjszakai vonaton. Hogyan tudtak ilyen csúnyán elbaltázni egy ilyen egyszerű feladatot?

Julius vívódott, hogy megszólaljon-e, vagy inkább csendben maradjon, de amikor Rigaud nem folytatta, végül azt mondta:

– Én beszéltem velük, az étkezőkocsiban. Mint azt bizonyára tudja. – Ezen a ponton már csak hagyta magát sodortatni az árral, és semmit nem volt hajlandó beismerni, amiért megölhetik, viszont minden biztonságosnak tűnő információt szívesen megosztott velük. – És azt hiszem, jó sejtéseim vannak afelől, hogy kik lehetnek.

– Igen? És kik ezek pontosan?

A radiátor úgy kongott, mintha konzervdobozokat dobálna valaki egy fémcsőbe.

– Két idióta. Két oktalan kisgyermek. Semmit nem tudnak. A lány, Olivia jövő hétre már ismét turistacsoportokat fog vezetni, Franco pedig ott fog ülni az íróasztala mögött. Ebben biztos vagyok.

Majd megnedvesítette az ajkát, és elmesélte nekik, hogyan követték a párost a Louvre-ban, és az összes részletet elmondta, ami eszébe jutott, akár fontosak voltak, akár nem, abból a célból, hogy teljesen őszintének tűnjön. Elmesélte, mennyi időt töltöttek ott, mikor távoztak pontosan – „Escher akkor indult el a Crillonba, hogy megnézze, mi van a szobájukban” –, utána beszámolt a Természettudományi Múzeumba tett látogatásukról is, majd arról, hogyan kerestek fel este egy emeletes házat a tizenhatodik kerületben.

– Elküldték őket az ajtajából – mondta –, mire beültek egy közeli kávézóba.

– Mi volt a neve? – kérdezte Rigaud.

– A kávézónak?

Rigaud csak várt, és Julius tudta, hogy eljött az igazság pillanata – mennyit árulhat el vajon? És lehetséges volna, hogy minden erőfeszítése ellenére is sikerült észrevenniük, amikor átment az úton, hogy beszéljen velük?

– Nem emlékszem a nevére.

A nyakkendős férfi bement a fürdőszobába, és elzárta a csapot.

– És utána mit csináltál? – kérdezte Rigaud kimért hangon.

Mit mondhatna? Ha elárulná, hogy csatlakozott hozzájuk, akkor ki kellene találnia valami hihető indokot arra, hogy miért tette. De, tekintve, hogy ő volt az, aki begyógyszerezte az italukat a vonaton – és Rigaud biztosan tisztában van azzal, hogy mostanra erre a világ két legnaivabb kutatója is rájött –, hogyan állíthatna olyasmit, hogy azért csinálta, hogy újabb információkat húzzon ki belőlük? Még Davidet és Oliviát sem lehetne ennyire ostobának beállítani. Zakatolt az agya, de nem jutott semmire.

– Nos?

Másrészt viszont, ha elmondaná, hogy megpróbált kapcsolatba lépni velük – talán valamiféle fizetség fejében? –, akkor azzal kellene érvelnie, hogy csak megtévesztésből tette. Teltek a másodpercek, és Julius tudta, hogy pillanatról pillanatra egyre gyanúsabbnak tűnik.

– Hogy utána mit csináltam? – kérdezett vissza végső elkeseredésében, hátha sikerül úgy tennie, mintha csak megdöbbentette volna a kérdés. – Otthagytam őket. Nem tudom, mit ettek… be kellett volna mennem, miközben rendelnek? Utána pedig visszajöttem ide. – Ismét megtörölte véres ajkát, miközben nagyon igyekezett bátornak tűnni. – Erre a fogadtatásra.

– Komolyan? – kérdezte Rigaud. – Vagyis még nem is vacsoráztál?

– Nem – válaszolta Julius értetlenül. – Még nem.

– Nem volt lehetőséged beugrani egy kis kávézóba vagy étterembe? – kérdezte a férfi még mindig az orvosra szegezve a tekintetét, akinek az átnedvesedett nadrágja a lábára tapadt.

– De nem baj – válaszolta Julius. – Nem vagyok éhes. Csak fáradt.

Rigaud, mintha elgondolkozna, lassan végighúzta a kezét szőke haján – Julius látta, hogy vér csillog a gyűrűjén, amellyel eltörte a fogát –, majd odabiccentett a szék mögött álló férfinak. Hirtelen egy kendő hullott Julius arcára, és tömődött a szájába, elfojtva az üvöltését, miközben a nyakkendős török visszament a fürdőszobába, hogy ismét megnyissa a csapot.

Rigaud hátrahagyta Hamidot, hogy mosson fel, és intézze el Eschert, őt pedig Ali visszavitte a Crillonba. Bár a célpontok is ott laktak, ő nem ezért szállt meg ott. Egyszerűen csak a Crillont találta Párizs legjobb szállodájának. A Gestapo annyira sokra tartotta, hogy a második világháború alatt ott rendezték be a franciaországi főhadiszállásukat, és kinek lenne szüksége ennél jobb ajánlólevélre?

Rigaud a város nyüzsgő utcáit bámulta a Land Rover hátsó üléséről, és arra gondolt, hogy mit mond majd Linznek és annak az örökké elégedetlen feleségének, amikor visszaér a Chateau Perdube. A jó hír az, hogy elmesélheti nekik, elejét vette a további problémáknak Julius Jantzennel, és nemsokára Ernst Escherrel is. Mindketten mellékutakra tévedtek, és több bajt okoztak, mint amennyi hasznot hajtottak. Emlékeztette magát, hogy Joseph Schillingert is fel kell majd hívnia, és ki kell találnia valamit azzal kapcsolatban, hogy mi történt a hű vérebével, Escherrel. A volt nagykövet kétségkívül átlát majd a szitán, de hát nem pont ez a cél? Hogy megijedjen, és megüljön a fenekén, ahogy eddig? És még ha tiltakozni akarna is, kinél tehetné meg? Auguste Linznél? Jézusom, neki még a nevét is alig meri kimondani.

– Elmondhatom az unokatestvéreimnek? – kérdezte Ali a volán mögül.

– Mit?

Ali hátrafordult, és így különösen jól látszott a heg a torkán.

– Hogy elvégeztetett? Hogy Ahmet és a többiek meg lettek bosszulva?

– Ja, igen, mondd csak – felelte Rigaud. Már megfeledkezett arról, hogy részben azért vállalkozott erre a kis expedícióra, hogy elcsitítsa az elégedetlenkedő méhecskéit. Mindent egybevetve, a törökök hasznos kis csapatnak bizonyultak, nem kérdezősködtek, és bármire hajlandóak voltak, ha időben kifizették őket. Linz vetette fel elsőként a megkeresésüket. „Csak egy fokkal jobbak a kutyáknál – magyarázta –, és ugyanúgy be lehet idomítani őket.” – Lehet, hogy Rigaud véleménye különbözött az övétől, mert ő úgy gondolta, hogy akár két fokkal is jobbak a kutyáknál, de arról soha nem feledkezett meg, mennyire fontos számukra a becsület és a vendetta.

Ami viszont a könyvtárost és a kis idegenvezetőjét illeti, a velük kapcsolatos elképzeléseiben már nem volt olyan biztos. Eddig nem tűntek többnek két szorgalmas hangyánál, akiknek valami csoda folytán mind ez idáig sikerült megtartaniuk a papírjaikat és egyéb holmijaikat. De veszélyesek vajon? Jelentenek bármilyen fenyegetést Auguste Linzre és a titkaira?

Ezt Rigaud egy pillanatra sem gondolta.

És azt sem, hogy sikerül bármi értékre bukkanniuk, ami kiegészítheti Linz gyűjteményét.

Az a Palliser nevű fickó például, aki egykor a Nemzetközi Műkincsmentő Ligának dolgozott, nagyobb problémát jelentett. Ő egy kicsit jobban hasonlított egy zsoldoskatonára, amitől kiszámíthatatlanabbak lettek a tettei. Rigaud ezért döntött úgy, hogy azt a szálat még csírájában elfojtja. Palliser az elődeihez hasonlóan profi volt… és amint úgy kezdett tűnni, hogy közelebb kerül a háló közepéhez, Rigaud Linz utasítására elkapta, és egy helikopterrel a chateau-ba repítette. Majd, egy kis informális kihallgatást követően, letaszították a mindig megbízható kazamatába. Az olyan volt, mint egy sakkmérkőzés, Palliser eltávolítása pedig olyan, mint amikor leütik a királynőt; David és Olivia kiiktatása olyan lenne, mintha két gyaloggal végeznének. Ők kevesebb bajt okoznak élve, mint holtan.

A szállodában Rigaud és Ali benéztek az előcsarnokba, nehogy pont összefussanak a két amatőrrel, majd felmentek a lakosztályukba. Ali felhívta a szobaszervizt, Rigaud pedig vetkőzés közben kikiabált neki, hogy rendelje a szokásosat – egy Camparit szódával és egy kis citrommal. Majd belépett a zuhany alá, és magára nyitotta a forró vizet.

Lehajtott fejjel állt a vízsugár alatt, inas, izmos karját a falnak támasztva, és elgondolkozott azon, nem először, hogy milyen üres ez a játék. Linznek már mindene megvan, amit akart; a helyzete támadhatatlan. Ennek ellenére állandóan résen van, és folyamatosan fenntartja a kémei és hívei hálózatát, azokét a szakértőkét és orgyilkosokét, akik neki dolgoznak. Az intrikának él – mi más maradt volna neki? –, és az a lehetőség hajtja, hogy valaki valahol esetleg belebotlik valami sötét titokba vagy eszközbe, amely eddig elkerülte a figyelmét. Rigaud-ban néha az is felmerült, hogy nem csak azért csinálja-e, hogy működésben tartsa az agyát, és lekösse az elméjét.

Linz éppen úgy nem tud ellenségek nélkül létezni, ahogy az éjszaka sem a nappal nélkül.

Hideg huzat csapta meg, ahogy a fürdőszoba ajtaja kinyílt, majd becsukódott, és egy pillanattal később a fülke ajtaja is félrecsúszott. Ali benyújtott neki egy pohár Camparit, a peremén citromkarikával, majd meztelenül belépett mellé a zuhany alá.

27. fejezet

Marie Antoinette-et, Franciaország királynéját, Ausztria és Lotaringia nagyhercegnőjét, a tíz hónappal korábban lefejezett XVI. Lajos özvegyét éppen szintén halálra ítélték.

A párizsi házában alvó Marquis di Sant’Angelo az utcáról felszűrődő örömkiáltásokra ébredt.

Az alacsonyabb rendű sans-culotte-ok, akiket azért neveztek így el az arisztokraták, mert hosszúnadrágot viseltek az udvarban divatos térdnadrág helyett, repestek örömükben. Amikor a márki magára öltött egy köntöst, és kilépett az erkélyre, azt látta, hogy az ünneplők bedörömbölnek a házak ajtaján, a redőnyöket csapkodják, és a sapkájukat lengetik a levegőben. Ködös hajnalra virradtak, és úgy tűnt, hogy gyönyörű napjuk lesz a kivégzéshez.

1793. október 16. volt. Vagy, az új (és „tudományosabb”) forradalmi naptár szerint, amelyet nemrég vezettek be, vendémiaire hónap tizenhatodik napja.

– Elítélték! – kiabálta fel egy izzadt munkás a márkinak; a Köztársaság trikolor kokárdáját viselte a sapkáján. – Az osztrák szajha ma megkapja a borotvát!

A „nemzet borotvája” a guillotine egyik beceneve volt. Minden héten született egy újabb.

A munkás ott maradt, tovább vigyorgott, és arra várt, hogy Sant’Angelo is jelét adja forradalmi hevületének – de hiába. A márki tudta, hogy nem lenne bölcs dolog a lelkesedésen kívül bárminek tanújelét adni; ebben az esetben őt magát is letartóztathatják, bíróság elé állíthatják, és kivégezhetik –, de egy pillanatra sem akart a valódi érzelmei árulójává válni. Addig meredt lefelé haragosan, amíg az utcán ácsorgó munkáson furcsa borzongás nem futott végig, és a férfi el nem oldalgott, mint egy kivert kutya.

Sant’Angelo még mindig nem tudott hinni a fülének. A királynét ekkor már majdnem két éve fogva tartotta a Nemzetgyűlés, és a márki azóta várta, hogy racionális megoldást találjanak a megpróbáltatásaira. Egy amerikai hazafi, Tom Paine, aki éppen Párizsban tartózkodott, azt javasolta, hogy száműzzék a hazájába, és sokan mások is biztosra vették, hogy a Habsburg királyi ház soha nem hagyná, hogy valamelyik tagja a vesztőhelyen végezze. Vagy a fegyveres erők segítségével fogják kiszabadítani rettenetes rabságából – a csapataik alig hatvan kilométerre állomásoztak Franciaország fővárosától –, vagy valamiféle diplomáciai megegyezés során cserélnek túszokat (a Nemzetgyűlés több tagja is a kezükben volt, akiket cserealapnak használhattak). Ha mindez csődöt mond, még mindig felajánlhatnak egy komolyabb váltságdíjat, amely a váratlanul idegen és ellenséges környezetbe kerülő főnemesek megmentésének bevett módja volt.

De ebből semmi – egyik sem – történt meg. Stratégiai okokból, amelyeknek a mibenlétét illetően a márki csak találgatni tudott, és gyakorlati megfontolásokból túl kockázatosnak ítélték meg a kiszabadításra tett kísérleteket, és Marie Antoinette szövetségesei tétlenek maradtak. Egyszerűen hagyták, hogy ez a rémuralom, amely egész Franciaországot leigázta, felfalja az osztrák császárnő, Mária Terézia lányát. A márki mindennap elszörnyedve hallgatta, ahogy a szekerek végigcsattognak a macskaköveken a Place de la Révolution felé a foglyokkal, akiket az Igazságügyi palotában ítéltek halálra, és akiknek ez volt az utolsó útjuk. Az ő háza jóval odébb állt a főúttól, így legtöbbször csak a bámészkodók füttyögése, vulgaritása és gúnyolódása jutott el hozzá, ám voltak olyan pillanatok, amikor ki tudta venni az áldozatok sírását és sikoltozását, könyörgését vagy a megváltásért való imádkozását, miközben a nyitott kocsik végiggurultak a közelében.

A soruk végtelennek tűnt.

Konkrétan annyi vér folyt le a guillotine-ról, hogy árkokat kellett ásni köré az áradatnak.

És a szekerek egyre csak jöttek.

De azóta, hogy Cagliostro gróf elárulta a márkinak, hogy a királyné nemcsak birtokolta a Medúzát, de egy nagyon kellemetlen éjszakát is eltöltött vele, mielőtt váratlanul elajándékozta, erre a gyászos fordulatra készült. Ha, mint azt gyanította, a hölgy a tükör mélyébe nézett, ha a holdfény megcsillant a tükörképén, akkor a rá váró sors elképzelhetetlenül szörnyű lehet. A tükör készítőjeként kötelessége volt a segítségére sietni, bármi áron.

Levette a köntösét, sietve magára öltötte a korábban előkészített papi reverendát, és keményített gallérja alá rejtette a koszorút; utána magára akasztotta a harpe-ot – rövid kardját a jellegzetesen hornyolt hegyével –, és egy aranypénzekkel teli erszényt dugott a zsebébe. Kezében egy levéllel és egy zsolozsmakönyvvel lesietett a lépcsőn, elrohant Ascanio mellett, és figyelmeztette, hogy készítse elő a hintót későbbre, a sietős indulásra a Chateau Perdube.

– A lovak legyenek felszerszámozva, a függönyök behúzva! – mennydörögte, miközben kirohant Párizs utcáira.

Bár a királyné kihallgatása két napja tartott, a halálos ítéletet csak hajnali négykor mondták ki, és az egész város fel volt bolydulva. Mindenütt emberek gyülekeztek, az utcasarkokon, a boltok és kocsmák ajtajában; mindenki beszélgetett, nevetett, egymás hátát csapkodták, és a La Marseillaise szövegét énekelték. Ünnepi hangulat volt, amibe Sant’Angelo szíve belesajdult.

Mit tudnak ezek igazából arról a nőről, akit halálra ítéltek?

Ő is hallotta az évek óta terjengő rosszindulatú pletykákat.

Hogy a királyné egy kétmillió frankot érő nyakláncot vásárolt az államkincstárból elsikkasztott pénzen.

Hogy ő és hű udvarhölgyei, De Lamballe és De Polignac orgiákra csalták a Svájci Gárda tagjait a Petit Trinanonba.

Hogy azt tanácsolta egy éhes jobbágynak, akinek nem volt kenyere, hogy egyen kalácsot.

De ő tudta, hogy ezek a történetek egytől egyig hazugságok – azért találták ki őket, hogy eladják velük az újságokat és a pamfleteket. Kitalációk, amelyeknek az volt az egyetlen céljuk, hogy feltüzeljék velük a csőcseléket, és táplálják a forradalom hevét – amit folyamatosan életben kellett tartani. Bármennyit szónokoltak a reformról és a forradalomról, Danton, Robespierre, Marat és a fajtájuk csak még zavarosabb és reménytelenebb helyzetbe taszították az országot, háborúba a környező államokkal, és mélyszegénységbe otthon. Ha ezek az önjelölt vezetők nem tartották volna fenn a nép lelkesedését a forradalom iránt, és nem szólították volna fel őket arra, hogy védjék meg a képzeletbeli ellenségek egész sorától, akkor a nép még felébredt volna a transzból, és elkezdte volna megkérdőjelezni azokat az embereket, akik vérrel árasztották el az utcáikat, és páriává tették Franciaországot a világ civilizált nemzetei között.

Sant’Angelo még papi öltözékében és az arcát eltakaró kalapban is túl nagy feltűnést keltett odakint. Az egyház nagy része áldozatul esett a tisztogatásnak, és csak azok a papok végezhettek vallási szertartásokat, akik letették a köztársasági esküt. Marie Antoinette katolikus hite egy pillanatra sem ingott meg, és a márki tudta, hogy soha nem lenne hajlandó egy társaságban tartózkodni egy olyan lelkésszel – nemhogy feloldozást kérni tőle –, aki letette ezt az esküt.

De azt is tudta, hogy amint a királyné meglátja az arcát a fekete kalap alatt, tudni fogja, hogy valami másról van szó.

Amikor a Conciergerie közelébe ért, amely egykor Meroving-palota volt, de most – a Tour de L’Horloge-zsal és az Igazságügyi palotával együtt – a Nemzetgyűlés főhadiszállásává vált, érezte, ahogy néma rosszindulata átjárja a levegőt. A gótikus kastély már messziről felismerhető volt három tornyáról – a Caesar-toronyról, amelyet a római császárról neveztek el; az Ezüsttoronyról, amelyet azért hívtak így, mert egykor állítólag ebben volt a királyi kincstár; és a harmadik, legszörnyűbb tornyáról, a Bonbecről, vagyis a „jó csőr”-ről. Ez azért kapta ezt a nevet, mert előbb-utóbb az összes fogoly „dalra fakadt”, akit a falai között kínoztak meg.

Miközben a márki végigsietett a Szajna partján, a vízen megcsillant az első napfény. Aztán a férfi egy régi kőhídon keresztül folytatta az útját. Az udvarban furcsán súlyos volt a levegő a diadaltól, a bosszútól és egy határozatlanul kellemetlen hangulattól. Mintha még a mindennapi dolgukat végző lovászok és őrök is megérezték volna annak a súlyát, amit tenni készültek. Már a király megölése is éppen elég rossz volt; de a királyné, a gyengébbik bábu, két eleven gyermek édesanyja, és egyben az utolsó uralkodó kivégzése, aki Franciaország trónján ült, a néhány hevesebb vérmérsékletű forradalmár számára is alapvetően nemtelennek tűnt.

A nagy zűrzavarban – lovakat pányváztak karókhoz, zsandárok olvasták fel az aznap kivégzendők listáját, és terelték az elítélteket a várakozó szekerekhez, ügyvédek keresgélték megpecsételt sorsú ügyfeleiket – a márki gyorsan oda tudott menni a királyné zárkájához a belső udvarban. Amikor felnézett, látta, hogy a cellája ablaka nemcsak be van rácsozva, de pár deszkát is szögeltek elé. A torony ajtajánál két őr állt, és a márki bemutatta nekik a Nemzetgyűlés engedélyét (amelyet hetekkel korábban hamisított, és Fouquier-Tinville, a királyné perének a főügyésze nevében írt alá). Látta, mennyire aggodalmassá válik az arcuk, miközben a dokumentum hitelességét mérlegelik.

– Gyerünk, gyerünk – mondta a márki türelmetlenül –, a Capet-özvegynek is joga van az utolsó kenethez. – Ez a kifejezés, hogy „Capet-özvegy”, parázsként égette a nyelvét, azonban a bíróságon így emlegették Antoinette-et. XVI. Lajos ősei ezt az egyszerű vezetéknevet viselték.

– De tegnap már elutasított egy papot – tiltakozott az egyik őr.

– Akkor még nem volt úton a guillotine felé.

– Azt mondja, hogy egy olyan pap, aki elsősorban a Köztársaságnak esküdött fel, nem is pap.

– Ezt szeretném az ő saját szájából hallani – válaszolta Sant’Angelo, miközben megkondult a toronyóra hatalmas harangja. – Vagy szívesebben magyaráznák meg a főügyésznek, hogy miért késett el az özvegy a vérpadról? – Úgy tett, mintha sértetten el akarna vonulni, mire az őrök vonakodva átengedték.

A márki, fekete köpenye alját megemelve, hármasával vette a lépcsőfokokat, miközben meglobogtatta a levelet két további őr előtt is, akik éppen azzal foglalták el magukat, hogy megpróbáltak elszakítani egy halálra ítélt férjet a zokogó feleségétől, majd odaért egy újabb rácsos ajtóhoz. Itt ismét bemutatta a levelet, de miután kiderült, hogy a börtönőr nem tud olvasni, sietve megnyitotta az erszényét, és érméket záporoztatott a férfi bőrkeményedéses kezébe.

Még magasabbra ment, és több cellaajtó előtt végigsétált, amelyek mögött más fontosabb méltóságok raboskodtak. A Conciergerie a kényelmetlenség különböző fokait kínálta a benne lakozók számára. A gazdagok és elkényeztetettek, akik hajlandóak leróni a megfelelő kezekbe a kenőpénzt, egyszemélyes cellát kaptak ággyal, íróasztallal, sőt, még íróeszközökkel is. A kevésbé jómódúak számára ott voltak a pistolok egy priccsel és asztallal. A közembereket pedig – akiket pailleux néven emlegettek – kőbe vájt, föld alatti barlangokban helyezték el, amelyeket a Szajna folyamatosan nedvesen tartott, a padlójukon szalmacsutakok, vagyis paille-ok hevertek szétszórva. Korábban előfordult, hogy az ottani rabokat egyszerűen hagyták belehalni az alultápláltságba vagy a sötét pincehelyiségekben terjengő fertőzésekbe.

A márki tudta, hogy a királyné a torony tetején van elszállásolva, nem sajnálatból vagy aggodalomból, hanem mert ott a legnagyobb a biztonság. Már csak egy lépcsősor maradt előtte, és a cellája ajtajánál újabb két zsandár várakozott. A márki lelassította a lépteit, és kezében a zsolozsmakönyvvel lépett oda hozzájuk.

– Azért jöttem, hogy feladjam a fogolynak az utolsó kenetet.

– Én nem értek az ilyen szemfényvesztésekhez – csattant fel egyikük. – Hébert polgártárssal kell beszélnie; ő odabent van.

A márki erre nem számított. A forradalom összes vérszomjas farkasa közül Jacques Hébert volt a legrosszabb. A Közbiztonsági Bizottság vezetőjeként ő tette közzé a legdehonesztálóbb és legfelháborítóbb hazugságokat a királynéról, és ő nyilatkoztatta ki, a sans-culotte-ok hősének a szerepében tetszelegve, hogy: „Antoinette fejét ígértem nekik! Én magam fogok odamenni és levágni, ha tovább húzzák az időt!”

A jelek szerint úgy döntött, hogy személyesen nézi végig a kivégzést.

A márki lehajtotta a fejét, hogy be tudjon lépni a cellába (Hébert szándékosan alacsonyabbra rakatta a szemöldökfát, hogy a királynénak, amikor csak kilépett, hogy fogadja a Nemzetgyűlés valamelyik tagját, fejet kelljen hajtania az illető előtt), és ott találta a főnököt meg néhány lótifutiját a Bizottságból, amint az előszobában virrasztanak.

– Ki maga? – pördült elé Hébert. Szokás szerint egy bojtos vívótőr lógott az oldalán.

A márki elővette a levelet, és megvárta, amíg Hébert elolvassa. A férfi szeme olyan közel ülő és vörös karikás volt, mint egy rágcsálóé, és folyamatosan csikorgatta a fogait. Sötét haját, ami összetapadt az izzadságtól, nemzeti színű kokárdával fogta össze.

– Még soha nem láttam magát – mondta gyanakodva. – Melyik elfajzott rendhez tartozik?

– Szent Ferencet követem.

– És miből gondolja, hogy a Capet-némber beszélni akar majd magával?

– Ezt nem tudhatom – válaszolta a márki tettetett közönnyel. – De ezt a jogot akkor is biztosítja neki a törvény.

Tudta, hogy a törvény említése ravasz húzás; ezek a rablógyilkosok szerettek úgy tenni, mintha kizárólag rajtuk múlna a törvényes rend fenntartása – amely egyformán vonatkozik mindenkire a Köztársaságban –, és véres tetteik pusztán az államgépezet akadálytalan működésének a részei lennének. Még a guillotine-t is, amely immár a forradalom rettegett szimbólumává vált, úgy állították be, mintha a kivégzések gyorsabb és emberségesebb módja lenne; valójában viszont a korábban elképzelhetetlen mértékű tömeggyilkosságok eszközévé vált.

Monsieur Hébert visszadobta a levelet Sant’Angelónak, és kivett a zsebéből egy vaskulcsot, hogy kinyissa a belső ajtót.

– Végezzen gyorsan! Harminchét éve volt arra, hogy békét kössön Istennel. Nem tudom, hogyan lenne képes most ezt az időt behozni, ha eddig nem tette meg.

Az egyik segédje felnevetett, és láthatóan Hébert is élvezte a saját szellemességét. A márki visszanyelte a haragját, amely izzó szurokcsomóként égette a torkát, és bement.

A helyiség majdnem teljesen üres volt, csak néhány megviselt bútordarab állt benne, és egy gyűrött lepedő lógott a mennyezetről, eltakarva az éjjeliedényt. A bedeszkázott ablak és az árnyék miatt az apró cella éppen olyan sötét volt, amilyen hideg.

Marie Antoinette ott feküdt a kemény priccsen, kezét összefonva az arca alatt, üveges, semmibe meredő tekintettel.

Sant’Angelo szinte fel sem ismerte. Még nagyon jól emlékezett arra a szégyenlős, kedves és ijedt kislányra, aki huszonhárom évvel korábban megérkezett az udvarba… és persze arra a vidám, gyönyörű nőre is, akivé vált, és aki a kifinomultságáról volt híres.

Amit most látott, az csak a korábbi énjének a kísértete volt, zilált, kócos hajjal, és olyan arccal, amelytől a szomorúságon kívül minden más érzelem idegennek tűnt.

De valóban öregedett volna? A márki az ágy mellé húzott egy hokedlit, ám még így sem tudta megállapítani. A pápa alig pár évvel korábban küldte el neki a valódi Medúzát, szóval a királyné beesett arca annak is betudható, hogy ettől a nőtől mindenét elvették a világon, s most még az életét is el fogja veszíteni.

– Felség – suttogta Sant’Angelo abban a tudatban, hogy egy pillanatot sem vesztegethetnek el.

– Nincs szükségem magára – válaszolta Antoinette, azzal sem fáradva, hogy a reverenda fölé emelje a tekintetét.

– Nézzen rám – válaszolta a férfi. – Könyörgök, nézzen rám.

A nő csüggedten, mintha az ügyészség újabb kérésének engedelmeskedne, felnézett kékesszürke szemével, és egy-két másodperccel később észrevette, hogy régi barátja, a márki rejtőzik a papi kalap karimája alatt.

– Hogyan…

– Pontosan azt kell tennie, amit mondok.

– De maga nem adhatja fel nekem az utolsó kenetet.

– Annál jobbat adhatok.

A királyné teljesen kifejezéstelenül meredt a márkira, mintha abban sem lenne biztos, hogy tényleg ott van.

– Megszökhetünk, ha hajlandó hinni nekem, és pontosan azt teszi, amit mondok.

– Kedves barátom – felelte a nő rezignáltan –, az én életemnek vége. Most már csak amiatt aggódom, hogy ilyen veszélynek tette ki magát miattam. – Küszködve felült, Sant’Angelo pedig megtartotta egyik kecses könyökénél fogva, amíg nem sikerült neki.

Benyúlt a gallérja alá, mintha csak lila stóláját akarná előhúzni, és kivette az alá rejtett koszorút, majd a térde közé rakta, ahol a zsolozsmáskönyv eltakarta.

– Nem várhatom el, hogy ezt megértse, csak azért könyöröghetek, hogy elhiggye. Ha ezt a koszorút a fejére teszi, akkor láthatatlanná fog válni.

– Ó, most úgy beszél, mint régi barátunk, Cagliostro gróf – felelte a királyné szomorúan mosolyogva.

– Az ő képességei eltörpültek az enyéim mellett – válaszolta Sant’Angelo. – Nem emlékszik arra az estére a Trianonban?

– Dehogynem – válaszolta Marie Antoinette szórakozottan. – Kérem, ne vegye a lelkére. De még ha sikerülne is elmenekülnöm, ahogy mondja – a hangja olyan volt, mintha egy őrültet próbálna higgadtan meggyőzni valamiről –, akkor sem tenném, amíg a gyermekeim itt vannak.

A márki előre tudta, hogy ezt fogja mondani.

– De ők csak gyermekek – próbálta meggyőzni. – Őket nem fogják bántani.

– Biztos ebben?

A márki egyáltalán nem volt biztos benne; ezeknek a barbároknak a viselkedése nem ismert határokat.

– Őket is megmenthetjük. Egyelőre viszont önre, a királynéra fenik a fogukat ezek a vademberek.

– És ha a halálom kielégíti a vérszomjukat, akkor a gyermekeim talán megmenekülnek.

– Amint maga biztonságba kerül – győzködte Sant’Angelo –, káosz és zűrzavar fog beköszönteni, a vádaskodások és lemondatások végtelen sora. Hébert fejét például lándzsára fogják tűzni, az kétségtelen. Én pedig vissza fogok jönni, ezt megígérem, és biztonságos helyre menekítem a gyermekeit is.

A királyné az övére tette hideg és törékeny kezét, és azt felelte:

– Számomra éppen elég, hogy eljött ide elbúcsúzni tőlem. Nem engedték meg, hogy bárkitől elköszönjek, vagy hogy találkozzam a barátaimmal és a családtagjaimmal.

– De ha hagyná, hogy a fejére tegyem a koszorút, és szorosan a nyomomban maradna, akkor esküszöm, hogy képes lennék kicsempészni magát az orruk előtt.

– Maga szerint nem vennék észre az eltűnésemet? – kérdezte a királyné szárazon.

– Olyan illúziót keltenék, hogy a végén azt hinnék, angyalok repítették fel a mennyekbe.

– És hova fogunk menni ehelyett?

– A házamba viszem, ahol már vár minket egy hintó. Alkonyatra a chateau-mban lehetünk, és onnan…

Ám a királyné tekintetétől a torkára forrt a szó. A nő kétségkívül az előző menekülési tervére gondolt, amikor a hintóját Varennes városánál feltartóztatták, és a királyt felismerték; az uralkodói családot megszégyenülve toloncolták vissza a Tuileirákba. Az óta a sorsdöntő éjszaka óta – 1791. június 21. óta – totális rabságban sínylődtek; a családot módszeresen szétválasztották, és egyik szörnyű börtönük váltotta a másikat.

– Köszönöm – válaszolta a királyné –, de most már csak arra vágyom, hogy vége legyen ennek az egésznek. A férjemnél akarok lenni, és Isten karjában. – Ezzel meghajtotta a fejét, és mintha csak az ő érdekében meggyőzőbbé akarná tenni a kis színjátékukat, megérintette a márki kezében lévő zsolozsmakönyvet, és elmormolt egy imát.

– Letelt az idő – masírozott be a szobába Hébert. Közvetlenül mögötte egy borbély állt, kezében egy rozsdás ollóval. – Távozzon, pap! – Ezzel félrelökte Sant’Angelót, belemarkolt a királyné vállát takaró muszlinkendőbe, és azt mondta a borbélynak: – Kezdheti! – A borbély a markába fogta Marie Antoinette haját, és nyírni kezdte őt, mint egy birkát.

– Nem lenne jó, ha bármi a borotva útjába állna, mi? – kárörvendett Hébert.

Amikor végeztek a hajvágással, a királyné kapott egy kis fehér vászonfőkötőt, két fekete zsineggel, amellyel hátul összeköthette.

– Álljon fel! – vakkantotta Hébert, és a márki látta rajta, hogy különös örömét leli minden udvariatlan megnyilvánulásban a királynéval szemben. – Tegye a kezét a háta mögé!

Ezen még Antoinette is meglepődött, és azt felelte:

– A király kezét nem szokás megkötni.

– És ez hiba – válaszolta a férfi, miközben hátrahúzta és összekötötte Antoinette csuklóját. A fogoly válla olyan csontos volt, hogy úgy tűnt, mintha mindjárt átdöfné egyszerű fehér ruhája anyagát.

– Ideje indulni – bökte meg Hébert a térdével, úgy, ahogy egy pulykát terelne az ember a tőke felé.

A Közbiztonsági Bizottság főnöke haladt elöl, két oldalán a beosztottaival, és így vezették át Marie Antoinette-et az előtéren, majd le a kanyargós lépcsőn. A márki fején egy pillanatra átfutott, hogy ott helyben rájuk támad, és elvonszolja a foglyot, de tudta, hogy maga a királyné is ellenállna neki. Ő már belenyugodott a sorsába, és még csak vissza sem nézett rá.

De nem volt képes magára hagyni. Még a királynak is engedélyezték a saját abbéja, Edgeworth de Firmont társaságát és vigaszát, amikor elvitték kivégezni. A királynénak senkije nem volt. Amikor magára maradt a cellában, Sant’Angelo a sarokba dobta a kalapját a zsolozsmakönyvvel együtt, és a saját fejére tette a koszorút.

De tudta, hogy a hatása nem azonnali.

Inkább olyan volt, mintha belépett volna a Gorgó sziklájáról lezúduló vízesés alá. Először a feje tetejét öntötte el valami, utána az arcát, a nyakát és a vállát. Ez az érzés szép lassan leszivárgott az egész testén, mint egy hideg vízfolyam, és végignézhette, ahogy a mellkasa, a lábszára és végül a lábfeje is eltűnik. Éppen olyan szilárd maradt, mint korábban – erről néha megfeledkezett, és nekiment egy ajtófélfának, vagy átesett egy széken –, ám a halandók szeme számára teljesen láthatatlanná vált.

Mire az őröket és a katonákat óvatosan kikerülve leért, a királynét már egy rozoga szekér felé vezették. A márki tudta, hogy a férjét egy zárt hintóban szállították a kivégzésére, biztonságos menedékben a csőcselék gúnyolódása és ujjongása elől, de nagyon úgy tűnt, hogy Hébert egyetlen lehetőséget sem akar kihagyni a Capet-özvegy kínzására. A királyné léptei elerőtlenedtek, amikor ráébredt, hogy ezen a módon fogják a vérpadra szállítani, és Hébert-hez fordult, hogy csak egy pillanatra oldozzák el a kezeit.

Hébert odabiccentett az egyik emberének, akinek a sapkájába fehér toll volt tűzve; a férfi kioldotta a csomót, a királyné pedig elkeseredetten körbenézett, hogy találjon egy takarásban lévő helyet, aztán egy falhoz szaladt, és a szoknyája szegélyét felemelve leguggolt. Sápadt arca vérvörössé vált a szégyentől, és minden jelenlévő tekintetét kerülte.

Amint végzett, Hébert újra hátrakötötte a kezét, és Marie Antoinette-et fellökdösték a szekérre. Miután fellépett rá, ösztönösen úgy ült le, hogy az arca előre nézzen, de a kocsis, még csak nem is udvariatlanul, átültette háttal a lovaknak. A márki tudta, hogy ezt azért csinálják, nehogy a foglyok meglássák a baljós guillotine-t az utazásuk utolsó pillanata előtt.

Amikor a szekér nagyot zökkenve megindult, Sant’Angelo is felugrott rá. A lovak egy pillanatra lelassítottak a váratlan súly miatt, de utána folytatták az útjukat, és kiügettek az aránylag csendes és visszafogott Cour de Mai-ből, ki a vastag falú, gőgös tornyokkal övezett Conciergerie-ből a város nyílt utcáira… ahol tombolt az őrület. A márki soha nem látott ennél félelmetesebb dolgot, még az alvilágban sem.

Miközben a szekér végigzakatolt a rakodóparton, és elment a régi óratorony mellett, több száz haragtól eltorzult arcú ember rázta az öklét, lengette a botját vagy a kését, vasvillákat és palackokat, és a csőcselék egyre csak özönlött feléjük mindenfelől. A szekeret kísérő zsandárok alig tudták megakadályozni őket abban, hogy felfordítsák a járművet, és ott helyben darabokra szaggassák Marie Antoinette-et. Az élen egy híres színész, Grammont lovagolt, és próbálta meg elterelni a tömeg figyelmét azzal, hogy a kardját lengette a levegőben, és megnyugtatóan azt ismételgette:

– Vége, barátaim! A hírhedt Antoinette-nak vége! Ne féljetek… hamarosan a pokolban fog égni!

De ez nem szüntette meg a feléjük irányló káromkodások, köpések és rothadt gyümölcsök özönét. A márki csak csodálni tudta a királyné lelkierejét: az szálegyenesen ült a szekéren, fejét magasra emelve, állát eltökélten előreszegve, mintha néhai férje szenvtelenségét próbálná utánozni. Sant’Angelo minden tőle telhetőt megtett, hogy visszaverje a lövedékeket anélkül, hogy elárulná magát, és egyszer, amikor az egyik vadember megpróbált felugrani a szekérre, akkorát rúgott az arcába, hogy a munkás fogai szétrobbantak. A férfi, aki azt sem értette, hogy mi történt, kezét vérző szájára szorítva tántorodott vissza döbbenten az útra.

Az út hossza meghatározhatatlannak tűnt, és Sant’Angelo arra tippelt, hogy a kocsist külön megkérték, menjen kerülőúton, a királyné szenvedéseit meghosszabbítandó. A keskenyebb utcákban fejek lógtak ki az ablakokon a menet felett, és az egyik párkányon a márki Jacques-Louis David festőt pillantotta meg, aki sietve rajzolt valamit a vázlatfüzetébe. A Rue Saint-Honorén egy néma papot vett észre, aki bólogatva megáldotta az előtte elhaladó királynét. A tömeg csak egyszer hígult fel egy kicsit, amikor a szekér a Jakobinusok Klubja előtt haladt el, ahol tilos volt a csavargás. A közelben, a Maison Duplay-ben élt mindig lehúzott redőnyök mögött a forradalom kegyetlen kiötlője, Maximilien Robespierre. De aznap nyomát sem látták.

Még a rosinante-nak becézett vaskos, lassan haladó lovakat is arra szánták, hogy aláássák a királyné méltóságát. Ezek nem a városi forgalomhoz szokott hintóvonó lovak voltak, hanem mezőgazdasági jószágok, amelyeket borona elé fognak, és a kocsisnak folyamatosan le kellett őket csillapítania, amikor megriadtak valamitől, nehogy elszaladjanak. A királyné több alkalommal is majdnem eldőlt egy-egy váratlan rándulásnál, és a márki akkor mindig megfogta a vállát, hogy megtámassza. Ám Marie Antoinette fejben már olyan messze járt – a tekintetét valami olyasmire szegezte, amit csak ő látott –, hogy észre sem vette az érintését.

A szekér ekkor lassan befordult a Rue Royale-ra, ahol a Place de la Révolutionon várakozó több tízezer ember hangja tengeri hullámként csapott le rájuk. A kocsi továbbzötyögött, el a Tuileriák palotája mellett, ahol a király és a királyné oly sok boldog órát töltöttek a gyermekeikkel. Maga a márki is adott egy rögtönzött fuvolaleckét leányuknak, Marie Thérèse-nek egy ottani félemeleti zeneszobában. Marie Antoinette tekintete felvándorolt a kapukon és az erkélyeken, és egy pillanatra könnyek csillantak meg benne.

De a tömeg üvöltésén át is lehetett hallani a guillotine-t, amely már tette a dolgát. A foglyokat morbid rendben vezették fel elé, a halálukat jól felismerhető hangok sora jelezte. Először is, ott volt a bascule leeresztése, azé a deszkáé, amelyre az áldozatot lefektették. Majd, miután a helyére csúsztatták a deszkát, a lunette, vagyis a fahenger csattanása következett, amely arccal lefelé rögzítette az elítélt fejét a penge alatt. És végül magának a pengének a suhanása, miközben öt métert zuhant, majd vértől és húsdaraboktól szennyesen visszaemelkedett.

A lefejezettek ismertségének függvényében mindezt azonnal követte az általános örömujjongás, miközben a hóhér letörölgette az eszközét, az emberei pedig több vödör vizet locsoltak az emelvényre, hogy megtisztítsák.

A fegyveres őröknek utat kellett törniük a tömegben a királyné szekere számára, ami végül odaért a vérpad aljához, és megállt. Antoinette, aki hónapok óta szinte nem is látta a napot, és nem szívott friss levegőt, nehézkesen felállt, Sant’Angelo pedig gyorsan a dereka köré fonta a karját, hogy segítsen megtartani az egyensúlyát, miközben leszálltak az ingatag szekérről. A királyné pár pillanatra döbbentnek tűnt a furcsa érintés miatt, és körbenézett, de a márki egy szót sem szólt, amivel elárulhatta volna magát.

Hadd képzelje, hogy egy angyal vezeti, gondolta.

Marie Antoinette továbbra is hátrakötött kézzel, a márki láthatatlan segítségével ment fel a lépcsőn. Szilvakék papucsa megcsúszott a síkos fán, és véletlenül rálépett a hóhér lábára.

– Sajnálom, monsieur – mondta ösztönösen. – Nem szándékosan csináltam.

Majd a márki tehetetlenül végignézte, ahogy Marie Antoinette-et a vérpadra fektetik, és a nyakát leszorítják a lunette-tel. A mohó nézők a helyért tolakodtak közvetlenül alatta, hogy könnyebben fel tudják itatni a vérét a sapkájukkal vagy a zsebkendőjükkel. Sant’Angelo Hébert társát, a fehér tollas férfit is meglátta, aki táncra perdült örömében.

Ekkor a hóhér hátralépett, és eleresztette a csillogó pengét. Az zakatolva zuhant lefelé, majd becsapódott. Amikor a fejet a magasba emelték – a szája nyitva volt, a szeme kidülledt – a tömeg olyan üdvrivalgásban tört ki, amilyet a márki még soha nem hallott.

28. fejezet

Amikor Escher kilépett a Pigalle metrómegálló kijáratán, több mint elégedett volt az aznapi eredményességével.

Egyáltalán nem jelentett gondot számára betörni a Crillon lakosztályába, és bár az értékes bőrtáskát David magával vitte, mind ő, mind Olivia megtették neki azt a szívességet, hogy a szobában hagyták a laptopjukat. Ernst olyan sok órát töltött azzal, hogy megnyitogatta, letöltötte és továbbította a különböző fájljaikat, hogy szobaszervizt kellett rendelnie. Homárt kért pezsgővel, és egy tökéletesnek bizonyuló citromos szuflét. Miért is ne?

De milyen furcsa meló volt ez! Franco fájljai között minden szerepelt Bronzino portréitól kezdve egészen a középkori üvegfúvó technikákról szóló értekezéseikig. A nőén pedig? Az ő gyűjteménye még eszelősebb volt, a mitológiától a hipnózisig terjedt, az egyiptomi temetkezési szokásoktól egészen a náci kézikönyvekig. Pontosan úgy, mint a lakásában lévő könyvespolcok tartalma.

Escher, aki általában nagyon kevés háttér-információt kapott a munkáihoz, örült, hogy egy kis bepillantást nyert, még ha megfejthetetlent is, abba, hogy mivel foglalkoznak a célszemélyek, és vajon mit kergethet Schillinger és az ő rejtélyes felettesei. Ő mindig is szerette, ha többet tudhat, mint amennyit a megbízói feltételeznek róla.

Miközben átkelt a sikátoron, felnézett, és látta, hogy a szobájában égnek a lámpák. Jantzen biztosan hazaért már. De amikor belépett a kapun, a recepciós lopva magához intette. Éppen édességet evett, és az ujjai ragadtak a karamelltől.

– Látogatói vannak odafent – dünnyögte.

– Hányan?

– Nem tudom. Hárman voltak, de azt hiszem, ketten már távoztak.

Escher senkire nem számított, úgyhogy megkérte az idős hölgyet, hogy várjon öt percig, majd menjen fel, és kérdezze meg, nincs-e szükségük tiszta ágyneműre. Miután visszament a sikátorba, amilyen halkan csak tudott, felmászott a tűzlépcsőn. Amikor felért a legfelső emeletre, az ablakhoz osont, és a függöny résein keresztül bekukucskált.

Juliusnak nyoma sem volt, csak egy fehér inges, vörös nyakkendős férfi ült a két ágy közötti széken. Egy olyan férfi, akit nem is ismert, és aki Escher saját pisztolyát tartotta a kezében.

Az isten verje meg. Escher tudta, hogy a Louvre-ban elkoboznák a fegyverét, ezért maga mögött hagyta.

Valaki bekopogott az ajtón, mire a férfi némán felállt, és két kezével lövésre emelte maga előtt a pisztolyt. Ez nem valami amatőr volt.

A recepciós kinyitotta az ajtót, és két karjában tiszta törülközőket tartva belépett. A férfi sietve az ágynemű alá rejtette a fegyvert, és Escher hallotta, ahogy az idős hölgy a kellemetlenségek miatt mentegetőzik.

Amíg a fegyveres, aki azt állította, hogy a barátai visszatérésére vár, másfelé figyelt, Escher becsúsztatta az ujjait az ablakkeret alá, és több mint harminc centire megemelte az ablakot.

Amikor az idős hölgy kiment, a férfi az ágyra dobta a törülközőket, és folytatta a várakozást.

Eschernek már nem kellett találgatnia afelől, hogy milyen célból hagyták ott a többiek.

Csak percek kérdése volt, hogy a férfi észrevegye a huzatot és a függönyök lobogását. Escher látta, hogy azon vívódik, felkeljen-e, de végül letette a pisztolyt az ágyra, felállt, kinyújtózott, és megropogtatta a nyakát. Escher a szálloda téglafalához lapult, és várt. Pár másodperccel később elhúzták a függönyt, ám a fickó ahelyett, hogy becsukta volna az ablakot, tett egy szívességet neki, és még jobban kinyitotta. Escher keze odalendült, elkapta a nyakkendőjét, és kirántotta a fejét az ablakon. A másik kezével arcba vágta. A férfi keze markolászni kezdett a támadóját keresve, de Escher csak még szorosabbra csavarta a nyakkendőjét. Az ismeretlen már félig kilógott az ablakon, és erősen fuldoklott, amikor az ellenfele lerántotta az ablakkeretet a vállára.

Ettől minden levegő kiszállt a nyakkendősből, Escher pedig kihasználta a lehetőséget arra, hogy felálljon, és a nyakára taposson. Gyomorforgató reccsenés hallatszott, és Escher ismét rátaposott. A test még vonaglott, amikor Escher félrehúzta az útból, és legurította, mint egy nehezebb szennyescsomagot, a tűzlépcső peremén. A hulla egy sor kukára zuhant, rettenetes hangzavart okozva, majd eltűnt mögöttük. Escher visszafojtott lélegzettel figyelte, hogy jön-e valamilyen reakció a szomszédos ablakokból vagy a járókelőktől, azonban hideg este lévén, az összes ablakot csukva tartották, és ezen a környéken több eszük volt az embereknek annál, mintsem hogy olyan dolgokba üssék az orrukat, amilyenekbe nem kéne.

Escher bebújt a szobába, és először is gyorsan magához vette kilenc milliméteres Glockját. A hamutartó tele volt csikkekkel, valamelyik ízesített keleti márkával, Samsunnal vagy Maltepe-pel. Escher körülnézett a szobában, majd a fegyverét kibiztosítva a fürdőszoba ajtaja felé indult. Hallotta, hogy a kádba csöpög a csap.

Egy ujjal belökte az ajtót. A zuhanyfüggöny össze volt húzva, de már azelőtt tudta, mit talál mögötte, hogy széthúzta volna.

Julius feküdt a vízben úgy csücsörítve, mint egy nyuszi, teljesen felöltözve, álla mellett egy lebegő szappancsíkkal. A bőre kék volt.

Escher sértve érezte magát. Nem azért, mintha különösebben kedvelte volna Jantzent, vagy akár bízott volna benne. De ez sértés volt a szakmai büszkeségére nézve. Az ember partnerének, bármilyen inkompetens legyen is, nem szabad meghalnia.

Escher sietve összepakolta a saját holmiját minden olyasmivel együtt, ami segíthetne Jantzen holttestének az azonosításában – különös tekintettel a mobiltelefonjára és a PDA-jára. Ki tudja, milyen információk – piacképes információk – lehetnek azokon? Utána ismét kimászott az ablakon, és le a tűzlépcsőn. A kukák mögött heverő holttest már magához is vonzott pár kíváncsi rágcsálót.

Az utcán nem keltett feltűnést, és miközben elsétált a hoteltől, emlékeztette magát, hogy küldjön a recepciósnak egy dobozzal a kedvenc karamellájából, pár száz euró kíséretében.

29. fejezet

Miután a penge lehullott, Marie Antoinette fejét és holttestét minden további nélkül visszadobták a szekérre, és elszállították a Madeleine-be, egy kieső temetőbe egy valamikori bencés kolostor területén. Bár az út nem volt hosszabb egy kilométernél, a Rue d’Anjou-t nem kövezték le, és a szekér kerekei néha elakadtak. Már délre járt, mire a szekér célba ért a még mindig láthatatlan márkival együtt, aki gyalog követte.

A sírásók nem akarták megszakítani az ebédjüket, és azt mondták a kocsisnak, hogy egyszerűen hagyja a terhét a füvön, amíg befejezik az evést. Már hetek óta dolgoztak, árkokat ástak, telepakolták őket, majd alaposan megöntözték a tartalmukat oltott mésszel, hogy a maradványok lebomoljanak. Számukra ez csak egy újabb ügyfél volt, aki várhat.

A márki biztos távolságból figyelte a füvön heverő fejet, rajta a fehér főkötővel és immár az arcra tapadt vérrel. Egy kőpad mellett állva, amelyet az azóta kivégzett szerzetesek hagytak ott, arra kényszerítette magát, hogy a boldogabb időkre gondoljon, amikor az ifjú Marie Antoinette, akit kiszakítottak abból a közegből, amelyet addig ismert, lelkesen elfogadta a vezetését és a támogatását a kontinens történelmének legszertartásosabb udvara útvesztőjében.

És bár valóban voltak hibái – tényleg hajlamos volt a frivolságra és a rendkívüli extravaganciára, kicsinyes volt, és féltékeny, szeszélyes és megbízhatatlan –, olyan ember még nem született, akinek ne lettek volna. És a kívülről fényűzőnek tűnő élete rengeteg magányt, szeretetlenséget és elkeseredést rejtett. A királyné palotában született, de vérpadon halt meg.

S a legvégén ott feküdt tőle pár méterre, megcsonkítva és meggyalázva a puszta földön. Miután a márki meggyőződött arról, hogy a sírásók több figyelmet szentelnek az almájuknak és a sajtnak, mint a királyné maradványainak, közelebb merészkedett hozzá. Bár minden racionális ember elmebetegnek nevezte volna, amiért ezt megkérdőjelezi, muszáj volt a saját szemével látnia, hogy a mágiának nyoma sem maradt, hogy a királyné valóban meghalt. Éppen lenyúlt volna, hogy elhessegesse a légyfelhőt, és felemelje a főkötőt az arcáról, amikor meghallotta, hogy valaki felkiált:

– Remélem, még idejében érkeztünk!

Amikor felnézett, magát Hébert-t pillantotta meg, akinek a tőre ott lógott az oldalán. Két bűntársa kíséretében sétált a sírásók felé. Egy fiatal nő, aki kendőt viselt a fején, és egy súlyos kosarat cipelt a kezében, nagy erőfeszítéssel próbált lépést tartani velük.

– Hébert polgártárs! – ugrott fel a sírásók vezetője, a morzsákat porolgatva az ingéről. – Már vártuk.

– Fenéket vártak – felelte az újonnan érkezett –, de ez nem baj. Mademoiselle Tussaud-nak meglesz a munkája. – Egy csettintéssel a királyné holttestéhez vezényelte a nőt, mire Sant’Angelo elfintorodott. Miféle újfajta megszentségtelenítésre készülnek ezek?

Miközben a Közbiztonsági Bizottság vezetője és a pajtásai a közelben tréfálkoztak a sírásókkal, Mademoiselle Tussaud letérdelt a maradványok mellé, és kotorászni kezdett a kosarában. A márki földbe gyökerezett lábbal állt, még levegőt venni is alig mert. A hölgy halványan ismerősnek tűnt neki, és egyszer csak már tudta is, honnan; Versailles-ban látta, ahol rajzórákat adott a király húgának, Madame Élisabethnek. És most itt térdelt előtte, kopasz fején kendővel. Vagyis ő is fogoly, gondolta Sant’Angelo, és kétségkívül azok közé tartozik, akiknek a Nemzetgyűlés kegyelmet ígért, amennyiben teljesítik rettenetes parancsaikat.

A hölgy olyan hatékonysággal, amelyet bármely kézműves megirigyelt volna tőle, a földre simított egy vászondarabot, majd kirakta rá az eszközeit. Miközben a márki némán figyelte, hátat fordított a férfiaknak, és azt dünnyögte a fejnek:

– Kérem, bocsásson meg nekem, madame. Nem kívánok önnek ártani. – Az ujjai sietve keresztet vetettek a saját mellkasán… majd lehámozta a vérmocskos főkötőt a királyné fejéről, és félretette. – A márki közelebb lépve megkönnyebbült, hogy az életnek semmi jelét nem látja a királyné fején. A szeme csukva volt, a szája ernyedten félrecsúszott. Mademoiselle Tussaud egy megnedvesített szivaccsal letörölgette a földet és a rászáradt vért a bőrről, és megdörzsölte az ernyedt Habsburg-ajkat. – Sajnálom, hogy ilyen durva vagyok – mondta, mintha már hozzászokott volna az efféle beszélgetésekhez –, de soha nem adnak nekem elég időt. Egy maszkot vagy rendesen kell megcsinálni, vagy sehogy.

A híres áldozatok halotti maszkját egy ideje rendszeresen közszemlére tették Párizsban. A márki látta többek között a lemészárolt De Lamballe hercegné halotti maszkját is egy üzlet kirakatában, mintha ez lenne a legújabb divat. Ám attól tartott, hogy kétségkívül ez a mostani lesz a legnagyobb szenzáció.

Az ifjú hölgy ekkor egy maréknyi ronggyal megszárogatta az arcvonásokat, és függőleges helyzetbe állította a fejet.

– Az a barbár nem kímélt, mi? – kérdezte. – Nem baj, ez nem számít. Én ismét széppé foglak tenni.

Felkapta a hajkefét, és végighúzta a kócos, összetapadt frizurán egyszer, majd kétszer, de a harmadik húzásra – amikor Sant’Angelo már abban reménykedett, hogy a legrosszabb félelmei nem váltak valóra – a királyné szeme felpattant, s végtelen döbbenet és elszörnyedés tükröződött benne. Olyan volt, mintha eddig képes lett volna valamiféle álomba ringatni magát a főkötő rejtekében, de most már nem tudná magába fojtani a felháborodását a folyamatos zaklatás miatt. A száj kinyílt, szólni próbált, azonban csak egy nedves cuppanást hallatott. Tussaud ájultan omlott a fűre, miközben azok a híres kékesszürke szemek elveszetten, értetlenül, rémülten villantak a temető egyik pontjáról a másikra.

A márki pedig – akinek ekkor már kétsége sem volt afelől, hogy a királyné belenézett a La Medusa tükrébe – pontosan tudta, hogy mit kell tennie.

Méghozzá gyorsan.

A száj szélesebbre nyílt, mintha sikoltani akarna a saját vérétől rózsaszín fogaival.

Ha meg akarja menteni attól, hogy egy örökkévalóságon át szenvedjen, gyorsan kell cselekednie.

A márki odarohant a nyitott sírhoz, felkapta az első női fejet, amit talált, és ledobta a vászonra. Ez a fej nem tiltakozott. Majd láthatatlan kezekkel felemelte Marie Antoinette fejét, egy utolsó kegyes gesztussal eltakarta a szemét a főkötővel, és azt mondta neki:

– Találj békét! – S bedobta a fejet a rézzel bélelt hordóban lévő oltott mészbe. Miközben a fej elsüllyedt, sziszegett és bugyborékolt; a lúgos folyadék azonnal elkezdte szétmarni a bőrt, és felfalni a csontokat. A hús egyetlen perc alatt eltűnt, és a koponya is szétesett. Csak néhány kósza hajszál állt ki a fortyogó főzetből.

– Mi tart ennyi ideig? – kiáltott oda Hébert Tussaud-nak, aki éppen elkezdett magához térni. – Nem akarok estig itt ácsorogni. – Éppen egy üveg bort iszogattak a társaival; egyiküknek még mindig ott volt a sapkáján az a fehér toll. A hegye immár vörössé vált, és Sant’Angelo pontosan tudta, mitől lett olyan.

– A királyné még most is mindenkit megvárakoztat – viccelődött a véres tollú, mire az emberek felnevettek.

– Ezt bele kell tennünk abba a cikkbe – mondta Hébert. – Jerome, írd fel!

A harmadik férfi, akinek olyan tintafoltos volt a keze, mint egy nyomdásznak, azt felelte:

– Nem fogom elfelejteni.

Az ifjú Tussaud nagyot nyelt, ránézett a vásznon heverő fejre, és még ha észrevette is, hogy az már nem a királyné feje, akkor sem mondott semmit. Döbbenten csavarta a nedves muszlint az arcára, terített szét rajta egy egyenletes réteg gipszet, majd, miután hagyta megszáradni, lefejtette, és a kosarába fektette a maszkot, letakarva egy darab gyapjúval. A szoknyáján tisztára törölte a kezét, aztán felállt, és azt mondta Hébert-nek:

– Készen vagyok, polgártárs.

– Már éppen ideje volt – válaszolta a férfi, miközben felcsatolta magára a földön heverő kardját. – Még ki kell nyomatnom egy újságot. – Háromszögletű kalapját a feje búbjára nyomta.

– A holnapi kiadást el fogják kapkodni – jósolta a sírásók vezetője behízelgő hangon.

– Az egész számot én fogom megírni – jelentette ki Hébert, miközben odacsettintett Tussaud-nak, aki nagyban igyekezett az összes holmiját összeszedni. – Octave, segíts már neki, az isten szerelmére, különben soha nem érünk vissza az irodába.

Miután eltűntek, Sant’Angelo ott várakozott tovább néma tanúként és barátként, amíg a sírásók a királyné összes maradványát be nem dobálták a nyitott sírgödörbe. A márki megkönnyebbülten látta, hogy a fej nélkül végül kialudt az élet. A sírásók vezetője a csizmája talpával a holttestekre döntötte az oltott meszes hordó tartalmát, Sant’Angelo pedig megvárta, amíg a lötty sisteregve és sziszegve befolyik a megcsonkított testek közé. Majd, amikor a munkások elkezdték a földet is utánalapátolni, megfordult, hogy elinduljon bosszút állni.

Mint Párizsban mindenki, Sant’Angelo is tudta, hogy hol adják ki a Le Père Duchesne-t, és órákig várt odakint, Hébert-t figyelve, aki a nyomdagép feletti asztalnál írt, az arra járók szeme láttára. Egyik lap a másik után repült ki a tolla alól, a címszereplő egyszerű, vulgáris hangnemében megírva, akit egy haragos jobbágyként ábrázoltak, pipával a fogai között. A márki Jerome-ot és Octave-ot is megpillantotta, akik a szedő munkáját végezték, a prést forgatták, és a korrektúrázást végezték.

Mire végre elkészültek, már majdnem éjfélre járt, és ekkor elindultak ünnepelni a Svájci Gárda egykori barakkjába. Ekkorra már a királyi családot védő teljes Gárdát lemészárolták, úgyhogy az épületet átnevezték Guillotine kocsmának, mert onnan páratlan kilátás nyílt a vérpadra; és a menü hátlapján mindennap fel volt sorolva az aznap kivégzettek listája.

A márki, még mindig a koszorút viselve, egy kinti asztalnál ült le, és az öblös nevetéseket hallgatta, miközben Hébert részleteket olvasott fel hangosan a másnapi újságból.

– „Amikor a Capet-özvegy meglátta, hogy a hintóját lecserélték egy trágyásszekérre, toporzékolni kezdett csinos kis lábával, és azt követelte, hogy valaki feleljen ezért.”

Majd: „A szuka azzal az udvariatlansággal, amelyről messze földön híres volt, szándékosan rálépett Monsieur Le Paris lábára [ahogy a hóhért emlegették városszerte], és szabályos hisztériás rohamot rendezett volna, ha képes lett volna megőrizni a józan eszét.”

És ez így ment tovább több mint egy órán át. A márki arra használta fel ezt az időt, hogy tovább fűtse a haragját és az elszántságát. A harpe-ot, Perszeusza kardjának pontos másolatát a reverendája térdén nyugtatta.

És amikor a Közbiztonsági Bizottság vezetője – a trágár újság főszerkesztője – ismét útnak indult két társával, követte őket. Hamar észrevette, hogy a Conciergerie felé tartanak, talán azért, hogy újabb áldozatokat válasszanak ki másnapra. Az utcák sötétek voltak, és hamarosan nedvesek is lettek, ahogy egyre közelebb értek a Szajna partjához. A börtön alsóbb kamrái, ahol a pailleux-t zsúfolták össze, mint a marhákat az istállóban, egy vasrácson keresztül a folyóparton futó gyalogútra néztek. Azok a rettenetes cellák csak onnan kaptak némi friss levegőt. De az út keskeny volt, és abban az órában senki nem tartózkodott a környéken a rabokon kívül, akik a rácsokon át látták Hébert-t. A legtöbben csendben maradtak, amikor elhaladt mellettük – sokukat pont ez az ember tartóztatta le, és ítélte el –, néhányan azonban nem tudták visszafogni magukat, és kinyújtották a karjukat, hogy irgalomért könyörögjenek, vagy a lehetőségért, hogy még egyszer, utoljára az ártatlanságuk mellett érvelhessenek. Rémült, verejtéktől és könnyektől mocskos arcuk csillogott a cellában lévő fáklyák fényében.

A márki nem is reménykedhetett ennél jobb lehetőségben. Gyorsan Jerome, a nyomdász mögé került, és a fülébe súgta:

– Nem akarod lemosni a kezedről azt a tintát?

A nyomdász megpördült, de csak a holdfényben csillogó, síkos macskaköveket látta maga előtt. Amikor felkiáltott, hogy ki van ott, Hébert és Octave, akinek még mindig ott virított a vérfoltos toll a sapkáján, megfordultak.

– Mit kiabálsz? Nem látod, hogy ezeknek az embereknek pihenésre lenne szükségük? – kérdezte nevetve Hébert.

Egy idősebb rab kiszólt neki:

– Hébert polgártárs… csak egy szóra, kérem… csak egy szóra!

– Valaki itt volt – erősködött a nyomdász. – Az előbb megszólított valaki.

– És mit mondott? – kérdezte Octave vigyorogva.

– Azt kérdezte… hogy nem akarnám-e lemosni a tintát.

Ekkor, mielőtt még Hébert vagy Octave elviccelhette volna a dolgot, a márki megragadta a gallérját, és a folyóra néző kőkorláthoz vonszolta a nyomdászt, akinek a csizmája vadul kaparta a macskaköveket.

– Segítség! – kiabálta a férfi. – Segítség!

Sant’Angelo minden erejét beleadva átlendítette a falon. Hangos loccsanás hallatszott, ahogy a nyomdász a Szajnába zuhant.

Octave és Hébert a korláthoz rohant, és lebámultak a sebesen áramló vízbe, de nyomát sem látták a társuknak. Octave előhúzott egy pisztolyt az övéről, Hébert pedig kirántotta a tőrét a hüvelyéből.

Csakhogy semmit nem láttak, és senkit, akivel megverekedhettek volna.

A márki Octave mögé lépett. A csizmája kopogását elnyelte a rabok kiáltozása, akik közül immár még többen szorongatták a rácsokat, miközben a szemük kidülledt a bámulattól. Bármilyen csoda történt is odakint, ők szívből helyeselték.

– Szóval szereted a szuveníreket? – dünnyögte Sant’Angelo, miközben letépte a véres tollat Octave sapkájáról.

A toll ott ugrált és táncolt a férfi előtt a levegőben, aki hevesen utánalőtt. A márki érezte a karja alatt átsuhanó golyó forróságát. Majd felemelte a kardját, és egyetlen csapással levágta Octave kezét.

A pisztolyt szorongató kéz lehullt, Octave pedig láthatóan egyáltalán nem értette, mi történhetett. Úgy tűnt, mintha sóbálvánnyá változva bámulná a csuklójából fröcskölő vért, majd hirtelen felüvöltött a fájdalomtól, a hóna alá szorította a karja csonkját, és rohanni kezdett a gyalogúton.

A foglyok, akik egyre jobban élvezték a műsort, bádogkanalakkal és ököllel csapkodták a rácsokat.

A főnök hátrálni kezdett, tőre vakon kaszálta a sötétséget.

– Hol vagy? – kiáltott fel. – Ki vagy?

De a márki a végjáték alatt már nem kívánt láthatatlan lenni. Azt akarta, hogy Hébert tudja, ki fogja megölni. Levette a koszorút, és lassan megjelent az ellenfele szeme előtt, mintha a hold fényéből testesülne meg.

– A pap? – kérdezte Hébert.

A fekete reverenda ott csapkodott Sant’Angelo lába körül a folyó felől fújó szélben. Véres kardja csillogott az oldalán.

– Őrök! – kiabálta Hébert teljes hangerőből. – Őrök!

A márki egyetlen szó nélkül közelebb lépett hozzá.

Hébert vadul csapkodott felé a tőrével, miközben folyamatosan hátrált, de amikor egy csapás túl közel került hozzá, Sant’Angelo kivédte a saját kardja élével. Az acél csattanása visszhangot vert az éjszakában.

A foglyok azt kiabálták:

– Ölje meg, atyám! Ölje meg!

Hébert háromszögletű kalapja leesett a fejéről, és a szél fújni kezdte a köveken. A férfi holtsápadttá vált a rémülettől, és hirtelen túl közel találta magát a rácshoz, amely mögül a foglyok eszelősen próbálták megragadni az ingujját és a gallérját. Megpördült, és a rudak mögül kinyújtott kezek felé csapott a fegyverével, majd visszafordult a márki felé.

Patkódobogás hallatszott, és a gyalogút végén zsandárok jelentek meg, akiket a felfordulás hangjai csaltak oda.

– Ki van odalent? – kiáltott oda nekik a kapitány. – Mi folyik itt?

– Lőjék le! – kiabálta vissza Hébert. – Megparancsolom! Lőjék le a papot!

Sant’Angelo látta, hogy leengednek egy muskétát, majd egy füstfelhő jelenik meg. A golyó elfütyült a feje felett, és nagyot csattant a vasrácson.

Egyetlen mozdulattal kiütötte a tőrt Hébert kezéből, de hirtelen golyózápor támadt körülötte; a zsandárok feléjük ügettek a gyalogösvényen. A márki Hébert mellkasára tette a tenyerét, s nekilökte a kezek és karok tengerének, amelyek több százan voltak, és mindegyik szét akarta tépni a férfit. El is kapták, mint egy falka Hárpia, a ruháját szaggatták és a haját tépték, a bőrét karmolták, és belemélyesztették a körmüket. Egy öregember megvadulva beleharapott az egyik karba. Egy beesett szemű lány olyan elegánsan döfött egy kötőtűt a nyakába, mintha csipkét verne.

A márki visszacsúsztatta a koszorút a homlokára, és széttárta a karját, mintha meg akarná adni magát a közeledő katonáknak. A foglyokra bízta a halálos ítélet végrehajtását, és másodperceken belül ismét beleolvadt az éjszakába.

Miközben a lovak ott nyihogtak körülötte, a zsandárok pedig hol erre, hol arra lengették a muskétájukat – a kapitány kiabálva követelte, hogy árulják el neki, hova tűnt a pap –, Sant’Angelo elindult hazafelé. Az utcák sötétek és némák voltak, az aznapi ünneplők nagy része már aludt, vagy részegen hevert az árokban. A vérszomjuk egy időre kielégült.

30. fejezet

Miközben azt figyelte, ahogy a rejtélyes idegen eltűnik az út túloldalán lévő metrómegállóban, David reflexből utána akart rohanni, hogy bővebb magyarázatra kényszerítse, arra, hogy valami konkrétumot is eláruljon az ellenségeikről. Különben mi hasznuk lenne ezeknek a rejtélyes figyelmeztetéseknek?

Megérezte, hogy a doktor – ha tényleg az – már így is vállalt annyi kockázatot, amennyire hajlandó volt.

– Szóval, most mi legyen? – kérdezte Olivia. – Letáborozhatunk a márki küszöbén, de lehet, hogy ott fáznánk, vagy visszamehetünk a szállodába.

Az igazat megvallva, Davidnek egyikhez sem volt kedve; ő legszívesebben átmászott volna a nagy ház kerítésén, betörte volna az első kézre eső ablakát, és személyesen kutatta volna át Sant’Angelo gyűjteményét töviről hegyire.

Elővette a telefonját, és megnézte az üzeneteit, azonban egyetlen fontos sem volt közöttük. Megpróbálkozott Sarah-val, de a hangposta vette fel, majd Garyvel, de nála is. Amikor csak felhívta őket, vagy beszélt velük, a torkában dobogott a szíve, annyira félt attól, hogy Sarah állapota rosszabbra fordul. Bár a legjobbakban reménykedett, titokban és nagy szégyenére mindig a legrosszabbtól tartott.

– A szállodába! – adta meg magát, miközben levette a kabátját a szék támlájáról. – És útközben mesélhetnél még Cagliostróról.

Odakint már majdnem kihalt volt az utca, de a metrómegállóban David furcsán sebezhetőnek kezdte érezni magát. Néhány férfi őgyelgett a sínek mellett, újságot olvastak, vagy a mobiljukat nézegették, s noha semmi fenyegető nem volt bennük, az ifjú kutató mégis furcsán érezte magát. Felmerült benne a kérdés, hogy nem a jó doktor ijesztett-e rá, vagy, ami még rosszabb lenne, tett ismét valamit az italába. Ám amikor Oliviára pillantott, látta, hogy a lány is ideges.

– Nem megyünk inkább taxival?

– Már ha találunk – válaszolta a lány.

Amint kiléptek a megállóból, két fényszóró jelent meg az utca végén. David észrevette, hogy a kocsi tetején lévő lámpa hirtelen „SZABAD”-ra váltott a „FOGLALT” jelzésből, de csak akkor látta, hogy ugyanaz a rozsdás, vén csotrogány, amelyik egy ideje már a háztömb körül köröz, amikor megállt mellettük. Egy füstös képű, külföldi sofőr ült benne, a visszapillantóján gyöngysorral. Az autóból török dohány édes illata szállt ki.

Olivia keze már az ajtón volt, amikor David elhátrált, és azt mondta:

– Nem, kösz.

A sofőr letekerte az ablakot, és megkérdezte:

– Mi a probléma? Bárhova elviszem magukat.

David udvariasan megpaskolta az ajtót, és azt felelte:

– Meggondoltam magam. De kösz.

Olivia éppen olyan értetlennek tűnt, mint a sofőr, aki vicsorogva elindult a járdaszegély mellől, és lassan a sarok felé hajtott.

– Mi bajod volt ezzel a taxival? – kérdezte Olivia.

– Gyanúsnak tűnt – válaszolta David, és mindazok után, amin átmentek, a lány már tudta, hogy érdemes bízniuk a megérzéseikben.

David megvárta, amíg a taxi eltűnik szem elől, majd megfogta a lány kezét, és azt mondta:

– Menjünk gyalog! – Elindult a parkon át. – Majd a másik oldalán fogunk egy taxit.

Felhős éjszaka volt, szinte holdtalan, de az ösvényen nagyjából ötvenméterenként régimódi lámpaoszlopok sorakoztak. A kavicsok megcsikordultak a lábuk alatt, amikor rájuk léptek, és a szél felbolygatta a hatalmas, idős platánok kopasz ágait. Senki más nem volt az ösvényen, a zöld fémpadok üresen várakoztak, és az a néhány árusítóbódé, amelyek mellett elmentek, harmonikaajtó mögé volt zárva. A bal oldalukon másik ösvény indult egy mesterséges tó és egy rozoga csónakház felé. Egy oszlopra tűzött tábla kölcsönözhető evezős csónakokat hirdetett.

Olivia a nyakába húzta a gallérját, és csupasz kezét mélyen a zsebébe dugta. David gyanította, hogy kezdi megkérdőjelezni a döntésük helyességét.

Ő maga szorosan fogta a vállára vetett bőrtáskát, és nyitva tartotta a szemét; minden árnyékot megfigyelt a két oldalukon, és időnként megfordult, hogy belebámuljon a mögöttük elterülő sötétségbe. Még benne is felmerült, hogy nem döntött-e rosszul.

De Olivia ekkor megint meglepte, mint már oly gyakran.

– Tudod – vágott bele abba, amint valójában töprengett –, Cagliostro állítólag beavatta Napóleont a rózsakeresztesek titkos misztériumaiba is, egyebek között. És miután 1795-ben meggyilkolták a grófot, a császár a legendák szerint arra utasította a katonáit, hogy keressék meg a sírját, ássák ki a tetemét, és vigyék el neki a koponyáját.

– Minek?

– Hogy ivókelyhet csináljon belőle.

– Ez inkább Hitlerre vallana.

– Ugye? – kérdezte a lány. – Az összes diktátor elmebeteg. És valami másban is hasonlítottak. Napóleon is fényt akart deríteni minden ismeretre, az összes forrásból, hogy beolvassza az egyre növekvő birodalmába.

– Mint például a rosette-i követ.

– Pontosan. Ezért alkalmazott olyan tudósokat és kutatókat, mint Champollion… hogy megfejtsék az ókori kelet titkait. – David valami mozgást látott a fák között, és csak akkor nyugodott meg, amikor egy kövér, szürke mókus körbeszaladt egy fatörzsön. – És bár Hitler motivációi még rosszindulatúbbak voltak, ő is ugyanezt csinálta. A Dieter Mainzhoz hasonló híveit küldte Párizsba, hogy megszerezzék azokat az ismereteket, amelyek segítségével létrehozhatja a Harmadik Birodalmat… – A mókus végigugrált egy ösvényen, amely megkerült egy Tritónt ábrázoló klasszikus szökőkutat. Miközben David Olivia fejtegetéseit hallgatta, megpróbálta megsaccolni, merre járhatnak a parkban, és mikor érhetnek át a túloldalára. – Felmerült bennem a kérdés, hogy mit szűrhetett le vajon Dieter Mainz Cagliostro eszelős eszmefuttatásaiból. Én nem vagyok egy Champollion, de nagyon szívesen megmutatnék néhány hieroglifát közülük a volt tanáraimnak Bolognában. Vagy nincs valaki a chicagói könyvtáradban, aki egyiptomi szövegekre szakosodott? – A férfi nem válaszolt. – David?

Ám a kutató egy alakot bámult, aki előttük állt a fák között. Nem tudott mást kivenni belőle, csak egy fekete bőrdzsekit.

– Valaki ott áll a fák között jobbra – lassította le a lépteit, azonban szándékosan nem állt meg. Nem akarta jelezni, hogy észrevette az illetőt.

Olivia is odanézett, és azt dünnyögte:

– Lehet, hogy itt találkozgatnak a melegek.

Az előfordulhat, gondolta David, főleg azután, hogy egy másik férfit is észrevett még mélyebben az árnyékok között, akinek fel volt hajtva a gallérja.

– Nem akarsz visszafordulni? – kérdezte Olivia.

David nem tudta biztosan – amíg a szél egy kis cigarettafüstöt nem sodort feléjük.

A füst édes volt, és ízesített.

– De – állt meg azonnal a kutató.

A két férfi közelebb lépett egymáshoz – csak egy randi lett volna? –, David pedig belekarolt Oliviába, és elkezdte ismét a Tritón-szökőkút felé vezetni. Hosszú másodpercekig nem volt hajlandó megfordulni, összebújt a lánnyal, mintha szerelmesek lennének, ám ha hegyezte a fülét, hallotta a lépteket a kavicsokon.

És amikor végül megfordult, látta, hogy a két férfi feltűnés nélkül követi őket. Ő pedig nem vállalhatott semmilyen kockázatot.

– Fuss! – engedte el Olivia kezét. – Fuss!

Mindketten nekiiramodtak, kikerülték a szökőkutat, és továbbfutottak a sötét ösvényen.

Amikor David visszanézett, már nem látta az üldözőiket. De hallotta az ágak reccsenését, az avar zörgését és a hideg, kemény talajon dobogó lépteket az ösvény mellett.

Olivia az edzőcipőjében gyorsan szaladt, és Davidnek figyelnie kellett arra, hogy a közelében maradjon.

Aztán egyszer csak olyan érzése támadt, hogy az üldözőik két oldalról megkerülik őket a fák vagy a bozót mögött, és az a céljuk, hogy elzárják az útjukat a park kijárata felé.

– Hova? – zihálta Olivia.

David ekkor vette észre a csónakház felé vezető másik ösvényt, és rámutatott.

Olivia hirtelen elkanyarodott, a tó felé indult a lejtőn, a karját széttárva, hogy megőrizze az egyensúlyát, David pedig követte. Nem látott a hátuk mögött senkit, azonban biztosra vette, hogy pár másodpercen belül ki fogják találni, mi történt – ha még nem jöttek volna rá.

A csónakház ereszéről elárvult égősor lógott le, de az ajtaja zárva volt, a zsalugáterei csukva. Egy kis fakapu állt a stég előtt; Olivia könnyedén átugrotta, Daviddel a sarkában. Három-négy régi evezőscsónak ringott a fekete vízen.

– Ugorj be a hajóba! – kiáltotta David. – Az utolsóba!

Olivia tétovázás nélkül végigszaladt a stégen, és beugrott a csónakba. Miközben David sietve eloldotta a kötelét, a lány megigazította az evezőket. Davidnek az is eszébe jutott, hogy eloldozza a többi csónakot, hadd sodródjanak a nyílt vízre, de mielőtt megtehette volna, észrevette, hogy a ballonkabátos férfi már a hegyoldalban csúszkál lefelé, és a kezében csillogó valami gyanúsan hasonlít egy pisztolyra.

– Evezz! – kiáltott fel a férfi, és amint Olivia belemártotta az evezőket a vízbe, leugrott a stégről, s nagy dobbanással landolt a csónakban, ellökve magukat a kikötőtől. A kis hajó forogva megindult, ők ketten pedig összegabalyodtak a padlóján.

David hallotta, hogy az egyik férfi odakiabál a másiknak.

Lekapta a válláról a táskát, átmászott Olivia felett, és megragadta az evezőket.

Aztán lábak dobogtak végig a stégen.

Mélyen lehajolt, minden erejét beleadta, és meghúzta az evezőket. A hajó előrelendült a sötétben, az evezők megnyikordultak a villájukban. David, amint sikerült elemelnie őket a vízről, azonnal ismét bele is mártotta mindkettőt, és kezdett ráérezni a ritmusra. A két férfi egymásnak kiabált egy olyan nyelven, amit nem értett, és bár túl sötét volt ahhoz, hogy lássa, mit csinálnak, hallotta a loccsanást, amikor egy kötél a vízbe zuhant, és egy hajóorr döndült egyet a stégen.

Ismét a vízbe merítette az evezőket, azt kívánva, bárcsak halkabban is tudná csinálni, majd meglátott egy narancssárga villanást a stégnél. Egy golyó csattant a vízbe a tat mellett. Olivia lekuporodott, és azt mondta:

– David, húzd be a fejed!

Újabb szikra villant egy alig hallható phht kíséretében, és ezúttal a csónak pereméről robbant le pár faszilánk.

David tudta, hogy csak az evezők hangja után lövöldöznek – a nyílt tavon koromsötét volt –, de úgy gondolta, ha nem haladnak tovább, akkor utol fogják érni őket.

– David, mit tehetek? – kérdezte Olivia. – Hogyan segíthetek? – A hangjában több düh csengett, mint félelem.

Nem tudta, mit mondjon neki. Ismét meghúzta az evezőket, de elég nehéz volt ezt úgy lehajolva csinálni, hogy közben ne sebesíthesse meg a következő lövés. És bármilyen óvatosan merítette vízbe a két evezőt, azok megnyikordultak a villában, kiemelkedve pedig csöpögtek.

Egy újabb villanás világította meg az éjszakát, ezúttal már közelebbről, és a golyó a csónak tatjába csapódott, fűrészport szórva a levegőbe. Davidben felmerült a kérdés, hogy vajon mikor sikerül elég alacsonyra célozniuk ahhoz, hogy elsüllyesszék a hajójukat.

– David, hadd evezzek én egy kicsit! – suttogta Olivia. – Értek hozzá.

De David megrázta a fejét, és azt kérdezte, hogy tud-e úszni.

– Persze hogy tudok.

– Akkor vedd le a kabátodat, mert csak lehúzna, és készülj fel rá.

Elengedte az evezőket – már nagyon sajgott a tenyere –, kikotorta a zsebéből a mobilját, és bekapcsolta.

– Látod a csónakházat? – kérdezte. A tóról csak a kis kunyhó lámpái látszottak. – Ússz vissza oda.

A lány azonban habozott.

– Csak ha te is.

– Ott leszek mögötted. Indulj!

Olivia ledobta a kabátját, lerúgta az edzőcipőjét, és a hajó pereme felett a vízbe gurult. Amint David meggyőződött arról, hogy elég messze van, előredöntötte a törzsét, és kétszer-háromszor gyorsan meghúzta az evezőket, hogy kicsit eltávolodjon az üldözőiktől.

Ismét felvillant a pisztoly, és ez a golyó már az evezővilláról pattant vissza hangosan, szikrazáport keltve.

David hangos nevetést hallott – a lövész biztosan észrevette, milyen közel van hozzájuk –, és imádkozott, hogy Olivia képes legyen észrevétlenül elhaladni mellettük.

A csónakház fehér lámpái még mindig látszottak, de ennyi. A holdat és a csillagokat sűrű felhők takarták.

David ledobta az evezőket, lehúzta a cipőjét, és lerázta a kabátot a válláról. Majd benyúlt a táskájáért a pad alá. Nem hagyhatta ott, de hálát adott az égnek, hogy az eredeti papírok még mindig Chicagóban vannak.

A fegyveres odakiabált valamit, érezhetően gúnyos hangon, és ismét tüzelt. Ez a golyó az orr mellett sistergett végig a vízen.

David a vállára vetette a táskát, majd az evezőpadra helyezte gombócba gyűrt kabátját, a tetején a nyitott telefonjával, amelyből éppen hogy csak kiszűrődött némi fény. Hadd kövessék ezt, mint egy világítótornyot, egészen a tó közepéig, gondolta.

Ezután becsusszant a vízbe.

A tó annyira hideg volt, hogy a lélegzete is elállt, de mindkét kezét az evezős csónak tatjára tette, és teljes erejéből eltolta magától. Másodpercek múlva már ő maga sem látta.

Majd mellúszással, hogy minimalizálja a fröcskölést, visszafelé indult, a stég irányába. A testére tapadó ruhái nehezebbek voltak és jobban akadályozták, mint gondolta volna, a táska pedig olyannak tűnt, mint egy vasmacska.

De amikor meghallotta, hogy a másik csónak a közelébe ér, teljesen abbahagyta az úszást, és onnantól fogva csupán lebegett a vízen. Csak a csónak alakját tudta kivenni a tavon, egy fekete hajótörzset a fekete hullámokon, és az orrban kuporgó férfi sziluettjét, aki a neki háttal ülő evezőshöz beszélt; jól hallhatóan utasításokat osztogatott neki. David alig másfél-két méterre lehetett tőlük, olyan közel volt, hogy az egyik evező lapátja majdnem megütötte, amikor ledugta a fejét a víz alá. Érezte, hogy a csónak farhulláma felette szalad végig a vízen.

Aztán amint elmúlt, kiemelte a fejét, összeszorította a fogát, hogy ne kezdjen el csattogni, és teljes erejéből úszni kezdett, alig várva, hogy ismét beinduljon a vérkeringése.

Hol lehet Olivia? Nem mert utánakiabálni, és semmit nem hallott.

Továbbúszott a csónakház fényei felé, amelyek elmosódva, fehéren égtek csuromvizes szemüvege lencséi mögött. Mit nem adott volna abban a pillanatban csak egy kis halvány holdfényért a tavon, csak annyiért, hogy láthassa, Olivia biztonságban halad-e a part felé.

A messzeségben ismét meghallotta a hangtompító phht-jét, amelyet valaminek a szétrobbanása – a telefonjáé – követett, majd egy örömkiáltás. A lövés biztosan telibe találta a mobilt, és szilánkokra zúzta. Az üldözőik pedig valószínűleg úgy gondolták, hogy legalább az egyikük – aki a készüléket tartotta – megsebesült vagy meghalt.

David tovább úszott, bár egyre nehezebben tudta megállapítani, hogy a keze és a lába együttműködik-e vele. Az egész teste kezdett lebénulni, és a táska olyan nehéznek tűnt, mint egy malomkő.

Mélyebb levegőket vett, és olyan gyorsan hasította a vizet, ahogy csak tudta, azon igyekezve, hogy folyamatosan a csónakház fényei felé tartson, miközben elkeseredetten próbált Olivia nyomára bukkanni.

Végül megpillantotta a kikötött csónakok esetlen körvonalát, és feléjük indult, bár a karja már ólomnehéz volt. Amikor sikerült megkapaszkodnia az egyikben, érezte, hogy egy jeges kéz szorítja meg az övét, és húzza fel.

– Gyere, David! Gyere!

Amikor felnézett, Olivia arcát látta, akinek sötét szeme mintha egy megfagyott hajtömeg közepén világított volna. David levegő után kapkodva felhúzta magát a csónakba, összevissza zúzva a sípcsontját és a könyökét a padokon, de a tagjai szerencsére már túlságosan kihűltek ahhoz, hogy érezzék a fájdalmat.

A magáéhoz szorította Olivia reszkető testét, noha egyiküknek sem volt érezhető testhője.

– Vissza fognak jönni – szólalt meg. – Igyekeznünk kell.

Erőtlenül feltápászkodott, majd a lány nyomában kimászott a stégre. Csak egy hely jutott eszébe, ahova odaérhettek, mielőtt megfagynak. A kezüket egymásba fonva felszaladtak a domboldalon, le az ösvényen, majd ki a parkból.

Egy autó gurult el mellettük néhány kölyökkel, akik látták, ahogy átázva és cipő nélkül tántorognak, és odakiabáltak nekik valami megvetőt, miközben továbbmentek.

De David látta, hogy a sarkon, Marquis di Sant’Angelo házában égnek a lámpák.

– Nincs messze – szólalt meg, és Olivia azonnal megértette, mire céloz.

A küszöbön, miközben egymáshoz bújtak a hideg ellen, David érezte, ahogy a biztonsági kamera rájuk fókuszál, és belekiabált a kaputelefonba:

– Be kell engedniük minket!

Az ajtó ezúttal kitárult, és az alkalmazott hátralépett, hogy beengedje őket. A két vendég még mindig csuromvizesen és majdnem megfagyva belépett a márvány előcsarnokba, ahol egy elegáns, vacsorához öltözött férfi állt a lépcső tetején, kibontott nyakkendővel a nyakában.

– Ascanio! – mennydörögte. – Hozzál takarókat!

David hálásan biccentett, bár a feje reszketett a hidegtől. Karját Olivia köré fonta.

– Én Sant’Angelo vagyok – mondta a férfi, miközben ébenfa botjára támaszkodva lesétált a lépcsőn. – Itt biztonságban lesznek.

David már nem is emlékezett, milyen érzés biztonságban lenni.

31. fejezet

Gary látta David utolsó hívását, de most először nem vette fel.

Mert most először nem tudta volna, mit mondjon.

Sarah előző nap összeesett a mosókonyhában, és visszakerült az intenzív osztályra. Felhívták dr. Rosst, elvégeztek a betegen egy egész sor vizsgálatot, és végül stabilizálták az állapotát; ám Garynek olyan érzése támadt, hogy most fordultak be egy rettenetes sarkon, talán az utolsón. Viszont amíg ez be nem igazolódik, nem akarta Davidet is ezzel a hírrel terhelni (bár David mindig azt kérte, hogy mondják meg neki az igazat, akármi legyen az).

Dr. Ross ekkor lépett be a váróba egy papírokkal és laborjelentésekkel megtömött mappával a kezében, és bármennyire igyekezett is Gary, hogy reményt olvasson le az arcáról, nem sikerült.

Az orvos leült mellé, és több sokatmondó másodpercen át továbbra is a papírjait bogarászta… mintha az elkerülhetetlent akarná halogatni.

– Hogy van? – kérdezte Gary. – Bemehetek megnézni?

– Én várnék ezzel egy kicsit – válaszolta dr. Ross. – Még bent van nála a nővérke.

Gary bólintott, miközben a mennyezeti konzolon lévő tévét bámulta. A meteorológus alig hallható hangon éppen egy újabb közeledő viharról beszélt benne. A térképen lévő apró, fehér jégcsapok úgy meredtek Chicago felé, mintha tőrök lennének.

– Bárcsak jobb híreket mondhatnék – szólalt meg végül az orvos.

Nem számított, hogy Gary ezt előre sejtette; így is úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.

– Az új gyógymód nem működik. Sőt, csak rontott a helyzeten.

– De azt hittem, egyre jobban van.

Az orvos vállat vont, és azt felelte:

– Néha előfordul, hogy az elején úgy tűnik. Csak utána a szervei nem tudják kezelni… a vérképe már olyan régóta rossz, hogy a nyirokmirigyei kezdenek leállni… és ilyenkor egyik szerv omlik össze a másik után. Az egész olyan, mint egy lavina, és ha képesek vagyunk is visszafordítani valamelyik szerv leállását, az általában egy másik kárára történik. Ezen a ponton egyszerűen túl sok az áttét, a szervek túl nagy körén, és túl kiterjedtek. Attól félek, hogy innentől a betegség kezében van az irányítás, és mi nem tehetünk mást, mint hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel igyekszünk enyhíteni a fájdalmasabb tüneteket. – Garynek kellett egy kis idő, hogy feldolgozza, amit az orvos mondott. A háttérben hallatszott, hogy valaki a szívroham megelőzésével kapcsolatban osztogat tanácsokat a tévében, miközben havat lapátol. – Az időnek ezen a pontján… – folytatta az orvos, mire Gary agya, amely bármi mással szívesebben foglalkozott volna, mint a most következő szavakkal, azon kezdett kattogni, hogy: Lehet-e az időnek pontja? – …valószínűleg az lenne a legjobb, ha átköltöztetnénk a palliatívellátás- és hospice-osztályra. Ott sokkal nagyobb kényelmet tudnánk biztosítani neki, ameddig ez szükséges.

Gary természetesen tudta, hogy ez mit jelent; azt jelentette, hogy Sarah a vonal végére ért. De még így sem igazán tudta felfogni.

– Nem vihetném egyszerűen csak haza?

Az orvos lehajtotta a fejét, csücsörített, és azt mondta:

– Azt nem javasolnám. Ez a szakasz nagyon nehéz lesz, és most van a hospice-ban szabad hely. Az a részleg nyugodt, békés, és elintézhetem, hogy pár órán belül áthelyezzék oda.

– Sarah tud erről az egészről?

– Igen. Eleve ő hozta szóba. Senki sem akar akár csak öt perccel többet tölteni az intenzív osztályon, és ezért nem is hibáztatom őket.

Gary sem tette. Még a látogatásokat is nagyon nyomasztónak tartotta, és amikor előző nap bevitte oda Emme-et, a szomszéd ágyon alvó idős hölgy váratlanul elhunyt, és bármennyire is igyekezett eltitkolni a lánya elől, hogy mi történt, Emme tudta. Gary és az anyukája, aki előző nap repült oda Floridából, kiterelték a kislányt a váróba, Emme azonban rémülten sírni kezdett. Gary aznap éjjel a kislányát ölelve aludt el, az anyukája pedig még mindig náluk volt, hogy megpróbálja összetartani a dolgokat.

– Nem akar most bemenni, és beszélni a feleségével? Az ápolónő adott neki egy enyhe nyugtatót, úgyhogy valószínűleg elég éber lesz. Döntsék el, mit akarnak. – Hogy mit akarnak? Gary ki akarta rángatni Sarah-t abból az átkozott ágyból, hogy inuk szakadtából elszaladjanak a közeléből is. – Tudom, hogy ez nehéz – folytatta dr. Ross –, a legnehezebb dolog, amit életében meg kell tennie. De ez a helyes döntés a felesége és a lánya számára is. Emme ott legalább egy sokkal kevésbé ijesztő és kevésbé klinikai környezetben láthatja az anyját. Mi úgy tapasztaltuk, hogy az sokkal kevésbé traumatikus.

Gary valahogy képes volt feltenni a kérdést, anélkül, hogy rápillantott volna az orvosra, hogy mennyi ideig fog Sarah a hospice-osztályon maradni. Még számára is úgy hangzott ez, mintha az iránt érdeklődne, hogy hány éjszakát foglaltak le neki egy szállodában.

– Ezeket a dolgokat mindig nehéz megjósolni, de én azt mondanám, hogy három-négy napot. A hospice legnagyobbrészt arra szolgál, hogy enyhítsük a fájdalmakat, és lehetővé tegyük a páciensnek, hogy elbúcsúzzon a szeretteitől. – Az orvos vigasztalóan Gary vállára tette a kezét, miközben a tévéműsor egy üvöltő autóreklámra váltott. – Hosszú út áll maguk mögött – mondta –, és ki sem tudom fejezni, mennyire sajnálom, hogy ez lett a vége. De azt hiszem, meg fog lepődni. Ez a szakasz nagyon békés és gyógyító tud lenni. – Gary kibírta volna e nélkül a New Age-baromság nélkül. Dr. Ross még gyengéden megszorította a vállát, mielőtt folytatta a vizitjeit, és hozzátette: – Hagytam egy üzenetet a nővérpultnál. Miután beszélt Sarah-val, mindent elintéznek.

Gary a kanapén maradt. A tévébemondók éppen egy többszörös koccanásról számoltak be a Dan Ryan autópályán. A keze automatikusan kivette a mobilját a zsebéből, és megnyomta David számát. Nem maradt kifogása a halogatáshoz; Davidnek meg kell tudnia, mi történt, és azonnal vissza kell térnie Chicagóba.

Gary felállt, és átment a helyiség túlsó sarkába, ahol nem hallatszott a tévé. Miközben a kapcsolásra várt, kibámult az ablakon a befagyott parkolóra. Egy pasas eszelősen kaparta a jeget a szélvédőjéről. A hívást rögtön a hangposta vette fel, és Gary pár pillanatig nem tudta, hogyan fogalmazzon. Végül csak annyit mondott, hogy bár mindent megtesznek azért, hogy Sarah-nak ne legyenek fájdalmai, nagyon rosszul áll a helyzet. „Ha el akarsz búcsúzni tőle, vissza kell jönnöd, de gyorsan.” – Utána a biztonság kedvéért az utolsó szállodát is felhívta, ahonnan David jelentkezett (egy Crillon nevű helyet Párizsban), és az ottani automata rögzítőn is hagyott egy üzenetet.

Visszatette a telefont a zsebébe, és a kétszárnyú ajtón át belépett az intenzív osztályra. Ezek a séták nem fognak hiányozni neki. Bármerre nézett, a függönyök résén át nagy bajban lévő embereket látott; hallani sem lehetett mást, csak a szívócsövek szörcsögését, a monitorok pittyegését vagy a bátorító szavakat mormoló látogatók hangját.

Sarah feje felé fordult, amikor belépett, és Gary ráébredt, hogy elmulasztotta tudatosan rendezni az arcvonásait, ahogy azt szokta, hogy lelkesebbnek tűnjön. De hogy is nézne ki az most? – merült fel benne. Hogy lehet jó arcot vágni ehhez?

Miközben odahúzta a műanyag széket a felesége ágya mellé, és az övére tette a kezét – Istenem, milyen hideg a bőre! –, Sarah azt kérdezte, alig hallhatóan suttogva:

– Beszéltél dr. Ross-szal?

Gary bólintott. A felesége egykor csillogó, barna szeme most az arcába süppedt, a szemöldöke és a szempillája pedig már rég eltűnt sűrű barna hajával együtt. Sarah aggasztóan emlékeztetett az egyik gyerekkori játékára: egy nőt formázó babára, amelynek a belső szervei látszottak csontváztestében. Az asszony annyira lefogyott mostanra, hogy szinte átlátszónak tűnt.

– Akkor jó. – Sarah lehunyta a szemét, vett egy apró lélegzetet, majd azzal folytatta: – Rám férne egy kis környezetváltozás.

Gary elgondolkozott azon, hogy ő képes lenne-e viccelődni – bármivel –, ha ő feküdne ott azon a dönthető ágyon, karjában infúziós csövekkel.

– Úgy hallottam, az egy kellemes részleg – folytatta a felesége. – És nem akarom, hogy ez legyen az utolsó hely, ahol Emme lát.

– Akkor szólok az ápolónőknek, hogy megegyeztünk, és átköltöztetünk.

Sarah feje szinte észrevehetetlenül bólintott a párnán. Legalább ez eldőlt.

– Hogy bírja Emme? Tegnap nagyon nehéz lehetett neki.

– Anya foglalkozik vele. Szerintem ma moziba mentek. Amandával.

Sarah ismét bólintott.

– Amint átkerülök a hospice-ra, hozd el! Nagyon nem örülök, hogy így kell látnia, de nem akarok egyszerűen csak eltűnni előle, ahogy az én anyámat tüntették el… – Gary tudta, hogy az édesanyja elvesztése egész életében kísértette. Hogy is ne kísértette volna? Sarah mindig is úgy érezte, hogy túl sokáig tartották tudatlanságban, és noha az orvosok jóindulatból próbálták valahogy megvédeni a traumától, így egy sokkal nehezebben gyógyuló seb támadt benne. – És egyébként is – tette hozzá Sarah –, én önző vagyok.

– Te vagy a legönzetlenebb ember a földtekén.

– Minden megmaradt másodpercemet vele akarom tölteni. – Úgy tűnt, mintha Sarah sírni akarna, de a teste képtelen lenne könnyeket termelni. Az utolsó morzsányi energiáját is a túlélésért való harcra fordította.

Már csak egy nagy kérdés lógott a levegőben, amit végül fel is tett.

– Beszéltél Daviddel?

Gary elmondta neki, hogy hagyott pár üzenetet, és az öccse bármikor visszahívhatja.

– Most hol van?

– Franciaországban.

– Franciaországban – mosolygott a beteg szomorkásan. – Örülök, hogy legalább egyikünk eljutott oda.

– Amilyen gyorsan csak tud, haza fog jönni.

– Remek. Remek. De minél tovább tart az útja, annál jobb. – Gary értetlennek tűnt. – Mert kizárt, hogy bárhova mennék anélkül, hogy még egyszer látnám. – Sarah úgy megfeszítette törékeny állát, mint egy bokszoló. – Nem érdekel, meddig tart. Megvárom. – Gary ezt el is hitte neki. – Megvárom – ismételte meg a felesége, mielőtt lassan gyógyszeres álomba merült.

32. fejezet

A táskában lévő papírok legnagyobbrészt tönkrementek. Davidet csak az vigasztalta egy kicsit, hogy az eredetik még mindig épségben megvannak a Newberryben.

A márki ennek ellenére olyan gondossággal teregette ki a dokumentumokat a szalonja közepén lévő asztalra, mintha Leonardo egy újonnan felfedezett kódexe lenne a kezében. Egy puha, nedvszívó vászonra fektette őket, majd óvatosan nyomkodni kezdte a szélüket egy száraz szivaccsal.

A La chiave alla vita eterna kéziratának oldalai teljesen egymáshoz tapadtak; szép lassan kell majd megszárítani őket a következő pár nap alatt, hátha utána óvatosan szét lehet választani a lapokat szikével és csipesszel.

De Sant’Angelo figyelmét a La Medusa vázlata keltette fel szinte azonnal. Vernet professzor az Ásványtani Múzeumban azt mondta, hogy a márki ennek a területnek a szakértője, és az a tény, hogy azonnal felfigyelt arra az említésre méltó rajzra, szintén ezt támasztotta alá. Olyan gyengéden simogatta ki a ráncait, ahogy egy apa bánna a kisgyermekével.

A férfi teljesen más volt, mint azok az emberek, akiket David ismert. Ellenvetést nem tűrő arcot vágott, és prominens orra alatt buja, sötét bajuszt viselt. David számára egy régebbi kor képviselőjének tűnt. És erős sántítása ellenére tekintélyt parancsoló volt a kisugárzása. Még mindig az elegáns szmokingját viselte, szabadon lógó nyakkendővel, miközben a papírokba mélyedt. Rakott fehér inge be volt gombolva. David nem tudta nem észrevenni a csillogó zafírcsatokat és az ugyanolyan mandzsettagombokat.

– A jövőben – javasolta a vendéglátója – igyekezzen távol tartani a víztől az ilyen dolgokat.

– A jövőben – válaszolta David – remélem, nem fognak lövöldözni rám.

Korábban összefoglalta neki, hogy kerültek az ajtajába csuromvizesen és kifulladva, de amikor Sant’Angelo megkérdezte tőle, hogy ki üldözi ilyen hévvel, és vajon miért, arra nem tudott válaszolni.

– Azt akarták – szólt közbe Olivia a rajzra mutatva.

– Ezt? – kérdezte Sant’Angelo. – Ez csak egy vázlat. Vagyis csak egy vázlat fénymásolata.

– A tárgyat akarják, a tükröt – pillantott a lány Davidre jóváhagyásért.

David beleegyezően bólintott. Oliviához hasonlóan ő is a márki ruhatárából származó selyempizsamát és bársonyköpenyt viselte. Egy pazar lakosztályban öltöztek át az emeleten, és amikor lesétáltak, két csésze gőzölgő csokoládé várta őket.

– Egy kis tükröt, miből is? – kérdezte Sant’Angelo szkeptikusan. – Ezüstből?

– De egy nagy mester készítette – válaszolta David.

A márki bólintott.

– Ó, szóval tudják. Cellini kézjegye mindig összetéveszthetetlen, nem?

Davidnek nem kellett volna meglepődnie. Már korábban volt egy olyan érzése, hogy ez az ember többet tud, mint amennyit elárul magáról.

– Van egy ügyfelem, ő bízott meg azzal, hogy találjam meg – magyarázta. – Bármi áron. – A márki mint műkereskedő érdeklődését biztosan felkelti egy ilyen megbízás híre.

– Ó, tényleg? Megkérdezhetném a nevét?

– Nem áll módomban elárulni – válaszolta David, arra tippelve, hogy jobb lesz, ha egy-két kártyát tartogat még a mellényzsebében, főleg egy ilyen zárkózott valakivel szemben, mint Sant’Angelo.

A márki csak bólintott. Kétségkívül hozzászokott már ahhoz, hogy az emberek szeretik megtartani maguknak a megbízójuk nevét. De még messze nem végzett a kérdésekkel – és David sem vele. Az ifjú kutató pontosan tudta, hogy most minden azon múlik, ki mit árul el, és milyen sorrendben.

– Mi szél hozta önöket hozzám egyáltalán? – kérdezte Sant’Angelo, miközben hátradőlt a székében, és egymásnak támasztotta az ujjait maga előtt.

David semmi veszélyeset nem látott abban, ha erre egyenesen válaszol, és elmesélte neki, mit fedeztek fel az Ásványtani Múzeumban.

– Úgy tűnt, Cagliostro a megszállottja volt egy Sant’Angelo nevű valakinek, utána pedig megláttuk az ön nevét aranybetűkkel a kurátorok listájában.

A márki el is ismerte, hogy ő az.

– Úgyhogy muszáj feltennem a kérdést – folytatta David. – Az ön családja értesüléseim szerint nemzedékek óta Párizsban él, és ebben a szakmában dolgozik. Nem került valamelyik őséhez a La Medusa?

Sant’Angelo még csak nem is habozott.

– De.

Olivia majdnem kiugrott a székéből, David pedig levegőt sem kapott. Íme, az eddigi legkonkrétabb bizonyítéka annak, hogy az az izé létezik, nem beszélve arról, hogy merre járt. Szinte félt ismét megszólalni.

– És nincs véletlenül még mindig a birtokában?

– Nincs.

– De azt tudja, hogy hol lehet? – csusszant Olivia a széke peremére.

Ettől a kérdéstől viszont Sant’Angelo elhallgatott egy időre.

– Igen – ismerte be végül.

David sietve kiürítette a porceláncsészéjét, majd az asztal peremére tette, távol a száradó papíroktól.

– Hol van? – kérdezte. – Hol van most?

Ám a márki a jelek szerint mindent elárult már, amit el akart; most rajta volt a sor, és Davidre pillantott.

– Előbb mondja el, hogy miért kell annyira önnek… vagyis elnézést, az ügyfelének!

– Nagyon értékes, mint Cellini összes munkája. De ezt ön is tudja.

A márki csak legyintett a válaszra, mintha egy legyet hessegetne el.

– Ha nem beszélnek velem őszintén, akkor végeztünk.

– Mondd el neki! – szólalt meg Olivia.

De David habozott. Attól tartott, hogy ha a teljes történetet elregélné, Sant’Angelo őt is, és az ügyfelét is eszelős bolondnak nézné.

A márki várt.

– Ő úgy gondolja, hogy a Medúzának varázsereje van.

– Mármint miféle?

Amikor David nem válaszolt, Olivia szólalt meg:

– Halhatatlanságot biztosít.

De ha azt hitték, hogy a márki erre rosszul fog reagálni, akkor ismét tévedtek. Olyan mozdulatlanul ült, mint egy kőbálvány, és kifürkészhetetlen volt az arckifejezése.

– És ön? – fordult Davidhez. – Mit gondol? Hisz abban, hogy a halhatatlanság titkát rejti?

– Muszáj hinnem.

Ez a válasz viszont meglepte a márkit.

– Muszáj? Miért?

– Egy élet forog kockán.

– Az ügyfeléé?

– A nővéremé.

A márki figyelmesen végighallgatta a teljes történetet. A fenébe a következményekkel, gondolta David. Neki nincs ideje, és, ami még fontosabb, Sarah-nak sincs ideje játékokra. Miközben összefoglalta az addigi veszett kutatómunkájukat, Olivia időnként kiegészítette néhány érdekes mellékszállal, s ha David amiatt aggódott volna, hogy a Harmadik Birodalom és Hitler rajongása az olyan okkult tárgyak iránt, mint a La Medusa, eltereli Sant’Angelo figyelmét, vagy elriasztja a férfit, hamarosan be kellett volna látnia, hogy ettől szükségtelen tartania. Ami azt illeti, nem volt olyan része a sztorijuknak, amely láthatóan meglepte, felháborította vagy akár váratlanul érte volna a márkit. Vagy ő volt a leghiszékenyebb ember a világon, vagy tudta, hogy amiről beszélnek, annak van alapja. Bár azt még David sem értette, hogy ez hogyan volna lehetséges.

Mire a történet lassan a végéhez ért, Sant’Angelo tekintete a távolba révedt, utána pedig felállt a székéből, és lassan, a botjára támaszkodva odasétált a kandallóhoz, majd a kezét a kandallópárkányra téve a tűzbe meredt. Végül megszólalt, de meg sem fordult.

– Egyszer ismertem egy nőt – mondta –, sok évvel ezelőtt, egy másik országban. A tengerbe veszett, legalábbis nekem ezt mondták… – A fahasábok hangosan megroppantak a rács mögött, s narancssárga szikra robbant fel köztük. – Tudomásom szerint ő az egyetlen a világon, aki ismeri a La Medusa titkát, és hisz is benne. – David és Olivia egymásra pillantottak, de nem szólaltak meg. – Az a nő gyönyörű volt… erről volt híres. – David érezte, hogy megborzong a gerince. – Festők hada igyekezett vásznon megörökíteni a szépségét, de egyikük munkája sem maradt fenn. És bár szobrászok is megpróbálkoztak ezzel, a márvány és a bronz nem volt megfelelő alapanyag a legjellegzetesebb tulajdonsága kiemeléséhez.

– Mi volt az? – kérdezte David, bár a lelke mélyén előre tudta a márki válaszát.

– A szeme színe – fordult felé a vendéglátója. – Ibolyalila volt.

David tisztában volt azzal, hogy az arca mindent elárult a márkinak, amit az tudni akart.

– Nem lennének biztonságban, ha ma visszamennének a szállodájukba – folytatta Sant’Angelo. – Itt maradnak, és reggel elárulom, hol találják, amit keresnek.

Ezzel a fejét lehajtva visszafordult a tűz felé. Ébenfa botja úgy ragyogott, mint az izzó vas.

Odafent, a szobájukban egy láthatatlan kéz már megágyazott, összehúzta a függönyöket, és lejjebb vette a lámpák fényerejét. David nehezen tudta elhinni, hogy alig egy nappal korábban még az életéért küzdött egy szűk vasúti fülkében, most pedig egy párizsi belvárosi épület luxuslakosztályában alszik… Oliviával, aki egy, a méreténél sokkal nagyobb pizsamában mászik be éppen a baldachinos ágyba.

A lány a mellkasáig húzta a tolldunyhát, majd megveregette a matracot, és azt mondta:

– Tudod, ez kettőnknek is elég nagy.

David levette a köpenyét, egy székre dobta, majd leült a dunyhára.

– Szerinted komolyan gondolta? – kérdezte. – Azt, hogy tudja, hol van a La Medusa?

– Szerintem igen – válaszolta Olivia. – De azt is tudom, hogy ennek reggelig várnia kell.

Az egyik oldalra tolta a párnákat, és még jobban lehúzta az ágytakarót.

David az elmúlt huszonnégy órában nem tudott beszélni Garyvel és Sarah-val, és most, hogy a mobilja darabokra robbant, a lányé meg átázott a tóban, vonalas készüléket kezdett keresni a szobában.

– Itt nincs telefon – olvasott Olivia a gondolataiban. – Már ellenőriztem.

– Lehet, hogy lent találok egyet – állt volna fel a férfi, ám a lány visszahúzta.

– David, ez várhat néhány órát. Amikor utoljára hívtad, jól volt, nem?

– De.

– Akkor csak egyetlen éjszaka erejéig ne gondolkozz ezen! Gondolj magadra! – húzta közelebb magához Olivia. – Gondolj ránk!

Egyik kezével odanyúlt David arcához, és levette a szemüvegét. Letette a kisasztalra, és lekapcsolta a lámpát. Már csak az utcára… és a mögötte lévő csónakázótóra nyíló ablak függönyén át szivárgott be némi fény.

– Látsz még engem? – viccelődött Olivia.

– Kicsit.

A lány előrehajolt, és megcsókolta.

– És most tudod, hol vagyok?

– Nagyon jól el tudom képzelni.

Olivia nevetett, és beljebb csusszant az ágyon.

– Gyere, és keress meg!

David felemelte a paplant annyira, hogy bebújhasson alá, és megérezte Olivia teste melegét a sajátja mellett. A lány szeme ragyogott a sötétben, fekete haja szétterült a degeszre tömött fehér párnán. David a könyökére támaszkodott, és lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja.

– Mmm – mondta. – Forrócsoki-ízed van.

– Azt hittem, neked van az. – David ismét megcsókolta. – Igen, neked van. – A férfi átkarolta a lány karcsú derekát, és közelebb húzta magához. Olivia karja felvándorolt a nyakába.

– Az a nap, amikor kitévedtél a piazzára… – kezdte.

– Igen?

– Lehet, hogy az a sors keze volt.

David, akinek pár héttel korábban még eszében sem lett volna komolyan elgondolkozni bármi ilyesmin, most nem vetette el az ötletet. A világán széles repedések keletkeztek, amelyek hirtelen a lehetőségek ezreit tárták fel előtte.

Ha Oliviát a sors rendelte neki, gondolta, miközben a testük természetes, de sürgető könnyedséggel simult össze a takaró alatt, akkor ő csak gratulálni tud neki ehhez.

33. fejezet

Amikor a márki végre egyedül maradt, egy újabb fahasábot dobott a tűzre, és a felcsapó lángokba meredt.

Lehetséges volna? Elképzelhető, hogy Caterina még mindig életben van? Hogy életben volt az elmúlt évszázadok során?

Ismét megérezte a szívében azt a fájdalmat, az elveszett évek kínszenvedését, de a remény parazsát is, azt, amit már nagyon régen nem érzett. David Franco arca ékesszólóbban közvetítette az igazságot, mint akárhány szó tudta volna.

Bár azt értette, hogy a saját haláláról és temetéséről szóló nyilvános beszámolók hogyan győzhették meg a lányt arról, hogy ő tényleg elhagyta ezt a világot, ő maga hogyan tévedhetett ekkorát? Mekkora ostobaság, mekkora őrültség, mekkora melankólia kellett ahhoz, hogy elhiggye a szerelme végzetéről szóló híreket? Most már belátta, hogy a forrásainak mind megvolt az okuk arra, hogy azt mondják, amit, hogy megesküdjenek az állításuk igazságára. És ostorozni kezdte önmagát a hiszékenységéért, a vakságáért, az elkeseredéséért. Azért hitte el a lány halálát, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy arra a sorsra ítélte, amelyet el kellett szenvednie?

És most vissza akarja kapni a tükröt. Vissza akarja szerezni a La Medusát, bármi áron. De miért? Hogy valaki máson próbálja ki a varázserejét? Vagy hogy kiderítse, az elpusztításával meg tudja-e szüntetni az átkot, amelyet a saját fejére hozott azon a sorsdöntő éjszakán a műtermében?

Közelebb húzta a székét a tűzhöz – az éjnek abban a szakában jártak, amikor a lába a legtöbb gondot okozta neki –, és leült. Gondolkodnia kell, tervet kell kovácsolnia. Fel kell élesztenie magában a harci kedvet a jövőjéért. Aznap este megtudta, hogy nemcsak létezni van oka – hanem élni is.

Lehunyt szemmel hátradöntötte a fejét, és érezte, ahogy a tűz melege végigárad rajta.

De először is, szembe kell néznie élete legnagyobb vereségével, azzal, amelyből azóta sem épült fel teljesen. Olyan rettegést kell legyőznie, amelytől még ő, a halhatatlan Cellini is a csontja velejéig reszket. Egész életében csak egyszer találkozott ilyen erős ellenféllel, akinek ráadásul olyan feketemágia-forrásai voltak, hogy az övéi elhalványultak mellettük. Évtizedekig megelégedett azzal, hogy patthelyzetben maradjon ezzel a gonosz nemezisével, és nagyon úgy tűnt, hogy ez a helyzet a másik félnek is teljesen megfelel. Sant’Angelo olyannak látta a kettősüket, mintha felismerhetetlenre vert bokszolók lennének, akik ennek ellenére még mindig tisztelik a másik erejét, és tartanak tőle. Mindketten ismerték a La Medusa ajándékát annak hatalmas árával együtt, de amíg a márki tisztában volt az ellenfele tartózkodási helyével és korlátaival, hajlandó volt tétlenül várni.

Most letelt az idő. Ha azzal, hogy végre visszaszerzi a tükröt, élete legnagyobb szerelmét is visszaszerezheti… ha megoszthatja a büntetését az egyetlen nővel a világon, aki képes megérteni… akkor a patthelyzetet meg kell törni. A sors keze küldte aznap este a Colosseumba dr. Strozzival, annak a sorsnak a keze, amely megtanította a La Medusa megalkotására, amely egyik országból a másikba üldözte, mint egy búgócsigát, évszázadokon keresztül.

És most a sors keze küldte ezt a két ifjú, céltudatos kalandort a küszöbére. De a legfőbb cél, amelyet segítenek majd elérni, az övé lesz. Be kell menniük az oroszlán barlangjába, oda, ahova őt a törött lába nem képes bevinni, és ahol a puszta lénye is megszólaltathatja a riasztókat. És miután bementek, egy bármelyik Gorgónál vérszomjasabb teremtményt kell legyőzniük, egy olyan lényt, akinek még mindig akkora a hírneve, hogy senkinek nem meri elárulni a kilétét.

Lehúzta a nyakkendőjét a gallérjából, és hagyta lehullani a padlóra, miközben gondolatban felidézte 1940 nyarát… és azt az autókonvojt, amely felkígyózott a Chateau Perdube vezető magánúton. Még mindig hallotta a motorjuk zúgását.

Ő épp odakint vadászott az erdészével, a vén Broyard-ral, amikor meghallotta őket a kastélyához vezető úton. Akkor gyorsan magasabbra mászott egy dombon, majd lecserélte a puskáját a Broyard által odanyújtott távcsőre, és fellendült egy fára. Egyik kezével félrehajtotta a leveleket, s négy páncélozott autót pillantott meg, amelyeket egy hosszú, fekete Mercedes követett gyors iramban az erdőn át. A limuzin lökhárítója felett náci zászlók lobogtak.

– Németek? – kérdezte Broyard idegesen.

– Ki másnak lenne benzinje?

Szóval eljöttek, gondolta. Ez elkerülhetetlen volt. A nácik május elején rohanták le Franciaországot, amikor is alig pár hetükbe telt áttörni a Maginot-vonalat, és a tankjaik június tizennegyedikén már a Champs-Élysées-n dübörögtek végig diadalittasan. Csak idő kérdése volt, hogy a márkit is meglátogassa egy ilyesfajta kellemetlen különítmény.

– Hányan? – kérdezte az erdész, miközben Sant’Angelo lemászott a fáról, olyan hangon, mintha afelől érdeklődne, hogy hány töltényre lesz szüksége az összeshez.

– Túl sokan – válaszolta a márki a férfi koros vállára csapva. Osztozott az érzelmeiben, de tudta, hogy óvatosnak kell lenniük.

– Gyerünk! – vetette a vállára a puskáját.

Amilyen gyorsan csak az erdész öreg lábai lehetővé tették, végigkúsztak a domb tetején, egyik oldalukon a sűrű erdővel, a másikon a Loire folyóval mélyen odalent. Amikor közelebb értek a kastélyhoz, egy hatalmas rét nyílt előttük a hegyoldalon, amelyen valaha birkák legelésztek. A márki attól tartott, hogy itt könnyebben észrevennék őket a még mindig az autóikban ülő behatolók. Mélyen lehajolva egy nagy és kerek kőakna felé szaladt. Az aknát még az a normann lovag készíttette, aki a tizennegyedik században megépíttette a kastélyt, csapdaként – medvéknek, farkasoknak, vaddisznóknak. Kőlépcső ereszkedett lefelé több méteren át a földbe, majd csatlakozott egy rácsos ketrechez. Sant’Angelo megragadta a rozsdás kilincset, és erőből megrántotta, hogy kinyissa a ketrecet. Az állatok árulkodó szaga még mindig ott lebegett a levegőben. A márki lehajtotta a fejét, és bekúszott, majd addig tapogatózott a mohával borított falon, amíg nem talált egy újabb vaskilincset az egybefüggőnek látszó kövön. Azt teljes erejéből megrántotta, így végül sikerült kinyitnia a rejtekajtót, majd lehajolt, hogy bemásszon rajta.

– Őrködj a gerincről – szólt hátra –, és ne csinálj semmi olyat, ami megriasztaná őket! – Broyard bólintott, majd becsukta a kőlapot a márki mögött.

A sötétség áthatolhatatlan volt, de Sant’Angelo talált a zsebében egy gyufásdobozt. A folyópartra vezető alagúton kívül csak egyfelé mehetett. Egyik gyufát gyújtotta a másik után, miközben előrearaszolt. Egyedül a csizmája cuppogása hallatszott, és időnként egy-egy patkány cincogása. Az alagút – a lovag titkos menekülőútja – a várároknál is mélyebben haladt, és sziklafalain még mindig ott voltak a rozsdás láncok, amelyek egykor a rabokat tartották fogva.

De amikor a márki meghallotta, hogy a csizmája nekiütközik egy vasrácsnak, tudta, hogy a kazamata, ahova a halálra ítélteket dobták le, pontosan alatta van. A szerencsésebbek már a zuhanásba belehaltak, a többiekkel lassú éhhalál végzett.

Sant’Angelo óvatosan megkerülte a lyuk peremét, és végül odaért egy magas régi borospolc hátához. Elfordította a nyikorgó zsanérjain, majd az utolsó gyufáját elfújva belépett a borospincébe.

Celeste, a csinos, fiatal szobalány annyira megijedt, hogy a márkinak a szájára kellett szorítania a kezét, nehogy felsikítson. A lány éppen Ascaniónak adogatta a poros üvegeket.

– Már nem tudtam, hol lehetsz – mondta Ascanio mogorván.

A márki visszahúzta a kezét, Celeste pedig megkönnyebbülten Ascanio mellkasára omlott.

– Hányan vannak? – kérdezte Sant’Angelo, miközben leporolta a piszkot és a pókhálókat a vadászbundájáról.

– Tízen-tizenöten. Csupa SS.

– Többen – szólalt meg Celeste tágra nyílt szemmel.

– Mit akarnak?

– Ebben a pillanatban bort – dugott egy újabb palackot Ascanio a hóna alá. – Éppen azt próbáltam eldönteni, melyik volt már megfordítva.

A márki elmosolyodott.

– Ne csinálj semmi elhamarkodott dolgot!

– Úgy érted, ne öljem meg őket?

– Úgy értem, semmi olyasmit, ami az egész Harmadik Birodalmat ránk uszítja. – Utána felment a lépcsőn a lakosztályába, ahol átvette tyúklábmintás zakóját és nadrágját, hogy vidéki nemesnek öltözzön – ezt a stílust még Angliában tette magáévá –, mielőtt lesétált a lépcsőn az előtérbe… ahol káosz uralkodott.

Borsózöld egyenruhát viselő SS-tisztek dugták be a gépfegyverük csövét mindenhova. Arra utasították a márki személyzetét, hogy nyissanak ki minden ajtót, minden fiókot, és húzzanak el minden függönyt. Az előtér közepén az az ember állt, és felügyelte a folyamatot, akivel tele volt Európa összes híradója és újságja: Heinrich Himmler, a Reichsführer, Hitler jobbkeze, a rettegett Gestapo vezetője. Élőben még hórihorgasabbnak tűnt, mint a gondosan beállított hivatalos fotókon. Galambszürke egyenruhát viselt, a csizmája egészen térdig ért; a félelmetes Totenkopf, vagyis a halálfej ott ragyogott a sapkája fekete szemellenzője felett. Éppen drótkeretes szemüvegét törölte tisztára, amikor a márki odaért mellé.

Egy katona azonnal közéjük ugrott, de Himmler elhessegette a zsebkendőjével.

– Herr Sant’Angelo?

– Oui – mondta a márki, megfelelő távolságból ahhoz, hogy elkerülhesse a kézfogást.

– Azt kétségkívül tudja, hogy én ki vagyok – jelentette ki Himmler németül, miközben visszatette a szemüvegét az orrára.

– Ich weiß es. – Tudom.

– De kétlem, hogy a tanácsadómat is ismerné.

Egy nagydarab, szögletes fejű férfi lépett előre. Zöld lódenkabátját, amely messze túl meleg volt az időjáráshoz, egy háborús érdemrend és az előírt náci karszalag díszítette; karja alatt egy vaskos táskát szorongatott.

– Ő Dieter Mainz professzor a Heidelbergi Egyetemről.

Mainz meghajtotta a fejét, és összecsapta a sarkát.

– Ő is éppen olyan lelkesen várta, mint mi mindannyian, hogy megismerkedhessünk önnel.

A márki meglepetten nézett.

– Én elég csendesen éldegélek itt, vidéken. Mivel kelthettem fel az érdeklődésüket?

– Boldogan elmagyarázom – válaszolta Mainz olyan hangon, amelynek egy előadóteremben kellett volna zengenie. – Van okunk azt hinni, méghozzá a kutatásaim alapján jó okunk, hogy az egyik őse, akitől a címét örökölte, rendkívül tehetséges ember volt.

– Hogyhogy? – kérdezte Sant’Angelo, annak zavaró tudatában, hogy ez az ős ott áll a látogatók előtt abban a pillanatban.

– A nyomozásom eredményei – tájékoztatta Mainz – arra utalnak, hogy nagyon értett az olyasmihez, amit manapság közkeletűen és ostobán csak okkult tudományoknak neveznek.

Sant’Angelo ismét értetlenséget mímelt.

– Én egy ősi és kiemelkedő családból származom, de semmi ilyesmiről nem tudok. Biztosak benne, hogy jó helyre jöttek?

– Meglehetősen – válaszolta Mainz. – Meglehetősen biztosak vagyunk.

Himmler összehúzott szemekkel vizslatta a vendéglátójukat.

– A szolgáin kívül van még itt valaki? – kérdezte váratlanul.

– Nincs. Nincs családom.

– Vendégei sincsenek?

– Nincsenek.

– Nő vendége? – billentette a náci fővezér oldalra a fejét. – Vagy férfi?

Sant’Angelo elértette, mire gondol, de nem süllyedt odáig, hogy válaszoljon.

– Akkor nem fogja zavarni – jelentette ki a Reichsführer –, ha folytatjuk a kutatást. – Anélkül, hogy megvárta volna a választ, elvakkantott pár parancsot, mire féltucatnyi katona rohant fel a két lépcsősoron. Sant’Angelo nem tudta nem észrevenni, hogy mindegyikük magas, szőke és kék szemű. Úgy hallotta, hogy Himmler, a náci fajelmélet egyik szülőatyja szerette saját kezűleg kiválogatni az embereit.

Ironikus, gondolta a márki, hogy maga a Reichsführer nem tudna megfelelni a saját kritériumainak.

Egy adjutáns Himmler fülébe súgott valamit, és mindketten visszavonultak az előtérből nyíló salle d’armes-ba, vagyis a fegyverterembe, ahol a jelek szerint egy vezérkari irodát kezdtek sietve felállítani. A falak mellett sorakozó középkori fegyvereket hamar eltakarták a modern kommunikációs eszközök – rádiók, kódfejtő gépek és ingatag antennák –, amelyekkel telepakolták a helyiséget. Az egyik katona felállt az ebédlőasztal tetejére, hogy egy vezetéket akasszon a csillárra, míg egy másik kinyitott egy ablakot, hogy egy vevőkészüléket erősítsen a keretére.

– Rettenetesen sajnálom a kellemetlenségeket – hajolt oda Mainz professzor a márkihoz –, azonban olyan sok tennivalójuk van még. – Ezt úgy mondta, mintha a helyi polgárokról beszélgetnének, akik a polgármester látogatására készülnek fel. – Mint azt bizonyára tudja, ma van a nyári napforduló.

Ez tényleg így van, gondolta a márki, de mit számít?

– Ez is azok közé az ősi ünnepek közé tartozik, amelyeket ismét szentté tettünk – magyarázta Mainz. – Ez fogja átvenni a helyét annak a sok judeo-keresztény szemfényvesztésnek. Még egy könyvet is írtam a témáról, az Arische Sonne-Ritualét. – Árja napszertartások. – Ha szeretné, boldogan küldök egy dedikált példányt a magánkönyvtárába.

Sant’Angelo biccentését akár a hála jeleként is lehetett értelmezni.

– Én magam is elkötelezett bibliofil vagyok – vallotta be neki Mainz. – A házam annyira tele van könyvekkel, hogy a feleségem azt szokta mondogatni, még a kádat is teleraknám velük, ha hagyná. – Ekkor Ascanio és Celeste jelent meg egy tálcával, amelyen poharak és egy borosüveg volt. – De maga is biztosan lenyűgöző gyűjteményt örökölt.

Sant’Angelo a vállát vonogatta, mintha ő nem foglalkozna ilyesmivel.

– Jaj, ne legyen már ilyen szerény! A könyvek teszik az otthont, nem gondolja?

– Már hallottam ezt a mondást.

– De hol tartja a könyvtárát? – kérdezte Mainz, miközben úgy nézegetett mindenfelé, mintha elkerülhette volna a figyelmét.

Á, szóval erre megy ki a játék.

– Attól tartok, hogy csalódást kell okoznom – válaszolta Sant’Angelo.

– Ó, ezt hadd döntsem el én! Lehet, hogy több dolgot meg tudok osztani önnel az őseiről, mint gondolta volna. Sőt, hiszem, hogy miután elmesélem, milyen misztikus tudásnak voltak birtokában az elődei, meg fog döbbenni, és nagyon fog örülni. És most – fogta meg a házigazda könyökét, és kezdte visszaterelni a nagy lépcső felé –, megmutatná nekem a könyveit? Hol vannak? Odafent? Talán valamelyik toronyban? Az ilyen erődbástyák legnagyobb részét a tizenhatodik században építették, nem? Csoda, hogy ezek fennmaradtak.

Sant’Angelo taktikusan kiszabadította a karját.

– Talán az ősei hókuszpókusza is segített ebben?

Már a lépcső felénél jártak, amikor a márki meghallotta az első robbantást odakintről.

Megállt, és vissza akart rohanni, de Mainz azt mondta:

– Ez csak egy biztonsági óvintézkedés. Semmiben nem teszünk maradandó kárt. És most nézzük meg azt a könyvtárat! – Ez nem kérés volt, hanem parancs.

Sant’Angelo szalonok és folyosók során vezette végig a professzort, megfakult gobelinek és bútorok között, egészen a fő könyvtárszobáig, amely egy hatalmas helyiség volt, a padlótól a mennyezetig érő könyvespolcokkal és egy kerekeken guruló létrával, melyről a felső sorokat is el lehetett érni. A márki ott tartotta hatalmas gyűjteményét Marcus Aureliustól egészen Voltaire-ig drága bőrkötésben, a gerincükön aranybetűkkel. A legtöbb könyvet a világutazásai során szerezte be, és ennek eredményeképpen különböző nyelvű kiadásai voltak – olasz, angol, német, francia, orosz, görög. A professzor a középső olvasóasztalra tette vaskos táskáját, és körbesétált a teremben. Időnként halkan elfüttyentette magát.

– Fantasztikus – mondta. – Egyszerűen fantasztikus… – Sokszor megállt, és szeretettel megfogott egy-egy régi kötetet. – Idősebb Plinius Naturalis historiájának az összes kötete – állapította meg lenyűgözve. Majd átlapozott egy másik könyvet, és azt mondta gyászos hangon: – A Beszélgetés a szónokokról Tacitustól. Az én példányom megsemmisült egy heidelbergi tűzben.

Néha olyan mélyen belemerült az olvasásba, hogy Sant’Angelo úgy érezte, nyugodtan megszökhetne, és nem is hiányozna neki. Egy újabb adag dinamit robbant, és hallotta, hogy hatalmas fák dőlnek ki.

De Mainz, miután megtekintett még egytucatnyi könyvet, és a magasabb polcokat is átvizsgálta, megállt, a létra tetejéről lenézve azt mondta a márkinak:

– Ön nem itt szokta a munkáját végezni.

– A munkámat? – kérdezett vissza Sant’Angelo gőgösnek szánt hangon. – Nem értem teljesen, mire céloz.

Mainz körbeintett a helyiségben.

– Egyetlen könyv sem hiányzik ezekről a polcokról. Egyetlen papír vagy toll sincs az asztalon. És ezek – mutatott végig a több ezer köteten – nem azok a fajta írások, amelyekről pedig tudom, hogy a birtokában vannak. – Lesétált a létráról, és jeges mosollyal azt mondta: – A magángyűjteményét szeretném látni. – Amikor Sant’Angelo nem válaszolt, hozzátette: – Megmutathatja önként, de a katonákkal is előkeríttethetem, még ha azon az áron is, hogy minden ajtót betörök a házban. Ne csinálja már! – váltott ismét vissza baráti hangnemre. – Milyen gyakran találkozik olyasvalakivel, mint én, aki képes őszintén értékelni az ilyen dolgokat? – Ezzel elindult az ajtó felé, és csak annyi időre fordult meg, hogy megkérdezze: – Merre kell mennünk, márki?

Sant’Angelóban felmerült, hogy Ascaniónak talán igaza volt, amikor ott helyben végezni akart velük. De most már nem sokat tehetett, miután Himmler és az SS szétszóródtak a kastély és a birtok teljes területén.

Visszakísérte a vendégét a folyosóra, majd fel a kanyargós lépcsőn a privát dolgozószobájába a keleti torony tetején. Oda nem vezették be az elektromosságot, úgyhogy, mivel már kezdett alkonyodni, meg kellett állnia, hogy meggyújtsa a falon sorakozó gázlámpákat. A dolgozószoba levegője is állott volt, ezért kinyitotta a teraszra vezető franciaajtót, és kilépett megnézni, mekkora pusztítást végeztek a birtokán.

A levegőt bejárta a megperzselt fa szaga, és amikor a márki a korláthoz lépett, és letekintett a legelőre, látta, hogy a németek felrobbantották a szakadék pereme mellett álló öreg tölgyeket, és most a páncélautókkal tolják lefelé a törzsüket a mélybe.

Még mielőtt elgondolkozhatott volna azon, hogy vajon miért csinálják ezt, meghallotta, hogy Mainz felkiált a szobában.

– Hozzám hasonlóan maga is reneszánsz ember! – mondta a professzor, amikor Sant’Angelo visszalépett az ajtón. Cellini egyik önéletrajzát tartotta a kezében, az eredeti kiadást, amelyet Antonio Cocchi nyomtatott ki 1728-ban. – De magának fél tucat további nyelven is megvan ez a könyv! Az aranyművességről és a szobrászatról szóló értekezéseivel együtt! Maga is akkora csodálója lenne, mint én vagyok?

– Igen, azt hiszem.

– Akkor bizonyára tudja, hogy nem csupán a művészethez értett, hanem nagy okkultista is volt. Biztosan emlékszik a démonok megidézéséről szóló beszámolójára a Colosseumban?

– Attól tartok, hajlamos volt az erős túlzásokra.

De Mainz hevesen rázta a fejét.

– Nem, az nem egy erős túlzás volt, ahogy maga nevezi. Sőt, még csak nem is a teljes történet volt… erről meg vagyok győződve. Az 1500-as években egyszerűen túl veszélyes lett volna elmesélni a teljes igazságot az ilyen dolgokról. Egy szép napon – csúsztatta vissza a könyvet szeretettel a helyére – a teljes történetet meg fogom találni. – Utána egyszerűen körülnézett az ötszög alakú szobában, amelyben cseresznyefa polcok váltakoztak a padlóig érő tükrökkel, és megállapította: – Irigylem magától ezt a sasfészket. – Lerázta magáról lódenkabátját, amely alatt fehér inge a testéhez tapadt az izzadságtól, és egy székre fektette. – Otthon, ha békében és nyugalomban akarok dolgozni, be kell vonulnom dolgozni az éléskamrába! – Barangolni kezdett a szobában, és megérintette a könyveket, amelyeknek a témája a stregheriától az asztrológiáig, a numerológiától a nekromanciáig mindent felölelt, és úgy tűnt, mintha transzban lenne. Az arckifejezése arról árulkodott, hogy mindvégig ezt kereste. Tömpe ujjai végigfutottak az íróasztal peremén, ahol Dante aranyozott mellszobra állt a díszhelyen, fején ezüstkoszorúval. Sant’Angelo ügyelt arra, nehogy a tekintete hosszabban elidőzzön rajta. – Sajnálom, hogy olyan rosszul beszélek olaszul – jegyezte meg a professzor. – Az Isteni színjáték némely finomságai biztosan rejtve maradtak előttem.

– Ez nagy kár. Ő volt a legjobb költő, aki valaha erre a világra született.

De Mainz csak nevetett.

– Magára vall, hogy ezt mondja, nem? A nevéből ítélve maga olasz lehet. A családja mégis nemzedékek óta Franciaországban él. Miért van ez?

Sant’Angelo vállat vont, és azt felelte:

– Ez már a történelem homályába vész.

A professzor megállt, majd odament a táskájához, és kicsatolta a bőrszíját.

– Ó, de nekem pont a történelem a szakterületem. – Kotorászni kezdett a táskában, aztán elővett egy papírköteget. – Éppen múlt héten találtunk pár érdekes információt a nemzeti archívumunkban. – Félretolta Dante mellszobrát, csaknem lelökve róla a koszorút, hogy egy kis helyet csináljon az asztalon. – Én magam készítettem a fényképeket. Azt hiszem, meglehetősen érdekesnek fogja találni őket. – Ezzel kézírásos és kézzel rajzolt lapokról készült gondosan beállított fényképeket vett elő, amelyeknek a szövege olaszul volt. – Az írnok, aki az eredeti vázlatokat és jegyzeteket készítette, Napóleonnak dolgozott. A szavakat a Róma melletti Castel San Leo egyik cellájának a faláról másolta le. Persze mi is elmentünk oda, de nem sok maradt fenn belőle. Vagyis csak ezek az átírások maradtak… – Sant’Angelo hirtelen megértette, mit keresnek ott a nácik. – Gondolom, ki tudja találni, ki élt abban a cellában – tette hozzá Mainz.

– Cagliostro gróf. – Amúgy is, mi haszna lett volna tovább játszani a hülyét? Maguk a szavak, amelyeket egyiptomi szimbólumok és jelek kísértek, értelmetlenek voltak, de Sant’Angelo és egy elveszett kastély többször is szerepelt köztük. A Chateau Perdu. Lehet, hogy a vén sarlatán egy szót sem volt képes kiejteni arról, amit tudott, ám, úgy tűnik, ez nem akadályozta meg abban, hogy írjon róla. Mire végzett, szinte egy autóstérképet adott a nácik kezébe.

– Szóval, biztosan érti, miért akartuk meglátogatni. Reichsführer Himmler komoly érdeklődést táplál a tudás misztikusabb forrásai iránt. Bárhova megyünk, kiássuk őket, mint a szarvasgombát – horkantott fel Mainz, mint egy vaddisznó.

Sant’Angelo pontosan tisztában volt a nácik hajlamaival. Maga a szvasztika is a béke ősi szanszkrit szimbóluma volt eredetileg, amelyet megfordítottak a tengelyén, hogy valami egészen mást jelentsen.

– A gróf, az egyiptomi szabadkőművesek mestere a jelek szerint jól ismerte az ön elődjét – mosolygott Mainz hűvösen. – De azt nem állítanám, hogy barátok lehettek. Inkább szakmai riválisoknak nevezném őket. Maga nem? – A márki elnyomta magában a késztetést, hogy azzal vágjon vissza: a gróf képességeit rendkívüli mértékben túlbecsülik. – Cagliostro mintha úgy gondolta volna, hogy a Chateau Perdu veszélyes titkokat rejt.

– Ez lehetséges – válaszolta a márki –, de ebben az esetben ezek a titkok még mindig rejtve vannak. – Folytatni akarta, azonban észrevette, hogy a professzor figyelme időközben elterelődött; Mainz hegyezni kezdte a fülét, mint egy vadászkutya, és ekkor már a márki is hallotta egy repülőgépmotor mély dübörgését a távolban.

– Jöjjön! – sietett ki az erkélyre a Mainz. – Mindjárt ideér!

Ki ér ide mindjárt? – gondolta Sant’Angelo, miközben követte. Kezdett leszállni az éj, és nyugat felé meglátta egy kisrepülőgép vörös szárnyfényeit, amint úgy rohannak a kastély felé, mintha a lemenő nappal versenyeznének. A gép alacsonyan közeledett, alig emelkedett a szakadék széle fölé, és a márki azonnal megértette, miért tüntették el a katonák a tölgyeket; megtisztítottak egy leszállópályát. Látta, hogy a legelőn ott állnak a páncélautók két sorban, bekapcsolt fényszóróval, mögöttük pedig a katonák zászlókkal és zseblámpákkal.

A repülőgép kereke leért a talajra, felpattant, majd ismét leért, miközben a szárnyakon felcsapódtak a csűrőlapok, hogy lassítsák a sebességét. Sant’Angelo még odafentről is látta a testére festett náci címert a 2600-as számmal együtt – azzal a számmal, amely a Führer szerint mágikus erővel bírt, és amelyet ezért ráfestetett az összes privát légi járművére.

Maga Hitler is eljött a chateau-ba?

A katonák úgy hadonásztak a lámpáikkal, mint a szentjánosbogarak, miközben a repülőgép végigpattogott az egész réten. Az orra csak akkor süllyedt lejjebb, és a farka akkor meredt égnek, mint egy skorpió fullánkja, amikor már majdnem kifutott a helyből, és szinte beszaladt az erdőbe.

Amikor a motorjai leálltak, két SS-tiszt szaladt a bal oldali ajtajához, közvetlenül a szárny mögé, és hajtották le a lépcsőt. A többiek – köztük Himmler is – egy sorban álltak vigyázzban, szembefordulva a repülőgéppel.

Az egyre fokozódó homályban a márki egy alakot látott megjelenni az ajtóban. Az illető mustársárga katonai egyenruhát viselt bricsesszel, csizmával és ellenzős sapkával. Az arca, azzal a bánatos szemével és fogkefebajszával, még odafentről is összetéveszthetetlen volt.

Sant’Angelo hirtelen észrevette, hogy a mellette álló professzor az összes többi katonával szinkronban mereven maga elé emeli a karját a náci tisztelgésre.

A gesztust uruk egy hanyag intéssel viszonozta könyékből, miközben a kastély főkapuja felé masírozott, nyomában több tiszttel és attaséval.

– Nagy megtiszteltetés érte önt – mondta Mainz. – A Führer a fedele alatt fogja tölteni az éjszakát. – A márki beleszédült a gondolatba. – Úgyhogy mutassunk neki valamit! – Mainz úgy sietett vissza a szobába, és kezdett lapozgatni a fotói között, mint egy barátnőjét váró kisiskolás. – Erre például – lengette meg az egyiket, majd nyújtotta oda Sant’Angelónak – Cagliostro azt firkantotta: „A kis palota”, és ezt a hieroglifát rajzolta mellé. – Egy varjú volt az, széttárt szárnyakkal.

– Olyannak tűnik, mint egy varjú.

– Hát persze hogy az – felelte Mainz türelmetlenül. – És a mellette lévő három rövid, függőleges vonal egy rajt jelez. De jelent ez bármit is a maga számára? Van ilyen motívum a kastélyban, vagy esetleg egy családi címeren?

A kis palota kétségkívül a Petit Trianont jelenti, gondolta a márki, bár ezt a revelációját nem osztotta meg a professzorral.

– És itt van ez a hieroglifa alatta – mutatott neki Mainz egy másik fotót, amelyen egy sakál volt, de hátravetett fejjel, mintha kitört volna a nyaka. – Azt írta: „Az elveszett kastély ura győzedelmeskedik.” De mi felett győzedelmeskedik? Anubisz, a halottak egyiptomi istene felett?

Sant’Angelo még jól emlékezett a mentális küzdelemre Marie Antoinette búvóhelyén. Úgy tűnt, a gróf sem felejtette el, még azután sem, hogy eluralkodott rajta az őrület.

Mainz további fotókat rakosgatott egymásra. Noha a francia írnok egy szót sem értett abból, ami a cella falaira volt karcolva, ügyesen és pontosan lemásolt minden vonalat. A márki úgy érezte, hogy a professzor több segítséget vár tőle a megfejtésükhöz.

– És itt van ez is – mondta a vendége, miközben óvatosan felemelt egy elsárgult papírt, ami nem fotográfia volt. A lapon szürke szén és talán egykorvolt vörösbor nyomai látszottak. – Noha mélységesen tisztelem a Francia Nemzeti Irattárat – folytatta Mainz –, úgy éreztem, hogy ez inkább művészi alkotás, és mint olyan, szélesebb nyilvánosságot érdemel.

A vázlat a Gorgó fejét ábrázolta, amely mintha láncokon függött volna. Az volt alá írva, hogy „Lo specchio di Eternità, ma non ho visto!”, vagyis: „Az örökkévalóság tükre, de én nem láttam!” A professzor kicsit meglazította átizzadt inggallérját a nyakán. – Mint kiderült, a gróf elég jól tudott rajzolni. De maga nem találkozott valamikor valami ilyesmivel, talán egy tükörrel vagy amulettel, amin a Medúza arca volt? Az a gyanúm, hogy az egyik őse tulajdonában lehetett… – Sant’Angelo gondolatai zakatolni kezdtek. A tükör, mint mindig, ott lógott az inge alatt. – Cagliostro a jelek szerint nagyon sokra tartotta – tette hozzá Mainz. – Négy éven át hegyes kődarabokkal vagy széndarabokkal írt a falaira. De ezt a képet a saját vérével rajzolta az egyetlen megmaradt papírjára.

Vagyis az vér, nem vörösbor… és a gróf végül rájött a La Medusa titkára. Ugyanakkor a felirat szerint fogalma sem volt róla, amíg a márki el nem vette tőle, és akkor természetesen már túl késő volt. Vajon ennek tudata őrjítette meg?

– Ne csinálja már – búgta Mainz –, ne tegyen úgy, mintha neofita lenne az ilyen témákban! Ez a könyvtár önmagában is annak a tanúja, hogy ön a fekete mágiát tanulmányozza. Talán a mesterévé is vált már. Miért ne dugnánk össze a fejünket? Valószínűleg nagyon sokat tudnánk tanítani egymásnak.

Ó, igen, a márki rengeteg dologra szívesen megtanította volna ott helyben, a professzor azonban hirtelen elvörösödött, és elfordult. Emberi hangok szűrődtek be a folyosóról, súlyos bakancsok dobbanásával a nyomukban. Mainz megpördült, és a meleg este ellenére ismét magára kapta zöld, érdemrendekkel ékes kabátját.

Két SS-tiszt lépett be a dolgozószobába elsőként, a váll-lapjukon ott csillogtak a hegyes, villámra emlékeztető sig rúnák. Sietve félreálltak, hogy maguk elé engedjék Himmlert, aki az egyik kezében egy borospoharat tartott, miközben higgadtan nézegette a tükrös falakat és a telepakolt könyvespolcokat, a fényes asztalt Dante mellszobrával, a francia archívumokból származó fényképeket. Még bele is szimatolt a levegőbe, mintha kiszagolhatná a szobában lesben álló potenciális veszélyeket (vagy látens varázserőt?). A márkinak az volt az érzése, hogy egy utolsó biztonsági ellenőrzést tart, mielőtt beengedi oda az urát.

Sant’Angelóra viszont szinte rá se nézett.

– Mit tudtunk meg? – kérdezte a professzortól.

– Éppen hogy csak belekezdtünk – válaszolta Mainz. – Most mutattam meg a márkinak… – Himmler felhorkantott a nemesi cím hallatán. – …néhány nemrég megszerzett anyagot.

Himmler kivette a vázlatot a professzor kezéből, megnézte, majd az ujjai közé csiptetve Sant’Angelo elé tartotta.

– Látta ezt már valaha?

– A Medúza az antikvitás egyik legnépszerűbb témája.

– De ez a pontos mása annak, amit a nekromanta Cellini készített egy Medici hercegnének. – Himmler ezzel udvariatlanul félretolta a Dante-mellszobrot, hogy az asztal peremére ülhessen, és eközben lelökte róla a koszorút. Sant’Angelo mély megkönnyebbülésére senki nem vette észre, hogy az begurul az egyik szék alá. – És milyen elátkozott helyszínen – kérdezte Himmler Mainztól – találta azt a másik rajzot?

– A Laurenzianában. A Medici-papírok között.

– Ó, tényleg… Firenzében. Én ezt nem érem fel ésszel, de a Führert érthetetlen módon lenyűgözte az a város. Szereti azt a vén hidat.

A Gestapo-egyenruha gallérja túl bő a madárszerű nyakának, vette észre Sant’Angelo, és a nyakába akasztott érdeméremtől csak még inkább szétáll. Szürke ingét további katonaszalagok és -kitűzők díszítették.

– Nehéz elhinni, hogy egy ilyen legendás tárgy, amelyet Cellini készített, Cagliostro megszerzett, és Napóleon ennyire akart, egyszerűen eltűnhet a föld színéről – jegyezte meg Himmler, miközben apró, fakó és gonosz szeme szikrát hányt a szemüvege mögött.

Sant’Angelo ekkor döbbent rá… Meg is ölhetném. Vagy, ami még jobb, várhatnék egy kicsit, és a főnökét is megölhetném. A fejénél fogva pusztíthatnám el a kígyót. Azt kívánta, bár a keze ügyében lenne a kardja; Perszeuszhoz hasonlóan arra használhatná, hogy levágja a szörnyeteg fejét. De más lehetőségei is voltak. Cagliostrót sikerült zokogó, ijedt kisfiúvá változtatnia, és az azóta eltelt évszázadok során, bár a művészi képességei egyre csökkentek, okkult ereje egyre jobban kifinomult. A jó borhoz hasonlóan ő is csak érett. És minden kockázat ellenére ugyan mikor nyílna jobb alkalma a kiiktatásukra ennél?

– A vázlat – folytatta Himmler – arra utal, hogy esetleg nyakláncként viselhették. – Csontos ujjai megsimogatták a saját medálját. Odabiccentett az egyik katonának, aki azonnal megkerülte az asztalt, elővette a pisztolyát, és a csövét Sant’Angelo halántékához szorította.

– Nyissa szét az ingét – mondta a Reichsführer a másik katonának.

A nagydarab, szőke férfi olyan erővel rántotta szét a márki ingét, hogy arról lerepültek a gombok, majd észrevette a láncot, és átemelte a házigazda fején.

– Látja? – fordult Himmler Mainzhoz. – Mindig a határozott cselekvés a legjobb megoldás. – A katona Himmler kezébe ejtette a La Medusát, aki lelógatta az ujjairól. – Nem tűnik különösebben mágikusnak – mérte végig. – Az?

Sant’Angelo azért imádkozott, hogy visszaszerezhesse, mielőtt a náciknak lehetőségük nyílik felmérni a teljes potenciálját. Azonban a Luger még mindig a koponyájához ért, és ettől levegőt venni is alig mert.

– Azt már elrakhatja – mondta Himmler, és a katona egyből engedelmeskedett, s kezében a fegyverrel hátrált pár lépést. – Nem akarjuk felrobbantani senkinek a fejét, amíg akadhat benne valami értékes. – Jeges mosoly kúszott az ajkára. – És most – mondta Sant’Angelónak – válaszoljon a kérdésre!

– Ez egyszerűen csak egy szerencsét hozó amulett, ami már régen a családom birtokában van.

– És működött? – kérdezte Himmler kétkedő hangon.

Még mielőtt a márki válaszolhatott volna, egy éles „Heil Hitler!” hallatszott a lépcső aljáról, és meglátott egy hosszú árnyékot a lépcsőház falán… amely egyre közeledett a toronyszoba felé.

Himmler sietve felkelt az asztalról, a katonák pedig vigyázzállásba kapták magukat. Mainz az ingujjába törölte az izzadságot a homlokáról.

Az árnyék egyre nagyobbá vált, és egyre közelebb ért, s a dolgozószoba tükrös falai mintha összezárultak volna körülöttük. Még a márki is valami nagy erejű… és gonosz dolog közeledését érezte.

– Lehet itt levegőt kapni? – hallotta a Führer panaszát, amikor a fővezér belépett a helyiségbe. – Nyissák ki azokat az ajtókat teljesen!

A nagydarab, bamba katona a franciaablakokhoz ugrott, és felrántotta őket.

A Führer tekintete körbevillant a szobában, és mindent felmért anélkül, hogy pár foknál jobban elfordította volna a fejét. Katonai egyenruhája szerényebb volt Himmlerénél, csak a vörös karszalag, és a bal zsebén egy régimódi Vaskereszt díszítette, amelybe az 1914-es évszám volt gravírozva. Az első világháború veteránjai kaptak ilyet. A Führer végignézett a rengeteg tükrön, és azt mondta:

– A hiúság gyengeség. Itt egy gyenge ember dolgozott. – Senki nem mert ellentmondani neki. – És miért nincs itt légmozgás annak ellenére sem, hogy ilyen magasan van?

Sant’Angelónak az a benyomása támadt, hogy kollektíve őket hibáztatják a levegő hiánya miatt.

Hitler levette az aranyozott birodalmi sassal díszített sapkáját, fejjel lefelé az asztalra tette, majd reszkető bal kezével hátrasimította a haját. A szeme jégkék volt, a haját pedig furcsán rövidre nyírta kétoldalt. Elöl sűrű tincsek hullottak a homlokába a jobb oldali választékából. Csak a kefebajszában csillant meg egy kis ezüst. Amikor észrevette a Himmler kezében lévő Medúzát, azt mondta:

– Úgy szorongatja azt a csecsebecsét, mintha fontos lenne.

– Az is, Mein Führer.

– Tekintve, hogy mennyi fáradságot okozott nekem vele, ajánlom is, hogy az legyen.

Hitler a jobb kezébe vette a tükröt – a márki észrevette, hogy a balt a háta mögött tartja –, és érdeklődve, de szkeptikusan végigmérte. Először a Gorgó dühös arcát tanulmányozta, majd megfordította, és felmordult, amikor meglátta a fekete selymet a hátlapján. A hüvelykujjával félretolta, és így előbukkant a tükör.

Sant’Angelo imádkozni kezdett, hogy tartsa távol az odakint éppen megjelenő hold fényétől.

– Szóval ez egy női kézitükör – pillantott fel a Führer a műremekről. – Ráadásul még annak sem túl jó. A képe mintha torzítana.

A márki abban reménykedett, hogy lerakja; a fővezér viszont szórakozottan az ujjai köré tekerte a láncát, és a Medúza megbújt a tenyerében.

– Mi úgy gondoljuk, hogy többet ér, mint amennyinek látszik – válaszolta Himmler, bár rendkívül alázatosan.

– Igen, igen, így van – bukott ki Mainz professzor száján. – Szerintem létezik egy kézirat, talán pont ennek a kastélynak a falain belül, amelyben le van írva, hogyan készült… és milyen varázserőt biztosít.

Hitler tekintete Sant’Angelóra villant.

– Nos? Tud erre mondani valamit?

– Tudok.

– Akkor tegye! Nincs erre sok időm.

– Ön már elég pontosan felmérte ezt a tárgyat – felelte Sant’Angelo szándékosan jámbor hangon. – Ez egy egyszerű, rosszul elkészített kis tükör, amelyet még csak drágakövek sem díszítenek.

– Á, de pontosan erről van szó! – vágta rá Mainz, aki nem bírta visszafogni magát. – A legnagyobb varázserővel rendelkező dolgok mindig álcázzák magukat! – Miközben lázasan hadarni kezdett az okkultizmusról és fizikai manifesztációiról, a márki ártatlan mozdulattal egymásba fonta két kezét, és lesütötte a szemét. Tudta, hogy Hitler tekintete réges-rég felmérte, és könnyűnek találta, pont, mint remélte.

A gondolatait kizárólag a Führerre összpontosította… ugyanúgy, ahogy sok-sok évvel korábban arra a szélhámos olasz grófra. Ha manipulálni akarja ennek a szörnyetegnek az elméjét, akkor először is meg kell találnia az utat a belsejébe.

A beszélgetés tovább folytatódott körülötte. Mainz a Végzet lándzsájáról locsogott, Himmler egy Madarász Henrik nevű régi királyról, de a márki elnémította őket magában, mintha csak egy rádiót finomhangolna, és egyetlen jelre összpontosított… arra, amely magából a Führerből jött.

Ám amint sikerült azonosítania, és hangosan, élesen venni kezdte, úgy érezte, mintha jeges szél fújna a csontjáig. Még abban a fülledt szobában is dermesztő hideget érzett. Ráadásul ahelyett, hogy csatarendbe tudta volna állítani a saját gondolatait, olybá tűnt, mintha szerteszét szóródnának, akár a halott levelek egy törmelékmezőn.

Koncentrálj, mondta magának. Koncentrálj!

De úgy érezte magát, mintha egy csatatéren sétálgatna a mészárlás után.

Összeszedte magát, és megpróbálta kitörölni a lehangoló képet a fejéből, hogy újra próbálkozhasson. Minden cseppnyi energiáját arra összpontosította, hogy a Führer agyába hatoljon.

És ezúttal azt látta, hogy Hitler hátrarántja a fejét.

Bénult bal keze – Vajon beteg? – ismét végigsimított a haján. Ez a mozdulat kényszeresnek tűnt.

Miután a márki megtalálta a gyenge pontját, még mélyebben és határozottabban kezdte befúrni ott magát. A halántéka lüktetett az erőfeszítéstől. A fővezér válla mintha beesett volna, a térde megrogyott.

– Persze a kihallgatásnak még csak neki sem kezdtünk úgy igazán – mondta éppen Himmler, mintha Sant’Angelo nem is hallhatná. – Ez az úgynevezett márki nem lehet olyan tudatlan, mint állítja… – Sant’Angelo vigyázott, hogy arcizma se ránduljon, és mással se hívja fel magára a figyelmet, miközben folytatta a munkáját. – De véleményem szerint ez az egész kastély okkult erővel bír – tette hozzá a professzor. – Abban a pillanatban megéreztem, hogy beléptem a kapuján. Minden követ fel kell forgatnunk. – A vér leszállt a Führer arcából, és a vezető megingott a lábán. A keze még jobban reszketni kezdett, amit hirtelen Himmler is észrevett. – Mein Führer – kiáltott fel –, jól van? – Az egyik székre, egy díszesen faragott trónusra mutatott, mire a katona az asztal másik oldalára lendítette, mintha csak fogpiszkálóból készült volna, és lecsapta mögé. Himmler a bársonnyal bevont üléséhez vezette gyengélkedő főnökét.

– Hozzatok orvost! – kiáltott fel Mainz, és az ajtónálló lerohant a lépcsőn.

Hitler homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek.

A márki még erősebben koncentrálni kezdett. Vakondok módjára ásta be magát a szörnyeteg agyának legmélyebb zugaiba, hogy miután bejut a közepére, akkora vihart kavarjon, hogy a Führer megvakuljon, a füle megsüketüljön, és a vére felforrjon a bőre alatt. A szobában tartózkodó nácik csak annyit vennének észre, hogy agyvérzést kap, halálosat, azt a fajtát, amelyik bárkire bármikor rátörhet… még a hatalmas Harmadik Birodalom vezetőjére is. És senki nem tudná meg az igazságot.

Csakhogy ekkor megérezte a lökést. Az ellentámadást.

Még soha nem tapasztalt ilyen erejű offenzívát. Cagliostro képességei eltörpültek emellett.

A Führer, akinek az álla már a mellkasán nyugodott, akinek az egész bal karja remegett, semmilyen érzelemnek nem adta tanújelét, mégis megjelent egy újabb lökéshullám, és annyira megrázta a márkit, hogy az majdnem elveszítette az egyensúlyát. Szinte meglepődött, hogy senki más nem érezte.

Összeszedte magát, és előrehajolt, hogy az asztalra támaszkodjon, de ekkor meglátta, hogy a szék mellett térdelő Mainz gyanakodva méregeti.

– Mit csinál? – Sant’Angelo nem válaszolhatott, mert minden erejét másfelé kellett összpontosítania. Hitler a székbe ülve magába roskadt, miközben Himmler tehetetlenül ácsorgott mellette. – Feleljen! – állt fel Mainz ökölbe szorított kézzel, a nyakán lüktető erekkel. – Mit csinál?

Sant’Angelo minden erejét összeszedte, és a Führer fejében tomboló vihart eszelős forgószéllé korbácsolta, a lüktető vér és a kitágult erek, az elektromos kisülések és a vegyi robbanások dühödt tornádójává… amelyek a halálos agyvérzés vagy szívroham felé terelték a gazdájukat.

A márkit nem érdekelte, melyikbe hal bele.

Mainz azonban mindenre rájött, rávetette magát, és birkózni kezdett vele.

– Lője le! – kiáltott rá a bamba katonára. – Lője szét a kibaszott fejét!

Miközben a két férfi egymással küzdve a padlóra zuhant, a márki egy újabb visszavágást érzett, amely mintha kalapácsként csapódott volna a mellkasába.

A Führer ereje nagyobb volt mindennél, amivel valaha szembesült; mintha magát a Sátánt csatornázta volna.

A katona megpróbálta célkeresztbe fogni, de a márki és a professzor úgy egymásra fonódtak, hogy ez lehetetlennek bizonyult.

Sant’Angelo csak akkor tudott benyúlni az asztal alá, hogy kikapja a koszorút.

Mainz súlyos keze a torkát markolászta, de a márki állon vágta a professzort, akinek a tarkója az asztal lapjának csapódott. Miközben megpróbált magához térni, Sant’Angelo kiszabadult a szorításából… és a homlokára illesztette a koszorút.

A padlón guggolt a nyitott franciaablakok között, miközben a pánt kifejtette a hatását. Látta, ahogy a tükörképe hullámozni kezd, és elhalványul… majd eltűnik. A katona golyója összetörte a mögötte lévő üveget, Hitler feje pedig felemelkedett, és ernyedt szemhéja alól fürkészni kezdte az ellenfele nyomait. Arcán démoni tűz ragyogott.

Himmler, aki egész életét olyan varázslatok kutatásának szentelte, amilyet a márki éppen produkált, leesett állal bámult, miközben Mainz és a katona földbe gyökerezett lábakkal álltak, és nem tudták, mit tegyenek.

Még mielőtt összeszedhették volna magukat, a márki talpra ugrott, és oldalra lépett.

– Lőjél oda, ahol volt! – üvöltötte Mainz, és az asztal egy pillanattal később szilánkokra robbant.

– Ajtót elállni! – kiáltott fel Himmler, mire a másik katona a lépcsőház elé ugrott.

Csak egy kijárat maradt, és Sant’Angelo ugyanabban a pillanatban döbbent rá erre, mint Mainz.

A márki kirohant az erkélyre, és éppen át akart mászni a korláton, majd le a borostyánon, amikor a professzor vadul tapogatózó keze elkapta a gallérját. Sant’Angelo kiszabadította magát, de Mainz mintha megérezte volna, hol van, és ismét elkapta.

– Megvagy, te nyomorult! – károgta a professzor, akinek a haja csupa vér volt, a szája pedig habzott, miközben visszahúzta a márkit a korlátról. – Elkaptalak! – köpte az éjszakába. – Sant’Angelo viszont megmarkolta a lódenkabátját, és olyan hevesen lendítette körbe, hogy Mainz megbotlott a saját lábában, s mindvégig igyekezett megkapaszkodni láthatatlan zsákmányában. – Elkaptalak! – recsegte, miközben a márki ismét meglendítette, majd hirtelen elengedte. A professzor ettől a korlát felé tántorodott, és egy pillanatra széttárt karral megingott, mielőtt a márki két kézzel megtaszította széles mellkasát, és lelökte a mélységbe.

– Lőjetek mindenhova! – kiáltott fel Himmler, mire a katona széles ívben lőni kezdett, szinte a terasz összes pontját eltalálva.

– Elevenen! – vartyogta a Führer. Felállt a székéből, és nekidőlt az ajtókeretnek, miközben bal keze kontrollálhatatlanul remegett. – Elevenen akarom!

Tucatnyi katona rohant be a lépcsőről lövésre kész gépfegyverrel.

Sant’Angelo pedig, aki idáig akrobataügyességgel egyensúlyozott a korláton, ekkor levetette magát a legközelebbi tölgyfa lombjába. Az ágak közé zuhant, a lába kifordult és eltört esés közben, de végül még a levegőben megállt, mintha egy égi kéz tartaná. Magasan a föld felett, az éj sötétjében biztonságban volt a sűrű levelek között.

Ám a lába fájdalma semmiség volt a szíve kínjaihoz képest. Egy csapásra elveszítette a lehetőséget, hogy végezzen a Führerrel… és nem volt már az övé a La Medusa sem.

34. fejezet

Amikor David felébredt, nem tudta, hogy mi érthetetlenebb – az, hogy Marquis di Sant’Angelo házának baldachinos ágyában találja magát… vagy az, hogy Olivia ott hever a karjaiban.

Kimosott és megszárított ruháik összehajtogatva várták őket egy faállványon új kiegészítőkkel együtt – leginkább cipőkkel és kabátokkal.

És valaki már megint kopogtatott az ajtón.

David felhúzta a takarót Olivia vállára, és kiszólt:

– Szabad.

Egy szobalány lépett be, a kezében reggelizőtálcával, és anélkül, hogy rájuk pillantott volna, lerakta egy asztalra az ablak mellé. Széthúzta a függönyöket, s feltárult előttük a parkra… és az immár békés csónakázótóra néző kilátás.

– Monsieur Sant’Angelo – mondta, mielőtt kifelé menet becsukta az ajtót – a szalonban várja önöket, miután elkészültek.

Amikor az ajtó becsukódott, Olivia kinyitotta a szemét.

– Szóval ez tényleg igaz?

David maga is nehezen tudta elhinni.

– Azt hiszem. – De Olivia meztelen teste, a mellkasán nyugvó feje egyértelműen valódinak tűnt. Az ágy nagy volt, és puha, és a testük meleg mélyedést vájt a matracba. David érezte, ahogy a lány karcsú ujjai végigsiklanak a vállán, a karján… és bármennyire nem szívesen szakította ezt meg, tudta, hogy muszáj. – Nem halaszthatnánk ezt el? – kérdezte.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy tegyük el későbbre. Találnom kell egy telefont.

Lekapta a köntösét a szék támlájáról, a kávéját pedig az asztalról, és kiment az előtérbe. Előző este szinte semmit nem látott az emeletből, de szerencsére ismét összefutott a szobalánnyal.

– Nincs itt egy telefon valahol? – kérdezte, mire a lány egy szalonra mutatott, amely a ház nagy részéhez hasonlóan tele volt tömve antikvitásokkal. David egyértelműen felismerte az egyik mellszoborban Cosimo de’ Medicit, a másikban pedig a pileólus és a méltóságjelvények alapján az egyik reneszánsz pápát.

Először a Hotel Crillont hívta, ahol Gary tényleg hagyott egy üzenetet: „Hívj fel, bármikor, amint ezt megkapod!” – Chicagóban éppen az éjszaka közepe volt, David azonban nem szándékozott kivárni a reggelt. Felhívta Gary mobilját, amelyet a második csörgésre felvettek.

– Sajnálom, hogy felébresztettelek – mondta David –, de azt az üzenetet hagytad a szállodában, hogy hívjalak fel.

– A mobilodat nem is nézegeted?

– Elveszítettem – válaszolta David. – Mi történt?

Hallotta, hogy Gary megfordul az ágyában, és egyre élénkebbé válik. Ám ettől azonnal gyanút is fogott. Mennyire állhatnak rosszul a dolgok, ha a sógora még mindig nem mond semmit?

Utána viszont megszólalt.

– David, haza kell jönnöd.

A férfi szíve megállt a mellkasában.

– Miért? Mi történt? Azt hittem, Sarah jól reagál a terápiára.

– Már nem – válaszolta Gary lassan, nagyon megfontoltan fogalmazva. – Volt egy csúnya visszaesése, és aztán teljesen leállították. – David arra várt, hogy akkor most mivel próbálkoznak… hiába. – Sarah visszakerült a kórházba – folytatta Gary –, de áthelyezték.

– Hova? – kérdezte David, előre rettegve a választól.

– A hospice-ra – válaszolta a sógora olyan hangon, mintha ő sem akarná kimondani. – …Az nem olyan rossz hely. Ott odafigyelnek a kényelmére, és Emme is be tudott jönni egy elég kellemes látogatásra. Sarah-nak külön szobája van, egy kis sziklakertre néz egy tóval, és a személyzet is csodálatos. – David még mindig arra várt, hogy fel tudja fogni ezt az egészet. – És… attól tartok, hogy dr. Ross szerint nem marad ott túl sokáig.

– Mennyi időt jósolt? – kérdezte David.

Mindketten tudták, hogy miről van szó igazából.

– Pár napot, maximum. Ezért kell minél gyorsabban hazatérned. Sarah azt mondta, hogy megvár… és tudod, milyen, amikor elhatároz valamit. – Gary kezdett összeomlani. – De ez már túl sok neki… nem fogja nagyon sokáig bírni.

Miután lerakták, David csak ült a kanapén, és üveges tekintettel bámult egy mellszobrot a kandallópárkányon. Az egy gőgös arckifejezésű nőt ábrázolt, aki oldalra fordította a fejét, és sűrű tincsei csupasz vállára hullottak.

Az első gondolata az volt, hogy azonnal felhívja a repülőteret, és vesz egy jegyet az első Amerikába induló járatra. Egy kis szerencsével már nyolc-kilenc óra múlva Chicagóban lehet.

De minek? Hogy elbúcsúzzon a nővérétől? Hogy megmondja neki, kudarcot vallott a megmentésében – és pont, amikor a megoldás már szinte a markában volt? Ha bármit is tanult az útja során, az az volt, hogy a világ sokkal különösebb hely, mint valaha is gondolta volna. A tekintete ismét a mellszoborra vándorolt, amely ezúttal valami oknál fogva felkeltette a figyelmét. Azon kapta magát, hogy feláll a kanapéról, mert közelebbről is meg akarja vizsgálni.

És ekkor döbbent rá ugyanarra, amire Az örök élet kulcsa átlapozásakor. Ez a szobor egy eleven emberről készült, akivel ő is találkozott.

– Én magam készítettem – szólalt meg egy hang az ajtóban. Sant’Angelóé volt, aki selyemszmokingot viselt sötét nadrággal, és vakító fehér inget bő ingujjal. – Ascanio szerezte a márványt magától Michelangelótól. – Miközben belépett a szobába, David arcát fürkészte. – Nem emlékezteti valakire?

– De.

– Akkor jó. Először egy francia király udvarában találkoztam vele, és onnantól fogva ő volt a múzsám. Caterinának hívták – simogatta meg a követ. – Most hogy nevezi magát?

– Kathrynnek. – Mi haszna már a titkolózásnak?

Sant’Angelo bólintott.

– Jellemző rá, hogy ennyi időn keresztül is megtartotta a nevét. Mindig is makacs volt.

– És maga? – kérdezte David, miközben alig tudta elhinni, hogy belement ebbe a beszélgetésbe. Tényleg gyerekkori bálványával, a legendás Benvenuto Cellinivel társalogna? – Maga nem volt szintén híresen keményfejű?

A márki egyetértően oldalra billentette a fejét.

– Ebben nagyon hasonlítottunk. Én sem vagyok hajlandó lemondani a Sant’Angelo névről. Ez volt az a börtön, ahol újjászülettem, és ezt soha nem fogom elfelejteni vagy letagadni. – Leült egy festett vászonnal borított karosszékbe, és intett Davidnek, hogy foglaljon helyet vele szemben. – Hadd mondjam el, micsoda megkönnyebbülés, hogy ennyi idő elteltével végre találkoztam valakivel, aki tényleg… megérti.

David nem válaszolt. Nem találta a megfelelő szavakat.

De észrevette, hogy Olivia némán ácsorog az ajtóban. Mennyi ideje lehet ott? – merült fel benne a kérdés. Mennyit hallott?

A márki is odanézett, és azt mondta:

– Nyugodtan csatlakozzon hozzánk!

A lány leült David mellé, és a keze után nyúlt.

– Megkockáztathatom, hogy köztünk már nincsenek titkok? – kérdezte a márki.

– Meg – válaszolta Olivia, és David is bólintott.

Sant’Angelo válla elernyedt, és a márki hátradőlt a székén.

– Az iménti hívása… a nővérének szólt? – kérdezte a vendégétől, mintha csak hétköznapi társalgást folytatnának.

– A férjével beszéltem – válaszolta David.

– És?

– Már csak egy-két napja van hátra.

– Ó, David – sóhajtott fel Olivia, és együttérzéssel megszorította a kezét. – Annyira sajnálom. Azonnal haza kell menned hozzá.

Sant’Angelo elgondolkozva bólintott, majd felemelte a fejét, és azt mondta:

– Megteheti. Semmi akadálya. Hazatérhet hozzá, amilyen gyorsan csak tud, hogy ott álldogáljon az ágya mellett tehetetlenül, és nézze, amint megadja magát az elkerülhetetlennek. – Hagyta, hogy ez a félelmetes lehetőség ott lebegjen a levegőben pár másodpercig, majd két kézzel megragadta a botját, és így folytatta: – Vagy felveheti a harcot!

A szavainak komoly erejük volt. David pontosan tudta, mit tenne egy olyan köztiszteletben álló intézmény, mint a Newberry józan könyvtárosa. És azt is, mit tenne a rettenthetetlen Cellini. Ez a döntés olyan világos volt, mint a nap, és meg is hozta.

Észrevette, hogy a házigazdájuk ajka már azelőtt diadalmas mosolyra húzódik, hogy ő megszólalna.

– Tudtam, hogy megvan magában a kurázsi – jelentette ki a művész felcsillanó szemmel. – És most ideje, hogy elmondjam a többit is – folytatta, miközben kivett egy ezüstkoszorút a szmokingkabátja zsebéből.

35. fejezet

Ernst Escher már hosszú évek óta nem próbálta ilyen kis autóba betuszkolni magát, de a kölcsönzőben már csak egy bézs Peugeot maradt – és, egyébként is, ez a kocsi nagyon is megfelelt megfigyelési célokra. Könnyű volt vele parkolni, és kicsit sem tűnt gyanúsnak. Úgyhogy Escher az utóbbi időben nagyjából benne lakott.

Miután előző este elhagyta a szállodát, nem mert máshova bejelentkezni. Ki tudja, hány recepciós tartja a kapcsolatot a gyilkos törökökkel? Leparkolt az egyik híd alatt, aludt néhány órát, és miután átnézte a Juliustól kapott utolsó fotókat és üzeneteket, átautózott a csónakázótóval szemben lévő csendes kis utcába.

Maga a ház tekintélyt parancsoló volt a befalazott kertjével és a kocsibehajtójával. Escher lassan elhaladt előtte, majd megfordult, és ötven méterrel odébb parkolt le. A visszapillantóban mindent látott, ami a ház környékén történt. Ez volt az utolsó hely, ahova Jantzen követte a párost, és amikor Escher felhívta a Crillont, kiderült, hogy Franco és Olivia nem töltötték ott az éjszakát.

Nagy eséllyel ebben a házban aludtak, ami valószínűleg egy vagyonos barátjuké lehet.

Amikor megszólalt a telefonja, látta, hogy Schillinger exnagykövet keresi Chicagóból, hogy kikérdezze a fejleményekről. De Eschernek, aki már az elejétől fogva paranoid volt egy kicsit (a firenzei véres leszámolást például nem is említette), most még kevésbé lett volna kedve bármit is elmondani. Már semennyire sem tudta, ki kinek az oldalán áll.

– Hol vagy? – kérdezte Schillinger szemrehányóan, amint Escher felvette.

– Még mindig Párizsban. – Ennél finomabb részletekbe nem volt hajlandó belemenni.

– Jantzennel?

– Nem.

Schillinger felsóhajtott.

– Azt ne mondd, hogy vele is összevesztél. Julius nem hülye. Ő talán még segíteni is tudna neked. – Escher tisztában volt azzal, hogy a megbízója nem tartja sokra az értelmi képességeit, de persze ez kölcsönös volt. – Sikerült bármilyen előrelépést tenned? Vagy, ami még fontosabb, Francónak? Annyira szeretném tudni, mire készül. Ez az információ nagyon fontosnak és értékesnek bizonyulhat egyes emberek számára.

– Én is közéjük fogok tartozni?

– Mikor nem jutalmaztalak meg a jól végzett munkáért? – csattant fel Schillinger.

– A munka valóban jól el lesz végezve – felelte Escher, miközben a visszapillantón tartotta a tekintetét –, de egyre bonyolultabbá válik. – Átfutotta a napilapokat, de a pigalle-i gyilkosságokról egyelőre egyik sem számolt be.

– Ez meg mit akar jelenteni? – veszítette el Schillinger a maradék kis türelmét is. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy újra akarod tárgyalni a szerződésünk feltételeit? Néha már így is bánom, hogy olyan nagyvonalú voltam.

– Azon rég túltettem magam – dőlt hátra az ülésében Escher, fél szemét a visszapillantón tartva. Jelenleg abban sem volt biztos, hogy még mindig Schillingernek dolgozik. Ostoba bolond volt – egy lakájt szolgáló lakáj. De most átment szabadúszó fejvadászba, és ha ennek a Francónak tényleg van valós piaci értéke, akkor szándékában állt a legtöbbet ígérőnek leszállítani. Lehet, hogy Schillinger jó pontokat akar gyűjteni, és seggeket akar nyalni, ő, Escher viszont simán csak pénzt akart.

– Ó, Ernst – sóhajtott fel Schillinger leereszkedően –, nagyon úgy érzem, hogy súlyos hibát készülsz elkövetni! – Escher szinte maga előtt látta, amint kócos, fehér üstökét csóválja. – Mostanra már még egy hozzád hasonlóan csökevényes képzelőerejű valakinek is leeshetett volna, hogy nem csak nekem dolgozik. Én csupán egy beosztott vagyok, bizonyos értelemben. Ez a szervezet sokkal nagyobb, mint gondolnád. És, őszintén szólva, én vagyok számodra a legjobb védelem.

– Ez vicces – felelte Escher az elmúlt napokra gondolva –, mert mostanában nem érzem túl nagy biztonságban magam.

– Miért, történt valami? – kérdezte Schillinger, ám a zsoldos nem tudta, hogy bízhat-e benne. Egyre inkább úgy érezte, hogy egy országhatárokon átívelő rivalizálásba csöppent… egy véres és halálos versengésbe, amelyből a főnöke, az a Chicagóban ücsörgő vén bolond csak vesztesként jöhet ki.

Ő viszont nem szeretett veszíteni.

Meglátta a visszapillantóban, hogy egy karcsú ezüst Maserati hajt ki a ház oldalsó kapuján. Egy fekete széldzsekit viselő, harcedzettnek tűnt férfi – olasz lehetett, vagy talán görög – sporttáskákat és hátizsákokat dobált a csomagtartójába. Utána a lány, Olivia is kilépett a házból – fekete kabátban, egy másikban, mint előző nap –, és beült a hátsó ülésre. David követte, és helyet foglalt az első utasülésen. Ő is feketét viselt. Úgy néztek ki, mint két pantomimes, vagy egy film mellékszereplői.

– Ernst? Ott vagy még?

– Nem – válaszolta Escher, majd összecsukta a telefonját, és elindította a motort. Úgy érezte magát, mint egy szabadon eresztett vadászsólyom.

A csomagtartó lecsapódott, és a sofőr váltott pár szót egy jól öltözött, vészjósló külsejű férfival, aki fekete sétabotra támaszkodott. A ház ura, feltételezte Escher.

A Maserati – amelyről a zsoldos tudta, hogy legalább kilencvenezer euróba került – elindult a ház mellől, és amikor elhajtott a kompakt Peugeot mellett, Escher összehúzta magát a volán mögött, megvárta, amíg egy csomagszállító furgon közéjük ér, majd azonnal követte. Az utca csendes volt, és békés, egyik oldalán a parkkal, a másikon egy sor elegáns emeletes épülettel, de a Maserati hamarosan besorolt a zsúfolt városi forgalomba. A dugó igazából még meg is könnyítette Escher számára, hogy észrevétlenül kövesse őket; a Maserati a rengeteg lóereje ellenére sem tudott gyorsabban átvágni a dudáló autósokon, a piros lámpákon és a stoptáblákon, mint bárki más.

De még így is azt kívánta, bárcsak nyomkövetőt rejthetett volna a lökhárítója alá. A technológia sokat tud segíteni az ilyen helyzetekben.

Főleg akkor bánta ezt, amikor a másik kocsi behajtott egy sűrű körforgalomba, és az A10-re vezető rámpánál kezdett indexelni, amely délnyugat felé tartott, a Loire völgye felé. Ha egyszer felhajtanak az autópályára, ahol százharminc kilométer per órával szabad hajtani, de ezt is mindenki túllépi, a kis Peugeot – amely eleve nem volt túl fiatal – nehezen tudja majd tartani a tempót, főleg észrevétlenül.

És Escher nem kételkedett abban, hogy David és Olivia már ellenőrzi, hogy nem követik-e őket. Lehet, hogy naivak, de ostobának nem ostobák.

Eszébe jutottak Schillinger maró szavai a csökevényes képzelőerejéről, és mielőtt ismét a vezetésre kezdett koncentrálni, elfantáziálgatott a megtorlásról, arról, hogy az öregember szájába tömi a bőrtáskában található iratokat. A Maserati végigszáguldott a felhajtón, és zökkenőmentesen besorolt a gyors autópálya-forgalomba. Szerencsére még elég közel voltak Párizshoz ahhoz, hogy rengeteg autó, teherautó és busz – többtucatnyi turistabusz indult a kastélyok közötti körútra – akadályozza a haladását. De ez nem lesz mindig így.

Escher ellenőrizte az üzemanyagszintet: a tank szerencsére még mindig majdnem tele volt.

A buszok viszont fél órával később külön sávba soroltak, és általánosságban is gyérült annyit a forgalom, hogy a Maserati sofőrje a gázra léphessen. És meg is tette. Az ezüst autó csak úgy robogott, és Eschernek már ahhoz is a padlóig kellett nyomnia a pedált, hogy szemmel tudja tartani. Az utastér zúgott a motor hangjától, az ajtók zörögtek, miközben az út két oldalán lekaszált szántóföldek és kopár szőlőskertek rohantak el mellette. Az autó olyan gyorsan ment, hogy Eschernek, aki a fél szemét folyamatosan a Maseratin tartotta, alig volt ideje elolvasni a városneveket jelző kék-fehér táblákat. A buszok gyakran lekanyarodtak itt-ott, de az ezüst autó végig a pályán maradt, és úgy száguldott tovább, mint egy kilőtt puskagolyó.

Escher kényelmesebben elhelyezkedett az ülésében, és mindkét kezével szorosan markolta a kormányt. Attól félt, hogy ha még sokáig tartja ezt a sebességet, meghal a motor, vagy valami más romlik el. Ostorozni kezdte magát, amiért nem ment át egy másik autókölcsönzőhöz, és nem szerzett egy sokkal erősebb kocsit.

Aztán amikor már biztosra vette, hogy végleg szem elől fogja veszíteni a Maseratit, az hirtelen és figyelmeztetés nélkül átvágott a sávokon, és lehajtott a Biencie / Cinq Tours nevű városokba tartó útra, aminek következtében egy teherautósnak hevesen félre kellett rántania a kormányt, egy másiknak pedig a fékre kellett taposnia. Ez bevett módja az üldözők lerázásának, és Escherben felmerült a kérdés, hogy tényleg észrevették-e, vagy a sofőr csak a biztonság kedvéért csinálta a dolgot.

De mivel csupán pár másodperce maradt reagálni, ekkor egyszerre kapcsolta be a fényszóróját és az indexét, és amilyen gyorsan csak tudott, az út jobb oldala felé navigált. A többi autós a dudájára tenyerelt, és egyikük még a középső ujját is felmutatta neki, miközben elzúgott mellette. Escher azonban túl messze volt ahhoz, hogy sikerüljön elérnie a lehajtósávot, és éppen hogy csak sikerült megállítania a Peugeot-t egy száz méterre lévő felüljárónál, ahol azonnal ki is ugrott belőle.

A zúgó szélben és a forgalom zajában a korláthoz rohant. Odalent üres szántóföldeket, egy fehér házat és egy észak–délre vezető kétsávos aszfaltutat látott. A Maserati az útkereszteződésben állt, a jelek szerint arra várva, hogy kiderüljön, követik-e. Escher ösztönösen még lejjebb bukott, és csak figyelte, ahogy az autó egy további percet eltölt ott, majd jobbra fordul, ahol egy kék nyíl a Cinq Tours nevű város felé mutat.

36. fejezet

Abban a pillanatban, hogy Ascanio átvágott a sávokon, és a lehajtó felé vette az irányt, Olivia önkéntelenül felsikoltott, David pedig olyan erővel kezdte markolni a diófa borítású műszerfalat, hogy elfehéredett az ökle.

– Megőrült? – kiáltott fel Olivia.

De Ascanio csak a visszapillantót figyelte, miközben az autó legurult a rámpán. Az alján hirtelen megállt, és üresbe tette a sebességváltót. Elhagyatott helyen találták magukat, a távolban barna szántóföldekkel és egy fehér gazdasági épülettel, és beletelt pár másodpercbe, amíg David el merte engedni a műszerfalat.

– Meg kellett győződnöm arról, hogy nem követnek minket – mondta Ascanio.

– Nos, azt hiszem, hogy ezt a kérdést sikerült tisztáznunk – felelte Olivia. – De nem tenné meg, hogy legközelebb figyelmeztet minket? – Eldünnyögött egy olasz káromkodást, mire a sofőr elvigyorodott.

Utána jobbra tekerte a kormánykereket, a Cinq Tours nevű város felé. Az arra vezető út, a Route nationale része öregebb és keskenyebb volt, és festői, bár abban a pillanatban kopár mezők és erdők között vezetett. Egy tölgyfaligetben láttak egy falka vaddisznót, a keményre fagyott talajt szagolgatták és kapálták.

– Helyi specialitás – rántotta feléjük az állát Ascanio. – A márki nagyon jó vadász volt a maga idejében.

– De most már nem annyira, gondolom. – David azon töprengett egy ideje, hogy miképpen tehetné fel ezt a tapintatlan kérdést, bár, végül is, ez sem volt jobb vagy rosszabb pillanat hozzá a többinél. – Hogyan sebesült meg a lába? Balesetben?

Ascanio megvárta, hogy egy traktor átkeljen egy régi kőhídon, majd megelőzte.

– Történelmi baleset – válaszolta. – A háborúban történt.

A háborúban. David majdnem elnevette magát a meghatározás abszurditásán. Melyikben? A társuk szinte bármelyik háborúra célozhatott Napóleon hadjárataitól kezdve egészen a második világháborúig. A márki akár tábornagy is lehetett Waterloonál, Ascanio pedig a szárnysegédje. Az ifjú kutató nehezen tudta feldolgozni ezt az alternatív valóságot, de mivel a nővére csak ebben az egyetlen valóságban reménykedhetett a túlélésben, nem állt szándékában megkérdőjelezni.

Pár kilométerrel később macskaköves főtérre értek, a közepén fehér kőkereszttel, néhány bolttal és egy fogadóval – a L’Auberge Sur le Carréval –, amelyen a zöld-fehér Logis de France-engedély díszelgett. Ascanio oldalt parkolt le, egy benzinkút mellett.

– Itt ehetünk valamit – mondta. – A nyulas-gombás ragujuk nagyon jó.

David azonban nem akarta húzni az időt, főleg egy nyúlpörkölt kedvéért.

– Miért nem folytatjuk inkább az utunkat? – kérdezte. – A chateau már nem lehet messze. – Továbbra is eltökélt szándékában állt még aznap este repülőgépre szállni.

Ascanio kinyitotta az ajtót, és kiszállt, majd visszadugta a fejét, és azt mondta:

– Mindenképpen meg kell várnunk, amíg besötétedik. És én szeretem a ragut.

Ezzel becsapta az ajtót, és elindult a fogadó felé, ők ott maradtak bekötve. David megfordult, Olivia pedig, miközben kicsatolta magát, azt mondta neki:

– Igaza van. Ennünk kell! Gyere!

Egy lambériázott bokszban találtak rá Ascanióra, hátul. Az övékén kívül csak egy asztal volt foglalt, amelynél overallos földművesek ültek. A tulajdonos, egy vidám, pufók asszonyság levesfoltos kötényben vitt nekik egy üveggel a helyi borból, és felvette a rendelésüket három nyúlragura.

Mire visszatért az étellel, Ascanio már elővett néhány papírt, köztük egy térképet, és éppen a márki tervének a többi részét magyarázta. A nő, miközben eléjük pakolta a tányérokat, megkérdezte:

– Útbaigazításra lenne szükségük?

De Ascanio eltakart a kezével egy rögtönzött diagramot, és azt felelte:

– Non, merci. Az autóban van GPS.

A nő csak legyintett.

– A férjemnek is van egy, és soha nem tudja jól az utat. – Végignézett az asztalon, hogy mindenük megvan-e, majd hozzátette: – Jó étvágyat! – és elment hozni a földműveseknek egy újabb kör italt.

David lelkesen töltötte meg a hasát – mint egy autó, amelyet éppen megtankolnak –, és közben figyelmesen hallgatta Ascanio magyarázatát a teendőikről. Számára – egy olyan ember számára, aki elmélkedni szeretett, aki a munkaideje legnagyobb részét régi könyvek között töltötte, akinek általában az jelentette a legfőbb kihívást, hogy kiderítse egy zavarosabb idézet forrását – ez az egész egy durva és rázós ébresztő volt. Úgy érezte magát, ahogy egy kém érezheti, amikor identitást vált.

Ugyanakkor volt valami – hogy is fogalmazzon? – lelkesítő is az egészben. Valami, ami felkorbácsolta a vérét, és felkeltette benne az akaraterőt. Ebben a modern világban szinte soha nem kell cselekedni, mármint tettlegesen. A vitákat bíróságokon szokás elsimítani, a nézeteltéréseket pedig a pszichológus rendelőjében. Mindig az érzelmek és a személyközi kapcsolatok vannak a középpontban, és a konszenzus kialakítása.

De Ascanio és Sant’Angelo társaságában David nem ezt érezte. Egy másik kor bizonyosságai közé került. Cellini idejében a nézeteltérések ökölcsatákhoz vezettek. Egy sértés könnyen halálos párviadallá fajulhatott. Cellini a saját önéletrajza szerint három embert ölt meg párbajban, és számtalan továbbit csatában. David biztosra vette, hogy ha nem lenne a sérülése, ő is részt venne az előttük álló támadásban.

Amikor Ascanio megmutatta nekik a kastély alaprajzát, amelyet a márki rajzolt meg nagy műgonddal, és vázolta a cselekvési tervet, úgy érezték magukat, mintha az Ezeregy éjszaka egyik fantasztikus meséjét hallgatnák. De egy olyan mesét, amelyben David és Olivia fontos szerepet fog játszani. A lány csak akkor kezdett el tiltakozni, amikor Ascanio azt mondta neki a ragu végének kitunkolása közben, hogy az autóban kell maradnia, amíg ő és David visszaszerzik a Medúzát.

– Az én segítségem nélkül idáig sem jutottatok volna el! Kinek volt annyi esze, hogy kövesse a Cagliostro-nyomot? Már megint ez a hímsoviniszta hülyeség! Kinek van nálam több joga részt venni ebben a csatában?

Ascanio arcán harag suhant át. Összetekerte a térképet és a papírokat, némi pénzt dobott az asztalra, majd így szólt:

– Jöjjenek velem!

Kimasírozott a térre, és megállt a fehér márványkereszt előtt. David és Olivia gyorsan utolérte, és bár kezdett későre járni, és egyre sötétebb lett, el tudták olvasni az emléklapot, amelyen az állt, hogy az emlékművet azoknak a helyi lakosoknak a tiszteletére állították fel, akiket azon a szent helyen végeztek ki a nácik 1940. június 20-án.

– Maga a márki finanszírozta ezt a szobrot.

Olyan tucatnyi név lehetett a márványba vésve.

– Ők a kastélyban dolgoztak. A márki szökése miatt végezték ki őket, bosszúból – húzta végig a társuk az ujját az egyik néven, Mademoiselle Celeste Guyot-én.

– Soha nem volt szívem megmondani neki – folytatta –, de madame-ot kellett volna írni.

– Férjnél volt? – kérdezte David.

– Egy nappal korábban ment férjhez – válaszolta Ascanio, s az arcán tükröződő mély bánat és csillapíthatatlan düh láttán Davidnek meg sem kellett kérdeznie, hogy kihez. És Olivia sem tiltakozott az utasításai ellen ezek után.

Ascanio odalépett a benzinkúthoz, elővette a hitelkártyáját, és megtankolta az autót. Utána néhány kannát is teletöltött, és azokat is a csomagtartóba tette. David nem kérdezte meg, hogy minek. Elindultak az autóval a térről, ahol éppen kigyulladtak a borostyánszínű lámpák a kirakatokban, majd rátértek a Chateau Perdu felé vezető útra.

Az út nagyon keskeny volt, és végül kivilágítatlan, egysávos földúttá szűkült. Nagyjából ötvenméterenként oszlopok álltak, a tetejükön reflektorokkal, de ezeket sok helyütt eltakarták a fák vagy a bozót. David ekkor kezdte csak érteni, mennyire illik a kastélyra a neve – ez egy elveszett vidék volt, egy olyan terület, ahol az emberi életnek szinte nyoma sem látszott. A következő pár kilométer során csak sötét erdő keretezte az utat. A hold alacsonyan járt az égen, és néha kikandikált a sebesen száguldó felhők szegélye mögül.

– A kapusház – szólalt meg végül Ascanio, miközben lekapcsolta a kocsi fényszóróit. David az oldalsó ablakon kinézve egy indákkal borított kőházat látott, amely úgy gubbasztott a fák között, mint egy légyölő galóca. Nem égtek benne lámpák, és úgy nézett ki, mintha évek óta lakatlanul állna. Ascanio lassan elhajtott előtte, elég hosszan ahhoz, hogy David és Olivia megnézhessék magas vaskapuját és a másik oldalán eltűnő kocsifelhajtóját.

– Szóval, hol van maga a kastély? – kérdezte a lány, mire Ascanio azt felelte:

– Pontosan ott, ahol az elmúlt nyolcszáz évben volt. A sziklák tetején.

Csak azután kapcsolta vissza a fényszórókat, hogy már messze maguk mögött hagyták a kaput. Az út egyik oldalán másfél-két méter magas terméskő fal futott a messzeségbe, és ahol véget ért, vaskos, öreg tölgyfák alkottak áthatolhatatlan gátat.

– Hogyan fogunk tudni átmenni? – kérdezte David, mire Ascanio egy hézagra mutatott a fák között, ahol rozsdás lánc lógott két fatörzshöz kötve, rajta a „MAGÁNTERÜLET – TILOS A BELÉPÉS!” táblával. A sofőr David meglepetésére odaigazította a Maserati gallytörő rácsát a lánchoz, majd a gázra lépett. Fém csikordult fémen, valami megreccsent, pukkant egyet, és fehér fény villant, miközben az egyik fényszóró felrobbant, a lánc pedig kettészakadt.

A maradék lámpájuk fényénél végigaraszoltak a kocsival a rögös, benőtt úton, amely egy ideig a fák között kanyargott, majd egyszer csak rá lehetett látni róla a folyóra. A víz mentén egy régi, repedezett betonból készült rakodópart húzódott, amelyről hosszú móló szaladt a Loire tajtékos hullámai közé. David úgy látta, mintha ezt a helyet sem használták volna évek óta.

Abban a pillanatban, hogy Ascanio megállította az autót, és kikapcsolta a motorját, elnyelte őket az éjszaka. A csomagtartó felpattant, Ascanio egyetlen szó nélkül kiszállt, és adogatni kezdte Davidnek a felszerelésüket – egy eszközökkel megrakott hátizsákot, egy zseblámpát és egy benzineskannát. A saját vállára is ugyanilyen pakkot dobott, majd, mint egy kalóz, fogott egy bevágott hegyű, éles szablyát, és a tokjával együtt az övébe tűzte. Felkapta a másik benzineskannát, és hátraszólt Oliviának:

– Forduljon meg a kocsival, és várjon! Ha pár órán belül nem kerülünk elő, menjen vissza Párizsba!

– Nem fogok itt hagyni senkit!

– Nem is lesz már itt senki – felelte a vezetőjük. – Addigra halottak leszünk.

David vére megfagyott Ascanio érzelemmentes hangjától, pedig érezte, hogy ez is egy teszt. A társuk őt nézte, azt figyelve, inába száll-e a bátorsága – de nem szállt. David nem azért jött el idáig, hogy itt visszaforduljon.

Főleg így, hogy Sarah élete volt a tét.

– Akkor hát, induljunk! – szólt Ascanio, és bement a fák közé.

Olivia elkapta David ingujját, szenvedélyesen szájon csókolta, és azt mondta:

– Itt leszek.

David megfordult, és a műanyag kannát lóbálva elindult a zseblámpája fényénél a sűrű erdőben. Ascanióból csak a lámpája fényét látta, amelyet a társa igyekezett minél alacsonyabban tartani, úgyhogy mindent megtett, hogy lépést tudjon tartani vele. A kastélynak még mindig a nyomát sem látták. Ascanio lefelé, a folyópart felé vezette őket. Miközben meneteltek, a talaj egyre magasabb sziklafallá nőtt mellettük. A csizmájuk alatt sár cuppogott, a kannákban pedig meg-megloccsant a benzin. Pár perccel később a hold előbukkant a felhők közül, és magasan felettük David észrevett öt tornyot, amelyek mintha egy ököl ujjai lettek volna.

– Látom – mondta, mire Ascanio egyszerűen csak bólintott. A zseblámpáját előre-hátra lengette a szikla tövében egy sor barlangbejáraton és hasadékon, amelyeket az évezredek vájtak a homokkőbe.

– Öt függőleges vájatot keresünk – végzett szeletelő mozdulatokat a zseblámpát tartó kezével.

David is a sziklafalra fogta a sugarát, és miközben óvatosan lépkedett a köveken és a törmeléken, végül ő találta meg elsőként a mély vájatokat egy akkora barlangbejárat felett, mint egy vasúti kocsi kereke.

Ascanio magasabbra rántotta a hátizsákot a vállán, lehajtotta a fejét, és eltűnt a lyukban. David sietve követte, és egy akna fenekén találta magát, egy alig tíz-tizenkét centi széles fokokból álló lépcsősoron, amelyet a kőbe véstek. Ascanio már el is indult fölfelé; David látta a lámpája fényét, meg a lehulló kavicsokat és földet is. Le kellett hajtania a fejét, és be kellett húznia a vállát, a lépcsőfokokon pedig csak oldalazva tudott felsétálni. Ez az út mindenféleképpen nehéz lett volna, de attól, hogy egyik kezében a benzineskannát lóbálta, a másikban a zseblámpát, nehéz egyensúlymutatvánnyá is vált. Egyetlen rossz lépés, és azon kaphatja magát, hogy fejjel lefelé bucskázik le a kanyargós lépcsősoron.

A levegő dohos volt, és büdös, és minden lélegzetvétel olyannak tűnt, mintha víz alatt kellene venni. Ascanio is köhögni kezdett, ám a zseblámpája fénye rendületlenül emelkedett. Felfelé fúrták magukat a talajban, és mire Ascanio megállt, és Davidnek sikerült utolérnie a csúcson, mindketten kifulladtak, és teljesen átáztak. Ascanio zseblámpája és kannája a földön hevert, és a férfi egy kerek kőre mutatott.

– Azt el kell tolnunk – mondta, úgyhogy David is lerakta a holmiját. Egy alig egy négyzetméteres területen álltak, és már ahhoz is kellett némi idő, hogy kitalálják, hogyan osszák meg a munkát. Miközben Ascanio a kő egyik oldalát tolta, David a tetejét húzta. A kerek szikla kicsit megingott, majd visszaesett az alatta kivájódott barázdába. – Újra! – mondta Ascanio, és ezúttal sikerült odébb gördíteniük annyira, hogy az olasz beférjen. A kardja markolata megcsikordult a kövön. – Gyorsan – nyújtotta hátra a karját –, adja ide a csomagomat! – David így is tett, majd a sajátját is benyújtotta, mielőtt leguggolt, mintha egy gumiabroncson próbálna átbújni, és bekúszott a sziklaalagútba. A járat mennyezetén egy sor kikapcsolt égő hintázott. Ascanio már le is csavarta a kannája kupakját, és intett, hogy David menjen előre.

Amint az ifjú kutató túljutott rajta, Ascanio lehajolt, és visszafelé sétálva hosszú csíkot húzott a benzinnel. Egyenletes tempóban továbbindultak az alagútban, immár Daviddel az élen, amíg a benzineskanna ki nem ürült. Ekkor egy vasrács fölé értek, és amikor David levilágított bele a zseblámpájával, egy meredek szakadékot látott, amelynek az alján víz csobogott. Ascanio félredobta kiürült kannáját, kinyitotta Davidét, és az út hátralévő részén abból locsolt benzint a talajra.

Mindkét oldalukon borospolcok húzódtak, amíg oda nem értek egy régimódi éléskamrába vezető lépcsősorhoz; a mögötte lévő konyhából rádió hangja szűrődött ki. Ascanio az ajkára tette az ujjait, miközben felnyúlt a tőrével, és elvágta az alagútban lévő izzókat összekötő vezetéket.

Ezután az utolsó polc mögé lopakodtak, ahonnan az üvegek közül kikukucskálva egy ősz hajú nőt láttak hosszú ruhában, aki a konyhában sürgött-forgott éppen. Tisztára törölte a pultot, berakott néhány elkószált edényt a mosogatógépbe, majd bekapcsolta.

Mielőtt bezárta volna a helyiséget, végignézett rajta, majd azt mondta egy kiscicának, amely felugrott az ebédlőasztalra, hogy „Qu’est-ce que tu fais là?”, vagyis: „Te meg mit csinálsz ott?” Kikapcsolta a rádiót, felvette a kabátját, és berakta a kismacskát az egyik hatalmas zsebébe. Utána sálat kötött az álla alá, és kiment. A konyhát ezután már csak a tűzhely felett lévő éjszakai lámpa és a Cinzanót reklámozó falióra vörös fénye világította meg.

Az óra tovább ketyegett, a fagyasztók – mindkettő – halkan zúgtak, a mosogatógép pedig fojtottan zörgette az edényeket, de ezen túlmenően nem volt jele semmilyen aktivitásnak. Ascanio végül kimászott a polc mögül, és miután a konyhaajtóra pillantott, visszament, és a benzin maradék cseppjeit is a padlóra rázta. Amikor a kanna teljesen kiürült, belökte az egyik mosogató alá, hogy ne legyen szem előtt. A hátizsákjába dugta a zseblámpáját, majd megragadta a tőre nyelét, és azt suttogta Davidnek:

– La Medusa?

Olyan volt a hangja, mintha csak azt kérdezné, nincs-e kedve egy sörhöz.

– Igen – válaszolta a kutató, megkönnyebbülten nyugtázva, hogy a saját hangja határozott és eltökélt. Letörölte a koszt a szemüvegéről, majd visszaakasztotta a szárát a füle mögé. – La Medusa.

37. fejezet

A Maseratinak nyoma sem volt a kihalt földúton, de Escher több útkereszteződésen és elágazáson átment, és mindegyiknél meg kellett állnia, hogy friss keréknyomokat keressen. Egyszer-kétszer előfordult, hogy zsákutcába szaladt – szőlőskertekben vagy üres istállókban végződő mellékutakra.

Ám ahányszor csak kisebb élelmiszerboltot vagy benzinkutat látott, mindig megállt, és megkérdezte, nem látták-e a barátait a vadonatúj ezüst Maseratijukban. Ez szerencsére egy olyan autó volt, amelyet könnyű megjegyezni. Az egyik kútnál a kasszánál dolgozó kamasz azt mondta, hogy nagyjából egy órája jártak arra, és Cinq Tours városa felé mutatott.

Escher szándékosan döbbent arcot vágott, mintha elfelejtett volna valamit.

– Mi van Cinq Tours-ban? – kérdezte.

– Baszódjak meg, ha tudom. Venni akar valamit? – kérdezte a fiú, aki alig várta, hogy folytathassa a számítógépes játékát.

Escher vett egy csomag Gitanest, és visszaült a kocsijába. Kihalászta az üvegét az ülés alól, ivott egy korty whiskey-t, hogy erőt öntsön magába, majd folytatta az útját. Húsz perccel később le kellett húzódnia, hogy elengedjen egy birkanyájat. Amikor a pásztornál is rákérdezett az autóra, az egy szót sem válaszolt, de a fejét ő is Cinq Tours felé rántotta. Kezdett későre járni, a nap már elindult lefelé, és Eschernek sötétedés után még nehezebb dolga lett volna.

A kis Peugeot átment egy öreg kőhídon, el egy malom mellett, és a sofőrje arra gondolt, hogy: Ez pont az a fajta festői szarság, amit a turisták úgy imádnak. Ő bármikor lecserélte volna bármelyik városra. A távolban a főtér lámpáit pillantotta meg, a közepén egy kőkereszttel. Az egyik oldalon fogadó állt, a bejárata előtt néhány sáros teherautóval, ám a Maserati nem volt köztük. Escher beállt a benzinkút elé, és kiszállt.

Néhány férfi ült odabent gyapjúingben és munkabakancsban, és egy tévé szólt a bárpult felett. Az esti híradó ment, de senki sem nézte. Escher egyenesen a pulthoz lépett, és rákérdezett az autóra, illetve arra, hogy nem állt-e meg ott nemrég két férfi és egy nő. A pultos azt felelte:

– Én csak most érkeztem, de a tulaj egész nap itt volt. – Hátraszólt a konyhába, mire egy zaklatott nő bukkant elő onnan, kezét a kötényébe törölgetve.

Escher megismételte a kérdést, és a nő azt válaszolta:

– Ó, igen, a barátai tényleg itt voltak, talán egy-két órával ezelőtt. Nyúlragut ettek… Ma nagyon jóra sikerült – tette hozzá, miközben letisztogatott egy foltot a pultról, hogy kiszolgálhassa, a másik kezével pedig egy borospoharat vett elő.

– Köszönöm – felelte Escher –, de utol kell érnem őket. Elhagytak valami fontosat. Nem tudja, hogy innen hova mentek?

A nő láthatóan elveszítette az érdeklődését, és csak a vállát vonogatta.

– Térkép volt náluk. Talán a kastélyé, bár az ördög tudja, minek.

Escher nem látott táblákat a kastélyról, és turistabuszokat sem.

– Hát persze – bólogatott. – Hogy jutok el oda?

A nő már félúton járt a konyha felé.

– Menjen egyenesen tovább! Már csak néhány kilométer. – Pierre! – kiabált be valakinek. – Mi égett oda?

Escher kirohant a kocsijához. Sajnálta, hogy így egérutat nyertek előle, de megkönnyebbült, mivel ha képesek voltak a ragu felett múlatni az időt, akkor annyira nem gyanítják, hogy követik őket. Kikerülte a kocsijával az emlékművet, és elindult a városból kifelé vezető úton, amelyről hamar kiderült, hogy még rosszabb állapotban van, mint a befelé vezető.

Már leszállt az éj, és a hold a nyugat felől rohanó felhők mögött bujkált. Escher követte az utat, de felmerült benne a kérdés, hogy miért nem jelzik táblák a fogadósnő által emlegetett kastélyt. Sőt, semmilyen táblát nem látott, csak reflektorokat, amelyek vörös szemekként bukkantak elő a sötétségből itt-ott. Igaz, legalább nem voltak újabb elágazások vagy útkereszteződések, ahol másfelé mehettek volna. Hamarosan előbukkant egy kapusház; ott Escher megállt, és kiszállt az autóból. Senki nem volt odabent, és a kastélyt sem látta sehol, csak egy hatalmas lakatot a kapun. Visszaült a kocsiba, és továbbment, abban reménykedve, hogy talál egy másik bejáratot, de csupán egy kőfalat látott, amely nem tűnt könnyen áttörhetőnek. Amikor már éppen úgy döntött volna, hogy visszamegy, és alaposabban is megvizsgálja azt a kaput – mennyire lehet nehéz letörni a lakatot? –, észrevette, hogy a fal egy szakaszon kidőlt, és két fa között egy elszakított lánc hever a földön. Amikor megállt és kiszállt, egy összetört fényszóró szilánkjait is megtalálta. A saját fényszórója nem tudott túl mélyen bevilágítani az erdőbe, de annyit látott, hogy valami régi kocsiút vezet ott. Arrafelé mentek volna? De miért?

Behajtott az autójával a fák közé, hogy az útról ne lehessen észrevenni, és az indítómotorban hagyta a slusszkulcsot, hogy szükség esetén gyorsan elmenekülhessen. Utána egyik kezében a zseblámpával, a másikban a kilenc milliméteres Glockkal kiszállt. A kijárt régi kocsiutat nem volt nehéz követni, de arra is vigyázott, hogy minél kevesebb zajt csapjon, és lehetőleg a nedves avaron tartsa a zseblámpája sugarát. Végül meghallotta a folyó hangját, és észrevette, hogy valami megcsillan a szórványos holdfényben.

És átkozott legyen, ha nem az ezüst Maserati volt az! Akkor mégsem kezd kijönni a formából.

Mélyen lehajolva a kocsihoz kúszott, és belenézett. Senki nem volt benne.

Amikor azonban lenézett a folyó felé, valamiféle platformot látott, talán egy régi kikötőt, és egy famólót – amelynek a végén valaki cigarettázott.

Közelebb lopakodott hozzá, és meglátta, hogy a lány az, Olivia, szorosan maga köré húzott fekete kabátban, a haján fekete, kötött sapkával. Ez túl jónak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Amikor körülnézett, megállapította, hogy egyedül vannak. Könnyű célpont. Ha lenne oka az eliminálására, nem is kívánhatna rá megfelelőbb alkalmat. De nem volt rá oka – legalábbis egyelőre –, és valami azt súgta, hogy a lány még értékes cserealappá válhat, mielőtt felkel a nap.

Halkan kilépett a mólóra, és azt kérdezte:

– Harapnak a halak?

Olivia megpördült, a cigaretta kirepült az ujjai közül.

Escher csak annyira emelte meg a Glockot, hogy felismerhető legyen, és azt mondta:

– Tartsa a kezét a zsebén kívül, és induljon el felém!

A lány habozott.

– Most azonnal! – emelte a támadója magasabbra a fegyvert.

Olivia elindult, a karját eltartva a testétől. Amikor elég közel ért Escherhez, a férfi azt kérdezte:

– Hol vannak a barátai?

– Milyen barátaim?

– Kérem, ne rontson el mindent! Olyan jól indult a kapcsolatunk.

– Ők… elmentek.

– Magát meg itt hagyták, egyedül, az erdőben?

Escher a lehetőségeit latolgatta, és mindegyik jónak tűnt. A lány a kezében volt, és ha ügyesen játssza ki a kártyáit, még az is lehet, hogy egy új Maseratiban mehet vissza Párizsba.

– Gyerünk! – lendítette meg a pisztolyát. – Vissza a kocsihoz!

Olivia lassan, feszült pózban sétált. Escher látta, hogy azon gondolkozik, beszaladjon-e az erdőbe.

– Eszébe ne jusson elfutni! – figyelmeztette. – Én voltam a legjobb céllövész az évfolyamon.

Miután odaértek a kocsihoz, azt mondta neki, hogy nyissa ki a csomagtartót, és lépjen hátra. Utána bevilágított a lámpájával a csomagtérbe. De nem talált ott fegyvert, és még azt az átkozott táskát sem, amelyik mindig David Francónál volt. Persze ha ilyen könnyen az ölébe hullott volna, akkor azt hitte volna, hogy valamiféle csapdát állítottak neki.

– Oké – csukta le a fedelet. – Üljön be a kocsiba!

Megvárta, amíg a lány beszáll a volán mögé, majd a fegyvert továbbra is ráfogva beült az utasülésre.

– Mindezt könnyedén elkerülhettük volna – jelentette ki.

– Ha hagyjuk, hogy ellopja a táskánkat a vonaton?

– Jó tudni, hogy emlékeznek rám – jegyezte meg Escher hideg mosollyal. Kinyitotta a kesztyűtartót, és kotorászni kezdett benne. – Szóval, mikorra várjuk vissza Davidet és a sofőrt? – Hogy a válasz őszintébb legyen, Olivia arcához érintette a pisztolya csövét.

– Vigye azt az izét a képemből – vicsorgott a lány.

Azt meg kell hagyni, hogy bátor is volt, nem csak szép.

– Mikorra? – ismételte meg, a műszerfalon lévő órát keresve a tekintetével. Annyi átkozott kapcsoló, gomb és hőmérséklet-állító volt ott, hogy meg sem találta.

– Ki maga egyáltalán? – kérdezte Olivia. – Az akcentusa svájcinak tűnik.

– Svájci Gárda – felelte Escher, aki még mindig büszke volt a múltjára, noha időközben szégyenteljesen kirúgták onnan.

Olivia felhúzta az orrát.

– Ma nem a pápának dolgozik.

– Nem – ismerte be Escher. – Önálló vállalkozó vagyok.

A lány úgy kocogtatta a kormány tetejét, mintha egy rossz randi végét várná, Escher pedig úgy döntött, hogy mélyebben bemennek a fák közé. Azt akarta, hogy amikor David és a barátja visszatérnek, kisétáljanak a tisztásra, ahol meglepheti őket.

– Megmondom, mi legyen – szólalt meg. – Tudok egy jobb helyet, ahol megvárhatjuk a barátait. Tegye sebességbe az autót, és induljon el… lassan! Ha hozzáér a dudához, azonnal megölöm.

Olivia engedelmeskedett, de az agya zakatolni kezdett. Beindította az autót, mire a biztonsági övre figyelmeztető jelzés pittyegni kezdett. A lány becsatolta magát, és azt mondta:

– Maga is kösse be, különben nem fog elhallgatni ez az átkozott izé.

A fejében már alakot öltött egy terv. De sikerül majd kiviteleznie?

Escher anélkül, hogy levette volna róla a szemét, felnyúlt, és áthúzta a mellkasán az övet.

Olivia tapogatózni kezdett, úgy téve, mintha a fényszóró bekapcsológombját keresné. Az autó az út felé nézett, mint azt Ascanio korábban meghagyta. Ám a késlekedés lehetővé tette, hogy megnyomja azt a gombot, amelyik leengedte az ablakát, és azt is, amelyikkel bezárta az összes ajtót.

– Fejezze be a hülyéskedést! – villant meg Escher pisztolya a férfi csípőjénél.

– Hagyjon már békén! – válaszolta Olivia. – Még soha nem vezettem ezt a kocsit. – Felnézett a visszapillantóra, és beállította, hogy jól lásson maga mögé.

A rakodópart és a famóló volt mögötte.

Amikor megfogta a sebességváltót, Escher hátradőlt, leeresztette a pisztolyát, és azt mondta:

– Kormányozzon az előttünk lévő fák közé! – Olivia diszkréten, egyik lábát továbbra is a féken tartva rükvercbe tette az autót, és kioldotta a saját biztonsági övét. Ismét megszólalt a pittyegés. – Miért sípol már megint az az átkozott? – kérdezte Escher, de ebben a pillanatban az egész teste előrelendült, mivel a lány levette a lábát a fékről, és rátaposott a gázra, amit egészen a padlóig nyomott. Az autó száguldani kezdett hátrafelé. A lány szilárdan tartotta a kormányt, nehogy elkanyarodjon, de a rögös talaj összevissza rázta őket, miközben a pisztoly fülsiketítő csattanással elsült, és lyukat lőtt a műszerfalba. Olivia alig tudta végigkormányozni a kocsit a mólón, de végül érezte, hogy legördül róla, és zuhanni kezd a semmibe. Egy másodperccel később jött a loccsanás, és az autó úgy himbálózni kezdett, mint egy mérleghinta, miközben a lány ablakán befelé dőlt a víz.

Olivia viszont már el is kezdett kimászni. Escher fél kézzel küszködve próbálta kicsatolni magát, miközben a másikkal eszeveszetten ütögette a bezárt ajtót.

A lány már majdnem teljesen kijutott, amikor megérezte, hogy egy kéz elkapja a lábát, és megpróbálja visszarángatni, de csak a cipőjét kaparintotta meg.

A Loire hideg volt, az áramlat erős, de végül sikerült a felszínre bukkannia, az autó pedig lassan, forogva sodródott lefelé. Miközben leküzdötte magáról az átázott kabátot, és hagyta elsüllyedni, még látta a pánikba esett svájci gárdistát, aki a szélvédő mögött tátogott, még mindig bekötve. A kocsi belseje szinte már teljesen megtelt vízzel.

A folyó őt is lefelé sodorta, és Oliviának csak erős karcsapásokkal sikerült a partra úsznia. Mire kiért, több száz méterre volt a mólótól. Félig mezítláb, hevesen reszketve kimászott a kövekre, és visszanézett a vízre. Úszó embert sehol nem látott. Sőt, semmi egyebet nem látott, csak a Maserati ezüstszínű tetejét, amint elegánsan siklik a holdsütötte vízen, buborékok sorát hagyva maga után.

Majd az is eltűnt, mint egy süllyedő tengeralattjáró.