6. fejezet

A Benvenuto ajtaján felhangzó kopogtatás nem tartozott a legbarátságosabbak közé, és a hang, amely a nevét kiáltotta, éppen oly kevéssé tűrt ellentmondást.

A mester keze csupa forró viasz volt, éppen Caterináról készített modellt, aki meztelenül állt, maga elé tartva egy koszorút, mintha a mennyeknek ajánlaná fel. A férfinak fél napjába került pusztán az, hogy lenyugtassa, és éppen elég baj volt, hogy a lány ragaszkodott ahhoz, hogy egy sálat borítson kifehéredett hajára.

– Ki az? – üvöltötte Benvenuto, a tekintetét továbbra is a modelljére szegezve. – Mit akarsz?

Ascaniót, az inasát már elküldte a patikába főtt dióból és póréhagymából készült hajfestékért – Caterina azt mondta, ki nem teszi onnan a lábát, amíg ismét fekete nem lesz a haja –, és így senki nem maradt a házban, aki kinyithatta volna azt az átkozott ajtót.

– Lucasi kapitány vagyok, őlordsága Cosimo, Medici hercege képviseletében.

A herceg Firenze felmérhetetlenül gazdag uralkodója, és az összes tehetséges itteni művész patrónusa volt – köztük Cellinié is. Ami pedig ezt a Lucasit illeti, a mester a korábbi találkozásaik alkalmával már megtudhatta, hogy egy hivataloskodó pojáca, aki rettenetesen le van nyűgözve a színes golyóktól – a Mediciek címerétől –, amelyek az egyenruháját díszítik.

– A pokolba! – törölte bele a kezét a férfi egy rongyba, amelyet utána a munkapadra hajított. – Engedd be!

Caterina magára kanyarított egy lepedőt, és miután meggyőződött arról, hogy egyetlen hófehér tincse sem szökött ki a sál alól, kinyitotta az ajtót.

Lucasi lassú pillantással, ajkán hamiskás mosollyal tetőtől talpig végigmérte.

– Nem sárga fátylat kellene hordanod? – célzott a prostituáltak kötelező viseletére az utcán.

Caterina összehúzta a szemöldökét, és odébb ment.

Lucasi belépett a helyiségbe, és körülnézett.

– Mit szakítottam félbe? – Bedugta az orrát a tűzhelybe, amelyben egy tál fehér méhviasz bújt meg, hogy meleg és formálható maradjon, de amikor felé nyújtotta az ujját, Cellini rákiabált:

– Hozzá ne nyúljon, maga tökfilkó!

A kapitány úgy tett, mintha fel se venné a dolgot, de amikor még mindig mosolyogva megfordult, azt mondta:

– Velem kell jönnie.

– Hova? És miért?

Lucasi vállat vont.

– A herceg fizet mindent ebben a műteremben – mutatott végig széles mozdulattal a padlón lévő ezüstkelyheken, az asztalon heverő drágaköveken, s végül Caterinán is, aki a hajóládára telepedett –, és amikor ő hívatja, akkor jönnie kell.

Cellini már majdnem tiltakozni kezdett, de ennél azért még neki is több esze volt. Ha a Mediciek hívatták az embert, az ember elindult, különben a hírhedt Stinchében találhatta magát. Benvenuto már járt ott garázdaságért, és nem kívánt visszatérni arra a helyre.

– Adjon egy percet! – morogta, miközben nagyjából ledörzsölte a viaszt a kezéről és a csuklójáról, majd tiszta inget és tunikát húzott magára. Alattuk viselte a La Medusát; megesküdött, hogy soha többé nem veszi le magáról. – Vedd ki a szenet a kályhából – szólt oda Caterinának –, és tedd rá a fedelet a viaszra! – Az ajtó felé indult, és azt mondta Lucasinak: – Akkor menjünk!

A kapitány lepillantott a még mindig viaszfoltos nadrágjára és cipőjére, és megkérdezte:

– Nem akarja azokat is kicserélni?

– Azt hittem, sietünk – szólt vissza Cellini, miközben elindult lefelé a falépcsőn. Ha a herceg úgy gondolja, hogy a legjobb művészeinek azonnal ugraniuk kell, amint füttyent, akkor szokjon hozzá a munkája nyomainak a látványához.

Odakint a keskeny utca aránylag csendes volt, a hőség már órákkal korábban beűzött mindenkit a házába. A nap egyre lejjebb ereszkedett az égbolton, és a műhelyek árnyékot vetettek a macskakövekre. A vaskereskedő eresze alatt, az utca túloldalán egy kóbor kutya heverészett, a szatócs macskája pedig egy púpos hátú szamár mögött dorombolt csendesen. Az egyik harmadik emeleti ablakban egy idős asszony porolta a szőnyegét az erkély korlátján.

Cellini ment elöl, Lucasi kapitány pedig mindent megtett azért, hogy úgy tűnjön, mintha a mester máris őrizetben lenne. Így masíroztak a Ponte alla Carraiáig, az ősöreg hídig, ahova egészen Flandriából és Franciaországból hozták a gyapjússzekerek az árujukat, hogy azt eladják, befessék és megfonják. A gyapjúfestők, akiknek a keze és karja csupa kék és zöld folt volt, az Arno folyóban öblítették és mosták a gyapjút. De az évnek ebben a szakában nem igazán tudtak mivel dolgozni; a vízszint annyira leapadt, hogy fuldokló halak csapkodtak a partokon. Dante „átkozott csatornának” nevezte a várost két egyenlő félre osztó folyót, és Cellini egyáltalán nem vitatkozott volna vele ebben.

Amikor odaértek a Piazza della Signoriára, a hatalmas köztérre, ahol a város legszebb szobrai voltak kiállítva – Michelangelo utolérhetetlen Dávidja meg Donatello Judit és Holofernésze –, Cellini lelassított, mint itt önkéntelenül is mindig, hogy megcsodálja a műveket, mire Lucasi kapitány meglökte a vállát. A mester megpördült, és rákiáltott:

– Ha még egyszer ilyesmivel próbálkozik, meg fogja bánni.

– Csak menjen szépen! – vágott vissza Lucasi.

– Barbár!

A herceg palazzója, az a hatalmas, halvány kőből épült erőd, a tetején a bástyaszerű toronnyal, úgy telepedett a térre, mint egy búslakodó óriás, a Mediciek toscanai és azon túli hatalmának, befolyásának találó szimbólumaként. Cellini már számtalan alkalommal járt ott korábban, de mindig feltűnt neki, hogy azonnal milyen csend ereszkedik köré, amint belép a boltíves kapun; ilyenkor olyan érzése támadt, mintha maga mögött hagyná a hétköznapi világot, és egy sokkal kifinomultabb létsíkra libbenne át. Nem mintha ez bátortalanná tette volna. Amióta csak megszületett, és az apja Benvenutónak keresztelte – vagyis „Szívesen látott”-nak –, mindenhol otthon érezte magát. Büszkén állíthatta, hogy senki nem tudja zavarba hozni, és alig néhány kivételtől eltekintve – a barátjától, Michelangelótól és Masacciótól, a festőtől –, mindenkinél felsőbbrendűnek tartotta magát, akivel csak találkozott, még a hercegeknél, a királyoknál és a pápáknál is.

A térdét hajlandó meghajtani, ahogy azt gyakran mondogatta, de a fejét soha.

Az inasok felismerték, és mielőtt még a kapitány bejelenthette volna az érkezését, Cellini már meg is indult a márványlépcsőkön a belső udvart körülvevő szalonok felé. Erős lába volt, és olyannak tűnt a lehajtott fejével, mint egy bika, aki mindig átküzdi magát az előtte tornyosuló akadályokon. A válla széles és erős volt a sokévnyi szobrászatnak és fémmegmunkálásnak köszönhetően; a keze és az ujjai göcsörtössé váltak az arany és az ezüst alakításától. Harmincnyolc éves volt, de fiatalabbnak tűnt, és olyan férfiak ellen is állta a sarat, ha verekedésről volt szó, akik csak feleannyi idősek voltak, mint ő.

– Mit képzel, hová megy? – szólt rá Lucasi kapitány, amikor Cellini a lépcső tetején balra fordult, szokása szerint a hercegné lakosztályán keresztül levágva az utat. A falakat és mennyezeteket, a falfülkéket és az ajtó felett lévő talapzatokat mindenütt gyönyörű műremekek díszítették – Benozzo Gozzoli freskói, Mino da Fiesole szobrai, Uccello és Pollaiuolo festményei. Cellini soha nem hagyta ki a lehetőséget, hogy újra megtekinthesse a múlt nagy mestereinek munkáit, amelyek mellett elhaladt.

– Benvenuto! Te vagy az? – hallott egy hangot az egyik galériában, és megállt. Lehet, hogy ez mégsem volt olyan jó ötlet.

Maga a hercegné – Eleonora de Toledo – libbent elő az egyik kis előszobából pliszírozott gamurrában és fehér szaténsapkában. A férfi olyan szívélyesen üdvözölte, ahogy csak tudta. Amikor a hercegné barátságosan viselkedett vele, mindig akart tőle valamit, és ez az alkalom sem bizonyult kivételnek.

– Szeretném, ha megnézné ezeket a gyöngyöket – mondta –, és megmondaná, hogy mennyit érnek.

Egy hosszú igazgyöngysort feszített ki az ujjai között.

– El szeretné adni? – kérdezte a mester gyanakodva. Első pillantásra észrevette, hogy a gyöngyök némelyike már kezd veszíteni a fényéből.

– Nem, meg akarom venni, és Antonio Landi mester hatezer tallért kér érte.

– Az sokkal több annál, amennyit ez ér.

A nő fintorából Cellini azonnal érezte, hogy rosszat mondott.

– Biztos benne? Szerintem gyönyörű. – A hercegné a nyakához emelte a gyöngysort, amelyen megcsillant az ablakokon beáradó fény.

– A gyöngyök nem drágakövek, úrnőm. Nem tartják meg a színűket, mint a gyémánt vagy a zafír. Ezek halcsontok – már önmagában ez is az értéktelenségüket bizonyította számára –, és emiatt romlandóak. Nézze, ezek már el is kezdtek tönkremenni.

A nő arca megkeményedett, marka pedig ökölbe szorult a nyaklánc körül.

– Ha netán felkeresném a herceget, hogy pénzt kérjek rá tőle, és ő az ön véleményét kérdezné…

Ami valószínű, gondolta Cellini.

– …akkor ennél kedvezőbb véleményt fog alkotni.

Lucasi kapitány, aki diszkrét távolságban várakozott, ekkor köhintett egyet, és Cellini kivételesen hálás volt a sürgetéséért.

– Meg kell bocsátania nekem, hercegné – mondta, miközben továbbindult –, de tudja, mennyire nem szeretem megvárakoztatni a herceget.

A perzsaszőnyegen pihenő ládát már azelőtt észrevette, hogy magát Cosimót meglátta volna. A herceg az asztalánál ült, és egy kupac papírral foglalatoskodott. Abban a városban, amely több mint hetven bankkal dicsekedhetett, a Mediciek voltak a legfőbb pénzügyi vezetők; ők tették az aranyforintot a kontinens legmegbízhatóbb pénznemévé. Lucasi bejelentette az érkezésüket, és a herceg, akinek úgy lógott le fekete haja keskeny arca két oldalán, mint egy basset hound fülei, felpillantott.

– Bocsássanak meg – mondta. – Nem hallottam, hogy beléptek. – Vörös bársonyt viselt, és még mindig lovaglócsizmában volt. A láda felé intett az állával. – Ez most érkezett Palestrinából, és azt szerettem volna, ha maga látja elsőként, ami benne van.

Cellini már a származási helyéből kitalálta, hogy mit tartalmazhat a láda. Palestrina, ez a Rómától délre lévő kisváros az antikvitások kincsesbarlangja volt. Ahányszor csak egy földműves új kutat ásott, mindig előkerült valami érdekes.

– Megengedi…? – kérdezte, mire a herceg bólintott.

Miután félretolta a fedelet, Cellini ujjai kotorászni kezdtek a ládát megtöltő szalmában, amíg ki nem tapintották egy hideg márványlap kontúrjait – akkor végtelen óvatossággal kiemelték belőle egy klasszikus stílusban megformált fiú torzóját. Az alak lábfeje hiányzott, két karja eltűnt, feje sem volt, de a törzse rendkívüli tehetségről tanúskodott. Csak pár tenyérnyi lehetett, akkora, mint egy ló feje, de ó, mennyire szerette volna egészben látni Cellini!

– Mi a véleménye? – kérdezte Cosimo.

– Szerintem egy nagy művész készítette – válaszolta a mester, karjában babusgatva a torzót, mint egy csecsemőt. – És bár nem az én asztalom az ilyen antikvitások restaurálása, megtiszteltetésnek venném ezt a megbízást.

A herceg nagy örömmel felnevetett.

– Ennyire nagyra értékeli?

– Egy megfelelő darab görög márvánnyal befejezhetném. Nem csak a hiányzó részekkel egészíthetném ki, hanem egy sassal is. Csinálhatnék belőle egy Ganümédészt – utalt a szépséges trójai hercegre, akit Zeusz sasmadara repített fel a csillagok közé.

– Miből lehetne Ganümédészt csinálni? – hangzott fel a kérdés az ajtóból, és Cellini odapillantva Baccio Bandinellit látta meg ott őgyelegni, a Mediciek talán legsikeresebb udvari szobrászát.

Miután elnézést kért a hívatlan megjelenéséért, az újonnan érkezett férfi kíváncsian végignézett a törött szobron, és hangosan felhorkantott:

– Ez tökéletes példája annak, excellenciás uram, amit mindig is magyaráztam önnek az ókoriakról. Azoknak fogalmuk sem volt az anatómiáról, szinte rá sem pillantottak az emberi testre, mielőtt nekiestek a kőnek a vésőjükkel. És annak pont ez lesz az eredménye… csupa olyan hiba, amelyeket könnyedén el lehetett volna kerülni.

– Benvenuto nem ezt mondta. Ő le volt nyűgözve.

Bandinelli egyetlen legyintéssel letudta a riválisa véleményét, és Cellininek nagy erőfeszítésébe került ellenállni a kísértésnek, hogy a saját szakállával fojtsa meg a szobrászt, akit – Itália szinte minden művészével összhangban – túlértékelt kóklernek tartott, akinek a művei lealacsonyították a piedesztált, amelyen álltak. És csak még tovább rontott a helyzeten, hogy az egyik munkája – Héraklész és Kakosz, a hős által legyőzött tűzokádó óriás duója – a Mediciek kapuja előtt csúfította a Piazzát. Ahányszor Cellini meglátta – az isteni Donatello és Michelangelo műveinek közvetlen közelében –, megrázkódott az undortól.

– Talán ezért van az, hogy amikor az én Héraklészemet leleplezték – merengett Bandinelli –, akadtak néhányan, akik nem értették, és nem értékelték a helyén.

Nem értették? Nem értékelték a helyén? Cellinit megdöbbentette a „művész” önhittsége. Mint az mindig is történni szokott, amikor egy-egy új szobor került közszemlére, erről is több száz firenzei írt spontán szonettet, de ebben az esetben egyhangúlag leszólták a formát és a kivitelezést. Maga Cellini is írt egyet, amelyben külön felpanaszolta, hogy VII. Kelemen pápa eredetileg Michelangelónak adta a megbízatást, mielőtt érthetetlen okokból meggondolta magát. Milyen kár azért a remek kőért!

– Benvenuto, mit tudsz felhozni a torzó mellett ezek után? Nem jellemző rád ez a hallgatás. – A herceg ajkán mosoly játszadozott. Ő is tudott kettejük ellenséges viszonyáról, és arról is, hogy Cellini nehezen tud uralkodni a temperamentumán.

– Ha szakmai hibákról van szó, excellenciás uram, kénytelen vagyok átadni a terepet Bandinelli messernek. Ezen a téren senkinek nincs annyi tapasztalata, mint neki.

A herceg felnevetett, és összecsapta a tenyerét, míg Bandinelli leereszkedő mosolyt erőltetett az arcára.

– Viccelődjön csak, amennyit akar – felelte. – Maga soha nem tudta volna megalkotni az én Héraklészemet.

– Valóban – vágott vissza Cellini. – Ahhoz előbb meg kellene vakulnom.

– Eminenciás uram! – tiltakozott Bandinelli.

– Ha levágná a szobor fejéről a haját – folytatta Cellini –, mi maradna belőle? Egy burgonya. És az arca egy férfiéra vagy egy ökörére hasonlít inkább? – Jólesett kiadnia magából az érzelmeit, és nem látott okot arra, hogy abbahagyja. – A válla olyan, mint két nyeregtáska, a mellkasa pedig, mint egy zsák görögdinnye. A karja? Minden kecsességet nélkülözve lóg le a teste két oldalán, és az egyik részen, ha nem tévedek, úgy tűnik, mintha Héraklész és Kakosz ugyanazon a lábszárizmon osztoznának. Az ember óhatatlanul is elgondolkozik azon… mármint én mindenképpen… hogy miképpen sikerül állva maradniuk.

Bandinelli ezalatt végig füstölgött és fortyogott magában, míg a herceg figyelmesen, elmélyülten és derűsen hallgatott. De amikor az udvari szobrász azt a kihívást intézte a vendéghez, hogy a műve kompozíciójában találjon hibát, amelyre elmondhatatlanul büszke volt, és Cellini azt is elkezdte a földbe döngölni, Bandinelli nem bírta tovább, és felkiáltott:

– Elegem van magából, maga mocskos szodomita!

A helyiségben síri csend lett, s a herceg összehúzta a szemöldökét, talán attól tartva, hogy Cellini verekedni kezd. És a mesterben fel is támadt erre a kísértés.

De tudta, hogy ha megteszi, azzal azt kockáztatja, hogy Cosimót is megsérti. Úgyhogy inkább összeszedte minden önuralmát, és azt felelte hűvös és gúnyos hangnemben:

– Most már biztos, hogy magának teljesen elment az esze. Bár az imént említett nemes szokást rengeteg nagy király és császár gyakorolta… állítólag még maga Jupiter is hódolt neki az ifjú Ganümédésszel… én csak egy egyszerű közember vagyok, természetes ízléssel, úgyhogy semmit nem tudok róla.

A herceg megkönnyebbültnek tűnt, és még Bandinelli is visszakozott, talán úgy érezve, hogy túl messzire ment. Cellini a szeme sarkából észrevette a közeledő hercegnét, nyakában a gyöngysorral, úgyhogy, mielőtt még újabb szópárbajba keveredett volna, sietve megpróbálta kimenteni magát.

– Nagyon köszönöm, nagyuram, a lehetőséget ennek az antik torzónak a megtekintésére, de most szeretnék visszatérni a műtermembe. Még mindig sokat kell dolgoznom a medálon.

Miközben a hercegné és az egyik udvarhölgye belépett a terembe, Bandinelli pedig olyan mélyen meghajolt, hogy a szakálla majdnem a földet seperte, Cellini megszökött. Eleonora nyomatékosan ránézett, mintha azt akarná mondani, hogy „Számítottam a támogatásodra…”, de ő úgy tett, mintha észre sem vette volna, és még annyi időre sem lassította le a lépteit, hogy megnézze a lépcsősor felett lévő Giotto-freskót. Csak akkor állt meg, és hajolt előre, hogy két kezével a térdére támaszkodva mélyeket lélegezzen, s megpróbálja lecsillapítani magát, amikor ismét kijutott a Piazzára, a Loggia dei Lanzi szobrainak a panteonja elé. Ha Bandinelli bárhol máshol vette volna a merszet arra, hogy egy ilyen felháborító váddal illesse, lecsapta volna a fejét. A szíve olyan hevesen dobogott, hogy érezte, ahogy a La Medusa hideg medálja hintázni kezd a vastag ezüstláncon az inge alatt.

– Benvenuto! Jól vagy?

A mester felnézett, és Landit, az ékszerészt látta maga előtt, aki minden bizonnyal a Medici-palotába igyekezett, hogy nyélbe üsse a gyöngysor eladását.

– Igen, igen, jól vagyok – válaszolta.

– Nem tudod véletlenül, hogy fogad-e az úrnő vendégeket?

– Igen.

Landi összehúzta a szemét, és elmosolyodott.

– És vásárlós kedvében van?

– Mikor nincs?

Az ékszerész felnevetett, hozzátette, hogy hála istennek, majd továbbállt. Cellini abban reménykedett, hogy a hercegné megtartja a gyöngyökről alkotott véleményét magának. Nem volt szüksége még egy ellenségre Firenzében.

Már alkonyodott, és a téren álló monumentális szobrok hosszú árnyékot vetettek a macskakövekre. Donatello Juditja a kardját Holofernész, az asszír hadvezér feje fölé emelte. Michelangelo Buonarroti Dávidja a parittyájával a kezében magabiztosan meredt a térre. Celliniben pedig, aki már oly sok képzőművészeti ágban bizonyított, újra feltámadt a vágy, hogy egy saját művel is hozzájárulhasson ehhez a kiváló társasághoz. Amire a térnek szüksége volt, és amiről tudta, hogy ő képes lenne megalkotni, az egy minden eddiginél tökéletesebben megtervezett, megformált és lecsiszolt bronzszobor volt.

És a témája?

Perszeusz, a hős… abban a szárnyas saruban, amelyet Hermésztől kapott, kezében a karddal, amelyet Héphaisztosz kovácsolt számára a Gorgó ellen, és Athéné adott a kezébe.

Mi lehetne odaillőbb, drámaibb és alkalmasabb arra, hogy Bandinelli felakassza magát tőle irigységében?

Ezzel a vidám gondolattal a fejében folytatta az útját a Ponte Vecchio felé, hogy megállhasson a híd két oldalán sorakozó művészkellékárusoknál, és megvehessen pár szükséges alapanyagot. Úgy gondolta, Caterinát is illene meglepnie valamivel, talán némi csipkével vagy egy borostyánfésűvel. A lány minden kétséget kizáróan a hajával foglalkozott éppen, és Benvenuto biztosra vette, hogy amikor lenő, vissza fogja nyerni buja fekete színét.

De ami magát Caterinát illeti… az teljesen más kérdés. Mikor jön majd rá a történtek jelentőségére? Mikor fedezi fel, milyen hatást gyakorolt rá a tükörben megcsillanó holdfény? Egy év múlva? Öt év múlva? Mikor fogja megtudni?

Vagy mikor kellene elmondania neki?

Ostobaság volt a részéről, hogy a munkaasztalán hagyta a vasládikó tervrajzát… de a lány találékonyabbnak bizonyult, mint amilyennek hitte, először is abban, hogy egyáltalán megtalálta a ládát, másodszor pedig azért, mert rájött, hogyan nyithatja ki a zárját. És el kellett ismernie, hogy pont e miatt az agyafúrtsága miatt van olyan nagy hatással rá a modellje, aki nemcsak a legszebb nő, akit valaha is látott, hanem egyúttal a legokosabb is. Először egy arisztokrata karján pillantotta meg a Fontainebleau-ben, amikor azért ment oda, hogy egy szökőkutat tervezzen a francia királynak, és az első pillanattól fogva tudta, hogy meg kell kapnia… modellként, múzsaként, szeretőként.

Miután vett pár apróságot – drótokat és viaszt a vázaihoz –, az egyik ékszerésznél talált egy tökéletes kis zafírt, amely elég gyatrán volt befogva egy medálba. A mögötte lévő fólia, amelynek fel kellett volna erősítenie a ragyogását, inkább eltompította, és Benvenuto úgy gondolta, hogy némi munkával javíthat rajta. Az ékszerész, szintén a barátja, jó árat mondott neki, de amikor a vacsoráján gondolkozva kilépett az üzletből, füstszagot érzett a levegőben. Másoknak is feltűnt a dolog, és mindenki az Arno déli oldala felé tekingetett, ahonnan a szél fújt.

Cellini léptei felgyorsultak a hídon, és amikor kiért a Borgo San Jacopóra, még inkább. A füstszag egyre erősebbé vált, és nyugatról jött, a műterme felől. Egy cigány gyerek futott el mellette, és a mester megragadta a karját.

– Hol van a tűz? – kérdezte.

A fiú kiszabadította magát a szorításából, és azt felelte:

– A Santo Spiritóban.

Cellini futásnak eredt. A füstszag egyre erősödött, s a többi járókelő is a tűz felé tartott. Mire bekanyarodott a sarkon, és meglátta a tűzoltókocsit a műhelye előtt, továbbá Ascaniót, aki tucatnyi másik emberrel együtt vödrökből oltotta a lángokat, mindent kiejtett a kezéből a nyakláncon kívül.

Átküzdötte magát a bámészkodókon, és Ascanio mellé sietett.

– Mindenki biztonságban van? Caterina biztonságban van?

A kormos arcú Ascanio visszakiabált neki, hogy igen.

– Amit tudtunk, kidobáltunk az ablakokon! – És valóban, könyvek, vázlatok és még medálok is hevertek az utcán. – A drágakövek a zsebemben vannak!

– És a többi? – kérdezte Cellini, bízva abban, hogy az inasa tudni fogja, mire gondol.

– Biztonságban vannak.

A mester annyira megkönnyebbült, hogy a legfontosabb értékei is megmenekültek Caterinával együtt, hogy a többi elvesztése nem is számított neki. Felkapott egy üres vödröt, megtöltötte a kocsi hordójából, és bezúdította a vizet egy égő ablakkereten át. De a füstön keresztül is látta, hogy ezt a tüzet nem lehet eloltani. A szomszédok máris elkezdték kiüríteni az otthonukat attól való félelmükben, hogy a lángok átterjednek. A nagy zűrzavarban egy férfi lépett oda hozzá karddal az oldalán, s erős kezével megragadva a vállát, azt kérdezte tőle:

– Benvenuto Cellini?

Mielőtt még válaszolhatott volna neki, valaki más egy fekete zsákot borított a fejére, és szorosra húzta a nyakán a bőrzsineget.

Benvenuto hallotta, hogy Ascanio felüvölt, majd dulakodás tör ki, úgyhogy hozzávágta a kezében lévő vödröt ahhoz, aki lefogta. Valami megreccsent, valaki felnyögött, majd még jobban megszorult a nyaka körül a zsineg. Benvenuto nem kapott levegőt, és valami, talán egy kard markolata ledöntötte a lábáról. Akkor is kapálózott, amikor berángatták egy sikátorba, és betuszkolták egy ott várakozó hintóba. Ostor csattant, aztán gurulni kezdtek a kerekek. Amikor ismét megpróbált feltápászkodni, egy térd nyomódott a mellkasához, és a füle közvetlen közelében azt suttogta egy hang:

– Most idézd meg a démonaidat!

7. fejezet

David éppen a laboratóriumi beszámolók fölé hajolva töprengett, amikor hirtelen megérezte, hogy valaki nézi.

Amint meghozta a futár az eredményeket, átrohant a Newberry könyvsilójába, ami egy nagy kutatóhelyiség volt – itt tartották a könyvtár értékes kódexeinek, térképeinek és kéziratainak a gyűjteményét –, hogy átfésülje őket. A tintából és a papírból mikroszkópmintákat küldtek a virginiai Arlingtonba, ahol az FBI dokumentumait is elemezték, és az eddigi visszajelzések alapján minden beigazolódott, amit Mrs. Van Owen az anyagairól mondott. A koruk és az eredetük teljesen hiteles volt. És David örömmel tájékoztatta volna erről a hölgyet minél hamarabb, ha az nem állt volna eleve ott az acélfolyosón felette, és nem őt figyelte volna, mint egy rovarász egy bogarat a befőttesüvegben.

A férfi nem hallotta, amikor bejött, és azt sem tudta, mióta nézi őt némán, ennek ellenére égnek állt a tarkóján minden szőrszál.

– Mit olvas? – kérdezte a nő, akinek a hangját kicsit eltompította a több ezer kötet a henger alakú polcokon.

– A La Medusa vázlatának tinta- és papírelemzését – válaszolta David, végighúzva a kezét a rendetlen íróasztal felett.

– Mondtam, hogy nem szükséges erre pazarolnia az idejét.

Kathryn kesztyűs kezével a korlátra támaszkodva leereszkedett a lépcsőn. Tetőtől talpig feketében volt, mint korábban is, és amikor kilépett a könyvespolcok árnyékából a fényre, ahol David dolgozott, több gyémánt ékszer is megcsillant a nyakán és a fülében. A levegőt betöltötte a parfümje súlyos illata, miközben odahúzott egy széket, és helyet foglalt, fekete harisnyás és tűsarkúba bújtatott lábait keresztbe téve.

David arra tippelt, hogy a silóban lévő könyvek még soha nem láttak hozzá hasonlót.

– Meséljen el mindent, amit megtudott! – A férfi egy pillanatra semmi másra nem tudott gondolni, csak a nő sötét, de furcsamód veszélyesnek tűnő szépségére. Mrs. Van Owen hosszú ujjaival megfordított egy lapot, a fejlécére pillantott, és azt kérdezte: – Vas-csersav tartalom?

– Az egy jó módszer a régi tinták korának meghatározására – magyarázta David, miközben megpróbálta összeszedni magát. – Az egyiptomiak időszámításunk előtt 2500 környékén kezdtek tintát használni a papiruszokon, a rómaiak pedig szépiát alkalmaztak, a tintahal által kibocsátott fekete pigmentet. – Tudta, hogy túl bő lére ereszti a mondanivalóját, de úgy döntött, addig folytatja, amíg teljesen magához nem tér. – A reneszánsz korra nagyjából átvette ezeknek a helyét a vas-csersav keverék, amelyet a fakéregből és a fából nyert csersavból kevertek ki. – A többi vizsgálati módszert is elmagyarázta, bár Mrs. Van Owen a jelek szerint csak fél füllel figyelt oda rá. – Ezekben a tanninokban szokatlanul magas a börzsönyfa kivonatának az aránya, és ez segíthet nekünk Cellini többi kéziratának vagy vázlatának az azonosításában ugyanabból a korszakból… amelyek viszont útba igazíthatnak minket a La Medusa megtalálása felé.

Csak azt nem tette hozzá, hogy ennek azért meglehetősen kicsi az esélye; még mindig nem volt meggyőződve afelől, hogy a tükör létezik egyáltalán. Cellini híres volt a soha meg nem valósuló terveiről, és azokról a vázlatairól, amelyekből nem született meg a végtermék. Nem mintha nem lett volna szorgalmas, csak eseménydús életet élt egy viharos korszakban, és amikor nem egy pápa elől bujkált, akkor egy király elől menekült. A megbízásai hatalmas vállalkozások voltak – szökőkutak a Fontainebleau kertjébe vagy tizenkét életnagyságú ezüst istenszobor –, de nagyon ritkán élt elég hosszú ideig ugyanazon a helyen és ugyanannak a hercegnek a védőszárnyai alatt ahhoz, hogy befejezzen dolgokat (a tizenkét istenszoborból például csak egy, Jupiteré készült el, és Cellini sok más munkájához hasonlóan az is elveszett, elpusztult vagy beolvasztották az idők során). Csoda, hogy a Medúzát legyőző Perszeuszról kilenc év alatt elkészült alkotása többé-kevésbé átvészelte az idők viharait, hogy végül a nyugati képzőművészet egyik legismertebb ikonjává váljon.

– És hol van a többi dokumentum, amit át akar nézni? – kérdezte Mrs. Van Owen, bár David úgy érezte a hangjából, hogy egyszerűen csak végszavazik neki.

– A legnagyobb részük? – kérdezett vissza. – A firenzei Biblioteca Laurenzianában.

– Szóval? – David nem értette, mire akar kilyukadni a nő. Az özvegy hátradőlt a székében, így kikerült a fénykörből, de a szeme ennek ellenére ragyogott. – Szóval, miért itt van – válaszolta –, és miért nem Olaszországban?

Ez a kérdés több szempontból is váratlanul érte Davidet, főleg azért, mert mintha arra utalt volna, hogy ő kizárólag a nő szolgálatában áll.

– Mert itt van az állásom – dadogta.

– Mostantól hivatalosan kutatói szabadságon van.

A férfi majdnem elnevette magát.

– Attól tartok, ezt a döntést kizárólag dr. Armbruster hozhatja meg.

– Most beszéltem vele, és már döntött. – David szóhoz sem jutott. És amennyiben az a kérdés merült volna fel benne, hogy a távolléte milyen hatással lehet az előléptetése esélyeire, Mrs. Van Owennek erre is megvolt a válasza: – Ha sikerrel járna ebben, vagyis egy olyan vállalkozásban, amely ekkora dicsőséget hozna az intézetnek, akkor elkerülhetetlenné válna az előléptetése igazgatóvá. És ezt a főnöke is így látja.

David úgy érezte, mintha az egész világ a feje tetejére állt volna körülötte. Egyszeriben már nem a Newberrynek dolgozott, hanem ennek a nagyon gazdag és nagyon furcsa fekete ruhás nőnek, akinek a hatalma és a pénze mintha mindenki akaratát az övé felé hajlította volna. És most már az egész karrierje azon állt vagy bukott, hogy sikerül-e végrehajtania az utasításait. Legszívesebben felhívta volna dr. Armbruster irodáját, hogy tényleg így van-e.

– Rajta – találta ki Mrs. Van Owen a gondolatait –, csak hívja fel nyugodtan. Megvárom.

Ez a felajánlás önmagában is meggyőzte Davidet arról, hogy a nő igazat beszél.

– De tisztában van azzal – kapaszkodott szalmaszálakba –, hogy a Newberry költségvetése nem teszi lehetővé, hogy…

– Azt hittem, ezt már tisztáztam – vágott a szavába a nő kissé türelmetlen hangon. – A pénz nem akadály. Az összes költséget vállalom, felső határ nélkül. A főnökének nincs kifogása az ellen, hogy a lehető leghamarabb elinduljon. Ha sikerrel jár, abból könyvtár is, és maga is rengeteget fog profitálni. – Kivett egy arany Cartier tollat az apró neszesszeréből, és ráfirkantott valamit az egyik dombornyomott névjegykártyája hátuljára. Utána lerakta a tollat az asztalra, a kártyát pedig David felé pöccintette.

– Ez a mi kis magánszerződésünk – tette hozzá.

David elvette a kártyát, és azt látta a nő aláírása felett, hogy: „egymillió dollár”.

Ezt képtelen volt értelmezni – mintha egy egyiptomi hieroglifát bámult volna. Amikor ismét felnézett, Mrs. Van Owen egyenesen a szemébe meredt.

– Tudom, hogy szüksége van a pénzre – magyarázta. – Ha nem önmaga, akkor a nővére számára.

David egészen idáig úgy érezte, mintha módszeresen kihúznák a lába alól a talajt, de ez olyan volt, mintha a nő gyomorszájon vágta volna.

– Mi köze van a nővéremnek ehhez az egészhez?

– Az orvosi számlái az egekbe fognak szökni.

– Ezt meg honnan tudja? – esett neki a férfi. – Ne avatkozzon a családi ügyeimbe!

– Ne?

– Ne.

– Nos, márpedig nekem szándékomban áll beavatkozni – hajolt ismét előre a nő, hosszú, hegyes ujjait széttárva, mintha karmok lennének. – Ha megszerzi nekem, amit én akarok, én is megszerzem magának, amit maga akar.

– Nekem a rák gyógymódjára lenne szükségem. Azt akarja mondani, hogy azt is képes megszerezni? – David ekkor már meg volt győződve arról, hogy ez a nő éppen olyan elmebeteg, mint amilyen gazdag. Biztosan elolvasta Cellini Az örök élet kulcsa című művét, és tudományos módszereknek hitte az alkímiát és a varázsigéket.

Mrs. Van Owen hűvösen végigmérte, majd megállapította:

– Maga azt hiszi, hogy elment az eszem. – David udvariasan hallgatott. – Én is ezt gondolnám a maga helyében. De nem így van. Én nem élhetek tovább a La Medusa nélkül, és higgye el nekem, hogy a nővére sem. Ne csapjuk be önmagunkat! Szerezze meg nekem, és megígérhetem, hogy Sarah hosszú öregkort fog megérni… csakúgy, mint én. – David számára ez nem tűnt túl megalapozott ígéretnek; Mrs. Van Owen, bármilyen bizarr is a kisugárzása, nem lehet sokkal idősebb a nővérénél. – Vagy arra készül, hogy ölbe tett kézzel várja a halálát?

A nő egyetlen kecses mozdulattal felállt, felsétált a lépcsőn, és eltűnt, csak a parfümje erős illatát hagyva a levegőben. David a döbbenettől szóhoz sem jutva ült tovább a székén, kezében a névjegykártyával.

Mr. Joseph Schillinger, Liechtenstein korábbi amerikai nagykövete éppen befejezte a The Times keresztrejtvényét, amikor a sofőrje és egyben mindenese, Ernst Escher azt mondta vaskos svájci akcentussal:

– Nézze, ki látogatott el ide!

A fekete ruhás nő volt az, ugyanaz, akit a Dante-előadáson látott, csak most nem viselt fátylat. Időközben Eschernek volt ideje rákeresni a rendszámára: valóban Randolph Van Owen özvegyéről volt szó. De vajon ő lenne a könyv titokzatos adományozója is?

– És ez nem minden – tette hozzá Escher, a munkaadója felé fordítva kopaszra borotvált fejét és vastag nyakát, hogy rávigyorogjon.

Ez valóban nem volt minden, mert David Franco, az a fiatalember, aki miatt idejöttek, pont akkor bukdácsolt le a lépcsőn a nő után, amikor az odaért a várakozó autójához. Valami aranyszínűt – talán egy tollat? – szorongatott a kezében. A nő ablaka legördült, a keze kinyúlt a tollért, és miután váltottak pár szót – mit meg nem adott volna Schillinger, hogy meghallgathassa a beszélgetésüket! –, az autó elindult a havas utcán.

– Mit szeretne, most mit tegyek? – kérdezte Escher, aki mindig tettre készen állt, lehetőleg minél erőszakosabbra.

– Semmit. Csak maradj a fenekeden. – A mindenes olyan volt, mint egy kibiztosított kézigránát.

Miközben Schillinger tovább figyelt a hátsó ülésről, Franco, aki a fogcsikorgatóan hideg szél ellenére sem viselt kabátot, földbe gyökerezett lábakkal ácsorgott. Még ebből a távolságból, a Hóbortosok terének a túloldaláról is kábultnak tűnt, és Schillingerben felmerült a kérdés, hogy mi történhetett a könyvtárban. Felfedezte már azt, amire Schillinger abban a pillanatban rájött, ahogy meglátta a könyvet? Hogy az illusztrációk a híres mester – és nekromanta –, Benvenuto Cellini keze munkáját dicsérik? Senki nem tudná ilyen átütően és ilyen jellegzetes stílusban ábrázolni ezeket a jeleneteket, csak olyasvalaki, aki maga is nyakig merült az okkultba.

Schillinger évek óta, azóta, hogy először találkozott Monsieur Linzcel egy Comói-tó melletti árverésen, a férfi hálójának a része volt, s nyitva tartotta a szemét és a fülét mindenre, ami érdekelhet egy ilyen sötét és kifinomult ízlésű valakit. És most megtalálta. Azokat az apró szívességeket, amelyeket Linz tett neki cserébe – amikor szólt neki egy régóta feledésbe merült Vermeer-rajzról vagy egy Hobbema-tájképről, amelyek nem sokkal később felbukkantak a feketepiacon –, most busásan visszafizetheti.

Schillinger a telefonjáért nyúlt, és Franciaországot tárcsázta.

– Oui? – harsant fel egy hang a vonal túloldalán. – Que voulez-vous?

Schillingernek minden egyes alkalommal vissza kellett nyelnie az epét, amikor Emil Rigaud-val beszélt. Nagyon dühítő volt, hogy ez az ember azt képzeli, egy leszerelt francia kapitány ilyen lekezelően bánhat az Egyesült Államok volt nagykövetével. De megőrizte az önuralmát, és elmesélte, amit megtudott.

– És mit gondol, mennyit tudhat – kérdezte Rigaud – ez a David Franco?

– Nagyon intelligens fiatalember – válaszolta Schillinger halvány büszkeséggel a közös alma materük miatt –, de még csak most vágott bele. Gyanítom, hogy egyelőre nálam is kevesebbet tud.

Rigaud felsóhajtott, mintha már korábban is hallotta volna ezt a rejtett szemrehányást.

– Ez a maga érdekében marad így, Joseph. Ha többet tudna annál, amennyit mi elmondunk magának, akkor olyanok dolgába ütné bele az orrát, akik ezt nem vennék jó néven, és az gyászos következményekkel járhatna.

Schillinger sértetten hallgatott.

– Comprendez-vous?

– Je comprends.

– Akkor jó – válaszolta Rigaud. – És most hívja fel Gropiust Antwerpenben. Kérdezzen rá nála arra a kis Corot-olajfestményre, amely most került elő.

Schillinger mindig is vágyott egy Corot-ra. Vajon honnan tudták?

– Köszönöm, Emil. – Lehet, hogy Rigaud mégsem olyan elviselhetetlen. – De mit csináljak ezzel a David Francóval? Itt van mellettem Ernst Escher, és valamit – folytatta baljósabb hangon – biztosan tehetnénk.

– Semmit ne tegyen. Amikor szükség lesz rá, majd mi intézkedünk.

– És Mrs. Van Owen? Mi ugyanazokban a körökben mozgunk. A férje nemrég hunyt el. Esetleg összebarátkozhatnék vele, hogy így szerezzek további információkat. – Abszurd módon kezdte úgy érezni magát, mint egy lelkes zöldfülű, aki megpróbál a főnöke kegyeibe férkőzni.

– Monsieur Linz kézben tartja a helyzetet – válaszolta Rigaud olyan hangon, mint aki egy kisiskolást oktat ki.

– Ebben biztos vagyok, de úgy gondoltam…

– Hagyja abba a gondolkodást, jó? Monsieur Linz sakknagymester, maga pedig csak amőbázik. Hívja fel Gropiust! – Ezzel megszakadt a vonal.

Amikor a nagykövet visszanézett a könyvtár felé, Franco úgy baktatott fel a lépcsőn, mint akinek a világ súlya nyomja a vállát. Mit tudhat vajon, amit ő nem? Voltak pillanatok, és ez is közéjük tartozott, amikor a férfi úgy érezte, mintha gyufaszálakban játszana, miközben körülötte hatalmas téteket tesznek kockára. Talán ha kicsit erőszakosabban képviselné a saját érdekeit, azzal nemcsak anyagi előnyökhöz jutna – és a gyűjtőszenvedélye az évek múltával sem enyhült –, hanem abból a varangyszerű Rigaud-ból és a rejtélyes főnökéből is kicsikarhatna némi tiszteletet.

– Nos? – kérdezte Escher mohón a szomszéd ülésről.

– Haza – válaszolta Schillinger, és látta, hogy a sofőrje válla előreesik a csalódottságtól. Annyira reménykedett a konfrontációban.

Miközben Escher visszasorolt a forgalomba, ledudálva egy lassan haladó iskolabuszt, a nagykövet felhívta Antwerpent.

8. fejezet

A csuklya a fején maradt, miközben a kocsi végigzötyögött az utolsó Firenzéből kivezető hídon, és megindult az egyik rázósabb földúton. Nagyjából egy órával később egy durva kéz meglazította a zsineget, és lerántotta a fejéről. Cellini kapkodni kezdte a friss vidéki levegőt.

Az egyik rabtartója hátradőlt vele szemben az ülésen, és ferde mosollyal végigmérte. A másik kettő feltételezhetően a bakon ült, és a lovakra ügyelt.

– Azt mondták, tíz emberre lesz szükségünk a legyőzéséhez – pillantott a férfi a Cellini kezén és lábán lévő kötelekre. – Látnák csak most, megkötözve, mint egy kismalacot.

Bár a nyitott ablakot fekete muszlinfüggöny takarta, a hold fényesen ragyogott, és Cellini éppen eleget látott a vidékből ahhoz, hogy tudja, melyik úton vannak, s kitalálja, hova mehetnek.

Rómába.

Ami azt jelenti, hogy ezek a férfiak, akik készen álltak elrabolni egy Cellini társadalmi helyzetében lévő embert – Firenze uralkodójának, a Medici hercegnek az egyik állandó alkalmazottját –, csak magának a pápának, III. Pálnak a szolgálatában állhatnak. Senki más nem merészelt volna ilyet tenni.

De mit követett el? Cellini évekig jól szolgálta a pápaságot. Gyönyörű csatot készített az előző pápa. VII. Kelemen hermelinköpenyére, és tucatnyi további ékköves díszt, ezüsttálat és kancsót, érmét és medált is gyártott az egyház vezetőinek. És amikor Bourbon hercege és annak zsoldoshadserege 1527-ben lerohanta és kirabolta Rómát, ki volt a legtalálékonyabb védelmezőjük? Cellini, aki az Angyalvár ágyúit kezelte, amikor Kelemen hét hosszú hónapon át ott rejtőzött el a fosztogató seregek elől – már ha azokat a vadembereket lehet így nevezni. Igen, Cellini volt az, akihez Kelemen fordult, amikor úgy tűnt, hogy minden elveszett, és az a veszély fenyegette a pápai kincseket, hogy az ellenség kezére jutnak.

És most ez az új pápa, III. Pál banditákat küld rá, hogy felgyújtsák a műtermét, és erővel elrabolják őt?

– Nem akarja tudni, hogy kik vagyunk? – kérdezte a hintóban ülő férfi. Durva külsejű verőlegénynek tűnt, és az összes foga keresztbe-kasul állt, amitől a szavai sziszegve jöttek ki a szájából.

– Aljanép, akiket a pápa küldött a mocskos meló elvégzésére.

A férfi a sértődöttség minden jele nélkül felnevetett.

– Mondták, hogy maga okos – látta be, miközben hosszú, mocskos körmével a szája sarkában kutatott valami után. – És most már én is így gondolom. Jacopo vagyok – pöccintette az ételmaradékot a padlóra.

– De miért kell ez? Ha a pápa látni akart, elég lett volna üzennie.

– Mi vagyunk az üzenet. Azt üzeni, hogy vesse magát a lábai elé, és könyörögjön neki, hogy ne akassza fel a Torre di Nonában.

– Miért?

Jacopo elengedte a füle mellett a kérdést, felemelte a függönyt, és kibámult Toscana hullámzó dombjaira.

– Ez nagyon szép hely – jegyezte meg. – Még soha nem jártam ilyen messze Rómától. – A kézfejével letörölt némi nyálat az álláról, ami Cellini számára rutinszerű gesztusnak tűnt.

– Nos? Nem válaszol nekem?

– Hamarosan úgyis megtudja – mondta a férfi, majd az utastér remegő falának döntötte a fejét, és nagyokat horkolva mély álomba merült.

És ezt jól is tette. A legtöbb hintó meg szokott pihenni éjszakára, de ennek, négy sarkában a himbálózó lámpáival, sikerült egész éjszaka az úton maradnia annak ellenére, hogy ezzel az útról való leszaladást vagy a lovak lesérülését kockáztatta. Hajnalban behajtottak egy postakocsi-állomásra, és bár Cellini kapott egy kis kenyeret és bort, valamint lehetőséget arra, hogy hideg borogatást tegyen a fejére, azonnal visszatuszkolták a kocsiba, amint az új lovakat felszerszámozták. Jacopo vette át a gyeplőt, és az egyik tettestársa – egy inas fickó, az arca egyik oldalán hatalmas, élénk véraláfutással és monoklival – ült a helyére a kocsiban.

– Mi történt magával? – kérdezte Cellini, noha pontosan tudta. – Úgy néz ki, mint akit egy vödörrel képen csaptak.

A férfi Cellini arcába köpött.

– Ha nem úgy szólna az utasításunk, hogy egy darabban kell leszállítanunk, itt helyben kettészakítanám.

– És ha nekem nem lenne megkötözve a kezem, egy másik monoklival is kiegészíteném az előzőt.

A hintó útja napokon át folytatódott, amíg Cellini úgy nem kezdte érezni, hogy eltörik a háta a folyamatos rázkódástól. Megkötözött kézzel és lábbal – ezek a bűnözők valószínűleg komoly fejpénzre számíthatnak, ha épségben leszállítják – nem sokat tehetett a saját kényelméért, és az sem tűnt reménykeltőnek, ami Rómában várja majd. Amikor végre az örök város közelébe értek, az utak egyre simábbakká és alaposabban kikövezettekké váltak, ugyanakkor zsúfoltabbakká is, tele pásztorokkal, akik a piacra terelték a nyájukat, abruzzói boroshordókat szállító rozoga szekerekkel, sajtszállítmányokkal az Enza-völgyből és rengeteg rakomány jellegzetes kékesszürke márvánnyal az Appenninekből. Cellini hallotta, hogy a kocsis (éppen Bertoldo töltötte be ezt a szerepet, a kardos ember, aki a vállára csapott Firenzében) azt kiabálja:

– Utat! Mi őszentsége Pál pápa megbízásából érkezünk! Félre az útból!

A válaszul érkező szentségelésekből és káromkodásokból ítélve sokan nem hittek neki. De a contadini már csak ilyenek, gondolta Cellini. Egész nap a gazdaságokban és a szántóföldeken dolgoznak, néha egy lélekhez sem szólva, és ha bárki beszélni kezd hozzájuk, azonnal hátsó szándékokra kezdenek gyanakodni – főleg, ha egy karddal felfegyverzett idegen az, aki egy puccos, fekete hintót hajt, és parancsolgatni próbál nekik.

Jacopo, aki ismét odabent ült, nem bírt ellenállni a kísértésnek; félrehúzta a függönyt, és az ablakban kezdte mutogatni undok pofáját. Cellininek olyan érzése támadt, hogy abban reménykedik, valaki – bárki – észreveszi, milyen úrias stílusban utazik.

Róma utcái Firenzéiével ellentétben zűrzavarosak voltak. Firenzében keskenyek és gyakran sötétek az utcák, de az emberek tudnak viselkedni. Nem hányják a belüket a csatornába, nem az ablakok előtt ürítik ki az éjjeliedényeket, és nem hagyják a döglött kutyákat, madarakat megrohadni a napon. De ezek a rómaiak egy szemétdombon élnek, és mintha nem is bánnák. Cellini, ahányszor csak Rómába kényszerült utazni, mindig elcsodálkozott az ottani káoszon, a nyüzsgő zűrzavaron városszerte, ahol a legszebb ókori műemlékeket cserzőműhelyek vették körül, a klasszikus templomok mellett pedig sertéspiacot állítottak fel. Amikor a hintó áthaladt a Porta del Popolón, jobboldalt megjelent Néró anyjának a síremléke, a lépcsőjén egy csapat koldussal. Augustus római császár kriptája sem járt jobban; márványhomlokzatáról egész lapokat szaggattak le, és égettek el az így nyert mész végett. A Campo Marzio tele volt műhelyekkel, némelyiket egyenesen a valaha fényűző udvarházak romjai között állították fel. Pompeji templomát rendezetlen szállóvá változtatták, amelybe egész családok költöztek be, és raktak nyílt tüzeket, vagy teregették ki száradó ruhájukat a hatalmas, romos boltozat alatt. Ha Firenze egy elegáns bál, akkor Róma egy szelídítetlen állatokkal teli cirkusz.

És Cellini attól tartott, hogy ő lesz benne a fő attrakció.

Amikor áthaladtak a Borgón, azon az élettől nyüzsgő részen a bankok, a Tiberius és a hatalmas Vatikán között, Cellininek akaratlanul is eszébe jutott az első római útja, még tizenkilenc éves korában. Ő és egy másik aranyművesinas, Tasso gyakran beszélgettek arról, hogy jó lenne elhagyni a szülővárosukat, Firenzét; Róma az a hely, ahol komolyabb vagyonra és névre lehet szert tenni. És egy szép napon, egy hosszabb séta után a San Piero Gattolini kapunál találták magukat. Benvenuto tréfásan azt mondta a barátjának: „Nos, már félúton járunk Róma felé. Nem akarsz továbbmenni?” – Tasso kicsit bizonytalannak tűnt, ám Cellini meggyőzte.

A kötényüket megkötötték a hátuk mögött, és gyalog indultak útnak. Sienában az a szerencse érte őket, hogy találtak egy lovat, amelyet vissza kellett vinni Rómába, úgyhogy az út hátralévő részét lóháton tették meg, és amikor megérkeztek a városba, Cellini gyorsan munkát is talált egy Firenzuola nevű sikeres aranyműves műhelyében. A mester egyetlen pillantást vetett Cellininek egy kidolgozott övcsatot ábrázoló vázlatára, és azonnal felvette, majd megbízta azzal, hogy készítsen ezüstedényt egy bíborosnak, a Rotunda egyik urnája alapján. Tasso nem volt ilyen szerencsés, és legyőzte a honvágy. Ő visszatért Firenzébe, míg Cellini Rómában maradt, és egymás után váltogatta a mestereket, s készítette a dísztárgyakat a gyertyatartóktól kezdve a tiarákig, amelyekből olyan szépség és eredetiség sugárzott, hogy hamarosan ő maga is elismert mesterévé vált a szakmájának.

De a kezek, amelyek korábban gyűrűket és süvegeket készítettek pápáknak, most annyira lehorzsolódtak és lebénultak a kötelektől, hogy Cellini alig bírta megmozdítani őket.

A Vatikán főkapujánál a Svájci Gárda zöld-sárga egyenruhás, tollas süveges tagjai állították meg a hintót. Fiatalok voltak – egy ideje mindig fiatalok voltak, mivel az elődeiket lemészárolták a város megszállása alatt –, és vitatkoztak egy kicsit a papírok felett. Az őrség vezetője bepillantott a hintóba, hogy megnézze, ki van odabent. Fintorgott egy kicsit a szag miatt, és azt mondta:

– Azért mosdassák majd meg, mielőtt a szentatya elé viszik!

A rostélyt felhúzták, és a kocsi bezötyögött a főtérre. Cellini alig várta, hogy kiszállhasson a hintóból, még ha csak azért is, hogy felgyalogoljon a pápai palota lépcsőjén, és szembenézzen ismeretlen végzetével.

Bertoldo a jelek szerint szívére vette az őrök javaslatát, és megállt egy szökőkútnál, ahol hagyta, hogy Cellini kiszálljon. Kioldotta a kezét és a lábát, és megengedte, hogy megmossa az arcát és a nyakát. A víz érintése olyan jólesett Cellininek, hogy letérdelt, és az egész fejét beletartotta a szökőkútba. Amikor kiemelte, úgy vetette hátra hosszú, fekete, göndör tincseit, mint a mélyből felemelkedő Poszeidón. A víz végigcsorgott széles vállán és mellkasán, le a La Medusára, amely még mindig ott lógott a nyakában. A nap továbbra is forrón és ragyogón sütött, úgyhogy a mester felé fordította az arcát, mert nem tudhatta, meddig élvezheti még az ilyen egyszerű gyönyöröket. Két barna csuhás szerzetes megállt, hogy megbámulja, és a szájukat eltakarva motyogtak valamit egymásnak.

Bertoldo és bűntársai talpra rántották Cellinit, ismét megkötözték a csuklóját, és úgy, ahogy volt, csuromvizesen felmasíroztatták a palota lépcsőjén, majd át a kisebb tróntermen, ahol emberek tucatjai – kereskedők, arisztokraták, városi hivatalnokok – nyüzsögtek pápai audienciára várva. Néhányan papírokat szorongattak a kezükben, mások ajándékokat hoztak (valaki egy rikácsoló zöld papagájt tartott a karján), de mindegyikük azonnal elhallgatott, amikor Benvenutót sietve elvezették mellettük. Láthatóan egyikük sem lett volna szívesen a bőrében.

A nagyobb trónteremben is tömeg volt, de ez papokból és bíborosokból állt, nagykövetekből és a titkáraikból. Maga a pápa egy magas támlájú lila trónon ült vörös bársonyköpenyében, parancsokat és utasításokat osztogatott, és a jelek szerint tíz párbeszédet folytatott egyszerre. Hosszú arca volt hosszú orral, és sűrű, fehér szakálla, közepén egy sötét csíkkal. Amikor Cellini merészen a trón felé indult, Bertoldo és az emberei lemaradtak mellőle.

Benvenuto sok udvaroncot felismert – a főpapok némelyikének Toscanában kezdődött a felemelkedése, mások meg olyan külföldiek voltak, akik királyának vagy hercegének már dolgozott –, de egyvalakit különösen jól. Signor Pier Luigit nemrég ütötték Castro hercegévé, és ha Cellininek találgatnia kellett volna afelől, hogy miért hurcolták ide ilyen erőszakosan, arra tippelt volna, hogy a hercegnek van ehhez valami köze.

– És lám, ki van itt! – kiáltott fel Pál pápa. – A vándorművész. – A hangjában nem volt rosszindulat, ami őszintén megdöbbentette Cellinit.

– Olyan gyorsan idejöttem, ahogyan csak tudtam, őszentsége… és a szabad akaratomból is ezt tettem volna.

A pápa mintha csak ekkor vette volna észre a köteleket a kezén, és intett Bertoldónak, hogy oldozza ki őket.

Bertoldo idegesen meghajtotta a fejét, kikötötte a béklyókat, majd hátrahúzódott a terem végébe. Cellini megrázta a kezét, hogy felélénküljön a vérkeringése, azután megigazgatta nedves inggallérját.

– Bocsásson meg, de útitársaim, akik remek emberek ugyan, csak kissé szűkszavúak, elmulasztottak tájékoztatni a látogatásom okáról.

A pápa felnevetett.

– Fikarcnyit sem változtál, Benvenuto.

– Talán itt lenne az ideje, hogy megtegye, atyám – vetette közbe Signor Luigi, Cellini pedig savanyúan elmosolyodott a megszólításon. Ebben az esetben az „atyám”-nak nem csak szimbolikus jelentése volt; Luigit valóban a szentatya fattyának tartották, ami magyarázatot adott a reá zúdított rangokra és pénzre, és Luigi szerette finoman emlékeztetni az embereket erre a rokoni kapcsolatra. Sötét hajú, sötét tekintetű férfi volt vastag, fekete szemöldökkel, lecsüngő bajusszal és fekete szakállal. És mint mindig, most is páncél mellvértet viselt.

Éppen elég ellensége van ahhoz, gondolta Cellini, hogy az feljogosítsa erre az óvintézkedésre.

– Messer Cellini talán szívesen átváltozna becsületes emberré – tette hozzá Signor Luigi.

Cellini érezte, hogy vér tolul az arcába, de uralkodott magán, és egyszerűen annyit válaszolt:

– Soha nem voltam másmilyen.

Signor Luigi odamasírozott elé, hogy a szemébe nézzen.

– Tényleg? – kérdezte epésen. – Nincs valami, amit szeretne elmondani nekünk? Valami, amit szeretne meggyónni ezen a szent helyen, miután évekig eltitkolta?

Cellini olyan őszintén értetlen volt, mint még soha életében.

– Fel kell világosítania. Mint mindig, amikor Signor Luigi megszólal – szándékosan kerülte a rangjai megemlítését –, most is rengeteg a zaj, de túl kevés a zene.

A pápa csendesen felkacagott, amitől a fia csak még dühösebb lett.

Mintha magához a Colosseumhoz intézné a szavait, felemelte a szemét, a hangját és még a karját is, miközben Cellini körül körözve felsorolta a vádpontokat.

– Meglepné, ha arról értesülne, hogy a bizalmával visszaéltek? Hogy bizonyos gyónási titkai, amelyeket a megszokott nagyképű modorában vallott meg, elérték az Apostoli Szentszéket?

– Gyónási titkaim? Kinek? – Cellini már évek óta nem volt gyónni.

– Egy bizonyos inasnak Perugia városában.

Ó, szóval erről van szó! Biztosan Girolamo Pascucciról van szó, egy lusta tolvajról, aki megszegte a szerződését Cellinivel, és még mindig tartozott neki némi pénzzel. De gyónás? Ráadásul olyasvalakinek, akiben soha nem bízott?

– Tudjuk, Cellini messer, tudjuk, mi történt Róma ostroma alatt tizenhat évvel ezelőtt.

– Ó, akkor bizonyára azt is tudják, hogy én vezettem azt a tüzérséget, amelyik megvédelmezte VII. Kelemen pápát, amikor megtámadták az Angyalvárban.

– Tudjuk – vágta rá Signor Luigi szarkasztikusan és ingerülten, amiért félbeszakították a szónoklatát.

– És hogy én voltam az, aki minden éjjel tápláltam a három világítótorony tüzét, amelyek azt jelezték, hogy nem adtuk meg magunkat?

– De nem erről…

– És hogy az én szakállas puskámból származott a lövés, amely magával Bourbon hercegével végzett?

– Tudjuk – mennydörögte Luigi –, hogy a pápa a szükség óráján, amikor a barbárok már ott tolongtak a szentély kapuja előtt, magára bízta a Szent Apostoli Kamara ékköveit.

Cellini végre kezdte megérteni, mire akar a férfi kilyukadni.

– Így volt. Ezt soha nem is tagadtam. Kelemen pápa, nyugodjék békében, meglátogatott egyik éjszaka, és azt mondta: „Benvenuto, meg kell találnunk a módját, hogy elrejtsük ezeket a kincseket. Mit tehetünk?”

– Szóval elismeri a titkolózást?

Cellininek nagy erőfeszítésébe került megállnia, hogy mellvérten ne csapja az idiótát.

– Magának a pápának és Cavalierino nevű szolgájának a segítségével – magyarázta inkább a szentatyának és a trónjának, mint szemtelen fattyának – távolítottuk el az ékköveket a tiarákból, a süvegekből és a koronákból, és amennyit csak tudtunk, bevarrtunk azoknak a köpenyeknek a redőibe, amelyek rajta és az inasán voltak. Az aranyat a könnyebb szállíthatóság érdekében beolvasztottuk. – Cellini még jól emlékezett a kis olvasztókemencére, amelyet sebtiben ütött össze a lakosztályában. Bedobálta az aranyat a széndarabok közé, és hagyta lecsorogni arra a nagy tálcára, amelyet a tégla alá rakott.

– És hol vannak most azok az ékkövek? Hol van az arany?

– Ahol mindig is voltak. A Vatikán kincsesládáiban és pincéiben.

– Nyolcvanezer dukátnyit leszámítva! – harsogta Signor Luigi diadalittasan.

– Ezzel akar megvádolni? Hogy elloptam a pápa ékköveit?

Signor Luigi a sarkán hintázott, két hüvelykujját a mellvértje pereme alá akasztva. – Ha nem maga volt, akkor kicsoda?

Cellini azt sem tudta, hol kezdje a választ, de abban biztos volt, hogy óvatosnak kell lennie; Signor Luigi veszélyes ellenfél. Noha Pál pápa tudta róla, hogy elég megbízhatatlan, akkor is a fia volt – és a vér sűrűbb a víznél. Cellini erről soha nem feledkezett meg.

– Először is, ha elkövettem volna egy ilyen elképzelhetetlen bűnt, azt soha nem árultam volna el egy olyan embernek, mint Pascucci; Perugia városa még soha nem adott életet nála nagyobb hazugnak és tolvajnak. Ami pedig a hiányzó ékköveket illeti, azt javaslom, nézzék át a főkönyveket. Ezt megtették már?

Signor Luigi nem válaszolt.

– Gondoltam. Minden, az összes gyűrű, az összes gyémánt, az összes rubin, de még a gránátok is bekerültek a leltárba az ostrom elmúltával. Miközben Kelemen pápa a megegyezésről tárgyalt, az egyik ujjáról leesett egy kis gyűrű, alig négyezer tallér értékű, és amikor a birodalmi nagykövet lehajolt érte, a pápa azt mondta, hogy megtarthatja. Ezt leszámítva nemhogy nyolcvanezer, de egyetlen dukát értékű hiányzó ékkövet sem fognak találni – horkantott fel Cellini, azt jelezve, milyen abszurd a vád, amellyel illették.

Pál pápa láthatóan megenyhült, Signor Luigi azonban korántsem. Sőt, a szemöldöke jobban összeszaladt, mint korábban, és ahelyett, hogy ejtette volna a témát, azt mondta:

– Át lesznek vizsgálva a főkönyvek. – Csettintett az ujjaival, majd odaintett egy alkalmazottnak, aki kiszaladt a helyiségből, hogy munkához lásson. – De még így is marad egy ugyanilyen súlyos vád.

– Még egy? – kérdezte Pál pápa kicsit meglepetten.

– Igen, atyám… az eretnekség vádja.

A terem síri csendbe borult, és a pápa előrehajolt a trónján. Hosszú, fehér szakálla a térdét simogatta.

Signor Luigi, aki örömmel nyugtázta, hogy ismét sikerült lekötnie mindenkinek a figyelmét, azzal folytatta:

– Messer Cellini a firenzei műhelyében olyan tiltott szövegekkel és okkultizmussal kísérletezett, amelyek szöges ellentétben állnak az egyház tanításaival. A forrásaim azt állítják…

– Milyen források? – szakította félbe Cellini. – Ismét Pascucci?

– Nem – felelte Signor Luigi szárazon –, hanem más inasai. És azt állítják, hogy különböző grimoárok – a katolikus egyház által betiltott, fekete mágiáról szóló könyvek – segítségével készített okkult tárgyakat. Olyan eszközöket, amelyek kizárólag Istennek fenntartott képességeket biztosítanak magának.

Pál pápa hátradőlt a trónján. Egy külföldi követ – a kifinomultsága és a csipkéi alapján francia lehetett – levegő után kapott, és egy keszkenőt tartott az arca elé, mintha egy fertőzés ellen próbálna védekezni. Cellini úgy érezte, mintha a helyiség hőmérséklete több fokkal lejjebb zuhant volna.

– Nem tudom, mit válaszolhatnék egy ilyen alaptalan vádra – felelte –, főleg, hogy fogalmam sincs, ki intézi ellenem.

– Az az én dolgom – jelentette ki Signor Luigi.

– Igaz ez? – kérdezte Pál pápa.

Cellini hallgatott egy ideig. Kénytelen lesz csökönyösen tagadni, de azt, hogy a pápa arcába hazudjon, olyan bűnnek tartotta, amelyre gondolni is alig mert. És Signor Luigi biztosan észrevette a habozását, mert mielőtt még kitalálhatta volna, mit válaszoljon, előrelendült, megragadta a mester gallérját, és kirántotta alóla a láncot.

A La Medusa ott hevert a tenyerén, az arca a trónra meredt.

– A bizonyíték, szentséges atya, a bizonyíték! Egy szentségtelen tárgy, amelynek a valódi célját csak a Sátán ismerheti.

A pápa jelezte, hogy meg akarja nézni, mire az egyik papja odalépett, és átemelte Cellini feje felett a La Medusát. Amikor a Szentatya kezébe került, ő alaposan megvizsgálta, majd megfordította, és megdörzsölte a fekete selymet a hátlapján.

– Mi ez? – kérdezte.

– Egy tükör, őszentsége.

A pápa elfordította a csatjait, és a selyemborítás lehullott. Cellini akaratlanul is a Vatikán kertjére nyíló hosszúkás ablakok felé fordult. Szerencsére a nap, és nem a hold trónolt az égen a narancs- és citromfák felett.

– Nem túl jó – jegyezte meg a pápa a konvex, torzító hatású tükörlapot vizsgálva.

– Nem, atyám, az én várakozásaimat sem teljesítette be. Eleonora de Toledónak készítettem, de mivel tökéletlenül sikerült, megtartottam magamnak, a hercegné számára pedig egy másikat csináltam… ennek tökéletes mását, csak rubinszemekkel.

– A Vatikánból származó rubinokkal? – vetette közbe Signor Luigi.

Cellini keze ökölbe szorult – már nem bírt több sértést elviselni –, mire Luigi elhátrált, és ráparancsolt Bertoldóra meg az embereire, hogy fogják le a mestert.

– A világ minden ideje a rendelkezésére fog állni avégett, hogy a szakmai hiányosságain gondolkozzon – mondta –, régi otthonában, az Angyalvár kazamatájában.

Hiába tiltakozott Cellini, a pápa, aki vonakodott keresztbe tenni a fiának, átnyújtotta a tükröt az egyik inasának – mintha egy romlott gyümölcstől szabadulna meg a kertjében –, és látványosan elfordult.

9. fejezet

– Csak még egyszer, David bácsi! Csak még egyszer!

David már éppen le akart menni a jégről – évek óta nem korcsolyázott, és kisebb csodának tartotta, hogy még nem esett el –, de az unokahúga könyörgésére beleegyezett, hogy még egyszer megkerüljék a jégpályát. Végtére is, egyszer van karácsony

Hideg volt, de még mindig ragyogóan sütött a nap, és amikor elsuhantak Sarah mellett, aki egy padon üldögélt hosszú kabátjában és mélyen a fülére húzott gyapjúsapkájában, David odakiáltott neki:

– Bírod még?

Sarah bólintott, és megemelte a hüvelykujját.

– Akkor mindjárt jövünk! – Ezzel megfogta Emme kesztyűs kezét, és visszasiklottak a Frosty the Snowman dallamára a pályán köröző gyermekek és kamaszok közé. Olyan látványt nyújtottak, mint egy idilli olajfestmény – a festői park befagyott taván színes sapkában és harisnyában köröztek a korcsolyázók, a leheletük párája fehérlett a levegőben.

És Davidnek jólesett a szabad levegőn mozognia, főleg, mivel Mrs. Van Owen látogatása óta a saját örvénylő gondolatai csapdájában vergődött. Az volt élete legszürreálisabb jelenete, és mióta csak kirohant, hogy visszaadja a nő tollát – aki biztosította afelől, hogy minden egyes szavát komolyan gondolta –, az ígéretein gondolkozott. Egyrészt tudta, hogy ez az egész őrültség – hogyan garantálhatná bárki is, hogy megmenti a nővére életét? Erre senki nem képes. Másrészt viszont ott volt az a névjegykártya, rajta az egymillió dolláros ajánlattal. Vajon milyen kezeléseket vagy odafigyelést biztosíthat egymillió dollár? Különlegeseket, gondolta. A névjegykártyát a tárcájába dugta, de mindig is tudatában volt a jelenlétének. Ez egyszerűen nem tűnt helyesnek… és az a kérdés is felmerült benne, hogy nem kellene-e szólnia róla dr. Armbrusternek. Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét, hogy sajnálatos módon ezt még nem tette meg.

Hogy kiverjen a fejéből minden egyebet, és folytassa a munkáját, fejest ugrott Az örök élet kulcsa című könyv hátralévő oldalaiba, amelyeket Cellini feltételezhetően saját kézzel vetett papírra. És miközben elé tárultak a kézirat titkai, kezdte megérteni, miért akarja Kathryn Van Owen annyira megtalálni a La Medusát.

Mert hisz benne.

Hisz abban, hogy a könyv igazat ír, és a tükör tényleg a halhatatlanság titkát rejti. Mint azt elmondta neki a Newberry épülete előtt, még soha nem mutatta meg ennek a dokumentumnak a teljes eredetijét senkinek rajta kívül.

„Vigyázzon rá nagyon gondosan – figyelmeztette. – Maga az első, aki szerintem értelmezni és használni fogja tudni a kutatásai során. Ne okozzon nekem csalódást!”

Mint kiderült, a Kulcs nem csak Cellini mágiával kapcsolatos kísérletezéseiről szólt – holttestek eltávolításáról a megszentelt földből, és furcsa eszközök készítéséről, amelyeknek a homonculus megteremtése, a bölcsek kövének megtalálása volt a célja –, hanem a saját megszállott kutatásairól is a halhatatlansággal kapcsolatban. Cellini nem elégedett meg a már befejezett nagyszerű műremekeivel, és a művészi zsenialitással sem, amellyel meg lett áldva, úgyhogy segítséget kért egy Strozzi nevű szicíliai mágustól, és belevágott a legnagyobb ajándék felkutatásába – az örök életébe. Nem kívánt kevesebbet, mint a világ minden idejét – időt arra, hogy újraalkothassa a természetet ideális formájában, hogy létrehozhasson páratlan szépségű és utánozhatatlan zsenialitásról árulkodó műremekeket a szobroktól kezdve egészen a szökőkutakig, a festményektől a csillogó piperetárgyakig. Egy másik nagyszerű, bár kitalált emberre emlékeztette Davidet – Faustra –, aki készen állt arra, hogy a saját lelkét is eladja azért a tudásért, amelyet a halhatatlanság útján szerezhet meg.

És a talán leghátborzongatóbb fejezetben Cellini egy képzeletbeli (legalábbis David ezt feltételezte), az alvilágba tett kirándulásról is írt, amelyen maga Dante volt a vezetője. A szerző azt állította, hogy nemcsak a láthatatlanság titkára lelt rá – néhány sás formájában –, hanem az örökkévalóságéra is. Ez utóbbi egy alvilági tó vizében rejtőzött, amelynek pár cseppjét megőrizte a La Medusa tükre alatt. A tükör, írta Cellini, bárkinek megadhatja ezt a képességet, de csak „se il proprietario lo sa come approfondire” – vagyis „ha a tulajdonosa tudja, hogyan kell használni”. Toszkán dialektusban elmagyarázta, hogyan kell tartani a tükröt – „közel és szemtől szembe, mintha az ember a saját lelkébe akarna betekinteni”, és a hold, „a felettünk lebegő állandó, mégis mindig változó bolygó” fényében. Egy figyelmeztetéssel zárta le az egészet: „De ez nem olyan egyszerű és nem olyan kívánatos jutalom, mint az ember gondolná, és tartok attól, hogy még komoly kínszenvedést és balszerencsét hozhat ránk.”

Mondd ezt Mrs. Van Owennek, gondolta David, miközben szórakozottan nekiindult még egy körnek.

– Amanda! – visította Emme, mielőtt hirtelen elengedte a nagybátyja kezét, és odakorcsolyázott a legjobb barátnőjéhez, aki éppen kitipegett a jégre.

David ezt engedélynek vette arra, hogy a pálya szélére korcsolyázzon, és levesse magát a padra Sarah mellett.

– Úgy tűnik, jobb ajánlatot kapott – jegyezte meg, miközben kikötötte a korcsolyáját.

– Ne vedd a szívedre! Ők ketten gyakorlatilag elválaszthatatlanok Amandával.

– Hogy bírod? Lassan összepakoljunk, és elinduljunk hazafelé?

Sarah arca éppen olyan hidegnek és áttetszőnek tűnt, mint a jég, és mióta a szemöldöke kihullott a kemoterápiától, ijesztően hasonlított egy üvegmaszkra. Csak a szeme – amely éppen olyan barna volt, mint Davidé – tartalmazott némi színt és életet.

– Ne, Emme olyan jól szórakozik, én meg már attól is jobban érzem magam, ha nézhetem. És soha nem tudhatom, mennyi alkalmam lesz még erre – felelte Sarah tárgyilagosan.

Az öccsét leginkább a hangja szenvtelensége ütötte szíven. Ő maga igyekezett kizárni a gondolataiból a nővére halandóságát, de persze tudta, hogy erre a beteg ritkán képes. Hogy is lehetne? Már több mint egy éve a halálos ítélete árnyékában él. Egyik műtétről ment a másikra, egyik kezelésről a másikra, egyik speciális protokollról a másikra, és bár időnként szünetelt az egészsége hanyatlása, az állapota általános tendenciáját nem lehetett nem észrevenni. Ha eljön is a kegyelem, az még soká lesz.

– Tudod, mi fog a legjobban hiányozni? – tűnődött Sarah fennhangon.

David nagyon nem szívesen hallgatta meg ezt a gondolatmenetet, de ha ki akarja adni magából…

– Hogy láthassam Emme-et felnőni.

A lánya ebben a pillanatban suhant el mellettük: vidáman nevetett, és Amanda kezét lóbálta.

– De hát látni fogod felnőni – felelte David a legjobb indulattal, noha ő is tudta (és tisztában volt azzal, hogy Sarah is), hogy bármiféle javulás csak átmeneti lehet. – Egyre jobban nézel ki, és Gary azt mondta, hogy a legújabb kezelés valódi eredményeket hoz. Jobban leszel.

Sarah, még mindig Emme-et követve a tekintetével, megpaskolta a kézfejét, és azt felelte:

– Vedd fel a csizmádat, mert meg fog fagyni a lábad! – David már levette a korcsolyáját, és felhúzta a csizmáját, amelynek olyan hideg volt a belseje, mintha jégcsapokkal lenne kirakva.

– Bármit megadnék azért, ha ez így lenne – folytatta a nővére, mire David fejében akarata ellenére ismét felvillant az a furcsa beszélgetés a silóban Kathryn Van Owennel.

Hangsúlyosan köznapi tónusban megkérdezte:

– Bármit?

– Milyen bármit? – kérdezett vissza Sarah, aki már el is felejtette, miről beszélt. A gyógyszerek miatt néha nehezen tudta követni a beszélgetések fonalát.

– Bármit megtennél, hogy… folytathasd?

Sarah mély levegőt vett, és a nevető, pörgő korcsolyázókra nézett.

– Soha nem hittem volna, hogy így fogom gondolni – magyarázta. – Mindig is meg voltam győződve arról, már amennyire egy egészséges ember gondolkozik ilyenekről, hogy boldogan élem majd az életem, és amikor véget ér, akkor békésen belenyugszom, és panasz nélkül távozom. – Felköhögött, és kesztyűs kezét színtelen, vékony ajka elé emelte. – De az ember mindig így gondolkozik, amikor jól mennek a dolgok – folytatta. – Így gondolkozik, amikor nincs komoly baja. Én viszont már nem így gondolkozom. – David még soha nem hallott korábban keserűséget a hangjában. – Most bármit megadnék azért, és bármit meg is tennék, hogy életben maradhassak. Hogy Garyvel öregedhessek és őszülhessek meg. Hogy láthassam Emme-et játszani a városi zenekarban, hogy elmehessek a középiskolai végzős báljára, majd egyetemre küldhessem. Hogy megtudhassam, kibe fog beleszeretni, és mihez fog kezdeni az életével. Hogy láthassam, amint fiatal nővé érik, és ő is gyermeket szül. Mindezt akarom, David, az egészet – mondta, miközben könnyek gyűltek a szeme sarkába. – Soha nem hittem volna, hogy ennyire tudok akarni valamit. És nagyon szégyellem magam, hogy most ilyen gyenge és dühös vagyok.

– Nincs okod arra, hogy bármit is szégyellj – válaszolta David, miközben átkarolta a nővére vállát, és szorosan magához ölelte. – Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek, és minden okod megvan arra, hogy most dühös legyél. Te a poklokon mentél keresztül. – Mrs. Van Owen ajánlata, miszerint „megígérhetem, hogy Sarah hosszú öregkort fog megérni”, úgy visszhangzott a fejében, mint egy repedt harang kongása.

A nővére arcán már könnyek csorogtak, és egy-két korcsolyázó megbámulta őket, amikor elhaladt mellettük.

– Ne hagyd, hogy Emme így lásson! – dünnyögte Sarah David kabátjába.

– Ne aggódj! A túloldalon van, a büfé mellett, Amandával – nyugtatta meg az öccse.

– Csak el kellett mondanom.

– Nekem bármit elmondhatsz, ezt te is tudod. Mindig is így volt. – Sarah szipogott egy kicsit, és elmosolyodott. – Emlékszem, amikor közölted velem – folytatta David –, még felsős koromban, hogy egy lány sem fog szóba állni velem, ha nem szabadulok meg a korpától? Vagy hogy olyan rosszul táncolok, hogy jobban teszem, ha csak egy helyben állok, és csoszogok?

– Ilyeneket mondtam neked? – kérdezte Sarah. – Annyira sajnálom!

– Ne sajnáld! Igazad volt. Vettem egy jó sampont, és megtanultam táncolni.

A nővére a kesztyűjébe törölte a szemét, és felegyenesedett.

– Vajon Anya is pont így érezte magát, nagyjából ugyanekkor?

Ez Davidnek is eszébe jutott már. Hogy az anyjuk, aki ugyanígy halt meg, ugyanezt a kínt, frusztrációt és – igen – dühöt érezte-e a vége felé?

– Lehetséges – válaszolta.

Sarah csak bólintott.

Emme nagyon óvatosan korcsolyázott feléjük, kezében egy nagy papírpohárnyi forró csokoládéval.

– Vigyázz, nehogy kiöntsd! – mondta David, miközben felállt, hogy segítsen neki. Emme az anyjára nézett, és észrevette, hogy valami baj van, úgyhogy levetette magát a pad másik oldalára, és elkezdte levenni a korcsolyáját.

– Látom, mindent kértél bele – próbálta meg David elterelni a figyelmét. – Tejszínhabot és mályvacukrot is a tetejére. A kandírozott cseresznye hol van?

– Minden rendben? – kérdezte Emme az anyjától, miközben felhúzta a csizmáját.

– Persze, édesem. Minden csodálatos. De ezt Amanda fizette ki? Mindjárt megadom az árát az anyukájának.

– Nem – vette vissza tőlük Emme a forró csokiját. – David bácsi egy barátja vette mindkettőnknek. Azt mondta, hogy meghív minket.

Sarah Davidre pillantott, aki értetlenül nézett.

– Egy barátom? Hogy hívták?

– Nem emlékszem. De furán beszélt.

– Még mindig itt van? Megmutatnád nekem, hol van, Emme? – kérte gondosan semleges hangon. – Nagyon szeretnék odamenni, és köszönni neki.

Emme nagyot kortyolt a csokoládéból, miközben a tekintete végigszaladt a jégpályán, majd a mögötte lévő utcán.

– Ott van – mutatott végül az utca felé, ahol egy köpcös, kopasz férfi éppen kinyitotta egy fekete BMW ajtaját.

– Ismered? – kérdezte Sarah idegesen.

David arckifejezése elárulta, hogy nem.

– Mindjárt jövök – mondta a nővérének, és elindult a pálya széle mellett.

– David, hívd fel inkább a rendőrséget, ha baj van! Ne csinálj semmit, amitől bajod eshet!

Ám David már semmit nem hallott a fülében doboló véren kívül. Ki lehet az a fickó, aki éppen becsukja a kocsi ajtaját? Ha tényleg valamelyik barátja lett volna, akkor odament volna köszönni. De ekkor már kezdett halványan ismerősnek tűnni. Miért?

– Hé! – kiabálta, miközben a karját felemelve és integetve megkerülte a pálya egyik végét. – Hé, maga!

Ahhoz, hogy kijusson a parkból, át kellett küzdenie magát a büfé előtt várakozó gyerekek során. Mire ez sikerült, a BMW éppen elindult járdaszegély mellől, Davidnek pedig, aki az úttest rossz oldalán ragadt, meg kellett várnia, amíg elrobog előtte egy busz. Mire megtette, az autó már elindult felé, ő pedig leugrott a latyakos aszfaltra, és hadonászva kiabálta, hogy álljon meg.

Csak a sofőrt látta, aki ott gubbasztott a sötétített ablaküveg mögött, és kopasz fejét érdeklődően oldalra billentette, mintha élvezné a kiegyenlítetlen párbajt.

– Állj! – kiabálta David, a levegőbe emelve a kezét, a kocsi azonban ahelyett, hogy lelassított vagy akár csak elhúzódott volna, egyenesen felé tartott. – Állítsa meg az autót!

A sofőr ehelyett inkább felgyorsított, s közben hangosan dudálni kezdett. Valaki felsikoltott a buszmegállóban, és Davidnek, aki érezte, hogy a lába megcsúszik a jeges aszfalton, az utolsó pillanatban kellett félreugrania a járdán tornyosuló hókupacba. Könyékig belemerült a hóba, de mire ismét meg tudott fordulni, a fekete autó továbbra is üvöltő dudával elsuhant mellette, és bekanyarodott a következő sarkon. Arra sem volt ideje, hogy bármit megjegyezzen a rendszámából, nemhogy másra.

Egy járókelő hajolt a hókupac fölé, és nyújtott segítő kezet, miközben azt mondta:

– Ez közel volt! Mi a fenét keresett az úttest közepén?

David belekapaszkodott a kezébe, és kimászott a hóból a járdára.

– Megsérült? – kérdezte a férfi.

– Nem, jól vagyok – porolta le a havat David a nadrágjáról és a kabátjáról. Néhányan az úttest túloldalán lévő parkból bámulták, és pár korcsolyázó is megállt, hogy végignézze a jelenetet.

– Ennyi volt – kiabált nekik oda David. – Vége a műsornak.

De tévedett. Az elhaladó autók zaján és a büfé hangszóróiból üvöltő White Christmas dallamán keresztül is meghallotta Emma hangját, aki az ő nevét sikoltotta.

A mentőautó perceken belül megérkezett, és miután David megölelte Emme-et, és megnyugtatta afelől, hogy az anyja rendbe fog jönni, hazaküldte őt Amandával és a kislány anyukájával. Neki azt mondták a mentősök, hogy beülhet Sarah mellé.

A nővére hol öntudatánál volt, hol nem, és Davidnek csak annyit sikerült kiderítenie, hogy pánikszerűen utánaszaladt, elveszítette az egyensúlyát a jégen, és beütötte a fejét az aszfaltba. Ott ült mellette a fél kezét szorongatva, miközben a mentőorvos az életjeleit figyelte.

– Bármi egyéb, amit tudnom kellene az egészségi állapotáról? – kérdezte Davidre pillantva.

– Rákkal kezelik – válaszolta a férfi, mire az orvos rögtön bólintott, mintha beigazolódott volna a gyanúja. Sarah-ra ránézve nehéz lett volna nem kitalálni ezt.

– Melyik kórházban?

– Az evanstoniban.

– Az jó. Amúgy is oda indultunk.

Amint odaértek, Sarah-t begurították a baleseti bejáraton, David pedig sietve felhívta a sógora mobilját. Gary azt mondta, miután felvette, hogy már hallott a dologról Amanda anyukájától, és úton van a skokie-i ingatlankonferenciáról. Amikor megérkezett, a névkártyája még mindig fel volt ragasztva a zakójára.

Szerencsére Sarah onkológusa, dr. Ross éppen ügyeletes volt, és a nővérszoba mellett csatlakozott hozzájuk, arcán komor kifejezéssel.

– Ez biztosan nem tett jót neki – mondta –, de sikerült stabilizálnunk az állapotát. Magánál van, és úgy tűnik, nem szenvedett agyrázkódást. Ennek ellenére az intenzív osztályon tartjuk éjszakára, pusztán megfigyelésre.

– És utána? – kérdezte Gary.

– Utána – válaszolta dr. Ross valamivel reménytelibb arckifejezéssel – szeretnék kipróbálni rajta egy új, kísérleti gyógymódot. Most kaptunk zöld utat, és szerintem Sarah nagyon jó jelölt lenne. A marylandi klinikai vizsgálatok lenyűgöző eredményeket produkáltak. – Egy-két percig arról mesélt, hogy működik a terápia, és milyen mellékhatásai lehetnek, majd azzal fejezte be: – De mivel ez tényleg kísérleti módszer, lehet, hogy a biztosítójuk beleköt majd.

Gary nem habozott.

– Azt majd én elintézem.

– És én is segíthetek – bökte ki David a tárcájában lévő névjegykártyára gondolva.

– Ez remek – válaszolta dr. Ross. – És én is megteszem, amit tudok, erről az oldalról. Csak szerettem volna előre figyelmeztetni önöket. – Ezzel elindult folytatni a vizitelést.

– Nincs kedved leülni a kávézóban? – kérdezte David. – Rám férne egy kávé.

A gondolataikba merülve bámulták a csészéjüket. A ketyegő falióra alatt egy görbe karácsonyfa állt lehangoltan, ágain a gyermekosztály betegei által készített díszekkel.

David ki tudta találni, mi járhat Gary fejében. A folyamatosan a levegőben lógó élet-halál kérdésen kívül még az anyagiak miatt is aggódnia kellett. Akár hajlandó fedezni a biztosító ezt a kísérleti gyógymódot, akár nem, Gary az anyagi csőd szélén állt. David tudta, hogy nagyon rosszul megy a cége – Sarah egyszer azt is elmesélte, hogy azon gondolkozik, kiszáll a szakmából, és valami egészen mással próbálkozik. Egyszerűen képtelen lett volna megint egy nagyobb összeget kifizetni anélkül, hogy eladná a házát.

Mire ne lenne elég egymillió dollár?

David kénytelen lesz elutazni Firenzébe. Méghozzá most, amíg Sarah kap egy kis átmeneti haladékot. Elvégre van némi esélye annak, hogy a legújabb terápia működni fog… és annak is, hogy nem. Ha meg akarja ragadni ezt a lehetőséget, annak most lenne itt az ideje.

– Emlékszel még arra a lehetséges előléptetésre, amiről meséltem? – vágott bele, mire Gary bólintott, de nem emelte fel a tekintetét.

– Nos, ahhoz, hogy megkapjam, lehet, hogy el kell utaznom Olaszországba.

– Mikor?

– Amint lehet.

Gary erre már felnézett karikás szemeivel.

– Mennyi időre?

– Azt nehezen tudnám megmondani – válaszolta David –, de bármikor azonnal hazarepülhetek, ha muszáj. – Látta, ahogy Gary elkezdi feldolgozni az információt, ami csak egy újabb komplikációt jelent az eleve zaklatott életében. – Nagyon nem szívesen hagylak titeket ilyen katyvaszban, de…

– Menj – válaszolta Gary kedvesen –, menj csak! Semmi okunk arra, hogy mindnyájan beköltözzünk ebbe az átkozott kórházba. És ha Sarah itt ülne, ő is ugyanezt mondaná. Ezt te is tudod.

David tisztában volt azzal, hogy ebben igaza van. Az lenne a legészszerűbb, ha azonnal útnak indulna, különösen, mivel – minden józan ellenérve ellenére – eljátszadozott azzal a makacs és teljességgel irracionális gondolattal, hogy Mrs. Van Owen kijelentései nem olyan lehetetlenek, mint amilyennek tűnnek. Először is, kezdte úgy érezni, hogy valaki más komolyan veszi őket. Különben miért ütötték volna el majdnem az út közepén? Lepillantott az öklére, amelyről lenyúzta a bőrt, amikor belevetette magát a hóba és a jégbe. Bármilyen eltökélt is Mrs. Van Owen, nem lehet, hogy van egy riválisa is, aki éppen olyan eltökélten próbál keresztbe tenni neki?

Másodszor – és ez még mélyebben felzaklatta –, közvetlenül azután, hogy a nő elhajtott a Newberry elől, ő visszatért a silóba, lerogyott a székébe, és lapozott egyet Az örök élet kulcsában, mire egy vázlat ütötte meg a szemét, amelyet az első olvasás alkalmával szinte észre sem vett.

Egyértelműen Athéné alakjának egyik korai látványtervéről volt szó, amely később Perszeusz hatalmas szobra talapzatának egyik paneljét díszítette volna. És az ábrán szereplő hölgy elképesztően hasonlított Kathryn Van Owenre – ugyanaz a parancsoló tekintet, ugyanaz a gőgös testtartás, ugyanaz a sűrű, fekete hajzuhatag. Az alak alatt a „Quo Vincas / Clypeum Do Tibi / Casta Sosor” szavakat lehetett halványan kivenni: „Én, a te tiszta nővéred, néked adom ezt a pajzsot, amellyel győzelmet arathatsz.” Athéné volt az az istennő, akinek a tanácsa és pajzsa tette lehetővé, hogy Perszeusz legyőzze Medúzát. És bár David tisztában volt vele, hogy az a nő, aki az imént hagyta el a könyvtárat, nem lehetett a művész modellje – hogy ez csak véletlen egybeesés, esetleg a saját képzelete tréfálja meg így –, volt egy másik része is, amelyik azt mondta, hogy: Hinned kell. Mert ezen a ponton már a csodákba és a halhatatlanság rég elveszett titkába vetett hit lehet a nővére legnagyobb – és egyetlen – reménye. És hogy is vethetné ezt el?

10. fejezet

DiGennaro atya nagyot ásított, és ismét ellenőrizte az óráját. Már majdnem éjfélre járt az idő, s amikor az eljön, bezárhatja a Holy Name katedrális – a chicagói római katolikus érsekség székhelye – hatalmas bronzkapuját, és nyugovóra térhet. A fiatalabb papok tovább fogják ünnepelni a karácsonyestét némi alkoholos tojáslikőrrel és pizzával, DiGennaro atya viszont nem vágyott másra, csak egy adag savlekötőre és egy jó alvásra. Hetvenhárom éves korára már több mint elég ünnepségen vállalta az ajtónálló szerepét.

És attól az egyetlen szelet pizzától, amit megevett, máris refluxa lett.

A püspök szerette későig nyitva tartani a katedrálist karácsony estéjén, hogy a gyülekezet tagjai csendben betérhessenek megerősíteni a hitüket. És ezt nagyjából tucatnyian meg is tették. De DiGennaro atya mostanra magára maradt, és a hatalmas gótikus templom belseje üresen visszhangzott a lépteitől, amikor utoljára bejárta. A Holy Name, amelyet 1874-ben építettek az 1871-es chicagói tűzvész martalékául esett előző katedrális pótlására, akkora volt, hogy akár kétezer hívő is helyet foglalhatott benne egyszerre, és gazdagon díszítette a vörös alicantei márvány, továbbá egy masszív gránátoltár, amely hat tonnát nyomott. A falán sorakozó karos lámpák és a fogadalmi gyertyák meleg ragyogást biztosítottak a mélyebb részein, negyvenöt méter magasan lévő mennyezete viszont alig látszott. Valami munkát végeztek odabent, úgyhogy furnérlapok és ponyvák rejtették a szentély egy részét. De a korábbi chicagói érsekek – Meyer, Bernardin, Mundelein, Cody és Stritch – vörös süvege még mindig ott lógott, ahogy a hagyomány diktálta, amíg porrá nem válnak, emlékeztetőül arra, hogy minden földi dicsőség elmúlik egyszer.

DiGennaro atya kezét a szája elé tartva böfögött egyet, és lassan a kétszárnyú kapu felé csoszogott, amelyet a templom többi részéhez hasonlóan a bibliai „élet fájára” utaló motívumok díszítettek. Az idős pap éppen a nadrágzsebében kotorászott a kulcs után, amikor nagy meglepetésére – és, az igazat megvallva, nem kis felháborodására – azt látta, hogy kinyílik az ajtó, és egy karcsú nő lép be lefátyolozott kalapban, hosszú szőrmekabátban az üvegezett előtérbe.

Ó, Uram, gondolta, add, hogy csak gyertyát gyújtson, és utána távozzon. A tyúkszemei is nagyon sajogtak már.

De a nő odabent megállt, mint egy idegen, és nézelődni kezdett, mintha nem szívesen menne beljebb. A papnak az a benyomása támadt, hogy valamilyen döntést készül meghozni, ami nem volt jó jel rá nézve. A spirituális krízisben vergődő emberek ritkán lelnek gyors megkönnyebbülésre vagy vigaszra.

Lassan közelítette meg, nehogy megijessze, majd megszólalt:

– Boldog karácsonyt… és üdvözlöm a Holy Name-ben.

Amikor kilépett a templomhajó árnyékai közül, a nő levette a kesztyűjét, keresztet vetett, és váratlan eltökéltséggel azt mondta:

– Sajnálom, hogy ilyen késői órán zavarom, de szeretnék meggyónni. Tudna ebben segíteni nekem?

Ez még rosszabbnak ígérkezett, mint gondolta.

– Éppen kaput zárni készültem – válaszolta az atya lassan, abban reménykedve, hogy a nő megérti a célzást, és másnap újra próbálkozik, de a látogató tapodtat sem mozdult. És DiGennaro hamarosan valami mást is megérzett ezzel a nővel kapcsolatban: megszokta, hogy megkapja, amit akar, méghozzá akkor, amikor akarja.

Hagyta a kulcsot visszahullani a zsebe mélyére.

– Hova mehetünk? – nézett körül a nő idegesen.

Az idős pap a vörös függönnyel elzárt faragott fafülkék felé mutatott, amelyek ott sorakoztak a túloldalon villódzó gyertyák között.

A nő odamasírozott, tűsarka úgy csattogott a padlón, mintha alig várná, hogy túlessen az egészen, DiGennaro atya pedig csüggedten követte. A látogató elhúzta az egyik függönyt, és eltűnt a fülkében, ő meg a másik oldalára lépett, letelepedett a kipárnázott padra, és kihűlt kezét összefonta az ölében. Miért nem csalt el öt percet, és zárta be az ajtót korábban? Mostanra már levehette volna a cipőjét, hogy visszamasszírozza az életet sajgó lábfejébe.

A nő a válaszfal túloldalán térdelt, immár a fátyla nélkül – manapság nem sokan viselnek ilyesmit –, és lehajtott fejjel halkan gyónni kezdett, miközben szénfekete haja zuhatagként hullott le szőrmegallérjára.

– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében… Az utolsó gyónásom… nagyon régen volt.

Egy hitehagyott katolikus, gondolta a pap. Lehet, hogy az egész éjszakát itt kell töltenie. Utána megrótta magát a szeretetlen hozzáállásáért. Ő ezért van itt, ezzel foglalkozik jó tizenöt éve. Felmondott pár rövidke sort a rómaiakhoz írt páli levélből – „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk”{2} –, mert ez néha segített a vezeklőknek megszabadulni a lelki terheiktől, majd várni kezdett.

De csak a csendet hallotta… néhány mulatozó danolászásától eltekintve a State Streeten. El kellett nyomnia egy újabb böfögést.

– Mit szeretnél elmondani nekem? – kérdezte végül, és csak ekkor vette észre, hogy a nő annyira feldúlt, hogy némán sírni kezdett. Látta, hogy zsebkendőt emel a szeméhez, és megérezte az anyagából felszálló illatot.

– Vétkeztem – mondta a látogató, majd ismét elhallgatott.

– Mindnyájan megtettük már – válaszolta az atya vigasztalóan.

– Oly módon, ahogyan soha senki nem vétkezett még.

A pap már ezt is többször hallotta.

– Kételkedem abban, hogy szűz területre tévedtél volna – válaszolta abban a reményben, hogy egy kis frivolitással enyhíthet a nő feszültségén. – Mi lenne, ha elárulnád, mi bánt, és kiderítenénk, hogy mit lehet tenni?

– Ezt maga soha nem tudná megérteni.

– Tegyél velem próbát!

– Ez nem olyasmi, amit Isten valaha is megértene.

Az atyában felmerült, hogy vajon keményebb dióról van-e szó egy magányos nőnél, aki feloldozást keres egy magányos karácsonyestén. Megvolt az esélye, hogy a látogatónak orvosi ellátásra van szüksége. Az ilyen esetekre a többi gyóntatóhoz hasonlóan ő is tartott egy mobiltelefont a mellényzsebében.

– Miért mondod ezt? – felelte olyan megnyugtatóan, ahogyan csak tudta. – Isten mindenkinek megbocsát. Ha tényleg megbántad a bűnödet, és a megbánásodat Istennek ajánlod, ő le fogja venni a terhet a szívedről. Éppen ez a gyónás szentségének a lényege.

– De mi van, ha az ember ellenszegül az ő akaratának? Mi van, ha ellenszegül a Természetnek?

A papban ekkor az is felmerült, hogy mi van, ha a nő részeg. Lehet, hogy egyenesen egy ünnepi tivornyáról tért be ide kicsit spiccesen, és hirtelen megbánás öntötte el valamely fiatalkori bűne miatt. Talán abortusza volt? Már számon sem tudta tartani, hányszor hallotta ezt a szomorú történetet.

– Nem lenne szabad itt lennem – suttogta a nő, és bár az atya közel hajolt hozzá, hátha megérzi rajta az alkohol szagát, ehelyett csak a parfüm illata ütötte meg ismét a zsebkendőből… és még valamié mögötte.

– A templomban? Nem lenne szabad templomban lenned?

– Életben – felelte a nő. – Életben.

Az atya ekkor már biztos volt benne, hogy egy rendkívül zaklatott nőről van szó, nem csak valami bűnbánó bulizóról, és igen óvatosan, éberen kell megfogalmaznia neki a válaszait. Ismét égetni kezdte a mellkasát a reflux, úgyhogy kihúzta magát a padon. A szűkös fülkében egyre melegebb lett, és mind jobban érződött a női parfüm illata. DiGennaro szeretett volna tüsszenteni, de megcsípte az orra hegyét, hogy elmulassza az ingert.

– Ez egy felettébb súlyos kijelentés – mondta –, és egy rettenetesen szomorú meggyőződés. Továbbá abban is biztos vagyok, hogy nagy tévedés. Mióta érzel így?

Az ilyen pillanatokban veszélyesen elvékonyodik a határ a pap és a pszichoterapeuta között.

A nő keserűen felnevetett, és ezúttal a lehelete illata – szegfűszeg és borsmenta – szivárgott át a válaszfalon, de ugyanazzal a zavaró mellékillattal keveredve, mint korábban. Vajon a nőé lehet, vagy saját magából árad? A pap érezte, hogy verejtékezni kezd, és az emésztési nehézségek egy újabb forró fuvallata bugyborékolt fel a torkában. Legszívesebben kinyitotta volna a fülkéjét, hogy beengedjen egy kis friss levegőt.

– Hogy mióta? Azt nem mondhatom el – válaszolta a látogató furcsán kacér hangnemben, mint egy olyan nő, akitől egy vacsorán kérdezték meg a korát. – Csak azt szeretném tudni, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik hatalmas bűnt követnek el. A pokol tényleg létezik? Az emberek valóban odakerülnek? Örökké tart? Van belőle kiút?

– Nana – felelte DiGennaro atya –, túlságosan előreszaladtunk! Egyelőre hagyjuk ki a képből a poklot teljesen, és beszéljünk inkább…

– Miért nem ad egyenes választ? – esett neki a nő. – Miért nem ad nekem soha senki egyenes választ?

Az atya csendben maradt, mert nem akart több olajat önteni a tűzre. Kivette a zsebéből a mobiltelefonját, de mélyen az ölében tartotta, hogy a nő ne vegye észre a fényét.

– Én ezt nem tudom így folytatni – magyarázta a nő, akinek az arca csak pár centire volt az őket elválasztó rácstól. – Meg tudja érteni? Az élet olyan, mint… egy halott fa, halott levelekkel, amelyek örökké csak hullanak lefelé. Csak hullanak, hullanak és hullanak, és utána nem jön semmi más, csak újabb lehulló falevelek.

DiGennaro atyának akaratán kívül a katedrálist díszítő élet fája motívum jutott eszébe, amely a kapunál indult, és egészen a hatvan méter magas torony tetejéig tartott. A nő vajon erre reagált valahol? Nagyon óvatosan kell továbbterelnie a beszélgetést.

– Én kiszállnék, ha tudnék – folytatta éppen a nő –, de fogalmam sincs, hogyan lehetne. Nem akarok csöbörből vödörbe kerülni. Biztosan megérti, hogy ezt miért nem szeretném, ugye?

– Persze hogy megértem – válaszolta a férfi, ujjaival a telefon billentyűzete felett. Nem szívesen törte volna fel a gyónás szentségének pecsétjét, ám egyre az a kérdés járt a fejében, hogy nem kellene-e segítséget hívnia. – Persze hogy megértem. – A fülke levegője kezdett fojtogatóvá válni. Az atya érezte, hogy összefüggő verejtékréteg kezd kialakulni a papi gallérja alatt, úgyhogy sietve kigombolta a legfelső gombját. Még soha nem kívánta ennyire, hogy bárcsak nála lenne a savlekötője.

– „Non era ancor di là Nesso arrivato – idézte a nő váratlanul –, quando noi ci mettemmo per un bosco, che da neun sentiero era segnato.” – DiGennaro atya, aki éveket töltött Rómában, első hallásra felismerte a tökéletes kiejtést. – „Non fronda verde, ma di color fosco; no rami schietti, ma nadosi e ’nvolti; non pomi v’eran, ma stecchi con tosco.” – Továbbá Dantét is ismerte. A nő a Pokolból idézte azokat a sorokat, amelyek az öngyilkosok erdejéről szóltak, ahol az elkárhozott lelkek szenvednek az örökkévalóságig, mérgezett tüskékkel teli göcsörtös faágak közé szorulva. Az atya gerincén borzongás futott végig. – „Non han si aspri sterpi né si folti quelle fiere selvagge che ’n odio hanno, tra Cecina e Corneto i luoghi cólti.”

Ennél jobb indikátorra nem is volt szükség a nő szándékait és lelkiállapotát illetően – az öngyilkosságon gondolkozott. De amikor a pap megpróbálta lenyomni az apró gombokat a telefonján, izzadságtól síkos vaskos ujjai félreütöttek. Bal karja bizseregni kezdett.

És úgy tűnt, mintha a fülke is sötétebbé vált volna.

Ki kellett onnan menekülnie, ám amikor felállt a padról, úgy megszédült, hogy majdnem elesett. Félretolta a gyóntatófülke függönyét, és kitántorgott a homályosan megvilágított katedrálisba. Egy váratlan légáramlat kioltott egy sor gyertyát, és amikor DiGennaro felpillantott, látta, hogy az egyik ponyvadarab lefelé hullik a boltozat árnyékából… nyomában a halott falevelekre emlékeztető bíborosi süvegekkel.

Izzadságpatak csorgott végig a hátán, és úgy érezte, mintha a hatalmába kerítené valami különös dolog. A bal karja sajogni kezdett, és már csak rövid, felszínes kortyokban kapott levegőt.

Belekapaszkodott a függönybe a fülke másik oldalán, és felrántotta. Még soha életében nem csinált ilyesmit.

És olyat sem tapasztalt még, amilyet most.

A nő fátyla hátra volt dobva, szőrmebundája ki volt gombolva, az arca pedig gyönyörűbb volt az összes arcnál, amelyet valaha látott – a szeme tágra nyílt, és még az árnyékban is lilának tűnt. És rettenetesnek. Feszes, fehér bőre alatt egyetlen pillanatra meglátta a csillogóan fehér koponyát, és a levegőt ekkor mintha a romlás bűze töltötte volna be. Az atya szíve összeszorult a mellkasában – olyan érzés volt, mint egy ökölbe szoruló kéz –, a lába pedig elernyedt alatta. De miközben a padlóra zuhant, és a mobiltelefonja végigcsúszott a kőlapokon, képtelen volt elszakítani a tekintetét attól a borzalmas és irgalmatlan szempárról.

Miután a pap a szeme előtt összeesett, a telefonja ott világított Kathryn lába előtt. Felkapta, a segélyhívót tárcsázta, és beszámolt az incidensről, majd, mielőtt a diszpécser bármit kérdezhetett volna, egyetlen mozdulattal összecsukta a készüléket, és gyengéden visszatette az atya kezébe.

De máris látta rajta, hogy ennél halottabb nem is lehetne. Őszintén irigyelte.

Utána olyan gyorsan sietett le a katedrális lépcsőjén, ahogyan csak a tűsarkúja és a hóvihar lehetővé tette. Cyril észrevette, hogy közeledik, és kinyitotta előtte a limuzin ajtaját.

– Siessünk! – Csak ennyit tudott mondani.

Abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott, felhúzta a belső térelválasztót, és az autó elindult a járdaszegély mellől.

Kathryn a szemét lehunyva hátradöntötte a fejét a bőrülésen. Jeges chicagói szél ostromolta a karosszériát, miközben a kocsi átvágott a sós latyakon. Kathryn úgy érezte, mintha a távolból már hallaná is egy mentőautó szirénáját.

Ne rohanjatok, gondolta. Hagyjátok békében nyugodni.

A limuzin belseje olyan meleg, sötét és kényelmes volt, mint egy gubó, és miközben Kathryn hátradőlt benne, azon gondolkozott, hogy van-e oka ebben a városban maradni. Most, hogy Randolph meghalt – és hány férj is előzte meg? –, talán ideje újraalkotnia önmagát, továbbállnia egy másik országba, egy másik kontinensre, egy másik név alatt… mint azt már számtalan alkalommal megtette. Csak egy dolgot tartott meg folyamatosan a vándorlásai során, mégpedig a keresztnevét. Mindig a Caterina valamelyik változatát használta; egyedül így tudta valamennyire megőrizni az identitását.

De már annyira belefáradt az életbe… és a halálba. Úgy érezte, mintha egy örökkévalóság óta masírozna ezen a komor úton, és még sehol nem látná a végét. Ha tudta volna, mit tartalmaz az a vaskazetta több száz évvel azelőtt Firenzében, akkor soha nem nyitotta volna ki, nem kockáztatta volna Benvenuto haragját, és nem tette volna ki önmagát ennek a… rémálomnak, amelyből lehetetlen felébredni. Ha van bármi remény ennek a rettenetes útnak a bevégzésére, amelyen halad – arra, hogy ismét folytathassa a természetes életét, vagy tisztességgel befejezhesse itt és most –, akkor az a remény a La Medusában rejlik.

És abban, hogy David Franco képes megtalálni.

Másokat is elküldött már megkeresni – kincsvadászokat, médiumokat, egyszer még az Interpol egyik nyomozóját is –, de azok vagy feladták a hiábavaló küzdelmet… vagy eltűntek a föld színéről. Palliser csak az utolsó volt a sorban.

És bár ezt nem tudhatta biztosan, úgy érezte, mintha ő is beleakadt volna valamilyen rosszindulatú hálóba, amelynek egy hatalmas, gonosz pók kuporog a szélén, megérezve a szálak minden apró rezdülését.

Mennyi idő kell ahhoz, hogy észrevegye az újabb behatolót?

Odakint egyre vadabbá vált a vihar, és mire a limuzin Kathryn tóparti háza mellé ért, már az utcai lámpák is hajladoztak a szélben, és hó kavargott a levegőben.

De a lépcsőkön úgy járkált valaki fel-alá, mintha észre sem venné a körülötte dúló vihart. Egy fiatalember volt az, az arcába húzott kapucnival és mélyen zsebre vágott kezekkel, akit Kathryn azonnal felismert.

– Cyril, tegyen ki elöl! – mondta az autó mikrofonjába.

– Biztos benne? Már majdnem a garázs bejáratánál vagyok. Bármit is…

– Tegyen ki!

A sofőr egyetlen további szó nélkül megállt a járdaszegély mellett, Mrs. Van Owen pedig kiugrott a kocsiból, maga köré húzva a szőrmebundáját.

David megfordult, és hátratolta a kapucniját. A szél összekócolta sűrű barna haját, a hó az arcára és a szempillájára tapadt, tekintetében pedig végtelen kínszenvedés tükröződött, miközben a nő arcába meredt. Kathrynnek azonnal az a benyomása támadt, hogy a férfi legszívesebben elkapná a szőrmegallérjánál fogva, és megrázná, mint egy kiscicát.

– Komolyan gondolta, amit mondott? – vágott a közepébe David.

– A pénzről?

– Igen – felelte a férfi, de legyintett, mintha ez csak másodlagos szempont lenne. – A többiről beszélek.

Ja, az ígéretről, hogy megmenti a nővérét.

– Igen.

– Minden egyes szavát?

– Minden egyes szavamat.

David úgy fürkészte az arcát, mintha egy képpel vagy fotóval próbálná összehasonlítani. Kathryn látta, ahogy küzd önmagával, és olyasvalamiben próbál hinni, amit soha nem tudna racionális szempontból megmagyarázni. Megszólalni sem mert, nehogy véletlenül elriassza. A fejük felett hintázó nitrogénlámpa hol beteges színt kölcsönzött a férfi arcának, hol árnyékba borította, majd kezdte elölről.

Az űzött csillogás viszont egy pillanatra sem tűnt el a tekintetéből.

– Szaván fogom – ígérte olyan hangon, mintha fenyegetőzne.

– Erre számítottam.

David mintha még valamit szeretett volna mondani – a szavak szinte kibuggyantak a szájából –, de utána biztosan meggondolta magát. Kathryn gyanította, miről lehet szó – a férfi bizonyítékot akar, valamiféle garanciát arra, hogy nem teszik lóvá.

És azért nem mondott végül semmit, mert annyira szeretett volna hinni. Mindenkit ez akadályoz meg a saját hite megkérdőjelezésében egy bizonyos ponton túl. Ki akarná porig égetni az egyetlen házat, amelyben el tudja viselni az életet?

– Holnap indulok – jelentette ki David, mire Kathryn bólintott.

– Azonnal elintézem a foglalásokat – válaszolta.

David erre felhúzta a kapucniját, megfordult, és elmasírozott, egy sor nedves lábnyomot hagyva maga után a havas járdán. Kathryn az arcába húzta a szőrmegallérját, és utánanézett, miközben végig azon gondolkozott, hogy ez az ember a megmentője lesz-e… vagy csak a pók legújabb áldozata.

11. fejezet

Abban a pillanatban, hogy a repülőgép odagurult a Galileo Galilei repülőtér kapujához, David felugrott az első osztályon az üléséből, és a folyosón várakozott. A vállán ott volt a fekete bőrtáska a Cellini-papírok tökéletes másolatával és a La Medusa nélkülözhetetlen rajzával. Az eredetiket túl pótolhatatlannak tartotta ahhoz, hogy elvigye őket az útra, és inkább a Newberry könyvsilójának a felső részében tárolta el őket.

Mrs. Van Owen állta a szavát, és ő vagy az utazási tanácsadója aznap éjszaka elintézte az összes foglalást. Úgyhogy mialatt a legtöbb ember még a karácsonyi vacsoráját emésztette, David már a vámvizsgálaton haladt át. Egy egyenruhás sofőr várta, aki egyenesen a Grandba repítette – egy tizennyolcadik századi palazzóba, amelyet Firenze egyik legszebb luxusszállodájává alakítottak. David nevére egy fényűzően berendezett lakosztályt foglaltak le; a hálószobája falán megfakult freskó díszelgett, amely egy udvaroncot és a szíve hölgyét ábrázolta, amint egy énekesmadarakkal teli ciprusligetben andalognak. A madarak és szürke árnyalatuk egyértelműen a város egy másik reneszánsz mestere, Paolo Uccello előtt volt főhajtás – akinek a vezetékneve szó szerint azt jelentette, hogy „madarak” –, és ez arra emlékeztette Davidet, hogy visszatért spirituális otthonába, a nyugati művészet és kultúra bölcsőjébe.

Csakhogy ezúttal több volt ez egy hatalmas, szabadtéri múzeumnál. Most már egy páncélszekrény volt, amelyben a nővére életének a kulcsa lehet.

És David nem engedhette meg magának, hogy akár egy másodpercet is elvesztegessen itt az életéből.

Hideg, de napos vasárnap volt, és bár David egykor Firenzében élt és tanult, még mindig nehezen igazodott el a girbegurba, keskeny utcákon, amelyeket több emelet magas piszkossárga épületek határoltak. Fulbright-ösztöndíjasként egy gyűrött térképpel, egy Eurail-bérlettel és talán ötven dollár értékű lírával a zsebében rótta ezeket az utcákat, és furcsa érzés volt számára most teljesen más körülmények között végigmenni rajtuk. Többször elsétált egy-egy kávézó mellett, amelyekben korábban elidőzött, vagy egy-egy galéria előtt, amelyekben már járt. Miközben arra várt, hogy az autók elhaladjanak előtte – nyugtázta, hogy az olaszok még mindig úgy vezetnek, mint az őrültek –, észrevette annak a kis panziónak a kék zsalugátereit, amelyben korábban lakott.

Az egyáltalán nem volt Grand.

Miután átkelt a Ponte Vecchión, a régi hídon az ékszerészüzletek és a kereskedelmi irodák romjaival, megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét, és lenézzen az odalent rohanó Arno folyóra, amelynek a vize nyáron gyakran éppen hogy csordogált, de az évnek ebben a szakában magasra duzzadt, és zöld örvényekben tajtékzott a kecses boltívek alatt. A város összes hídja közül mindig is ez volt a leggyönyörűbb – ennek köszönhetően menekült meg a második világháború bombázásai során. Hitler, aki mindig is a művészetek pártolójának tartotta magát, 1938-ban ellátogatott Firenzébe, és nagyon megkedvelte a várost. Később egyértelmű utasítást adott a Luftwaffénak arra nézve, hogy ügyeljenek a biztonságára.

Talán ez az egyetlen dolog, gondolta David, ami valaha is mellette szólt.

A híd forgalmas volt, de nem olyan zsúfolt, mint nyáron, amikor turistahordák lepték el az üzleteit. Maguk a firenzeiek meglehetősen józan és keményfejű népek voltak, legalábbis olasz mércével mérve, és a szülővárosuk minden zugában megbúvó történelemgazdagságra immunisan tették a dolgukat. Sok épület ajtaja felett még mindig látszott a Mediciek címere – a színes golyókból álló háromszög –, és a város főterén – a Piazza della Signorián – egy emléklap jelezte a helyet, ahol az őrült dominikánus papot, Girolamo Savonarolát két hívével együtt máglyán égették el 1498-ban. Savonarola néhány évig a markában tartotta a várost, és abból a célból, hogy tisztává tegye Firenzét Isten szemében, meggyilkoltatta és megcsonkíttatta a kritikusait, kifosztotta a gazdagok és nagy hatalmúak otthonát, és mindent begyűjtött, aminek világi értéke volt – a „szentségtörő” képzőművészeti alkotásoktól az ezüstcsatokon át egészen az elefántcsont gombokig –, hogy tűzre vesse… amíg a város mintegy fel nem ébredt a transzból, és éppen olyan barbár módon le nem vetette magáról az uralmát, ahogyan ő gyakorolta.

Davidet a lábai átvitték a város széles terén, a legjelentősebb pontja felé – a Loggia dei Lanzi és világhírű szoborpanteonja irányába. Cellini legismertebb mesterműve, Perszeusz hősies bronzalakja is ott emelte a magasba Medúza levágott fejét. Még a napfény sem tudta enyhíteni a szobor baljós kisugárzását, a meztelen harcos feledhetetlen alakjának félelmetességét, akin csak sisak és saru volt, és aki még mindig elfordította tekintetét a trófeája halálos pillantásától, lábát pedig a holttesten nyugtatta. Különösen komor részlet volt, ahogy a Gorgó vére lefolyt a márványpiedesztál peremén, amelyen az egész szobor állt. Amikor David közelebb ért hozzá, meglátott egy idegenvezetőt lila írisszel, Firenze hivatalos jelképével a kabátja hajtókájában, amint egy csapat ábrándos egyetemi hallgatót vezet a Perszeusz lábához. A fiatalok közül többek kezében jegyzettömb volt, egyikük pedig egyenesen egy apró diktafont tartott a kezében.

– Meg tudja valaki mondani nekem – kérdezte tőlük az idegenvezető erős akcentussal, angolul –, hogy ki volt ez a Perszeusz?

Míg a diákok hirtelen mind lehajtották a fejüket, és tollukat ugrásra készen tartva várakoztak, David a csoport pereme felé oldalgott. Az idegenvezető – egy karcsú, fiatal nő, aki vastag, kék gumiszalaggal fogta hátra fekete haját az arcából – észrevette, de láthatóan nem bánta, hogy hallgatózik. Talán még örült is, hogy végre valakit érdekel, amit mond.

– Egy király? – kockáztatta meg az egyik lány.

– Majdnem – válaszolta a nő –, majdnem. Egy király unokája volt.

– Vagyis egy herceg, ugye? – kérdezte a lány büszkén, a tollát pörgetve.

– Ez nem olyan egyszerű – válaszolta az idegenvezető, s a kézmozdulatával is nyomatékosította a mondatát. – Mindjárt elmagyarázom. – David végig ott őgyelgett a hátsó sorban, amíg az idegenvezető elmesélte Danaé, Görögország leggyönyörűbb szüze történetét, akit Zeusz, az istenek királya ejtett teherbe. – Egy bronzpalotában lakott, és Zeusz aranyeső képében látogatta meg.

– Én láttam azt a festményt – szólt közbe egy másik lány. – Rembrandt készítette. – Az idegenvezető helyeslően bólogatott.

– Igen, így van – mondta. – És a fiúgyermeküket Perszeusznak hívták. Az anyjánál nevelkedett egy távoli szigeten, ahol a király is beleszeretett Danaéba, és feleségül akarta venni. De a fiát nem akarta felnevelni.

– Ismerem a helyzetet – poénkodott az egyik diák, mire páran felkuncogtak.

– Úgyhogy a király azt mondta Perszeusznak: „Azt szeretném, ha különleges nászajándékot készítenél nekünk.” És Perszeusz, aki bátor volt, ugyanakkor könnyen megvezethető is, azt felelte: „Bármit megadok neked, amit csak kérsz.” Mire a király: „Akkor szerezd meg nekem azt, amire a legjobban vágyom… Medúza fejét!” – Úgy tűnt, hogy ez a fordulat még jobban felkeltette a diákok érdeklődését. – De senki nem tudta megölni Medúzát – folytatta az idegenvezető egyre hangosabban, mintha biztosra akarná venni, hogy David is meghallja. – Ugyanis aki a Medúza szemébe nézett, az kővé változott. – Az egyik kölyök, egy Notre Dame sapkás fiú hátrafordult, és kíváncsian végigmérte Davidet. – A Gorgók halhatatlanok voltak, és a titkos tavuk vize, ha merni tudott belőle az ember anélkül, hogy megölték volna, örök életet adott.

David hirtelen úgy érezte, mintha ez a nő az írisszel a hajtókáján – egy olyan ember, akit még soha nem látott – tudná, miért jött Firenzébe, és mit keres. Alig pár órát töltött csak a városban, s úgy érezte, mintha máris lebukott volna.

– Gondolom, elvégezte a feladatot – jegyezte meg a Notre Dame sapkás –, különben most nem lenne itt ez a szobor.

– Igen, de hogyan? – kérdezte az idegenvezető. – Tudjátok, hogy sikerült megölnie a Medúzát anélkül, hogy ránézett volna? – Amikor nem érkezett válasz, így folytatta: – Segítségért fordult a barátaihoz, az istenekhez.

– Az megkönnyíti a dolgokat – mondta egy másik diák.

– Igen. Tudjátok, ki az a Hermész?

– Az a fickó az FTD-reklámokban – viccelődött Notre Dame, de az idegenvezető láthatóan nem értette a célzást.

– Az istenek hírnöke – vetette közbe egy lány. – Ha jól emlékszem, mintha repülni is tudott volna.

– Sì, sì – tapsolt az idegenvezető biztatóan –, és adott egy mágikus kardot Perszeusznak, egy olyan kardot, amellyel le lehetett vágni a Gorgók fejét. Perszeusz másik barátját Athénének hívták…

– A bölcsesség istennője – szólalt meg ugyanaz a lány, mire az idegenvezető szélesen rámosolygott.

– Igen. Athéné egy pajzsot adott neki, egy nagyon… – keresni kezdte a megfelelő szót, majd így folytatta: – …tükröződő pajzsot, olyat, mint egy tükör, hogy Perszeusznak ne kelljen a Gorgóra néznie. És volt nála egy sisak is, ami… láthatatlanná tette.

Így történt, legalábbis a legendák szerint, hogy a hős Perszeusz elutazott arra a távoli szigetre, ahol a Gorgók éltek, és ezeknek a különös ajándékoknak a segítségével megölte a Medúza nevűt. Majd, allegorikus okoknál fogva, amelyekről a történészek még mindig vitatkoznak, a Medici herceg megrendelte ennek az ősi mondának az emlékművét Firenze főterére. Eredetileg alig pár tenyér magasságúra volt tervezve, de Cellini az elkészítése során megnövelte az arányait, és egy négy falfülkével díszített magas talapzatra állította az egészet; a négy beugróban Zeusz, Athéné, Hermész és az ifjú Perszeusz gyönyörűen megformált alakja állt, utóbbi az anyjával együtt.

Ami azt illeti, ezek a mellékalakok olyan lenyűgözőek voltak, hogy amikor Eleonora de Toledo, a herceg felesége meglátta őket önmagukban, győzködni kezdte a férjét, hogy ezek túlságosan kiváló munkák, nem kellene egy szobortalapzatra vesztegetni őket. Majd kijelentette, hogy sokkal jobb helyen lennének a saját magánlakosztályában. Cellini, bár hálás volt a dicséretért, nem akarta aprópénzre váltani a mesterművét, úgyhogy mielőtt a hercegnének alkalma nyílt volna lecsapni rájuk, hazarohant, és sietve behegesztette őket a kijelölt helyükre, ahol a felettük tornyosuló szobor és az alattuk felerősített négy plakett közé kerültek, amelyek Perszeusz későbbi kalandjairól szóló illusztrációkat jelenítettek meg.

Pont ezek a manőverek, gondolta David, tették Cellinit a maga korában Európa egyik legidegesítőbb emberévé. A művészete – és az egója – szolgálatában folyamatosan összeakasztotta a bajszát a hercegekkel, pápákkal és nemesekkel. És amikor éppen nem a műveit istenítették, akkor bíróság elé ráncigálták vagy börtönbe vetették különböző vádakkal az emberöléstől kezdve (több esetet is beismert, bár mindegyiknél önvédelemre hivatkozott) a szodómián át (ami nem volt olyan ritka gyakorlat akkoriban), egészen a gyermektartás fizetésének az elmulasztásáig (a firenzei bíróságok nagyon haladó szelleműek voltak a korukhoz képest). Lehet, hogy pont ez a szabálysértő természete – az arra való hajlama, hogy vakmerően cselekedjen akár a világi törvények vagy a keresztény egyház ellenében – tette eleve olyan kedvessé őt David szemében. Olyan emberként, aki mindig is szigorúan tartotta magát a szabályokhoz – keményen dolgozott, kerülte a bajt, minden egyes egyetemi díjat megnyert, amit lehetett –, ellenállhatatlanul vonzódott ehhez az alakhoz, aki a szarvánál ragadta meg az életet, és oda vágtatott vele, ahova csak akart. Akinek a művészete és az írásai (az aranyművességről és a szobrászatról is írt értekezéseket) egy olyan elmét mutattak, amely mindig új ismeretek, új technikák és új határok felé igyekezett.

Az örök élet kulcsából ítélve még az élet és a halál határvonalát is megpróbálta megkeresni… és állítása szerint meg is találta. Ez karrierjének egy olyan aspektusa volt, amelyről a Van Owen-dokumentumok előtt sem David, sem a tudományos világ többi tagja nem tudott.

– És ki látja a miracolót hátul? – kérdezte immár az idegenvezető, miközben begörbített ujjával a szobor háta mögé invitálta a diákokat. David, aki szintén velük tartott, pontosan tudta, mit fog megmutatni.

A nő odabiccentett neki, mintha engedélyt adna arra, hogy csatlakozzon a csoporthoz, majd felhívta a figyelmüket a Perszeusz fején lévő fantasztikusan díszes sisakra. A fejfedő két oldaláról szárnyak hajtottak ki, a tetején egy vízköpő gubbasztott, de az igazi optikai látványosságot a hátulján helyezte el Cellini. A sisak redői és cirádái egy szigorú emberi arcot rejtettek hosszú, római orral, sűrű bajusszal és átható szemekkel az ívelt szemöldökök alatt. Az arcot nem feltétlenül vette észre azonnal az ember, de aki egyszer meglátta, annak soha többé nem kerülte el a figyelmét.

– Ott van az arc, látom! – kiáltott fel a tollpörgető lány.

Az idegenvezető ismét összeütötte a tenyerét.

– Ügyes. Nagyon ügyes. Azt hiszem, ez magának Cellininek az arca. – David egyetértett vele. Egyrészt nagyon Cellinire vallott ez a fajta trükk, másrészt a képmás meglehetősen hasonlított a művész egyetlen ismert portréjára, amelyet Vasari festett róla hajlottabb korában. Ez is a zsenialitásának egy újabb bizonyítéka volt, vagy, ahogy abban az egyetemi zsargonban mondanák, amelyet David egyre jobban utált, „fordított ikonográfia és intratextuális komplexitás”. A diákok egy része kötelességtudóan jegyzetelt, az idegenvezető pedig rápillantott az órájára, és azt mondta: – Gyertek, még meg kell néznünk a Palazzo Vecchiót! – és a tér felett tornyosuló masszív és fenyegető Medici-vár falára mutatott. Miközben a diákok utánabattyogtak, a nő, akinek a lelkesedése kifogyhatatlannak tűnt, vetett egy pillantást hátra, Davidre, aki rámosolygott, és a kezével búcsút intett neki. Emellett a „grazie mille” szavakat is eltátogta, mire az idegenvezető oldalra billentette csinos fejét, és azt felelte, hogy „prego”.

Egy órával később, azt követően, hogy maga is bejárta a teret, David már egy közeli kávézóban ült egy kapucsínót dédelgetve, hogy megszabaduljon a jet lag maradékától, és jegyzeteket készítsen másnapra. A Biblioteca Laurenziana délelőtt tízkor szokta kinyitni a kapuit, és a férfi azt tervezte, hogy az elsők között fog belépni rajta. Rengeteg elintéznivaló állt előtte a könyvtár archívumában, és éppen a fontossági sorrendeket akarta felvázolni, amikor egyszer csak egy ciklon csapott le az asztalára a semmiből.

A szemben lévő széket hátrarántották, egy test rogyott le bele, és egy hang kiáltott a mellettük elhaladó pincér után:

– Due uova fritte, il pane tostato, ed un espresso. Pronto!

Amikor David felpillantott, az idegenvezetőt látta maga előtt, amint éppen a felsőkabátját gombolgatja, és úgy pásztázza az asztallapot, mintha valami ehetőt keresne, amíg a tükörtojására és a pirítósára vár.

– Buongiorno – mondta David meglepetten, de örömmel.

– Buongiorno – válaszolta az idegenvezető. – Lei parla l’italiano?

– Sì – felelte David, örülve, hogy kipróbálhatja rozsdás olasztudását. – Ma sono fuori di pratica. – De kijöttem a gyakorlatból.

Az idegenvezető gyors egymásutánban háromszor bólintott, majd azt válaszolta:

– Ciò e buono. – Semmi baj.

A pincér egy csésze eszpresszót tett a nő elé, amit az idegenvezető egyetlen húzásra félig el is tüntetett, majd csettintett egyet, mielőtt a pincér eltűnhetett volna, és azt mondta:

– Un altro.

Amíg a pincér elment, hogy hozzon egy másikat is, David bemutatkozott.

– Mi chiamo David Franco.

– Olivia Levi – válaszolta az idegenvezető, miközben kivette a gumit a copfjából, és kirázta a haját.

Olivia… ez tökéletes név számára, gondolta David. Olyan fekete szeme volt, mint az olajbogyó, és olyan színű bőre, mint az eszpresszó habja.

– És, ha nem bánja, angolul fogunk beszélni. – David kicsit megsértődött. Annyira rosszul beszélne olaszul, hogy a lány máris feladta volna? – Miattam – tisztázta Olivia. – Használnom kell, hogy a studentinek ne legyen okuk nevetni rajtam, amikor beszélek.

– Szerintem nagyszerű munkát végzett.

Olivia megvetően fújtatott egyet.

– Ennyiről van szó: munkáról. A pénzért csinálom. Mindent – emelte fel a kezét az asztalról rezignáltan – a pénzért kell csinálnom.

Az olaszok színpadiassága is megvan benne, gondolta David.

– A csoportvezetés biztosan elég sok idejét elveszi. Főleg egy olyan helyen, mint Firenze.

– De akadályoz a munkámban. A komoly munkámban. Én nem idegenvezető vagyok, hanem író.

– Tényleg? – kérdezte David kíváncsian. – És miről ír?

– Hogy miről írok? – mutatott a nő Firenze körülöttük elterülő csodáira. – A műtárgyak legnagyobb gyűjteményéről, ami egy helyen és egy időben létrejött. Hol van még egy olyan város, amely Michelangelóval és Botticellivel, Verrocchióval és Masaccióval, Leonardóval és Ghibertivel, Brunelleschivel és Cellinivel dicsekedhet? Ők mind itt éltek. A munkájuk még mindig itt van. És akkor Petrarcát, Boccacciót és a halhatatlan Dantét meg sem említettem!

– De a firenzeiek eléggé megnehezítették Dante életét – felelte David mosolyogva. – Ha jól emlékszem, 1302-ben örökre száműzték.

Olivia elhallgatott, és elismerőbben mérte végig a férfit, mintha belátná, hogy a vele szemben ülő idegen talán mégis tudhat egyet s mást.

– Nem az én őseim. Nekik soha nem volt beleszólásuk semmibe. Ők a Via Giudicin éltek.

Ezzel arra célzott, hogy a zsidó negyedben laktak.

– Még Cosimo is, aki elvben a barátunk volt, 1570-ben bezáratta a zsidó bankokat, és mindenkit arra kényszerített, akár tetszett neki, akár nem, hogy abba az átkozott gettóba költözzön.

A pincér letett egy tányért és egy újabb eszpresszót Olivia elé, aki lehajtotta a fejét – hollófekete hajának gyűrűi keretbe fogták keskeny arcát –, és szégyentelenül rávetette magát az ételre.

Davidet mindig is lenyűgözte a firenzeiekben – ahogy most Oliviában is –, hogy szinte jelen időben beszéltek a történelmükről. Olivia úgy dobálózott az ötszáz éve halott Cosimo de’ Medici nevével, mintha a személyes ismerőse lenne, és mintha a zsidók kiűzése Firenze legnagyobb részéből az előző nap történt volna. Ugyanakkor David azt is tudta, hogy a firenzei zsidók fokozatosan egyre több előjogukat visszaszerezték, és 1800-ra már ott élhettek a városon belül, ahol akartak. Még egy városi rendelet is született, amely megtiltotta a zsidókra tett rosszindulatú célzásokat a nyilvánosság előtt. A gettót fokozatosan eltörölték – akkorra már nyoma sem maradt –, bár az a rejtett antiszemitizmus, amely Európa oly nagy részét megfertőzte, még jóval azután is létezett.

Ez a rejtett áramlat dobta fel később Hitlert a felszínre.

– Szóval a családja túlélte a háborút? – kérdezte David reménykedve.

Olivia, miközben kitunkolta a tojássárgáját a kenyérrel, azt válaszolta:

– Részben. Nem túl nagy részben. Úgy mesélték, hogy sokukat Mauthausenbe küldték.

Abba a koncentrációs táborba, amelyben több ezer olasz zsidót gázosítottak el.

– Sajnálom – mondta David, mire Olivia csüggedten vállat vont. – Ennyi idő után mit is lehetne mondani? Sok olasz elbújtatta a zsidókat a zárdákba és a kolostorokba. De a pápa? Ő semmit nem tett. És a fasiszták? Nekik tetszett a barna ing és a bakancs, amit viseltek, és szerettek boltosokat meg könyvelőket ölni; az könnyű volt. De amint elvégezték, nekik is végük lett. A szívük mélyén gyávák voltak. – Lekapargatta a tányérjáról a tojás maradékát, és David lelki szemei előtt megjelent Mussolini, akit a sarkánál fogva egy húskampóra akasztottak.

– És most hol laknak? – kérdezte David.

– Ismeri a Giubbe Rossét a Piazza della Repubblicán?

– Sajnos nem.

Olivia ismét vállat vont, és folytatta:

– Az Firenze legjobb kávézója. Mellette van a lakásom. – Miután az utolsó morzsát is eltüntette a tányérjáról, hátradőlt a székében, és beletúrt a zsebébe egy csomag cigaretta után kutatva. Odanyújtotta Davidnek, aki nem kért, majd rágyújtott egyre.

– De maga micsoda? – kérdezte. – Maga amerikai. Turista?

David nem tudta, hogy ez csak udvariassági beszélgetés, vagy potenciális ügyfélként mérik fel.

– Igazából munkaügyben járok itt.

– Nem tűnik üzletembernek.

A férfi úgy döntött, hogy ezt bóknak veszi.

– Kutatómunkát végzek. Chicagóban dolgozom, egy könyvtárban.

– Chicagóban jártam már! – jelentette ki Olivia diadalittasan. – Nagyon hideg volt. És New Yorkban is éltem, öt évig. – Széttárta az ujjait, hogy nyomatékosítsa a dolgot. – Disszertációt írtam a Columbián. – Úgy ejtette, mintha Kolumbiáról, az országról beszélne. – És most itt dolgozom.

– Egy könyvön? – kérdezte David.

Az idegenvezető arcán titkolózó kifejezés futott át.

– Egy nagyon nagy könyvön – felelte. – Történelmi, de ennél többet nem mondhatok. Már hét éve dolgozom rajta.

– Vagyis majdnem kész van? – kérdezte David bátorítóan.

Ám Olivia megrázta a fejét, és átfújt egy füstfelhőt a válla felett. – Nem, sok ellenállással találkoztam. És ez rengeteg vitát ki fog váltani. – A karórájára pillantva hozzátette: – Most mennem kell. Egy privát ügyfelet kell körbevinnem. Hol szállt meg?

– A Grandban.

– A Grandban? – Olivia szemében ismét elismerés csillant. – Kinek is dolgozik? Melyik könyvtár ez?

– A Newberry. Alapítványi.

– És az itteni egyetemen fog dolgozni?

– Nem, a Biblioteca Laurenzianában.

David szinte hallotta a fejében kattogó fogaskerekeket; olyan volt, mintha egy nyerőgép kiadta volna a három cseresznyét. A kérdések újabb áradatára számított, és kezdte úgy érezni, hogy nem lett volna szabad ilyen őszintének lennie. Ez a lány tényleg véletlenül tévedt be ugyanabba a kávézóba, mint ő? Vagy csak paranoiás? Mióta az a fickó megpróbálta elütni az út közepén, szokatlanul gyanakvóvá kezdett válni.

Olivia felállt, és még egy utolsót szívott a cigarettájába.

– El fogok késni – dobta a csikkjét az üres csészébe. – De köszönöm az ebédet.

– Szívesen – felelte David.

– Bármelyik túrámhoz csatlakozhat bármikor. Szintén ingyen.

– Óvatosan – figyelmeztette David. – Még a szaván fogom.

Olivia elmosolyodott, és azzal búcsúzott:

– Tudnék tanítani magának egyet s mást.

Majd, miközben a férfi azon töprengett, hogy ez mit jelenthet, elsietett a téren át, viseltes kabátjának szárnyai ott csattogtak körülötte. David még mindig őt nézte, amikor a lány váratlanul megfordult, és rajtakapta. A nevetése bezengte a teret.