ötödik rész
AZ ELKÖTELEZŐDÉS ESZKALÁCIÓJA

New York önálló államként valószínűleg képes lenne a valódi nagyszerűség magaslataiba emelkedni.

– mondta Mencken

A helyi kőzetrétegek legnagyobbrészt gneiszből és kristályos palából állnak. Efelett terül el a gleccserhordalék vastag rétege. Az itteni ásványok között megtalálható a gránát, a berill, a turmalin, a jáspis, a muszkovit, a cirkon, a krizoberill, az agát, a malachit, az opál, a kvarc; továbbá az ezüst és az arany.

a) Stefan és Roberto

Stefan és Roberto nagyon visszafogottan, már-már félénken viselkedtek azon a napon, amelyet Vlade-dal és a barátnőjével, Idelbával töltöttek a vontatóhajón. Belementek, hogy Mr. Hextert is magukkal vigyék, ami szerencsés döntésnek bizonyult, mivel az öregemberről többé-kevésbé gondoskodni kellett. Nélküle nem tudtak volna mit kezdeni magukkal, márpedig az egész kirándulás lényege az volt, hogy mindenfélébe belefogjanak. De ebben az esetben nem sok lehetőségük volt rá. És elég nagy volt a tét. Nehezükre esett nem aggódni.

Idelba a Huszonhatodik akvakultúrás mólójánál szedte fel őket, a Skyline kikötő mellett, és amikor a vontatóhajója odaduruzsolt hozzájuk, a fiúk tágra nyílt szemekkel meredtek egymásra: ez a hajó hatalmas volt. Odakint, az óceánon ez nem tűnt fel. Nem úgy volt hatalmas, ahogy egy kereskedelmi szállítóhajó, hanem a városhoz képest; olyan hosszú volt, mint az egész móló, vagyis nagyjából húszméteres, és a parancsnoki hídja a második emelet magasságában tornyosult, széles, feltűnő hajófarkorláttal és szögletes tattal. – Hűha! – meredt fel rá Mr. Hexter. – Egy lapátkerekes vontató. És úgy hívják, hogy Sziszüphosz! Ez nagyon vagány.

Idelba és az egyik matróza kinyitottak egy bejáratot a hajó oldalán, és kitoltak rajta egy zsanérokon függő lépcsőt. A fiúk felsegítették rajta Mr. Hextert, majd a hídra vezető lépcsőn is. Úgy tűnt, Idelba a személyzetből csak egyvalakit vitt magával az útra, egy férfit, aki odabiccentett nekik a kormánykerék mellől, amely egy széles konzolon állt, egy nagy, íves ablak előtt. A kerékfülke. Abból a magasságból gyönyörű kilátás nyílt az East Riverre.

Miután felhúzták a horgonyt, Vlade is felment Idelbával, és a vontatóhajó kormányosa, a Thabo nevű sovány, fekete férfi előrenyomta a gázkart, mire sebesen megindultak az árral szemben. Ahhoz képest, hogy milyen nehéz és tömzsi járművön utaztak, elképesztő sebességgel haladtak.

– Ezt a szépséget nem lehet elrejteni – jegyezte meg Vlade, amikor meglátta, hogy néznek a fiúk. – Kénytelenek leszünk rivaldafényben üldögélni rajta.

– Bronxban rengetegen kutakodnak mindig – mondta Idelba. – Senki ügyet sem fog vetni ránk.

– Van engedélyünk? – kérdezte Mr. Hexter.

– Mihez?

– Ahhoz, hogy Bronxban szippantsunk. Azt nem tiltják a városháza engedélye nélkül?

– De, persze. Így van. De az én engedélyem az egész városra kiterjed, úgyhogy ha valaki ellenőrizné, nem lesz gond. De az az igazság, hogy nem fogják. A vízi rendőrségnek éppen elég fontosabb dolga van.

– Mindkét tagjának – tette hozzá Vlade.

Idelba és Thabo felnevettek. A fiúk aggodalma a küldetés titkossága miatt alábbhagyott, és kezdték otthonosabban érezni magukat. Idelba felajánlotta nekik, hogy menjenek le a főfedélzetre, és nézzenek körül. Mr. Hexter azt mondta, hogy nyugodtan hagyják a hídon, úgyhogy lerohantak a lépcsőn, és körbeszaladtak a fedélzeten, hogy minden szemszögből megnézzék a vizet, főleg a V alakú, fehér tajtékos farvizüket a mögöttük maradó mélyedés körül. A motor ott dübörgött a lábuk alatt, és felajzotta őket a rajtuk végigsüvítő szél, főleg azután, hogy előreszaladtak, és lenéztek az orrból a merev orrhullámra az East River barnáskék vizében.

– Szerintem ez a legerősebb gép, amin valaha utaztunk – jegyezte meg Roberto. – Érzed ezt a motort? Látod azt az orrhullámot? Legyűrjük a folyót!

– Remélem, ma találunk valamit – felelte Stefan.

– Biztosan. A jel erős volt, és ott jártunk közvetlenül felette. Kétség sem férhet hozzá.

– Nos – válaszolta Stefan kétkedve –, némi kétség azért férhet.

Roberto ezt nem volt hajlandó elfogadni, úgy rázta a fejét, mint egy kutya. – Megtaláltuk! Ott voltunk felette!

– Remélhetőleg.

Amikor a bójájuk közelébe értek, észrevették a kis örvényt, amit a felszínen keltett, és megmutatták a hídon álló felnőtteknek. A vontató lelassított és megdőlt, az orra jelentősen közelebb került a vízszinthez. Innentől fogva olyan sebességgel haladtak, mint a hétköznapibb járművek.

– Kizárt, hogy a bójánk megtartaná ezt a szörnyeteget – jelentette ki Stefan.

– Így van – tette hozzá Roberto.

Amikor a vontató közelebb ért az örvényhez, és meglátták, hogy a bójájuk ott van közvetlenül alatta, Thabo lement, és megnyomott egy vaskos gombot az orron, amely, mint kiderült, egy horgonyt engedett le, és ez a horgony egy másik szörnyeteg lehetett, mert amikor leért a fenékre, az orr majdnem ugyanannyira megemelkedett, mint amikor teljes gőzzel száguldottak. A horgony láncának fojtott csörgése elhalt, és Thabo odaintett Idelbának, hogy menjen fel a hídra.

– Mi lesz, ha a horgony beakad valamibe? – kérdezte Roberto Thabótól.

Thabo megrázta a fejét. – Ő megradaroz a feneket. Ő szép jó helyre pakolta. Ritkán probléma.

A Sziszüphosz sodródott egy kicsit az apállyal, majd megállt, jelezve, hogy a horgony megtartja őket. Idelba kikapcsolta a motort, és innentől könnyedén lebegtek a célterület felett.

– Bárcsak ismét lebukhatnék a mélybe! – sóhajtott fel Robert.

– Kizárt – felelte Stefan. – Annak semmi értelme nem lenne.

– Meglátjuk, mi van odalent – ígérte meg Thabo.

Idelba, Vlade és Mr. Hexter is lementek a fedélzetre, és Vlade segített Idelbának és Thabónak leereszteni a kotrógép csövét a hajó mellett. Robertót és Stefant is bevonta a munkába, felkérte őket, hogy a cső szakaszait vigyék hátra, és rögzítsék az általuk készített hosszú kígyóra. Az átmérője nagyjából százhúsz centi lehetett, a végén pedig egy hatalmas, kör alakú fém állkapocs volt, olyan agyarakkal, mint a csákányfejek, amelyek négyfelől görbültek befelé a cső szájába. Miután nagyjából tízméternyi csövet összeillesztettek, Thabo rögzítette ezt a szájat egy kábelhez, majd felhúzta egy daru végéhez az emelőszerkezet kezelőszervei segítségével. A fiúk segítettek neki addig billenteni a darut, amíg a tetején lévő kar a víz fölé nem hajolt, a csővéggel együtt. Majd Idelba egy sor szintén vaskos gomb segítségével leeresztette a csővég kábelét, amely eltűnt a sötét iszapban.

– Gyertek, ezt nézzétek meg! – mondta Vlade a fiúknak.

Idelba és Mr. Hexter egy három képernyős konzolt bámultak. A cső és a kábel olyannak tűntek mindhármon, mint egy fenékre ereszkedő kígyó; tisztán kirajzolódtak a szonár- és radarképeken, homályosan a víz alatti lámpák fényében, amelyeket Idelba szintén a kábelekkel együtt dobott le a hajó oldalán futó rudakhoz erősítve.

– Az a ti búvárharangotok? – mutatott a nő egy kúp alakú foltra a fenéken.

– Azt hiszem – próbálta meg Roberto értelmezni a képet. – Úgy emlékszem, otthagytuk, miután Vlade kiszabadított belőle.

Idelba sötét arckifejezéssel megrázta a fejét. – Őrült kölykök – mondta. – Csodálkozom, hogy még éltek.

Roberto és Stefan bizonytalanul vigyorogtak. Idelba cseppet sem tűnt vidámnak, Mr. Hexter pedig riadtan nézte őket. Odakint a szélben és a napon úgy nézett ki, ahogy évekkel korábban mutathatott.

– Eltávolítjuk azt a kis halálos csapdát az útból, és elkezdünk szívni – jelentette be Idelba.

Thabóval együtt nekiestek a kezelőszerveknek, és úgy mozgatták a felszerelést odalent, mintha ők is ott lennének, és a saját szemükkel látnák; ha nem is tökéletesen, de elég jól ahhoz, hogy pakolásszanak és elvégezzék, amit akarnak. Vlade is segített nekik a szonárral és a radarral; láthatóan nagyon értett hozzájuk. Roberto és Stefan egymásra pillantottak, és látták a másikon, hogy mindketten nagyon tapasztalatlannak érzik magukat, de azért elemükben vannak. Ezt így kell csinálni; ők ezt akarták megtanulni. Mr. Hexter a kezét a vállukra téve föléjük hajolt, mindent megfigyelt, kérdéseket tett fel arról, hogy mit látnak odalent, és olyasmiket vett észre, amelyekről a fiúk nem vették biztosra, hogy tényleg ott is vannak, de ez nem jelentett gondot. Láthatóan nagyon élvezte a dolgot.

Idelba a csőszáj egyik kampójának segítségével felemelte a búvárharangot arról a pontról, ahol Roberto majdnem megásta a saját vizes sírhelyét, ahogy az öregember fogalmazott. Miután oldalra helyezte, visszatért a csőszájjal oda, ahol Roberto piros festéke látszott az aszfalton, ami a képernyők iszapos monokrómjában szürkének és kísértetiesnek tűnt, de ez nem tett semmit, mert a csőszáj kampói belemélyedtek az aszfaltba a lyuk körül, majd Thabo elfordított egy kapcsolót, és a csőszáj fogai hangtalanul, de a gyomorban is érezhetően fúrni kezdték Bronx aszfaltját. Stefan és Roberto tágra nyílt szemekkel meredtek egymásra.

– Pont erre volt szükségünk – jelentette ki Stefan.

– Így is van – mondta Roberto. – És szerintem eltaláljuk az egyik fogpiszkálóval.

– Egy akkora fogpiszkálóval, amelyet fel sem tudnál emelni a fejed fölé abban a harangban!

– Tudom. Őrültség volt.

– Én is ezt magyaráztam neked folyamatosan.

Roberto elfintorodott, és megdörzsölte a radar képernyőjét, mintha ettől a lenti kép is kitisztulna, mert immár törmelékfelhő takarta el előlük a kilátást.

Idelba ekkor így szólt: – Uraim, a fúrógép mindent fel fog szívni, ami odalent van. Az általatok felfedezett fémet céloztam meg, ami az én fémdetektoraimon is megjelent, vagyis ügyesek vagytok. Amikor bekapcsolom a szivattyút, nagy lesz a zaj, és ami feljön a végén, azt végigfuttatjuk a rostákon. Nem fogjuk egymást hallani, úgyhogy ha bármit észrevesztek a fedélzeten, integessetek, hogy lássam.

Ekkorra már kiabált, mert valami motor vagy gépezet sivítása, ami sokkal hangosabb volt a korábbinál, túlharsogta a híd alatti gépházból. Olyan hangos volt, mintha az egész vontatóhajó azzal a gépezettel lett volna tele a fedélzet alatt. A pokol porszívója! Muszáj volt egymás fülébe kiabálniuk, ha hallani akarták a másikat, de mivel a legtöbben a fülükre szorították a kezüket, ez sem volt megoldás. Thabo belekotort egy szekrénybe, és mindenkinek kiszedett egy-egy nagy, műanyag fülvédőt, és ezután minden sokkal halkabbá vált, de egymásnak csak integetni tudtak.

A fiúk a szippantócső felső végénél álltak Vlade-dal és Mr. Hexterrel, és amikor a szerkezet iszapot és trutymót kezdett hányni a fedélzeten lévő nagy dobozba, a doboz fölé hajoltak, és megvizsgálták a barnásfekete hordalékot. A levegőt betöltötte a szerves anyagok ismerős bűze, a város egyik jellegzetes szaga, ami itt volt a legdurvább. Mindnyájan az orrukat kezdték ráncolni, de tovább figyeltek. Sár ömlött lefelé és kifelé a doboz oldalán lévő nagy, hálós lyukon a fedélzeten lévő csatornába, ahol néhány tömlőből víz folyt a keverékhez, és minden lefolyt a tat felé, majd egy másik hálós lyukon át vissza, a folyóba. Vlade könyékig érő gumikesztyűt húzott, az orrára pedig pormaszkot tett, és kotorászni kezdett a dobozban lévő iszapban. Lerítt róla, hogy nem először csinálja.

Szivattyúzás közben fekete sárfüst virágzott ki a vontatóhajó végénél. Az oxigénhiány miatti bűz átható volt és nagyon kellemetlen. Tíz perc elteltével Idelba elfordított egy kapcsolót, és a zaj abbamaradt. Thabo és Vlade leszerelték a csőrendszer végét, és kotorászni kezdtek benne. Isten tudja, mi mindent szedtek ki belőle, hogy a vizestömlők alá helyezzék, megnézzék, miről csorog le a kezükben a sár, majd lazán a vízbe hajítsák. Legnagyobbrészt csak beton- vagy aszfaltdarabokról volt szó, időnként vizes faszilánkokról, amelyeket alaposabban is megvizsgáltak; máskor törött kövekről, vagy kerámiának tűnő törmelékről.

Egy kecskeszarv, egy mosómedve vagy talán egy bűzös borz teljes szőrös teste, hatalmas kagylóhéjak, egy nagy, egyben maradt, szögletes üvegpalack, egy halászháló, egy elsüllyedt hajas baba, rengeteg kavics. Amikor a cső kitisztult, ismét szivattyúzni kezdtek. Idelba a fenékre irányította a berendezés orrát, az öregember izgatottan bámult át a válla felett. Nehezen tudták elképzelni, hogy képes értelmezni a képernyőn megjelenő foltokat, de olyan érdeklődéssel figyelte őket, mint aki tudja, mit lát. A zaj ismét fülsértővé fokozódott. A dobozban megjelenő iszapban semmi érdekeset nem láttak.

A cső ismét eldugult, kézzel megint kitisztították. Amit kimostak, annak a legnagyobb része immár kerek, gyakran törött, de hatalmas tojás alakú kövekből állt. Miután kikapcsolták a szivattyút, Mr. Hexter azt mondta nekik: – Ez gleccserüledék! Long Island legnagyobb része ebből áll. A jégkorszak végén maradt itt. Azt jelenti, hogy talán leértünk a volt folyómederhez.

Idelba bólogatott, miközben a trutymóban kotorászott. – Amíg nem érjük el a kőzetréteget, mindig az üledékkel találkozunk. Ebben az öbölben semmi egyéb nincs, csak egy vékony réteg termőföld a szárazföldön, a víz alatt meg iszap. És mindenféle törmelék. De legnagyobbrészt üledék.

Miután megszüntették az újabb dugulást, folytatták, de mielőtt a szivattyú sivítani, nyikorogni és üvölteni kezdett volna, Mr. Hexter azt kérdezte Idelbától: – Nem lehet valahogy megállapítani, mikor érünk olyan mélyre, mint ahol az érzékelt fém van?

Idelba bólintott, hogy de, és folytatták.

Két dugulással később azon kapták magukat, hogy régi, szögletesre vágott fadarabok között turkálnak, amelyekhez mintha keresztrudak lettek volna erősítve. Némán, felvont szemöldökkel, elkerekedett szemekkel meredtek egymásra. Egy régi hajó maradványai – igen, ezek egy régi hajó roncsainak tűntek.

Megújult érdeklődéssel folytatták a szivattyúzást, ehhez kétség sem férhetett. A fiúk ott ugráltak a fedélzeten, és minden egyes göböt megvizsgáltak, egyik követ a másik után, egyik kavicsot a másik után.

Majd egy hatalmas nyikordulás után egy nagy dugulás az egész gépet leállította. Valami nagy erővel csapódhatott bele az utolsó szűrőbe a csőben. Idelba kikapcsolta a szivattyút. Mindnyájan levették a fülvédőt. Thabo és Vlade lecsavarták a csövet a dobozról, és elkezdtek a szűrő mögötti iszapban kotorászni.

A nagy háló mellett egy domború tetejű, nagyjából hatvanszor hatvan centis ládát találtak, amelyet pattogzó fekete sávok tartottak össze, megfestve maguk mellett a faanyagot. Vlade megpróbálta egyedül megemelni, de nem tudta. Thabo is csatlakozott hozzá, majd Idelba is, és végül kiemelték a fedélzetre, ahol nagy puffanással leejtették. Stefan és Roberto a felnőttek körül táncoltak, bebújtak közéjük, megszaglászták a nedves, saras fa bűzét. A ládának kincsszaga volt.

Thabo felemelt egy rövid, lapos feszítővasat, és Idelbára nézett. Idelba Mr. Hexterre nézett. Hexter szélesen vigyorogva bólintott. – Csak gyengéden – mondta. – Nem lesz nehéz.

Nem is volt. Thabo bedugta az L alakú vas rövidebb végét a láda teteje és oldala közötti résbe, egy fekete fémlemez mellé, amelyen egykor a láda fogantyúja és zárja lehetett; ezekből csak egy kiálló dudor maradt. Pár igazítás, egy óvatos emelés, kaparászás. Thabo megforgatta a feszítővasat, és ismét megemelte. A láda teteje egy folyós cuppanással felemelkedett: egy halom érme hevert benne. Kicsit feketék, kicsit zöldek, de legnagyobbrészt aranyszínűek. Aranypénzek.

Mindnyájan éljenezni kezdtek. Égbekiáltó örömujjongásban törtek ki. Csodás volt látni, hogy a felnőttek éppen úgy viselkednek, mint Stefan és Roberto, hogy még mindig megvan bennük a képesség erre, noha ők már felnőttek.

– Két ládának kell lennie – mondta Mr. Hexter hangosan megválaszolva Idelba pillantását. – Annyi volt a leltárban.

– Oké – válaszolta Idelba. – Akkor kotorásszunk egy kicsit. Valószínűleg úgyis egymás közelében voltak.

– Igen.

Úgyhogy bár a fiúk ugráltak, összecsapkodták a tenyerüket és ölelkeztek, a felnőttek ismét bekapcsolták a szivattyút, mindenki visszavette a fülvédőjét, és ismét nekiláttak. Őrület volt. Stefan és Roberto egymásra szegezett tekintetében az tükröződött, hogy „El tudod ezt hinni?”. De akár el tudták, akár nem, pár újabb menet után felhangzott az immár jellegzetes és ismerős csattanás, ezért leállították a szivattyút, leszerelték a csövet a szűrődobozról, és lám, egy újabb faládát találtak.

Idelba mindezek után még tovább kotorászott egy kicsit, még jobban elképesztve a fiúkat, de magát Mr. Hextert is. Vlade csak mosolygott rajtuk, miközben a fejét csóválta. Idelba végtelenül alapos, tükröződött a tekintetében. Az egyik szünet alatt, miközben ismét megtisztították a szűrőt, azt mondta nekik: – Fel fogja szívni egész Dél-Bronxot, én mondom nektek. Már csak a biztonság kedvéért is. Lehet, hogy az egész éjszakát itt töltjük.

Utána meghallottak pár apróbb csattanást, és fekete csészeformákat találtak, rozsdás késeket és még néhány kerámiadarabot a doboz aljában, az iszapban, vagy a fedélzeten lévő csatornában. Gyomorforgató szaguk volt, de ezt egyikük sem bánta. Mindenki könyékig dugta a gumikesztyűjét az iszapba és a vízbe, és úgy mosogatták a holmikat, mint az aranyásók.

Egy órával később elfogytak azok a tárgyak, amelyek egy hajó felszerelésének tűntek. Ismét kő, kavics és homok következett – ugyanaz a gleccserüledék, amely az öböl fenekének anyagát alkotta.

Idelba végül ismét kikapcsolta a szivattyút, és az öregemberre nézett. – Mit gondol? – kérdezte. Ekkorra már szinte teljesen megsüketültek.

– Azt hiszem, megtaláltuk, amiért jöttünk! – kiabált vissza Hexter.

– Rendben – felelte Idelba. – Menjünk.

• • •

A visszaúton a Huszonhatodik mólójáig végig ott álltak a kormányosfülkében, és izgatottan beszélgettek a felfedezésükről. Mr. Hexter megvizsgálta az érmék egy részét, és kijelentette, hogy a Huszáron pont ilyeneket szállítottak, mint az logikusnak is tűnt. A legtöbbet félig beborította a zöldesfekete patina, de ahol összeértek, ott tompa aranyszínben csillogtak, és Hexter lesikált néhányat egy drótkefével, majd kijelentette, hogy pár más típusú pénz mellett nagyrészt guinea-k. Úgy csillogtak a híd fényében, mintha egy másik univerzumból származnának, egy olyanból, ahol erősebb a gravitáció. Amikor az ujjaik közé vettek egy-egy pénzdarabot, és megdörzsölték, legalább kétszer akkorának tűnt, amekkora volt, vagy inkább négyszer; nagyon érezhető volt a súlyuk.

– Szóval, ez most kié? – kérdezte Roberto Vlade-ra pillantva.

Vlade megfejtette a tekintetét, és felnevetett. – Mr. Hexteré, nem?

– Azt hiszem. – Robertónak nem volt pókerarca, és a kétségbeesett arckifejezése nevetést fakasztott a többiekből.

– Így van – helyeselt Stefan. – Ő találta ki, hogy hol van.

– De ti találtátok meg – tette hozzá az öregember gyorsan. – És ezek a csodálatos emberek ásták ki. Azt hiszem, innentől üzlettársulásnak is nevezhetjük magunkat.

– Az ilyen dolgoknak megvan a jogi menetük – ráncolta a homlokát Idelba. – Néha a strandon is ehhez kell folyamodnunk. Bizonyos talált tárgyakat be kell jelentenünk, ha meg akarjuk tartani az engedélyünket.

Ettől egyikük sem tűnt boldognak, nem mintha Idelba annak tűnt volna. Stefan és Roberto felháborodott képet vágtak. – Akkor elveszik tőlünk! – tiltakozott Roberto.

A felnőttek elgondolkoztak ezen. Nem tűnt lehetetlennek a felvetés.

– Megkérdezhetem Charlotte-ot – mondta Vlade. – Szerintem ő a mi oldalunkon fog állni.

A fiúk és Hexter bólintottak. Amikor a móló közelében lelassítottak, már mindnyájan elgondolkozva ráncolták a homlokukat.

Mielőtt odaértek volna a Huszonhatodikra, Thabo mondott valamit Idelbának, aki odahívta Vlade-ot a radar képernyőihez.

– Nézd, Thabo ezt vette észre ásás közben – szedte elő a kívánt képet. – Ez az infránk az egyik kábelen, amelyet a csővel együtt leküldtünk, hogy lássuk a melegebb foltokat a talajon. És ezt nézd: amikor elindultunk hazafelé, talált egy négyszögletű meleg foltot a fenéken.

– Metróbejárat? – kérdezte Vlade. – Azok még mindig melegek.

– Igen, a Cypress Avenue is lehet, nem? Arrafelé van. De melegebb a többi metróbejáratnál, és négyszögletű. Nagyjából akkora és olyan alakú, mint egy konténer egy régi konténerhajóról. És nézd, a radar szerint van egy parkoló tele ilyen konténerekkel pár saroknyira onnan, a régi rakpart mögött. Kíváncsi lennék, hogy ez is onnan került-e oda. De egy metróalagútba? És ilyen melegen?

– Talán radioaktív rakomány?

– Jézusom, remélem, nem.

– Nincs sugárzásmérőd a fedélzeten?

– Hogy lenne?

– Pedig kellene. Rengeteg vacak van a kikötőben, ezt te is tudod.

– Igen, lehet, hogy be kéne szereznem egyet.

– Itt nem arról van szó, hogy amiről nem tudsz, az nem is árthat neked.

– Tudom. Bár abban reménykedtem, hogy igen.

– Nem. De igen, ez fura. Megkérem a városi búvárhaverjaimat, hogy nézzenek rá.

– Remek. Még mindig tartod velük a kapcsolatot?

– Ó, igen. Havonta egyszer pókerezünk, általában el is megyek.

– Remek. Kíváncsi leszek, hogy mit találnak.

– Én is.

Roberto még mindig az aranyon gondolkozott, úgyhogy félbeszakította őket. – És most mit csinálunk a kinccsel?

Idelba és Vlade egymásra pillantottak.

– Hadd menjek be a Metbe – javasolta Vlade. – Rakjál ki a Huszonhatodikon, átballagok, idehozom a hajómat, és bevisszük a cuccot az épületbe, ahol berakom egy nagy széfbe. Ott biztonságban lesz, amíg kitaláljuk, hogy mihez kezdjünk vele. Ami nem lesz egyszerű, ahogy te is mondtad.

– Már azelőtt sem volt egyszerű, hogy mondtam volna – felelte Idelba. Thabóra nézett, aki bólintott. – Oké – válaszolta. – Tudom, hogy te ügyelsz majd az érdekeinkre.

Vlade bólintott. – Persze.

– Egy üzlettársulás vagyunk – mondta az öregember. – A Hat Huszár.

Erre mindenki mindenkivel kezet rázott, majd Thabo befordult a hajóval az East Riverre, és elvitte őket a Huszonhatodik mólójához. A folyó és a város egyaránt álomszerűnek tűnt.

Egy férfi ül egy padon a Central Parkban, egy forró nyári éjszaka közepén, 1947-ben. Egy másik férfi leül vele szemben egy másik padra az ösvény túloldalán.

Üdv, hogy van. Remekül, és maga. Meleg egy éjszakánk van, nem? Rémesen. A lakásom, mint a kemence. Az enyém is. Egyébként mivel foglalkozik? Festő vagyok. Ó, igen? Én is. Hogy hívják? Willem de Kooning. És magát? Mark Rothko. Nocsak, már hallottam magáról. Én is hallottam magáról.

Egy hosszú barátság kezdete.

b) Vlade

Másnap Vlade ellátogatott a barátjához, Rosario O’Harához, a város metróbúvárcsapatának egyik régi veteránjához. Azokban az években, amikor Vlade neki dolgozott, a szokásos metróalagúti munkákat végezték, amelyek akkoriban abból álltak, hogy be kellett hatolniuk a metró elsüllyedt részeibe, és lassan haladva az alagutakban, amelyek leginkább hatalmas, vízzel teli szervizjáratként szolgáltak, lerakni egy sor műanyag csövet a villanyvezetékeknek, síneket a robotizált, vízhatlan szállítókapszuláknak, kommunikációs vezetékeket, és így tovább, miközben járható állapotban tartják a metróvonalat a búvároknak. A régi New York Városi Közlekedési Felügyelet és a New Jersey Állami Hajózási Vállalat már régen felosztották egymás között a fennhatóságot és a kötelezettségeket, de nem életszerű módon, így a két szervezet búvárai között a metrórendszer hatvan százalékában folyamatos hatalmi harcok dúltak, aminek következtében vitatott és bizonytalan hovatartozású területek alakultak ki, ahol a munkacsapatok között nemhivatalos együttműködési kapcsolatok is létesülhettek. Ezzel töltött Vlade hat évet, melyek során más érdekesebb feladatok mellett több millió kilométernyi vízhatlan vezetéket is kifeszített. Ezt a munkát végig csapatokban végezték, olyan sok veszély közepette, hogy a csapatok szinte családdá kovácsolódtak össze arra az időre, amíg együtt dolgoztak, és ez az érzés jóval a munka befejezte után is megmaradt.

Úgyhogy most teljes bizalommal hívta fel Rosariót, és kért tőle egy találkozót egy tacosbüfénél a Kikötői Hatóság épületénél a Hudsonön, ahol beszélgethettek evés közben a tutaj tetején.

– Nem hallottál olyasmiről, hogy a Cypress állomást üzembe helyezték volna mostanában? Nem szippantotta ki valaki, hogy beköltözzön oda?

– Nem tudok róla. Miért kérdezed?

– Nos, a minap arrafelé jártam pár barátommal, és az infrájuk felvett egy vörös foltot a víz alatt, amely mintha a Cypress üregéből jött volna, és arra gondoltam, hátha a lépcsőjén van valami meleg.

Ez egy megszokott jel volt; a legtöbb víz alá került metróállomáson át forróság szivárgott fel az alvilágból. A víz alatti New York nyüzsgött az élettől. – Nem hinném, hogy bármi lenne ott – válaszolta Rosario. – Arrafelé ipari parkok voltak, ha jól emlékszem. Parkolók, konténerek, buszok, raklapok. Továbbá egy sor olajtartály a régi parton.

– Én is így emlékeztem. De ez egy forró pont volt. Olyan érzésem van, hogy valami folyik odalent.

– Miért?

– Nem tudom. Eltűnt pár ember az épületemből, és magát az épületet is szándékosan megrongálták, ami elég idegesítő. Mindenesetre szeretnék ránézni. És azt hiszem, az a hely elég necces ahhoz, hogy ne egyedül akarjak lemenni.

Rosario bólintott. – Oké. Trina Dobson és Jim Fritsche jó lesz?

– Persze. Pont ebben reménykedtem.

– Megnézem, mikor érnek rá. És te?

– Én majd szabaddá teszem magam akkorra, amikor ráérnek.

 

A csapat később a Nyolcvanhatodikon gyűlt össze, a 6-os vonal egyik állomásán Pelham felé. Vlade aggódott a helyi kamrák miatt, úgyhogy Rosario azt javasolta, menjenek be oldalról, mint ahogy a régi munkáik idején is tették. Vlade-nak tetszett az ötlet, és Trinának meg Jimnek is; láthatóan örültek, hogy ismét lesz ürügyük ostobaságot csinálni. Senki nem jókedvében ereszkedett le az alagutakba, de azért jókedvűek lettek tőle.

A Nyolcvanhatodik azon kevés állomások közé tartozott a 6-os vonalon, amelyek a talaj felett maradtak, és ott átöltözhettek, és ellenőrizhették egymás búvárruháját. Vlade és Jim a régi szép napokon együtt dolgoztak, és Vlade tudta, hogy Jim nagyon ügyes búvár; jó volt újra látni. Trina Rosario korábbi partnere volt. Miután elkészültek, lecsattogtak a lépcsőn, és lebuktak az alagútba, majd elhelyezkedtek egy síneken közlekedő szán oldalain, és észak felé indultak vele.

Ezek a szánok sokkal lassabban mozogtak az alagutak fekete vizében, mint korábban a metrókocsik, de még így is sokkal gyorsabbak voltak, mint ahogy az emberek úszni tudtak volna. Rosariónak mindenhez volt kódja és használati joga. Ügyelniük kellett arra, hogy ebben a mélységben rövid legyen az útjuk, nehogy csökkenteniük kelljen a nyomást, amikor feljönnek. Úgyhogy örültek, hogy szánnal mehetnek.

Hátborzongató egy utazás volt, a régi metrózások egyfajta tenger alatti álma. Mindnyájan kapaszkodtak a szánba, kitéve a fekete víz erős nyomásának. Mindenfelé nézelődtek, és a fejlámpájuk sugara össze-összeütközött, miközben a csempézett falakra vetült, amelyek csillogni kezdtek. Az alagutakban tisztább volt a víz, mint a folyókban, és a lámpájuk fénye megvilágította az állomások közötti részeket, kirajzolva a henger alakot, amelyben haladtak. Ez mindig furcsa látványt nyújtott, akárhányszor is látja az ember.

A szán fél óra múlva áthúzta őket a Harlem-folyón, be a bronxi negyedbe. Rosario a Cyress Avenue állomáson állította meg, ahol óvatosan felúsztak a lépcső fekete mélyéről. A víz egyre iszaposabb lett, ahogy felfelé haladtak.

Utána ott, a nagyteremben, közvetlenül a régi utcaszint alatt meglátták: egy szállítókonténer volt, amely feketéllett a mocsoktól, és amelynek nemrégiben felszerelt kötelek és pántok csíkozták az oldalát. Az egyik olyan lyukban eresztették le, amely a régi utcára vezetett.

Vlade a konténer felé úszott, és letapogatta az infravörös érzékelővel, amelyet ebből a célból vittek magukkal. Igen, forró volt. Amikor a közelébe ért, abbahagyta a rúgó mozdulatokat, és a kezével hadonászva megállította magát. A konténer egyik végénél egy olyan szerkezet látszott, amelyet mindnyájan felismertek, egy felfújható zsilip meg egy alagutas lépcső, amelyek teljesen eltakarták a konténer végét, és a tisztaságuk miatt feltűnőek voltak az iszapos környezetben. Csövek illeszkedtek a zsilip vízszigetelő ajtajához. Amikor a cső falait és a lépcsőt felfújták, negyvenöt fokos szögben emelkedett a felszín felé, ahol a tetejét ki lehetett nyitni, a benne lévő vizet pedig kiszivattyúzni, vagyis szárazon le lehetett benne menni a zsilip ajtajáig, amelyet bármilyen nyílásra rá lehetett ragasztani. Utána egy felszínen lévő hajóról vagy mólóról fel lehetett húzni az alagutas lépcsőt, és száraz lábbal le lehetett sétálni ahhoz, amire a zsilipet ragasztották. A kikötőben ez bevett eljárásnak számított, mindnyájan jól ismerték.

Rosario odaúszott Vlade-hoz, és a búvárruhájuk adóvevőjén keresztül azt mondta neki: – Nézd csak meg, a tetején van egy oxigéntartály, a zsilip mellett. Víztartályok, levegő és szennyvízelvezető, minden, ami kell.

– Igen.

– Mit akarsz tenni?

– Bekopogok az oldalán, és megvárom, hogy visszakopog-e valaki. Ha igen, akkor kihívom a rendőrséget, és itt maradok, amíg ide nem érnek.

– El kellett volna hoznunk a búvárpisztolyainkat.

– Mi elhoztuk – mutatott Jim és Tina a zsákjukra.

– Szedjétek elő, légyszi – válaszolta Rosario. – Oké, menjünk. Ha ez egy túszlerakóhely, akkor biztosan vannak rajta szenzorok, úgyhogy igyekezzünk.

Vlade erőteljes mozdulatokkal odaúszott a konténer oldalához. Lekopogta rajta a jó öreg beköszönőjelzést: pam-pararim-pamm, pamm-pamm! Utána a konténer oldalához tapasztotta a fülét.

Pár pillanattal később meghallotta a választ. Ti-ti-ti tá tá tá ti-ti-ti. Egy egyértelmű SOS. Talán az utolsó morzekód, ami még létezett a világban.

– Hívjátok a rendőrséget – mondta a többieknek.

Rosario felúszott a metró volt lépcsőjén a felszínre. Volt egy rádió a zsákjában, és elintézte a hívást; hallották az adóvevőjükön.

Nagyjából tizenöt perc alatt föléjük ért egy rendőrjárőr, bár hosszabb időnek tűnt. Amikor leállt a motorcsónak motorja, mind a négyen a felszínre úsztak, és elmondták, mit találtak.

A rendőrök nem először találkoztak ilyen helyzettel. Megkérték a búvárokat, hogy bukjanak le, és húzzák fel nekik a felfújható lépcsőt, amit Vlade és Jim meg is tettek. Utána rögzítettek egy légvezetéket a csőhöz, és keményre fújták, amitől az szinte teljesen kitöltötte a volt metrólejáratot. Ezek után behelyeztek egy szivattyút a belső hengerbe, és szárazra szívták. A szivattyújuk Idelbáénak a nyomába sem érhetett, de elég erős volt ahhoz, hogy gyorsan kiürítse a cső belsejét, ami eleve nem volt túl nedves. Miután ezt elintézték, két vízi rendőr lesétált benne, egyikük egy hegesztőpisztollyal és védőfelszereléssel.

Vlade meg a többiek ott lebegtek a csónak mellett, és várakoztak. Folyamatosan a környéket figyelték, hogy nem közeledik-e újabb csónak, bár így, hogy a szemük a vízfelszín magasságában volt, nem sokat láttak. Időről-időre lebuktak, hogy meggyőződjenek arról, hogy tengeralattjáró sem közeledik. Ezt a rendőrök nem tudták megtenni (legalábbis optikai szempontból), úgyhogy egy idő után Vlade és Jim végleg lent maradtak a konténer mellett, és idegesen figyeltek.

Semmi nem ment a közelükbe. Amikor Rosario leszólt nekik, visszamentek a felszínre, és még időben felértek ahhoz, hogy lássák, amint a két vízi zsaru kisétál a felfújt cső tetejéből, két másik szakállas férfit támogatva. Odafent, a szélben a két férfi megállt, és a kezükkel beárnyékolva a szemüket, vakon pislogva, mint a vakondok, végignéztek a folyón.

A piacoknak is megvan a piaca.

– mondta Donald MacKenzie

c) az az állampolgár

Zavaros vizek. A pénz és a pénzügyi műveletek zavaros vizei. Szabályozatlanok, elszámolatlanok. A becslések szerint legalább háromszor akkorára rúgnak, mint a hivatalosan bejelentett gazdasági tevékenységek. Kívülállók előtt ismeretlen és érthetetlen csereügyletek. Még azoknak is homályos csereügyletek, akik benne vannak.

Menj bele egy ilyenbe, és nézd meg, mit ajánlanak a szabályos ügyleteknél kevesebbért. Vegyél belőle sokat és reménykedj, hogy az, aminek lennie kell, vedd ki, és add el listaáron. A nanoszekundum a másodperc egymilliárdnyi része. Ezek az ügyletek ezzel a sebességgel zajlanak. A képernyődön megjelenő ajánlat nem a jelen, hanem egy bizonyos múltbéli pillanatot jelenít meg. Vagy, ha azt akarjuk mondani, hogy jelenidejű, akkor azok a nagy sebességű algoritmusok, amelyek az ember jövőjén dolgoznak, gyorsabban működnek, mint maga az ember. Egy nemzetközi technológiai dátumvonal túloldalán hatnak az elkövetkező jövőben, és ha az ember meg akar venni valamit, képesek előbb megvenni, és többért továbbadni. A nagy sebességű kereskedelmi algoritmusok egy ajánlattal gyorsabban tudnak működni, mint amit a közember lát. A zavaros vizekben minden ügyletet megkopaszt egy nagy sebességű kibic. Ez egy magas frekvenciájú kereskedelemre kivetett rejtett adó a felhőben. Egyfajta bérleti díj.

Egy páraszerű fizetőképesség. Az a fajta likviditás, amely gázneművé vált. Egy metafizikai folyósíthatóság.

Úgyhogy ebből fakadóan a tőkeáramlás nagy része immár láthatatlanul folyik, szabályozatlanul, a saját kis világában. A gazdasági élet kétharmada, de ez csak becslés; akár több is lehet. Napi több billió dollár. Akár trillió dollár is naponta, ami ezerbillió dollárt jelent. És néhány ember, ha akarja, ki tudja vonni ezt a gáznemű pénzt a zavaros vizekből, és miután önmaguknak folyósítják, meg is szilárdítják azzal, hogy vásárolnak belőle a valós gazdaságban. A való világban.

És mivel ez a helyzet, aki azt hiszi, hogy tudja, hogyan működik a világ, az gondolkozzon csak el egy kicsit. Meg van tévesztve. Semmit nem lehet tudni; nem lehet látni, és soha senkinek nem mondják el a teljes történetet. Sajnálom. Ez egyszerűen így van.

De aki azt hiszi, hogy ennek a világnak a bankárjai és üzletemberei többet tudnak, mint ő, az szintén téved. Senki nem ismeri ezt a rendszert. A sötétben sarjadt ki, egy hiperobjektum, egy véletlenszerű megastruktúra. Egyetlen ember sem ismerheti teljesen ezeket a megastruktúrákat, nem beszélve arról a megastruktúráról, ami a globális rendszer egésze, minden rendszer rendszere. A bankárok – amikor fiatalok, akkor brókerek. A farkánál fogva ragadják meg a tigrist, és meglovagolják, akárhova is megy, miközben azt állítják büszkén, hogy egy hidrofóliást vezetnek. A szakértők túlzott magabiztossága. Mire kiöregednek, nagy százalékuk begyűjti, amit akart, megérzi a zsigereiben (szó szerint), hogy mennyire kiégett, és elmegy, hogy valami mással foglalkozzon. A pénzügy nem egy élethosszig szóló hivatás. A pénzügyesek egy kis része szörnyű nagy bölccsé változik, és híres szakértő lesz belőle. De még ők sem tudnak mindent. Azok, akik a bozótot vágják, nincsenek megfelelő helyzetben ahhoz, hogy belássák a tájat. És nem is túl nagy gondolkozók. HFM, a névtelenségbe burkolózó pénzügyi alapkezelő, aki az Egy nagyon rossz év naplója című művet írta, egy szerencsés flótás volt, egy intellektuális csavar a gépezetben. Amikor ezt megértette, távozott. Mert a felsővárosban nagyon kevés gondolat van. És még a nagy gondolkozók sincsenek tisztában mindennel; ők is tudatlanok, ők is elvesznek a vészhelyzetek részleteiben, amelyek minden esetben ismeretlenek, és utána impresszionista módon írnak vagy mesélnek róluk. Túlságosan nagy hatást gyakorolt rájuk Nietzsche, aki remek filozófus, de változó minőségű író volt, mondatról mondatra a zsenialitás és az értelmetlen hülyeség között libikókázott, és ezzel azóta is ürügyet szolgáltat a hasonló dagályos hatásvadászatoknak. Az imitátorai a legjobb esetben is csak Rimbaud-ra emlékeztetnek, aki tizenkilenc évesen felhagyott az írással. És bármilyen pszeudomélységek is akadnak az ember prózájában, ezt a rendszert egyszerűen nem lehet megismerni. Túl nagy, túl sötét, túl összetett. Mindenki önmaga foglya ebben a zavaros vizű labirintusban – ha már dagályos hatásvadászatról beszélünk.

De a New York-i öbölben más zavaros vizek is vannak. Az angolnafű alatt rejtőznek a város patakjainak torkolatánál, mélyebben, mint ahova bármilyen algoritmus le tud hatolni. Mert az élet több az algoritmusoknál, a zöld kanócok kuszasága, a vitalitás virágba borulása. Semmi általunk kitalált dolog nem lehet olyan összetett, mint az öböl ökoszisztémája. A csatornák fenekén a régi csatornalyukak életet hánynak fel odalentről. Az élet fel-le ingázik, be és ki az árapállyal. Szalamandrák, békák és teknősök szaporodnak a halak és az angolnák között az iszapban. Felettük madarak repkednek és fészkelnek a város betonszikláin, mint az 1916 és 1985 között életben lévő felhőkarcolóépítés-ellenes törvények legfőbb jótéteményesei. Sziláscetek úsznak be az öböl felső részébe, hogy megszüljék a kicsinyeiket. Csukabálnák, barázdás bálnák, púpos bálnák. Farkasok és rókák lopakodnak a külső kerületek erdeiben. Prérifarkasok sétálnak keresztül a felsővárosi tereken hajnali háromkor, a kozmosz urai. Őzekre vadásznak, mindenhol rengetegen vannak, és kerülik a bűzös borzokat és a sündisznókat, akiket alig zaklat bárki is. Hiúzok és pumák rejtőznek vadmacskák módjára, az elvadult házimacskák száma pedig a végtelenhez közelít. A kanadai hiúz? Én már manhattani hiúznak nevezem. New England-i üregi nyulakkal, hótalpas nyulakkal, pézsmapockokkal és vízipatkányokkal táplálkoznak. A folyótorkolatok hálózatának közepén ott úszik a közigazgatási kerület polgármestere, a hód, aki szorgosan építgeti a várait. A hódok a legnagyobb ingatlanfejlesztők. Folyami vidrák, nyércek, mosómedvék: ezek a lények lakják be azt a világot, amelyet a hódok készítettek fatörzsekből. Körülöttük fókák, teknősbékák úszkálnak. Egy ámbráscet suhan végig a Szoroson, akár egy óceánjáró. Mókusok és denevérek. Az amerikai fekete medve. Mindnyájan visszatértek, mint az árapály, mint a költészet – és, ha már itt tartunk, vedd át a szót, ó, utolérhetetlen Walt:

Mivel az élet robusztus,

Mivel az élet kiterjedtebb az egyenleteknél, erősebb a pénznél, erősebb a puskáknál, a mérgeknél és a rosszul körülhatárolt közigazgatási területeknél, erősebb a kapitalizmusnál,

Mivel Természetanyánk szervál utoljára, és Óceánanyánk erős, és mi örökre az anyánkban fogunk élni, és az Élet makacs, és soha nem lehet megölni, soha nem lehet kivásárolni,

Az Élet odalent fog élni a zavaros vizekben, az Élet ki fog robbanni a zugokból, és visszahozza a népet,

Ó, ti pénzügyeknek, jognak és kvantitudionális ostobaságnak zavaros vizei, ti, a kapzsiság túlegyszerűsített algoritmusai, ti, kétségbeesett tökfejek, akik egy felfogható történetben reménykedtek,

Akik biztonságban, a bizonytalanság végében, az illékonyság legyőzésében reménykedtek, ó, ti szerencsétlen, rettegő seggfejek,

Élet! Élet! Élet! Az Élet seggbe fog rúgni titeket.

Will Irvin: Az európaiaknak ezek a kolosszusok vagy banálisnak, semmitmondónak, egy anyagias civilizáció vészjósló bizonyítékának tűnnek, vagy a művészet döbbenetesen új remekeinek. Én már többször eltöprengtem azon, hogy vajon nem az első pillantáson múlik-e a dolog; azon, hogy abban a pillanatban, amikor valaki odatrappol a korláthoz, szedett-vedettnek tűnnek-e, egymásra pakolt dobozoknak, vagy összeáll a szuperkompozíciójuk.

Egy épületről lehulló párkánykoszorú ölte meg a gyalogost.

d) Gen nyomozó

Gen nyomozót aznap délután négy körül hívta fel Vlade.

– Hé, megtaláltuk azokat a fickókat, akiket az ültetvényről raboltak el.

– Csak nem! Hol voltak?

– Odafent, Bronxban. Éppen ott turkáltam, amikor megláttunk egy melegebb foltot a Cypress metróállomáson. Úgyhogy visszamentem pár régi, városi búvárhaverommal, lebuktunk, és találtunk egy konténert, amelyből SOS-t kopogtak nekünk vissza, a rendőrök pedig feltörték és kihúzták őket.

– Tényleg? – kiáltott fel Gen. – És most hol vannak?

– Az Egy Kettő Három rendőrőrsön. Oda tud menni hozzájuk?

– Persze. Örömmel. Aggódtam értük.

– Én is.

– Szép munka volt.

– Úgy érti, nagy szerencse. De így is jó, nem?

– Naná. Kiderítem, hogy miután leellenőrizték őket, hazajöhetnek-e velem. Hé, maga szerint visszaköltözhetnek abba a hotellóba az öregemberrel?

– Felállíthatok Hexternek egy másikat az övék mellett.

– Ez jól hangzik. Este találkozunk.

Gen megszervezett egy vízen elköltendő ebédet, és megkérte Olmstead őrmestert, hogy tartson vele. Odanavigálta a járőrhajót a rendőrőrshöz a 123. és a Frederick Douglass sarkán, nagyrészt a Madisonon haladva északra, és élve a rendőrjárművek privilégiumával a kereszteződésekben.

Az őrsön az emberrablás két áldozata éppen a gyengélkedőben lábadozott. Két középkorú férfiról volt szó. Már lezuhanyoztak, és kincstári civil ruhát öltöttek. Egyikük, Ralph Muttchopf – fejtetőn ritkuló barna haj, olyan száznyolcvan magas, egy kis sörhasat leszámítva sovány – egy székben ült, kávét iszogatott és gyanakodva nézelődött. A másikuk, Jeffrey Rosen – kis termet, űzött arc, háromszögletű fej sűrű, fekete tincsekkel – egy ágyon feküdt, alkarjában egy intravénás kanüllel. A másik kezével a hajába túrt, és lyukat beszélt a helyiségben ülők hasába.

Gen helyet foglalt, és beszúrt pár kérdést az ideges locsogásba. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesznek képesek eloszlatni az eltűnésük rejtélyét. Aki elrabolta, az ki is ütötte őket, valószínűleg valamiféle felejtést is okozó szerrel, mivel semmilyen emlékük nem maradt az esetről. Utána a konténerben éltek, és becsléseik szerint naponta kétszer enni kaptak az ajtajukon lévő résen át. Rosen valamikor megbetegedett, és Muttchopf üzenetet hagyott a tálcájukon erről az elrablóiknak, majd ezek után az étellel együtt kaptak pár tablettát is, amelyeket Jeff beszedett. Ennél a résznél az újabb memóriazavarok újabb adag művi felejtésre utaltak. Soha nem láttak vagy hallottak semmit az elrablóikból.

– Mennyi ideig voltunk odabent? – kérdezte Jeff.

Gen megnézte a monitorát. – Nyolcvankilenc napig.

A két férfi elkerekedett szemmel meredt egymásra. Muttchopf végül megrázta a fejét.

– Hosszabbnak érződött – mondta. – Nem is tudom, mennyinek. Néhány évnek.

– Ezt megértem – válaszolta Gen. – Figyeljenek, miután elbocsátják magukat a gyengélkedőből, hazajönnek velem? A Metben mindenki nagyon aggódott magukért.

– Az jó lenne – válaszolta Jeff.

Gen otthagyta Olmsteadet, hogy vigyázzon rájuk, és figyelmeztette az őrmestert és az ügyeletes rendőröket is, hogy legyenek résen; volt némi esélye, hogy az emberrablók nyomkövetőt raktak a foglyaikba, és esetleg megpróbálkoznak a visszaszerzésükkel, vagy valami még rosszabbal. Utasításokat adott az esetleges ehhez hasonló eszközök megkeresésére, majd elment, és visszahajtott a járőrhajóval a Central Park északi mólójához, majd odasétált a szövetségi épülethez az Ötödiken és a 110-ediken lévő nagy rendőrségi mólók mögött.

Ekkorra a nap már lemenőben volt, és a napsugarak áttűztek a hatalmas nyugati tornyok között, úgy körberajzolva őket, mint egy sárkány hátát a bronz égbolt előtt. Gen besétált a szövetségiek épületébe, átjutott a biztonsági ellenőrzésen, és bement az irodába, ahol a Szövetségi Bevándorlási Hivatal, az FBI, a NYPD és a Házkezelők Egyesülete közösen működtetett egy embercsempészeti akciócsoportot. Ott megkereste egy régi ismerősét, akivel még az első munkanapjain találkozott, Goran Rajant. A férfi örömmel üdvözölte, és töltött neki egy teát.

Gen elmesélte, mit történt a két megmentett férfival.

– Csak ketten vannak? – kérdezett vissza Goran.

– Igen.

– És nyolcvankilenc napig fogságban voltak?

– Pontosan.

Goran megrázta a fejét. – Vagyis ez nem embercsempészet, hanem egyfajta emberrablás. Követeltek értük váltságdíjat bármikor is?

– Semmit. Az érintetteknek láthatóan fogalmuk sincs, miért történt.

– Az áldozatoknak sincs?

– Őket még nem hallgattam ki teljesen. Az én épületemben éltek, és onnan rabolták el őket, úgyhogy személyes érintettségem is van az ügyben. Ma este hazaviszem őket, és felteszek nekik még néhány kérdést.

– Jó, hogy ezt el tudod vállalni. Mert mi gyakran akár száz embert is találunk efféle konténerekben. Ezek a te fickóid nem igazán hozzánk tartoznak.

– Ezt én értem, csak azt reméltem, átnézed az öböl biztonsági kameráinak a felvételeit, hátha feltűnik rajtuk valaki, aki rendszeresen meglátogatta a konténert, hogy megetesse ezeket a fickókat. Mondjuk úgy naponta kétszer.

Goran belekortyolt a teájába. – Megpróbálhatom. Ha a felszínről mentek, valószínűleg megtaláljuk őket. Ha robot-tengeralattjáróval, akkor kevésbé valószínű.

– Hány kamerát üzemeltettek jelenleg?

– Pár milliót. Mostanában az elemzés a szűk keresztmetszet. Megpróbálok kigondolni néhány kérdést, és kiderül, találok-e valamit.

– Köszönöm – mondta Gen.

– Ne feledd, az emberrablók meg fogják tudni, hogy a túszaik eltűntek. És valószínűleg elhagyják a környéket.

– Ami lehet, hogy nem is rossz hír – válaszolta Gen.

– Nem. Megkérdezhetném, hogy mit vársz tőlem pontosan, mire keressek rá?

– Felmerült néhány részlet, ami miatt a Pinscher Pinkertonon gondolkozom.

– Oké. Az egy nagy cég. Rengeteg drónjuk és tengeralattjárójuk van, amelyekkel automatikusan el lehet végezni a szükséges látogatásokat. Lehet, hogy az egészet a távolból bonyolították le.

– De a drónokat legalább meglátnád. – Gen felhajtotta a teáját, és felkelt, hogy elinduljon. – Kösz, Goran. Mikor számíthatok a jelentésedre?

– Hamarosan. A számítógépek azonnal válaszolnak, amint az ember felteszi a kérdést. Úgyhogy csak a megfelelő kérdésen múlik a dolog.

Gen ismét köszönetet mondott, visszament a járőrhajóhoz, és elindult a Frederick Douglass őrsre. Muttchopf és Rosen már indulásra készen álltak, úgyhogy Gen Olmsteaddel együtt a csónakhoz kísérte őket, és elindultak az East Riveren hazafelé.

A két férfi leült egy-egy székre a hídon Gen mellett, aki kormányzott, és úgy bámulták a várost, mint a turisták. A mögöttük lévő legmagasabb tornyokról még mindig visszatükröződött az alkonyati fény, bár felettük már besötétedett, rózsaszínen derengő fekete felhőkkel. A szürkületi város fényei visszaverődtek és széttöredeztek a vízen.

– Biztosan nagyon ki vannak készülve – feltételezte Gen. – Három hónap szörnyű hosszú tud lenni fogságban.

A két férfi bólintott.

– Egy érzékelés-megvonásos tartályban voltunk – mondta Rosen. – És most ez.

Muttchopf bólintott. – Gyönyörű – jegyezte meg. – A város.

– Hideg van – tette hozzá Jeff reszketve. – De jók az illatok.

– Vacsoraszag van – jelentette ki Muttchopf. – New York-i tenger gyümölcsei vacsora.

– Apály van – jelentette ki Gen. – De ha hazaértünk, eszünk valamit.

– Ez jól hangzik – válaszolta Rosen. – Végre. Végre kezd visszatérni az étvágyam.

A Metnél kiszálltak a mólón, és Gen meg Olmstead visszavitték a járőrhajót az őrsre. Vlade fogadta őket, és Gennel együtt bekísérte a két férfit az ebédlőbe. Erőtlennek látszottak. Az ebédlőben felajánlották nekik, hogy üljenek le, és majd kiszolgálják őket, de mindketten be akartak állni a sorba, és maguk szerették volna kiválasztani, hogy mit esznek. Alaposan megrakták a tányérjukat, töltöttek maguknak a Flatiron vöröséből, és miközben ettek és ittak, Gen ott ült velük szemben, és kérdéseket tett fel nekik az elrablásuk éjszakájáról. Ők bólogattak, a fejüket rázták, a vállukat vonogatták, nem sokat mondtak; utána Muttchopf körülnézett, és azt mondta a nyomozónőnek: – Mi lenne, ha feljönne hozzánk, miután itt végeztünk.

Gen bólintott, és megvárta, hogy befejezzék.

Végül azt mondták, hogy tele vannak, és Jeff kezdett álmosnak tűnni. Felmentek a lifttel az ültetvény szintjére, és elsétáltak a délkeleti sarkába. Ott két hotellót találtak, egy kisebbet és egy nagyobbat. Mr. Hexter előbújt, hogy üdvözölje az új szomszédait. A két férfi udvariasan kezet rázott vele, de látszott, hogy ki vannak merülve. Bebújtak a hotellójukba, és némán körbenéztek.

– Otthon, édes otthon – mondta Rosen, és azonnal levetette magát a priccsére.

Muttchopf leült a matraca melletti székre. – Úgy látom, a monitorunk eltűnt – jegyezte meg a műanyag íróasztalra mutatva.

– Á – mondta Gen. – Bármi egyéb?

– Azt még nem tudom. Nem volt sok holmink.

– Szóval – folytatta Gen –, jól értelmeztem, hogy valamit még el akarnak mondani nekem?

Muttchopf bólintott. – Nézze, aznap este, amikor elraboltak minket, Jeff működésbe hozott itt egy titkos csatornát, amelyet az egyik olyan cég nagy frekvenciájú kereskedelmi kábelében létesített, amelynek dolgoztunk párszor. Kiküldött pár utasítást. Megpróbálta megváltoztatni a kereskedelem szabályait, és izé, a világ állapotát, azt hiszem, így lehetne fogalmazni, egy azonnali javítással. Át akart irányítani bizonyos információkat és pénzeket a SEC-hez, mintegy meghúzni a vészharangot. És még nem tudom, mi mindent akart. Egy egész programot írt rá, de valószínűleg maga a behatolás keltette fel valakinek a figyelmét. Egy egyszerű lopásnak is tűnhetett, vagy árulkodásnak. Mindenesetre nem sokkal azután, hogy megnyomta a gombot, már amennyire emlékszünk, kiütöttek minket. Szinte túl gyorsan ahhoz, hogy reakcióként lehessen értelmezni, de persze összefolynak az emlékeim. Lehet, hogy több órába is beletelt, ki tudhatná. De biztos, hogy még aznap éjjel történt.

– És kinek dolgoztak, amikor ez megtörtént?

– Senkinek. Elveszítettük az állásunkat, alkalmi munkákból éltünk.

Gen megrágta magában a dolgot. – Nem Henry Vinsonnak dolgoztak?

Rosen meglepettnek tűnt. – Ő az unokatestvérem. Neki korábban dolgoztunk.

– Tudom. Úgy értem, ezt láttuk az aktájukban.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Rosen nem fog magyarázkodni, Muttchopf szólalt meg. – Igen, dolgoztunk neki. És Jeff hozzá hatolt be, az unokatestvére cégének a zavaros vizeibe. És vele kapcsolatban húzta meg a vészharangot is. De aznap éjjel nem neki dolgoztunk. Már korábban kirúgott minket.

– Mindig is egy seggfej volt – tette hozzá Rosen keserűen.

Gen figyelmesen fürkészte az arcukat. – Ez mikor volt? És mi történt?

Muttchopf kénytelen volt elmesélni az egészet. Három évvel korábban, az Adirondacknél, ahol Vinson vezette a céget. Megkérdőjelezhető munkák, zavaros vizek. Később egy kis szerződéses meló az Alban Albanynek, Vinson cégének. Az csak átmeneti megbízás volt, de szokás szerint arról is aláírták a titoktartási nyilatkozatot. Munka közben Jeff bizonyítékokat talált pár rosszhiszemű csalásra, és az unokatestvére elé terjesztette őket; összevesztek. Utána Jeffet és Muttot kirúgták. Emiatt, és azért, mert elveszítették a vízben álló lakásukat, bolyongani kezdtek Alsó-Manhattanben, és így kerültek végül a Metbe.

– Megint csalni kezdett – tette hozzá Jeff, amikor Mutt végzett. – Az a kibaszott szélhámos.

– Ezt hogy érti? – kérdezte Gen.

Jeff csak a fejét rázta, szóhoz sem jutott a felháborodástól.

Muttchopf ajka szaporán járt, miközben Gent bámulta, feltételezhetően a közgazdasági ismereteinek mélységét próbálta felmérni.

– A lépéselőny egy változatáról van szó, a zavarosban – magyarázta. – Tegyük fel, hogy rendelnek tőlünk valamit 100-ért. Azonnal megvesszük magunknak 100-ért abban a reményben, hogy ez felviszi az árát, de a rendelést nem teljesítjük. Ha az ár felmegy 103-ra, akkor eladjuk, amit vettünk, a megrendelőnek meg azt mondjuk, hogy nem találtunk vevőt. De ha lemegy 98-ra, akkor 100-ért teljesítjük a megrendelést. Mindkét esetben jól járunk. Nem lehet veszíteni.

– Klassz – felelte Gen.

– De törvénytelen – csattant fel Jeff még mindig felháborodottan. – Ezt meg is mondtam neki, mire ő közölte, hogy nem erről van szó. Azt mondta, menjek a fenébe.

– Mi lett volna, hogyha beköpi? – kérdezte Gen.

– Már korábban is megpróbáltam – válaszolta Jeff. – Amikor a szenátusnak dolgoztam. Senki nem hitt nekem, én meg nem tudtam bizonyítani a dolgot.

– Ezt nehéz bebizonyítani – tette hozzá Muttchopf. – Olyan, mint a szándékosság bizonyítása. Az egész nanoszekundumok alatt zajlik le. Mindenről teljes feljegyzés kell, ráadásul több esetről.

– Most már be tudnám bizonyítani – dünnyögte Jeff komoran.

– Be tudná? – kérdezte Gen.

– Egyértelműen. Mindenképpen. Még mindig dolgozott rajta, amikor elkaptak minket. Évek óta foglalkozik vele. És készítettem róla pillanatképeket.

Gen rájuk meredt. – Számomra úgy tűnik, mintha neki nagyon is jó oka lett volna arra, hogy elsuvassza magukat valahova. Mit gondolnak, ő tette?

– Nem tudjuk – válaszolta Muttchopf. – Rengeteget beszélgettünk erről, de nem tudhatjuk. Eltelt azóta egy kis idő, és nem vagyok biztos benne, hogy be tudnánk bizonyítani. És Jeff egyszerűen meghekkelte a CME-t, és küldött egy csomagot a kivágott százalékpontokkal a SEC-nek. Vagyis ez bonyolult.

Gen elgondolkozott. – Oké, most pihenjenek egy kicsit. Az épületet külön őrzik, és ezt a szintet is, lehet, hogy ezt észre fogják venni, de csak mi leszünk itt. Senki nem fogja magukat zaklatni.

– Akkor jó.

 

Másnap Gen kapott egy személyesen neki kézbesített magáncsomagot Goran irodájából. A számok és betűk nyomtatott listája értelmezhetetlen volt számára. Úgy tűnt, mintha némelyik GPS-koordináta lenne, de ezt leszámítva semmi nem derült ki belőlük.

Majd, egy órával később, Goran is beugrott hozzá.

– Biztonságos a helyiség? – kérdezte.

– Igen. Legalábbis faradayes.

– Oké, szóval, ez egy sor távirányítású tengeralattjáró, amelyek tizenkét óránként látogattak el a konténerhez egy nagyon forgalmas queensi kikötőből. Úgyhogy ezzel nem sokat tudunk kezdeni, hacsak el nem kapjuk valamelyiket. Azt a kikötőt emberek ezrei használják.

– Vagyis nincs szerencsénk.

– Nagyon úgy tűnik. De említetted a Pinscher Pinkertont, úgyhogy átnéztem az adatokat, hogy találok-e valamilyen kapcsolatot, és van pár dolog, ami szerintem érdekelni fog téged. Az biztos, hogy ők látják el az Alban Albany biztonsági feladatait, és személyes szolgáltatást is nyújtanak Henry Vinsonnak. És egy sor eltűnési ügy kapcsán is felmerült a nevük. Továbbá, az FBI szerint, pár gyilkosság kapcsán is. Rajta vannak az FBI „10 legrosszabb biztonsági cég” listáján. Amire pedig elég nehéz felkerülni, úgyhogy ez rossz jel.

Gen elgondolkozott ezen. – Oké, Goran, kösz.

– Nehéz lesz bármit is bizonyítani abból, ami eddig történt – folytatta Goran. – Ha lehetséges lenne, az FBI már elkapta volna őket. Erre az az egyetlen esély, ha legközelebb bűnelkövetés közben kapja rajta őket valaki.

Az 1920-as években felvetődött az East River felduzzasztásának és lecsapolásának a terve a Hell Gate-től a Williamsburg-hídig, majd ennek a mederszakasznak a feltöltése, vagyis Manhattan összekötése Brooklynnal és Queensszel, miközben nagyjából nyolc négyzetkilométernyi beépíthető terület is létrejön.

e) Charlotte

Eljött az ideje, hogy a lakóközösség szavazásra bocsássa a Morningside Realty vételi ajánlatának elfogadását, bárki is álljon mögötte. Charlotte ötletszerű nyomozómunkája nem tárta fel a valódi okokat, és egyébként is, bárki is tette az ajánlatot, a társasházi szabályzat megkövetelte, hogy az ilyen ügyekben legkésőbb kilencven nappal a kezdeményezés után írjanak ki szavazást, és már a nyolcvankilencedik napnál jártak, ráadásul Charlotte nem akarta, hogy később gondot okozzon a formai követelmények megszegése. Lázasan igyekezett kipuhatolni a hangulatot, és felmérni, mit szeretnének az emberek, de egy negyvenemeletes épületben egyszerűen képtelenség volt kétezer ember véleményét megtudni. Bíznia kellett abban, hogy a többieknek is éppen annyira fontos ez a hely, mint neki, és el kellett vetnie a kockát. Ez a szavazás alapvetően egy közvélemény-kutatás lesz, és ha az eladásra szavaznak, akkor majd a hangulatától függően beperelheti őket, vagy megölheti magát. A hangulata nem volt valami jó.

Az épület lakóinak nagy része összegyűlt az ebédlőben és a társalgóban a szavazásra, és megtöltötték ezeket az étkezések alatt is nagyon ritkán zsúfolt helyiségeket. Charlotte olyan félelemmel és politikai bizalmatlansággal méregette a kis városállamuk polgárait, amilyet még soha nem érzett. A kíváncsiságba is majdnem belehalt, de az arcukról és a modorukból semmit nem tudott kiolvasni a szavazással kapcsolatban. A legtöbb arc ismerős volt vagy annak tűnt. A szomszédai. Bár ezek csak azok voltak, akik személyesen is megjelentek; a társasház tulajdonosai bárhonnan szavazhattak a világon, és ez a csoport valószínűleg csak a tagok felét tette ki. De mégis, eljött a nagy pillanat, és aki in absentia akart voksolni, az valószínűleg már leadta a szavazatát. Úgyhogy egy órán belül megtudják az eredményt.

Mindenki elmondta, amit mondani akart. Az épület csodálatos; az épület nem is olyan csodálatos. Az ajánlat nagyszerű; az ajánlat nem is olyan nagyszerű. A négymilliárd társasházi tulajdonosként nagyjából kétmilliót jelentett; ez rengeteg, vagy nem is olyan sok. Charlotte nem tudott eléggé összpontosítani ahhoz, hogy leszűrje, miszerint a támogató vagy az ellenző vélemények vannak-e többségben, és úgy döntött, majd később átgondolja a mondottakat, ha eljön az idő, amikor nem tesz rájuk magasról. Ő tudta, amit tudott. Lássanak már neki, az isten szerelmére.

Úgyhogy Mariolino végül bejelentette a szavazás kezdetét, mindenki megnyomta a gombot a kiosztott kütyüjén, és Mariliano megvárta, amíg az összes jelenlévő jelzi, hogy megtette, amit meg kellett, majd a monitorán összesítette a jelenlévők szavazatait a távollévőkével. Aki eddig a pillanatig nem szavazott, az egyszerűen kimarad a döntésből, amennyiben elérik a határozatképességet. És megvolt a határozatképesség.

Mariolino végül felnézett Charlotte-ra és a többiekre, akik a helyiségben voltak.

– Az eredmény az, hogy ne adjuk el az épületet. 1207-en szavaztak ellene, 1093-an mellette.

A teremben lévők egyöntetűen felhördültek, először az eredmény hallatán, majd a szoros versenyen megdöbbenve. Charlotte-ot egyszerre öntötte el a megkönnyebbülés és az aggodalom. Nagyon kicsin múlt. Ha jelentős mértékben megemelik az ajánlat összegét, mint az gyakran előfordul a belvárosi ingatlanpiacon, akkor nem kell sok embernek megváltoztatnia a véleményét ahhoz, hogy megváltozzon az eredmény is. Úgyhogy ez leginkább csak a kivégzés elhalasztására emlékeztetett. Jobb volt az alternatívánál, de nem túl megnyugtató. Sőt, minél tovább gondolkozott a dologról, annál dühösebb lett azokra a lakótársaira, akik az eladásra szavaztak. Mi a fenét képzelnek? Tényleg azt hiszik, hogy a pénz kárpótolja őket azért, amit itt létrehoztak? Mintha semmit nem tanultak volna a Manhattan élhetővé tételéért folytatott küzdelem hosszú évei alatt, a városállam átformálása közben. Mintha minden eszmény és érték elolvadt volna a pénznek, ennek az univerzális oldószernek a folyamától. Pénz, pénz, pénz. Mintha pénzzel minden helyettesíthető lenne, a látszat, hogy értelmet lehet rajta venni, életet.

Felállt, és Mariolino odabiccentett neki. Ő volt az elnök, érthető volt, hogy felszólal, hogy összefoglalja a történéseket.

– A pénz menjen a picsába – lepte meg önmagát is Charlotte. – Messze nem ér annyit, amennyire tartják. Mert nem minden váltható át bármi másra. Sok mindent nem lehet megvásárolni. A pénz nem idő, nem biztonság, nem egészség. Ezeket nem lehet megvásárolni. A közösséget és az otthonosságot nem lehet pénzért megvenni. Vagyis mit mondhatnék. Örülök, hogy leszavaztuk ezt az életünkre tett ajánlatot. Azt kívánom, bárcsak jobban elbillent volna az eredmény. De ez van, és meg fogok próbálni meggyőzni mindenkit, hogy amit itt megteremtettünk, az értékesebb az anyagiaknál, és hogy ez az ajánlat egy ellenséges kivásárlási kísérlet a tökéletességből. Olyan, mintha a valóságot próbálnák megvásárolni. Amiért bármennyit is ajánlanak, az lehúzás lesz. Úgyhogy gondolkozzanak el ezen, az elnökség pedig megtartja a következő rendes ülését csütörtökön. Ez a kis közjáték szerintem nem lesz napirenden. Csütörtökön találkozunk.

• • •

Miután letárgyalta az ügyet azokkal, akik együtt szomorkodtak vagy vitába szálltak vele, Vlade is odament hozzá. Egyértelműen látszott, hogy a férfi négyszemközt akar beszélni vele, úgyhogy Charlotte kimentette magát a lakók hátramaradt csoportjánál, akik láthatóan egész éjszaka szívesen vitatkoztak volna, és követte Vlade-ot a lifthez.

– Mi a baj? – kérdezte, miután kettesben maradtak.

– Történt pár dolog, amiről tudnia kell – válaszolta Vlade. – Úgyhogy most, hogy ráér, menjünk fel az ültetvényre. A legtöbben, akiknek közük van az ügyhöz, odafent vannak, és Amelia is mindjárt megérkezik és kiköti a léghajóját, lehet, hogy jó lenne, ha ő is hozzászólna.

– Mihez?

– Jöjjön fel, és meglátja. Elég hosszú lesz elmagyarázni. – Vlade kivett egy üveg fehérbort a hűtőjéből, és odanyújtotta, hogy Charlotte megnézhesse. – Az épület megtartását is megünnepelhetjük.

– Az átmeneti megtartását.

– Mindig minden átmeneti, nem?

Charlotte-nak nem volt kedve helyeselni a balkáni józan paraszti ész eme megnyilvánulásához, úgyhogy egyszerűen csak hümmögött, és követte Vlade-ot a lifthez. Csendben haladtak felfelé, és az ültetvény szintjén szálltak ki. Vlade ment elöl a hotellókig, majd bekiabált: – Kopp-kopp, látogatóba jöttünk!

– Szabad – mondta egy hang.

– Odabent túl kevés a hely – válaszolta Vlade. – Nem akartok kijönni koccintani?

– Mire? – kérdezte valaki, másvalaki pedig rávágta: – Jó ötlet.

A sátorból kilépett a két fiú, Vlade kis védencei, meg az öregember, akivel összebarátkoztak, majd akit kimentettek az elsüllyedt házából; utána az a két férfi is, akik még hetekkel korábban tűntek el.

– Hé! – mondta Charlotte a két férfinak. – Visszatértek!

Mutt és Jeff bólintottak.

– Úgy örülök, hogy látom magukat! – Sebtiben megölelgette őket. – Annyira aggódtunk! Mi történt?

Mutt és Jeff a vállukat vonogatták.

Vlade így szólt: – Átmentünk Bronxba egy kis kincsvadászatra ezekkel a fiúkkal, és megtaláltuk ezt a két pasast egy konténerben, a Cypress metróállomás gödrében.

Charlotte el volt képedve. – De nem, mármint…

– De – válaszolta Vlade. – A vízi rendőrséggel mentettük ki őket. Az őrsön megvizsgálták őket. Ezt Gen intézte. Hosszú napok állnak mögöttük. De most visszatértek, és úgy gondoltam, hogy ezt megünnepelhetnénk.

– Kitartóan ragaszkodunk az életünkhöz – jegyezte meg Jeff kajánul.

– Jó ötlet – válaszolta Charlotte, majd lezuttyant egy székre a korlát mellett. – Ráadásul megszavaztuk ennek az épületnek a megtartását, és kábé két szavazattal győztünk. Úgyhogy igen, rengeteg ünnepelnivalónk van.

– Ne már! – tiltakozott Vlade. – Tényleg sok van! Ráadásul a fiúk és Mr. Hexter is akarnak mondani valamit, nem igaz?

A két fiú hevesen bólogatni kezdett. – Nagy hírünk van – jelentette ki Roberto.

Leültek a zöldségpucoló és -aprító asztal mellé, miközben Vlade kihúzta a borosüveg dugóját, és kitöltötte a bort fehér porcelán kávéscsészékbe. A két fiú mohón bámulta, ő pedig összehúzott szemmel viszonozta a pillantásukat, majd megcsóválta a fejét, és töltött nekik egy-egy kortyot.

– Ne kezdjetek még inni, fiúk. Arra bőven lesz még idő később.

Roberto csak felhorkantott, és úgy ledöntötte az adagját, mintha csak olasz presszókávé lenne. – Hétéves koromban alkoholista voltam – mondta. – Az már elmúlt. De nem fogok nemet mondani a repetára – tartotta oda a csészéjét Vlade-nak.

– Hagyd abba – válaszolta neki a férfi.

Majd, miközben a két fickó elmesélte Charlotte-nak a történetüket, odasétált a lifthez, és Amelia Blackkel tért vissza. A lány a jelek szerint sírt egy kicsit a vállán, Vlade pedig elégedetten ráncolta a homlokát.

– Amelia visszatért – mondta szükségtelenül, és mindenkit bemutatott mindenkinek. Charlotte addig csak egyszer találkozott a felhősztárral, és hagyta, hogy ismét bemutassák neki, mivel a lány a jelek szerint nem emlékezett a korábbi telefonbeszélgetésükre, amikor éppen a léghajója takarítókamrájában bujkált.

– Ünnepelünk – tájékoztatta Charlotte mogorván.

– Nos, én nem – lábadt könnybe Amelia szeme ismét. – Megölték a medvéimet.

– Hallottuk – válaszolta Vlade.

– A medvéidet? – kérdezte Charlotte.

Amelia elkeseredett pillantást vetett rá, és azt felelte: – Mármint úgy értettem, hogy én csak az voltam, aki elvitte őket az Antarktiszra. Azok a medvék a barátaim voltak.

– Hallottuk – ismételte meg Vlade.

– Az a kibaszott Antarktiszvédő Liga – folytatta Amelia. – Mármint ott szó szerint nincs semmi, csak hó és jég.

– Pont ezt szeretik benne – vetette fel Charlotte savanyúan. – Hogy tiszta. És ők is tiszták. A világ megtisztításának a gondolata húzódik meg a tetteik mögött.

Amelia összevonta a szemöldökét. – Ez igaz. De én gyűlölöm őket. Mert jó ötlet volt leköltöztetni oda azokat a medvéket. És átmeneti is lehetett volna, érti? Csak pár száz évre. Úgyhogy legszívesebben kinyuvasztanám azt, aki ezt tette. És le akarom költöztetni oda a medvéket.

– Titokban is leköltöztetheti őket – javasolta Charlotte. – Nem kell az egész világnak kikürtölnie.

– Nem is tettem! – tiltakozott Amelia. – Nem közvetítettük élőben.

– De később megtették volna.

– Persze, de a helyszín titokban tartásával. Egyébként is, maga szerint lehet még titokban tenni bármit is? – kérdezte olyan hangon, mintha Charlotte naiv lenne.

– Rengeteg mindent művelnek titokban – válaszolta Charlotte. – Kérdezze csak meg Muttot és Jeffet.

– Minket fogva tartottak egy titkos helyszínen – magyarázta Mutt az értetlen Ameliának. – Három hónapig.

– Én majdnem meghaltam – tette hozzá Jeff.

– Sajnálom – válaszolta Amelia. Ő is egyetlen korttyal kiürítette a poharát, mint Roberto. – De most visszatértek.

– És maga is – emlékeztette Vlade. – És a fiúk kimentették Mr. Hextert a lakásából, amikor az összedőlt, odaát, Chelsea-ben. Vagyis egyes migrációtámogatások sikeresek voltak, hogy úgy mondjam. És most itt vagyunk. Mindnyájan itt vagyunk.

– A jegesmedvéim nincsenek – tiltakozott Amelia.

– Nos, ez igaz. Ez valóban katasztrófa. Bűncselekmény.

– A vadon élő jegesmedvék öt százalékát tették ki. Akiknek az Antarktisz a legjobb esélyük a túlélésre.

– Kezdje elölről – javasolta ismét Charlotte. – És csinálja titokban.

A veszélyeztetett fajok megmentésének titkolása olyan paradigmaszegés volt, ami Ameliának láthatóan komoly dilemmát okozott. De legalább már nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Sőt, újratöltötte a poharát.

– Ez jó ötlet – terelte el a szót Vlade –, de most a fiúknak, Mr. Hexternek és nekem is van egy érdekes hírünk.

Charlotte bólintott. Örült, hogy témát váltanak. Tudta, hogy Vlade nagyon kedveli a helyi felhősztárjukat, de ő élőben is éppen olyan üresfejűnek és felszínesnek látta, mint a műsorában, nem mintha bármikor is megnézett volna belőle tíz percnél többet. Farkasokkal birkózó pucér sztárocskák: nem. – Szóval, miről van szó? – kérdezte. – Szükségünk lenne valami jobb okra is az ünnepléshez az emberrablásnál, a legyilkolt medvéknél és annál, hogy majdnem eladtuk az otthonunkat a kibaszott dzsentrinek.

– Tényleg ez történt? – kiáltott fel Amelia.

– Igen – válaszolta Charlotte komoran.

– Másrészt viszont – jelentette ki Vlade jelentőségteljesen – nem fogadtuk el az ajánlatot. És ezek a fiúk Mr. Hexter felülmúlhatatlan kutatómunkáját követve megtalálták a HMS Huszár roncsait.

– Ami mit jelent? – kérdezte Charlotte.

A fiúk jót vidultak a tudatlanságán, és gyorsan összefoglalták neki a történetet. A Hell Gate-ben elsüllyedt brit kincseshajó, amelyet azóta is keresnek, de csak Mr. Hexter tudta kilogikázni, hol lehet: egy elsüllyedt parkolóban, Bronxban. És a fiúk a saját maguk készítette búvárharanggal merültek le hozzá („Várjatok csak, micsoda?” – kérdezte Charlotte), és ott is volt, ahol lennie kellett, de hat méternyi iszap és föld alatt, a gusztustalan trutymóban, amiből a fiúk egyedül nem tudták volna kiásni, úgyhogy Vlade segítséget kért a barátaitól, Idelbától és Thabótól, akik egy hatalmas, gigantikus homokszippantóval dolgoznak Coney Islandnél, mert Coney Island homokját költöztetik a húszsaroknyira északra lévő új strandra, és számukra kismiska volt a Huszár kincsesládájának a kiásása (ami egy valódi kincsesláda, kicsi, de elképesztően nehéz), és most Idelba és Thabo is beszálltak az üzlettársulásukba, ami ezekből az emberekből áll az asztal mellett.

– Arany? – kérdezte Charlotte és Amelia egyszerre.

Mr. Hexter és a fiúk meséltek arról, hogy a brit hadsereg ragaszkodott az aranystandardhoz, ami a korábbi korok értékmércéjét jelentette. Négymillió dollár aranyban. 1780-as dollárokban. Ami azt jelenti, hogy mostanra, a Mr. Hexter találta inflációszámítás mediánja alapján nagyjából négymilliárd dolláron üldögélnek.

– De nem szabályozza valami törvény a talált kincsek beszolgáltatását? – kérdezte Charlotte.

De igen. Az árvíz azonban olyan sok jogi kiskaput mosott az ártér köré, hogy a törvények már egyáltalán nem voltak olyan egyértelműek, mint korábban.

– Nem törődtetek a törvénnyel – jelentette ki Charlotte.

– Nem szóltunk senkinek – helyesbített Vlade. – Egyelőre. És Idelbának van engedélye a talált tárgyakra. Ez az arany ugyanakkor elveszett. Soha nem találták volna meg. Úgyhogy, érti. Ha beolvasztjuk az érméket, egyszerű aranyrudakká válnak.

– De várjunk csak. Ezek az aranyérmék nem érnek többet a történelmi jelentőségük miatt az aranytartalmuknál? Meg a hajó is. Ezek nem régészeti leletek, a város történelmének részei, ilyenek?

– A hajó szétzúzódott – felelte Roberto. – És elporladt a trutymóban, szétrohadt, meg minden.

– De a láda és az érmék?

– A Huszár egyik ágyúját már korábban megtalálták – válaszolta Vlade. – Még mindig meg volt töltve, ki kellett vágniuk az ágyúgolyót a rozsdából, és ki kellett szedniük belőle a puskaport, nehogy felrobbanjon. Most valahol a Central Parkban van.

– És ha az megvan, az aranyérmékre már nincs is szükségünk, ezt akarja mondani?

– Igen.

Charlotte megrázta a fejét. – Ezt nem hiszem el.

– Nos – magyarázta Vlade –, nézze abból a szempontból, hogy mennyit is ajánlottak ezért az épületért? Négymilliárdot, nem? Négy egész egytized milliárd dollárt, nem azt mondta?

– Hmm – válaszolta Charlotte.

– Túllicitálhatnánk őket.

– De ez az épület eleve a miénk.

– Tudja, hogy értem. Visszaverhetnénk őket.

– Igaz. – Charlotte végiggondolta a dolgot. – Nem is tudom. Még mindig problémásnak tűnik. Nagyon kíváncsi lennék, mit szólna hozzá Gen nyomozó. Már ahhoz, hogy mit kellene tennünk a normalizálásához. A monetalizálásához.

A többiek semmit nem mondtak. Láthatóan nem tartották vonzónak a gondolatot, hogy egy rendőrnyomozóval beszélgessenek a témáról. Másrészt viszont Gen nyomozó a lakótársuk volt, és az ismerősük. Megbízható, udvarias, megnyugtató, egyenes ember. Sőt, egy kicsit rémisztő is, nem is egy szempontból.

– Ne már – mondta Charlotte. – Ő megőrizné a titkot.

– Tényleg? – kérdezte Vlade.

– Szerintem igen.

Vlade vállat vont, és végignézett a többieken. A fiúknak tágra nyílt a szeme a megrökönyödéstől, Mr. Hexternek keresztbe állt, Mutt és Jeff még nem tértek vissza erre a bolygóra, Amelia pedig éppen sebesen elhagyni készült a bor segítségével. Charlotte megpingette Gent, akiről kiderült, hogy a szobájában van. – Gen, feljönne az ültetvényre, és véleményezne egy közigazgatási ügyet?

Gen Octaviasdottir nyomozó pár perccel később ott állt előttük magasan és masszívan a sötétben, szinte láthatatlanul a környezetébe olvadva. Hellyel kínálták, majd Vlade és Mr. Hexter habozva, mintha csak egy elméleti problémáról lenne szó, elmesélték a Huszárral elsüllyedt arany megtalálásának a történetét. Gen udvariasan nézte őket, miközben beszéltek.

– Szóval – kérdezte Charlotte a szónoklatuk végén –, maga szerint mit kellene tennünk?

Gen továbbra is őket bámulta pislogva, egyikükről a másikukra nézve. – Engem kérdeznek erről?

– Igen. Nyilvánvalóan. Ahogy az imént tettem.

Gen megvonta a vállát. – Én megtartanám. Beolvasztanám az érméket, és apránként eladnám az aranyat.

Charlotte rámeredt. – Tényleg ezt tenné?

– Igen. Nyilvánvalóan. Ahogy az imént mondtam – felelte a nyomozónő lassan és kicsit nyomatékosan, Charlotte-ra pillantva.

– Elnézést – válaszolta Charlotte. – Nehéz napom volt. De, úgy értem… és az érmék?

– Igen.

– De mi van a…

– Mivel mi van?

– Mi van a törvénnyel? – kérdezte Roberto. – Maga rendőr!

Gen vállat vont. – Nagyon remélem, hogy tisztában vannak azzal, miszerint a New York-i rendőrkapitányság legfőbb célja nem az ügyvédek vagyonának növelése. – Intett Ameliának, hogy töltsön neki egy csésze bort. – Nézzék, ha a nyilvánosság elé állnak, az egy heti hírnevet jelent, majd tíz évet a bíróságokon, és mire az véget ér, az arany értékének nagy része az ügyvédekhez vándorol. Charlotte, maga ügyvéd, tudja, miről beszélek.

– Így van.

– Akkor meg minek? Egyszerűen tartsák meg. Létrehozhatnak belőle egy alapítványt, vagy ilyesmi. Megvásárolhatják ezt az épületet.

– De az épület eleve a miénk – panaszolta Charlotte, akit még mindig piszkált az esti szavazás.

– Tökmindegy. Fordítsák valami jó célra. Ha tényleg négymilliárdot ér, biztosan tudnak vele kezdeni valamit.

– A négymilliárd dollár csak a kezdet – dünnyögte Jeff sötéten.

– Ezt hogy érti? – kérdezte Charlotte.

– Hozam. Pénzzé kell tenni az aranyat, be kell fektetni, meg kell forgatni, ahogy egy befektetési alap tenné, és azok a kis nyomorultak százszor akkora hozamot hoznak, mint a kezdőtőke.

– Ez veszélyesnek tűnik – jegyezte meg Vlade.

– Az is. De őket nem érdekli.

– Én utálom az ilyesmit – mondta Charlotte is.

– Persze, hogy utálja. Maga egy értelmes ember. De ha a sátán ellen küzd, néha a sátán fegyverét kell használnia.

– Az épületben laknak pénzügyesek is – emlékeztette őket Vlade. – Az a pasas, aki mindig megmenti a fiúkat, elég bunkó, de a pénzügyben dolgozik.

Charlotte összevonta a szemöldökét. – Franklin Garr? Őt kedvelem.

Vlade csak a szemét forgatta, ugyanúgy, ahogy Larry tette vele régen. – Kedvelje nyugodtan. Mindenesetre ő itt lakik. És tényleg kihúzta a fiúkat a pácból néhányszor. Lehet, hogy megbeszélhetnénk vele, mintha egy hipotetikus helyzetről lenne szó, hogy mit gondol.

– Az akár hasznos is lehet – adta meg magát Charlotte. – Bár még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy titokban kellene tartaniuk, hogy aranyat találtak.

Mindnyájan őt méregették. Gen a fejét csóválta, és segített Ameliának kinyitni egy újabb üveget. Charlotte felsóhajtott, és ejtette a témát. Ő a törvény erejében látta az utolsó esélyt, ami megvédi őket attól, hogy belezuhanjanak az anarchia és az őrület végzetes szakadékába. De ott állt előtte Gen nyomozó, a híres rendőrnő, a város egyik nagyhatalma, SzuperVelence legfőbb támasza, aki ügyet sem vetett erre a fenyegető balsorsra, hanem inkább vidáman beszélgetett Ameliával a vinho verdéről vagy valami hasonló hülyeségről.

– Maguknak mi a véleményük? – kérdezte Charlotte Mutt-tól és Jefftől.

Mutt meglengette a kezét. – Azt az aranyat bárki felvásárolhatja. Csak azt lesz nehéz eldönteni, hogy mi legyen vele.

– És hogy hogyan szabaduljanak ki a karmaik közül – dünnyögte Jeff.

– Kiknek a karmai körül?

Jeff és Mutt egymásra pillantottak. Charlotte olyannak látta őket ebben a pillanatban, mint két egyforma vadembert, akiket az erdőből rángattak ki, és akiknek megvan a maguk saját telepatikus nyelve, és akik valószínűleg teljesen őrültek.

– A rendszernek – fogalmazta meg Mutt.

– A tőkének – helyesbített Jeff. – Mindig a tőke győz. Meg fogja enni az agyukat.

– Az én agyamat nem – jelentette ki Charlotte.

– Ezt mondja most, amikor még nem milliomos. Egyelőre.

– Én utálom azt a szarságot – mondta Charlotte. – Legszívesebben romba dönteném.

– Én is – vetette közbe Amelia. – Én az állatokra fordítanám.

– Én az épületre – felelte Charlotte komoran.

Mutt méregetni kezdte. – Szóval azért, hogy megmentse a társasházát, hajlandó lenne tönkretenni az egész globális gazdaságot?

– Igen.

– Majd drukkolok hozzá – jegyezte meg Jeff pikírten. Charlotte csúnyán nézett rá, mire a férfi védekezően felemelte a kezét. – Hé, az ötlet tetszik nekem! De ez nem olyan könnyű. Úgy értem, én is pont ezzel próbálkoztam, és láthatjuk, mi lett a vége.

– De tényleg megpróbálta? – faggatta Charlotte.

– Úgy gondoltam, hogy igen.

– Nos, akkor talán ismét meg kellene próbálnia. Egy másik irányból.

– Ne már – mondta Mutt.

Jeff elfintorodott. – Nagyon kíváncsi lennék arra a másik irányra.

– Én is – nyújtotta ki Charlotte a kávésbögréjét repetáért. Amelia felvillantotta azt a mosolyát, amitől felhősztár lett, és megtöltötte a bögrét. Miután mindnyájan megkapták az adagjukat, koccintottak Mutt és Jeff visszatérésére.

Popeye a Tizedik sugárút leereszkedő hangján beszél. Betty Boop túljátszott New York-i akcentussal beszél.

– magyarázta a Federal Writers Project 1938-ban

A New York-i a tizenkilencedik század eleji Cork beszédmódján alapul, amely a déli írek tömeges kivándorlásával származott át Amerikába kétszáz éve.

Nehéz elképzelni.

f) Franklin

Szóval az épület gondnoka, Vlade, az eltérítő odajött hozzám egyik reggel, miközben a minden eddiginél zsúfoltabb csónakház padlásáról szedte elő a hajómat, és az arca valószínűleg barátságosnak szánt mosolyba torzult. Mióta arra kényszerített, hogy mentsem meg azokat a kikötői patkányokat a vízbefúlástól, úgy kezelt, mintha barátok lennénk, noha nem voltunk azok, bár örültem volna, ha ennek a pszeudoköteléknek a következtében közelebb tárolja a hajómat a bejárathoz.

– Mi az? – kérdeztem.

– Charlotte beszélni akar magával – válaszolta.

– És?

– És beszéljen Charlotte-tal.

– Ez nem következik egyenesen az előzőből.

– Ebben az esetben igen. – A pillantásától minden kakaskodás elszállt belőlem. – Nagyon érdekesnek fogja találni – tette hozzá. – Talán még jövedelmezőnek is.

– Jövedelmezőnek? Számomra?

– Elképzelhető. De bizonyos ismerőseinek az épületben mindenképpen.

– Például?

– Például a fiúknak, akiket segített a múlt héten megmenteni. Mint kiderült, befektetési tanácsadásra van szükségük, és Charlotte meg én szeretnénk kisegíteni őket.

– Befektetési tanácsadásra? Miért, elkezdtek kábítószert árulni?

– Ne már. Örököltek, hogy úgy fogalmazzak.

– Kitől?

– Majd Charlotte elmagyarázza. Találkozna vele egy italra vacsora után?

– Nem tudom.

– De tudja. – Az erdélyi pillantása azt sugallta, hogy a hajómat nagyon magasra is fel lehet akasztani, például a felhősztár léghajója mellé az épület tetején.

– Rendben.

– Remek. Egy üveg bor odafent az ültetvényen, ma este tízkor.

– Ott leszek.

• • •

Szóval a napom a képernyőm megszokott többszörös változói között telt. A monitoron olyan sok különböző kronológia mosódott össze, hogy szinte követni sem tudtam az időt. Ebben a nemidőben megszilárdult az a meggyőződésem, hogy az ártéri buborék egyre nagyobb és vékonyabb, egyre közelebb kerül a kipukkadáshoz. De most, hogy végre lecsap a tél, az ártér ingatlanpiaca szó szerint be fog fagyni, amitől az árak is ugyanezt teszik. A kiszámíthatatlanság csökkentése a rendkívül hideg hőmérséklet hatására: ez ismert jelenség, amelyet adatok is empirikusan bizonyítanak, és amelyet az árak befagyasztása néven ismerünk. Egyes brókerek, akik a kiszámíthatatlanságra bazíroznak, nem igazán kedvelik. Külön viccek szólnak ezekről a brókerekről, akik azért vetik le magukat felhőkarcolókról, mert a részvényárak túl stabilak lettek.

Úgyhogy a nap nagy részét a tenger alatti rongálódás vizsgálatával és a mólólábazatokkal töltöttem. Késő délután hazasuhantam az East Riveren a hosszú árnyékok és az ezüstös napsávok váltakozásában. Hideg volt, és a folyó úgy nézett ki, mint egy kiszidolozott alumíniumtálca az ólomszínű égbolt alatt, ami a tél beköszöntét jelezte; a látvány elterelte a gondolataimat Jojóról, amiről eszembe jutott, hogy jé, nem Jojóra gondolok. A fenébe az egésszel. Befordultam a Huszonharmadikra, és odaduruzsoltam a Methez, ami felett még mindig úgy lebegett Amelia léghajója, mint egy száradó zokni a szélben, és a lenyugvó nap megvilágította alatta az aranykupolát. Arany ólomszín háttér előtt: nagyon szép. Miközben besodródtam az árnyékosan otthonos bacinóba, azon kaptam magam, hogy jobb kedvem van, mint amikor elindultam otthonról. A város már csak ilyen hatással van az emberre.

Az ebédlőben elköltött kötelező vacsora után felmentem az ültetvény szintjére, és ott találtam Charlotte-ot Vlade-dal meg azzal az öregemberrel, akit a két fiú hozott ide, továbbá Amelia Blackkel, a felhő csinibabájával és két férfival, akik hajléktalannak tűntek. Elmesélték nekem, hogy ők azok a kvantosok, akik korábban eltűntek, de most visszatértek közénk.

– Mi a helyzet? – kérdeztem, miközben elfogadtam egy kávéscsészényi bort Vlade-tól.

Charlotte koccintott velem. – Üljön le – mondta egy kicsit nevelőnősen. – Lenne pár kérdésünk magához.

Leültem Charlotte-tal szemben, a többiek pedig körénk gyűltek. Amelia Black a széke mellé rakta a borosüveget, a földre.

Charlotte hozzákezdett: – Ezek a mi fiaink, Roberto és Stefan örököltek némi pénzt.

– A mi fiaink? – kérdeztem vissza.

– Hát, tudja. Gyakorlatilag örökbefogadta őket a ház.

– Ilyen létezik?

– Bármi előfordulhat – válaszolta Charlotte, majd összeráncolta a homlokát, mintha rádöbbent volna a kijelentésében rejlő tévedésre. – Gondolom, lehetek a nevelőszülőjük. Mindenesetre most örököltek egyfajta vagyonkezelői alapot.

– Mi, ezek testvérek?

– Olyanok, mintha testvérek lennének – válaszolta Charlotte. – Az a lényeg, hogy ebben mindketten benne vannak, és azt akarják, hogy mi is benne legyünk. Mármint Vlade, én és Mr. Hexter. Meg Vlade pár barátja.

– És mennyiről beszélünk pontosan? – kérdeztem.

– Rengetegről.

– Kábé mennyiről?

– Olyan pár milliárd dollárról.

Éreztem, ahogy az állam a mellkasomat éri. A többiek úgy bámultak, mint egy különösen vicces vígjátékot. Becsuktam a számat, és kortyoltam egyet a csészémből. – Ki is fogadta örökbe őket?

Nevettek egy kicsit a tűéles szellemességemen. – Az a lényeg – folytatta Charlotte mosolyogva –, hogy segíteni akarnak a társasháznak, és magát ismerik és bíznak magában.

– Miért?

– Én is ezt kérdeztem.

A többiek ismét felnevettek. Az elnökasszony és én olyanok voltunk, mint egy kabaréjelenet szereplői, bár én erre csak annyit tudtam mondani, hogy touché, ami soha nem volt túl szellemes visszavágás, noha a vívók szakkifejezése, de még mindig meg voltam rökönyödve azon, hogy a két kis cincogiból milliárdos lett.

– Csak vicceltem – nyugtatott meg Charlotte. – Én is bízom magában. Ők meg azt mondták, hogy mindig segített, amikor bajba kerültek. És pénzügyi tanácsadásra van szükségük. Úgyhogy azt szeretném kérdezni, van-e mód ennek az összegnek a biztonságos, de gyors hozamot nyújtó befektetésére.

Megráztam a fejem. – Ezek ellentétek. A biztonságos és a gyors pénzügyi ellentétek.

A két hajléktalan kvantos bólogatott. – Közgazdaságtan kezdőknek – jegyezte meg a kisebbik. És igaza volt.

– Oké – válaszolta Charlotte. – De maga nem azzal foglalkozik, hogy megtalálja a kettő megfelelő egyensúlyát?

– De igen – válaszoltam némi erőltetett türelemmel, hogy jelezzem, mennyire túlegyszerűsített ez a kijelentés. – Úgy is mondhatjuk, hogy ez a probléma lényege. A kockázatkezelés.

– Szóval azon töprengtünk, nem adna-e tanácsot egyfajta pro bono alapon.

Összehúztam a szemöldökömet. – A vagyonkezelői alapokra szóló hozam általában a befektetett összeg két százaléka előre, utána húsz százaléka annak, amit a piacon keresek vele az adott időszakban. Az alfa húsz százaléka, ahogy mondani szokás.

– Értem – válaszolta Charlotte. – Ezért beszéltem a pro bonóról.

– De nagyon úgy tűnik, mintha megengedhetnék maguknak a jutalékot.

– A társasházat is bevonják ebbe a műveletbe.

Hagytam elgondolkozni azon, hogy mennyire homályos ez a kijelentés. Mármint értelmetlen. De ő csak makacsul nézett, és várt. A többiek úgy bámultak, mintha egy tévé lennék.

– Beszélgessünk egy kicsit hipotetikusan – javasoltam. – Először is, miért egy vagyonkezelői alapba akarják rakni ezt a pénzt? Csak mert biztonságosabban is be lehet fektetni.

– Azt hittem, a vagyonkezelői alapoknak a biztonság a lényegük. Úgy tudom, a fedezeti alapok és a fedezeti ügyletek több kockázattal járnak. Úgy kellene befektetni ezt az összeget, hogy történjen bármi, keressünk rajta valamit.

Az alacsonyabb kvantos belehorkantott a kávéscsészéjébe, és oldalba vágta a partnerét, aki elnyomott egy vigyort.

– Lehet, hogy valamikor ezt jelentette ez a kifejezés – hagytam rá. – A modern kor elején. De a befektetési alapok most már elég régóta azoknak a befektetőknek a megsegítéséről szólnak, akiknek rengeteg pénzük van, annyi, hogy valamennyit akár el is veszíthetnek, hogy többet keressenek vele, mint amennyit más befektetésekkel kereshetnének, miközben a fedezeti ügyletek igazából csökkentik a magas kockázatot.

Charlotte úgy bólogatott, mintha ezt magától is tudta volna. – És minden fedezeti alapkezelő más döntéseket hoz ebben a kérdésben, és ezek a döntések az ő műhelytitkaik.

– Pontosan.

– Maga pedig a WaterPrice-nak dolgozik, és érti a dolgát.

– Igen.

– Az ránézésre is látszik – vetette közbe Amelia Black.

– Magán is – feleltem, majd rádöbbentem, hogy ezt talán úgy is lehet értelmezni, mintha azt mondtam volna, hogy látszik rajta, hogy ért a léghajóból való kilógáshoz meztelenül. Ez nem tűnt túl elismerőnek, de Amelia biztosan hallott már hasonló bókokat, mivel ez nagyrészt így volt, és az a lényeg, hogy rám villantotta cserébe gyönyörű mosolyát.

Charlotte olyan pillantást vetett rá, mintha azt mondaná, hogy ne bátorítson. – Szóval – folytatta –, ha maga lenne a fiúk vagyonkezelője, mihez kezdene vele?

– Ismét megkérdezném, hogy mit akarnak? És miért így akarják befektetni?

– Reményeink szerint az a végső cél, hogy ez lehetővé tegye az épület megvédését egy ellenséges felvásárlástól. És úgy gondoljuk, hogy erre négymilliárd dollár pont elég lenne.

– Az épület megvásárlására?

– Az eleve a miénk. – Charlotte is értett ahhoz, hogy erőltetett türelmet csempésszen a hangjába. – Ahhoz kell elég pénz, hogy a tagok többségének a szemében túllicitáljuk a felvásárlót.

– Á – válaszoltam. – Nem, négymilliárd ehhez nem lesz elég.

– Mert odakint sokkal több van?

– Igen. Naponta több billiárd dollár cserél gazdát. Vagy másodpercenként.

A két kvantoson kívül mindenkinek leesett az álla. A kisebbik azt mondta: – Csak fiktív pénz, de akkor is.

– Fiktív pénz? – kérdezte Charlotte.

– Papír – magyarázta a kvantos. – Olyan kölcsönök, amelyek mögött nem állnak erőforrások. Határidős ügyletek, derivatívák és egyéb pénzügyi eszközök. Rengeteg papír, amit elvben pénzre lehet váltani, de ha mindenki egyszerre akarná, akkor nem sikerülne.

– Így van – helyeseltem. – Szóval maguk azok a kvantosok, akik eltűntek?

– Kóderek vagyunk – válaszolta a kisebbik.

– Kvantosok vagyunk – helyesbített a nagyobbik.

– Hagyják abba – mondta Charlotte.

– Üdv ismét a körünkben – tettem hozzá.

Charlotte folytatta: – Szóval, Frankolino, azt akarja mondani, hogy bármennyire is duzzasztjuk ezt a négymilliárdot, mindig lesznek olyanok, akiknek annyival több van, hogy túllicitálhatnak minket?

– Igen.

Erre úgy nézett, mintha ez az én hibám lenne, de ezt színészkedésnek vettem. Azt kérdezte: – Akkor mit javasolna, mit tegyünk?

– Megvásárolhatnák a társasházat maguknak. Vegyék meg, magánosítsák, csináljanak, amit akarnak. Ha valaki meg akarná vásárolni, küldjék el a picsába.

– Hát, értem. Jó tudni, hogy léteznek lehetőségek. Legalábbis közösségellenes, privatizálós, seggfejekhez méltó lehetőségek. Bármi más?

– Nos – melegedtem bele a dologba –, létrehozhatnának egy saját letéti alapot, belerakhatnák a fiúk pénzét, és akkor milliárdokkal játszhatnának. Amit célzottan fektethetnének be.

Charlotte úgy meredt rám, mintha egy rejtélyt próbálna megfejteni. – És maga pont ezzel foglalkozik.

– Igen.

– Ez tetszik – szúrta közbe Amelia Black.

Charlotte ismét megcsóválta a fejét: ne bátorítsd már! – Más megoldást nem tud javasolni?

– Dehogynem – válaszoltam. – Folyamatosan keletkeznek új befektetési lehetőségek. Az ingatlan mindig népszerű, mert nem illékony. Bár az ártérben talán mégis. Ez most az én nagy problémám. Az áradások a világ ingatlanainak egytizedét Case-Schillerezték, de az indexem most azt mutatja, hogy az elhasználódás szinte nulla. És ez bátorító, bár egy kicsit buborékgyanús is.

Charlotte összehúzta a szemöldökét. – És mit tegyünk ebben a helyzetben?

– Shortolják.

– Ami mit jelent?

– Fogadjanak arra, hogy a buborék ki fog pukkadni. Olyan eszközökkel, hogy amikor kipukkad, nyerjenek. Nyerjenek annyit, hogy csak a civilizáció összeomlása miatt kelljen aggódniuk, mert csak akkor nem marad senki, aki kifizethetné magukat.

– A civilizáció összeomlása?

– A pénzügyi civilizációé.

– Az nem ugyanaz! – vágta rá Charlotte. – Én olyan szívesen bedönteném a pénzügyi civilizációt!

– Húzzon sorszámot – válaszoltam.

Tetszett, ahogy erre felnevetett. A kvantosok is nevettek. Amelia is nevetett, amikor látta, hogy a többiek nevetnek. Tényleg gyönyörű volt a mosolya. És Charlotte-é is, most, hogy végre láthattam.

– Mondja el, hogyan – kérte, és csillogott a szeme a civilizáció elpusztításának a gondolatától.

Be kell ismernem, hogy ez nagyon szórakoztató volt. – Gondoljon a hétköznapi emberek életére. Nekik stabilitásra van szükségük. Olyasmire vágynak, amit lekötött erőforrásnak lehetne nevezni, mármint fedélre, állásra, egészségre. Ezek nem folyósíthatók, és nem is akarjuk, hogy azok legyenek. Úgyhogy folyamatosan fizetünk azért, hogy lekötöttek maradjanak, mármint lakbérrel, egészségbiztosítással, nyugdíjbiztosítással, rezsiszámlákkal, ilyesmivel. Mindenki fizet minden egyes hónapban, és a pénzügyi világ számol ezekkel a kiszámítható bevételekkel. Ezekre alapozva kölcsönöznek, ezt használják letétként, és utána a kikölcsönzött pénzt teszik kockára a piacokon. A kezükben lévő erőforrások százszorosát forgatják, amelyet legnagyobbrészt a néptől befolyó állandó összegek tesznek ki. A nép tartozásait kezelik erőforrásként, ez ilyen egyszerű. A nép megkapja a lekötött javakat, a pénzügy a folyósíthatóságot, és a pénzügy hasznot húz a két állapot közötti különbségből. És minden egyes bevétel egy lehetőség, hogy még több pénzt csináljanak.

Charlotte lézertekintettel méregetett. – Ugye tisztában van azzal, hogy a Háztulajdonosok Szakszervezetének az elnökével beszél?

– Maga? – kérdeztem hülyének érezve magam. A Háztulajdonosok a bérlők és más szegény emberek Fannie Mae-ja; a nevük kicsit túl becsvágyónak tűnt számomra. Tőlük is jönnek fontos adatok az IPPI-be, amelyek a fogyasztói bizalmat jelzik.

Charlotte azt felelte: – Igen, én. De folytassa. Hol is tartott?

– Nos, a magabiztosság egyik klasszikus példája 2008. Az a lufi azért pukkadt ki, mert olyan emberek kaptak jelzáloghitelt, akik megígérték, hogy fizetni fognak, de nem tudtak fizetni. Amikor csődbe mentek, az összes befektető rohant a kijárathoz. Mindenki egyszerre próbált meg eladni, de vásárolni senki nem akart. Azok, akik shortoltak, egy vagyont szereztek, de mindenki más tönkrement. Még a pénzügyi cégek is felhagytak a szerződések kifizetésével, mert nem volt pénzük mindenkit kifizetni, akinek tartoztak, és nagy esély volt arra, hogy a jogi személy, akinek fizetniük kellene, a következő hétre megszűnik, úgyhogy miért pazarolták volna arra a pénzüket, hogy kifizessék, csak mert eljött a határidő? Ezen a ponton már senki nem volt biztos abban, hogy a papír bármit is ér, úgyhogy mindenki pánikba esett, és megkezdődött a zuhanás a semmibe.

– És mi történt?

– Az állam beleölt a dologba annyi pénzt, hogy néhányan kivásárolhassanak másokat, és addig öntötték a pénzt, amíg a bankok nagyobb biztonságban nem érezték magukat, és folytatni nem kezdték a megszokott üzletmenetet. Teljes mértékben az adófizetők térítették meg a bankok minden egyes dollárját, és ezt az alkut azért sikerült megkötni, mert a Szövetségi Jegybank és az Államkincstár vezetői a Goldman Sach emberei voltak, és az volt az első dolguk, hogy megvédjék a pénzügyi világot. Államosították a General Motorst, egy autógyárat, és addig üzemeltették, amíg talpra nem állt, és vissza nem fizette az adósságait. De a bankok és a nagy befektetési cégek ingyenjegyet kaptak. És minden ugyanúgy folytatódott, mint korábban, egészen a 2061-es összeomlásig, az első áradáshullámig.

– És akkor mi történt?

– Ugyanaz, elölről.

Charlotte a levegőbe emelte mindkét karját. – De miért? Miért, miért, miért?

– Nem tudom. Mert működött? Mert megúszták? Mindenesetre azóta megvan a forgatókönyve annak, hogy mit kell tenni. Úgyhogy a második áradáshullám után is ugyanezt tették. És lehet, hogy most jön a negyedik kör. Vagy akárhányadik, mert a buborékok eredete egészen a holland tulipánokig vagy Babilonig visszanyúlik.

Charlotte a két tékozló kvantosra nézett. – Ez tényleg így van?

Ők bólintottak. – Ez történt – válaszolta a magasabbik szomorúan.

Charlotte a homlokára simította a tenyerét. – De ez mit jelent? Úgy értem, mit csinálhatnánk másképp?

Én felemeltem a mutatóujjamat, kiélvezve, hogy félszemű lehetek a vakok között. – Szándékosan is kipukkaszthatják a lufit, miután előkészítenek egy újfajta reakciót az összeomlásra. – A megemelt ujjammal hátramutattam a vállam felett a felsővárosra. – Ha a fizetőképesség az átlagemberektől származó folyamatos bevételen alapul, márpedig azon, akkor bármelyik pillanatban összeomlaszthatják a rendszert azzal, ha leállítják a befizetéseket. A jelzáloghitelekét, a lakbérekét, a közművekét, a diákhitelekét, az egészségbiztosításokét. Mindenki egyszerre hagyja abba a befizetést. Ezt nevezhetjük a Szörnyű Befizetésmulasztások Napjának, vagy pénzügyi sztrájknak, vagy felkérhetjük a pápát, hogy nyilvánítsa jubileumnak, ezt ő bármikor megteheti.

– De nem kerülnének bajba az emberek? – kérdezte Amelia.

– Nem túl sokan. Nem lehet mindenkit börtönbe zárni. Vagyis a népnek alapvetően még mindig megvan a hatalma. Van szavuk a pénzük miatt. Mármint, maga a Háztulajdonosok Szakszervezetének a vezetője, nem?

– De.

– Akkor gondoljon csak bele. Mit tehetnek a szakszervezetek?

Charlotte ekkor ismét rám mosolygott, és felcsillant a szeme. A mosolya tényleg nagyon intelligens és meleg volt. – Sztrájkolnak.

– Pontosan.

– Ez tetszik! – kiáltott fel Amelia. – Ez egy jó terv.

– Működhet – mondta a magasabbik kvantos. A barátjára pillantott. – Mit szólsz hozzá? Helyesléssel fogadod?

– Igen, a kibaszott életbe – válaszolta a kisebbik. – Mindet meg akarom ölni.

– Én is! – lelkesedett Amelia.

Charlotte csak nevetett rajtuk. Megfogta a csészéjét, felém nyújtotta, én is megemeltem az enyémet, és koccintottunk. Mindkét pohár üres volt.

– Még egy pohár bort? – kérdezte.

– Borzalmas egy ital.

– Ezt vehetem igennek?

– Igen.

1904 elején Coney Islanden három elefánt kitört a ketrecéből, és megszöktek. Hűha, vajon miért? Az egyiket másnap Staten Islanden találták meg, vagyis biztosan átúszott az öblön, ami legalább öt kilométer széles. Tudta ön, hogy az elefántok képesek úszni? Ez az elefánt vajon tudta, hogy képes úszni?

A másik kettőt soha többé nem látták. Nagyon kielégítő arra gondolni, hogy Long Island csenevész erdőjében bolyonganak, és úgy élnek, mint két vastagbőrű jeti. De az elefántok szeretnek egymás közelében maradni, úgyhogy nagyobb a valószínűsége, hogy a másik kettő is nekiindult a víznek azzal együtt, amelyiket Staten Islanden találták meg. Sokkal kevésbé kielégítő arra gondolni, ahogy együtt küszködnek elkeseredett kutyaúszással nyugat felé az éjszakában, és a leggyengébbik végül elmerül egy hangsebesség alatti istenhozzáddal, majd a második leggyengébb is. Ahogy a tengerbe vesznek. Csúnyább halál is van ennél, mint azt ők is tudták. A túlélő végül valószínűleg kitántorgott az éjszakai tengerpartra, és ott állt egyedül reszketve, a napot várva.

g) Amelia

Amelia pár napig New Yorkban kóborolt, túl dühösen és a gondolataiba mélyedve ahhoz, hogy bármit is észrevegyen. Eleinte rokonszenvezett Franklinnel az épületből, aki jóképű férfi volt, de együgyűnek tartotta őt, úgyhogy később kevésbé lett rokonszenves neki. Találkozott pár barátjával, és átbeszélt néhány tervet a producereivel, de semmi nem nyerte el a tetszését, és mindenki egyetértett abban, hogy valószínűleg nem tudna túl szórakoztatóan vezetni egy migrációtámogatásról szóló szórakoztató műsort, miközben legnagyobbrészt arról beszél, hogy legszívesebben az Antarktiszvédő Liga összes tagját elkapná és sittre vágná, esetleg eltenné láb alól.

– Amelia, ezt abba kell hagynod – mondta Nicole. – Ha magát az érzést nem tudod elnyomni, legalább ne mondogasd.

– De a közönségem tudja, hogy mindig kimondom, amit gondolok, pont ezért nézik a műsoromat. És most poszttraumatikus állapotban vagyok.

– Tudom. De akkor ne érezd.

– De csak azt tudom érezni, amit érzek.

– Oké, ezt értem. Akkor éreztessünk veled valami mást.

Úgyhogy elmentek korcsolyázni. Egy héttel korábban egy sarkköri légörvény csapott le a környékre, és még mindig hideg volt odakint. Annyira hideg, hogy Manhattan sokkal hidegebbnek tűnt az antarktiszi partnál, annál a partnál, ahol Amelia medvefivéreit és -nővéreit olyan kegyetlenül legyilkolták. Annyira hideg volt, hogy az egész New York-i öböl befagyott. Az emberek terepjárókon kezdtek közlekedni a csatornákon, átmentek velük a Hudsonön Hobokenbe, sőt, egészen a Verrazani-szorosig, mivel a tenger felszíne több mint négy kilométer szélességben befagyott. A Hudson jege időről-időre megrepedt, és nagy jégtáblák meredtek az égnek, amelyek pont úgy néztek ki, mint a rosszemlékű Antarktiszon. Amelia nem tudott szabadulni az emlékeitől.

Alsó-Manhattan csatornái olyan szilárdra fagytak, hogy alig akadt egy-egy repedés a jégen, vagyis olyan volt, mintha visszatértek volna az utcák, csak ezúttal fehéren, csúszósan és sokkal magasabban, mint korábban, de mindenesetre lehetett rajtuk járni, ez ilyen egyszerű. Vagyis hát, ebben a városban soha semmi nem egyszerű; akadt pár melegebb pont, ahol egy gép vagy más hőforrás megmaradt a metróalagutakban vagy a csatornákban vagy a föld alatti város szervizalagútjaiban, és ezek a foltok elég melegeknek bizonyultak ahhoz, hogy felettük elvékonyodjon a jég, vagy néhány helyen teljesen el is tűnjön. Ezeknél a folyékony tócsáknál az öböl fókái felbukkantak levegőért, továbbá a hódok, a pézsmapockok és a többi torkolatban élő állat is ezeknél vett levegőt, miközben abban reménykedtek, hogy nem ölik és eszik meg őket az emberek vagy más ragadozók. A világ tényleg egy szörnyű hely. Gyakran vagy ölnöd kell, vagy megölnek. Edd meg a szomszédaid egy részét, utána téged is megesznek.

Nicole furcsán viselkedett, mintha Amelia egy robbanásra kész bomba lenne. És az összes New York-i volt pasija vagy elköltözött, vagy túl boldog vagy boldogtalan volt ahhoz, hogy találkozzanak. Tényleg nem tudott mit kezdeni magával.

Úgyhogy elment korcsolyázni. Ami azt illeti, elég szórakoztatónak találta a dolgot. Amelia gyermekkorában megtanult tavakon és folyókon korcsolyázni, úgyhogy elbírt a csatornák rázósabb részeivel, tudott hátrafelé menni, ami vicces, és még pörögni is egy kicsit, bár azt nem szerette annyira, mert arra emlékeztette, amikor az anyja versenyekre kényszerítette. Az anyja látványanyuka volt, és Amelia azt várta volna tőle, hogy örülni fog, hogy performanszelőadó lett belőle, de nem örült. Korcsolyázni viszont szeretett.

Úgyhogy végigkorcsolyázott Nicole-lal a Broadwayen a Union Square-től a Harmincnegyedikig, bizsergő orral beszívta a tüdejébe a hideg levegőt, eltöltötte az a csodálatos érzés, amikor az ember télen odakint van a sápadt égbolt alatt, amikor a nap alig emelkedik a déli látóhatár fölé, és hosszú árnyékokat vet az összes épület északi oldalán. Úgy tűnt, mintha átkerültek volna egy jégbolygóra, ugyanakkor ugyanazok az ismerős épületek, szendvicsboltok és kajaküzletek vették őket körül, csak az volt az egyetlen különbség, hogy a csatornák piszkosfehérré váltak. A város még pár buszt is visszahelyezett az utakra, régi buszokat új motorral. Ettől olyanok lettek az acélkanyonok, mint a régi fotókon, csak a taxikat korcsolyázók helyettesítették. A gyalogosoknak az épületek közelében kellett maradniuk, ha nem akarták, hogy elgázolják őket.

Amelia gyorskorcsolyázott, és nagyobb sebességgel haladt, mint bármelyik régi taxis képes lett volna, mert úgy cikázhatott a forgalomban, mint egy motoros. Nicole nem bírta tartani vele a tempót. Ha valaki kilépett elé, rákiabált, hogy „Tü-tűűűt”, majd alig pár centit hagyva kikerülte.

De ekkor azon kapta magát, hogy olyan gyorsan száguld, hogy véletlenül átszakít egy vörös kordont a Broadway és a Huszonnyolcadik sarkán, és elvékonyodik alatta a jég, amiről az apja mondása jutott eszébe, hogy vékony jégen korcsolyázz gyorsan, de a jég még a sebessége ellenére is beszakadt alatta. Nem elég, hogy azonnal bezuhant a jeges vízbe, de ráadásul egy törött jégperem gyomorszájon is vágta, úgyhogy levegőt sem kapott, mielőtt teljesen elmerült. A váratlan hidegtől amúgy elállt volna a lélegzete, de mivel már el volt állva, fuldokolni kezdett, és beszívott egy kis vizet a tüdejébe, majd elköhögte magát, és ismét vizet nyelt. Fuldokolt.

Csapkodva, pánikolva a felszínre tört, ahol jégbe ütközött – egy áttetsző jégréteg húzódott közte és a levegő között! Besiklott a szilárd jég alá! És most biztosan megfullad! Hatalmas adrenalinhullám öntötte el a testét, amitől a vére tűzzé változott, és jobban vágyott a levegőre, mint valaha. Teljes erejéből rácsapott a jégre, de gyenge volt. A szeme előtt fekete és szürke foltok jelentek meg. Nem tudta, mivel próbálkozzon, hova ússzon ezután. Beleütötte a tarkóját a jégbe. Ez fájt, de semmi egyéb nem történt. Halálra volt ítélve.

Ekkor hangos recsegés-ropogást hallott, valami megragadta és felfelé húzta. Ott lógott a levegőben, miközben oldalra húzták, és emberek mozogtak körülötte és kiabáltak – ő pedig levegő után kapkodott, reszketett, köhögött, fuldoklott, még mindig fuldoklott a levegő ellenére is, noha a járókelők a jelek szerint egy nagy lyukat ütöttek a jégbe, és kihúzták. Látták a jég alatt, magyarázták neki hangosan, látták a balesetét, és követték a nyomvonalát, és cipőkkel, síbotokkal, könyékkel és homlokkal betörték a jeget, és kihúzták alóla. Az emberek annyira rendesek! De Amelia fázott, majdnem megfagyott, már ahhoz sem maradt ereje, hogy reszkessen vagy levegőt vegyen, úgyhogy csak a csatorna vizét sikerült felköhögnie. A levegő mintha elakadt volna a torkában. – H-h-hideg! – köpte ki végül a vízzel együtt.

– Jöjjön be ide! – kiabált neki oda végül valaki. Mindenki egyszerre beszélt, miközben becipelték egy épületbe, és még ő is érezte, hogy ott talán melegebb van, majd egy női mosdóba vitték, nem is, valami öltözőbe, lehet, hogy egy edzőteremben jártak, vagy egy wellnesszközpontban, és lehámozták róla a ruháit. Valaki vidáman megjegyezte, hogy ez éppen olyan volt, mint a műsorai, hogy nem minden nap nyílik lehetősége az embernek arra, hogy az élete megmentése végett levetkőztessen egy felhősztárt. Ezen Amelián kívül mindenki nevetett, bár ő is nevetett volna, ha tudott volna, mert ez persze nagy szerepet játszott a műsorának első pár évada alatt. Úgyhogy az, hogy levetkőztetik, és a meleg zuhany alá állítják, a régi szép időkre emlékeztette, és néhányan még be is mentek mellé, nem meztelenül, ruhában, ami átázott, miközben őt megtámasztották és nevetve, élénken beszélgetve biztatták, remélhetőleg ugyanúgy élvezve a meztelenségét, ahogy ő tette volna, ha bármit is képes lett volna érezni vagy gondolni. A zuhany vizét langyosra állították, nehogy kitáguljanak a hajszálerei, és kimenjen a vér a szívéből, mint azt elmagyarázták, ami okos gondolatnak tűnt, de a víz nem volt olyan meleg, mint Amelia szerette volna, úgyhogy egyre jobban reszketett. Nicole a zuhanyzó ajtaja előtt ácsorgott, hogy száraz maradjon, de közben rajta tartotta a szemét, és Amelia gyanúja szerint le is kamerázta. Az idegenek szókimondóbban viszonyultak hozzá. „Gyerünk már, kislány, egyenesedj fel, és engedd a meleg vizet a tarkódra”. „Valaki hozzon ennek a nőnek száraz ruhát”. „De honnan szerezzünk?”. „Itt egy törölköző, hogy megszárítkozhasson, és felvehesse, amíg találunk neki valamit”. „Most már lehet egy kicsit melegebb, kezd magához térni. De ne túl gyorsan, ne csináljátok ki, mint azokat a chilei tengerészeket”.

Amelia tényleg kezdett magához térni. Még mindig fájt neki a hideg, a bőre csupa piros-fehér folt volt, valószínűleg nem a legjobb formáját hozta, bár elképzelhető, hogy orgazmikusként vagy ilyesmiként is lehet értékelni; a víz egyre melegebb lett, és ő egyre jobban érezte magát. Azt mondták, hogy csak pár percre merült le a csatornába, úgyhogy a víz kezdett fájdalmasan forrónak tűnni a bőrén. Mármint égette. – Hé! – mondta Amelia. – Jaj! Forró! Forró!

Úgyhogy lehűtötték egy kicsit, és szép lassan a belső hőmérséklete is visszaállt normálisra, majd megszárítgatták, és feladtak rá néhány ruhát, amit kölcsönkértek vagy vásároltak valahol. Nagyon barátságos emberek vették körül.

– Olyan kedvesek! – kiáltotta Amelia. – Köszönöm, hogy megmentették az életemet! – Majd könnyekben tört ki.

– Most menjünk haza – mondta Nicole.

• • •

Miután Amelia túltette magát azon, hogy a csatornába pottyant, beszállt a Migrációtámogatásba, és New Yorkból Grönland északkeleti partjára repült. A hegyek háromszögletű szigetén a Nioghalvfjerdsfjorden-fjord (ami az első áradáshullám előtt gleccser volt) és a Zachariae Isstrom-fjord (hasonlóképpen) között egy csodálatos város, Újkoppenhága helyezkedett el. A régi Koppenhága állapotára való tekintettel mindenki úgy gondolta, hogy elég lenne simán csak Koppenhágának nevezni, és beismerni, hogy a várost gyakorlatilag áthelyezték. De a dánok felhúzták az orrukat ettől a gondolattól, és ragaszkodtak ahhoz, hogy semmi baj nincs a városukkal, és hogy az mindig is elég nedves helynek bizonyult. Másrészt viszont az a gondolat, hogy egy másik Koppenhága is létesült a volt gyarmataik északkeleti sarkában, nem volt kimondottan kellemetlen, és igazság szerint, mivel a két városnak nem túl sok köze volt egymáshoz, a nevük nem is tűnt fontosnak. Ontarióban is volt egy Koppenhága.

Mindenesetre Amelia járt már Újkoppenhágában, és örült, amikor Frans végignavigálta a Migrációtámogatást a város déli végén lévő árbócok hosszú sora mellett, ahol egy rövid kis fjord vágott be észak felé, a sziget közepéhez, patkó alakúvá formálva a területet. A város mólói kinyúltak a befagyott fjordra, mögöttük pedig ott tornyosult a belváros. Az épületei legnagyobbrészt grönlandi stílusban épültek, meredek, élénk alapszínűre festett sátortetőkkel, amelyeket több száz ragyogó utcai lámpa világított meg, az északi téli sötétséget bármilyen lakótér belsejénél is fényesebbé változtatva. Az U közepén lévő koncertterem egy hatalmas, csúcsára állított kocka volt, egy hasonló reykjavíki épület mintájára, és egyben az Új Arktisz mozgalom híres csomópontja a távoperák és a hangszeres zene terén. Néhány darab, amit ebben az épületben játszottak, egy egész télen át tartott.

Miután Amelia léghajóját biztonságosan kikötötték, a lány elbuszozott a fjord fejéhez, ahol a sétálóutcák legnagyobb része húzódott. A hótól letakarított, fényesen csillogó macskaköves utcák szinte üresen kongtak, de persze nagyon hideg volt, és az a pár ember, aki odakint lézengett, leginkább csak az egyik épülettől a másikig sietett. Az Arktisz felmelegedése ellenére itt még mindig hideg maradt a tél közepe, ráadásul tengerhideg, ahogy a többi parti városban is. Ameliát Bostonra emlékeztette.

A Baltika nevű kocsmában fülledt meleg volt, és nagy hangzavart csaptak a péntek estét ünneplő vendégek. Amelia barátai, a Vadvilág Migrációs Egyesület tagjai itt gyűltek össze, hogy együtt szomorkodjanak vele a katasztrofális déli útja miatt, hogy alkoholba fojtsák az emlékeiket, és hogy új terveket szőjenek. Némelyikük Churchillben is segített neki, és ők éppen olyan dühösek voltak a medvék gonosz fogadtatása miatt az Antarktiszon, mint maga Amelia.

Egyikük, Thorvald nem mutatkozott olyan együtt érzőnek, mint a többiek. – Odalent szinte minden egyes ember tagja az Antarktiszvédő Ligának, és ők még a Vadvilág Védelmezőinél is sokkal rosszabbak. Csak azok élnek odalent, akik tényleg ott akarnak élni. Ott olyan, mint itt, csak még inkább. Ők tényleg hisznek abban a helyben.

– Ezt én is tudom – válaszolta Amelia duzzogva. – És akkor mi van? Az Antarktisz hatalmas, mi történik, ha pár jegesmedve beköltözik egy-két öbölbe odalent? Néhány nemzedékkel később, vagy pár száz év múlva visszaköltöztethették volna őket északra. Amikor elég hidegre fordul az idő idefent, be lehetett volna gyűjteni és hazaküldeni őket. Az csak egy átmeneti menedékül szolgált!

– De nem egyeztettünk velük – ellenkezett Thorvald. – És ők teljesen az Antarktisz megszállottjai. Az utolsó érintetlen területnek nevezik. Az utolsó tiszta helynek.

– Én gyűlölöm ezt a szarságot – mondta Amelia. – Ez egy korcs bolygó. Nem létezik olyasmi, hogy tisztaság. Nem számít más, csak a kihalás elkerülése.

– Én egyetértek veled. De ők nem. És nem csak a hozzám hasonlókra lenne szükséged.

Ezzel Ameliára szegezte a szemét, és a lány a rendre utasítása ellenére is kezdte úgy érezni, hogy Thorvald ki akar vele kezdeni. Ez nem jelentett újdonságot, de a hangulata éppen valahol az otthonosság és az ingerültség között ingadozott. Elképzelhetőnek találta, hogy enged a férfinak. Még napokkal a jég alá zuhanása után is csontig átfagyottnak érezte magát. És nem csak erről volt szó. Valamiféle változásra volt szüksége. Bár ez a stílus, mintha a férfi azt hinné, hogy a bunkóságával ágyba kényszerítheti, nem igazán tetszett neki.

– Szóval, akkor mit kellene tennünk? – esett neki. – A New York-i barátaim azt mondták, hogy ha titokban tartom, pár medvét suttyomban is leköltöztethetek oda.

Erre mindenki csak a fejét rázta. Thorvald azt mondta: – A műholdakon keresztül a Föld összes jegesmedvéje követhető. Az antarktisziak is meg fogják őket látni. És nem akarjuk, hogy még többet megöljenek.

– Talán megegyezhetnénk velük – vetette fel Amelia.

De erre is csak a fejüket rázták.

– Ők nem alkusznak – mondta Thorvald. – Ha kompromisszumkész emberek lennének, akkor nem odalent élnének.

Amelia komoran sóhajtott.

Thorvald folytatta: – Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha új helyeket találnánk Grönland körül. Biztos akad pár frissen létesült öböl, ahol a jegesmedvék és a zsákmányállataik is jól ellenének.

– Idefent már túl meleg van – válaszolta Amelia. – Pont ez a lényeg.

Thorvald megvonta a vállát. – Ha arra akarsz kilyukadni, hogy egy globális lehűlésnek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy a jegesmedvék életben maradjanak, akkor ki kell vonnod pár ezer gigatonna szenet az atmoszférából.

– És? Nem tudnánk ezt megtenni?

– Ha ez lenne a fő projektünk, akkor de. Csak annyi kell hozzá, hogy mindent megváltoztassunk.

– Jaj, ne már. Mindent?

– Igen.

– Ez nem tetszik. Ez túl sok. Szóval olyasmibe kell fognunk, amihez értünk. Mármint nem erről szól a migrációtámogatás?

– De, persze. A nehéz időkben szükség van menedékekre. De csak átmeneti megoldásként. És te az átmeneti megoldások királynője vagy.

– Az átmeneti megoldásoké?

– Ezek azok. Mert hosszú távon magát a rendszert kell megjavítani. Addig is, átmeneti megoldásokkal próbálkozunk. A gazdagok levetett holmijaival. Az ő maradékaik segítségével próbáljuk megmenteni a világot.

Amelia ezt nyomasztónak találta. Ivott még egy kis aquavitet, pedig tudta, hogy az csak még lehangoltabbá teszi majd, de és akkor mi van: ennyire depressziós volt. Nem érdekelte, hogy esetleg ostobán viselkedik. Ebben a pillanatban ostoba akart lenni. Mert minden kedve elment attól, hogy ágyba bújjon ezzel a Thorvald nevű fickóval. Akiben lehet, hogy fel sem merült a gondolat. Vagy ő maga is rosszkedvében volt éppen, vagy mindig így viselkedett. Túl realista volt, és valami düh is érződött benne, talán pont olyan, mint Ameliáé, de ezek nem egészítették ki egymást. Neki szüksége volt egy kis álmodozásra ahhoz, hogy izgalmi állapotba kerüljön, és úgy gondolta, hogy mindenki másnak is. Elképzelhető. Ezt nem tudhatta biztosan, de látta, hogy a férfiak fantáziálnak, amikor vele vannak, ez éppen olyan nyilvánvaló volt, mint a csillogás az üveges tekintetükben. A fejükben valamiféle álom-Ameliával voltak, a műsorban alakított személyiségének és a jelenlévő énjének egyfajta keverékével, és Amelia erre rá is játszott, és ez bizonyos értelemben megkönnyítette a dolgokat. De ez a valaki nem ő volt. A valódi énje kezdett nagyon dühös lenni.

– De azért nem muszáj bunkónak lennünk – jelentette ki fensőbbségesen.

Thorvald erre csak a szemét forgatta, és felhajtotta az italát.

• • •

Amelia túlságosan dühös volt ahhoz, hogy felmenjen a felhőbe, és beszéljen a nézőivel, de ahhoz is, hogy hazamenjen. Semmi nem volt rendben, és semmin nem tudott javítani. Amióta csak elkezdett fészkükből kiesett kismadarakat menteni és a helyi madárrezervátumban dolgozni, hogy megszabaduljon az anyjától – ez a rezervátum olyan madarakkal volt tele, amelyeket meg lehetett menteni, és más körülmények közé lehetett őket helyezni –, mindig is abban a ki nem mondott meggyőződésben tette, hogy ezt a munkát egész életében folytatni fogja, egyre magasabb szinten, amíg minden rendbe nem jön. És hosszú ideig úgy tűnt, hogy ez menni is fog. Most már nem. Most már csak az átmeneti megoldások királynője volt.

Utasította Frans-t, hogy a hosszabbik úton vigye haza a léghajót.

– Jól hallottam, a hosszabbik úton?

– Igen.

– New York nagyjából ötezer kilométerre van tőlünk délnyugatra. A hosszabbik úthoz át kellene repülnünk az Északi-sark felett, végig a Csendes-óceánon, át az Antarktisz felett, majd vissza az Amerikák mentén. A becsült távolság harmincnyolcezer kilométer. A becsült repülési idő huszonkét nap.

– Nem baj.

– A fedélzeten található élelmiszerkészlet a becslések szerint nyolc napra lenne elegendő.

– Az sem baj. Fogynom kell egy kicsit.

– A súlyod jelenleg két kilóval az elmúlt öt év átlaga alatta van.

– Fogd be – magyarázkodott Amelia.

– Ezt az élelmiszerhiányt súlyosabbnak becsülöm egy diétánál.

Amelia felsóhajtott. A híd sarkába sétált, megnézte a két mágnes között lebegő földgömböt, és megértette, miről beszél Frans. És amúgy sem akart visszatérni az Antarktiszra. – Oké, akkor a körutazás helyett írj le egy vargabetűt. Indulj el innen Kamcsatkába, majd Kanadán keresztül menjünk haza.

– A becsült repülési idő tíz nap.

– Nem baj. Erre vágyom.

– Éhezni fogsz.

– Fogd be, és vezess!

– Felszállunk a futóáramlás aljához, hogy gyorsabban hazaérjünk.

– Rendben.

• • •

Ennek a tél derekán tett útnak az első sötét napjain lebámult az Észak-Atlanti-óceánra. Sok időnek kellett eltelnie, amíg elhaladt a Svalbardon lévő ragyogóan kivilágított város felett, a sarkkör Szingapúrja felett, amely úgy megvilágította az éjszakát, mint egy hatalmas karácsonyfa. Utána a norvég Alpok következett, egy sor vad, fekete és fehér tüske, hosszú, lapos fehér gleccserekkel a csúcsok között. Majd Szibéria, amely napokon át tartott. Noha az oroszok hatalmas városokat építettek a sarkköri partvonal mentén, a tundra legnagyobb része, amely felett Amelia végigrepült, üres maradt. Tundrák, tajgák, északi erdők, a tajga pereme mentén az úgynevezett részeg erdőkkel. A tundrát fehér, kelésszerű, pingónak nevezett jéghegyek torzították el. Ezeket a jégkupacokat a fagyás-olvadás ciklusa lökte ki a talajból. Amikor a pingók elolvadtak, kerek tavak maradtak a helyükön az alacsony hegyek tetején, ami furcsa látványt nyújtott. A folyamat során felszabaduló metán bámulatos volt.

A tundrán sok helyen felbukkantak a kihalásból visszahozott mamutok csordáinak fekete pöttyei. Még pszeudomamutnak is lenyűgözőek voltak. Úgy néztek ki, mintha fekete hangyák rajzottak volna ki a vidékre; több ezren voltak, talán több millióan. Bizonyos szempontból jónak számítottak, más szempontból rossznak. Megint csak a populációdinamikáról van szó. Ha csak ezek a dinamikák számítanának, idővel maguk is elrendeződnének. Ami azt jelenti, hogy lehet, hogy ezek a mamutok kihalásra vannak ítélve, de ezt nehéz megmondani. Mindeközben azért levették az elefántok válláról az ostoba elefántcsontterhet.

Igazából, gondolta Amelia, miközben végigtekintett a tájon, a világ mindennek ellenére jól néz ki. Lehet, hogy az is segített, hogy sötétben repült. Lehet, hogy a Jeges-tenger partjainak is jót tesz a melegebb klíma. Ha valahogy sikerül majd ismét lehűteniük a levegőt, lehet, hogy ez a vidék nagyon megszívja. Olyan nehéz ezt előre megjósolni.

Úgyhogy Amelia azzal töltötte ezeket a napokat, hogy a tájat nézte, és közben megpróbált mindent átgondolni. Ez sajnos azzal járt, hogy egyre jobban összezavarodott. Mindig ez történt, amikor megpróbált gondolkozni, ezért nem kísérletezett vele túl gyakran. Úgy gondolta, léteznek olyan emberek, akiknek ez sokkal jobban megy, bár néha kétségei támadtak e felől, és egyébként is, akár léteztek, akár nem, az rajta nem segített. Elérkeztek arra a pontra, amikor bármit is tesznek az emberek ezzel a világgal, annak rengeteg másodlagos és harmadlagos következménye lesz. Miért mondták azt a tanárai, hogy az ökológia egy szőttes, amikor igazából egy vasúti szerencsétlenség?

Keresgélni kezdett a csuklómonitorán, és megtalálta a wisconsini egyetemi tanársegédjének, Lucky Jeffnek, az evolúció- és ökológiakutatónak az egyik felvételét, akinek a hangja még mindig megnyugtató hatással volt rá. Ami azt illeti, ez a tulajdonsága élőben annyira megbabonázta, hogy Amelia az előadásai nagy részét végigaludta. De most erre volt szüksége, erre a nyugalomra. Kedvelte ezt a tanárát, aki ugyancsak kedvelte őt. És általában leegyszerűsítette a dolgokat.

– Mi szeretjük leegyszerűsíteni a dolgokat – mondta annak az előadásnak az elején, amit most Amelia kiválasztott, és ezen mosolyognia kellett. – A valóságban a dolgok bonyolultak, de ezt nem mindig tudjuk kezelni. Általában azt szeretnénk, ha lenne egy főszabály. Pöpper ezt nevezte monokauzitaxofíliának, az egyetlen, mindent megmagyarázó okok szeretetének. Néha olyan jó lenne, ha lenne egyetlen ilyen ok. Úgyhogy az emberek hajlamosak kitalálni ilyeneket, és rájuk ruházni minden felelősséget, ahogy régen a királyokra vagy az istenekre. Lehet, hogy most az a szabály, hogy a több jobb. Ez a meggyőződés húzódik a közgazdaságelmélet mögött, és ez a gyakorlatban hasznot jelent. Ez az egyetlen szabály. Lehetővé teszi mindenkinek, hogy a legnagyobbra növelje a saját értékét. A gyakorlatban viszont tömeges kihalásokat idézett elő. Ha továbbra is tartjuk magunkat hozzá, akkor minden összeomolhat.

Szóval, mi lenne jobb főszabály, ha létezne ilyen? Akad pár jelölt. Az egyik lehetőség a legnagyobb tömeg legnagyobb boldogsága. Biztosan emlékeztek, hogy a legnagyobb szám a száz százalék, amelybe minden beletartozik, és ez nagyon jól beválik. Olyasminek a létrehozására utal, mint például egy mérsékelt égövi erdő. És hosszú múlt áll mögötte a filozófiában és a gazdaságpolitikában. Van néhány rossz értelmezése is, de ez minden szabályra igaz. Csak első megközelítésként alkalmazható.

Egy olyan, ami nekem jobban tetszik, innen, Wisconsinból származik. Aldo Leopold egyik mondásáról van szó, amit néha leopoldi etikának is neveznek. „Az a jó, ami a földnek jó”.

Ezen érdemes egy kicsit elgondolkozni. Le kell vonni a belőle származó következtetéseket, de ez minden főszabályra igaz. Mit is jelent a földről való gondoskodás? Az magába foglalja a mezőgazdaságot, az állattenyésztést és a várostervezést. Minden területhasznosítási gyakorlatunkat. Vagyis az erőfeszítéseink megszervezéséről lenne szó. Arról, hogy ahelyett, hogy a haszonért dolgoznánk, azt tegyük, ami a földnek jó. Így reménykedhetünk abban, hogy egy jó helyet hagyunk az utánunk következő nemzedékekre.

Miközben Amelia ezt hallgatta, és azon töprengett, hogy igaz-e belőle bármi is, és ha igen, az segíthet-e neki, éppen Kamcsatkát nézte. Az alatta lévő sötét tájat fehér oldalú vulkánok pettyezték, de némelyik feketéllett, mert olyan meleg volt a fala, hogy elolvadt a ráhulló hó. Bizarr volt egy annyira meleg tájat látni, ahol elolvad a hó. A vulkánok körül elterülő alacsonyabb részeket sűrű erdő és hóréteg fedte. Volt néhány elszórt, hatalmas világítótoronyra emlékeztető város is, de könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy a természetes életterek, amelyeknek a létrehozásáért olyan keményen meg kellett dolgozni Észak-Amerikában, itt maguktól is létrejöttek. Kamcsatka vajon ritkásan lakott terület? Az oroszok jobban bánnak a környezettel? Amelia eddig azt hitte, hogy az oroszok eszelősen kizsákmányolják a saját országukat. De az is lehet, hogy azok a kínaiak. A kínaiak egyértelműen tönkretették a földjüket. Lehet, hogy az ő szabályuk egy fordított leopoldi etika, ami úgy szól, hogy az a jó, ami az embereknek jó. Lehet, hogy az emberek erre gondolnak, amikor a legtöbb jóról beszélnek a legnagyobb népesség számára – mármint a legtöbb embernek. Leopold azt mondta, hogy aki gondoskodik a földről, az hosszú távon jobb gondját viseli az embereknek is. Kamcsatka lenyűgöző, bizarr – idegen –, olyan, mint egy másik világ: de vajon jól van? Erről fogalma sem volt.

Majd végig az Aleutok felett, utána át Kanadán, ahol egyre több légi járművet látott az égen maga körül. Szibéria felett akadt néhány hatalmas, automatizált szállítóhajó, de a tél derekának sötétje miatt sokan távol tartották magukat az égtől, vagy inkább dél felé tartottak. Most viszont rengeteg repülő világította meg az eget apró lámpásokként, beleértve egy raj égifalut is, amelyek kétezer méter magasan lebegtek; azt a szintet nekik tartották fent. Amelia imádta az égifalvakat. Kerek vagy sokszögletű léggömbökből álltak, amelyek teljes kis falvaknak otthont adó platformokat tartottak, olykor egész városkákat néhány ezer emberrel. Minden egyes égifalut harminc-ötven, vagy egyetlen hatalmas ballon tartott a levegőben, a kisebb nyaralóhelyeket pedig huszonegy, mint a Huszonegy léggömb című gyermekregényben. Sok-sok ember nagyon dicsérte az életet ezekben a falvakban, és Amelia mindig szívesen látogatta meg őket. Ültetvények is létesültek rajtuk, és némelyiknek olyan nagy felszíni területe volt olyan kevés emberrel, hogy szinte teljesen önellátóan éltek, mint a városhajók az óceánokon, úgyhogy gyakorlatilag soha nem is kellett leszállniuk.

Amelia éppen háromezer méteres magasságban repült, úgyhogy az alatta lévő égifaluk virágcsokroknak tűntek, vagy zománcékszereknek. A kanadaiak különösen nagy számban látogatták őket, vagy laktak ott. Amelia felhőműsorai népszerűek voltak a körükben, legalábbis így értesült, bár egy kis kutatómunka során kiderült, hogy a műsora iránti rajongás egyfajta divathóbort, amelyet a nevetni szerető fiatalok űznek. Sebaj. A közönség az közönség.

Úgy tűnt, a nézői kezdik nem érteni, hogy miért nem megy az adás. Nicole ezt minden nap a szemére hányta. Mindenki tudta, hogy éppen utazik, de nem közvetíti. Az a pletyka járta, hogy nagy megrázkódtatás érte a jegesmedvék halálakor. Nos, és akkor mi van? Tényleg így történt. Vagy valami ilyesmi. Amelia nem igazán tudta volna megfogalmazni, hogy mit érez. Valami újat és kellemetlent. Persze, lehet, hogy megrázkódtatásról van szó. Nem tudta. Lehet, hogy a bénultság része az átélt traumának. De ráébredt, hogy mindig is egy kicsit bénultnak érezte magát. Egy kicsit távolságtartónak, egy kicsit befordulósnak. Gyermekkorában annyira utált egyes megnyilatkozásokat, hogy amikor csak tudott, elvonult egy kicsit, hogy egyedül legyen, és mivel ez segített, a lelke mélyén mindig bezárkózott egy kicsit. Pár másodperccel azután járt, ami vele vagy a szeme előtt történt. Mindig is lelki sérült lett volna? És ha igen, akkor mi idézte elő?

Nem tudta. Az anyja tökéletes jelöltnek tűnt, de persze az anyja annyira azért nem volt rossz. Csak egy hétköznapi színpadi ember, akkor meg miért fogadta mindezt Amelia annyira rosszul? Mi a baj vele, ami miatt ennyire szeretne megszabadulni mindenkitől? Csak annyi lenne, hogy a világ nyakig szarban van, és az emberek ezt látják, és mégsem változtatnak, mert nem érdekli őket? Vagy benne van a hiba?

Ekkor ismét lekésett egy kicsit arról, amit látott, mert az egyik alatta elhaladó égifalu oldalra billent, és lassan lefelé keringett, a föld felé. – Frans, mi a baj azzal az égifaluval odalent?

– Nem tudom.

– A ballonjai! Nem úgy tűnik, mintha kilyukadtak volna?

– Hova nézel?

Amelia átvette az irányítást, és a bajba került égifalu nyomába eredt. – Menj, amilyen gyorsan csak tudsz! – kiáltotta.

– Megyek.

Amelia kormányzott, Frans pedig a tolóerőt és a ballasztot szabályozta, továbbá felvette a kapcsolatot az égifaluval, ami már elkezdte leadni a vészjelzést. A ballonjaiknak a fele pukkadt ki egyszerre, és a váratlan megdőlés káoszt okozott a fedélzetén. Gyorsan zuhantak, nem olyan gyorsan, mint egy hűtőszekrény, de egyértelműen zuhantak. Éppen megpróbálták lehámozni magukat a házaik megdőlt faláról, és rendezni a helyzetet, de ezt láthatóan nem sikerült még kivitelezniük. Kétségbeesettnek tűntek.

Amelia a közelmúltbéli kalandja után, amikor függőlegesbe állította a Migrációtámogatást, hogy megküzdjön a medvékkel, nagyon is el tudta képzelni a zűrzavart. – Menj le oda – mondta Frans-nak. – Engedj ki egy kis héliumot. Gyerünk, rajta. Nyomás!

– A jelenlegi sebességünkkel akkor fogjuk keresztezni az útjukat, amikor még nagyjából háromszáz méterre lesznek a földtől.

– Remek. Hogyan tudnánk ahhoz az oldalához csatlakozni, amelyiken kipukkadtak a ballonok?

– A horgonyunkkal.

– Remek. Csináld. Menj gyorsabban.

– Képesnek kell lennünk visszaállítani a lebegést, miután csatlakozunk hozzájuk.

– Nincsenek héliumtartalékaink azokban a tartályokban?

– De vannak…

– Akkor menj gyorsabban! Rajta!

Lekiabált nekik, és elmagyarázta a tervét. A falusiak örömmel hallották, hogy van neki ilyen.

A Migrációtámogatás sokkal lassabban ereszkedett a süllyedő égifalu felé, mint Amelia szerette volna, számára szinte lassított felvételnek tűnt az egész, ennek ellenére Frans szerint gyorsan süllyedtek. Amilyen gyorsan csak lehetett.

– Soha ne felejtsd el lefilmezni a kalandjaidat – jegyezte meg egyszer csak Frans.

– Menj a picsába! – kiáltott fel Amelia. – Ezt utálom! Soha nem mondj semmi olyasmit, amit a producereim programoztak beléd!

– Akkor nem tudom biztosan, mit mondhatok.

– Akkor maradj csendben! Most komolyan, Frans. Erről eszembe jut, hogy csak egy program vagy. Ami nagyon kiábrándító. Utálom az ilyen szarságokat. Te is olyan vagy, mint a többiek.

Frans hallgatott.

Amikor leértek közvetlenül a zuhanó égifalu fölé, és leeresztették Amelia kötélhintáját a horgonnyal, a falu népe beülőkkel és kötelekkel biztosítva kimerészkedett a platformra, hogy rögzítsék a léghajó kötelét nagyjából a kipukkadt ballonok közepénél. Olyan elképesztő látványt nyújtottak a hegymászófelszerelésükben, hogy Amelia filmezni kezdte őket.

– Sziasztok, emberek – mondta a felhőbe –, itt Amelia beszél. Visszatértem. Nézzétek meg, mit visznek véghez ezek az emberek, hogy megmentsék az égifalujukat. Elképesztő! Remélem, erősen oda vannak kötve, mert csak a kötél tartja őket. Ezt nézzétek, megcsinálták! Oké, most rögzítik a kötelünket a platformhoz, mi pedig, amennyire tudjuk, megemeljük őket. Frans, kapcsolj a legnagyobb felhajtóerőre.

– Felszabadítom a tartalék héliumunkat.

– És hagyd abba a duzzogást. Emberek, Frans éppen haragszik rám, de ez nem az én hibám. A producereink manipulatív pszichopaták. Ez rád is vonatkozik, Nicole. De most koncentráljunk a bajba jutottak hősiességére. Úgy tűnik, elég nafta van bennünk ahhoz, hogy megemeljük a falunak azt az oldalát, ahonnan eltűntek a ballonok. Mintha azt mondta volna valaki, hogy egy meteor süvített végig a ballonokon. Most mindenesetre már majdnem kiegyenesedtek. Leeresztjük őket… hol is, Frans? Hol van egy akkora leszállópálya, ahova lesegíthetjük őket?

– Calgaryban.

– Calgaryban szállunk le, emberek. Nézzétek, hogyan kell játszaniuk a megmaradt ballonjaikkal, hogy szintben maradjanak. A mindenit! Lefogadom, hogy hatalmas kupleráj lehet a házaikban. Nálunk is minden a feje tetejére állt, amikor függőlegesbe váltottunk. Senki nem szereti, amikor ilyesmi történik. Erről jut eszembe… mindnyájan csatlakozzatok a Háztulajdonosok Szakszervezetéhez, mondjuk most rögtön. Nézzetek utána, és lépjetek be. Mert egységbe kell tömörülnünk, emberek. Mi is olyanok vagyunk, mint az a szegény égifalu odalent. Mindenünk a feje tetején áll. Megbillentünk, és zuhanunk. Az összeomlás felé haladunk. Úgyhogy segítenünk kell egymásnak talpra állni, túlélni ezt a vészhelyzetet. Húzzuk ki magunkat a saját hajunknál fogva. Tedd ki ezt az üzenetet ismétlésbe, Nicole, és akkor talán megbocsátok neked. Oké, most mindenki nézze meg, hogy érünk földet. Frans, mindent bele. Akkor talán neked is megbocsátok.

– Mindent beleadok – ígérte meg Frans.

– És alakítsatok ki egy vadnál is vadabb kertet – énekelte Amelia a műsora főcímdalának utolsó sorát.

Oké: mondjuk, hogy a munka nincs elvégezve. Ez egyértelműen így van. Mondjuk, hogy meg kell változtatniuk a főszabályt, ha azt akarják, hogy működjenek a dolgok: ez is igaz. Rendben. Majd ő megváltoztatja a főszabályt. Mindent megváltoztat. Ha harcolni kell, harcolni fog. Megmenti azt a kismadarat, és visszarepíti a levegőbe.

Samuel Beckettet elvitték a Shea Stadionba, hogy megnézze élete első baseball-meccsét, a visszavágóval együtt, miközben a barátja, Dick Seaver magyarázta neki a szabályokat. A második játszma felénél Seaver megkérdezte Beckettet, hogy nem szeretne-e hazamenni.

Beckett: – Vagyis vége a játéknak?

Seaver: – Még nincs.

Beckett: – Akkor nem megyünk el, amíg véget nem ér.

h) Gen nyomozó

Gen Nyomozó és Olmstead nyomozó elmentek beszélni az Alsó-Manhattani Önsegélyező Egyesület adatelemző csapatával, ezekkel a kvantosnyomozókkal, akik mindig arra törekedtek, hogy ügyesebben bányásszanak a felhőben a hivatalos közigazgatási és szövetségi csapatoknál. Az irodájukként egy lepukkant, öreg helyiség szolgált a Nyugati Harmincnegyedik 454. száma alatt, közvetlenül északra az ártértől, az egyik régi, barna téglaházban a sok közül, amelyek nagy részét kivájták, és tízszer olyan magas toronyházak külső borításává változtatták. Így sikerült megőrizniük az utcaképet, miközben azért elég bizarrá tették a környéket, egy olyan hellyé, ahol mintha űrlények fémkarma nyúlt volna ki a régi téglabőr alól.

A réginek és az újnak ebben a keverékében nem volt könnyű megtalálni a Farkasodúnak becézett téglaházat, amely ugyanakkor a metropolisz egyik fontos csomópontjának számított, mivel ez adott otthont a MEKTESZ adatbányászai legnagyobb részének. Gen ugyanabban a ködösen komor hangulatban követte Olmsteadet a biztonsági átvizsgáláson, ami mindig eltöltötte, amikor belépett az adatoknak ebbe a nagy erődjébe. Számára az adatelemzés a természettudomány és Kafka torz szerelemgyereke volt, ami vagy mindig azt bizonyította be, hogy az ég kék, vagy arra világított rá, hogy valami nagyon nincs rendben, vagyis, precízebben fogalmazva, meredeken ellentmond Gen Octaviasdottir megérzéseinek. És Gen nagy hangsúlyt fektetett a megérzéseire. Úgyhogy ez egy olyan munkaeszköz volt, ami ugyanolyan mélyen vágta meg őt is, mint a megmunkálandó anyagot. Ennek ellenére gyakran hasznosnak bizonyult, legalább Olmstead számára. Olmstead pedig Gen számára.

Konzultáltak Sean néhány ismertebb partnerével. A folyófelszín hőmérsékleti adatai, amelyek bárki számára hozzáférhetők voltak, azt jelezték, hogy a Cypress Avenue metrómegálló feletti terület pár nappal azelőtt melegedett fel, hogy a Metből elrabolták a két kódert. Oké, eddig jó: az ég kék.

Magát a konténert nehezebbnek mutatkozott lenyomozni, de itt villantottak nagyot a Farkasok: volt egy nagy adag kínai adatuk, gyakorlatilag minden, amit a kínai kormány eltitkolt a saját népe elől a huszonegyedik században. Ezt a halmazt egyszerre lopták el egy vicces ellenpuccs során, amelyet Chang nagyoperájában, a Majom megharapja a Sárkányt című darabban énekeltek meg. A MEKTESZ csapata ebben a kínai archívumban talált rá arra a konténerre, amelyben Muttot és Jeffet fogva tartották. Azt is Kínában készítették, mint gyakorlatilag az összes konténert a bolygón, nagyjából százhúsz évvel korábban. Ennek az útja szokás szerint az óceánon cikázott a 2090-es évek végéig, amikor a konténerhordozók teljesen leváltották a dízellel hajtott hajókat. Akkoriban a kisebb kompozitkonténerek váltak a bevett tárolóeszközzé, és a régi acélkonténereket nyugdíjazták, és lakóépületekké vagy szárazföldi raktárakká változtatták. Ez a konténer ekkor kihullott a nyilvántartási rendszerből. Nem lehetett kideríteni, hol töltötte az elmúlt fél évszázadot; legnagyobb valószínűséggel Dél-Bronx valamelyik elsüllyedt parkolójában pihent, a Cypress metrómegálló közelében.

Az FBI megfigyelőrendszere, amelyhez ezek a srácok valahogy szintén hozzáfértek, arról tanúskodott, hogy az emberrablás előtti két hétben Henry Vinson több alkalommal találkozott a Pinscher Pinkertonnal kapcsolatba hozható emberekkel egy mólón és egy mobil Faraday-kalitkában, úgyhogy nem lehetett lehallgatni őket. Ekkor, ahogy az elemzők fogalmaztak, beléptek a polip kertjébe. Amikor Vinson és a Pinscher emberei találkoztak, az FBI megfigyelői kiszúrtak valakit, aki szintén megfigyelte ezeket a találkozókat, és úgy tűnt, mintha annak a másik megfigyelőnek sikerült volna bejuttatnia egy lehallgatókészüléket abba a Faraday-kalitkába a mólón, vagyis valószínűleg le tudta hallgatni őket. De azt, hogy ki lehetett az a másik megfigyelő, az FBI-nak nem sikerült kiderítenie.

Nagyon úgy tűnt, mintha a Pinscher Pinkertonnak nem lenne sehol székhelye. A számláit a Nagy-Kajmánon tartotta, és a neve csak ritkán bukkant fel a felhőben, leginkább akkor, amikor a titkosítása csődöt mondott. A MEKTESZ kriptográfusai pár évvel korábban részben feltörték a titkosítását, de Pinscher észrevette, és váltott. Amit az elemzők korábban megtudtak, annak semmi köze nem volt Rosen és Muttchopf elrablásához, de feltártak egy pár emberből álló tapadókorongot a polip egyik lábán, amely kapcsolatba hozható volt három céges gyilkossággal. Ezért bukott meg az egész vállalat az FBI-nál, és került fel a hírhedt tízes listájára. Bérgyilkosság, ilyen egyszerű. Rosen és Muttchopf neve is szerepelhetett az adatok között, de ha kódnevet kaptak, és még nem fejtették meg őket, az megmagyarázhatja, miért nem találtak még rájuk. Egyelőre úgy állt a dolog, hogy az elemzők feltárta bizonyítékok nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy a városi tanács szerezzen egy világkereskedelmi kutatási engedélyt a Pinscher fájljaira a felhőben.

– A fenébe – mondta Gen. – De én le akarom őket kapcsolni.

Vinson irodáit viszont elég könnyen feltörte az FBI. Ott akadtak feljegyzések Rosen és Muttchopf munkaviszonyáról, továbbá személyes biztonságügyi megbeszélésekről is a Pinscherrel. Ezek tulajdonképpen nyilvános iratoknak számítottak. A MEKTESZ elemzői továbbá néhány eleven algoritmust is kihalásztak a zavaros pénzügyi vizekből; ezeket Jeff Rosen megjelölte, mint a saját műveit, és összefüggésben álltak más algortimusokkal, amelyeket szintén a zavaros vizekben talált. Valóban létesített egy rejtett csatornát a Chicagói Értékpapírkereskedelem zavaros vizeiben. Ezek a bizonyítékok együttesen elég megalapozott gyanút jelenthetnek egy SEC indította eljáráshoz, hogy átvizsgálják Vinson dokumentumait.

Gen több lehetőséget is felvázolt Sean Olmsteadnek, aki a fehér tábláját helyettesítette ilyenkor. Ha szereznek egy házkutatási parancsot, és fel is használják, akkor bizonyítékokat találhatnak arra, hogy Vinson megbízta a Pinschert a bajkeverő unokatestvérének és az ő haverjának eltüntetésére. Ha Jeff csak a jéghegy csúcsát látta a törvényellenes piacmanipulációkkal kapcsolatban, akkor az eltüntetése több évnyi börtönbüntetéstől menthette meg Vinsont, de legalábbis egy erőteljesebb körmöstől.

– De miért nem ölette meg őket? – kérdezte Olmstead.

– Hát, lehet, hogy attól azért visszariadt. A család, meg minden.

Olmstead bizonytalanul bólintott. – Ezek a kapcsolatok nem túl erősek.

– De egy házkutatásival megtalálhatjuk, hogy mit műveltek.

– Úgy gondolja?

– Nem biztos. De talán rájuk ijesztünk annyira, hogy elkövessenek valami ostobaságot.

– Maga szereti ezt csinálni – jegyezte meg Olmstead idegesen kopogtatva az asztalon, miközben gondolkozott. Bizonytalanságot jelző dzsesszes körömakkordok. – Mindig azt hiszi, hogy kiugraszthatja a nyulat a bokorból.

– Pontosan. Szinte mindig mindenki elkövet csúnya dolgokat. Azt hiszik, hatalmas koponyák, hogy átverik a SEC-et, de ha meglátnak egy rendőrnyomozót egy házkutatásival, talán beijednek.

– Végigveszik a támadási felületeket, és megpróbálják eltüntetni őket.

– Pontosan. A gonosz elmenekül a haragvó női üldöztetés elől. És néha az összes bizonyítékunk arra épül, hogy valami új és ostoba hibát ejtenek.

– Ahelyett, amit gyanítunk, de nem tudunk bizonyítani.

– Pontosan!

– De ha rájönnek a blöffre, és megvetik a lábukat, akkor csak kiteregette a lapjait. Ez is gyakran előfordul. Ez a trükk mostanra elég szakállas. Megkockáztatnám, átlátszó és közhelyes.

Gen felsóhajtott. – Ne már, ifjonc. Akkor is szeretném kipróbálni. Mert szeretem feldühíteni az embereket. Mert aki dühös, az eldobja az agyát jó messzire.

– Most róluk beszél, vagy önmagáról? Oké, bocs. Akár szerezhetünk is egy házkutatásit. Látom, hogy ezt akarja.

– Egy gondolatolvasó.

• • •

A házkutatásit a SEC felhőben lévő vezérlőpaneljéről szerezték meg. Olmstead felhívta Claire hadnagyot, hogy vigye oda, aki hamarosan megérkezett a 76-os mólóhoz a Javits Center mellett egy kis motorosban, New York legszebb gazdasági bűncselekményes daliáinak civil ruhás osztagával. Észak felé indultak a Cloisters mólójához, kikötöttek, majd felsétáltak a széles promenádlépcsőn a hatalmas térre.

Maga a tér is másmilyen volt itt: nagyobb, magasabb, tágasabb. Az emberek gyanakodva méregették őket, amikor elmentek mellettük – három egyenruhás rendőr egy csapat civil ruhás kíséretében – rajtaütés! Minden ősi ösztönük beindult, miközben a riadt pillantások leleplezték, hogy ez a puccos negyed csak a legújabb a divatos bűntanyák hosszú sorában. Gen vidáman masírozott, határozott léptekkel, mintha egy kisebb katonai felvonulást vezetne.

Majd be a legkövérebb torony masszív előcsarnokába, jelvényvillantás a biztonságiaknak.

– Várják magukat? – kérdezték tőlük.

– Házkutatási van nálunk.

Gen eltökélten rágózott, nehogy beduguljon a füle az ötvenedik emeletig, ami meglehetősen alacsonyan helyezkedett el abban a toronyban, ahol a legnagyobb szintek épültek. Ő, Olmstead, Claire és a gazdasági bűnüldözők kiléptek a felvonóból, és az Alban Albany recepciós pultjához sétáltak, ahol egy kis csoportosulás várta őket.

– Henry Vinsonnal akarok beszélni – mutatta meg nekik Gen a házkutatásit.

Az egyik recepciós a telefonjára mutatott, és Gen azt felelte: – Igen, nyugodtan –, miközben a lány megpingette Vinsont, és szólt neki, hogy egy rendőrnő jött hozzá látogatóba.

– Küldje be – érkezett a válasz.

• • •

– Jöjjenek be – mondta Henry Vinson egy hatalmas, egybefüggő emelet közepéről, amelynek az összes fala üvegből állt. Százhatvanhét centi, fehér, kopaszodó szőke, fiatalabbnak tűnik a koránál. Gen tudta, hogy ötvenhárom éves. Keskeny, kis száj, vékony bőr, nagyon jól ápolt. Mint egy színész, aki vezérigazgatót játszik, de Gen már tapasztalta, hogy ez az összes vezérigazgatóra igaz. – Miben segíthetek? – kérdezte a férfi.

– Azért jöttem, hogy feltegyek pár kérdést az unokatestvéréről, Jeff Rosenről – válaszolta Gen. – Őt és egy barátját nemrég elrabolták, és az akaratuk ellenére fogva tartották. A köztéri biztonsági kamerák szerint maga többször tárgyalt a cége biztonsági embereivel a Pinscher Pinkertontól az elrablásuk idején. És Rosen meg a munkatársa kétszer is dolgozott magának az elmúlt tíz évben. Úgyhogy szeretnénk megtudni, mikor látta őket utoljára.

– Ezt meglepve hallom – felelte Vinson döbbent arccal. – Semmit nem tudtam az egészről. Ez egy befektetési cég, és jó viszonyban vagyunk a SEC-kel és a hatóságokkal. Soha nem szegnénk meg a törvényeket.

– Nem – helyeselt Gen. – Pont emiatt olyan zavaró ez a nyom. Elképzelhető, hogy van pár szakadár elem a Pinscherben, akik olyasmiket művelnek, amiről tudják, hogy maga nem hagyná jóvá.

– Ezt kétlem.

– Mikor látta utoljára az unokatestvérét, Jeff Rosent?

Vinson ingerültnek tűnt. – Nem tartom vele a kapcsolatot.

– Mikor látta utoljára?

– Nem tudom. Évekkel ezelőtt.

– Mikor kereste utoljára?

– Ugyanakkor. Mint említettem, nem tartom vele a kapcsolatot. Az anyja és az én apám már évekkel ezelőtt meghaltak. Fiatalkorunkban sem találkozgattunk, csak a családi ünnepeken. Úgyhogy értem, mire gondol, de azon túlmenően nincs említésre méltó kapcsolatunk.

– De a cégének dolgozott.

– Tényleg?

– Nem tudott arról, hogy a cégének dolgozik? Ilyen nagy lenne?

– Elég nagy – válaszolta Vinson. – A számítógépes osztály a saját fennhatóságában intézi a személyzeti ügyeket. Lehet, hogy felvették anélkül, hogy tudtam volna róla.

– Vagyis nem tudja, miért rúgták ki.

– Nem.

– De azt mintha tudná, hogy számítógépekkel dolgozott.

– Igen, azt tudtam.

– Tudta, hogy nagy frekvenciájú kereskedelmi kódokkal foglalkozott?

– Ezt nem tudtam.

– A maga cége foglalkozik nagy frekvenciájú kereskedelemmel?

– Persze. Mint az összes befektetési társaság.

Gen kicsit hallgatott, hogy ez a megjegyzés lebegjen egy darabig a levegőben. – Nem igaz – jelentette ki. – A magáé igen, de nem az összes. Ez egy speciális ág.

– Hát, speciális – felelte Vinson ismét idegesen. – Mindenkinek értenie kell hozzá egy kicsit, akárhogy is.

– Szóval a maga cége foglalkozik vele.

– Igen, mint már említettem.

– És az unokatestvére a rendszerben dolgozott, és találhatott bizonyítékokat törvényellenes tevékenységekre.

– Ez nem lehetséges, mert mi a SEC lefektette szabályok alapján kereskedünk. Mint már mondtam, én magam több mint tíz éve nem léptem vele kapcsolatba.

– Fel tudja idézni az utolsó alkalmat, amikor beszélt vele?

– Nem. Biztosan nem lehetett valami jelentős alkalom. Talán amikor az anyja meghalt.

– Az nem volt jelentős alkalom?

– Munka szempontjából nem. Ugyan már. Nem tudok többet mondani. Végeztünk?

– Nem – válaszolta Gen. – A csapatom azért jött, hogy átkutassa az irataikat, és innentől fogva mindenbe betekintési jogunk van, amit a felhőbe küldenek.

– Nem. Szerintem nem. Azt hiszem, végeztek.

– Ezt hogy érti?

Egy nagy csapat biztonsági egyenruhás férfi lépett be a helyiségbe, és Vinson rájuk mutatott. – Udvariasságból válaszoltam a kérdéseikre, de nem hagyom, hogy a bizalmas irataim között turkáljanak. Nem hiszem, hogy érvényes a házkutatásijuk. Ezek a biztonsági emberek azért jöttek, hogy kikísérjék önöket az épületből, úgyhogy legyenek szívesek együttműködni velük, és távozni.

– Maga most viccel – jelentette ki Gen.

– Nem tennék ilyet. Kérem, hagyja el az épületet. Az urak majd kikísérik.

Gen elgondolkozott. – És természetesen mindez rögzítve lesz.

– Persze. Ha arra kerül a sor, találkozunk a bíróságon. De most arra kérném, tartsa be az épületünk biztonsági szabályzatát.

Gen Claire hadnagyra nézett, aki vállat vont; nem volt mit tenni.

Gen hozzátette: – Itt szeretném rögzíteni, hogy az akaratunk ellenére távozunk. Még hallani fog rólunk. – Majd az emberei és a biztonságiak kíséretében elhagyta az épületet. A lift megtelt.

Miután kinyílt a felvonó ajtaja, átkeltek a hatalmas, szeles téren, és lesétáltak a széles lépcsőn a mólóra.

Miután beszálltak a járőrhajóba, Gen azt mondta: – A szemétládák.

Claire azt válaszolta: – Muslincákat telepítettem az egész épületbe. Lehet, hogy némelyiknek sikerül elbújnia, és megtudunk valamit.

Olmstead még mindig vöröslött a buldog felháborodásától; egyenesen az állkapcsából kapták ki a csontot.

– Szép munka – válaszolta Gen Claire-nek. – Reménykedjünk a legjobbakban. Mindenkit tartsunk megfigyelés alatt, aki az épületben volt, a felhőkapcsolataikat is, és majd meglátjuk, hogy sikerült-e ráijesztenünk valakire egy megkérdőjelezhető kidobáson kívül. De legalább ezt számon kérhetjük rajtuk.

– Nagyon remélem.

Claire és Olmstead is nagyon dühösnek tűntek. Genben felmerült, hogy vajon ez lesz-e a lépésének az egyetlen pozitív hozadéka. Fiatalok voltak, és most forr bennük a düh. Nem fogják feladni.