Nem lehet követni napjaimat, elönt a munka, és menekülök is attól, hogy magam legyek a lakásban. A Rádió-munka olyan alaktalan, formátlan, gomolygó valami, de nem nívós csöppet sem. Nem tudom elhitetni magammal a „titkárnő-nimbuszt”, nem is viselem. Igyekszem szeretetre méltó lenni, ez az egyetlen érték a munkámban, de így is megmarad mégis a jellegzetességem, amit folyton emlegetnek, hogy zordon és szigorú vagyok. – Délután sincs szabad idő, akkor következnek a jövés-menések ide-oda, Komor Gizihez, haza Anyuskához ebédelni délután is, a legváltozóbb időben. Szeminárium hetente egyszer, aztán tanítok a pártközpontban, természetesen ingyen, elvtársnőket kétszer hetenként. Néha délutáni program is adódik, néha színház vagy hangverseny, feljönnek emberek, vagy az utcán töltöm el az időt dumákkal, és oda a nap. A tavaszi szépségeket pünkösdvasárnap élveztem először. Andrissal felmentünk a Svábhegyre, leülünk a réten a fogas felett. Minden teljesen elhagyott és hangtalan, szelíd, átlátszó levegő volt, nagyon-nagyon jó felengedést éreztem. A napsütés még most is képes megolvasztani. Aztán olyan színes is volt a nap, rövid kis záporral fűszerezve. Felmentünk a régi lakásba. Persze kifosztva az is, állítólag oroszok által, de hát ez csak a szokott mese. A kert fáit mind kivágták, de így is szép, olyan fiatal zöld, és szívfájdító az üressége. Hazajövet a Domony-villába lopakodtunk be, félig rom és teljesen kifosztott. A ragyogó berendezésből itt-ott morzsák látszanak csak. Fontos lőállás lehetett a remek körkilátásával. Innen luggatták a Várat és Pestet. Nagyon izgalmas volt, ahogy a pincétől a padlásig átkutattuk. Elhoztam egy kis ütött-kopott teafőző edényt és egy olasz reprodukciót, meg egy skót kockás nyakkendőt. A képet később meguntuk cipelni, a János-kórház táján egy sírra helyeztük. A Diós-árok végén vendéglőbe tértünk, csaknem száz pengőbe került két falás kenyér hagymával és két pohár sör, de Andris bőkezű volt, hogy pénzt kapott végre a gyárban. Most nagy gondja, hogy elvinni készülnek jóvátételbe a Chinoint is, már jóformán mindent leszereltek. Kétlaki, őszintéden játék ez, ami itt folyik, egyre jobban keseredik a szájam a pártélet, a párt követelményei és a valóság összevetésekor. Túlzott az oroszokat dicsérő propaganda, és óriási a szakadék a valóság és az állítások között, ezt a legostobább is jól látja, és félek, hitelét veszti az egész Kommunista Párt. – Vasárnap este majdnem boldog voltam a szép időtől és a vidám együttléttől. Andris tele volt vágyakozással, éreztem, és meg is mondta, de hát csak úgy mosolyogva lefricskáztam. Jólesett, nem mondom, de nem tudom elveszteni a fejemet egykönnyen, akármilyen illatos, forró is a pünkösdi idő, hisz itt viselem magamban Mik minden kis hangját, mozdulatát, szeme rebbenését. Este rossz hír várt: Grétli nénit egy szál nyári ruhában elvitte egy rendőr. Megkezdték a németek internálását. Másnap pedig ki készültem Ivánékhoz, de nem lett belőle semmi. Szaladtam az Andrássy út 6o.-ha, a politikai rendőrség híres központjába, de hát az ünnepre hivatkozással senkit sem találtam az ismerősök közül. Aztán Gyulához, ő se volt otthon, onnan hiábavaló telefonpróbálgatások, mire elhatároztam, hogy Keszthelyi Nándihoz megyek egyenest, hozzá adtam be a kérvényt is, megkérdem, várható-e az állampolgárság. Úgy fohászkodtam magamban: szegény kis törődött öreg angyal belepusztul ebbe, ha nem teszek meg mindent. Kiderült, jó helyre fordultam, a Nándi kezében van az egész idegen-ellenőrzés ügye. Mindent megígért, és megkönnyebbülve mentem haza. Aztán jött még néhány napi nyakára járás, hiába-randevú Nándival a KEOK{462} előtt, hogy most vihetem haza végre, kiszabadul, de aztán mégse. Elviseltem türelemmel a sznob Nándi eszpresszótársaságát is. Igaz, bántott, hogy ő fizetett, de hát ez a stílusához tartozik, és végre pénteken délután átvehettem Grétli nénit a belügyminisztériumban. Alig volt meggyűrődve egy kicsit, csodálatos strammul viselte el a vassodronyokon hálást a poloskák tömegében tolonc-házban, és az éhezést. A bánásmód tűrhető volt. Szabályos törvénysértés, amit Nándi csinált, de hát hivatkozással a folyamatban lévő állampolgárságára, átváltozott az egész heti kétszeri jelentkezési kötelezettségre. Grétli néni boldog volt, és én is, hogy végre mégis sikerült tennem valamit. Már ki-kihagy az az örömöm, amit attól kaptam, hogy jött a Joint titkára azzal: megjelent egy bori munkaszolgálatos Németországból, áld kérdezősködésére elmondta, hogy két hónap előtt vált el Miklóstól. Zwickau környékén Szászországban volt, külön csoportokba osztották őket, ő később megszökött, és Csehországon keresztül jött haza. Ez március végén lehetett, és április 10. táján értek arra a vidékre az amerikaiak. Hát kibírta volna a telet édes Mindenségem, Isten vele volt, így akkor csak nem hagyta el az utolsó napokban? Végtelen bizalom töltött el, és mindenki csak erősítgette, és vártam azóta is, már két hete nap nap mellett újabb erősítő híreket, de azóta semmi, és most megint csüggedek. Jönnek, jönnek mindenfelől, de onnan nem, és híre sincs azoknak, csak olyan közvetett hírek, hogy rettenetes tífuszjárvány volt Lipcse környékén, és naponta százával haltak bele. Aztán a segélyautókkal és vonatokkal járók azt mesélik suttogva, hogy az oroszok elveszik a szerencsétlen deportáltaktól az ajándék élelmiszereket, sőt néhol válogatás nélkül viszik foglyokként a többi németekkel, és ebből az orosz süllyesztőből azután nem lehet fellelni senkit. Itt a béke, és az emberek mégsem találnak haza. Most jön az elégtétel: a felépítésre elhurcolt zsidók. Gyula ígérgeti, hogy szól, és talán szólt is az orosz nagyfejűeknek, akikkel dolga volt, legutóbb a Rádió nagy külügyi fogadásán, de hát nem sokat várok ettől. Még a Joint-akció a legesélyesebb talán, de hát mit lehet várni emberektől? Nagyon megtanultam, hogy semmit. Csak Istentől remélhetek mindent. A pünkösdi Szabad Szóban jött a Veresmart-verse{463} Miknek, olyan jó, béke-hangulatú. Aztán most Szabó Zoltán képes újságjában jö[n] két kisebb tavalyi.{464} Ahogy így szerepel, éppen olyan késforgatóan fájdalmas, mintha nem szerepel, hanem másokat látok. Mindenfelől ostromolnak a kiadók, hogy adjam ki a meg nem jelent verseit. Ma Szécsy Jancsi jött nagy, vágyakozó kéréssel, hogy most, hogy sikerült beülnie a Révai könyvkiadó vezéri székébe, szeretne ezzel indulni. Ő csábít a legjobban, mert tudom, milyen ízlése van, és menynyire Mik szája íze szerint dolgoztak már a végén a Pharosban. De nem tehetem, első természetes reakcióm most is az volt, mint eddig, hogy Mik joga ez, csak meg kell várni, míg hazajön. Könyvvásárlási kedv nincs, és kritikai lehetőségek sincsenek, hisz nincs folyóirat, de most megvilágosodna, hogy Mik a legnagyobb a kortársak között valóban. – Heimlich Lajos Chopin-koncertje volt ma. Zokogtam belülről végig, csodálatosan gyönyörű volt, és teljesen felázott tavaszi föld lettem tőle. Azt hiszem, Veruka is, egymásra nézve ugyanazt a gyanús, fájdalomtól szűkölő tekintetet láttuk meg egymáson. Minap itt aludt nálam, én hazamentem Anyuskához. Nem tudom, nem Szécsy miatt-e, úgy látszik, valahogy felfrissült, vagy változatlanul megvan még a szerelem. Közben az ostrom alatt az iratai szerinti bátyjával lakott, olyan francia filmbeli orvos figurával, és úgy hiszem, vele is nagyon összeszokott. Szegény kis Veruka, néha rám néz, összenézünk, és csak azt tudja mondani: „Jól kitoltak velünk.” És így is van. Itt maradtunk, mint két rakás szerencsétlenség. – Hápogok, hápogok csak, mint szárazra tett hal, ez az életem Mik nélkül. Tegnap, vasárnap megint nekiindultam Andrissal Karig Sárihoz, hogy hát miért nem hív saját szememmel való meggyőződésre, hogy minden elveszett a pincéből, ahol a könyveink voltak. Nem találtam otthon, a nővérének fakadtam ki. Mint Andris megnyugtatott, inkább csak szomorúan, nem agresszíven. Hisz Sári mentette meg Anyuska és Hermiék életét is. Igen, de ha á-t mond, mondjon bé-t is, és ne csinálja ezt az undok, sértődött szerepet. Hát nevetséges, hogy hálát vár, és ráolvas a védenceire. Hát háláért tette, amit tett? És nem érti, nem érti, mit jelent nekem, hogy elvesztek a könyvek. Az üres falnak dőlök söprés közben, és megsimítom, ahol az Apollinaire-ek zöldbe kötött sora állt, és balra lent a nagyformájú csodás bőrkötések és a többi mind. Ilyenkor hangosan felnyögök csak. Megöltek, és mégis élek, hát van ennek értelme? És ma a koncerten nem tudtam Sárival beszélni, de Veruka mesélte, hogy újból csak azt mondta: nincs abban a pincében semmi. Azóta a Duna megint elöntötte. Ezt a csapást csak az tudja elfeledtetni, ha Mik hazajön. Az ő ittléte mindent pótolna, de ez se, az se. Idegen szállás csak a lakásunk, nem „lakás”. Most nagy gond a könyvespolcok hazahozatása. óriási költség lesz kintről, a Hidász utcából, Ivánéktól. Nem is nagyon akaródznak, azt hiszem, visszaadni, de hát soha nem lesz pénzem azt újra megvenni, ragaszkodom, hogy visszaadják. Aztán Barótiék, az utálatosan felelőtlenek, náluk is ott volt a polcom és asztalkám. Dezső közben kiszabadult, de eltűnt, nem látni soha. Lehet, hogy felesége éppen szül. Nincs bennük semmi-semmi melegség, semmi ragaszkodás. Vicsorgó falka ez az egész társadalmunk, amiben élünk, és mardosó fájdalommal járok-kelek, mosolygok, dolgozom. Anyuska szenved ettől, nem tudom előtte tettetni magam. El kellene már mennie Jászberénybe, olyan poros, mocskos ez a város, és olyan embertelenül drága. Hisz már egy kiló zsírt se kapni eddigi havi fizetésemből. Elsejére rendezést ígér a Rádió, ami azt jelenti, hogy legfeljebb kétezer pengőt kapok majd. Ma Laciék szereztek egy pántos női cipőt nekem ötszázért. Persze kifizettem, szerencsére bírtam, mert a pünkösdi versért háromszázat kaptam, meg „sikkasztottam” is az orosz nyelvtanok árából, amit a hivatalban megvettek, és még nem küldtem el Cserépéknek. Száraz kenyeret eszem csak, ha éhes vagyok, de ez nem számít. Egyszer naponta jól megtörnöm magam otthon, és ez elég is. Nem vagyok már sovány, csak petyhüdt. Nagy gond Komor Gizi, a kórházban már tovább nem maradhat, hazamenni nem akar, pénze semmi. Most akarok gyűjteni, de hát nem tudom, mit fogok elérni a „baráti hozzájárulással”? Ez is csak tessék-lássék segítség, és Gizi nyomorék, nem tud járni, csípőficama teljesen elromlott, a csontjai különváltak. Szegényke teljesen elveszti kapcsolatát a reáliákkal, bizakodik külső segítségekben egyre-másra, és senki sem törődik vele. Én is csak nagy nehezen, nagyon elhanyagoltam. Mindenképp lazultam, kétszer nem mentem a heti pártösszejövetelre a tízes csoportba. Először a Tiszazughoz{465} volt jegyem a második előadásra, megrázkódtató élmény volt. Óriási rendezés, csodálatos darab. Aztán szombaton vészesen zuhogott az eső, nem bírtam kimozdulni a Rádióból. Bent ültünk a Kelen igazgató{466} szobájában a kis Pamlényivel,{467} aki az irodalmi osztály lektora most. Gyula nem töltötte be a vezetői állást, Miklósnak tartogatja. Jaj, Istenem, hozd őt vissza! Egész este 8-ig beszélgettünk, fontos, súlyos vállalati ügyeket. Bejött Polgár Tibor is, kedves linkségével enyhítette zordonságunkat. Aztán az MTI vezetője, aki csupa félelem és gyűlölködés az „új rezsimmel” szemben. Félnek a szervezeti változásoktól nagyon. A pártok kezébe és a Postáéba megy át a Rádió, ez azt jelenti, hogy egész új garnitúrák jönnek majd a régiek helyére, minden párt és nagyfejű protekciójának helyet kell majd adni. Nagy a letörtség. Igaz, sok helyen kell a friss erő, különösen az MTI-nél, és lehet, hogy igazuk van. hogy elhamarkodott volt Gyulának ez az elgondolása, jobb lett volna az egy kézben megtartás, de hát Gyula túl heves és elhamarkodott sokszor, kicsit le is akarja tenni, azt hiszem, a gondját, és komolyabban a kultusztárca felé nézelődni, meg az egyetemi tanársága is itt van, meg a képviselősége, meg a Tudományos Akadémiának is tagja. Imádja a hatalmat, játszik vele, gyerekesen örül neki, ez az egyetlen mentőkörülménye. Sajnos pénzügyekhez nem ért, ezért dolgozik az egész konszern jóformán ingyen, és még mindig csak ígéret a fizetésrendezés. Tegnap Margitéknál Miklós-estet rendeztem: felolvastam verseiből. Agyonsírták magukat, és elbűvölődtek az édes Kovácsék. – így tengek-lengek egyik napról a másikra. Most az oroszt meglehetősen elhanyagoltam, nem jutok hozzá, és a Honti Rezső tanár úr is hiányzott több órán keresztül. Viszont megjelent Terebesi Éva, és nekifekszem inkább az angolnak, már amennyire nekifekvés, hogy hetenként kétszer beszélgetünk kevéske szókincsemmel. De hát nem élet ez igazában. Hát nem vagyok én ilyen felemás: hol önállóan a sarat álló, keményen nekifekvő dolgozó, hol meg aggodalmasan evickélő társadalmi figura, vigyázva, hogy ki ne essem a régi kapcsolatokból. Hát nem ez az én életem. Költőfeleség akarok lenni megint, és boldogan hazajönni az újonnan született vershez, és órákat beszélni Mikkel egy-egy kötőszó vagy kép felett, és lesni, hogy javítja ki mindig jobbra és jobbra, látszólag nem odafigyelve, és valami egész más munkába mélyedve közben. Hát a kettőnk légköre nélkül nem lehet élni, nem tudok, és nincsenek szótáraim sem a tanuláshoz. Uramisten, hozd őt vissza! Szegény életem, hol lehet több mint egy év után? Úgy vártam, hogy ez az évforduló, ez a május visszahozza. Arra is gondolok regényesen és romantikusan, hogy talán a nem messze fekvő Gablonzba és Reichenbergbe{468} ment, és megtalálta Tinit, a régi, első szeretőt, aki most ápolja és vigyáz rá újra. Jézusom, mindent megtehetsz, fogd kézen, és ne ereszd el őt. – Milyen elmondhatatlanul gyönyörű alkonyatok vannak mostanában. Hisz már tíz éve ilyenek, mindig újaknak látom, és mindig a Vénusz csillag ragyogása adja az erőt a másnaphoz. Valahogy benső jó viszonyban vagyok vele, és az izgató integetése mindig igazat mondott. A partokon itt is, odaát is, kórusban énekelnek az orosz katonák és katonalányok. A hidak nélkül igazi óriási, lomha, keleteurópai folyó lett a Duna. Tegnap, ahogy átmentünk a Váron Andrissal, egyre nehezebbek, nyomasztottabbak lettünk. Ott olyan a romtömeg, hogy el se lehet képzelni, hogy azt valamikor elhordják, nem is látszik, hol lehetne hozzákezdeni. Az Olasz fasor elején bementünk egy „úri” falatozóba. Most ezt csinálják az úriasszonyok, minden második házban eszpresszót vagy éttermet nyitnak. Jó házi koszt mellett rengeteget keresnek, és hiába drága, egyszer mindenki megdühödik az éhségtől, és habozás nélkül kiad száz pengőt egy ebédért. Így volt velünk is, aztán az Olasz fasorban üldögéltünk. A parkok most egészen a népé, nincsenek csőszök, és nincsenek elkerítve, rendezve, vadon nő magasra a sokféle fű, és sűrű, jó meleg nyári illata van. Arccal a pad karfájára dőlten beszélgetünk magunkról, inkább csak én, a helyzetemről, hogy nincs értelme így maradni. Kapcsolódni sohasem tudnék többé senkihez. Andris azt mondta el: ha nem lenne Erzsi és a gyerekek, akkor engem akarna magáénak, mert így is akar, és igazán régóta szeret. Azt feleltem, hogy ezt csak kegyeletből, kedvességből mondja, de erősködött, hogy nem, valóban így van. Én is talán egyedül hozzá vonzódom úgy, hogy elképzelem, hogy meg tudnám csókolni igazán is, nem csak úgy a szokott, futó könnyű csókokkal egymás arcán, de élni, élni senkivel sem lehet, csak Miklóssal, egyedül csak vele. – Vas Pista számvevőségi főtanácsos lett a Belügyminisztériumban. Szegényke épp úgy unja és utálja, mint Kun Miklós a Népjólétiben a munkáját, de nem is a munkáját, mint inkább a befogottságot. Ezeknek a szabad legényeknek nem való az ilyen, és nagyon komikus is, hogy ezt csinálják. Pista azt mondja, legfeljebb verset lehetne bent írni közben, mert „merengeni lehet” – mondja igen-igen kedvesen, de hát hat gyűlölködő másik főtanácsossal ül egy szobában, és ez mérgezi számára a levegőt: kinézik és utálják, mert új, nem ért a dolgokhoz, és zsidó is, belekötnek, ha egy „gyanánt” helyett mást ír le stb. Bánt, hogy a Rádióba akart jönni irodalmi osztályvezetőnek, és Gyula azzal utasította el, hogy Miknek tartja fent ezt. Pista bevallotta, mennyire bántotta ez, mert akaratlanul is aljas gondolatokra készteti, de még azon az éjjel úgy álmodott Mikről, hogy hazajött, és ennek ő őszintén, igazán örült, és ez másnapra megnyugtatta, hogy nincs benne aljas érzés, ha az álom őszinteségében így tudott érezni. Szerinte biztos, hogy Mik hazajön, úgy álmodott felőle, és Cs. Szabó is ugyanezt mondja, aki már rengeteg munkát készít neki. Most csak otthon dolgozik, a Rádióból el kellett mennie, annyira támadták. Igen nagy vérvesztesége ez a Rádiónak, amit Schöpflin Gyuszi kevés kipótolni, akármennyire bírja is a Párt bizalmát. Talán később, ahogy belejön, ő is felerősödik ezen a poszton, de hol van ő a „nagy Cs.” kultúrájától, végtelen sokoldalú műveltségétől. Gyulának egyetlen komoly vágya a teljes bizalom elérése a Kommunista Párt részéről. Minden veszélyben szalad „Rákosi atyónak” telefonálni, és azt hiszem, rövidesen abbahagyja ezt a kétlaki játékot a Kisgazdapárttal, és belép valóságosan is hozzánk. Nagy jelentősége lesz, az biztos, mert igen súlyos lett a neve. – Ha tudnék legalább a magányosságomban olyan sterilen hideg fejjel tanulni, és nem tölteném azzal az időt, hogy elmerengek, és semmit sem csinálok. Mióta a Budáról átjövetelem után küretem volt, nem voltam még rosszul. Az Andris hozta hormonorvosságra ma végre újra elkezdtem, szinte úgy érzem, hogy a nőiességem tér kicsit vissza ezzel, hiszen már igen-igen régen, talán ősz óta nem voltam rosszul. De mindenki, az egész város női ezt panaszolják. Nincsenek vitaminok, csak nagy-nagy „sokk”-ok, igazán alapjaiban rendült meg csaknem minden nő. – Már rádióhangok is szivárognak néhol az ablakokból. Tegnap óta ég a villanyunk, kis boldogságféle volt ez is. Ha valami visszajön a régi életünkből, mindig úgy érzem, hogy közelebb hozza Miklóst. Most itt ülök megint a félig tönkretépett állólámpánk alatt, a Riza nénitől kapott nagy bőr karszékben kuporodva, de ha felemelem a szemem, a fehér, üres fal mered rám a százszínű, tarka, fényes könyvsorok helyett. Ha fegyver lenne nálam, már sokszor kísértésben lettem volna. Eretnek keresztény vagyok, tudom, a halál, az öngyilkosság kérdésében, de erre már nem futja az önfegyelemből. Uramisten, segítsd őt haza!

JÚNIUS 26.

Egy hónapja nem írtam, pedig sürgetően fúrogatott a lelkiismeret érte. De hát mikor? A nappalok tömötten sorakoznak egymás után, és az esték, azt hittem, értékesebbek lesznek, mióta a csodálatos villanyvilágítás újra megvan, de még így is nagyon kevesek. Igen nagy, melegítő élmény volt, mikor először kigyulladt a villany, de megint sajgó fájdalom is volt, hogy egyedül örülök ennek is. Ugyanígy a gázzal nem régóta, hogy nem kell feltétlenül éheznem, mert ha csak pár kanál lisztem van, tudok valamit kotyvasztani már. Hosszú, sok-sok éhezés van mögöttem, de hát nem nagy ügy, nem volt túl nehéz, talán csak az ostrom idején és utána. Csak érezném azt, hogy igen, ezt nehéz, ezt szenvedtető megcsinálnom, de ezzel átveszem talán Miklósról a szenvedést valahogyan végig nem gondolható, meg nem fogható transzcendens módon. Igen, ezt éreztem akkor a télen, a sok szörnyűség alatt, ezt, amikor operáltak, de hát elég volt ez? Hol van ő? El-e még? Egyre kevésbé tudom hinni, minden gondolatom a magam szoktatása gyáván ahhoz, hogy ő nincs. Hát lehet ezt megszokni? Ha munkán kívül vagyok, villamoson vagy gyalog járok, tele vagyok vele, és hiába hallgatózom befelé, senki sem válaszol bennem. A halovány kis remény, hogy látták március végén Flossenbürgben, szertefoszlott, sőt, azóta súlyos, ellentmondó hírek is vannak, hogy Győrben beteg-kocsira tették, és talán kórházba vitték, talán nem is ment ki a többivel Németországba, akkor pedig ott elpusztult a nyilas hónapok alatt, mert már régen kellett volna hírnek jönni róla. Most már szállingóznak egyre sűrűbben a Borból Németországba kerültek, de nemigen jutok hozzá mindegyik címet lejárni, és akikkel eddig beszéltem, nem emlékeztek rá, hogy kint látták volna, igaz, hogy sokfelé szakadtak el. – Két hónapnál is több múlt el a felszabadulás óta, kellett volna már értesítést küldeni, ha él, ha megvan. De lehet az, hogy nem él? Hát lehet így eltörni egy ilyen életet, ennyi feszülő alkotóerővel, mint az övé? Ennyi elvégzetten feladattal? Ostoba kérdés ez, hát persze, hogy lehet, hát nem így tört el a többié is? Szerb, Sárközi, Halász, szerencsétlen Fenyő László, Lukács Laci, Örley Pista, Joó Tibor és még mennyi sok. Nem tudtam, hogy ezt el lehet viselni, mindig újra csodálkozni kell ezen, de hogy fogom viselni tovább, egész életemen át, nem tudom. Igen, itt van a munkám, ami őszintén szólva szabályos irodai tucatmunka, mítoszt kerít köréje az, hogy az „elnök titkárnője” a címem, és nekem személyes önámításom a barátság Gyulával, hogy nemcsak diktál, de nagy néha beszélgetünk is, és megkérdezgeti a véleményemet, főként saját magáról, mert hiú, mint egy kisgyerek. Igaz, hogy őszinte elragadtatással tudtam csak nézni majd minden dolgát eddig. Nagy erő és szikrázó okosság virult ki Gyulában, csak végtelenül kell vigyáznia, hogy el ne szédüljön. Hiú, kicsinyes kötöttségei vermeket jelentenek számára. Megpróbálok itt-ott beleszólni, ha valami okosnak vélt eszembe jut, a műsorba is, aztán, ha hozzám jönnek emberek, segíteni nekik műsorra tűzetésben, közöltetésben stb. összehozok pártfogást vagy tanácsot kérőket a megfelelő személyekkel, szóval ezek a kis főzőcskéim, ahogy Slachta Irén néni mondaná. Mikor rövid ideig a keresztény női szociális képzőben dolgoztam mellette, akkor hallottam tőle ezt. Aztán elönt a sok adminisztrációs munka, és kifacsarva semmi idő nem marad a napomból, mert tanítok a pártközpontban, és a pártösszejövetelek, pártkiadványok olvasása veszi el a többi időmet. Az orosz-tanulásom csigamód halad előre, és az angolhoz sem jutok jóformán. Emberek? Alig néhány. Heimlichék, Andris a leghűségesebben, néha Kun Miklós, Mezeiék, akik nála laknak most. Néha Dezső, aki itthon van, kisfia született, és Gyuláék Legsűrűbben persze Kovács Margiték, de most már ritkábban jutok fel hozzájuk is, mert hosszú estéket jelentettek, és nem engedhetem meg magamnak. De ez az egész élet olyan felszínen érint csak és olyan irtózatosan örömtelen. Úgy látszik, olyan teremtmény az ember, hogy ha eszik, alszik, dolgozik, attól még megmarad, ha nem is öntözi semmiféle üdítő örömforrás. Persze, ez nem vigasztaló. Titokban azt remélem, ha kiderül, hogy egyedül maradok, akkor elsorvaszt úgyis ez a levegő után kapkodó, hápogó „szárazra tett hal” állapot. De hát úgy látszik, nincs így, mert Veruka is ismeri ezt, és ugyanebben él, és él mégis. Igaz, hogy tud sok kis külső örömöt élvezni, amihez nem vagyok alkalmas. Például jöttek a szép nyári ragyogó vasárnapok, naptól, szabad időtől átfűtötten Andrissal voltam együtt részint nálam, részint felsétáltunk a Svábhegyre, egyszer lementünk csak úgy fürödni a házuk előtt, az Árpád fejedelem út mellett a Dunába, néhány ruszki katona volt csak ott, és ünnepélyes érzés volt két év után újra szabadon érezni magamat. Aztán este egy házi hangversenyen voltunk, utána feljött, rádiót hozott kölcsönbe hozzám, míg neki is lesz villanya, azt hallgattuk soká, késő lett, a Manci híd valószínűleg már zárva volt, nem tudott hová menni. Mondtam, maradjon itt. Valahogy a padlón helyet csináltam neki, és szép nyugodtan lefeküdni készültem. Motoszkált bennem, hogy szamárság ilyen helyzetet provokálni, de hát ez is az Andrissal megszokott, gyerekes hecc-szériába tartozott, amivel árkon-bokron keresztül mászkáltunk, ha kirándultunk, síeltünk vagy eveztünk együtt. Szóval az elmaradt gyerekkor egy-egy kis kárpótlása volt mindez. Most is azt hittem, de ő izgatott lett, és bár már egyszer régebben elmondta, hogy igazán jobban és másként szeret, nem mint pajtás, hanem kíván is valóban, nem hittem el. És most hosszú hánykolódás után egyszer csak felugrott, és oda akart jönni hozzám. Éppen elaludni készültem. Persze visszalöktem nagyon megijedve, és megdöbbenve, és egyben kérve, hogy ne haragudjon, mert rögtön nagyon aljas, felelőtlen bestiának éreztem magam, hogy hagytam ide fejlődni a kettőnk dolgát. Kicsit hívott még, egész esztelen makacssággal, aztán belenyugodott, hogy nem lehet. Azt kérdezte, hogy: semmit sem szeretem? Mondtam, hogy nem így, és kértem, hogy ne legyen rossz neki ez az egész buta eset. Ő meg azt erősgette, hogy ne higgyem, hogy Erzsit nem szereti azért. Persze, hogy nem hiszem, mondtam, tudom én jól, hogy ez csak egy ostoba, rosszízű helyzet, és nem lett volna szabad megengednem, hogy itt maradjon. Végül valahogy hajnal felé elaludtunk, és nagyon-nagyon szégyelltem magam a butaságomért, amiért csak a magam szemével néztem az egészet, és nem tételeztem fel, hogy ez bekövetkezhet. Hiszen tizenhárom éve élünk mi már együtt, egymás mellett, testvéri barátságban. Igaz, hogy mostanában nagyon jó vigasz volt, és mindig is, ezekben az utóbbi években, mikor magányos voltam, Andris ragaszkodása és gyöngédsége. Kicsit menedékem volt, mikor Mik Judittal bajlódott. Mindig Andrissal foltozgattam szerencsétlen kis női önérzetemet. Felelőtlen, haszontalan, léha dolog volt, hogy ide hagytam jutni a baráti karonfogós, arcon csókolódzós együttléteinket. Rettenetesen szégyelltem magam. Aztán reggel, óvatosan korán kiengedve, elment, és el is feledkeztünk, azt hiszem, az egészről, legalábbis igyekeztem. Erzsi is itt járt azóta, együtt is voltunk, szeretettel és becsüléssel egymás iránt. Jólesett, hogy erős és biztos voltam akkor, pedig most már hosszú idő óta olyan nagyon kínoz a testi gyöngédség hiánya is. Miklóson kívül nem tudok senkit sem elképzelni, hogy testileg közöm lehetne hozzá, és ha az érintésére vagy simogatására gondolok, úgy érzem, hogy súlyos, nagy vércsöppek esnek a szívemre belül, és eláll a lélegzetem a szorító fájdalomtól, hogy nincs velem. – Hát az az igazság, hogy voltaképpen nem érdekel semmi más az ő munkáján kívül. Mennyei csodák közt éltem vele, a teremtés titkai közt éltem az ő művészi munkáját figyelve, és poklok fenekére vetettek most. Nem tudok háborogni, vagy ehhez is kicsi és kevés vagyok talán, csak azt érzem, hogy bizonyára megérdemeltem. Meg aztán azt, hogy szabadulni kell végre a mi kis ostoba, gyarló emberi ámítgatásainktól. Ez a fájdalom nem foglalható szavakba. Mik és én együtt, mint kiegyenlítés ezekben az olyan nyomasztó, fuldokoltató években, olyan boldogítóan egész voltunk. Legalábbis nekem ez volt a kettőnk összetartozása. Most sokszor gondolok rá: nem tudtam őt igazán boldoggá tenni. Gátlásos, kemény, fegyelmező és rideg voltam hozzá az ő édes, ízes, színes, minden emberi mértéken túli, angyalokéhoz hasonló mivoltához. Rág az önvád és gyilkol, de nem gyilkol elég erősen, semmi sem elég gyilkos. Itt maradok mégis így, ilyen nyomorékon, csonkán, ezekkel a szenvedésekkel, megválthatatlanul. Nem is tudom végigképzelni, milyen boldogság lehetne, ha itt volna. Hiszen ez még nem volt, ez a szabad lélegzetvétel, mióta együtt vagyunk, mint amire most volna mód. Volna-e? Baj lenne, túl az emberi biztonságunkon az írói biztonságával, de hát az már másodlagos most, mikor az életéért könyörgök minden este térden a csillagom felé, és a halványodó és erősödő ragyogásából próbálok feleletet kapni felőle. – A város már egészen a régi, észre se veszi senki már a romokat, óriási nagy kereskedői kedv vidámodik mindenfelé, és iszonyúak az árak, de már ezt is megszokták valahogy. Az éhség is csökkenőben, járnak a villamosok, nyár van, és nagyon szép, ízes, napsugaras napok. Még nem jött el a kánikula ideje, és a poros, még nagyon sok szemétdombbal éktelenkedő város éled és élni akar nagyon erősen. Az oroszok megkevesbedtek, de a vidék hangulata – mindenfelől mondják – igen rossz. A Párt nem győz ellene. Most orosz támogatásra van szükség, hogy a Pártot erősítse, ezért is jött nagy hirtelen az élelmiszer-szállítmány, féltik a választások eredményét a Párt nagy népszerűtlenségétől. Főleg a rendőrség okozza ezt meggyőződésem szerint. Az összes, magányosan maradt, visszatért munkatáboros oda tódult, hisz tovább is nagy a munkanélküliség, minden más tisztviselői vonatkozásban. Ott aztán kiélik magukat, és százezrével készülnek megint a bosszúfeljelentések, és az eszközök sajnos változatlanok maradtak. Miért maradok mégis itt, a Rádiónál, mert az az érzésem, nem egészen kifejezetten, hogy ez az a poszt, ahol legjobban tudok vigyázni Mik írói érdekeire. Valahogy zsaroló szituáció ez kicsit, keresik is a kegyeimet bizonyára több hatóerőt vindikálva nekem, mint amennyi van, és ezt kiaknázva, így szem előtt maradva igyekszem vigyázni majd rá, hogy a „mű” ne kallódjon el. Majd mindegyik kiadó ostromolt, adjam a kéziratait könyvnapi könyvnek oda. Legerősebben az Illés Endre, meg Szécsy Jancsi, aki a Révai igazgatója lett puccsszerű hirtelenséggel, akarták megkapni. De hát Schöpflin Gyuszit is megkérdezve, meg Cs. Szabót, az volt a magam spontán érzése is, hogy nem szabad egyelőre hozzányúlnom, csúf mohóság lenne, be sem várva Mikről valami biztos hírt. Az ő feladata lesz majd, nem is tudnám úgy gondozni, ahogy ő azt kívánná. De nincs folyóirat, és az újságokba kár odaadni ezt a pár versét, úgy elvész egyik napról a másikra az újságolvasók emlékezetében. – Most járok szombatonként, mikor ráérek, a Bethlen térre, a deportáltak központjába érdeklődni az elnöknél meg a titkárnál, a Joint vezetőségénél, akiknek Gyula már kiadta nagyon nyomatékosan, hogy nyomozzanak Mik után, de egyelőre semmi jót nem tudtak. Az az egész ház egyetlen szennytömeg. Persze hozzájárul ehhez a benne lévő és a házat körülvevő, borzalmas külsejű hazaérkezett deportáltakon kívül a zsidó alkalmazottak szokott ízléstelen és rendetlen képe, ami a hitközségtől jól ismert. De különben is irtóztató, fuldokolva jövök mindig onnan, mert halovány kis mutatónak érzem abból, amiben ezek a boldogtalanok élhettek, most már több mint egy év óta. Mi van vajon Ágival, Mik húgával? És szegény mostohájával? És mi van a sok többivel? Stefi néniék biztos nem élnek, sem szegény Róna Sándor bácsi? Meister Klári{469} Runyáról úgy jött haza, erősen lefogyva, az igaz, de különben mintha mi sem történt volna, és otthon már várta a hazatért két fia a gazdaságban. És hány család kerül össze megint szépen és boldogan, hiánytalanul. Igaz, de hány van csonka, teljesen vagy félig megsemmisülten. Ez is igaz, de semmi sem vigasztal. Mi lesz velem ezután? Anyuskával össze kell költöznöm, de hát hogyan, hol? Nem hagyhatom Laciék rabszolgaságában és Hermiékkel a vidéken, akárhová mennének is, megint csak rabszolgaságban élne. Herminél karácsony táján gyerek is lesz, és éppen olyan kis lomha, rendetlen, mint volt, Janival együtt, bár nagyon irigylésre méltóan boldogok, de mindig kicsit felbőszítenek bennünket, ha egy ideig együtt vannak velünk. Két napig itt jártak most, talán a Bauxithoz megy mérnöknek Jani Ajkára. Csak Anyuska mehetne hozzájuk nyaralni legalább, de a fogai csináltatásával veszkődik szegényke. Riza néni már elutazott rácalmás! volt kliensükhöz. Grétli nénit megszabadítottam az internálástól, talán sikerül megkapnia a magyar állampolgárságot is. Próbálok itt-ott segíteni, ahol segítségemet kérik, de hát nagyon kevés eredménynyel. Ez nem ok arra, hogy fontosnak tartsam az életben maradásomat. Az egyetlen ok, hogy Anyuskának nem akarok bánatot okozni. – A könyveink felől semmi, azaz változatlanul az a hír, hogy elpusztultak, hiába kértem hosszú, szívhez szóló levélben Karig Sárit, hogy győződjék meg róla. Nem is válaszolt, csak a szokott, felelőtlen módján vetette oda: „Mit csináljon Fifivel?” – mesélte Vera. Hát ez sincs. Hát mit várhatok én ebben az elkövetkező életben abból, ami az életünk lényegét tette eddig? Az együtt gyerekeskedések, bolondozások, az utolsó évek feszült, komoly, koncentrált közös munkája mellett, mikor az Orpheus készült, és a többi fordítási munkák, versválogatások stb., és amikor, nagy ritkán, készült egy „új vers”, az emberekkel való együttléteink, és utána a boldog egymáshoz téréseink. A szobánk, ez a csodálatos, kis bűvös barlang, ahová mindenki úgy vonzódott, hogy úgy kellett magát kiszakítani a csalogató, tartóztató légköréből, ha nálunk járt. Minden elsüllyedt, eltűnt, megszűnt. Most egy szigorú, szedett-vedett bútorzatú lakhely csupán, ahová aludni járok, és öltözködni csak jóformán. Csak az erkély a régi, meg a csillagunk szemben. – Boldizsár Iván hazaküldte a polcunkat, és nem fogadott el érte semmi pénzt. Megszégyenítően kedves volt tőle, nem is akartam elhinni, mikor már magamban azzal gyanúsítottam, hogy meg akarja tartani. Nagyon szép és aranyos tőle. Ami kis szemét könyvkészletünk itt maradt, azzal úgy-valahogy elrendeztem, hogy ne álljon teljesen, csak legalább félig csupaszon. Hol és mikor fogok ennyi könyvet vehetni? Kétszáz pengős ár körül jelennek meg az új könyvek, és nincs egy Petőfim sem. Uramisten, nemcsak imádkozom azért, de le is írom, és így kérem, határozott, szabad szívvel és akarattal: ha Miklóst elvetted, vegyél el engem is nagyon-nagyon gyorsan. Nem akarok itt maradni, nem akarok, nem bírom. Vagyis azt képzelem, hogy nem bírom, hisz tudom, hogy úgy teremtettél bennünket, hogy mindent bírjunk. – Engem nem vigasztal a pártmunka, a közösségért való munka, nem tudok dolgozni, ha nincs meg az ő tudata bennem. Tudom, hogy amire én képes volnék, azt ezer más is meg tudja csinálni, nem ámítom magam, hogy különösen szükséges vagyok. Nem fontos, hogy itt legyek, édes jó Istenem, könyörgöm, pusztíts el nagyon, nagyon gyorsan.

JÚLIUS 27. PÉNTEK ESTE

Egy hónap, és mennyi minden sűrűsödött benne, sok-sok személytelen külső nyüzsgés, csak a fájdalom változatlan, mélyebb és mélyebb árkot ás bennem, kint ürességet. Iszonyú ostoba élet. Egy hét előtt idegen asszony járt a házban, csütörtök volt, szemináriumon voltam, utána egy keservesen rossz orosz film premierjén, és bár a végét be se vártam, fél 10-re értem haza. Nagy riadalom a házban, Kovácséknál, Margit benyargalta miattam a fél várost. Az idegen asszony a Rákosrendezőről jött, ahol fogolyvonatok álltak, és kikiabálták állítólag az egyikből a mi címünket, nevünket, bár a vezetéknévre homályosan emlékezett, a keresztnévben biztos volt, hogy keresse fel, és jelentse, hogy itt állnak a vonatok estig. Azt is mondta az illető, állítólag, hogy második éve nem tud semmit a feleségéről. Margit rohant haza, Laciék nyomban kimentek a Rákosra, de sötét este már nem tudtam megmozdulni egyedül, férfi nélkül, és a vonatok is estére továbbmentek. Reggel tudtam meg, hogy Laciék kint voltak, akkorra a magyar vonatok már elmentek, csak német foglyok voltak még ott, állítólag Szolnok felé mentek. Ennyi az egész, és Laci a nagy izgalomban elvesztette a karóráját. Külön méreg, hogy ez is miattam, és hiába. Gyula mindenfelé, az oroszoknál is próbálkozott leadni a hírt, hogy nyomozzák, keressék. Három-négy napra rá bejött egy sötét képű, bottal sántikáló fiatalember, hogy együtt volt Miklóssal a fogolyvonaton, ő leugrott róla, Miklós nem akart kockázatot, és tovább vitték őket Izsák mellé a fogolytáborba, fertőtlenítőbe. Állította, hogy igaz, különben nem jött volna be Gödöllőről. De furcsa volt kicsit, hitetlenkedtem, és különösen, mikor magáról beszélt főleg, hogy így meg úgy a családja, meg hogy a Margit körútra vitték, mert főbe lőtte a főhadnagyát stb. Aztán sietett el. Óriási volt éppen a nyüzsgés a Rádióban is, Gyulát kihívtam, nála volt éppen a Szebenyi Bandi, a belügyi tanácsos, Hont Feriék, Ili is, és Ortutay Laci. Nem tudtam szinte magamhoz térni, elvesztettem a fejemet, semmi reálisat nem kérdeztem, semmi bizonyítékot, még a nevét, címét sem. A pasas sietett is. Aztán jutott eszembe, hogy talán adni kellene neki valamit. Ortutay Laci utánasietett, és visszajött, hogy ad ezer pengőt. Mondtam, ennyit mégsem kellene, hát ötszázat vitt ki, és visszajövet elmondta, hogy elfogadta, és említette, hogy állást szeretne, öt nyelven tud, és mikor Laci mondta neki, hogy adjon be egy életrajzot, ahogy szokás, azt felelte, hát majd, ha Radnóti itthon lesz, két hét múlva, addig ráér, és elment. Utólag sopánkodtam és szégyenkeztem, hogy miért engedtem így el ilyen sovány közlésekkel, semmi adatát nem tudva, de hát meg is magyaráztam magamnak szépen, hogy miért. Mert gyáván féltem, hogy nyomban kiderül a szélhámossága, és tudat alatt gyanítottam, csak nem mertem azonnal szembenézni evvel. Mindenesetre a Pártban szóltam, és Birki Ági elintézte Szilágyi Palinál, aki most a gazdasági vezető a Pártban, hogy rendelkezésemre bocsátottak egy autót, Révai József orosz ajánlást írt, és másnap délben indultunk az orosz tolmácsunkkal és fordítónkkal, Ljubával, aki végtelenül jó és kedves teremtés. Moszkvai zsidó, aki Párizsban járt egyetemre, és ott ismerkedett meg mostani magyar zsidó férjével. Ljuba nagyon szeretetreméltó, szíves, készséges, ő jött velem, és vállalta az út minden fáradalmát. Előzetesen az orosz hatóságoknál előpróbálkoztunk, de hiába, Barulin követ{470} zárkózott, rejtélyes, semmit sem nyújtott. Végtelenül kicsi pontok vagyunk, mind, az összes magyar hatalmasságok, akik most az ország sorsát intézik. Így írom, minden nagyképűség nélkül, többes szám első személyben, hisz nagyjából így is van. Generációnk átvette a hatalmat, és elvtársaink az élen. Milyen csodálatos lenne élni, ha együtt élhetnénk, milyen süket és vak az életem. Az oroszok nem adtak katonai kísérőt, de ha valóban megtaláljuk a táborban, akkor kihozzák hamar, ezt megígérték, így hát csak egy magyar rendőr jött velünk. Az út tovább tartott, mint mondták, Kecskeméten jóval túl van Izsák, bolyongtunk és kerestünk, dodonai válaszokat kaptunk az utakon portyázó, ellenőrző orosz katonáktól, hogy van is, de nincs is ilyen tábor, és úgyse mondanák meg, mert hadititok, és szigorúan tilos. A lakosság általában nem tudott a létezéséről, ami nem jelentene még semmit, hiszen olyan megbújva, agyonrémülten és elszigetelten él a lakosság az oroszok között, félelemmel telve. Az orosz körzeteket messze nem közelítheti meg, és nem is vágyik rá, éppen elég, ha az oroszok környékezik, zaklatják őket. Utálatos, aggodalomteli volt Ljubával, aki mégiscsak csinos, fiatalabb nő, egyedül harcolt velük, hogy kicsikarhassunk valamit belőlük, közben figyelni az arcukat, az indulataikat, mifélék, nem kell-e készen állnunk támadásra, védekezésre azonnal. Kecskeméten elmentünk a magyar meg orosz hatóságokhoz, hiába. Ott a parancsnoksági ügyeletes aránylag készségesen telefonált minden létező helyre számunkra, de eredménytelen válaszokat kapott. Egy sötét, alamuszi képű őrnagy mondta igen egyszerűen és mélyen igazul: ha olyan fontos maguknak az a személy, miért engedték, hogy elvigyék? – Hát így van. Miért engedtük? – Igazán szívhez szóló a készség, amivel most segíteni igyekeznek, amikor már ennyire közeli lehetőség vetődött fel, de hát a vészek idejére nem volt semmiféle menekítő gesztus Miklós felé, mindenki izgult a saját bőre miatt. – Aztán kirobogtunk estefelé már Kecskemétről, három kilométerre a várostól volt a kocsink, mikor elfogyott a benzin. Ostoba kis sofőrünk volt, alkonyodott, vissza kell kerülni a városba. Nekiálltunk tolni a kocsit, majd egy nagyon vonakodó parasztszekérre kötöztük az autót, és valahogy keservesen behúzattuk magunkat. A Kommunista Pártba mentünk, ahol igen bizalmatlanul fogadott a kerületi titkár, de később megnyertük bizalmát, megígérte, hogy ad benzint, amit majd megkap az itteni központtól. Pénz nem kell neki, mit csináljon vele, hisz Kecskeméten még ijesztőbb a drágaság, mint Pesten. 15 pengő egy pohár rossz aludttej és 10 pengő egy pohár szódavíz. – Egy irodaszoba díványára feküdtünk le Ljubával, ruhástól, a rendőr és a sofőr kint az autóban. Iszonyú forróság volt, csak ők ketten vacsoráztak, mi nem ettünk semmit. Valahogy elmúlt az éjszaka, holtfáradtan, elkeseredett, mély alvással. Reggel benzinfelvétel meg egyórás piaci bolyongás után, miközben olcsó sárgabarackot kerestünk, útnak indultunk. Örkény tájékán megint leállt a kocsi, elromlott a benzinpumpa. Veszkődtünk egy ideig a rekkenő hőségben, de nem ment. A szembejövő, továbbmenő kocsikat kértük meg, telefonáljanak a pártközpontba, küldjenek segítséget, de késő délig senki sem jött. Szedreztem az útszéli eperfákról, próbáltunk a teljesen nincstelen vidéken valami harapnivalót kapni, de reménytelenül. Kósza és biztosan eltúlzott, de némileg reális hírek az oroszok töménytelen és szüntelen nőgyalázásairól, sőt gyilkosságról is, és rablásról, rablásról folyton. De olyan aljas a nép is mindenfelé, kufárkodik mindennel, jószággal, nőkkel, minden gondolat nélkül, hogy mégis miért is van mindez így, ahogy van, mi hozta ezt ránk, minek a következménye? Rendőrnek senki sem kapható, vidéken fiatal vagányok, félelmesen hasonlítók a nyilas kiskorú tömeggyilkosokra, mennek el csak rendőrnek. A csendőrség szerencsére már régóta megszűnt. – Késő délben egy orosz autó végre megállt, mikor Ljuba megállította az úton, az első a rengeteg elmenő közül, és kettőnket felvettek. Nem véletlenül álltak meg, egytől egyig igen-igen jóképű, jóarcú, derék fickók voltak. Mikor Ljuba előadta, mi járatban vagyunk, megnyugtattak a leghatározottabban, hogy ha valóban így van a dolog, akkor hamarosan kiengedik. Az orosz „hamarosan”-t jól ismerjük: néhány naptól néhány évig terjedő fogalom. Délután agyonfáradtan, piszkosan befutottunk Pestre. Már óriási nyugtalanság volt persze miattunk. Gyuláéknak és Laci-Loláéknak adtam a finom kecskeméti barackot, aztán beszámoltam a keserves eredménytelenségről. Csúf, aljas szélhámosság volt mégis az egész. Gyanúsan összeestek az események az újságokban megjelent kereső hirdetésünk[ket]. Az MTI útján adattam ki, majd minden lap hozta, és Gyöngyi Lászlónak, egyik bemondónknak van igaza, aki azt mondja: ahogy vannak, akik hasakat metszenek fel, és vannak, akik kislányok copfját vágják le, vannak ilyenek is, akik elmennek a meghirdetett nevek hozzátartozóihoz, és kitalálnak link adatokat, különösen, ha némi kereset valószínűsége is fennáll. – Gyula közben egyetemi rendes tanár lett a legutolsó minisztertanácson, örvénylik a politikai élet, és Gyula ragyogva győzi a hajszát, az egész kavargást. Tegnap óriási diadal az angliai munkáspárti fölény. A pártszemináriumra elmentem, akármilyen fáradt is voltam, és igen nagy volt az öröm. Ezt nem várta maga Révai sem, mint Gyula mesélte. Szinte percenként jöttek a kíváncsiskodó kérdezősködések az MTI-be. Szegény Regele Máriának meggyűlt a dolga távollétemben. – A múlt vasárnap megint egy olyan volt, mikor szemet kellett dörzsölni, és magamat megcsípni, hogy igaz ez, ami körülöttem zajlik. A Városi Színházban a spanyol szabadságharc kilencedik évfordulójának ünnepe. Telis-de-tele az óriási terem, impozáns dekorációk, jelmondatok, Rákosi, Rajk Laci beszélnek, a spanyol brigádok megjelent képviselői, a hadügyminiszter a spanyol polgárháborút és a magyar Rákosi brigádot méltatja. Mellettem Hont Feri is megkáprázott egy kicsit ettől. Neki még újabbszerű ez, hisz nemrég jött haza Moszkvából. Aztán Gobbi Hilda szavalja Mik Hispániáját, sajnos ostoba módon sz-t mond s helyett a címben, ami olyan preciőz „pikéti”, mint ha Márkuszt vagy Rókuszt ejt valaki. Nem volt átdolgozva benne a vers, hibázott is, de mégis szép sikere volt. Mik volt az egyetlen magyar költő, aki ezen az ünnepélyen szerepelt. Aztán hosszú szavalókórusok. Hosszú, fárasztó volt a program, végkimerülésig. A díszpáholyban Vas Zoltán ingujjra vetkőzött, és a többiek követték példáját. Délután a Lukácsba mentem úszni, napozni. Egyedül, szabadon tehetem, amihez kedvem van, Anyuska távol, Jászberényben. Az uszoda utálatosan zsúfolt, a víz meleg. Behunyt szemmel a fekvőpadon még valahogy ki tudom kapcsolni a környezetet, de hát pillanatnyilag nincs más nyaralási megoldás. Hogy vágyom a szabad Dunára. Gyuláék meghívtak hétfőtől kezdve Lupa-szigetre, hozzájuk. Jól fog esni, de azt reméltem, nem mehetek el, mert Mik közben itthon lesz. Most megint összezsugorodott a hitem, hisz az már biztos, hogy Győrben lemaradt a beteg-kocsin többekkel. Az egész, szűk baráti köre továbbment. Ezt jött jelenteni a nemrégiben érkezett egyik társa, akinek a hálózsákja is vele maradt. Még senkivel sem beszéltem, aki Németországban valóban együtt lett volna vele. Ha Győrben maradt, akkor nincs többé. Bizonytalanság, bizonytalanság. Ha most erre a másfél napos autóúti viszontagságunkra gondolok, milyen kellemetlen, rossz volt így is, annak a tudatával, hogy nemsokára megmosakodhatunk és megpihenhetünk, akkor lehet csak valamennyire megközelíteni, felmérni azt, mit jelent most már másfél év óta élni így, piszokban, gyötrelmekben, fogságban. Ha él. Uramisten, valami egész apró, de biztos jelet adj végre. Csak a csillagaim csillognak felém néha szánakozva, úgy képzelem, néha biztatóan. – Fülig merülök a munkába, el akarom temetni magam egészen, de az utcákon menve mégis csak ezzel vagyok tele, semmi sem segít, és semmi nem tölti meg az életem úgysem Mik nélkül.

JÚLIUS 28. SZOMBAT

Ma elment Gyula egyhetes szabadságra. Hétfőn én is megyek utána, megbeszélés szerint, Lupa-szigetre. Ma csak úgy tengtem-lengtem a Rádióban, most nincs már az a vészes munka, mint néhány héttel ezelőtt, amíg az igazolóbizottsági jegyzőkönyvet is vezettem, és az egészet adminisztráltam. Rám bízta Gyula, mint megbízhatóra, de nem lehetett győzni azt a napi munkám mellett, és betege is voltam az undorodástól. Néha öt óra hosszat ülni, feszült figyelemmel dolgozni, míg a bizottság többi tagja felkelt, jött-ment, uzsonnázott, diskurált. És az egész bizottság olyan silány, csupa nyavalyás kis figura, az egy Horváth Zoltánt kivéve, aki érték, és igen becsületes, de a többi valahogy mind defektes. Egyáltalán, azt hiszem, az efféle intézményben szereplők általában ilyenek. Fellélegeztem, mikor erélyes fellépésemre Gyula szó nélkül felmentett alóla, és behívtunk egy ideiglenesen elbocsátott, régi tisztviselőnőt. Jönnek-mennek tömegével emberek, majdnem minden barát vagy ismerős, bájolgás az egész délelőtt többnyire a munka mellett, és azt hiszem, igen jól fegyelmezem magam az egyenletes derűre. Igyekszem Gyulának segíteni, ami kis erőmből telik. Szeretem, és haragszom rá sokszor. Úgy látom, nem egészen tiszta sokszor a magatartása, de hát az az igazság, hogy politikát csinál, és tisztán maradni ebben talán nem is lehet. Féltem, hogy elveszti egyébként olyan sok nehéz helyzetben csodálatosan megőrzött egyensúlyát, és a hiúsága valami hibába rántja, amit aztán nem tud helyrehozni. Kicsit a dadája és pótfelesége vagyok egyszerre, úgy érzem. Tudom, hogy szeret, és ez nagyon jólesik, az egyetlen erőt adó most, mikor az egész kavargás körülöttem úgy lepereg rólam, voltaképp annyira a bőrfelületemen van minden. A pártélet, a tanítás, a szeminárium érdekel, mert rettenetesen hiányzanak körülem az egész nap nálunk üldögélő okos barátok, a nagyszerű dumák. Úgy érzem, betokosodom, és így próbálok görcsösen megmaradni azon a fokon, amit Mikkel töltött életemben elértem. Az ő messze néző, nagy horizontú szemléletmódját őrzöm féltve, de nem tudom, sikerül-e. A magány olyan gyilkoló, olyan butító, olyan iszonyú. Mióta nem nevettem már, és kivel is tudnék úgy elgyerekeskedni, mint vele lehetett. Andris hűségesen feljön hét végén mindig, ha nincsen a családnál, néha együtt vacsorázunk, és egy-két gyöngébb minőségű ember felkeres néha, akik hozzánk tartoztak. Így a Vámosi Paliék is például, vagy az Örkényi nevű hólyag tanítványom a Rimamurányitól, szóval akiknek én is valaki vagyok, de a többiek, a gyöngyök, nem jönnek csupán az én kedvemért, minek is, hisz nem vagyok érdekes, és az élet most öt-hat életet követel szinte egy embertől, ezek közül különösen. Ma este feljött egy fiatal fiú, aki nemrég érkezett haza, Mik közvetlen baráti környezetéből, Borból, nem tud semmit róla Győrön túl. Most ezt kell kideríteni végérvényesen, ott maradt-e Győrben, van-e nyoma a hadikórházban vagy sem. Kiutazni nem tudok, az MTI vidéki kirendeltsége révén majd megpróbálom megtudni, mert a hadügyminisztériumon keresztül képtelenség. A bujdosó időkből, Frieda néni légköréből megmaradt bennem az őszinte segíteni akarás. Igyekszem azokat a szerencsétlen, bajba jutott kisnyilasokat segíteni, akik valamilyen okból azt megérdemlik. Az altisztünk feleségét „kapcsolataim” útján kiprotezsáltam az internálásból, és remélem, sikerül Anyuska házmesternéjét is, a férjét már kihoztam. Aztán kisebb-nagyobb szívességek a hozzám fordulóknak a Rádióban, műsorral kapcsolatban például. Úgy érzem, rettentő fontoskodó vagyok ilyenkor, és tudom, hogy ezek az apró, hiúsági örömök milyen fontosak nekem mégis, mindenen túl, és nagyon megvetem magam. Anyuska nagyon rosszul érzi magát, azt hiszem, Hermiéknél, rengeteg munka van, és ő robotol biztos, mert Herminek feküdnie kell, abortálástól tartanak. Jászberényben gyereket várnak, már kilencedik hónapja. Ortutay Zsuzsa is készül már a másodikra. Szép, gazdag, teljes élet Gyuláéké, maradjon is ilyennek és igaznak. Három-négyféle könyvbe is belekezdek, de aztán mindig rengeteg az olvasni való újság is, és a külföldi, angol, amerikai képeslapok is, nem győzöm. Hol marad akkor még, milyen ímmel-ámmal megy az orosztanulás és az angol. Megint csak forgácsolódom, de ha annyiféle érdekel. Persze igazán, lelkestől, szívestől csak a vers, a művészi boszorkánykonyha, ami itt forrt, sistergett ebben a kis szobánkban, ami olyan hajótörött most a felemás, csúf bútorokkal, könyvek nélkül, akár egy szállodaszoba is lehetne. Már csak az erkélyt szeretem tulajdonképpen. Állítólag – Sí íri írt – megjött a deportált cégvezetője, és rajta keresztül feljelentették az ismeretlen tetteseket, akik a pincében lévőket elvitték. Így a mi könyveinket is. Semmi eredménye úgysem lesz. – Mik megjelent a Szép Szó Almanachban{471} mint posztumusz költő, aztán az Új Magyarországban Boldizsár Ivánnál,{472} szerepel elég gyakran a Rádióban egy-egy verse vagy fordítása. Külön nagy gondom, hogy meglegyen a neve folytonossága legalább. – Az utcákon olyan szabályos már az élet, majd minden villamos jár, és az üzletekben lassan-lassan mindent a maga helyén árulnak, nem kerül a könyvek közé sótartó és sütőpor vagy fésű-kefe stb., mert minden együtt volt eddig, a legváltozatosabban. – A ruszkik rabolgatnak azért mindenfelé, és ebben senki sem tehet semmit. A kánikulát óriási, ijedelmes szél fútta el, és hirtelen megállt. Most majd felhúzom a redőnyt, mert a porfelhő miatt le kellett szorosra húznom. Így is, ablak hiányában, telefújta a szobát. Éjjel felhúzott redőnyt!, üres ablakkeretek előtt alszom. Nincs mit szégyellnem, és így levegősebb, ha szerencsém van, elkapom fekve, utolsó pillantásommal valamelyik csillagomat. A csillagokat kérdezem mindig, csak azokat. Letérdelek az ablak elé, és úgy könyörgöm mióta már, és semmi, semmi.

AUGUSZTUS 27.

Már úgy látszik, törvényszerű, hogy hónaponként írok csak. Pedig nyomaszt erősen, hogy nem csinálom rendszeresebben, és fel is gyülemlik rengeteg minden, ami aztán lassan kihullik az emlékezetemből, ha nem írom le azonnal. Közben el is telt a nyár, megvolt a szabadságom is. Gyula kivitt Lupa-szigetre hozzájuk, és igazán megható módon azt se tudták, mit csináljanak velem, hogy kényeztessenek, hogy feledtessenek el velem mindent. A csodálatos kis kacsalábon forgó cölöpvillácskák nagy része elhagyatott odakint: vagy elhurcolt, vagy elszökött tulajdonosaik vannak, akik megvannak itthon, nem mernek kiköltözni, vagy olyan emlékekkel terhesek, hogy nincs kedvük hozzá. Gyuláék úgy kerültek ki, hogy a vállalati ügyészünk, a Gál Imre dr.-éknak van kint házuk, és apósáéknak. akik régi gazdagok, tipikus pesti sznob család, a Sándor Pál veje a Szili dr., és az ő hívásukra mentek ki Gyuláék is. A háztartásvezetés igen egyszerű, amennyiben ők is náluk étkeznek, és engem is mint családtagot kezeltek, így hármasban jártunk át minden étkezésre naponta háromszor. A testi jólétnek olyan elfelejtett, de voltaképp soha sem nagyon ismert fokán éltem ezen a héten, hogy az már becstelenségszámba megy napjainkban. Tej, vaj, házi sütésű zsemle, külföldi kakaó, cukor, minden étkezés után feketekávé, külön valamelyik teraszon elfogyasztva, tészták és húsok napirenden, mintha mi sem történt volna. Erősen súlyosbító körülmény volt a társaságuk, amit mindehhez természetesen nyájaskodva tűrni kellett. Sznob és reakciós és ostoba zsidó sértettségtől és kapitalista rövidlátástól pufogó üres dumák. Panaszolják, hogy a gellérthegyi házukat agyonbombázták, és ők most voltaképp a nyomor szélén állnak, és ehhez hasonlók. Közben állandó, jól adagolt, harapós megjegyzések vagy utalások az új éra elöljárói ellen, akikbe természetesen Gyulát is beleértették. De hát ő nem vett tudomást róla, gyomrán keresztül az ilyen kis komisz játékokat észre sem veszi, és igaza van. Így a nála megszokott, kedvesen szemtelen módon jól kihasználja őket. – Délelőttönként fürdés, hosszú úszások a Dunában, rendesen egyedül. Olyan ilyenkor, mintha a világ végén, valóban az „emberutáni csend”-ben{473} állnék a víz közepén, mert nagy a szárazság, és zátonyos erősen arrafelé. Úristen, milyen egyedül, megint milyen borzalmasan egyedül, és igazán már csak a pórusaim örülnek a napnak, a víznek, a levegőnek. Belülről olyan íztelen, lélektelen öröm csak ez. Délutánonként a „nagy főnök” titkárnőjével teniszezgetett. Nagyon gyöngén tudtam, Miklós kezdett tanítani, házasságunk első évében játszottunk itt, a Pozsonyi úton, és nagyon keveset, de most már párszori játszás után egész jól ment. Gyula ügyes ebben is, mint egy majom, nem győzöm csodálni most, hogy mellette élek, és ennyire a közelében, a testi és lelki egyaránt nagyszerű talpraesettségét, nyugodt magabiztosságát. Ez mindennek a kulcsa, hiába, és ez megvolt Miklósban is, csak megvolt a biztos és csalhatatlan fantáziája is mindahhoz, ami el fog következni, ez törte le. Folyton arra kell gondolnom, ha nem vagyunk így egymásnak azok, amik voltunk, akkor megmenekülhetett volna, lett volna ereje, gondolt volna illegalitásra, a legvakmerőbb próbálkozásokra is, hogy kibújjék a bevonulás alól, és akkor talán itt lenne. Talán, talán. Találgatásokkal gyötrődöm folyton. Zsuzsa gyereke csodálatos kis jószág: szép és csúnya egyszerre, izgató, már mint csecsemő is, és hihetetlenül okos. Gyula „szépségét” és okosságát egyszerre örökölte, úgy látom. Elővett Gyula hosszú beszélgetésre, megjártuk a kis sziget hosszát oda-vissza közben. Elmondta, mit jelent neki Mik távolléte és hiánya, és Reitzer Béláé. Élete két legfontosabb alkotóelemét vesztette el, nincs azóta senkiben az a biztonsága, ami bennük volt. Dezső és Gábor ezt meg se közelítik kicsinyes, egymásra pletykáló bohóckodásukkal, és mennyire gátolja őt a munkában, a komoly írásban, hogy nincs őszinte visszhangja, nem mutathatja meg senkinek, süket körülötte a régen olyan jól megszokott, barátian visszhangos légkör. Nekem sok vigasztalót nem tudott mondani, csak emlékeztetett arra, amikor egyszer édesanyjának betegségében azt mondta, hogy ha katolikus asszony, hát viselje békén, és nézzen szembe a halállal is. Nekem is ehhez hasonlót mondott, hogy hát végeredményben megvolt az együtt eltöltött kilenc évünk (az is erősen megnyirbálva a munkaszolgálatos évekkel), ami gyönyörű volt, nem lehetek elégedetlen a sorssal. Kegyetlen vigasztalás. De nem roppantam össze, egyáltalán, olyan undorító módon vagyok erős, már annyira túlfegyelmezem magam, hogy az önidomítás csodájaként kellene mutogatni. Becstelennek érzem, hogy még mindig élek és virulok, mindenki szerint kitűnően nézek ki. Rengeteget eszem, élvezem az evést. Minél nagyobb a belső, égető fájás, annál inkább kívánok enni. Ez a narkotikum, és a folytonos emlékezés a közelmúlt és a folyton bekövetkezhető éhezésekre, ez is ingerel rá. Odakint olvastam Lukács György Az írástudók felelőssége könyvéből{474} a Babits-, Illyés-, Szép Szó-tanulmányt, nagyon elgondolkoztató volt. Úgy nézem most Miklós művét is már, távlatból, messziről, döbbenetes objektivitással látom, mi volt a baj, mi volt a hiánya. Azonos a Bálint Gyuri tragédiájával: nem szabad hazudni és hűtlennek lenni az ideálhoz. Hűtlennek lenni a szabadsághoz, a harchoz. A polgári lét annyira megkötötte mindkettőjüket, hogy elképzelhetetlen volt kiszakadni belőle. Ha el is kalandoztak tavaly március után az elképzeléseink, hogy mit is lehetne próbálni, hogy is kellene kiszökni a borzalmas gyűrűből, mindig megakadtak ott, hogy hát itt az otthonunk, a könyvtár, Mik legnagyobb büszkesége, szegény drága Mindenségem, mit jelentett számára saját szerzeménye, az egyetlen, amit „szerzett”, sok-sok éhezés, nélkülözés árán, kisdiák kori első eszméléseitől kezdve, mostani küzdelmes férfikoráig. Tudom, hogy óriási lelki tusák közt, mert tudta, hogy nincs harisnyám esetleg, vagy nincs ennivalónk, de mégis beköttette az új könyveket, mert csak így tudta nyugodtan forgatni őket. És micsoda kötések voltak, Frankl Sándor különleges, válogatós szeretettel készített Mik számára minden egyes darabot. Hol van Sándor, a drága kis okos tündér, ki tudja, melyik dunai hídroncson akadt fel keresztüllyuggatott hullája? Csak Rózsi szenved itt, az átlőtt félszemével, eltorzult arcával, de mint hallom tőle, a napokban újrakezdi a műhelyt. Szóval most, a Lukács György könyve után, sok-sok gyengeséget ismerek fel Miklósban. Lehet, hogy ez hatás csupán, és mert nincs alkalmam beszélgetni, minden oldalról meghányni-vetni, csak egy arcát látom a dolgoknak. Erősen befolyásolnak napjaink, a harciasság örökös dicsérete költőinknél, az aktivitás dicsérete, és tudom, hogy ez hiányzott benne, ha meg is hirdette itt-ott, de nem próbálkozott élni vele. Ezért történt talán így. Nem volt elég az én romantikus ösztönzésem erre, csak megmosolygott, mint éretlen gyereket, és az én bűnöm, hogy rögtön abba is hagytam kényelmesen minden ilyesmit. – Aztán letelt a lupa-szigeti hét, és hazajöttem biztos reménnyel, hogy hátha valami megváltó, valami nagyszerű újság következik. Kegyetlenek a haza jöveteleim, éppúgy, mint a reggeli ébredések. Izgatottan nézek az ajtó mögé, mi van bedobva, de általában semmi sincs. Mintha nem is élnék, annyira nem kapok postát. Igaz, a Rádióba jön néha egy-egy meghívó a Demokratikus Nőktől, vagy efféle, de ez semmi. Az újságokban is ritkulnak a Ki tud róla? hírek, keresések, hiszen már nagyrészt hazaszállingózott, aki él, vagy ha nem is jöhetett még, hír jött tőle, róla legalább, csak Mik felől van sűrű homály. Egyetlen újabb adat, hogy egy Tálai nevű keretbeli hadapród őrmestert{475} őriznek az Andrássy út 6o-ban, a politikai rendőrségen, aki tudhat felvilágosítást a Győrben lemaradtakról esetleg. Megkérdeztem Szántó Rudolfné Pálmai Alizt, aki ott most a fő-fő nyilasnyúzó. Megígérte, hogy mihelyt előveszik és kihallgatják, és kiszednek valamit belőle, azonnal értesít. Eddig nem értesített. – Nyaralásom másik része volt a múlt hét péntekétől kedd reggelig, vagyis a víkend Jászberényben. Megígértem, és menekülni próbáló nyugtalanságom is hajszolt, hogy lemenjek. Szép, tekintélyes, vidéki patrícius házban, de belülről nagyon szedett-vedett, kifosztottan élnek Hermiék. Megérkezett Jani kisebbik öccse is, a Feri, Mauthausenből, nagyon lefogyva, de épen, egészségesen, és most hizlalják erősen. Most már biztos, hogy a középső Holló fiút, Andrist, agyonlőtték. Szegény gyerekek nem beszélnek róla, de Jani arcán kitörölhetetlenül ott van egy nagyon keserű kifejezés. Hermikénél már mozog a kis új lény, és nagyon boldog. Anyuska a szokásos robotban, de mégis jó ez a vidéki hülyülés most, amikor újabb iszonyú éhséghullám dühöng itt, Pesten. Kenyér sincs, csak hosszúhosszú sorállások után, és az árakon szinte csak nevetni lehet. Most, az utolsó két-három napban azért megint támadt valami enyhülés. Három napig ettem odalent, főleg gyümölcsöt, aztán nagyon letörve visszajöttem. Letörve különösképpen a tájtól, amin keresztül mentem oda is, meg vissza is. Az utazás mindig kiesés kicsit az életből, és a tájakban úgy benne van Miklós, az utazásaimon csak nyeltem, nyeltem az úton a sírásomat, és rettenetes nehéz voltam, mikor megérkeztem. Még szerencse, hogy azonnal belezuhantam a feszült munkába. Gyula előadására kellett mennem az egyetemre, a tanárok átképző tanfolyamain adott elő szabadon, és azt kellett jegyeznem, mert majd kiadják. Ragyogó volt most is, legfeljebb arányaiban kissé eltolódott a felépítése, de csak bámulni tudom, és ez az egyetlen jó körülbelül: együtt dolgozni olyan valakivel, aki őszinte tiszteletet ébreszt, ha látom is pontosan a hibáit. Tudom, hogy ő is szeret és megbecsül, és sokszor talán túl is becsül, több kvalitást tételez fel bennem, mint amennyi van. Például sokkal jobban, biztosabban kellene tudnom nyelveket, hogy egészen rám bízhassa magát, és mert ő nem tud, helyette is kellene tudnom, de hát erre képtelenség időt szakítanom. Most itt vannak a választások, és a Párt rendkívül erős feladatokat ró ki, külön munkaidő-felajánlásokat, gyűlés gyűlés után, amiken kötelező a jelenlét, és demonstratívan. Aggodalmas a politikai légkör erősen, most már biztos, hogy nem lesz közös lista a Szocdem Párttal. Így néz ki a baloldal egységfrontja nálunk, tehát a Kommunista Párt erőfeszítései megsokszorozódnak. Különös megkísértetésem is volt közben. Mikor az V. kerületi új párthelyiség avatási ünnepélyén Rákosi beszélt, elhívtak gyorsírni, készséggel mentem, és a titkár felesége, a Vida Magda, bemutatott egy ott őgyelgő ifjúnak. Kérdezgetett összevissza a Rádióról is, és megkért, hogy bizonyos napon feljöhessen, mert beszélni szeretne velem egyről-másról. Beleegyeztem, mit sem sejtve, de nem is foglalkoztatott az egész. A gyorsírásból semmi sem lett, mert Rákosi külön leüzente, hogy nem enged gyorsírót, nem szánta a rögzített nyilvánosságnak a mondanivalóját, de hát úgyis hiába, mert az MTI-től is voltak kint, hisz sok ezer ember zsúfolódott össze a hatalmas teremben, és azok, ha nem is végig szó szerint, de hát lehozták a beszéde lényegét. Még csak pedzése volt akkor a választási küzdelemnek, és kicsit éles volt az angolok felé. Elég az hozzá, hogy a megbeszélt időben az alacsony fiatalember meg is jelent a Rádióban, és hazakísért. Útközben be akart térni valahová leülni, de nem szeretem az ilyesmit, különösen a mai, annyira kompromittált és olyan gyűlöletes eszpresszó korszakban. Így csak útközben jöttem rá, mikor megkérdeztem, hogy hol dolgozik, kiderült, hogy a Katonapolitikai Osztályán a Hadügyminisztériumnak, hogy mi is a célja. A Gál Imréről, az ügyészünkről akart adatokat kapni. Azt tartják róla, hogy teljesen megbízhatatlan és veszélyes figura. Állítólag a Gestapónak is dolgozott, és most erősen barátkozik az angolok felé, oroszellenesen. Megkért, hogy miután engem teljesen kitanulmányoztak, pontosan ismerik élettörténetemet töviről hegyire, és a jellememet, azonkívül ilyen fontos pozícióban is vagyok, ahol mindenre nyílik betekintésem, pártkötelességből támogassam az ő nyomozásaikat és defenzív tevékenységüket, szóval kémkedjem. Első, spontán reakcióm a visszautasítás volt, hogy bár tudom, hogy erre szükség van, és tudom, hogy pártfegyelemből kellene vállalni, amit rám rónak, de hát ez teljesen összeférhetetlen a „mindenkit a maga helyére” elvemmel, amit épülő, új világunkban különösen fontos megvalósítani. Én nem lennék ebben a munkában a magam helyén, nem vagyok erre alkalmas. – Nagyon letörte a visszautasítás, és próbálkozott rábeszélni, hogy legalább ideiglenesen, addig, míg új emberek bekerülnek a Párt részéről a Rádióba, akik helyettem felhasználhatók ilyesmire. De hát nem tudtam igennel felelni. Mindenesetre nagyon felizgatott a dolog, és sokat hánykódott bennem a probléma, nem lett volna mégis helyesebb megtenni, hisz megint gyávaság dolgozott bennem, amikor visszautasítottam. Megint csak a polgári lényegem reagált így. Vállalni kell a csúnyát is, a veszélyeset is, harcolni kell. De aztán megint felülkerekedett, és végérvényesen az, hogy ez nem harc, ez aknázás. Ilyen egyoldalú esélyű küzdelmet nem tudok helyeselni, ha nem tudom, hogy elkerülhetetlenül szükséges ez a műfaj is. – Néhány nap múlva idézést kaptam a Katonapolitikai Osztályra. Dühített, hogy mégis-mégis nyaggatnak, és megtelefonáltam, hogy akkor nem érek rá. Délelőtti időpont volt, erre egy másik, délutáni időpontra hívtak be. Nem akartam gyáváskodni, ha volt is bennem félelem a kényelmetlenségektől, elmentem. Éppen akkor iszonyú jégeső zuhogott, kis tengerek keletkeztek a hepehupás utcai kövezeten, a bombatölcsérekben. Sokfelé a nők kibújtak a cipőjükből, és úgy keltek át a vizeken, vagy fél utcákat meg kellett kerülni egy-egy járdáról átkeléshez. Elég az hozzá, hogy egyórás késéssel értem be a Nádor utcába, a katonai hivatalba. Az én „barátom” már nem volt ott, de pillanatok alatt körülfogott egy csomó, egészen fiatal operett-kémelhárítócska, és mind tudtak a behívómról. Beküldték a parancsnokukat, és ők diszkréten kivonultak. A ház félig romház, és a helyiségekben óriási pocsolyák fölött gázolva sikerült száraz helyre ülnöm. Meglehetősen zsidós jellegű, fiatal fiú volt a parancsnok is, aki szintén tudott mindent rólam és a rám rótt szerepről, és azonnal a tárgyra tért: mit tudok a Gálról? Nem válaszoltam a kérdésére, hanem újból határozottan előadtam, amit már közöltem, hogy nem vállalok semmi ilyesmit, nem vagyok alkalmas rá, keressenek mást helyettem. Sokkal könnyebben ment az egész, mint hittem volna. A kis „def”{476} tiszt azonnal kijelentette, hát akkor úgyis hiába minden, erőltetni ezt nem lehet, rendkívül sajnálja.

Megnyugtattam, hogy én is, és megköszönve a belém helyezett bizalmat, eltávoztam. Óriási megkönnyebbüléssel természetesen, mert külön kellemetlen volt ebben a házban forgolódnom, ahová civilek mint nyilvánvaló spiclik vagy feljelentők kerülhetnek be. – Ennek már két hete körülbelül, és azóta csönd van, remélem, teljesen befejeződött a dolog. Gál Imre különben háromhetes távoliét után visszatért Jugoszláviából, ahol a Filmiroda számára is végzett üzleti dolgokat, de hogy amellett mi volt még az utazása célja, nem tudni. Rengeteget beszélő, nagyon okos, szabályos kis éhes karrierista figura, de van benne valami kedves természetesség, és ha nem figyelik meg jobban, egész szeretetre méltó is lehet. Az agyonbeszélése mindenesetre elég gyanús volt nekem ismeretségünk kezdetétől fogva. – Gyulával nem közöltem ezeket a dolgokat, csak figyelmeztettem, hogy építse le, lehetőleg sürgősen a Gálákhoz való kicsit lekötelezett viszonyt, mert nem vet rá jó fényt. Próbált kérdezősködni, de elutasítottam, hogy nem szeretek semmiféle méregkeverést, és a figyelmeztetésemet elfogadta. – Azóta jártam Boldizsáréknál, gyönyörű a kis Miklós, a második fiuk, akit az ostrom alatt olyan nehezen vártunk, és végül egyhavi késéssel, de már csaknem „felnőttként” született meg. Azt hiszem, nagyon konszolidálódtak Ivánék a gyönyörű, új lakásban, csodálatos új könyvespolccal. Josette ragyogó pongyolában, Kun Miklóssal, mint állandó, vasárnapi vendégükkel. Iván rögtön átadott 1000 pengő elmaradt vershonoráriumot, és az e heti számban is jött két vers,{477} csak nagyon nem kielégítő kisbetűs tipográfiával. Ez megint újabb vizitbe kerül majd, 150-200 pengős cukorkaajándékkal Gabónak, mert elküldetni a honoráriumot nem szokta Iván, nem jut eszébe, én meg nem sürgetem. Az Új Idők új formájában, Kassák, Fodor József szerkesztésében „orv közlésben” lehozta az első számban a bori küldemény legszebb darabját. Nagyon bosszantott, mert nem szántam nekik, és meglehetős gyönge elhelyezése volt a lapban, nem volt elég megillető, szép tálalásban. Meg is írtam ezt, és hogy beleegyezésem nélkül csinálták. Exkuzáló kedves választ kaptam, és 500 pengő fizetséget. Lényegesen többet kellett volna adniuk. Most már kezd foglalkoztatni a kötet megjelentetése, de a könyvnap előtti nagy ostrom után nem tudok arra gondolni, hogy én menjek ajánlkozni akármelyik kiadóhoz. Várom, hogy újból jelentkezzenek. Természetesen most csökkent már az a nagy, friss aktualitása éppen ezeknek az utolsó évi verseknek, mint a felszabadulás után volt, és ezért is fontos volna mielőbb kihozni, de hát ma, mikor fent jártam Szécsyéknél, nem tapasztaltam erre lehetőséget, legalábbis náluk nem. Állítólag januárig betelt a programjuk. Nagy diplomáciai ambícióval azért mentem, hogy bejelentsem: Gyula új könyvre készül, néprajzi monográfiái összegyűjtött kiadására. Régen nem volt már saját könyve, és ez az anyag nagyrészt készen van, nem kellene sok munka hozzá. Gyulának megmondtam, hogy kipuhatolódzom Révaiéknál, hogy fogadnák. Ő nem teheti ki magát egy nyilvános visszautasításnak. Jánosnak viszont úgy állítottam be a dolgot, mintha egyéni akcióm volna, hogy figyelmeztessem erre a falatra, mielőtt az Anonymusnak vagy a Bibliotékának adja. János nem tudom mennyire látott keresztül a beállításomon, mindenesetre haladékot kért a válaszra, de semmit nem kérdezett Mik kötete felől. Hányingeres utálkozással jöttem el tőlük. Mamája, az a kipiperézett, vén bestia, csupa álkedvesség, és Jánosból is hideg nyegleség árad. Mit változna megint, ha Mik megjönne! Most teljesen vezérigazgatói a húsz-egynéhány évével, és a befejezett, új társadalomfilozófiai művével, amit az Anonymusnál jelentet meg nemsokára. Elfelejtettem a „Pharosmama” tavalyi ungorkodásait, mikor sírva szaladtam el tőlük, és haragudtam magamra, hogy felmentem. Olyan kevés emberben érzem az igazi, szeretni való melegséget, de tegnap igen, Waldapfeléknél voltam kint, először tavaly március óta. Reggel még elszaladtam a Lukácsba úszni, és napon lenni egy kicsit, meztelenül. Ragyogó nap volt, és tudtam, ha nem teszem, tüske marad bennem, és rosszul érzem magam a körükben. Haragudni fogok, amiért megígértem az eljövetelemet, és lekötöttem magam, holott ez az egyetlen fényűzés az életemben, a kötetlenség vasárnaponként. Ebédre vártak, nagy lett már mindkét gyerekük, és a lakásukban egy belövés nyomán új ablak keletkezett, nagyon szép kilátással. Szeretetteljesek, édesek, jók hozzám, Imre különösen megható. Ebéd után a Zelk házaspár érkezett. Utoljára márciusban voltunk velük, mikor Zoltán megérkezett Ukrajnából, azóta ők se jártak kint. Most csupa ragyogás és megelégedettség a két ember. Zelk a „hivatalos” baloldali író, és teljesen újságíró-mindenessé nőtte ki magát, holott még panaszkodva járt nálam a tavasszal, hogy nem ért ő az ilyesmihez. Igaz, most arról panaszkodik, hogy nem jut versíráshoz. Kedvelem őt, mindig is kedveltem, mióta ismerem: ízes, kellemes, bár sok sötétség és nem egész korrektség is van benne, amit Vas Pista cigányságnak szokott nevezni. Nagyon mélyen alatta marad Miklósnak, Vas Pistának intellektusban, de igen jó ízlése, ösztönei helyettesítik azt. – Hazajövet most vacsorafőzést kezdtem, mert Holló Jani és öccse, Feri jöttek hozzám, öngyilkos lett, meghalt a nagybátyjuk, azért jöttek Pestre, meg egyéb dolguk is volt, és ma utaztak is tovább. Amolyan igazi nagynénis szorgoskodással sürgölődtem körülöttük, és ilyenkor el is tudok feledkezni nyüzsgés közben arról, ami van. Az ilyen napos, fürdős vasárnapok úgy elaltatják a fájdalmaimat, mint valami kis állatnak, kialszik a tudatom. Komor Gizinél már régen jártam, holnap megpróbálok kijutni hozzá, hisz ez a megtestesült tragédia, ahogy szegényke él. Tehetetlenül, jóformán mozgásképtelenül, pénz nélkül, ellátatlanul, magányosan, és úgy, hogy szenved a magányosságtól. Nem írtak sehol nekrológot Bandiról, bár kértem pár helyen, ahol barátoknak módjában állna. Még a halála is rosszul sikerült szegény drága jó Bandinak. Esténként végigsorolom magamban halottainkat: mennyi van már, Uramisten, sokkal több, mint a körülöttem lévő élők. Hát érdemes itt maradni? Közben az is keserít, hogy elnehezedtem alaposan ebben az évben, megszélesedett a derekam, és hol van már a régi, lányos nyurgaság. Gondom van ilyesmire, és igyekszem tetszetős maradni, közben meg leköpném magam ezért, hogy miért vagyok ilyen kétarcú. Igaz, itt, ahol dolgozom, az örökös bájolgásban szükségem van erre, de megint csak megutált „konformista” megnyilatkozásom ez is. Aztán vannak közelebbi és távolabbi célok, amik felé lebegek tovább, ebben az életen túli életben, ahogy magamban az életemet nevezem. Közelebbiek: egy-egy munka, egy pártgyűlés, egy-egy megjelentetés Miktől stb. Távolabbi például az, amit Gyula meglobogtatott előttem, hogy október végén [hiányzó szövegrész] nemzetközi kongresszus Londonban, és oda talán ő is kirepül, akkor elvisz magával. Úristen, de jól kellene addig angolul tudni, és én bizony még mindig csak az olvasásnál tartok, vagyis passzív tudásnál, az se közelíti meg még a franciatudásomat sem. Olyan gyönge a kitartásom és a nyelvtehetségem, és az orosszal is rengeteget veszkődöm, eredmény nélkül. Minden munkára keményen össze tudom szedni magam, csak a tanulásnál van baj. Ott mindig azon kapom rajta magam, hogy nézek a levegőbe, és visszatértem állandó gondolatomhoz: mi történt Mikkel, hogy volt, szenvedett-e sokat, él-e, hale, hazug volt-e minden híradás? – Szombat este Andrissal moziba mentem, a régi, Négy toll{478} című angol filmet néztük. Élveztem, mert régóta nem voltam moziban, és előtte volt egy döbbenetes híradó. Amerikai felvételek a németországi táborokról: agyoncsigázott, csontig soványodott emberi kísértetek, meztelenül, rongyosan, hullahalomban vagy még alig élve, amint hordágyon kiviszik őket, orvosi kezelésbe veszik a felszabadító csapatok, és már alig is értik elborult értelemmel, hogy mi is történik velük. Aztán amint a német polgári lakosságot terelik be a barakkokba, hogy minden ellenkezésük ellenére nézzék meg, mi folyt itt. Legtöbben nem akarnak belépni, és eliszonyodva, orrukat zsebkendővel befogva jönnek aztán ki, rosszulléttől környékezve. Aztán sírfelderítések, amint egyenként húzzák ki az összedobált tömegből a csontvázra fogyott, nemrégiben elföldelt tetemeket. Iszonyatos, a nézőtéren zúg, hullámzik az elborzadás. Kötelezővé kellene tenni, hogy megnézze mindenki. Utána a német fegyverszünet aláírása, a változatlanul hibátlan eleganciájú tábornokok, minden kommentár nélkül, premier plánban csak az arcuk. Egytől egyig plasztikon figura valamennyi. Állati arcok, beharapott, keskeny ajkak, és sűrű embertelenség ül rajtuk. Hátborzongatók, pedig semmi külső jel nem árulja el, hogy ez a végük. Itt nincs tárgyalás, mint annak idején a nekünk bemutatott fasiszta híradókban, az „elállatiasodott, bestiális szörnyek”-ként bemutatott oroszoknál, amint a ki tudja, már milyen régen tartó meneteltetés után, foglyokként, megszőrösödve, piszkosan mutatták nekünk. – Megcsináltattam 2750 pengőért az előszobaszekrényünk eltörött tükrét, amit a Péchy Blanka tört el, aztán még tovább tört, mint mondta, és neki nem akaródzott megcsináltatni. Nem bírtam már tovább élni a tükörcsonkkal, babonából sem. Bevallom, azt képzeltem, ha megcsináltatom, rendbe jön minden. A Blanka csak 1500-at küldött nagy nehezen, és nem hajlandó többet fizetni. Egyáltalán, utálatos módon viselkedett, tönkretette a nyugágyamat, nyáron nem használhattam az erkélyen. A két szép, összecsukós erkélyszékünk közül csak az egyik van meg, az is agyonrongyolva, azokat az óvóhelyen használta ő is, meg más is, biztos. Szóval végtelenül undorító a zsugorisága és a sértődöttsége, mikor a kártérítéseket kérem. Kovácsékkal nagyon jóban van, és nekik önti ki valószínűleg keserveit és utálatát irányomban. Én, látva Margitékon, hogy mennyire rosszulesik nekik, nagyon tartózkodó voltam Blankáról szólva, mert Kovácsék angyalok és csodálatosan becsületesek, nem akarnak senki barátjuknak háta mögött szólni. Lehet, hogy azért is ekkora az agresszivitásom, mert irigylem a Blanka nagy tudását: kitűnő orosz és angol. Tamás a Nemzetihez szerződtette, meg hogy mindenfelé cikkeket is ír, szóval sokoldalúan tehetséges. – Hisz tele vagyok annyi salakkal, annyi méreg erjed bennem, minden gyomlálásom ellenére burjánzik bennem a rossz és a mérges gombaféle. Hol van az én gyógyítóm és megtisztítóm? Sehol, és nem lehet öröm nélkül jónak maradni. Én legalább képtelen vagyok rá. A politika félelmesen zajlik. Az amerikaiak, angolszászok felé nagy a hódolat az atombomba felfedezése miatt. Végtelenül bánt, hogy az ő kezükbe került, csak abban bízom, hogy az oroszok nemsokára szintén megtalálják, és eljutnak ugyanoda, vagy még messzebb. A japán béke már alig érint valakit, de még az olyan nagyszabású gesztus, mint a két nap óta meghirdetett hadifoglyok hazabocsátása az oroszok részéről, már az se tud igazi lelkesedést ébreszteni az apatikus pesti népben. – Ez az utolsó felvonás, ha hazajönnek valóban a hadifoglyok is, akkor már nincs mit keresnem itt, és alávaló gyávaság lesz a tengődésem.

SZEPTEMBER 8.

Harmincharmadik születésnapom. Még néhány napja fel-felvillant bennem, hogy ezen a napon talán-talán jön valami Miklós felől, fog valami történni, de semmi sem történt. Csak a szokásos korai felkelés, és talán valahonnan az ismeretlenből, Miklós ölelő vágyai értek el hozzám, mert már egészen elfelejtett, régi ölelős vágyak támadtak bennem is félálomban, és nyafogtam félhangosan, szűkölve, mint egy megkínzott kutya. Aztán fel kellett kelni, takarítani, mosni, és elsietni. Nagyon sürgősen el kell készíteni Gyula egyetemi előadásait, amiket gyorsírtam a tanárok átképző tanfolyamán. Eddig nem jutott időm rá, és el is fektettem kicsit, nem tudtam, hogy máris ki fogják adni, és most sürgeti, és megígértem, hogy ma délre készen lesz, ezért lóhalálában dolgoztunk rajta Máriával, a kollégámmal, akinek tegnap délután diktáltam, és ma is ezért siettem be a Rádióba. Előtte betértem a Jézus szíve templomba áldozásra és egy csonka misére. Jó befogadni a Krisztust, és vele töltekezni, de a fájdalmam éppen olyan égő marad, csak megbékít mégis. És Anyuska születésnapja is ez a mai, érte is könyörögtem erősen. Tudok-e még egyáltalán erősen? Úgy elfogyott az erőm a könyörgésekhez, inkább csak enyhülésre térek mindig Krisztushoz, de már nagyon megtörtén és reménytelenül. Délig dolgoztunk bent Regele Máriával, sajnálom szegénykét az elrontott ünnepnap miatt. Aztán hazajöttem, arra számítva, napsütés lesz, és elmegyek úszni a Lukácsba, de hűvös volt nagyon, és még nem ettem. Pár darab vajas kenyér kis szőlővel volt az ebédem, meg vízben főtt gríz, éppen elég volt. Lehevertem a lapok átnézésére, kicsit szundikálni próbáltam, de lüktetett bennem az idegesség, nem lehetett kibírni. Komor Gizihez készültem át Budára, tudtam, hogy 7-re vissza kell jönnöm, pártbeli tanítványomat vártam. Gizi sokkal megnyugtatóbb volt, mint bármikor. Egy angyali jól tevő hozott neki végre egy vécét, és a fürdőkályháját rendbe szedette, az ablakait megcsináltatta, végre lakásszerűbb lett a lakása, csak ehhez a tízezer pengőt hogy fogja előteremteni, azt nem tudja egyelőre. Nála láttam a Magyarok című új irodalmi folyóirat harmadik számát, benne Mik utolsó eklogáját a prófétával.{479} Mindig nagyon izgatottan figyelem, mennyi sajtóhiba lesz benne, de úgy látszik, gondosan csinálták, mert nem volt. Múltkor a Szabadságban jött a Sem emlék, sem varázslat...{480} igen sokfelé visszahangzón, most ez is biztos olyan lesz. Még egykét megjelenés futja csak, aztán nincs tovább a megjelenetlenekből. Kötetre lesz már nagyon is szükség. – Illyés Gyula jött később Gizihez. Nem tudok rokonszenvezni vele. Rejtőzködő őszintétlenséget érzek benne, és valami durvaságot. Nem azért, mert parasztos talán, de a fizikai durvább külső mögül mennyi jóleső sugározhatna, ha – volna benne. Gizi panaszaira a Rónay Gyuri aljas viselkedéséről csak amolyan közhelyes, kibúvó megnyugtatással felelgetett. Haragudtam magamra, hogy nem szállók szembe vele, és nem mondom meg őszinte haraggal a véleményemet, de valami mindig feszélyez, ha vele találkoztam eddig. Mindenesetre nem elsősorban az, hogy tulajdonképpen alig ismerem, és biztos opportunizmus is közrejátszott. Nemcsak magamról van szó, hanem elsősorban Miklósról, abból, ami itt maradt belőle. A mű sorsa most dől el voltaképpen. Milyen hangulattal veszik körül azok, akik itt maradtak, akik majd kritikáikban, elejtett véleményeikben, tanulmányaikban lerakják a jövő irodalomtörténeti beállításának alapját. – Röviden, pár mondattal elmeséltem, mit tudok Mikről: a győri lemaradást, és hogy ott nyoma veszett. Nagyon tapintatos vázlatossággal, pár szóval, csak az utat Borból visszafelé. Bosszankodtam is utólag, hogy miért csak ennyire vázlatosan, hiszen talán sohasem gondolta végig ez az ember, hogy miféle poklokat is jártak meg Miklósék, és a többi, drága, elveszett kincsünk, Tóni stb. Búcsúzóban még meglehetős félszegen mondta: milyen szép versek jelennek meg mostanában Miktől, és ki kellene adni az összesét. Mondtam: igen, de egyelőre csak az eddig meg nem jelenteket gondolom. Aztán elváltunk, éreztem, hogy tüzelt az arcom a belső feszültségtől egész idő alatt. Jó volt kiszabadulni az utcára. Szép, igazi szeptember nyolcaddá alkonyaiban jöttem át a hídon, és össze-összeharapott szájjal, mert Mik drága, jóságos, meleg szürkezöld szemét láttam mindenfelé magam előtt. Hiába siettem haza, a tanítványom lemondta a mai órát. Verukától várt édes figyelmeztetés: „Vigyázat, az ajtó mögött óriási ajándék!” – Egy gyönyörű zsebkendő volt tőle. Édes szegénykém, nem felejtette el a napomat, és többször is keresett. Aztán Margitéktól erélyes invitálás esti káposztáskocka-evésre. ők most voltaképp a családom, de sokszor sajnálom a sok eltöltött időt odafent, amit tanulástól, olvasástól sikkasztok el. Tegnap délután a pártbeli órám elmaradt, mind moziba mentek a gyerekek, és mozijegy várt engem is: menjek utánuk. A Lenin októbere folytatásának{481} bemutatója volt. A szokott baráti nézőtér és a szokott egyedülség. Gereblyéssel üdvözöltük egymást először, mióta megérkezett. A szemei még nyugtalanabban élénkek, és erősen látszik rajta a sokféle hányódás. Rövid, pár pillanatig volt időnk csak szólni, azt mondta el, hogy Forgács Anti szegény elveszett. Az utolsó időben, a németek kitakarodása előtt vitték el. – A legcsodálatosabb születésnapi ég van fölöttem, míg itt írok az erkélyen, és máris „szirmokban hull a vaksötét”.{482} Halvány, borlila felhők a János-hegy mögött, és az újhold sarlója a legvékonyabb idején, „mint könnyű seb, melyet a fecske ejt villanva víz színén és utána rögtön elfelejt”.{483} – Azt terveztem, hogy mozi után elszaladok Heimlich Lajosékhoz, kölcsönkérem az írógépüket, és éjszaka fogok dolgozni az áttételen és átstilizáláson, de hát 9 után már mindenki riadt sietésben rohan haza, annyira rossz a közbiztonság, különösen a mi vidékünk kis utcáiban, ahol részeg ruszki matrózok portyáznak. Így aztán hazajöttem, és bizony rögtön lefeküdtem. Nagyon nehéz volt Gyula előadásait helyrepofozni, mert nem éreztem a biztonságot hozzá: mit vonhatok össze, mit hagyhatok el belőle, és az idegesítően nagy tömege miatt, meg a rendelkezésre álló idő rövidségétől nem tudtam elég alaposan csinálni. Elkeserít, hogy elégedetlen lesz vele, és még erre a reproduktív munkára sem vagyok elég jó. Mire is vagyok jó? Költőfeleségnek, erre készültem, erre csiszolódtam, és most értelmetlen hasznavehetetlenségemben sarokba lehet hajítani, összetörni, igen, ezt kell csinálni. – A Lenin-film szép, olyan ragyogó, mint az előbbi, talán több a propaganda benne, de szépen, finoman. – Igen, a halál az egyetlen öröm, amire még várok, de bármennyire vágyom, valahogy nem érzem becsületes dolognak a Párt előtt, kommunista meggyőződésemmel, hogy csak amolyan pazarló módon haljak meg, anélkül, hogy valami okosat, hasznosat segítettem volna elő a halálommal. Megfogalmazatlan képzelgések gomolyognak bennem ilyenkor egy még elkövetkező és közeledő polgárháború súlyos idejéről, amikor a megbízható és halni kész emberekre szükség lehet, és tartogatom magam, vagy csak számítgatás az egész? Meg Anyuska is itt van, de talán a hosszú fizikai távolléte teszi, hogy egyre jobban háttérbe szorul bennem, vagy valamilyen szemrehányó érzés feléje, hogy a miatta meg Hermi miatti, meg mindannyiunk miatti aggodalmaskodás nyomta el bennem annak idején a Mikkel való kizárólagos törődést, és azért vesztettem el őt. Aztán lassan-lassan mindent megül bennem valami nehéz, vastag közöny-réteg, és már örülök szinte annak, ha néha-néha meghasogat a fájás, és ébresztgetem, ha eltompul a napi, gépies sodródásban. – Hétfőn, holnapután kezdődik a tanításom az iskolán kívüli népművelésnél. Kicsit szorongok, milyen is lesz, mert idegen, hivatalos helyen most fogok először tanítani, az eddigi „magam szemétdombján” való működéseim után. Sajnálom, hogy nem tették ki lánynevemet is a plakátra, többeket vonzott volna a régi iskola nimbusza. – Múlt szerdán ünnepélyes délelőttöm volt, és már előtte némi izgalommal szedtem össze „kellékeimet” erre az alkalomra: a Parlament megnyitása volt, és Gyula jegyet adatott nekem is a karzatra. Elkészült Rózsi egy régi kendőjéből egy sötétkék ruhám, hozzá kellett öltözködnöm tetőtől talpig, és a végén elég tűrhetően sikerült az összhang. Gyula izgalommal már korán reggel elsietett, előbb a pártba, és onnan ment egyenest a Házba. Mi, Schöpflin Gyusziék és Pamlényi Ervin, autón mentünk. Megint olyan magunkat megcsípni való, álombéli helyzet volt ez az egész. Óriási nemzetközi autópark a Ház előtt. A díszkarzaton folyt a Rádió helyszíni közvetítése, és a nagy reflektor is ott volt beállítva a Filmiroda felvételeihez. Előttem Pokorny tábornagyék{484} ültek, akik Kelen Pali révén jó kapcsolatban vannak a Rádióval. A fegyverszüneti bizottság magyar vezetője az öreg, és lent a képviselők közt a rengeteg barát: Rajk Laci, Olt Karcsi, Gyula, Kállai Gyufa és Rákosi az első sorban, a kommunisták nagy csoportja élén. A gyorsírók is teljes számban bevonultak, az öregek is, sőt írt még az öreg, teknősfejű Hazai Árpád is, és szívembe nyilallott, hogy voltaképp Apa is itt lehetne még, és Róna Sándor bácsi, szegényke, akit biztosan Auschwitzban égettek el, ha előbb már meg nem halt az úton. Hosszú, unalmas, színtelen beszámolót tartott a miniszterelnök, felolvasva, nem vártam be a végét, visszaautóztam a Rádióba, és folytattam a munkámat. – ősz jön, és ruhagondjaim vannak. Rendesen kellene öltözködnöm, legalább egy rendes ruha kellene, másként mozognék, és nem zavarna ezernyi gátlás, amiket csak én tudok, kívülről nem venni észre. De hát képtelenség valamit is venni. Illyés ugyan azt mondta, hogy a havi háromezret Komor Gizi is, én is meg fogjuk kapni, de hát kb. a csináltatás kerülne ennyibe, és hol van az anyag hozzá, és cipó meg stb. Meg az ablakok is esedékesek most, és Anyuskának mennyi mindenre kell majd. Kezdenem kell újra a dugsegélyeket számára is. – Most már egész sötét lett, pedig háromnegyed 8 van csak. Korai, hideg tél fenyegetődzik. Nem nekem, de az öregeknek, betegeknek, gyerekeknek. Szabad nomád vagyok, akit semmi ilyesmi nem izgat, de ruha, az kell a sokféle undorító alak miatt, akik megfordulnak odabent, és akik felé hiányzik a biztonságomhoz az ilyesmi.

OKTÓBER 1.

Itt van megint egy ősz, kísérteties visszaemlékezésekkel a tavalyira. Itt vagyok a legváltozatosabb és mindig ugyanazon kínok közepette, állandó fájdalommal, hol tompult elfojtásban, hol erős, rá összpontosult figyelemmel, csontokig, idegekig, velőig ható fájdalommal, és közben a szokott, könyörtelen, erősen cinikus magamfigyeléssel. Mintha a vergődéseimet az adott megváltoztathatatlan tények rácsai között kívülről nézné egy hideg, érdeklődő tekintet. Tudom, hogy ezt nem lehet kibírni, és tudom, hogy ki lehet bírni. Tudom, hogy kergetem a napokat, és könyörgöm a halálomat minden este és minden reggel, és közben fél szemmel belülről meg-megcsillantom magamban egy-egy ragyogó téli sí-vasárnap ígéretét, ami még jöhet, vagy egy újonnan elkészült ruhát vagy cipőt, ami megfrissíti a mozgásomat, a beszédemet, az agyonszántott, megkeseredett arcomat is talán. – Most egy éve már talán úton voltak, sőt biztos, Miklósék, reménytelten, hogy haza, haza. Most egy éve szaladgáltam, mint egy ámokfutó, végig az egész őszön, télen át, egész karácsonyig, idegen emberek közt bujdokolva, és mégis nekifeszülve a veszedelmeknek, amik az utcákon, éttermekben, villamoson fenyegettek, és a közelállók, a család aggodalmaitól, gondjaitól főtt a fejem. Csak háttérben volt bennem rettegés Miklós felé, valahogy mindig inkább biztonságban éreztem őt, mint bennünket, akiket a nagy, ismeretlen szörnyűségek szorongattak állandóan. Nem koncentrálódtam rá, arra, hogy elsősorban rajta kell segíteni, hogy ki kellene kutatni, merre mehettek, mikor az október 4-i keltezésű levelezőlapja megérkezett, és nem voltam tudatában annak, hogy ő az egyetlen, egyedüli fontos valaki az életemben. Nem törődtem a magam javával, igaz, és a magam javához tartozott ő is. De lehet, hogy egyszerűen nem is gondoltam végig, nem volt fantáziám elképzelni, ami vele történhetett. Ez a fantáziátlanság volt mindennek az oka. Annak, hogy elengedtem őt menni. Drága kis vékonyka alakját az óriási hátizsák, pokróc, csajka alatt görnyedve, amikor kiment az ajtón, mint egy kis erőd – gondoltam magamban -, és nem gondoltam rá, hogy utoljára látom. Most már biztosan nincs meg. Le merem írni, mert így van. Az Isten elhagyott engem, le merem írni, mert így van. Minden-minden földöntúli pártfogás, szeretet nélkül maradtam itt. Mire volt jó a megmenekülésem, miért nem jutottam inkább a nyilas gyilkosok kezére, hogy kínok kínjával én pusztultam volna el inkább, mint ő, a drága szent, a legjobb, a leggyanútlanabb, aki élt. Minek maradtam itt, Uramisten? – Másfél éve élek már a csókja, a gyöngédsége, a sugárzó, melegítő, boldogító közelsége nélkül, és soha többé nem érezhetem. Talán-talán, ha meghalunk, még összefonódhatunk elválaszthatatlanul, igen? Így van-e, vagy csak szép, vigasztaló mese az együgyűeknek? Megbuktam a hitben, abban, hogy az Isten nem hagy el. Az Isten elhagyott, és csak távoli, reménytelen szerelemmel áhítozom Krisztus tisztaságát, erejét, és próbálom járni megmutatott útját, mert tudom, hogy ő nem szeret engem, ő elhagyott. Nyomorult kis úszó ökörnyál a nagy világűrben, aki vagyok, senkihez sem tartozón, semmihez sem kapcsolódón. Minek ez? Mire jó? Meddig még? – Érdekes volna a forrongó, izguló, nyüzsgő világ körülöttem, a munkám körül, Gyula mellett, ha nem az nyilallna belém minden mozzanatában, hogy Mik nincs itt. Közönséges, megsajnált lakáj vagyok: titkárnő, aki a csukott, párnázott ajtókon kívül marad, az írógépe mellett, mikor a régi barátok jönnek, és Gyulával összeülnek. Már mindenki előtt csak az „alkalmazott” vagyok lassanként, érdektelen, unalmas, öregedő szürke nő, semmi más. Egy-egy színházi nézőtéren vagy egyéb előadáson, ahol összeülnek, akik még megmaradtak, akik közeli, mindennapos életünkhöz tartozó barátok voltak, csak úgy, unalmas udvariassággal üdvözölnek távolról, senki sem kapcsolódik hozzám. Minek is? Egyedül semmit sem jelentek, sőt, taszító vagyok a kisugárzó fájdalmammal, amit minden fegyelmezettségem sem képes lemosni és eltüntetni rólam. Igen, ilyenkor belekapaszkodom a krisztusi alázat vigasztalásába, hogy nem is kell semmi más, csak az alázatos, belenyugvó elfogadása a fájdalomnak, a sértettségnek, és csak hiúság szülte szomorúság, ami ilyenkor támad bennem. Igen. Így is lehet, amikor azon kellene megőrülnöm, hogy arra gondolok, milyen irtózatos éhezést, fázást, nyomorúságot kellett elszenvednie szegény Egyetlenemnek, akkor a saját hiúsági panaszaim a legfájóbbak? Megszégyenülten kapom magam rajta ilyesmin, de sokszor is. Aztán azon is, hogy hát így egész a mű, és az élet így képez pontos, töretlen összhangot, jobban nem is lehetett volna rendezni az utókor számára. Igen, ilyenkor is kínozni, gyötörni tudnám magam, hogy ilyen gondolataim is támadnak, és próbálok alkudozni a sorssal: mindent, mindent oda. az egész eddigi életművet, csak ő legyen meg a meztelen életével, a drága két sovány karja ölelhessen még egyszer a szívére, nem is bánom, ha egész rövid ideig, de még együtt lehessünk. Ilyenfajta iszonyú lelki játékokkal maródik sebesre az életem, és napról napra rosszabb. Minden szépülő változás az új világban csak mélyebben forgatja bennem a késeket: hányféle lehetőség a munkára, ami mind-mind sürgetné, az ő egyedülvalóan gondos kezét várja. – Mindez csak nyomorultabbá őröl, nem tudok oldódni, megbékélni semmiben. Nem tudom barátságtalan, rideg odúmat, az édes, régi, szép kis szobánkat kedvesebbé tenni, nem tudom elkezdeni a rendcsinálást a fiókokban, Mik írásai között. A napi feladatok felszínén élek, próbálok tanulással narkózist találni, de ebből is csak másfajta elkeseredés születik: hogy tehetségtelen vagyok, hogy nem fog a fejem, és hogy az érdeklődésem sem igazi nélküle. Egyszerűen nincs is. Örülök a növekedő, erősödő vagy éppen harcra edződő szabadságnak, ami kitört végre, de teljesen közömbös nélküle minden, és halogatom a fájó fogakkal fogorvoshoz menést is. Minek? Arra a rövid időre, ami talán még hátra van. Ó, bárcsak rövid idő lenne! Nem tudok öngyilkosságra gondolni, amíg Anyám, szegényke, itt van, és most kicsit megerősödve ezen az őszön, mert jót tett neki a jászberényi nyár a sok gyümölccsel. Most néhány vasárnapon át vele voltam. Felmentünk a svábhegyi verandára – ez is micsoda voníttató fájdalom volt. Az áttetsző, jól ismert, aranyos svábhegyi őszben, csöndben, csak mi ketten. A régi őszi vasárnapok nyüzsgéséből ez maradt. Meg is vallottam legutóbb őszintén, hogy nem bírom ki az életet, de hát Anyuska szegényke próbált a maga módján csitítani, biztatni a szokott frázisokkal, hogy így-úgy fiatal vagyok, még előttem az élet stb. Durván rászóltam: hagyja abba. Ő hisz is abban, hogy még feltámadhatok, és hogy valamiféle királyfi még majd eljön értem, és vethetünk fátyolt a múltakra. Nem is bánom, ha hiszi, neki jobb így. – Nincs kedvem beszélni a rajtam kívüli világról. Erőltetem magamra a szeretetet, a békét feléjük, de valójában nincs meg. Egy kis felengedés a magam elleni szigorúságon, és már lobogna belőlem feléjük az emésztő, gyűlölködő irigység és szemrehányás: nem segítettetek igazán. Gyávák és gonoszul önzők voltatok. Most persze lesik az alkalmat a nekrológokra, vagy talán arra sem, hiszen annyi volt a „neves” halottja ennek az évnek, hogy szegény Komor Bandiról például semmiféle megemlékezés nem volt. Gyula hihetetlen vitalitásával, okosságával, biztonságával mindig magasabbra hág. Tisztelem a képességeit, de tudom jól a szépiáit is. Hűséges kutyája lettem, ha másért nem is tenném, érte már csak azért is, mert benne él még a legelevenebbül Miklós. Tudom, ha még olyan messze távolodott is el már a régi, közös világunktól. A többi: Dezső, Gábor, Feri, mind-mind külön főzőcskézik a maguk saját, zárt, vagy teljesen határtalanná tágult életét. – Tanítok, csoportot, az iskolán kívüli népművelés tanfolyamán, hetenként kétszer. Még ez húzza el legjobban a figyelmemet, ez kívánja a legerősebb odafigyelést, aztán a nagyon zsúfolt időszakok bent a Rádiónál, de ritkák, mert Gyula egyre többet van házon kívül, cikázik ide-oda, politikai, tudományos, vállalati, gazdasági ügyek örvénylései között. Tudatosítom magamban, hogy azért kell vállalnom, és kitartani emellett a poszt mellett, amíg valami erőszakosan meg nem szünteti, mert itt van a legtágabb kilátásom mindenfelé, és főleg Miklós művének ápolására a legjobb lehetőség. Valamiféle hatalmam is van, mint a fenség lakájának, és ezzel kis csip-csup segítségeket is tudok nyújtani itt-ott. Ez is valami, amire azt szokták mondani, hogy „nem él hiába”, de én nem mondom, én csak azt tudom, hogy életen túli halott élet ez az enyém, és sóvárogva kívánom, hogy egészen elmúljon.

Hetek óta készül az MTI autója Győrbe menni, ahová én is elmennék, személyesen érdeklődni itt-ott: kórházban, pályaudvaron, kaszárnyákban stb. a tavalyi november felől, ki tud esetleg a lemaradt néhány szerencsétlenről, akik közt volt Miklós is. De hát ostoba próbálkozás ez is most, egy év után, abban a vér- és mocsokáradatban, ami akkor és azóta volt. – A város már egészen a régi, csak a romházak árulkodnak, de forr a pezsgés, az üzleti élet már nagyon eleven és nagyon nemzetközi. Az előkelő angol, amerikai és egyéb nemzetiségű katonatisztek között a mindenütt megforduló, piszkos ruszki közkatonák tömege, akiktől gyűlölködve húzódnak el azok. A ruszkik ellen feszül minden elégedetlenség, minden gyűlölet. Szegény, egyszerű, vad kölykök, akik, ha pénzben megszorulnak, hát kivágnak egy-két fát valahol a parkokban, a Szigeten, vagy ahol lelik, pár ezer pengőért eladják a pesti vagányok kiterebélyesedett tenyészetének, akik aztán százezrekért elfeketézik. Az indulat nem ellenük szól mégsem, de az ellenségnek, akiről „minden propaganda igaz volt”. – Sokszor már fáradt vagyok egy-egy adódó, személyes beszélgetés során szorongató meggyőzésre. Az embereket itt szerettem, és hozzám forrottan az enyémeknek éreztem őket. Most egyre gyakrabban úgy érzem, hogy rablók és gyilkosok közt élek szoros közelségben, villamoson és utcán hozzájuk súrlódom, és menekülni kellene közülük, hiszen álcázott fenevad, hiéna valamennyi. Köztük forgolódtam a bujdosás és fesztelen megnyilatkozásaik idején is, és a „demokratikus” pártjelvények vagy rendőrségi karszalagok mögött meglapul a zsidó szajrék kellemes emléke, és az embervadászatok csiklandó izgalma.