negyedik rész
DRÁGA VAGY MEGFIZETHETETLEN?

A tulajdon a haszon jogalapjává válik.

– Maurizio Lazzarato: Kormányzás adósságból

A láthatatlan kéz soha nem fizeti ki a csekket.

a) Franklin

Mire hazaértem a két fuldokló kis patkány megmentéséből az épület gondnokával, már elkéstem a találkozómról Jojóval. – Ti átkozott kölykök – mondtam, miközben behajóztunk a csónakházba –, most elkéstem miattatok.

– Egy nagyon fontos randiról – tette hozzá Vlade nyomatékosan.

– Köszönöm, Mr. Garr – válaszolta Roberto. – Megmentette az életemet.

Nem tudtam megállapítani, hogy gúnyolódik rajtam, vagy sem.

– Lóduljatok innen, kifelé – mondtam. – Szkramnyinszki. Vacsoránál találkozunk, és akkor majd megünnepeljük a megmeneküléseteket. Most mennem kell.

– Persze, főnök.

Kiraktam őket a mólóra a cuccukkal együtt, és visszamentem a folyóra, hogy minél gyorsabban beérjek az irodába. Igazából már annyira elkéstem, hogy nem tudtam beugrani, és megnézni, hogy mennek a dolgok, mielőtt elindultam Jojóért.

Bár, mivel eleve késésben voltam, még egy kis késés már nem számított.

Lefizettem az épületünk dokkmesterét, hogy adjon nekem egy fél órát, és a lifthez rohantam. Az irodámban égtek a képernyők, mint mindig, úgyhogy leültem, és rendkívül nagy érdeklődéssel olvasgatni kezdtem. Mert a buborékokkal az van, hogy amikor kipukkadnak, akkor kipukkadnak. Ez a metafora azért rendkívül találó, mert a buborék kipukkanásának a sebessége a leglényegesebb jellemzője. Ott van, utána meg már nincs ott. Aki felrakott valamit arra a játékra, amivel megtörténik, az mindent elveszít. Nagyon fontos kiszállni, mielőtt ez bekövetkezne.

Úgyhogy nem akartam, hogy ez a víz alatti kötvényekből létrejött buborék, amelyből az IPPI áll, kipukkadjon, mivel még nem rendeztem teljesen a soraimat. Buborékok, játék, sorok, igen, a képzavarok halmozásáról van szó, mondhatni újabb mocsaráról azok mellé, amelyek az utóbbi időkben keletkeztek, de ehhez vezettek a játék bonyolításai: annyira összetetté vált, hogy már meg sem lehet érteni, úgyhogy mindenki az egyszerűbb idők metaforáihoz folyamodik.

A munkám része volt, hogy kibontsam ezeket a metaforákat, és megpróbáljam megragadni a bennük rejlő igazságot, ami nem teljesen matematikai jellegű, hála az égnek, hanem inkább rendszerszerű, mint egy játék. A képernyőimen megjelenő különböző információfolyamok felfedték ennek a rendszernek az összetevőit (mintha kirakósdarabkák lettek volna, csak nem azok voltak), és ez a rendszer végső soron semmire nem hasonlított önmagán kívül. Igen, egy hatalmas mesterséges intelligencia volt, de az, hogy tényleg intelligens volt-e, szerintem egy újabb metafora, mint Gaia vagy Isten. Igazából ennek az egész rendszernek elmentek otthonról, úgyhogy nincs benne más intelligencia, csak a résztvevő embereké. Ami azt jelenti, hogy szinte semennyi intelligenciája nincsen. És az is erősen töredezett. Úgyhogy végső soron sok kifinomult vagy nem túl kifinomult intelligencia egyesült egy csapattá, de összefüggéstelenül, és úgy, hogy nem tudnák felfogni a helyzetet. Tudathasadásos módon, de nem őrülten. Rajtudatként, de tudattalanul. Veremként, mint az eredendő tulajdonságok verme, de igazából vermelt vésztartalékként. Tényleg úgy a legjobb rá gondolni, mint egyfajta játékra. Mondjuk. Egy játékra, vagy a játékos dolgok rendszerére.

Mindenesetre aznap délután az látszott a képernyőimen, hogy minden rendben van. Az elmúlt két óra alatt semmi nem omlott össze. Azt hittem volna, hogy a chelsea-i épületomlás jobban lehúzza a helyi IPPI-t. Volt ugyan egy kis borzongás, egy lökéshullám, amely mintha magából az összedőlt épületből sugárzott volna ki, de megállt: a globális IPPI nagyjából 0,06 pontot zuhant, a New York-i regionális pedig 2,1 pontot. Ez is azt mutatta, hogy New York még mindig mennyire a Város mindenütt. De a hongkongi tőzsde feldolgozta a hírt, és elnyomta a borzongást, kétségkívül azért, mert a hongkongi épületek mindig düledeztek, úgyhogy ott már megszokták az ilyesmit. Vagyis a helyzet nem egészen egy hét alatt lecsengett az összeomlás hírétől kezdve, a negatív reakción át a befektetési elképzelések átgondolásáig, majd az élet minden további hűhó nélkül ment tovább, felfelé tendálva, mint mindig. Én láttam, hogy miről van szó: az emberek nem akarják, hogy kipukkadjon a buborék. Ehhez sokkal több kell majd, mint bármelyik épület vagy környék, mert még mindig túl sok ember fogadott longra.

Már csak egy megkönnyebbült sóhajra és egy Baónak szóló levélre jutott időm Hongkongba, hogy továbbra is folytassa azt a gyümölcsöző gyakorlatot, hogy informál engem az ottani trendekről, illetve pár ügylet lezárására, majd kiléphettem, és átsiethettem Jojo munkahelyére. Ezen a ponton még csak háromnegyed órás késésben voltam, és csak egy kicsit lihegtem a nap eseményeitől.

– Bocsánat, hogy elkéstem – mondtam, miután beengedett, és beléptem az irodájába. Láttam az arcán, hogy jól tettem, hogy ezzel kezdtem. – Vlade lestoppolt, amikor elindultam volna a Metből, és fel kellett húznunk Bronxba, hogy megmentsük azt a két kis cincogit, akik kihozták onnan az öregembert, mert most rájuk került a sor. – Utána elmagyaráztam, hogyan ragadt Roberto Dél-Bronx fenekén, Stefan pedig a hajóban, a kezében oxigénpalackkal, és semmi egyébbel.

– Jézusom – mondta Jojo. – Mi a fenét kerestek odafent?

– Nem tudom – válaszoltam. – Ostobáskodtak, ahogy szoktak.

Jojo olyan pillantást vetett rám, amit nem tudtam megfejteni, majd elkezdte kikapcsolni a képernyőit, és összepakolni a holmiját egy táskába. – Oké, én készen vagyok. Hova akarsz menni?

– Mit szólnál ahhoz a bárhoz, ahol megismerkedtünk?

– Jól hangzik.

A surranómban, amely immár a kikötőben töltött csodálatos randink helyszíne és mementója is volt, úgy kezdtem érezni, hogy jól alakulnak a dolgok, és lelkesedésemben részletesebben is elkezdtem kielemezni a megkönnyebbülésemet, amiért a víz alatti piac kibírta a chelsea-i épület összeomlását. – Ki kell maxolnom a shortolásaimat, amennyire csak tudom, mielőtt beüt a krach, különben nem fogom tudni teljes mértékben kihasználni a krachot, pedig elképesztő mértékű lesz, ha mindent összeadunk. Most, hogy az IPPI száz felett jár, olyan, mint egy pszichológiai fordulópont. Szerintem mindenki az hiszi, hogy innentől szárnyalni kezd.

– Azt hiszed, hogy sikerül az indexeddel ennyire bolonddá tenni őket? – kérdezte Jojo a többi hajót szemlélve a csatornában.

– Mi, szerinted én svindlerkedem, vagy mi?

– Nem, csak annyi, hogy folyamatosan felfelé megy, bármi is történik.

– Hát, igen, a bizakodás az egyik változója, úgyhogy inkább arról van szó, hogy az emberek szeretnék, ha felfelé menne.

– És te is ezt szeretnéd? Úgy értem, ez nem azt jelenteni, hogy egyre jobban mennek azoknak az embereknek a dolgai, akik ott élnek?

– Ha felmennek az árak? Ebben nem vagyok biztos. De abban igen, hogy még rengeteg épületösszeomlás várható. És ennek megelőzésére az összes technológiai újítás sem lesz elég.

– De az index folyamatosan felfelé megy.

– Mert az emberek azt akarják, hogy felfelé menjen.

Jojo felsóhajtott. – Az indexek furcsák.

– Azok. De az emberek szeretik az egyetlen számra leegyszerűsített összetett helyzeteket.

– Amire lehet fogadni.

– És azt, ha tudják követni az infláció mértékét. Úgy értem, a Rendkívül Fényűző Élet Költsége Index? Az meg mire jó?

Jojo elfintorodott. – Arra, hogy nevethessünk azon, milyen gazdagok vagyunk. Hogy kipipálhassuk a jachtot, a szőrmebundát, a magánrepülőgépet, az ügyvédet, a pszichológust, a Harvardon tanuló kölyköt, és mindent, ami még a listán szerepel.

– Az biztos, hogy szórakoztatóbb figyelni, mint a Nyomorúság Indexet – válaszoltam. Az egy témájához méltóan egyszerű indexnek számított: az infláció plusz a munkanélküliség.

– Szerintem ahhoz is hozzá lehetne adni még néhány változót. – Például a magáncsődöket, a válásokat, az élelmiszerbank-látogatásokat, az öngyilkosságokat… De abban a pillanatban nem úgy éreztem, mintha ezeknek a változóknak a felsorolása jó ötlet lenne. – Vagy talán a Gini index, lehet, hogy az a Rendkívül Fényűző Élet Költsége Index és a Nyomorúság Index keveréke. Vagy elindulhatunk a másik irányba, és megnézhetjük a Boldogság Indexet.

– Indexek – visszhangozta Jojo becsmérlő hangon.

– Hé, ne már – vágtam rá védekező hangsúllyal. – Te egyet sem használsz?

– Az illékonyság-indexeket használom – ismerte be. – Azokat kábé muszáj.

Bólintottam. – Részben az inspirálta az IPPI-t. Tetszik, ahogy megpróbálja egyetlen számmal leírni a jövőt.

– Ezt hogy érted?

– Hát, mert összehasonlítja az összes hozamot, amelyet a következő hónapban esedékes papírok juttatnak. Vagyis egy hónapra előre jósol. Én valami hasonlót akartam tenni az ártérrel.

– Olvasol a teafűben, megmondod a jövőt.

– Azt hiszem.

– Miközben minden egyre jobban esik széjjel.

– Igen, ez az egyensúly, hogy mindkét dolog egyszerre történik. Vagyis a határidős ügyletek paradicsoma. Két kapura kell játszani.

– De most shortolod.

– Igen, azt hiszem, a long túl hosszúra nyúlt, mint már mondtam. Egy nagy buborék. Persze jó értelemben, mint azt szintén említettem. Annál nagyobb hasznot lehet majd besöpörni, amikor kipukkad. Úgyhogy ebből az irányból is támadok, mindkét opcióból bevásárolok.

– Vagyis svindlerkedsz!

– Nem, tényleg vásárolok. Néha váltok, csak hogy mozgásban tartsam a dolgokat, amíg vége nem lesz.

– Vagyis te diktálod a trendet.

– Nem, nem. Azt nem akarnám.

– Akkor olyan vagy, mint azok a jóhiszemű szélhámosok. Tényleg azt hiszed, hogy felfelé megy. De mintha azt mondtad volna, hogy ez nem tarthat sokáig.

– De mindenki azt hiszi, hogy igen. Felfelé megy, amíg ki nem pukkad, és ezen a pályán akarom tartani.

– Amíg vége nem lesz.

– Tudod, hogy értettem. Amíg minden a helyére nem kerül. Addig is, minél többen vagyunk, annál jobb.

Jojo felnevetett. – De jobban tennéd, ha vigyáznál. Ha a krach túl nagy lesz, akkor senki nem marad, aki kifizethetné a shortolásaidat.

– Hát – válaszoltam döbbenten –, ez azt jelentené, hogy minden bedől. Hogy vége a civilizációnak.

– Nem ez lenne az első eset.

– Tényleg?

– Persze. A nagy gazdasági világválság, az első áradáshullám.

– Igen, de azok pénzügyi krachok voltak. A pénzügyi világ végét jelentették.

– De csak ennyi kellene ahhoz is, hogy mindenki eltűnjön, aki fizetni tudna neked.

– De azok mindig visszatérnek. A kormány kárpótolja őket.

– De nem ugyanazok térnek vissza. Hanem újak. A régiek kihullanak.

– Majd megpróbálom elkerülni ezt a sorsot.

– Biztosan így lesz. Mindenki megpróbálja.

Megcsóválta a fejét, és mosolygott egy kicsit rajtam – az optimizmusomon? A magabiztosságomon? A naivitásomon? Ezt nem tudtam megállapítani. Nem szoktam hozzá, hogy efféle mosolyt vessenek rám, és ettől egy kicsit zavarba jöttem, kicsit ingerült lettem.

Odaértünk az 57-es mólóhoz, úgyhogy beálltam a surranómmal az egyik utolsó parkolóhelyre, és besétáltunk a bár tömegébe. Amanda is ott volt Johnnal és Rayjel, és vidáman köszöntöttek minket. Amanda először meglepődött, majd mindentudó mosollyal nyugtázta, hogy együtt érkeztünk. Jólesett, hogy meglepődött, mert soha nem kellemes, ha leírják az embert. De barátok voltunk, úgyhogy visszamosolyogtam, és örültem annak, hogy a barátaim szemében Jojo párja vagyok. Inky a pult mögött kevert, a Hoboken feletti felhők rózsaszínné és aranyszínűvé változtak a folyót bronzra festő nap felett. Tetőzött a dagály és a jókedv.

Egy ital után felvonultunk a tetőteraszon lévő étterembe, és ettünk az alkonyatba, majd a félhomályba burkolózó folyó felett. A sarokban egy trió Beethoven „Appassionata” szonátáját játszotta pánsípon, kivörösödve és pihegve. Novemberhez képest meleg volt az idő, sőt, egy kicsit még fülledt is; a párolt halakat és kagylókat, amelyeket a közvetlenül alattunk lévő ketrecekből húztak ki, finomra készítették el, csakúgy, mint Inky az italait, amelyeket magunkkal vittünk az asztalhoz. A csapat jól mulatott, de lebegett valami furcsa a levegőben. Jojo a másik oldalán ülő Amandával beszélgetett, és Amanda persze élvezte a helyzetet; de ők nem voltak barátnők, és én egy kis hűvösséget éreztem áradni a J-betűs nőből, csakhogy a többiek előtt nem mutathattam ki, hogy érzem. Úgyhogy elcsevegtem Johnnal a hét eseményeiről, és egyetértettünk abban, hogy az új államügyész beiktatása óta, akit valódi rendőrfőnökként emlegetnek, bár ezzel kapcsolatban nekünk megvannak a magunk kétségei, kezdenek érdekesre fordulni az események. – Ezek egy kicsit mindig másodosztályúak – mondta John, amire csak bólogatni tudtam. – Ha az értékteremtésről az értékrombolásra vált az ember, akkor a személyisége is megváltozik egy kicsit. Nem akkora mértékben, mint a hitelminősítő ügynökségeknél, de akkor is.

– De ez a pasas pénzügyes volt – válaszoltam. – Majd kiderül, mennyire ügyes. Vagy kegyetlen.

– Ügyes és kegyetlen, az durva kombináció lenne.

– Igen, de történt már ilyen. A karaván halad.

– Ez igaz.

Végül az összes fogást megettük, az összes italt megittuk, és mint korábban is, Jojo meg én maradtunk a legjózanabbak a bandában. Odafent elmosódtak és úszni kezdtek a csillagok, de csak a folyóról felszálló gyér pára miatt, nem attól, ami bennünk történt. A többiek nevetéséből ítélve, ők Van Gogh csillagos egét láthatták.

Számla kifizetve. Le a folyóparti kikötőbe, be a bogárba, ki a folyóra. Csillagok tükörképe az alattunk lévő fekete vízben. Te jó ég, te jó ég; égett az arcom, kihűlt a lábam, az ujjaim bizseregtek egy kicsit. Jojo úgy nézett ki a pilótafülke és a kabinajtó fényében, mint Ingrid Bergman. Pontosan ott élt át egy hatalmas orgazmust, az én érintésemtől; végigsuhant rajtam az emlék, egy erekció kezdete. – Kérsz egy italt?

– Ó, nem hinném. Igazából egy kicsit le vagyok eresztve ma este, nem is tudom, miért. Nem bánnád, ha megfordulnánk, és aránylag hamar elindulnánk hazafelé?

– Nem akarsz kisodródni a nyílt vízre? Elhajózhatnánk a Governors-sziget mellett, a túloldalára.

– Nem, nem hinném.

– Te most shortolsz engem! – bukott ki belőlem.

Jojo úgy nézett rám, mintha valami ostobaságot mondtam volna. Vagy mintha sajnálna. Hirtelen ráébredtem, hogy nem ismerem őt elég jól ahhoz, hogy meg tudjam mondani, mit jelent a pillantása, vagy hogy éppen mire gondol.

– Bocsánat, nem akartam poénkodni – jegyeztem meg, ismét anélkül, hogy akartam volna, vagy hogy előre átgondoltam volna.

– Tudom – feszült meg Jojo szája sarka egy kicsit. Nagyon figyelmesen nézett. – Nos – próbálta elütni a dolgot –, mindenki fedezi magát, nem?

– Ne! – válaszoltam. – Ebből elég.

Ő megvonta a vállát, mintha azt mondaná, ha ezt akarod. – Akkor hát…?

– Akkor hát… – Nem tudtam, mit válaszoljak. Muszáj volt mondanom valamit. – De én kedvellek!

Jojo ismét vállat vont, mintha azt mondaná, és akkor mi van. Én meg rájöttem, hogy halványlila fogalmam sincs arról, hogy ő milyen is igazából.

A part felé fordítottam a bogarat. Attól a pár kivilágított épülettől úgy nézett ki a West Village, mint egy száj, amelyből a fogak java kiesett.

– Ne csináld már – döbbentettem meg magam ismét. – Mondd el, mi a baj.

Jojo ismét vállat vont. Azt hittem, nem fog megszólalni, és a gyomrom összeszorult, az ágyékomat is magával rántva a golyóimmal együtt. De megszólalt. – Nem tudom… azt hiszem, nekem ez nem megy. Úgy értem, kedves pasi vagy, de egy kicsit régimódi, nem? Tőzsde, tőzsde, tőzsde, egy kis jóhiszemű szélhámoskodás, a nagy shortolásra való ácsingózás… mintha minden a pénzről szólna.

Ezt végiggondoltam. – Mi a pénzügyi szektorban dolgozunk – világítottam rá. – Minden a pénzről szól.

– De a pénz jelenthet is valamit. Úgy értem, mindenfélét megvalósíthatsz vele.

– Mi brókercégeknek dolgozunk – emlékeztettem. – Azért dolgozunk, hogy akik elég gazdagok, azok megfizethessenek embereket, akik magasabb hozamhozt juttatják őket az átlagosnál. Nekünk ez a munkánk.

– Igen, de ilyenkor is van kockázati tőke, és jó dolgokba is be lehet fektetni. Meg tudjuk változtatni az emberek életét, ami jobbá teheti őket, és még így is megszerezhetjük a hozamot az ügyfeleinknek.

– És a mi részesedésünket.

– Igen, persze. De ez nem csak a részesedésünkről szól. Hanem a valódi gazdaságba, a valódi munkába való befektetésről. Arról, hogy elérjünk célokat.

– Te ezt teszed? – kérdeztem.

Jojo bólogatott a sötétben. Minden befektetési alap titkolja a módszereit, úgyhogy neki is alá kellett írnia a titoktartási nyilatkozatot. Az alapok versenyelőnyei a stratégiák megfelelő keverékeiből tevődnek össze, amelyet általában az alapító határozott meg, a helyi zsenijük, továbbá a legközelebbi tanácsadói. Az, hogy az Eldorado hajlandó kockázati tőkét is befektetni – vagyis, hogy bármelyik csomagjukban szerepel bármennyi is – olyasmi, amiről valószínűleg nem lenne szabad beszélnie. De nekem elmondta, gyakorlatilag csak azért, hogy megmagyarázza, miért hűlt ki a kapcsolatunk. És ettől a gondolattól még mindig csontig fagytam. Ránéztem, és rájöttem, mennyire nagyon szerettem volna, ha ez működik. Ez nem olyan volt, mint Amandával és a többiekkel. A fenébe! Ostobaságot műveltem, és a zsigereimre hallgattam az alapos elemzés helyett. Megint.

– Hát, ez érdekes, el fogok gondolkozni rajta – mondtam. – És azért remélem, hogy időről-időre velem vacsorázol majd. Még ha csak a Metben is – tettem hozzá, amikor elkapta a tekintetét, és a folyóra nézett. – Úgy értem, te a szomszédomban laksz. Mondjuk vacsora helyett átjöhetnél.

– Az jó lenne – válaszolta. – Igazából csak lassítani szeretnék egy kicsit. Beszélgetni szeretnék.

– Az klassz – jelentettem ki. – Én is szeretnék beszélgetni.

De közben le is akarok feküdni veled! Ezt nem tettem hozzá. Rengeteget beszélgethetnénk szeretkezés után, sőt, közben is, és együtt zuhanyozhatnánk, és egy ágyban alhatnánk! Közben meg végig beszélgethetnénk!

Hát, csakhogy pont ezeket akarja szüneteltetni. Vagy, ami még valószínűbb, udvariasan végleg elhagyni.

Ha azt akarom, hogy ezek megtörténjenek, ahhoz meg kell őt fejtenem. Ki kell találnom, minek örülne. És azt nehéz lenne úgy, hogy nem találkozunk. Úgyhogy elég esetlenül, de a Huszonharmadikra kormányoztam a bogarat, hazafelé, beleveszve az aggodalmaimba, és észre sem vettem a nyilvánvaló hullámmintázatokat, sőt, a többi hajót sem, összetörtem, csalódtam, sőt, dühöt éreztem. Folyamatosan azon gondolkoztam, mivel nyerhetném meg, hogyan folytassam, hogyan szerezzem vissza. A fenébe. Menjek a fenébe, én ostoba.

New York nem is annyira egy hely, mint inkább egy gondolat, vagy egy neurózis.

– mondta Peter Conrad

New York méretei csúfot űznek a személyes érzelmekből.

– mondta Stephen Brook

b) Charlotte

Elérkezett az a nap, amikor a Met lakóbizottsága el akarta dönteni, mit válaszoljanak az épületre kapott vételi ajánlatra. Charlotte ezt nem az általános lakógyűlésen akarta megbeszélni, és tudta, hogy ez nem volt helyes, mégsem akarta. Amennyiben a lakógyűlés megszavazná az eladást, felrobbanna. Érezte a nyomást a fejében, és nagyon nem tetszett neki. Csúnya sértéseket vágna az emberek fejéhez, majd rosszabbul érezné magát, mint előtte. – Mindenki arra ösztökél, hogy bízzak az emberekben, de nem bízom – mondta a munkahelyi kollégájának, Ramonának, aki együtt érzően bólogatott.

– Miért is bíznál az emberekben? – kérdezte Ramona. – Mit nyernél vele?

– Jaj, fogd már be – válaszolta Charlotte. Ramona szerette kiforgatni a szavait, és ez általában tetszett is neki, de most ijesztőnek találta. – Vajon képes lennék kikiáltani magam az épület zsarnokának? Nem így működött a dolog a görög városállamokban? Amikor beüt egy válság, valami külső, minden szétesik, úgyhogy valaki diktátorrá nyilvánítja magát, a többiek meg beleegyeznek, hogy a válság alatt ő vegye át a város vezetését.

– Milyen jó ötlet!

– Hagyd már abba.

Utána megérkeztek az első időpontra, egy Baton Rouge-i család, és Charlotte az ügyfeleivel kezdett foglalkozni. Az amerikaiaknak elvben olyan jogaik voltak, amelyek sérthetetlenné tették őket a városba költöző külföldieket sújtó hátrányos megkülönböztetéssel szemben, de a gyakorlatban ezek a jogok is sérülhettek. Rengeteg embernek egyszerűen nem voltak papírjai, vagy bármilyen adatai a felhőben; ezt nehezen akarta elhinni, amíg több száz, végül több ezer ilyennel nem találkozott az ember nap nap után, éveken át. A felhő Nagyon Rossz Napján, a második áradáshullám utóhatásaként több millió ember dokumentációja megsemmisült, és ebből egyetlen ország sem tért magához teljesen Izlandot leszámítva, ahol nem hittek a felhőben, és mindent megőriztek papíron is.

És aznap Új-Amszterdamból, a holland hajóvárosból is vártak egy sor új bevándorlót. Ez a lebegő város volt az egyik legrégibb hajóváros, és a többihez hasonlóan lassan sodródott a világ körül a volt Hollandia mementójaként, amelyet annyira elárasztott a második áradáshullám, hogy Új-Amszterdam az ország megmaradt területének nagyjából öt százalékát tette ki. A többi városhajóhoz hasonlóan gyakorlatilag repülő szigetként nagyjából önellátóan, Hollandia kormányának az irányítása alatt kóborolt a Föld körül, és segítette az ártéri projekteket a rendelkezésére álló erőforrásokkal, beleértve a magasabb területekre való átköltöztetéseket is.

Charlotte mindig szívesen meglátogatta, amikor New York környékén medúzázott, és a Verrazano-szoros mellett keringett abban a nagy, az óramutató járásával ellentétes irányú áramlatban, amely a Golf-áramlatról szakadt le. A hajóvárosok nem mehettek túl közel a szoroshoz, mert fennállt a veszélye, hogy beszippantja őket a dagály, és megfeneklenek az egyik vagy a másik parton, vagy mindkettőbe beleütköznek, és beszorulnak, de általában legfeljebb fél óra alatt el lehetett érni őket egy kisrepülővel. Úgyhogy Charlotte gyakran felszállt valamelyik Turtle-öbölből felszálló géppel, és mindig élvezte a látványt a levegőből: a városét, a szorosét, a hídét, a nyílt óceánét. Miközben a tenger felé tartottak, a bal oldalukon látta az elsüllyedt Coney Island maradványait, amelyeket a tenger felől bárkák vettek körül, hogy kimerjék a homokot a régi partszakaszról, és északra szállítsák, az új strandra. Majd az óceán kék lemeze következett, és hamarosan leereszkedtek az alattuk lebegő, döbbenetesen kék szigetre – amely egy nagy szigetnek számított, elég méretesnek ahhoz, hogy a leszállópályáján akár jumbo jetek is landolhassanak, nem mintha sok maradt volna belőlük. A város kisrepülője leereszkedés után nagyjából a pálya harmadánál taxisebességűre lassított.

Miután kiszálltak a gépből, és bementek a repülőtérre, mintha Long Islanden találták volna magukat. Nem volt érezhető a lebegés, vagy bármiféle mozgás. Ez mindig megdöbbentette Charlotte-ot. A rendezett kis épületek egy holland kisváros képzetét keltették.

A házak és az utcák elegáns megjelenése ellenére nem volt nehéz észrevenni a szorongást azoknak a szemében, akiket a menekültek hálótermeiben szállásoltak el. Charlotte jól ismerte ezt a tekintetet, az ügyfelei tekintetét, akik itt is rámeredtek. Esdeklő tekintetek, amelyek mindig szeretnék őt érzelmileg bevonni a történetükbe; hamar megtanulta figyelmen kívül hagyni ezt a nézést. Nem adhatta át magát túlságosan az elkeseredésüknek, különben megőrült volna, meg kellett őriznie a hivatalos távolságtartást. És erre képes is volt, de nagy erőfeszítésébe került; ez fárasztotta ki leginkább a nap, vagy akár az óra végére. Hullafáradt lett tőle, és valahol a lelke mélyén dühös is. Nem az ügyfeleire, hanem a rendszerre, amely ilyen kétségbeesetté tette őket és ennyire felduzzasztotta a számukat.

Szóval, Új-Amszterdam éppen a jamaicai Kingstonból szállított le egy kontingenst. Egyiküknek sem voltak papírjaik, és inkább hispánnak tűntek, mint jamaicaiaknak, annyira, hogy spanyolul beszéltek egymás között, de a hajó Kingstonban szedte össze őket. A Karib-térség már csak ilyen. Charlotte leült velük egy asztalhoz, és egyesével végighallgatta a történetüket, majd létrehozta az elsődleges menekült-dokumentációjukat. Így felkerültek a jegyzékbe, aminek később még papírok nélkül is hasznát vehetik. Olyan volt, mintha egyenesen a tengerből halászta volna ki őket. – Mindenképpen csatlakozzatok a Lakószövetséghez – ismételgette nekik. – Az sokat segíthet.

A menekültek kifejezték a hálájukat mindenért, és ez az arcukról is lerítt, amit szintén figyelmen kívül kellett hagynia, mert ez szintén csak a kétségbeesésüket jelezte. Az emberek nem szeretnek hálásak lenni, mert nem szeretik, ha szükségük van arra, hogy hálásak legyenek. Úgyhogy ez nem egy kellemes érzés, bármelyik oldalon is van az ember. Másokkal mások kedvéért kell rendesnek lenni, nem önmagunkért, ami a legjobb esetben is egy kicsit álszent dolog lenne. Ez mintha azt gerjesztené, hogy egyáltalán nincs ok a rendességre, mégis kötelezőnek tűnt.

Charlotte valamiféle elvont motivációból csinálta, talán azért, mert úgy gondolta, hogy most alapoznak meg egy jobb világot. Eszelős egy motiváció. Ő tudta magáról, hogy nem normális; minden bizonnyal valamiféle hiányt vagy veszteséget kompenzál, és csak le akarja foglalni a zakatoló agyát. Számára így tűnt helyesnek. Így sokkal érdekesebben tudta eltölteni az idejét, mint minden mással, amivel megpróbálkozott. Valami ilyesmi. De a nap végén, még a tengeren, a hűvös, sós szellőben, a sirályok rikoltozása közepette eltöltött napja végén is alig várta, hogy összepakolhasson.

De most nem tudott, ennek a napnak a végén nem; vissza kellett repülnie, ki kellett szabadulnia az irodájából, és haza kellett mennie. Nem lesz ideje gyalogolni, fel kell szállnia egy vapóra, sőt, akár egy vízitaxira. Miközben visszarepült Brooklyn sekély öble felett a Turtle-öbölbeli repülőgéphordozóra, amely az ENSZ épülete mellett horgonyzott, Charlotte a bal oldali ablak mellett ült, és a késő délutáni napfénybe borult várost csodálta. A sugarak visszaverődtek a csatornákról, és az épületek szabályos erdeje olyannak tűnt, mint egy sor állókő a félig elsüllyedt Avalonban. Térdig süllyedt fekete oszlopok; ez szürreális látványt nyújtott, amit nem lehetett feldolgozni, ami mindig is bizarr maradt, noha Charlotte egész életében ebben élt. Micsoda sors. Mindennek ellenére valahol dicsőséges sors, úgyhogy a nő némi csodálattal, sőt, büszkeséggel bámulta a várost.

Lement a repülőgép-hordozóra. Végig a rámpán a mólóra, majd be az emberek tömegébe, apró léptekkel, és fel a város csatornáiba tartó zsúfolt vaporettóra. Dübörgés egyik mólótól a másikig, jelentések olvasása, miközben a tömegek fel-le áramlanak, fel és le. Charlotte az irodája melletti mólón szállt ki, és be is ugrott, miközben arra gondolt, hogy egyszerűen csak haza kellett volna indulnia.

Miközben kifelé tartott, összefutott Ramonával és a Demokrata Párt kerületi csoportjával. Megkérdezték, hogy kikísérhetik-e, mire Charlotte vállat vont, és majdnem azt felelte, hogy már lejárt a munkaideje, de végül a nyelvébe harapott; nem értette, miért vannak ott. Odakint, a mólón érdeklődtek, hogy indulni fog-e képviselőnek a tizenkettedik kerületi helyért, amely Manhattan és Brooklyn elsüllyedt részeit takarta, és emiatt kétes értékű posztot jelentett, mert évek óta több kagylót képviselt, mint embert, és a szóban forgó emberek is csövesek, kommunisták, satöbbik voltak.

– Kizárt! – vágta rá Charlotte döbbenten. – Mi van a polgármesternő jelöltjével?

Galina Esteban az asszisztensét, Tanganyika Johnt jelölte ki, mint a tizenkettedik kerület hosszú távú képviselőjét, de ő végre visszavonult. Senki nem örült túlzottan a választásának, de a párt hierarchikusan épült fel: mindenki alulról indult benne, és lépésről-lépésre haladt felfelé – iskolai vezetőség, városi tanácstag, állami képviselet –, majd, aki megfelelő csapatlojalitást tanúsított, annak a felsőbb hatalmak megadták a párt támogatását és anyagi segítségét, és az illető máris sínre került. Ez évszázadok óta így ment. A kívülállók változatos módon mutatták ki az elégedetlenségüket ezzel a gyakorlattal kapcsolatban, és némelyiknek még sikerült is felborítania a rendszert, és megválasztatnia magát, de ezeket a párt gyakran egy életre kiközösítette, úgyhogy semmit nem tudtak elérni. Csak az idejüket pazarolták, és azt a kevés kis pénzüket, amit össze tudtak gereblyézni az ilyesfajta szélmalomharcokra.

Szóval így ment ez, de ezek az emberek, akik megkérdezték, nem indul-e, párttagok voltak, sőt, a párt központi bizottságának a tagjai, amitől más lett a gyerek fekvése. Az is lehet, hogy nagyon más. Maga Esteban kívülállóként érkezett, és ez valószínűleg megmagyarázta a dolgot. Robbanj be sztárként, borítsd fel a hierarchiát, utána használd ki a hatalmadat, és nevezd ki a saját asszisztensedet egy külső posztra, amibe igazából semmilyen beleszólásodnak nem kellene lennie: ez nem helyes. Tanganyika John pedig csak eszköz volt, méghozzá ostoba. De ellene indulni még így is veszett ügy lett volna, és rettenetes időpocsékolás.

Charlotte mindezt olyan gyorsan és udvariasan összefoglalta, ahogy csak tudta, majd felugrott a vaporettóra, amely szerencséjére pont besiklott a móló mellé, a Park felé, miközben a beszélgetőtársai ékesszólóan és kétségbeesetten rimánkodtak neki.

– Gondolkozz el rajta! – könyörgött neki Ramona a többiekkel együtt, miközben a vapo megindult a következő megállója felé, és úgy rázták a kezüket, mint az éhező koldusok.

– El fogok! – hazudta Charlotte vidáman. Ez idegesítően hatott, ugyanakkor jól is esett arra gondolnia, hogy megint van egy ostobaság, amit nem kell megtennie, amit elkerülhet egy egyszerű „kibaszottul nem”-mel.

A vapo a Huszonharmadiknál nyomott egy balost, és kirakta őt a Flatiron előtti mólón, ahonnan Charlotte felliftezett az égfolyosó szintjére, és nyugat felé elgyalogolt az Elsőrangú Evőpálcikához, szertartásosan átkozódva, ahogy kiért egy éghídból és be a másikba, majd a Huszonharmadikon hazasietett. Mire a szobájába ért, már csak annyi ideje maradt, hogy cipőt váltson, felfaljon egy almát, megmossa az arcát, és lemenjen a földszintre. Abban a pillanatban lépett be a terembe, amikor az ülés megkezdődött.

Egy kicsit bizonytalanul foglalt helyet, mintha még mindig a tengeren lenne, vagy a levegőben. A bizottság többi tagja kíváncsian méregette, úgyhogy biztos volt benne, hogy látszik rajta a dolog, de nem mondott semmit, nem magyarázkodott, csak gyorsan belekezdett a megbeszélésbe azzal, hogy „nos, akkor kezdhetjük”.

A hármas számú napirendi pont elég gyorsan előkerült: – Oké, van ez az ajánlat az épületre. Mihez fogunk kezdeni vele?

A többiekre meredt, és Dana, aki szintén ügyvéd volt, azt válaszolta: – A jogszabályok értelmében kötelesek vagyunk válaszolni nekik, illetve protokolláris szempontból is ez a megfelelő eljárás.

– Tudom. – Charlotte gyűlölte a protokollt, de nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy ezt megemlítse. Szarok az ostoba protokollodra. Nem.

– Szóval – folytatta Dana –, a társasági szerződés szerint mindenfajta tulajdonjogi kérdést a lakóközösség elé kell terjesztenünk szavazásra.

Charlotte azt felelte: – Tudom. De felmerült bennem, hogy ez vajon tulajdonjogi kérdés-e.

– Hogy érted? Az ajánlat arról szól, hogy kivásárolnak minket.

– Csak úgy értem, hogy ez egy valódi ajánlat? Vagy csak egy teszt, ami arra szolgál, hogy puhatolózzanak a ház értéke felől, vagy ilyesmi.

– Mit számít ez?

– Nos, ha csak összehasonlító értékbecslésről van szó, akkor a bizottság simán visszautasíthatja anélkül, hogy szavazásra bocsátaná.

– Tényleg?

– Hogy érted azt, hogy tényleg?

– Úgy értem, szerinted képesek vagyunk minden kétséget kizáróan eldönteni, hogy ez egy hamis ajánlat-e, ahhoz, hogy felmentsük magunkat a megszavaztatási kötelezettség alól?

Charlotte elgondolkozott.

Miközben ezzel volt elfoglalva, Dana így folytatta: – A bizottság nevében nem igazán utasíthatjuk vissza az ajánlatot csak azért, hogy kiderüljön, tovább alkudoznak-e, mert ha igen, akkor visszamenőlegesen jogsértést követnénk el.

– A tulajdonosokkal, vagy a közigazgatási szabályokkal szemben?

– Nem tudom biztosan, de talán mindkettővel.

– Én szeretném tudni, mielőtt döntenénk – felelte Charlotte. – Lehet, hogy elhalaszthatjuk a dolgot, hogy egy kicsit körbejárjuk, megvizsgáljuk, mielőtt bármit is tennénk.

Ekkorra már fintorgott, érezte, hogy ráncba szalad az arca. Annyira vissza akarta utasítani az eladást, hogy az már fájt; görcsbe rándultak a belei, a halántéka pedig lüktetni kezdett. De Dana jó ügyvéd és jó ember volt, és valószínűleg igaza volt abban, hogy engedniük kell a szabályoknak, és mindent törvényesen kell intézniük, nehogy ütőkártyát adjanak az ellenségük kezébe, bárki is legyen az. Úgyhogy Danára érdemes volt hallgatni.

– Figyeljetek, nem napolhatnánk ezt el, hogy utánajárjunk egy kicsit, és majd a következő értekezleten visszatérjünk rá? Légyszi?

– Azt hiszem, de – válaszolta Dana. – Lehet, hogy tényleg többet kellene tudnunk, mielőtt döntünk. Nem beszélhetnénk az ajánlattévővel, hogy megtudjuk, mit is akarnak?

– Nem tudom. A Morningside nem fedte fel a kilétét. Ez az egyik dolog, ami nem tetszik benne. Ismét rá akarok kérdezni a Morningside-nál, hogy nem beszélhetnénk-e a reménybeli vevővel.

– Akkor tedd ezt, és egyelőre napoljuk el. Én az elnapolásra szavazok.

– Én is – felelte Charlotte.

Megszavazták az indítványt, és továbbléptek.

• • •

Másnap reggel Charlotte összeszorította a fogát, és felhívta a volt férjét, Larry Jackmant.

– Szia, Charlotte – mondta a férfi. – Mi újság?

– Nem jársz mostanában New Yorkban?

– Ma is itt vagyok. Mi a gond?

– Szeretnék leülni veled egy kávéra, és feltenni pár kérdést.

Ezt pár évvel korábban kezdték el, hogy időnként együtt kávéznak, és legnagyobbrészt a városi ügyekről, vagy régi, segítségre szoruló barátokról beszélgetnek, noha ezek egyike sem tartozott Larry kedvenc témái közé, ennek ellenére mindig engedékenynek bizonyult, és egy idő után kialakult közöttük az a szokás, hogy találkozgatnak. Úgyhogy Larry egy rövid szünet után most is azt mondta: – Bármikor, jó ötlet. Mit szólnál négy húszhoz, a Central Park-i pavilonnál?

Az a régi randihelyeik közé tartozott, úgyhogy Charlotte-nak kicsit összeszorult a gyomra, miközben igent mondott.

Utána egész nap ott motoszkált a gondolatai mélyén, mint egy kavics a zoknijában, de még így is annyira belemerült a munkájába, hogy máris négy óra lett, mielőtt még felfigyelt volna az idő múlására, és hirtelen össze kellett kapnia magát. Kizárt, hogy képes legyen tizenkét utcányit felfelé sétálni dagálykor, amikor az első három víz alatt lesz, úgyhogy felszállt egy léghajótaxira, amely végigment az Ötödik mentén, a zátonyok, hullámtörők és hínáros járdák felett, majd megfordult, és kirakta az utasait a dagályvonal mellett egy pontonhídra, amely most a vízre várva hevert az úttesten. Charlotte-nak a gyors, bár drága utazás után már csak a negyedórás séta maradt hátra a Central Parkba. Sántikálni kezdett, azt kívánva, bárcsak ne sajogna ennyire a csípője, és bárcsak több kilót adott volna le, mint amennyit sikerült. Nehezére esett a gyaloglás.

Ugyanakkor muszáj volt sétálnia egy kicsit, hogy összeszedje a gondolatait. Soha nem érezte magát túl fesztelenül, amikor Larryvel találkozott, túl nagy közös múltjuk volt, és a múltjuk jelentős része rossz emlékekkel terhes. Másrészt viszont egy része, egy elég számottevő része jó volt, sőt, nagyon jó, ha elég mélyre lefúrt a rossz évek alá. Amikor még fiatal és szerelmes jogászhallgató korukban, szinte minden jól ment; utána jöttek azok az évek, amikor összeházasodtak, és a jó és a rossz annyira egybeolvadt, hogy nem lehetett különbséget tenni köztük, a keverékük tette ki azokat a csodálatos és fájdalmas, majd végső soron, visszatekintve, frusztráló éveket; mert nem tudtak egymással kijönni. Nem tudtak megegyezésre jutni. Soha senki nem tud, de ők még abban sem egyeztek meg, hogy miben nem egyeznek meg. Nem sikerült megfejteniük a kapcsolatukat, közel sem. És utána a jó és a rossz szétvált, elkülönült, és hirtelen észrevették, hogy sokkal több a rossz, mint a jó. Legalábbis Charlotte így látta. Larry azt mondta, hogy neki semmi baja egy kis diszharmóniával, hogy Charlotte igényei túlságosan magasak, de akár így volt, akár nem, végül az egész szétesett. Egyikükben sem maradt meg a lelkesedés, és mire szétváltak, bár akadt pár nagyon keserű, haragos pillanat, úgy tűnt, mintha mindketten kimerültek és megkönnyebbültek volna. Addigra maguk mögött hagyták az egész sajnálom-korszakot; új létezésbe merültek; udvariasak voltak, amikor beszélniük kellett, amire nem volt szükség, mert nem születtek gyermekeik. Pár évvel később ez az egész valamiféle szomorú nosztalgiává olvadt, még később pedig az, hogy olykor találkoztak egy kávéra, kielégítette a kíváncsiságnak azt a kis viszketését Charlotte-ban, a vágyat, hogy kiderítse, hogyan folytatódott Larry története. Főleg az után, hogy Larry pénzügyi pályára váltott, ahol felfelé kezdett ívelni a karrierje, és Charlotte feltételezései szerint egyszerre szerzett vagyont, miközben az Adirondacknak dolgozott, és hatalmat, amikor bekerült a Szövetségi Jegybank elnökségébe. Ezen a ponton a kíváncsisága már túlszárnyalta a zavarát, amikor beszélgettek.

Ennek ellenére minden egyes alkalommal, ahogy például most is, amikor közeledett az ideje, hogy találkozzanak, hogy Larry leüljön vele szemben, egy kis nyugtalanság töltötte el, a rettegés egy apró rezdülése. Hogy tud majd a szemébe nézni így, hogy egy olyan mellékes bürokrácia mélyén dolgozik, amelyet lefokoztak közhasznú/magán NGO-vá, vagyis tulajdonképpen a szociális munka jogi ekvivalensét végzi? Nem szerette, ha lekezelik.

– Remekül nézel ki – mondta Larry, miközben leült vele szemben.

– Kösz – válaszolta Charlotte. – Valószínűleg a szakmád miatt hazudsz ilyen ügyesen.

– Haha – nyugtázta a volt férje. – Ügyesen mondok igazat. Anélkül, hogy ezzel kiborítanék bárkit.

– Pontosan erre gondoltam. Milyen emberek, kik borulnának ki az igazságtól?

– A piac.

– A piac embereket jelent?

– Természetesen. És a kongresszus is. A kongresszus emberekből áll, akik kiborulnak.

– De ők mindig is ezt csinálják, nem? És aki mindig ezt csinálja, azzal nem lehet mit kezdeni.

– Megtalálják a módját. Néha kimaxolják a kiborulást. Máskor átesnek a ló túloldalára, és szuperhiggadtak lesznek. Én mindig ebben reménykedem. És néha be is jön. Mindkét kamarában vannak jó emberek, a folyosó mindkét oldalán. Csak időbe telik rájönni, hogy kik azok.

– És mi a helyzet az elnökkel?

– Ő tök jó. Mindig elég nyugodt. Okos. Jó csapatot rakott össze.

– Definíció szerint, nem?

– Haha. Mindig jó veled leülni, és egy kicsit lefaragtatni az egómból.

– Én is pontosan erre gondoltam.

– Még mindig soványtejes-lattés típus vagy?

– Igen, én nem változom.

– Nem erre céloztam.

– Tényleg nem?

– Oké, úgy érzem, a kávézási szokásaid eléggé beálltak, de lehet, hogy tévedek.

– Manapság a félzsíros tejet szeretem az amerikai kávéban, dupla eszpresszóval.

– Hűha!

– Új elméletek, új gyomorbélés.

– Műtét?

– Persze, berakattam egy olyan gyűrűt. Nem, nem is. Nem, most minden rendben odalent, nem tudom, mi történt. Lehet, hogy elkezdett hatni a meditáció.

– Medikáció?

– Meditáció. A múltkor említettem, vagy talán két alkalommal ezelőtt.

– Bocs, elfelejtettem. Mit csinálsz?

– Ez egyfajta mindfullness típusú meditáció. Ott heverek a torony ültetvényén, Brooklynt figyelem, és azon gondolkozom, milyen sok minden van, ami ellen nem tehetek semmit. Ez egy idő után olyanná válik, mint egy egész univerzum, és akkor megnyugszom.

– Azt hiszem, én belealudnék.

– Általában én is, de az is jó.

– Még mindig nem tudsz aludni?

– Most, hogy belegondolok, inkább felosztom az alvásomat. Alvás, meditáció, ébrenlét, számomra mindez egykutya.

– Tényleg?

– Nem.

Larry udvariasan nevetett. A kávéjukat kortyolgatták, a parkot figyelték. Az ősz az utolsókat rúgta New Yorkban, az összes levél színesre váltott, és sok le is hullott, de néhány tölgyfa, platán és génmódosított szilfa, amelyeket pár évvel korábban ültettek, még hatalmas vörös vagy sárga lombkoronával virított. Ez volt, ahogy mondani szokás, a legszebb évszak a városban, a rövid délutánok és a váratlan hűvös évszaka, meg az alacsony, hihetetlenül tiszta fényé, amelyben Manhattan álomszerűvé, jelentőségteljessé és drámaivá vált. Ez volt az egyetlen életre érdemes hely. Már lassan harminc éve így ültek egymással szemben itt, a Central Park különböző részein, és máshol a városban. Igen, mint az évek hosszú során helyben maradó óriások, és bár Charlotte bürokrata lett, Larry pedig a Szövetségi Jegybank vezetője, a nő hirtelen teljes bizonyossággal megérezte, hogy a férfi egyenrangúnak tekinti őket.

– Szóval, szerinted az elnöknő nagyon nyugodt?

– Azt hiszem. Azt hiszem, ő a keményvonalat képviseli. És olyan haladó szellemiségű, amilyen egy amerikai elnök csak lehet.

– Vagyis nem túlzottan.

– Nem, de azért számít, hogy az legyen. Azt hiszem, ő FDR, Johnson és Eisenhower irányvonalát követi.

– Ők mind huszadik századi elnökök voltak. Akár Lincolnt is közéjük sorolhatnád.

– Hát, talán meg is tenném, ha ez a kérdés felmerülne. Ha minden kötél szakadna. Azt hiszem, ő örülne egy ilyen lehetőségnek.

– Egy polgárháborúnak a rabszolgaság ürügyén?

– Vagy annak, ami ennek a jelenlegi megfelelője lenne. Úgy értem, mint azt te is tudod, tényleg van pár hatalmas problémánk. És, mint azt szintén tudod, az egyenlőtlenség is közéjük tartozik. Úgyhogy, igen, szerintem nagyon szeretne valami nagyot tenni.

– Érdekes – gondolta végig Charlotte. – Azt hiszem, aki képes egy olyan ostobaságra, hogy elnökké választassa magát, az valami nagy dobásra vágyik.

– Szerintem is. A kísértés megvan. Úgy értem, az ilyen emberek nem úgy állnak a dologhoz, hogy „Hé, most, hogy elnök lettem, biztonsági játékos leszek, és abban reménykedem, hogy semmi sem fog történni”. Te így viszonyulnál?

– Nem tudom – ismerte be Charlotte. – Még soha nem gondolkoztam ezen.

– Soha nem azon gondolkozol meditálás közben, hogy „Vajon mit tennék, ha elnök lennék”?

– Nem. Semmiképpen. De te neki dolgozol. Neked el kell gondolkoznod ezen. Rengetegen élünk abban a meggyőződésben, hogy a Szövetségi Jegybank vezetése a legfontosabb munka.

Larry meglepettnek tűnt. – Örömmel hallom, hogy talán te is közéjük tartozol.

– Hogy is ne tartoznék? Hiszen ismersz.

– Hát, igen. Valamennyire.

– Szerintem ismersz. Mondjuk, hogy fiatal korunkban érdekelt minket az igazság. Szerintem ez igaz volt ránk, nem?

Larry bólintott, miközben egy kis mosollyal figyelte. Az idealista exe, aki még mindig az. Beleivott a kávéjába. – De utána pénzügyre váltottam.

– De az a hatalomról szólt, nem? Arról, hogy a gazdaság felé indulsz, vagyis a politikai gazdaság, azaz a hatalom felé, ami végső soron még mindig az igazságszolgáltatásról szól. Vagy szólhat.

– Igen, azt hiszem, akkoriban így gondoltam.

– És én ezt mindig is láttam. Mindig is értékeltem ezt benned.

Larry ismét elmosolyodott. – Köszönöm.

– Az embereket különböző okokból vonzza a pénzügy. Biztos vagyok benne, hogy néhányan csak azért választják ezt, hogy pénzt csináljanak, de te soha nem tartoztál ezek közé.

– Nem, lehet, hogy nem.

– Úgy értem, most is a szövetségi kormány hivatalnoka vagy. Vagyis bagót sem keresel ahhoz képest, amit kereshetnél.

– Ez igaz. De már nem is kell aggódnom a pénz miatt. Úgyhogy nem vagyok biztos benne, hogy ezért jár-e bármilyen elismerés. Úgy is mondhatnánk, hogy egy bizonyos ponton a hatalom érdekesebbé válik a pénznél. Ha az embernek már elég pénze van. Ezt sokszor tapasztalom.

– Tudom. De mindegy, lényeg, hogy a Szövetségi Jegybank elnökségében vagy, és ez nagy dolog.

– Érdekes, ezt beismerem. Lehet, hogy túl nagy dolog. Úgy érzem, nagyobb mozgásterem kellene hogy legyen, mint amennyi van. Olyan, mintha a Jegybank önmagát irányítaná, vagy a piac irányítaná, vagy a világ, én meg csak ott ülök, és arra gondolok, hogy csinálj már valamit, Larry, változtass meg valamit, de mit, vagy hogyan... Nem egyszerű, az biztos. Először is, az elnökség testületében és a regionális vezetőségekben megy a ködösítés. Nem egy kiemelten végrehajtó rendszer.

– Nem?

– Nem annyira, mint szeretném. Sokkal inkább tanácsadónak érzem magam, mint bármi másnak.

Charlotte ezen elgondolkozott. – De az elnök és a kongresszus tanácsadója vagy.

– Ez igaz.

– És, ha minden kötél szakad, tudod, ha például beüt a gazdasági válság, akkor mindenki a te tanácsaidra fog hallgatni.

Larry felnevetett. – Akkor azt hiszem, drukkolni kezdek egy válságért!

Charlotte is elnevette magát. Hirtelen elég jól kezdtek szórakozni. – Nagyjából tízévente ütnek be, vagy ilyesmi, úgyhogy készülj csak fel rá.

– Mindenképpen.

Minden másról is beszélgettek, például a régi barátaikról és ismerőseikről még akkoriból, amikor együtt voltak; mindketten tartották a kapcsolatot eggyel-kettővel, és most megosztották a híreiket.

Ez magától értetődően elvezetett Henry Vinsonhoz.

Vagyis nem. Charlotte soha nem tartotta volna magától értetődőnek, hogy a pénzügyi világban dolgozó ismerőseiről kérdezgesse Larryt, mivel ők soha nem érdekelték, és Larry sem sietett megosztani vele a róluk szóló apróságokat. Az életének ez a része azután kezdődött, hogy szakítottak. Úgyhogy Charlotte-nak el kellett gondolkoznia azon, hogyan hozza fel a dolgot, de most lehetőséget látott rá, hogy Larryvel és az esetleges érdekellentéteivel hozza összefüggésbe, mert így a volt férje egyszerűen azt fogja feltételezni, hogy csak a sikerei kapcsán felmerülő problémákkal froclizza. Ami illett a megszokott dinamikájukhoz.

– Előfordul, hogy a volt partnereidet kell megrendszabályoznod? – kérdezte Charlotte.

Larry kicsit összevonta a szemöldökét, ez annyira kívül esett a volt felesége szokásos érdeklődési körén; de utána csak elfintorodott, mintha rájött volna, hogy éppen piszkálják. Charlotte pont ebben reménykedett.

– Nem vagyok a SEC tagja – vágott vissza Larry.

– Azt tudom, de a szövetségiek állítják be az alapkamatot, és minden mást az határoz meg, nem? Vagyis a volt partnereid egy részét segíti, másokat meg akadályoz minden egyes döntésed.

– Természetesen – válaszolta a férfi. – A munkám természete már csak ilyen. Gyakorlatilag mindenkire hatással van, akivel valaha is együtt dolgoztam.

– Vagyis Henry Vinsonra is? Nem volt egy kicsit rázós a szakításotok?

– Nem igazán. – Larry ekkor már némi gyanakvással méregette Charlotte-ot. Azután hagyta ott az Adirondackot, hogy a vezetősége Vinsont választotta vezérigazgatóvá. Egyszer beismerte a volt feleségének, hogy ez a helyzet egy kicsit verseny- vagy vetélkedésjelleget öltött, mármint a vezetőség bármelyiküket megválaszthatta volna következő vezérigazgatónak, de Vinsont választották. Larry még így is pénzügyi vezető maradt, de egy ilyen kiválasztódási folyamat vesztesének nem maradt helye a cégnél, főleg, mivel Larry nagyon sok mindennel nem értett egyet, amit Vinson csinált; ezért inkább alapított egy saját befektetési brókercéget, ami jól ment, utána pedig a régi jogi egyetemi évfolyamtársuk, akiből azóta elnök lett, kinevezte a Szövetségi Jegybank vezetőjének. Vinsonnak is jól ment az Adirondacknél, később meg a saját befektetési cégénél, az Alban Albanynál, miután önálló vállalkozásba kezdett. Szóval úgy is lehetett tekinteni az egészre, hogy egy ide, egy oda, mindketten győztek. Van ilyen. Mint azt Larry most elmagyarázta.

– De azért jó érzés megmondani neki, hogy mit tegyen, nem?

Larry felnevetett. – Igazából ő mondja meg nekem, hogy mit tegyek.

– Tényleg?

– Persze. Ismételten, újra és újra. Ilyen alapkamatot akar, olyan alapkamatot akar.

– Ez nem törvényellenes?

– Bármikor beszélgethet velem, bárki megteheti. Ő szabadon jártathatja a száját, én pedig szabadon elengedhetem a fülem mellett, amit mond.

– Vagyis nem változott semmi.

Larry ismét felnevetett. – Így van.

– Vagyis ez így működik most, hogy te szabályozod őket állami oldalról?

– Egyszerűen csak egy másik állást kaptam. Nem tartom velük a kapcsolatot, de mások sem szokták.

– Vagyis nem kecskére van bízva a káposzta?

– Nagyon remélem, hogy nem. – Larry elfintorodott a gondolatra. – Szerintem mindenki annak örül, ha a Szövetségi Jegybanknál és az Államkincstárban olyanok dolgoznak, akik ismerik a dörgést, és beszélik a nyelvet. Már az is segít, ha valaki tud kommunikálni.

– De nemcsak a nyelvet kell ismerni, hanem a világnézetet is.

– Azt hiszem.

– Vagyis ha minden kötél szakad, te nem fogod automatikusan a bankokat támogatni az emberek rovására?

– Nagyon remélem, hogy nem. Én a Szövetségi Jegybankot támogatom.

Charlotte bólintott, és igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha ezt el is hinné. Vagy mintha Larry nem pont azt válaszolta volna, hogy a bankokat támogatja.

A késő délutáni napfény bronzszínűre festette a park egészét, ami sárgás árnyalatot kölcsönzött az őszi leveleknek és a levegőnek. Magára a talajra már árnyék vetült. Hűvös volt, de nem túl hideg.

– Nem akarsz egy kicsit sétálni? – kérdezte Larry.

– Dehogynem – válaszolta Charlotte, és felállt. Így képes lesz bemutatni, milyen strapabíró gyaloglóvá vált. Feltéve, hogy Larry valaha is észrevette, hogy nehézségei vannak a gyaloglással, márpedig valószínűleg nem tette. Charlotte eltöprengett azon, hogyan hozza fel ismét Vinsont. Miután felálltak és elindultak észak felé a nyugati oldalon, megszólalt: – Ez furcsa egybeesés, de Henry Vinson egyik unokatestvére az épületemben lakott átmeneti vendégként, majd egyszer csak eltűnt. Már a rendőrség is keresi, ők jöttek rá, hogy milyen kapcsolatban áll Vinsonnal.

– Az unokatestvére?

– Tudod, a rokona. Az egyik szülője testvérének a gyereke.

Larry megpróbálta oldalba bökni, de Charlotte kitért előle. – Többek között erre jöttek rá – tette hozzá.

– Ez fura. Nem tudom, mit mondjak.

– Csak azért említettem meg, mert a régi szép időkről beszélgettünk, és erről eszembe jutott Vinson, róla meg az, hogy máshol is hallottam a nevét.

– Értem.

Larrynak szokása szerint sikerült olyan benyomást keltenie, mintha többet felfogott volna, mint Charlotte szerette volna. Régen nagyon sokat veszekedtek, most már erre is emlékezett. Az is megtörtént, igen, ezért váltak el. A korábbi jó pillanatokat nehéz volt felidézni, de azért nem annyira. Miközben a park ösvényein sétálgattak, Charlotte azt vette észre, hogy a múlt nagyon is benne él, az egész. A múltat gyakran egy régészeti ásatásként képzelte el, ahol a későbbi események rátelepednek a korábbiakra, és összepréselik őket, de igazából nem erről volt szó; igazából a múltja minden egyes pillanata egyszerre létezett benne, mint azokban a diorámákban a Természettudományi Múzeumban. Vagyis a jó pillanatok ott sorakoztak közvetlenül a rossz pillanatok mellett, fülkénként és termenként váltakozva, és vegyes érzelmeket váltott ki belőle. A múlt.

A park északi végét körülvevő szuper-felhőkarcolók felső felén megcsillantak a lenyugvó nap utolsó sugarai. Néhány délnyugatra néző ablak aranyszínben csillogott a szilvakék, kobaltkék, bronzszínű és récezöld hatalmas mozaikjában. A park védelmezőinek keményen meg kellett harcolniuk azért, hogy ne építsék be; szárazföldként most tízszer annyit ért, mint korábban. De több kellett volna Alsó-Manhattan elsüllyedésénél ahhoz, hogy a New York-iak lemondjanak a Central Parkról. Bár muszáj volt egy kis engedményt tenniük az Onassis-tavacska betemetésével, mert úgy érezték, hogy városban enélkül is éppen elég víz van; de ezt leszámítva a park ott maradt a fáival, ősziesen, ugyanúgy, mint mindig, mintha egy meredek falú és nyitott tetejű szögletes terem alján terülne el. Olyannak tűntek, mintha hangyák lennének. Charlotte mondott is valami erre utalót, mire Larry megrázta a fejét, és felkacagott. – Már megint erre kanyarodsz, arról beszélsz, hogy milyen kicsik vagyunk – felelte.

– Nem is! Nem tudom, miről beszélsz!

– Jó, semmi – legyintett a férfi; a gesztusa azt sugallta, hogy erről nem is érdemes beszélniük. Hogy Charlotte csak még jobban kikelne egy olyasvalami ellen, ami nyilvánvalóan vele áll kapcsolatban, és Larry ebbe nem akart belemenni.

Charlotte ingerült lett, nem mondott semmit. Hirtelen eltöltötte az érzés, hogy vele mindig egy kicsit leereszkedőek szoktak lenni. Larry szívességet tett neki; ő egy elfoglalt, fontos ember, aki időt szakít egy régi fellángolására. Számára ez csak egyfajta nosztalgia, ez rejlik a könnyedsége és a toleranciája mögött.

– Gyakrabban kéne találkoznunk – hazudta Charlotte.

– Az biztos – hazudta a volt férje.

Egyesek számára a nagyvárosi életnek ez az élénkítő hatása éppen olyan függőséget okoz és létfontosságúvá válik, mint az ópiumhasználóknak a kábítószer. Az életük levegőjévé válik; létezni sem tudnak máshol; inkább szenvednek az éhségtől, a szükségtől, a fájdalomtól és a nyomorúságtól, minthogy megvonják ezt tőlük; még a lerongyolódott és kilátástalan helyzetüket sem cserélnék el bárminemű kényelemért a tömegtől távol.

– Tom Johnson

Damon Runyon hamvait Eddie Rickenbacker szórta szét egy repülőről a Times Square felett.

c) Vlade

Vlade újabban minden este vacsora után őrjáratot tartott az épületben, mint egy rendőr, ellenőrizte az összes biztonsági rendszert, és lelátogatott a dagályszint alatti helyiségekbe. Továbbá a legfelső emeletekre is a világítótorony alatt, és ha már elindult, mindenhova benézett, ahova csak eszébe jutott. Igen, nyugtalan volt, ezt legalább önmagának el kellett ismernie, ha másnak nem is. Valami zajlott a háttérben, és az épületre tett ellenséges felvásárlásra emlékeztető ajánlat után elképzelhetőnek tartotta, hogy a rongálásokkal nyomást akarnak gyakorolni rájuk. Nem ez lenne az első ilyen eset New York ingatlanpiacán, de az ezredik sem. Úgyhogy feszült volt, és a pisztolyát a kabátja alatti válltokban tartva őrjáratozott. Ez egy kicsit extrémnek tűnt, de mindenesetre így tett.

Pár nappal azután, hogy kihúzták Robertót a vízből Dél-Bronxban, az aznap esti körei végén Vlade kiszállt a liftből az ültetvények szintjén, és elsétált a délkeleti sarkába, hogy megnézze, hogy van az öregember. Nem lepődött meg, amikor benézett a hotello sátorlapja mögé, és ott találta mellette Stefant és Robertót a földön kuporogva, egy kupac régi térkép felett.

– Jöjjön be – mutatott Hexter egy székre.

Vlade leült. – Úgy látom, a fiúk visszaszerezték a térképeinek egy részét.

– Igen, az összes fontosabbat – válaszolta az öregember. – Annyira megkönnyebbültem. Nézze, itt van Risse térképe 1900-ból. Díjat nyert a franciaországi világkiállításon. Risse francia bevándorló volt, aki visszavitte a térképet Párizsba, és ez lett a világkiállítás szenzációja, az emberek sorban álltak, hogy megnézhessék. Háromszor három méteres volt. Az eredeti elveszett, de eladásra elkészítették ezt a kisebb verziót, ami gyakorlatilag az öt kerület egyesülésének a dicsőítése. Ez 1898-ban történt, és Risse-t bízták meg vele. Imádom ezt a térképet.

– Gyönyörű – jegyezte meg Vlade. A térképet már sokszor összehajtogatták, de azért megmaradt benne valami a csűrcsavaros zsúfoltságból, a sokszínűségből, abból az érzetből, ahogy az embertömeg feltorlódik a parton. A munkaórákból, amelyek alatt felépítették a várost.

– És itt van a Bollmann-térkép is, hát nem csodálatos? Ez a rengeteg épület!

– Hűha – felelte Vlade. A térkép a belvárost ábrázolta madártávlatból, minden egyes épület külön meg volt rajta rajzolva. – Jaj, ne, pont a Madison Square-en ér véget! A Flatiron széle még ott van, de a mi épületünk már lemaradt róla.

– De a legteteje nem, látja? Közvetlenül a G mellett a tárgymutatóban, szerintem az a teteje. Látszik az alakja.

Vlade felnevetett. – És nem folytatódott?

– Azt hiszem, ez csak egy belvárosi térkép volt, nekem mindenesetre csak ez van.

– És mi ez a színes?

– Tényleg színes. Ez a Lusk Bizottság térképe, az úgynevezett Vörösriasztás-térkép. Az etnikai csoportoké, látja? Azt ábrázolja, hogy hol éltek. Úgy gondolták, az a sok rettenetes forradalmár mind onnan származik.

– Ez melyik évben volt?

– 1919-ben.

Vlade megkereste a környéküket. – Látom, kik éltek itt, mi is ez a szín… szírek, törökök, örmények és görögök. Ezt nem is tudtam.

– Pár környék ugyanolyan maradt, de a legtöbb megváltozott.

– Az biztos. Kétlem, hogy manapság lehetne ilyen térképeket készíteni.

– Azt hiszem, lehetne, mondjuk a népszámlálási adatokból. De azt hiszem, nagyrészt katyvaszból állna.

– Ebben nem vagyok olyan biztos – válaszolta Vlade. – Szívesen megnézném. Mindegy, ezek gyönyörűek.

– Köszönöm. Annyira örülök, hogy visszakaptam őket.

Vlade bólintott. – Remek. Szóval, térjünk át arra a kis incidensre a fiúkkal odafent, Bronxban. Nem akar arról is mesélni egy kicsit? Nincs egy olyan térképe, amin rajta van, hol süllyedt el a HMS Huszár?

Hexter futó pillantást vetett a fiúkra.

– El kellett mondanunk neki – mentegetőzött Roberto. – Ő húzott ki.

Az öregember felsóhajtott. – Nem egyetlen térképről van szó – válaszolta Vlade-nak. – Több korabeli térkép is van, amelyek segítettek nekem. A brit főhadiszállás térképe elképesztő. A függetlenségi háború alatt Manhattan brit megszállás alatt volt, és náluk dolgoztak a világ legjobb kartográfusai akkoriban. Készítettek egy térképet hadicélokra, de azért is, hogy elüssék az időt, legalábbis úgy tűnik. Még az egyes sziklák is fel vannak rajta tüntetve. Az eredetit Londonban őrzik, de én lemásoltam egy fényképről még kisgyermekkoromban.

– Mutassa meg neki, Mr. H!

– Oké, lássuk.

A fiúk elővettek egy széles mappát, amely olyan volt, mint egy művészmappa, és kihúztak belőle egy nagy, négyszögletű papírhalmot, olyan óvatosan, mintha nitroglicerin lenne. A padlón kiterítettek két lapot, amelyek együttes mérete háromszor másfél méteres lehetett. És ott volt Manhattan, még valamiféle félédeni állapotában: egy kis kereszteződésnyi falu a Batterynél, dombokkal és rétekkel, erdőkkel, mocsarakkal és patakokkal körülvéve, felülről megrajzolva.

– Szent isten – mondta Vlade. Leült a térkép mellé, és végighúzta rajta az ujját. Az a terület, amelyet most a Madison Square foglalt el, mocsárként volt feltüntetve, a keleti oldalán egy patakkal, ami az East River torkolatába szaladt.

– Ez olyan gyönyörű.

– Az – mosolygott egy kicsit Hexter. – Ezt a másolatot tizenkét éves koromban készítettem.

– Szeretnék egy ilyen térképet rajzolni arról, ami most van itt – jelentette ki Roberto.

– Ez komoly vállalkozás lenne – jegyezte meg Hexter. – De jó ötlet.

– Oké – nyugtázta Vlade. – Ezt imádom. De térjünk vissza a Huszárra.

Hexter bólintott. – Szóval, ezt a térképet pont abban az évben fejezték be, amikor a Huszár elsüllyedt. Bronx nincs rajta, de a Hell Gate egy része igen. És szerencsére létezik egy másik remek térkép, amely mutatja az egész kikötőt: A végrehajtók térképe 1821-ből. Van egy reprodukcióm, ezt nézze – hajtogatott ki egy újabb térképet. – Gyönyörű, nem?

– Nagyon szép – válaszolta Vlade. – Nem pont olyan, mint a főhadiszállásé, de nagyon részletes.

– Nekem tökre tetszik, hogy a vízen hullámok vannak – jegyezte meg Stefan.

– Nekem is – válaszolta az öregember. – És itt látszik, hol volt a part, amikor a Huszár elsüllyedt. Akkor még minden más volt. Ezeket a szigeteket a Hell Gate-től északra feltöltötték, hogy megalkossák a Ward-szigetet, amely most teljesen víz alá került. De akkoriban még létezett a kis Hell Gate, és a Bronks-patak. És ez a kis sziget, amelyet Sunken Meadow-nak hívtak, és amely egy árapálysziget volt. Ezen a térképen az összes mocsarat gyönyörűen megjelölték, szerintem azért, mert nem tudtak rájuk építkezni, és feltölteni sem tudták őket, legalábbis nem könnyen. Úgyhogy mutatom. A Huszár nekimegy a Pot Rocknak itt, a brooklyni oldalon, és a kapitány megpróbál eljutni a Stony-fokhoz, Bronx déli végéhez, ahol volt egy móló. De az összes kortárs beszámolóban az áll, hogy a hajó nem jutott el odáig, és amikor elsüllyedt, az árbócai még kilógtak a vízből. Némelyik elbeszélés szerint az emberek még ki is tudtak gázolni a partra. Ez közvetlenül a Stony-fok mellett lehetetlen lenne, mert az árapály sodrása nagyon erős a között és a Brothers-sziget között, a csatorna pedig mély. Továbbá nem is volt idejük olyan messzire eljutni. A beszámolók szerint az egész lezajlott nem egészen egy óra alatt. Az árapály áramlata ott nagyjából óránként tizenegy kilométeres sebességgel rohan, úgyhogy még a lehető leggyorsabb időszakában sem juthattak volna el egészen az északi Brothers-szigetig, ahol Simon Lake búvárkodott még az 1830-as években. Úgyhogy szerintem a hajó ezek között a kis sziklák között süllyedt el itt, a Sunken Meadow-sziget és a Stony-fok között, ahol később mindent feltöltöttek. Vagyis egészen azóta, hogy elsüllyedt, mindenki rossz helyen kereste, kivéve a legelején, amikor az árbócai még kiálltak a vízből. A britek a húszas években kábellel is megpróbálták kiemelni, ezért vette biztosra mindenki, hogy arany is van a fedélzetén, különben nem fáradtak volna vele. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan engedélyezték nekik a merülést olyan röviddel az 1812-es háború után. De mindegy, a londoni haditengerészeti archívumban még fiatalkoromban megtaláltam a próbálkozásról szóló beszámolót, amely megerősítette a becsléseimet. Pont itt süllyedt el – tette rá az ujját az 1821-es térképen lévő X-re.

– Akkor hogy lehet, hogy a britek nem szerezték vissza az aranyukat? – kérdezte Vlade.

– A hajó darabokra tört, miközben felfelé húzták, és akkoriban még nem volt elég jó búvárfelszerelésük ahhoz, hogy akár két kis faládát is fel tudjanak hozni. Az a folyó sötét, az áramlatai pedig veszélyesek.

Vlade bólintott. – Én tíz évet töltöttem benne – szögezte le. Az elképedten bámuló fiúkra nézett, és fel-felvonta közben a szemöldökét. – Tíz évig voltam városi búvár, fiúk – mondta. – Ezért tudtam, miben sántikáltok. – Visszanézett Hexterre. – Szóval, mindezt elmesélte a fiúknak.

– Igen, de én nem úgy gondoltam, hogy ők bukjanak le! Sőt, mondtam is nekik, hogy ne tegyék!

A fiúk hirtelen különös érdeklődéssel kezdték tanulmányozni az 1821-es térképet.

– Fiúk? – kérdezte Vlade.

– Nos – válaszolta Roberto –, az igazából úgy volt, hogy egyik dologból következett a másik. Megszereztük ezt a remek fémdetektort egy pasitól, aki meghalt. Úgyhogy arra gondoltunk, hogy odamegyünk, és körbenézünk vele.

Stefan hozzátette: – Levittük a fenékre ott, ahol Mr. Hexter szerint a Huszár van, és pittyegett.

– Tök jó volt! – mondta Roberto.

– És hol szereztétek a búvárharangot? – kérdezte Vlade.

– Mi készítettük – jelentette ki büszkén Roberto.

– Egy bárka gabonagaratjának a teteje volt – magyarázta Sefan. – Megnéztük a búvárharangokat a Skyline kikötő búvárboltjában, és pont úgy néztek ki, mint a gabonagaratok műanyag tetői. Az aljára ragasztottunk pár hordóabroncsot, hogy lehúzzák, bár magától is elég nehéz volt, a tetejére pedig felragasztottuk a kampót, és kész is volt.

Vlade és Hexter egymásra pillantottak. – Vigyázni kell ezekkel a kölykökkel – jegyezte meg Vlade.

– Tudom.

– Szóval a búvárharang tök jól működött, és akkor találatot jelzett a fémdetektor is. És ez a fémdetektor azt is tudja, hogy milyen fémről van szó! Vagyis nem csak egy bojler vagy ilyesmi van odalent. Hanem arany.

– Vagy egy vasnál nehezebb fém.

– A fémdetektor aranyat jelzett. És pont a kijelölt helyen.

– Úgyhogy arra gondoltunk, hogy lemerülünk párszor, és beásunk az aszfalt alá, ami nagyon felpuhult, és akkor talán ki tudjuk szedni. Meg akartuk mutatni Mr. Hexternek, hogy mit találtunk, és úgy gondoltuk, hogy nagyon fog örülni, és onnan majd meglátjuk.

Vlade-nak ez kezdett egy kicsit túl áldozatkészen hangzani. Szigorú pillantást vetett a fiúkra.

– Ez nem ment volna, fiúk. Most hallgattuk végig, hogy a hajó a folyó fenekére süllyedt. Vagyis hat méter mélyen kellett lennie csak ahhoz is, hogy víz alá kerüljön. Utána feltöltötték a folyónak azt a szakaszát, vagyis betemették a roncsot. Az a part akkoriban olyan három méterrel a dagályszint felett volt. Úgyhogy most nagyjából kilenc-tizenkét méter föld lehet a hajótok felett. Kizárt, hogy képesek lettetek volna kilenc méterre leásni egy búvárharang alatt.

– Én is ezt mondtam – szögezte le Stefan.

– Szerintem képesek lettünk volna – erősködött Roberto. – Egyszerűen csak sok merülésre kell beosztani az ásást. Az aszfalt alatt biztosan nagyon puha a talaj! Remekül haladtam!

A többiek rámeredtek.

– Tényleg? – kérdezte Vlade.

– Tényleg! Istenre esküszöm!

Vlade Hexterre nézett, aki megvonta a vállát. – Megmutatták a fémdetektor értékeit – mondta. – Ha pontos, akkor erős jelet adott, és aranyra volt állítva. Úgyhogy én értem, miért akarták megpróbálni.

Vlade csak ült, és az 1821-es térképet bámulta. Bronx sárga, Queens kék, Manhattan vörös, Brooklyn sárgás narancssárga. 1821-ben a Madison Square még nem létezett, de a Broadway már ott keresztezte a Park Avenue-t, és a patakot meg a mocsarat már lecsapolták, azok eltűntek. A kereszteződésben valamiféle felvonulási teret tüntettek fel, és egy erődöt. A Met megépítéséig még el kellett telnie kilencven évnek. A nagyváros, ahogy átalakul az idők során. Döbbenetes, hogy képesek voltak megrajzolni ezt a jövőképet 1821-ben, amikor a meglévő város szinte még teljes egészében a Wall Street alatt volt. Jövőbelátó kartográfia. Ez inkább egy tervnek tűnt, mint térképnek. Az emberek azt látták, amit látni akartak. Ahogy ezek a fiúk is.

– Megmondom, mi legyen – szólalt meg. – Ha beleegyeztek, elmesélném a dolgot egy régi barátomnak, Idelbának. – Egy-két másodpercre elhallgatott, mert megijedt a saját ajánlatától. Már tizenhat éve nem találkozott azzal a nővel. – Egy munkahajót vezet odakint, Coney Islanden. A régi strand homokját szívják fel a fenékről, hogy beljebb költöztessék. Elképesztően nagy teljesítményű víz alatti gépei vannak. Lehet, hogy sikerül rábeszélnem, hogy segítsen nekünk. Szerintem el kell neki mondanunk ezt a történetet ahhoz, hogy belemenjen, de én hiszek abban, hogy megtartaná magának. Átmentünk együtt egy-két olyan dolgon, amitől úgy érzem, hogy megbízhatok benne.

Ezt így is lehetett mondani. – Utána meglátjuk, hogy sikerül-e felhoznunk onnan valamit anélkül, hogy megfulladnátok. Mit szóltok?

A fiúk és az öregember egy ideig egymást bámulták, majd Roberto azt mondta: – Oké, persze. Próbáljuk meg.

• • •

Vlade úgy döntött, hogy a saját hajóján viszi ki a fiúkat Coney Islandre, noha az épület hajója egy kicsit gyorsabb volt, de nem akarta naplózni ezt a kirándulást. A saját járműve, az a tizennyolc lábas, alumíniumtestű csónak először eszébe sem jutott, mivel mindig vagy a Metben tartózkodott, vagy a Met ügyeit intézte a Methajóban, de az még mindig ott várta a csónakház egy eldugott szegletében, és miután lecsörlőzte, nagyon megörült, hogy ismét látja, és a kormányrúdját foghatja, miközben kiduruzsoltak a Huszonharmadikon az East Riverhez, majd dél felé indultak a felső New York-i öbölben. Miután elhagyták a forgalmas csatornákat, teljes gázra kapcsolt. A csónak csak szolid hullámokat vert kétoldalt, de a felcsapódó vízcseppek szivárványszínben játszottak, és a kis ugrándozástól az öböl tajtékzó vizén gyorsabbnak érezték a haladást. Egy motorcsónakkal a vízen! Ez nagyon jellegzetes érzés, amit a fiúk az arckifejezésükből ítélve nem élhettek át túl gyakran.

Most is izgalmasnak ígérkezett átkelni a szoroson, mint mindig. Noha a tengerszint időközben tizenöt méterrel megemelkedett, a Verrazano-híd még mindig olyan magasan húzódott felettük, mintha Atlantiszról származott volna. Óhatatlanul is a világ többi tájára emlékeztette az embert. Vlade tudatában létezett ugyan a világ többi része is, de soha nem látogatott el a szárazföldre; még az életben nem távolodott el nyolc kilométernél messzebbre az óceántól. Számára ez az öböl jelentett mindent, és az özönvíz előtti korszak hatalmas maradványai mágikusnak tűntek a szemében, mintha egy aranykorból származtak volna.

Utána ki a tengerre. A kék Atlanti-óceán! Hullámok hintáztatták a hajót, és Vlade-nak le kellett lassítania, amikor balra fordult, hogy a part közelében maradjon, amelyet immár a megtörő bukóhullámok fehér csíkja rajzolt ki. Fél órán keresztül haladtak délkelet felé közvetlenül a part mentén, amíg oda nem értek Bath Beach-hez, ahol Vlade egyenesen dél felé fordította a hajót, a Sea Gate felé, Coney Island nyugati vége felé.

Utána odaértek Coney Islandhez, ami igazából csak Brooklyn déli végének a pörölyfejű félszigete volt. És immár csak egy romokkal tarkított zátony. Párhuzamosan haladtak a régi parttal, lassan zötykölődtek kelet felé a part menti hullámokon ringatózva. Vlade-ban felmerült, hogy nem lesznek-e vajon tengeribetegek a fiúk, de ők csak ácsorogtak a csónakban, és bámészkodtak, ügyet sem vetve a zötykölődésre, amit pedig maga Vlade is szédítőnek talált egy kicsit.

Coney Islanden dagályvonalig érő romok emelkedtek ki a megtört hullámok fehér zűrzavarából, beomlott épületek változatos tornyai és darabkái; úgy néztek ki, mintha hatalmas raklapokat hordtak volna ide. Látni lehetett, ahogy egy hullám megtörik a lakások és háztetők első során, majd végigárad rajtuk észak felé a mögöttük elszórtan elhelyezkedő háztetőkön, és az erejét veszti, amíg valamilyen ellentétes áramlat bele nem csapódik, és az örvénylő víz pár száz méter széles forgatagává nem változtatja a térséget egészen a keleti láthatárig. Onnan nézve a tengerpart végtelennek tűnt, noha Vlade tudta, hogy Coney Island ténylegesen csak nagyjából hat kilométer hosszúra nyúlt. De messze délkeleten látszott a Breezy-fok körüli fehér tajték a horizonton, ami sok kilométerre lévőnek tűnt. Ez persze csak illúzió volt, de így is hatalmassá tette az ember szemében, mintha egy egész napot kellene hajózni a Breezy-fokhoz, mintha egy nagyobb bolygó hatalmas területe lenne.

De végső soron, gondolta Vlade, el kell fogadni, hogy ez az illúzió alapvetően igaz: a világ hatalmas. Úgyhogy lehet, hogy mégis jól látják.

A fiúk szeme tágra nyílt, az arcuk döbbent volt. Vlade elnevette magát.

– Csodálatos idekint lenni, nem?

A fiúk bólintottak.

– Jártatok már errefelé valaha?

Megrázták a fejüket.

– És én még azt hittem, hogy én vagyok túlságosan begubózva – nyugtázta Vlade. – Hát jó. Hé, látjátok azt a hajót és azt a vontatót Coney Island közepénél? Arrafelé tartunk. Azon végzi a munkáját Idelba, a barátnőm.

– Már a felénél tart? – kérdezte Roberto.

– Jó kérdés. Erről őt kell megkérdeznetek.

Vlade megközelítette a hajót. Az nagy volt és hosszú, és egy kis vontatóhajó kísérte, amely aprónak tűnt mellette, bár Vlade csónakja még emellett is eltörpült. Egy rakodópart volt a nagy hajóhoz kötve, amelynél Vlade kiköthetett: pár matróz elkapta a kötelüket, és gyorsan a helyükre tekerték őket.

Vlade előre odatelefonált, és most idegesebb volt, mint évek óta bármikor. Ekkor meglátta Idelbát is a csapat mögött. Idelba magas, sötétbőrű nő volt, marokkói származású, még mindig szálkás, még mindig gyönyörű a maga nyers, félelmetes módján. Vlade volt felesége, és egyben az egyetlen ember volt, akire a férfi még mindig gondolt néha, továbbá az egyetlen, aki még életben volt. A legvadabb, a legokosabb – az, akit szeretett, és akit elveszített. Társa a szerencsétlenségben és a halálban, és bajtársa egy-két rémálomban. Nosztalgia, az elveszett otthon fájdalma. És a történtek fájdalma.

• • •

Idelba felvezette őket egy fémlépcsőn a hajó tatkorlátján lévő nyíláshoz. A lépcső tetejéről be tudtak nézni a bárka gyomrába, és látták, hogy nagyjából harmadáig meg van rakva nedves, szőke homokkal, amelybe egy kis hínár és szürke iszap is keveredik. De legnagyobbrészt tiszta, nedves homok volt. A hajó túlsó oldalán lévő daruról egy hatalmas cső lógott le, akkora, mint egy tűzoltófecskendő, csak tízszer olyan vastag, belső abroncsokkal megerősítve, abból ömlött a bárkába a frissen felszívott homok, ami úgy nézett ki, mint a nedves beton. A hangos, tompa dübörgésbe egy magas hangú nyávogás keveredett a hajó belsejében.

– Még mindig tiszta homokot szívunk – mutatott rá Idelba. – Már majdnem megtelt a hajó. Ezt a rakományt hamarosan felvisszük az Ocean Parkwayre, és leborítjuk az új strandra.

– Úgy tűnik, mintha még sokkal több is beleférne – jegyezte meg Roberto.

– Így is van – válaszolta Idelba. – Ha a tengerre tartanánk, sokkal többet is el tudnánk szállítani, de most a csatornákon kell felhajóznunk a dagályvonalig, hogy minél magasabban rakhassuk ki, utána pedig földgyaluk simíthassák el apálykor. Úgyhogy nem süllyedhetünk túl mélyre.

– Hol borítjátok ki? – kérdezte Vlade.

– Mostanában a J sugárút és a Foster sugárút között. Lebontották a romokat, és letarolták a talajt. A homok fele pont az apályvonal fölé kerül, a másik fele közvetlenül alá. Legalábbis ez a terv. Szétterítjük a homokot, és reménykedünk benne, hogy a dagály épít pár dűnét, az apály pedig pár homokzátonyt. Ezek nagy szerepet játszanak a szerves üledék megkötésében és az ökoszisztéma kialakulásában. Ez egy komoly projekt, a part kiépítése. A homok odaszállítása csak egy kis része. Bizonyos értelemben a könnyű része, bár egyáltalán nem könnyű.

– És mi lesz, ha tovább emelkedik a tenger? – kérdezte Stefan.

Idelba megvonta a vállát. – Gondolom, ismét arrébb költöztetik a strandot. Vagy nem. De addig is úgy kell tennünk, mintha tudnánk, mit csinálunk, érted?

Vlade a napba hunyorított. Már majdnem elfelejtette, hogy szokott fogalmazni Idelba.

– Felmehetünk veled megnézni az új partot? – kérdezte Roberto.

– Fel, de lehet, hogy ez a mai napra már túl sok lenne. Órákig tart az út az Ocean Parkwayig, utána pedig további néhány órába telik a homok kirakodása. De esetleg követhettek minket oda a csónakotokkal, és ha megunjátok, odébbállhattok.

– Szerintem ezt majd valamikor máskor kell megtennünk – szólalt meg Vlade –, különben nem érünk vissza Manhattanbe vacsorára. Úgyhogy hadd mondjuk el, miért jöttünk ide, és utána folytathatod a munkád, mi meg hazamehetünk.

Idelba bólintott. Vlade úgy vette észre, hogy még egyszer sem nézett a szemébe, mióta ideértek. Ez elszomorította.

Roberto azt mondta: – De meg kell ígérned, hogy ezt titokban tartod.

– Oké – válaszolta Idelba. Ekkor végre Vlade-ra pillantott. – Megígérem. És Vlade tudja, mennyire be szoktam tartani az ígéreteimet.

Vlade erre szomorúan felnevetett, de amikor a fiúk riadtnak kezdtek tűnni, azt mondta: – Nem, csak azért nevetek, mert Idelba meglepett. Tényleg jó benne. Meg fogja tartani a titkunkat. Ezért hoztalak ide titeket, hogy beszéljetek vele.

– Akkor jó – válaszolta Roberto. – Stefan meg én egy kis víz alatti ásatást végzünk Bronxban, és azt hiszem, találtunk valamit, amit ki akarunk ásni, de csak egy búvárharanggal tudtunk dolgozni, és nem tudunk beásni alá. Megpróbáltuk, de nem megy.

– Majdnem megfulladtak – tette hozzá Vlade minden szándéka ellenére.

A fiúk ünnepélyesen bólogattak.

– Egy búvárharang alatt? – kérdezte Idelba. – Ti most vicceltek?

– Nem, nagyon klassz.

– Úgy érted, kész őrültség. Csodálkozom, hogy még éltek. Nem ájultatok el alatta?

– Nem.

– Fejfájás?

– Hát, az volt. Egy kicsi.

– Nem csoda. A ti korotokban én is elkövettem pár ostobaságot, de amikor egyszer elájultam, megjött az eszem. És folyton fájt a fejem. Valószínűleg rengeteg agysejtem elpusztult. És valószínűleg ezért jöttem össze Vlade-dal.

A fiúk ezt nem tudták mire vélni.

Idelba tovább méregette őket. – Szóval, azt mondtátok, hogy Bronxban van?

Bólintottak.

– De nem a Huszár az, ugye?

– Micsoda! – tiltakozott Roberto. Vlade-ra meredt. – Elmondtad neki!

Vlade megrázta a fejét, Idelba pedig nyersen felnevetett.

– Ne már, fiúk. Bronxban a Huszáron kívül senki nem akar kiásni semmit. Ezt ti is tudhatnátok. Hogyan döntöttétek el, hogy hol fogtok ásni?

– Van egy barátunk, egy öregember, aki sokat kutatott utána. Rengeteg térképe van, és az archívumokat is átbogarászta.

– Londonba is elment.

– Pontosan, honnan tudod?

– Onnan, hogy ezek mind elmennek Londonba. Én Queensben nőttem fel, nem emlékszel?

– Hát, odament, és elolvasta a londoni okmányokat, és megnézte azt a nagy térképet. És kiókumlálta a helyét, mi pedig odamentünk a hajónkkal, és lebuktunk egy fémdetektorral, egy Golfier Maximusszal.

– Az jófajta – váltott engedékenyebb hangnemre Idelba.

– Nem tudtam, hogy te értesz az ilyesmihez – jegyezte meg Vlade.

– Még azelőtt foglalkoztam vele, hogy megismerkedtünk.

– Mikor, tízéves korodban?

– Nagyjából. A queensi ártérben játszottam, mindannyian ott vízipatkánykodtunk. Mi voltunk a Pézsmapatkányok. Háromszor is majdnem megfulladtam. Ti fulladtatok már meg majdnem?

A fiúk ismét ünnepélyesen bólogattak. Vlade látta, hogy kezdenek beleszeretni Idelbába. Ezzel tudott azonosulni, amitől szomorúbb lett, mint valaha.

– Pont múlt héten! – magyarázta Roberto. – Én beragadtam a búvárharang alá, de Stefan odahívta Vlade-ot, hogy mentsen meg.

– Vlade ügyes. – Idelba arcán egy árnyék suhant végig, és egy pillanatra elillant a társaságukból, és Vlade pontosan tudta, hol jár. Majd vett egy mély lélegzetet, és azt mondta: – Szóval úgy gondoljátok, hogy megtaláltátok a Huszárt.

– Igen, nagyon erősen bejelzett.

– Aranyra?

– Pontosan.

– Érdekes. – Idelba végigmérte őket, majd Vlade-ra pillantott. A férfi semmit nem tudott leolvasni az arcáról, miközben a fiúkat nézte; már túl sok idő eltelt. – Hát, szerintem vágyálmokat kergettek, fiúk. De mit számít ez. Mindnyájan ezt tesszük. Jobb, mint ölbe tett kézzel üldögélni. Viszont az a helyzet, hogy nekem nincs megfelelő felszerelésem ahhoz, amit terveztek. Leginkább azért, mert a ti feladványotok aprólékos munkát igényel. Az én gépeim teljesen szétroncsolnák a lelőhelyeteket. Nektek szemöldökcsipeszre van szükségetek ehhez a hajóhoz képest, értitek?

– Azta – mondta Stefan.

– Értjük – válaszolta Roberto. – De biztos van valamid a, nem is tudom, finommunkához? Nem szoktál finommunkát végezni?

– Nem.

– De érted, mire gondolok?

– Igen. És igen, össze tudom gyűjteni mindazt, amire szükségetek van. Felbójáztátok a helyet?

– Igen.

– Víz alatti bójával?

– Igen.

– Remek. Oké, összeszedek egy készletet, és a napokban ellátogatunk a helyszínetekre, és alig pár óra alatt mindent kiszippantok, amit akartok. Felszívjuk, és meglátjuk, mit találunk. Jó móka lesz. De fel kell készülnötök a csalódásra, megértettétek? Ez az izé többszáz-valahány évnyi csalódást okozott már, és nem valószínű, hogy végül ti bukkantok majd rá. De felszívjuk, és meglátjuk, mit találunk.

– Azta – ismételte meg Stefan. Robertóval együtt fülig szerelmesek lettek. Vlade tisztán látta, hogy nem fognak emlékezni arra, hogy ne legyenek csalódottak. Össze fognak törni, amikor semmit nem találnak. De mit tehet az ember? Idelba ránézett, kicsit megrovóan, de látta, hogy ő is ugyanarra gondol. Beleviszed ezeket a fiúkat ebbe az egészbe, ami biztos kudarc lesz, üzente a nő pillantása, de mit tehet az ember. Ez már csak így megy. Igen, a fiatalság; ők pedig megöregedtek. És amikor fiatalok voltak, nagy csapás érte őket, annyival nagyobb csapás annál, mint amikor az ember nem találja meg az aranyat a szivárvány lábánál, hogy azt ezek a fiúk fel sem tudnák fogni. És amit még ők sem tudtak kezelni.

Szóval… a fiúknak nem lesz semmi bajuk. Senkinek nem lesz semmi baja Vlade-hoz és Idelbához képest. Sőt, a fiúk némi kis vigaszt is jelentettek talán, egyfajta fájdalmas vigaszt. Valami ilyesmit. Vlade nehezen tudta volna megállapítani, hogy mire gondol Idelba; a volt felesége kimért volt, őt pedig letaglózta, hogy ismét látja; arról már fogalma sem volt, hogy mit érezhet. Olyan volt számára ez az egész, mint egy pofon. Mintha kiszáguldott volna a szorosból az Atlanti-óceánra egy kis csónakon, csak még ennél is vadabb és bizarrabb módon.

Egy Topsy nevű Coney Island-i elefánt megölt egy goromba gondozót, aki égő cigarettát adott a szájába, és úgy döntöttek, hogy elaltatják. 1903 januárjában Topsyt áramütéssel kivégezték. Ezerötszázan gyűltek össze a Vidámparkban, hogy megtekintsék az eseményt, és Thomas Edison le is filmezte, majd egy évvel később Egy elefánt kivégzése címmel meg is jelentette a filmet. Az elefánt jobb mellső és bal hátsó lábán lévő fémcsizmákra elektródákat erősítettek, és 6600 voltos váltóáramot vezettek rajta keresztül. A módszer bevált.

d) Amelia

Miután Amelia ismét visszaszerezte az irányítást a Migrációtámogatás felett, a következő egy két napot evéssel és nyugodt pihenéssel töltötte, egyetlenegy bekapcsolt kamerával és nagyon kevés alámondással, amelynek a legnagyobb része jobban illett volna egy főzőműsorba, mint egy állatokról szólóba. A nézői biztosan örömmel látják majd, hogy megúszta a kalandot, és együttérzéssel fogják kezelni, ha egy kicsit még a megrázkódtatás hatása alatt van. Odalent olyan kéken lüktetett a Dél-Atlanti-óceán, amíg csak ellátott, ami az Adriára emlékeztette; egyfajta kobaltkékbe keveredő türkizben játszott, sokkal kékebbnek mutatkozott a legtöbb óceáni kékségnél, és a róla visszaverődő napfény immár a háta mögé került, északra. Mélyen a déli félteke felett jártak, és délen a kék sötétebb kék, amit csak a tajtékok fehérsége pettyez. Amelia már áthaladt a Dühöngő Negyvenesek felett, és éppen a Szárnyaló Ötvenesekhez ért, és ha be akart repülni a Weddell-tenger térségébe, márpedig be akart, akkor nyugat felé kellett fordulnia, és folyamatosan olyan keményen járatnia a turbómotorokat, ahogy csak tudja, hogy bármennyi utat megtehessen a Sikoltozó Hatvanasokban. Itt, Dél-Afrika csücske alatt, ahol csak Patagónia töri meg a víz és a szél vég nélküli áradatát kelet felé a földgömb körül, a léghajók magától értetődően kelet felé indultak, Ausztráliába. A szembeszegülés a repülő folyamatos remegésével járt. Olyan volt, mintha egy hajón lenne odalent, a hullámokon. Mert a levegőnek is vannak hullámai, és most ezekkel birkóztak, mint azt a Föld összes járművének gyakran meg kell tennie.

Amelia még mindig arra várt, hogy a segítői megadják neki a medvék végső úti célját. A geográfusaik és a tengerbiológusaik egy kicsit összevitatkoztak azon, hogy hol lenne a legnagyobb esélyük a medvéknek. Az Antarktiszi-félsziget keleti hajlata, az egyik célpont, gyorsabban melegedett, és a jegének nagyobb százaléka olvadt már el, mint a földrész bármelyik másik pontján, és a téli tengerjege messzire előrenyomult a Weddell-tengeren minden négy hónapos éjszakán; és a Weddell-tenger tele volt Weddell-fókával.

Mindez logikusnak és ésszerűnek tűnt Ameliának, úgyhogy azt mondogatta Frans-nak, hogy arrafelé menjen. De az ökológusok közül mások meg amellett érveltek, hogy menjenek az Asztrid hercegnő-földre, a kontinens belsejébe. Ott ugyanis egy meredek tengerpart van, a Weddell-fókák legnagyobb kolóniájával a világon, plusz egy olyan felfelé irányuló áramlat érkezik a mélyből, ami gazdag életteret kínál, többek között sok pingvinnek is. És annyira szép neve van.

Az ökológusok harmadik frakciója úgy gondolta, hogy Dél-Georgiában kellene kipakolniuk a medvéket, úgyhogy Amelia olyan útvonalra terelte a léghajót, hogy látótávolságban legyen tőlük a sziget a délre vezető útján, pusztán a biztonság kedvéért. Ez a világnak egy sokkal melegebb része volt, még csak nem is sarkvidéki, sokkal kevesebb tengerjéggel, úgyhogy Amelia arra jutott, hogy az ezt a helyszínt javasló tudósok fogják elveszíteni a vitát. Ha már ennyire ellenszegülnek a természet rendjének, hogy a déli féltekére költöztetik a jegesmedvéket, akkor legalább tegyék őket igazi sarkvidéki területre.

• • •

Miközben a léghajó elhaladt Dél-Georgia keleti oldala mellett, ami a nap nagy részét elvitte, Amelia azon kapta magát, hogy örül, hogy végül nem ott kell kiraknia a jegesmedvéket; az a sziget hatalmas és meredek volt, és ahol nem borította hó meg jég, ott zöldellt, vagy felhőbe burkolózott, aminek a subája egy Himalája felett elzúgó utasszállító kondenzcsíkjára emlékeztette. Vadnak tűnt, és nagyon különbözött a Hudson-öböl nyugati partjától. Az Antarktiszi-félsziget biztosan jobb otthona lesz a medvéinek.

Akik a jelek szerint ismét lenyugodtak a karámjukban. Lehet, hogy a kitörésük és az azt követő zabálás, nem beszélve a hajó felfordulásáról és azokról a puffanásokról, amelyek komoly eséseknek tűntek, megzabolázták őket, és így már könnyebben beletörődnek a helyzetükbe. Többen közülük visszaeső birtokháborítók voltak Churchillben, és visszaesőként sok időt töltöttek az ottani medvebörtönben, úgyhogy valószínűleg nem a jelenlegi elhelyezésük zavarta őket leginkább, hanem a léghajó érezhető mozgása, ami minden bizonnyal kiborító lehetett az olyan a medvéknek, akik még soha nem repültek. Bármi állt is a korábbi nyugtalankodásuk hátterében, pillanatnyilag nagyon is nyugodtan viselkedtek a részlegükben; szinte mindegyik elhaladt a röntgengép előtt, és elég képet sikerült rögzíteni a csontvázukról ahhoz, hogy az orvosok megnyugodjanak, hogy egyiknek sem tört csontja. Épek maradtak.

Két nappal az után, hogy elhaladtak Dél-Georgia mellett, az Antarktiszi-félsziget keleti oldala felé repültek. A tenger tele volt leszakadt jégtáblákkal és sokkal magasabb gleccserjégdarabokkal, amelyek gyakran pasztellkék vagy -zöld színben pompáztak, és furcsa, olvadozó alakban meredtek az ég felé. A tengerjégen és a jéghegyek sík felszínén is több tucatnyi, sőt, több száz Weddell-fóka fetrengett. Amelia lejjebb irányította a léghajót, hogy közelebbről is megnézze őket, és jobb képeket rögzíthessen a műsorához, és abból a magasságból vércsíkokat is látott a jégen, legnagyobbrészt méhlepényvért; sok nőstény Weddell-fóka hasalt odalent, mint a meztelencsigák egy fehér lapon, akik nemrég szültek, és a kisebb (de így sem olyan kicsi) ivadékaik rájuk tapadtak, és szopták az anyatejet. Nagyon békés, már-már idillikus látványt nyújtottak.

– Hűha, ezt nézzétek! – mondta Amelia a közönségének. – Azt hiszem, elég nagy szívás ezeknek a fókáknak, hogy rájuk eresztünk egy olyan ragadozót, amilyennel még nem találkoztak, de tudjátok, a medvék imádni fogják a dolgot. És ezeket a fókákat amúgy is folyton megeszik a gyilkos bálnák, és azt hiszem, a tigriscápák is, vagy valami ilyesmi. Ja, elnézést, a leopárdcápák. Hmm, kíváncsi vagyok, hogy ezek a medvék a leopárdcápát is el tudják-e ejteni. Az elég látványos leszámolás lenne. Na jó, majd kiderül. Majd itthagyjuk a szokásos kameraállományt, és nagyon érdekes lesz végignézni, hogy mi történik. Egy új jelenség a történelemben! Jegesmedvék és pingvinek ugyanabban a környezetben! Elképesztő, ha belegondolunk.

Miközben a léghajó megközelítette a tengerpartot, Amelia hangosan gondolkozott azon, hogy képesek lesznek-e megállapítani, hol végződik a tengerjég, és hol kezdődik a szárazföldi hótakaró; előttük minden fehérnek tűnt néhány beljebb meredező fekete sziklát leszámítva. De miközben délnyugat felé zümmögtek, látta, hogy ez könnyű lesz; a part egy részét is fekete sziklák szegélyezték, és felettük másfajta fehér árnyalatban játszott a hó, valahogy porózusabbnak látszott, és meredeken emelkedett a beljebb lévő fekete csúcsok irányába. A part mentén a tengerjég elég töredezett volt, rengeteg fekete vízcsíkkal, amelyeket a sarkvidéki hajósok nyomvonalaknak hívtak. Miközben végiglebegtek ezek felett, Amelia lenézett, és felsikkantott; alattuk egy raj gyilkos bálna úszott, akik csak kicsit voltak feketébbek magánál a víznél, az oldalukon fehér foltokkal, amelyek csak akkor látszottak, amikor valamelyest felágaskodtak, és kibukkantak a vízből.

Egy bálnacsapat; olyan harmincan lehettek. Ó, egy raj.

– A mindenit! – mondta Amelia. – Remélem, nem esem a vízbe, haha! Nem mintha amúgy szeretnék. Feltűnt valakinek, hogy milyen fekete a víz? Úgy értem, nézzétek csak meg! Az ég kék, és én azt hittem, hogy az óceán színe legnagyobbrészt az ég tükörképe, nem? De ez a víz feketének tűnik. Úgy értem, nagyon feketének. Remélem, látszik a videón keresztül, és értitek, hogy mire gondolok. Kíváncsi lennék, hogy mi a magyarázat erre.

A stúdiójában dolgozó emberek aránylag gyorsan rávágták, hogy az Atlanti-óceán a feltevések szerint azért tűnik feketének, mert nagyon mélyen van az alja még a part közelében is; továbbá nincsenek benne ásványok vagy szerves anyagok, úgyhogy nagyon mélyre le lehet látni benne, egészen odáig, ahova már a napfény sem hatol le. Úgyhogy az ember az óceáni mélységek feketeségét látja odalent!

– Ó, te jó ég, ez eszmééletlen! – kiáltott fel Amelia. Ez volt az egyik védjegyének számító mondata, amelyet a stúdióban vegyes érzelmekkel kezeltek, mivel akár dagályos, ódivatú klisének, akár aranyos ameliáskodásnak is lehetett tartani, mindenesetre Amelia nem tudott leszokni róla, egyszerűen így érzett. Fekete óceán a kék ég alatt! Eszmééletlen! Már nem Kansasben vannak. Ami szintén egy frappáns mondat. Mivel szinte soha nem Kansasben voltak.

És valóban, ez még csak a kezdet volt. Minél közelebb értek magához a félszigethez, az annál nagyobbnak és vadabbnak tűnt. A sziklák és az ormok sokkal feketébben festettek az óceánnál, a hó viszont fájdalmasan fehérnek tűnt, és mindent beborított, mint a tojáshab. A sziklás hegyvonulat lábát olyan fehér csipkeminta borította, mintha a megtörő tajték fagyott volna oda egy pillanat alatt; mint kiderült, ez úgy jött létre, hogy rengeteg hullám felcsapott a levegőbe, és egy vékony vízréteggel borította a köveket, amely ráfagyott a korábbi jégre. Ezek az arabeszkek szürkésebb fehérben játszottak, mint a sziklák feletti földszakasz sima tojáshabja. A szárazföld belsőbb vidékein, meghatározhatatlan távolságban, talán olyan tíz kilométerre fekete hegycsúcsok törtek a magasba a fehér és kék felszínről, és az ottani hó krémfehérbe hajlott, a jégmezők kéken ragyogtak, amelyek síkját meg-megtörték a gleccserhasadékok. Ezek a kék foltok a gleccserek kiálló részei voltak, amelyekből egyre kevesebb akadt a világon, de a maradék még mindig óriásinak tűnt.

Ameliát tájékoztatták, hogy ez az úti céljuk. Berepült a szárazföld belsejébe, hogy alaposabban is megnézze magának a nyakig hóban álló fekete csúcsokat. Úgy néztek ki, mint egy sor omladozó piramis. Ezekben a fekete háromszögeket vízszintes, vörös kőzetrétegek is tarkították, és a vörös csíkokban akadt pár lyuk. – A fekete szikla bazalt, a vörös dolerit – ismételte meg Amelia, amit a stúdióból mondtak neki. Még fülelt rájuk egy darabig, majd elvisszhangozta, amit hallott, de a saját szavaival, mint az a szokása volt. – Ezek a csúcsok a Wegener-hegyvonulat részét képezik, amelyet Alfred Wegenerről, a geológusról neveztek el, aki rájött, hogy Dél-Amerika beleillik Nyugat-Afrikába, ami valamiféle kontinensvándorlásra utal. Én is mindig így gondoltam kislánykoromban. Az emberek kinevettek, de amikor megjelent a lemeztektonika-elmélet, igazolást nyert. Mármint, hé, emberek, nem láttok a szemetektől? Vagyis azt hiszem, néha érdemes rámutatni a nyilvánvaló dolgokra. Nagyon remélem, mivel én folyamatosan ezt teszem, nemde? Bár nem tudom, hogy rólam elneveznek-e majd bármilyen hegységet.

A föld úgy felágaskodott előttük, mintha valamilyen hidegebb és szúrósabb felszínű bolygón kapták volna lencsevégre, fekete-fehérben. – Ezek a csúcsok nagyjából ezerötszáz méter magasak, és alig pár kilométerre vannak a parttól. Abban reménykedünk, hogy a mi jegesmedvéinknek hasznára válnak majd azok a barlangok a doleritrétegekben. Nagyjából ugyanazon a szélességi körön fognak élni, mint Kanadában, úgyhogy a szezonális fényciklus is körülbelül olyan lesz. És ezen a félszigeten dolgozik pár argentin és chilei, akik az ősi bükkerdőt telepítik újra erre a frissen feltárult földszakaszra. Mohákat, zuzmókat, fákat és rovarokat. És persze a tenger dugig van fókákkal, halakkal, rákokkal meg mindennel. Ez egy nagyon gazdag biom, bár nem tűnik annak. Mármint úgy értem, te jó ég, ez teljesen kopárnak tűnik! Nem hinném, hogy én túl jól ellennék itt! De, tudjátok. A jegesmedvék már megszokták a sarkvidéki környezetet. Ez igazából elképesztő, ha belegondolunk, hogy ugyanolyan emlősök, mint mi vagyunk. Nem tűnik lehetségesnek, hogy idelent bármilyen emlős megéljen, nem?

A háttérszemélyzete emlékeztette, hogy a Weddell-fókák is emlősök, amiről be kellett ismernie, hogy igazuk van. – Nos, az emlősök bármire képesek, azt hiszem, csak ezt akartam mondani – tette hozzá. – Mi egyszerűen elképesztőek vagyunk. Ezt soha ne feledjük.

Miután olyan közelről megnézte a lehetséges téli odúkat, amilyen mélyre a léghajó csak le tudott ereszkedni, Amelia visszafordult a part felé. Egy kis leáramló szél megtolta őket, és miközben lefelé haladtak, a léghajó recsegett és ropogott. Amelia mögött felhangzott az ingerült medvék mély morgása a gondolában. – Hátrább az agarakkal! – kiabált oda nekik a lány a folyosóról. – Pár perc múlva lerakunk titeket. Nagyon meg fogtok lepődni!

Nagyon gyorsan a partvonal felett termettek, és Amelia némi rázkódás árán felfelé tudott fordulni a szélben, és leereszkedett. Ez a környék ígéretesnek tűnt; a tengerjégben húzódott egy nyílt fekete csatorna, tele jéghegyekkel, mögötte pedig további tengerjég, és végül nyílt víz, olyan fekete, mint az obszidián. A tenger jegét Weddell-fókák borították a kicsinyeikkel együtt, továbbá a vérükkel, a vizeletükkel és az ürülékükkel. Mellettük a szárazföld nem sziklák, hanem dombok képében emelkedett felfelé, amelyek között a medvék búvóhelyet és kiásható üregeket találhattak, ahonnan odalopakodhattak a fókákhoz, és ahol alhattak. Az egész nagyon ígéretesnek tűnt, legalábbis egy jegesmedve szemszögéből. Emberi szemszögből a pokol legjegesebb bugyrának tűnt.

Amelia leereszkedett a léghajóval a jégre, kilőtte a hóba a horgonyait, mintha számszeríj-nyilak lettek volna, majd addig csörlőzte önmagukat, amíg a gondola le nem ért a hóra. Elérkezett az idő. Ellenőrizte a kamerák sorát, hogy megnyugtassa a technikusait, utána pedig nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy felszerelkezzen, és leugorjon a hóba. Két másodpercig úgy érezte, ez nem is olyan rossz, majd belémart a hideg, mire felkiáltott a döbbenettől. A szeméből könnyek patakzottak, amelyek az arcához is fagytak.

– Amelia, nem lehetsz odakint, amikor kiengedjük a medvéket.

– Tudom, csak szerettem volna egy külső felvételt is készíteni.

– Az ilyen felvételekhez vannak drónjaink.

– Csak ki akartam próbálni, milyen érzés idekint lenni.

– Oké, de most menj vissza, hogy kiengedhessük a medvéket, te meg ismét felszállhass. Nem jó, ha a hajó a földhöz van kötve ekkora szélben.

Amelia nem is érezte olyan erősnek a szelet, bár amennyi fújt, az könnyedén behatolt a ruhája alá, és megrezegtette a csontjait. – A mindenit, de hideg van! – kiáltott fel, majd a közönsége kedvéért hozzátette: – Oké, oké, bemegyek! De nagyon frissítő idekint lenni! A medvék imádni fogják!

Majd visszamászott a lépcsőn a gondolája kis előszobájába, ami úgy nézett ki, mint egy légzsilip, és kicsit botladozva bement a belsejébe. Elképesztően meleg volt odabent a külvilághoz képest. Amelia megéljenezte önmagát, és miután visszaért a parancsnoki hídra, tájékoztatta a messze északon lévő csapatát, és odament az ablakokhoz azon az oldalon, ahol a medvék kamrájának a külső ajtaja helyezkedett el.

– Oké, készen vagyok, engedhetitek őket!

– Te irányítod az ajtót, Amelia.

– Ja, tényleg. Oké, indulnak!

Ezzel megnyomta a dupla gombot, amely a medvék karámjának külső oldalát nyitotta. Az ajtón bezúduló szél és kizúduló medvék miatt a hajó elég erősen rázkódni kezdett, Amelia pedig felsikoltott. – Ott vannak, milyen izgalmas! Üdv az Antarktiszon!

A nagy jegesmedvék szögletes mozgással és céltudatosnak tűnve elbattyogtak. A bundájuk enyhén sárgásnak látszódott a hó előtt, és felborzolódott a szélben, amibe kíváncsian beleszagoltak, miközben a tenger felé vették az irányt. Nem túl messze, a parton, közvetlenül egy keskeny, fekete csatorna mögött a tengerjégen egy egész csapat Weddell-fóka hevert, amelyek közül sok anya a friss kicsinyét szoptatta. Úgy néztek ki, mintha hatalmas, macskaarcú meztelencsigák lennének. Elég riasztó volt. De nem úgy tűnt, mintha megriadtak volna a medvéktől, és miért is tették volna? Egyrészt a medvék immár szinte beleolvadtak a tájba, annyira, hogy Amelia csak egy-egy villanásra pillantotta meg őket, vagy mint egy karmokból álló fekete rákot, egy hóemberre emlékeztető fekete szempárt, ami hátranézett rá, majd eltűnt. Másrészt a fókák még soha nem láttak jegesmedvét, és nem volt okuk rá, hogy gyanítsák a létezésüket.

– A mindenit, már nem is látom őket. Te jó ég, ezek a fókák most bajban vannak! Lehetséges, hogy egy kicsit fel fog borulni errefelé a népesedési dinamika! De tudjátok, hogy megy ez, a ragadozók és a zsákmányállatok számának ingadozása elég szabályos mintázatot követ. A ragadozók száma egynegyed görbével követi felfelé és lefelé a zsákmányállatokét a grafikon szinuszgörbéjén. És az igazat megvallva, szerintem milliónyi fóka van idelent. Az antarktiszi tengerparti ökozóna láthatóan nagyon jól teljesít. A jegesmedvék remélhetőleg hasznot húznak ebből, és boldog harmóniában csatlakoznak a többi itteni csúcsragadozóhoz az élet körforgásában. De egyelőre emelkedjünk egy kicsit magasabbra ezzel a baba járgánnyal, és nézzük meg, mit látunk.

Megnyomta a horgonycsavarok kiengedőgombját, mire a hegyükben lévő robbanóanyag jóvoltából ki is szabadultak. A Migrációtámogatás felszállt, meglovagolta a szelet, és sebesen kisiklott a tenger fölé. Amelia szélirányba fordította, és lenézett. Fehér partok, fekete-fehér csatornák, fehér tengerjég, fekete nyílt víz, és mindez bronzosan tündökölt az alacsonyan delelő nap fényében. Ködös látóhatár, felette fehér égbolt, még magasabbra opálkék. A hat medve már teljesen eltűnt. Persze mindegyik kapott egy rádiós adóvevőt és pár minikamerát, hogy Amelia nézői nyomon tudják majd követni az életüket a műsorában. Ők is csatlakoznak majd ahhoz a rengeteg állathoz, amelyeket számukra alkalmasabb élettérbe költöztetett. Az Amelia állatai egy nagyon népszerű, mellékes haszonnal járó sorozat volt a felhőben. Ő maga is kíváncsian várta, hogy boldogulnak majd.

• • •

Elindult hazafelé, és már majdnem az Egyenlítőhöz ért, amikor Nicole jelent meg a képernyőjén feldúlt arccal.

– Mi a baj? – kérdezte Amelia.

– Be van kapcsolva nálad a medvék csatornája?

– Nem, miért? – Amelia bekapcsolta, de nem látott semmit. – Mi történt?

– Nem tudjuk biztosan, de az összes egyszerre eltűnt. És néhányon mintha egy robbanás látszott volna. Tessék.

Gépelt egy kicsit, majd Amelia látta az Antarktiszi-félszigetet és a tengerjeget: utána egy vakító, fehér fényt, és semmi egyebet.

– Várj, ez meg mi volt? Ez meg mi lehetett?

– Nem tudjuk biztosan. De azt mondják, hogy valamiféle… valamiféle robbanásnak vélik. Sőt, jön egy adás valakitől… az ENSZ-től? Az Atomtudósok Hivatalától? Vagy talán az izraeli hírszerzéstől? Mindenesetre valakik közzétettek egy nyilatkozatot a felhőben, amelyben vállalják a felelősséget érte. Talán úgy hívják őket, hogy Antarktiszi Védelmi Liga. Ó, igen, ez az. Valami kisebb nukleáris jelenség. Olyan, mint egy kis neutronbomba, állításuk szerint.

– Mi? – kiáltott fel Amelia. Bár nem tervezte, azonnal lerogyott a parancsnoki híd padlójára. – Mi a fene? Felrobbantották a jegesmedvéimet?

– Lehetséges. Nézd, úgy gondoljuk, hogy azonnal a legközelebbi városba kellene menned. Ez a tiltakozás újfajta formájának tűnik. Ha a zöld tisztaság valamelyik csoportjáról van szó, téged is célkeresztbe vehetnek.

– Kapják be! – kiabálta Amelia, majd elkezdte csapkodni a mellette lévő széklábat, utána elsírta magát. – Ezt nem hiszem el!

Nicole nem válaszolt, és Amelia hirtelen rájött, hogy még mindig adásban van, látja a közönség. Ismét elkáromkodta magát, és Nicole tiltakozása ellenére lezárta a közvetítést. Majd csak ült ott, és őszintén zokogott.

• • •

Másnap beállt az egyik kamerája elé, és bekapcsolta. Aznap éjjel nem aludt, és valamikor napfelkelte után, ami úgy nézett ki, mintha atombomba robbant volna a keleti égbolton, úgy döntött, hogy beszélni akar a rajongóival. Reggeli közben végiggondolta a dolgot, és végre úgy érezte, hogy készen áll rá. A stúdióval nem vette fel a kapcsolatot; nem velük akart beszélni.

– Nézzétek – mondta a kamerába. – Ez a hatodik tömeges kihalás a Föld történetében. Amit mi okoztunk. Ötvenezer faj halt ki, és annak a veszélye fenyeget minket, hogy kipusztulnak a kétéltűek, az emlősök és rengeteg madár-, hal- és hüllőfaj nagy része. A rovarok és a növények csak azért állnak jobban, mert őket nehezebb kiirtani. Ez leginkább katasztrófa, egy kibaszott katasztrófa.

– Vagyis gondjainkba kell vennünk a világot, hogy újra egészséges lehessen. Ebben nem vagyunk ügyesek, de meg kell tennünk. Több időbe fog telni, mint a mi teljes élettartamunk. De ez az egyetlen előrevezető út. Úgyhogy én ezt fogom tenni. Tudom, hogy az én programom csak közrejátszik ebben a folyamatban. Tudom, hogy ez csak egy idétlen felhőműsor. Tisztában vagyok vele. Még azt is tudom, hogy a producereim azért kevernek bele ezekbe a kis általuk létrehozott álvészhelyzetekbe, mert szerintük ezek növelik a nézettséget, én meg azért megyek bele az ilyesmibe, mert úgy gondolom, hogy mindez segíthet, bár néha halálosan megijedek, ami ciki. De ha elősegítik, hogy az emberek gondolkozni kezdjenek ezekről a projektekről, az nekünk dolgozik. Ez is része annak a magasabb rendű célnak, amit el akarunk érni. Én így gondolok rá, és bármit megtennék, hogy sikerrel járjunk. Képes lennék meztelenül lelógni fejjel lefelé egy éhes cápákkal teli öböl felett, ha ez használna, és tudjátok, hogy megtenném, mert az volt az egyik legnépszerűbb epizódom. Lehet, hogy hülyeség, hogy ennek így kell lennie, és lehet, hogy én is hülye vagyok, hogy belemegyek ebbe, de csak az számít, hogy felkeltsük az emberek érdeklődését, majd cselekedjünk.

– Szóval, nézzétek. Most nagy baj van. Génmódosított élelmiszereket termesztenek organikusan. Japánban európai állatok mentik meg a helyzetet. Mindenféle és -fajta keverékek jönnek létre. Ez egy korcs világ. Most már évezredek óta keresztezünk fajokat, megmérgezünk élőlényeket, másokat táplálunk, és mindent össze-vissza költöztetünk. Az emberek azóta művelik ezt, hogy eljöttek Afrikából. Úgyhogy amikor valaki kibukik rajta, amikor elkezdenek egy hely vagy egy korszak tisztaságán nyavalyogni, attól megőrülök. Ki nem állhatom. Ez egy korcs világ, és bármilyen korszakhoz is akarnak ragaszkodni, az csak egyetlen korszakhoz köthető. Kibaszott nagy őrültség belekapaszkodni egyetlen pillanatba, és azt mondani, hogy az a pillanat tiszta és szent volt, és mindent csak úgy lenne szabad csinálni, és megöllek, ha bármit is megpróbálsz megváltoztatni.

– És tudjátok, mit? Én találkoztam pár ilyen emberrel, mert ezek eljönnek a gyűléseinkre, és alaposan megdobálnak. Tojással, paradicsommal… kövekkel. Otromba, gyűlölködő dolgokat kiabálnak. Láttam és hallottam őket. És ezeknek több pénzük és idejük van, mint amire szükségük van, úgyhogy megőrülnek. És azt hiszik, hogy mindenki más téved, mert nem olyan tiszták, mint ők. Őrültek. És én gyűlölöm őket. Gyűlölöm az önigazolásaikat az úgynevezett tisztaságukkal kapcsolatban. A saját szememmel láttam, milyen önteltek. Annyira önteltek. Gyűlölöm az önteltséget. Gyűlölöm a tisztaságot. A tisztaság mint olyan, nem létezik. Csak a vallásos fanatikusok fejében, az olyan emberekében, akik még ölni is képesek, annyira jóakaratúak és önteltek. Én gyűlölöm az ilyeneket, de tényleg. Ha bármelyikük is hall engem ebben a pillanatban, kapja be. Gyűlöllek titeket.

– Szóval most van egy csoport, amelyik az Antarktisz tisztaságát próbálja megvédeni. Az utolsó tiszta helynek nevezik. A világ természetvédelmi területének. Hát, nem az. Egyik sem. Csak egy földdarab a Déli-sarknál, egy kis kerek kontinens egy furcsa helyen. Szép, de nem tisztább vagy szentebb bármi másnál. Ezek csak fikciók. Ez is a világ része. Egykor bükkerdők, dinoszauruszok és páfrányok népesítették be, kibaszott dzsungelek nőttek errefelé. És egy szép napon megint azok lesznek. Addig is, ha ez a sziget megmentheti a jegesmedvéket a kihalástól, akkor tegye meg.

– Úgyhogy, igen. Gyűlölöm ezeket a kibaszott gyilkosokat. Remélem, elkapják őket, börtönbe kerülnek, és arra kényszerülnek, hogy életük hátralévő részében tájhelyreállítást végezzenek kényszermunkában. És ha az emberek úgy döntenek, hogy ez a legjobb megoldás, újabb jegesmedvéket fogok délre hozni. És ezúttal meg is védem őket. Senki nem pusztíthatja ki a jegesmedvéket pusztán a tisztasággal kapcsolatos ostoba elképzelései miatt. Ez nem helyes. Tisztaság, a picsába. A medvék fontosabbak egy ilyen beteges, ostoba, rosszindulatú rögeszménél.

Languidezza per il caldo (Lustán a forróság miatt)

– Vivaldi instrukciója a Négy évszak Nyár tételéhez

e) egy állampolgár

A tél ledübörög az Arktiszról, becsapódik New Yorkba, ami hirtelen olyanná válik, mint Varsó, Moszkva vagy Novoszibirszk, a felhőkarcolók a szocialista realizmus portréjává válnak, komoran és hősiesen festenek, feketén tartják magukat a viharban, mintha oszlopok lennének a talaj és az alacsonyan száguldó felhők között. Ez a fortyogó, szürke mennyezet dél felé gurul havat köpködve, a tűéles ónos eső ott zuhog lefelé a lassabb, kavargó hópelyhek között, amelyek ráolvadnak az ember szemüvegére, bármennyire is a homlokába húzza a sapkáját. Már akinek van sapkája; sok New York-i még viharban sem vesz magára ilyesmit, üzletembernek, baristának vagy egyszerű amerikainak öltöznek, de mindig a jelmezükben maradnak, ami általában fekete, és eljátsszák a szerepüket, csak annyit engedve a viharoknak, hogy hosszú gyapjúkabátot vagy béleletlen bőrkabátot vesznek. Sok keményfiú és csaj továbbra is farmert visel, a ruhautánzatok legfeleslegesebbikét, ami mindenre alkalmatlan azon a cigarettaszívó pózon kívül, amit sokan láthatóan annyira nagyra becsülnek. Igen, a New York-iak sokkal inkább jeltudománynak tekintik a ruhák szerepét, mint mások, olyasminek, ami keménységet, megvetést, eleganciát, komolyságot vagy semmibevevést sugall, és mindegyikük a saját New York-i megjelenésére törekszik az időjárási körülményektől függetlenül, mivel az időjárás csak a metró és az épület között létezik, vagyis ezek az emberek nem túl ritkán a kapujuk előtt szoktak meghalni, miközben a kulcsukat próbálják kihalászni a zsebükből, igen, sok New York-i holtteste akkor kerül elő döbbent és meglepett arccal, amikor tavasszal elolvadnak a hókupacok, mintha azt mondanák, ez meg hogyan fordulhatott elő?

Azok, akik a szedett-vedett ruházatuk ellenére is túlélik a viharokat, kezüket mélyen a zsebükbe dugva mászkálnak a városban, mert csak a szabadban dolgozók viselnek kesztyűt; fedetlen fejüket leszegik, és úgy sietnek egyik épülettől a másikig egy gyors ír kávéra vadászva, hogy életet csaljanak az ujjaikba és felmelegedjenek annyira, hogy elmúljon a reszketésük, és elég üzemanyaguk legyen hazáig. Még taxiba is ülnének, ha valaha is taxiba ülnének, de persze taxiba csak turisták és a kibaszott cégvezetők ülnek, vagy azok, akik rettenetesen el vannak késve valahonnan.

A Hudson ezeken a viharos napokon szürke, és csupa fehér hócsík a hosszú tajtékvonalak mentén. Ilyen is marad, amíg be nem fagy, a szénszürke égen mélyen suhanó felhők alatt élesen kirajzolódó fehér hópelyhekkel, amelyek jól láthatóan bukdácsolnak minden ablak előtt, és odalent is láthatóak, amint lehullanak az utcára és azonnal el is olvadnak. Ha az ember lenéz a lakása ablakából a sziszegő radiátor felett, a tűzlépcsők rácsai között, láthatja, hogy először a kukák fedele változik fehérré, úgyhogy a sikátorokban eleinte furcsa korong- és négyszögminták jelennek meg; majd a hó eléggé lehűti az utcai járdákat is ahhoz, hogy ne olvadjon el és rájuk tapadjon, és minden, ami lapos, gyorsan fehérré változik. A város a függőleges feketék és a vízszintes fehérek csipkemintájává válik, önmagában is egy Bauhaus-absztrakcióvá, gyönyörűvé, még akkor is, ha a polgárai soha nem pillantanak fel, hogy megnézzék, mert olyan ostobán öltözködnek, hogy minden egyes kirándulásuk a sarki boltba a világ legrosszabb útja, a legostobábbak és a legbalszerencsésebbek pedig tetézik mindezt azzal a fatális kapu előtti katasztrófával.

Majd a viharok után, a tél végi ezüstös ragyogásban a hideg mindent megfagyaszt, a csatornák és a folyók hatalmas fehér utakká változnak, a város pedig önmaga jégszobrává. Ez a varázslatos jégkorszak végül megtörik, és hirtelen tavasz lesz, az összes fekete fa zöld rügyeket növeszt, a levegő pedig olyan tisztává és finommá változik, mint a víz. Az ember belekortyol a levegőbe, lenyűgözve bámulja a zöldeket; ez akár egy hétig is eltarthat, mielőtt mindenkit agyonnyom a nyár a maga egészségtelen levegőjével, amikor a csatornavizek langyossá melegednek, és olyan szaguk lesz, mint a döglevesnek. Ilyen félúton élni az Egyenlítő és a sarkvidék között egy hatalmas kontinens keleti oldalán: az embert a lehető legszélsőségesebb időjárási viszonyok érik, eszelős hülyeségek nap nap után, és amilyen sarkvidéki a hideg, olyan trópusi lesz a meleg is. A kolera ott tenyészik minden korty vízben, az üszkösödés minden karcolás nyomán, a szúnyogok apró drónokként zümmögnek, amelyeket mintha valami gonosz zseni tenyésztett volna ki, hogy elpusztítsa az emberi fajt. Az ember imádkozik a tél visszatéréséért, de nem jön.

Azokon a napokon, amikor márványkemény viharfelhők emelkednek a magasba az összes felhőkarcolót eltörpítve, és ezekből a húszezer méter magas üllőkből levesestányérnyi esőcseppek hullanak, a csatornák felszíne sistereg és forr a rá zúduló víztől, a levegő egy órára lehűl, majd minden ismét gőzölögni kezd, és visszatér a megszokott bűzös, asztmás fülledtség, az a nevetséges, bűnös fülledtség, ami úgy felforrósítja a levegőt, hogy az aszfalt elolvad, és a termikek felszálló rétegeiben úgy ringatózik az egész város, mint a levegő a faszenes grill felett.

Utána eljön a szeptember, és a nap délre hajlik. Igen, ősz New Yorkban: a város legnagyszerűbb évszakának dicsőséges éneke. Nemcsak azért, mert a tél és a nyár durva szélsőségei után megkönnyebbülést hoz, hanem a gyönyörű fényszögek miatt is, azért is, ahogyan bizonyos pillanatok belekapaszkodnak ebbe a szögbe – mintha az ember odáig azt hitte volna, hogy egy szobában él, de ekkor az épületek között áttündöklő folyó és odafent az égbolt hirtelen rádöbbentené, hogy egy bolygón lakik, hogy ez a csodálatos város egyben egy csodálatos öböl is egy csodálatos világban. Ezekben a ragyogó pillanatokban még a legszőrösebb szívű állampolgárba, a legérzéketlenebb városi teremtménybe is, aki talán csak a zöld lámpára várva áll meg, belehasít ez a fény, és arra készteti, hogy mély levegőt vegyen, és életében először alaposabban is megnézze a helyet, és átérezze egy percre, de mélyen, hogy milyen egy ilyen különös és gyönyörű helyen élni.

Hozzá kellett szoknom, de most, hogy sikerült, sehol nem érzem magam szabadabbnak, mint a New York-i tömegben. Itt is érződik a magány kínja, de az agyonnyomatásé nem.

– Jean-Paul Sartre

f) Gen nyomozó

Gen néha eltöprengett azon, hogy nem arról van-e szó, hogy az általa látni vélt mintázatok miatt hozzák létre az érintett emberek az adott mintákat. Lehet, hogy ez is a dedukció és az indukció esete. Olyan nehéz volt megállapítania, hogy melyiket is csinálja éppen, hogy gyakran összekeverte a két szó jelentését. A gondolattól a bizonyítékig, a bizonyítéktól a gondolatig – mindegy. Claire néha, amikor megérkezett az esti előadásai után, a dialektikáról beszélt, és amit mondott, az hasonlított egy kicsit Gen gondolkodásmódjára. Ugyanakkor Claire azt is felpanaszolta, hogy a dialektika egyik dialektikus vonása az, hogy soha nem lehet egyetlen definícióhoz kötni, hanem folyamatosan vándorol egyiktől a másikig. Olyan, mint a közlekedési lámpák: ha az ember áll, azt fogják jelezni, hogy mehet, ha az ember megy éppen, azt fogják jelezni, hogy lassítson és álljon meg, de csak egy ideig, majd ismét indulásra szólítják fel. Ugyanakkor nem szabad hagyni, hogy az ember útirányát a közlekedési lámpák szabják meg, hanem szélesebb látókörből kell szemlélni, kihasználva a kínálkozó alkalmakat. Miközben azért igyekszik eljutni oda, ahova akar.

Úgyhogy Gen zavarba jött, miközben ezeken gondolkozott az elsüllyedt város éghídjain sétálgatva egyik állomástól a másikig, egyik problémától a másikig. Aznap egy új útvonallal próbálta megoldani a rohanó ember problémáját az irodájától a polgármesternő rezidenciájáig és a felhőkarcolóig a Columbus Circle-ön, ahol a fogadást rendezték. Miközben végigbattyogott az átlátszó graféncsövekben, lólépésből futólépésre váltott, amikor a 3D-s hálózat lehetővé tette. Dialektikus haladás a magasban Alsó-Manhattan csatornái felett, amelyek aznap reggel szürkének és alvadtnak tűntek az alacsony felhőtakaró alatt. December eleje, végre egy kis lehűlés. A Nyolcadikon leereszkedett a talajra, és az ártértől közvetlenül északra lévő sugárút zsúfolt járdáján folytatta az útját. Esteban polgármesternő valamiféle ünnepséget tartott a belsőbb városokból odalátogató polgármestereknek, Gen nyomozó pedig úgy döntött, hogy részt vesz a rendezvényen, és meglebbenti a New York-i rendőrség zászlaját.

Ez a társaság nem Gen természetes közege volt. Sokkal szívesebben bújt volna a víz alá Ellie-vel és a népével, hogy őszintén és nyíltan cseréljenek véleményt a vízipatkányok ismerős tömegével, ügyet sem vetve a sötét zugokban folytatott üzelmekre. A felsővárosi hierarchiát alkotó politikusoktól és bürokratáktól viszont kellemetlenül érezte magát. Lefárasztották. És azt is pontosan tudta, hogy sokan közülük sokkal keményebb bűnözők, mint a víz alatti ismerősei; olykor még a korrupt ügyeik bizonyítékait is elraktározta a megfelelő pillanatra várva. Ugyanazt gondolta erről, mint a víz alattiakról, hogy azok, akik éppen a helyükön vannak, jobbak azoknál, akik esetleg átvehetnék a helyüket. Vagy egyszerűen csak arra a pillanatra várt, amikor a legtöbbet kihozhatja a bizonyítékaiból. Ettől a várakozástól mindig ideges lett, mert rájött, hogy olyasmiben hoz döntéseket, amiben nem neki kellene. Végeredményben ő is egy rossz rendszer fogaskerekévé vált, a nepotizmusé és a korrupcióé azáltal, hogy nem ment utána az ügyeiknek. De folyamatosan ezt tette. Ha úgy érezte, hogy a szóban forgó személy nem okoz nagy kárt azzal, hogy a helyén van, és a felelősségre vonása ronthat az alsó-manhattani helyzeten, akkor elrakta az információit későbbre, és várni kezdett egy jobb pillanatra. Néha ez tűnt a legjobb megoldásnak. És néha megpillantott arra utaló jeleket az aktákban, hogy ez már sokkal azelőtt is így ment a New York-i rendőrségnél, hogy ő megszületett volna. A New York-i rendőrség, a nagy mediátor. Mert a jog egy nagyon is emberi szakma, akárhogy is nézzük.

Szóval most ott állt a város egyik legkiemelkedőbb nyomozójaként, aki a belvárosban és a felhő rendőri munka iránt érdeklődő területén is nevet szerzett. Megjelent személyesen, hogy a polgármesternő eldicsekedhessen vele. A munkájának ezzel a részével soha nem sikerült teljesen kibékülnie. Úgy oldotta fel a helyzetet, hogy gyakorlatilag átment film noirba. Szigorúan méregette az embereket, pókerarcot vágott. Ez a hozzáállása, továbbá a magassága, ami a legvastagabb talpú cipőjében száznyolcvannyolc centi volt, megadta neki a szükséges tartást. És néha, mint azt örömmel nyugtázta, a tartásnál sokkal többet is: képes volt megfélemlíteni embereket. Időnként elég keményen rájátszott erre a szerepre. Egy magas, testes, szigorú rendőrnő, Octaviasdottir, úgy bizony. Másrészt viszont ez New York volt, ahol mindenki elég keményen rájátszott a szerepére, és sokan mások is úgy gondolták, hogy egy noir filmben szerepelnek, legalábbis úgy tűnt. Egy klasszikus New York-i noirban. Tartsd nyitva a szemed, bébi.

A polgármester majdnem az egész tornyot elfoglalta a Columbus Circle északi végén, amit a saját pénzén bérelt, ugyanakkor ezt jelölte ki hivatalos polgármesteri rendezvényhelyszínként és a saját magánrezidenciájaként is. Úgyhogy Gen most feltrappolt a félemeletre vezető széles lépcsőn, lassan, mint egy sarki járőr rendőrkutyákkal. Az ismerősei láttán megemelte az állát, és odaköszönt a bejáratnál és a büféasztal mellett álló fogadószemélyzetnek. Utána megállt az ajtó melletti falnál, rossz kávét szürcsölgetett, és úgy meredt maga elé, mintha mindjárt elaludna állva. Annyira túlzásba vitte ezt a pózt, hogy majdnem tényleg elaludt. Amikor a polgármester is belibegett a sleppjével, a helyén maradt, és onnan nézte végig, ahogy a tömeg köréjük gyűlik, majd szétoszlik, hogy a polgármesternő körbejárhasson jópofizni. Úgy tűnt, Arne is ott van, a Morningside Ingatlanügynökség vezetője, a párt egyik oszlopos tagja. Egy cloisteri csapattal csevegett. A denveriek nagyon kilógtak a sorból.

Galina Esteban karizmatikusabb volt, mint valaha. Negyvenöt évesen már nyugdíjazott felhősztár volt, és New York államának volt kormányzója. Gent bizonyos szempontból Amelia Blackre emlékeztette – olyasvalakire, aki könnyen hírnevet szerez. Úgy nézett ki, mintha Amelia hispán nővére lenne, az, aki jó jegyeket kapott, és még élvezte is a tanulást. Csak százhatvanöt centi volt, de ezen tűsarkúval korrigált; barna hajzuhatag övezte a sugárzóan jó külsejű, szélesebb arcú indián vagy mesztic szépség arcát. Lámpaként világító szemek. Egy olyan mosoly, amiről az ember el sem tudja hinni, hogy neki szól.

Amikor meglátta Gent, azonnal odament hozzá, mintha vonósugár húzná a kedvenc ismerőséhez a teremben, vagy akár a legfontosabb emberhez a teremben. Gen majdnem elmosolyodott, miközben elismerte magában, hogy igen, Galina Esteban nagyon ügyesen el tudja érni, hogy mások jól érezzék magukat. Aki nem fordított neki hátat, aki elmosolyodott és biccentett a drámai belépője láttán, bűnsegéddé vált a népszerűségében. De Gen most tudta, hogy csak színjátékról van szó. Rajtakapta Esteban egyik kedvenc önkéntesét, hogy kenőpénzt fogad el egy felsővárosi építésztől, és a közeli ismeretségük miatt nyilvánvaló volt, hogy Estebannak is tudnia kellett róla. Galina nem vette jó néven az önkéntese hirtelen lemondását, és azzal vágott vissza, hogy megnyirbálta egy kicsit Gen támogatását a rendőrőrsön, majd mért pár bénító csapást a felhőinfrastruktúrájukra, ami elég csúnya bosszú volt; anyagi kárt okozott a New York-i rendőrségnek. Úgyhogy ők ketten éppen utálták egymást.

De fent kellett tartani New York vonzerejét a denveri cégvezetők előtt, vagyis adni kellett a látszatra, különben a felhő olyan sűrű, szaftos pletykaköddel telt volna meg, hogy mindketten képtelenek lettek volna ellátni a feladatukat. Ezért jó képet vágtak.

– Nem tudtam, hogy itt lesz – mondta Esteban.

– Az emberei hívtak meg.

– És ez mióta számít bármit is?

– Hogy érti? Mindig el szoktam menni oda, ahova meghívnak.

Esteban ezen vidáman felnevetett. A kívülállók úgy láthatták, mintha szórakoztatnák egymást.

– Nem hinném, hogy az én embereim hívták volna ide. Na ne már, igazából miért?

– Nos, most, hogy szóba hozta, úgy halottam, történik ez meg az az ártérben. Kéretlen ajánlatokat tesznek ottani épületekre fenyegetések és némi szándékos rongálás kíséretében. És a helyi alvilággal is szórakozik valaki. Úgyhogy gondoltam, megkérdezem, nem hallottak-e erről valamit az emberei. Maga általában a város ütőerén tartja az ujját, és most mindenki kezd ideges lenni.

A polgármester Tanganyika John, az egyik vazallusa felé fordult, aki ekkor sietett oda melléjük, és rákérdezett: – Tudsz erről bármit is?

John megvonta a vállát. – Nem.

Ha tudnának valamit, akkor sem árulnák el. Gen megszokta a hírzárlatot, velük is és másokkal kapcsolatban is, és más helyzetekben egy kicsit aláaknázta volna a maguk köré húzott falat, de erre nem ez volt a megfelelő pillanat. Esteban jókedvének a buborékját udvariatlanság lett volna kipukkasztani, főleg így, hogy nagyon sok denveri vendégeskedett a helyiségben. Gen viszonozta John vállvonogatását, és csak a pillantásával próbálta jelezni, hogy soha nem is számított a vazallus segítségére.

– Lehet, hogy csak a víz alatt látszik – mondta. – Vagy a helyi statisztikákban van jele. Beszélek az ingatlanos ismerőseimmel, és megkérdezem őket, észrevettek-e valamit.

– Jó ötlet. Egyébként minden rendben?

– Nem igazán. Tudja, hogy van ez. Amikor aggasztó dolgok történnek az ingatlanpiacon, mindenki stresszelni kezd.

– Ami azt jelenti, hogy folyamatosan stresszelünk, nem?

– Azt hiszem.

– De azt akarja mondani, hogy ez most más.

– Nagyon úgy tűnik, mintha most valami szokatlan történne.

Gen a polgármesternőre meredt. A konfliktusukban benne volt, hogy mindketten úgy gondolták, ők állnak közelebb a város valódi szívveréséhez. Azon harcoltak, hogy melyikük látómezeje a szélesebb. Ezt a csatát nem lehetett megnyerni, még akkor sem lehetett volna, ha leülnek jegyzeteket cserélni, amire soha nem lettek volna hajlandóak. Egy hivatalos vitaest, ahol Isten a pártatlan döntőbíró: ez nem fog megtörténni. Úgyhogy csak a hozzáállásukkal jelezték oly sok másik New York-ihoz hasonlóan: én többet tudok nálad, én ismerem az alattad és feletted lévő szinteket, ismerem a titkokat, a város történéseinek nyitját. Ebben senki nem nyerhetett vagy veszthetett igazán, ha elég erősen ragaszkodtak az álláspontjukhoz.

Gen pontosan ezt tette, miközben abban reménykedett, hogy Claire beépített emberei mindeközben az ott lévő vazallusokat figyelik. Némelyiküket szerette volna megfigyelni a fogadás után is, hogy lássa, a megjelenése cselekvésre késztet-e valakit. Hogy valamelyikük elindul-e telefonálni, súg-e valamelyik kapcsolatának, figyelmeztet-e valakit valahol… Csak abban reménykedett, hogy igen, különben hasztalanul árulta el a szándékait, és csak még óvatosabbá tette az érdekelt feleket. Nos, ugyanakkor lehet, hogy ez is feltűnő lesz, az ember soha nem tudhatja. Fel kellett tennie egy tétet ahhoz, hogy elkezdődjön a játék.

De még valamivel meg kellett próbálkoznia. Olmstead nemrég felfedezett egy kapcsolatot a polgármesternő és Arne Bleich, a Morningside Ingatlanügynökség tulajdonosa között, aki ott állt a terem túlsó végében. – Szóval Arne Bleich-csel dolgozik a belvárosi projekteken?

Esteban pislogott döbbenetében a kérdés miatt is, meg azért is, mert Gen egy ilyen rendezvényen tette fel. Nagyon nem tetszett neki a dolog.

– Úgy érti, személyesen?

– Nyilvánvalóan.

– Nem. – A mosolya egyértelműen kapd be jelleget öltött. – Elnézést, üdvözölnöm kell a többi vendéget is, el kell vegyülnöm.

– Természetesen. Én is ezt fogom tenni.

Utána már csak szem előtt kellett maradnia egy darabig, és udvariasan baljósnak kellett tűnnie, majd feltűnés nélkül le kellett lépnie. Onnan majd Claire csapata veszi át az ügyet. Majdnem ugyanaz volt a forgatókönyv, mint Ellie-nél. Jelenj meg, és ezzel sokkold őket; figyeld meg, menekülnek-é a gonoszok a bosszú asszonya elől.

Ő maga is figyelte a vazallusokat, megpróbálta felmérni a hangulatot; azok nagyon rá voltak hangolódva a polgármesternő kedvére, és most egy kicsit megrettentek, nem néztek Genre. A lethemi éleslátás váratlan rohamában mintegy röntgenszemüveggel látta a város hatalmi struktúráját, ahogy az a lenyűgöző polgármesternőből eredő erővonalak formájában remeg. Gen betörte valamiféle lélektani vészcsengő üvegbúráját, ami most szirénázni kezdett.

Végül távozott, és mivel későre járt, odahívott egy járőrt a Nyolcadikra, a Harmincötödik és a Harminchetedik között úszó árapálymólóra.

Amikor visszaért a Metben lévő lakásába, átöltözött, utána lement Vlade pincehelyiségébe, és becsengetett az ajtón. Nem jött válasz, úgyhogy felsétált a lépcsőn a csónakház irodájába, és ott találta a férfit. Gennek az volt a benyomása, hogy sokkal több időt tölt itt, mint a szobájában, ahova gyakorlatilag csak aludni járt. Ebben hasonlítottak. Ez az iroda volt a nappalija.

– Mi a helyzet? – kérdezte Vlade.

– Minden rendben. Még mindig az itt történtek ügyében nyomozok. Van valami újdonság?

– Nem tudom biztosan. A generátor nem akar beindulni, és a szennyvízcső is eldugult. Ha a többi dolog nem lett volna, el sem gondolkoznék ezeken, így viszont nem tudom. – Felnézett a csónakházban felakasztott hajókra, és komoran összevonta a szemöldökét. Baltával faragott válla beesett, a baltával faragott arca szintén. Nyugtalanul. Ami logikus volt. Még ha valahogy meg is vásárolták vagy más módon nyerték volna meg maguknak azok, akik ajánlatot tettek a házra, vagy azok, akik az épülettel szórakoztak, már ha ezek nem ugyanazok voltak, akkor sem lehetett biztos abban, hogy amikor átveszik a hatalmat, tartani fogják a szavukat. Az új tulajdonosok általában új menedzsmenttel érkeznek, és ebben az esetben Vlade elveszítené az állását. Ami kész csapás lenne számára, legalábbis Gen így érezte. Az épület volt a ruhája és az otthona, az volt a munkája, a mindene. Sokkal logikusabb lett volna, ha olyasmiket művel, amitől az épület rosszabbnak tűnik a valóságosnál az ajánlattevők szemében. De ezek az apró problémák erre nem voltak alkalmasak.

– Szóval a legtöbb problémával már korábban is találkozott?

– Igen, persze. Azt kivéve, amikor azoknak a fickóknak nyomuk veszett, és a kamerák nem működtek az eltűnésük idején. Az tényleg furcsa volt. És – ráncolta a homlokát – olyan szivárgást sem láttam még, amilyet mostanában találtam. Ami nem baleset volt. Szóval, érti. Kicsit gyanús ez az egész.

– Én is annak tartom. Figyeljen, megmutatná az összes alkalmazott aktáját, beleértve az ajánlásaikat is akkoriból, amikor felvette őket?

– Igen, én is kíváncsi vagyok rájuk.

Gen az asztalra tette a csuklómonitorát, és áttöltött bele néhány fájlt. Miközben befejezte, egy fiatalember nézett be az ajtón. Franklin Garr, az egyik lakó. – Hé, le tudná engedni a surranómat most azonnal, kérem?

Száznyolcvanöt centi magas, mosogatólészőke, jóképű a maga jellegtelen módján, mint valamelyik modell egy olcsó férfiruha-katalógusban. Összehúzta a szemöldökét, miközben letámadta a kérésével Vlade-ot. Okos, gyors, ideges. Öntelt, de talán egy kicsit túlságosan ideges is.

– Már megy is – válaszolta Vlade súlyos sóhajjal, miközben nyomogatni kezdte a csónakház vezérlőpultját. Egy kis hidrofóliás motorcsónak ereszkedett le a tetőgerendák homályából, a fiatalember pedig egy válla felett átvetett „kösz” kíséretében odasietett hozzá.

– Az egyik kedvenc lakója – tippelte meg Gen.

Vlade elmosolyodott. – Nagy seggfej tud lenni. Fiatal és türelmetlen, tagadhatatlan.

 

Utána Gen választhatott, hogy az ebédlőbe és a társalgóba megy-e, vagy a lakásába, vagy folytatja a munkát. Úgyhogy folytatta a munkát. Elbattyogott a Flatiron melletti vapoállomásra, és az Ötödiken leereszkedett délre a Washington Square-i bacinóba, mert tudta, hogy az Alsó-Manhattani Önsegélyező Kör ott tartja a havi nagygyűlését. Rengeteg épület gondnoka ott lesz, az épületeknek azokkal a változatos lekötelezettjeivel és érdekeltjeivel, akik együttesen teszik élhetővé a MEKTESZ-t.

Egy nagy tetőteraszon találkoztak, amelyet a NYU bocsátott rendelkezésükre a gyűlésekhez, egyfajta állófogadásra az esti megbeszélések előtt. Gen jól ismert személyiség volt, és sok barátja és ismerőse odament köszönni neki; már jó idő eltelt azóta, hogy eljutott bármelyik gyűlésre. Ő mindenkivel kedvesen viselkedett, de nyitva tartotta a szemét, miközben a sajátos barátait kereste, azokat a gondnokokat és biztonsági szakértőket, akiket az ő bacino renegátjainak nevezett. Clifford Sampsont, az apja régi barátját a Woolworth-épületből, Bao Lit a kínai negyed biztonsági emberei közül, Alejandrát a James Walker Bacino-szövetkezetből: ezeket az embereket mind jól ismerte, és amennyiben bármelyikükre rávetett egy bizonyos pillantást, az illető lelkesen követte egy sarokba, hogy megválaszolja a kérdéseit. Most gyorsan végigrohant rajtuk: nem rongálják az épületeteket? Nem kaptatok váratlan vételi ajánlatot a házatokra? Nem történt bármi furcsa vagy szokatlan az alkalmazottaitokkal, nem tűnt el senki felmondás nélkül, nem piszkálták meg a biztonsági rendszereteket?

De, mondta mindegyikük. De, de, de. A saját pincém kellős közepén. A szervezetünk jóhírével szórakoznak. A kamerák nem vettek fel bizonyos történéseket. Johann-nal kéne beszélned, Luisával kéne beszélned. Mindegyikükben fortyogott valamiféle bősz harag annak a valakinek vagy valaminek a rút cinizmusával kapcsolatban, aki ezeket a dolgokat műveli. Dzsentrifikáció, fenéket. A kibaszott gecik csak meg akarják szerezni, ami a miénk. Itt dübörögni kezdett SzuperVelence, ezek meg részesedést akarnak belőle. Össze kell fognunk, hogy megőrizzük, amink van. Ideje annak az átkozott New York-i rendőrségnek megmutatnia, hogy kinek az oldalán áll.

Tudom, ismételgette Gen. Tudom. A New York-i rendőrség a New York-iak oldalán áll, ezt ti is tudjátok. Senki nem szereti az őrsön azokat a felsővárosi lidérceket. A felsőváros a felsőváros, a belváros a belváros. Vigyáznunk kell, hogy megmaradjon az egyensúly. A törvény ereje. Azt szeretném, ha a bacinói renegátok a tettek mezejére lépnének, emberek. Ezt a régi barátai egy csapatának mondta, akik még a Mezzrow’s-ból és a Hobokenből ismerték, a régi gárdának, a kemény évek gyermekeinek, miután a második áradáshullám mindent lerombolt. Azoknak az embereknek, akik étellel és üveggyöngyökkel fizettek, akiket a pénz és a szerelem láncolt az épületükhöz. Egy kis sarokba gyűltek össze, és nagyon örültek a kis magántalálkozónak, amit Gen hívott össze. Sörözgettek és sztorizgattak. A későbbi megbeszéléseken majd vitatkozni fognak, mint mindig. Mindenki panaszkodni fog, veszekedni, kiabálni, szavazást követelni, és a többi. Az ártéri élet őrült viharai. Ők pillanatnyilag egy összetartó csoport voltak ebben az őrületben. Nagyjából olyan húsz ilyen kisebb találkozó folyt a Washington Square-i bacinóban és körülötte, mintegy előkészületképpen a komolyabb megbeszélésekhez, vagy csak azért, hogy a tagjaik bizalmas ismerősök között engedhessék ki a gőzt.

– Mindnyájunknak szüksége lesz a bacinói renegátokra – mondta nekik Gen. – Az én csapatom pillanatnyilag ezen dolgozik, és a saját épületem, az embereim épülete is célkeresztben van veletek együtt. Úgyhogy kezdjetek el trollkodni, és szóljatok, ha megtudtok valamit.

Mi a kérdés? – kérdezték. A sebezhető pont, hol kezdjenek kutakodni?

– Figyeljetek arra, hogy felmerül-e a Morningside Ingatlanügynökség neve – javasolta Gen. – Ők közvetítették a Met toronyra tett ajánlatot. Ha újabb ajánlatokat is tesznek, arról tudni szeretnék. Lehet, hogy ez köti össze a szálakat. És a Pinscher Pinkerton. Figyeljetek oda rájuk, mert most bajban vannak.

Ott maradt ugyan a megbeszélésekre, de gyorsan elfáradt. Nem véletlenül hívták az egyesületet MEKTOSZ-nak. MEKTESZ, ebben van valami felelősségteljes, továbbá a helyi valutájuk neve is, amit üveggyöngyök formájában használnak; de általában csak MEKTOSZ néven futott. Mindenkit meg kellett hallgatni, ami természetesen jogos, de a fenébe is. Mennyire elhúzták. Gen már értette, hogy Vlade és Charlotte miért nem jártak el igazán ezekre a gyűlésekre. Egy hosszú nap végén odamenni, és abban segédkezni, hogy az egész nedves zóna egy város tanácsüléseként egyeztessen, Robert házirendje ide vagy oda: fájdalmas.

De az alternatíva persze még rosszabb lett volna. Úgyhogy a jogászkodók és a lelkiismeretesek, a fiatalok meg a vitatkozósok vagy a makacsok újra és újra találkoztak, és megtették, ami tőlük telt. Fogjatok össze, vagy szétestek: a nagy amerikai felismerés. Egy Ben Franklin-poén, mint arról az ifjú Franklin Garr tájékoztatta nemrég derűs büszkeséggel.

Végül, amikor a megbeszélés befejeződött, Gen felállt, mire rengetegen rávetették magukat, sok idegent is beleértve. Örültek, hogy ott van. Ugyanolyanok voltak, mint a tenger alattiak; megnyugtatta őket, hogy a törvényes erők egyik képviselője is jelen van, és odafigyel rájuk. Még akkor is, ha majdnem elaludt a székében.

És most a bálon is szükségük volt rá. – Ó, istenem – tiltakozott Gen. De magukkal rángatták, és egy punk zenekar egy falka vokálossal úgy üvöltötte Lou Reed Heroinját, mintha a nemzeti himnusz lenne, bár talán idelent az is volt, és Gen tiltakozni akart, mondván, hogy a megénekelt kábítószer inkább flow-állapotot idéz elő, mintsem ezt a túlhúzott, „körömcsikorgás a táblán” jellegű stílust, amit alakítottak, de mit tudta ő egyáltalán. Rávették, hogy táncoljon, és ő belement, még mindig a lábában volt a bugi, örömmel riszálta, nagydarab férfiakat lökött a falnak a csípőjével, és ügyet sem vetett a vízhólyagjaira. Egy táncparkettet is fel lehet gyújtani, ha az ember kiereszti magából az oroszlánt. És istenemre, mekkora szükségük volt erre. Utána valaki hazavitte egy gondolával. Gen abban a pillanatban elaludt, ahogy a feje a párnához ért. Pont, ahogy szerette.

Lorca a Wall Streeten volt az 1929-es „fekete kedden”, és sok pénzügyest látott kiugrani a felhőkarcolók ablakán, hogy megöljék magukat. Az egyik majdnem eltalálta. Később azt mondta, hogy könnyen el tudta képzelni, amint Manhattant elpusztítják az „aranyhurrikánok”.

Bert Savoyt eltalálta egy villám, miután feleselni kezdett egy viharral Coney Island járdáján. – Elég legyen már, Isten kisasszony! – mondta közvetlenül a villámcsapás előtt.

Henry Ford attól félt, hogy olyan sok földet el kell távolítani az Empire State Building alapozásához, amely katasztrofális hatással lesz a Föld forgására. Nem volt egy zseni.

g) Franklin

Hát, a picsába. A picsába, a picsába, a picsába. Ez nem igazságos.

Hazudott nekem. Legalábbis ezt mondogattam magamnak. Azt mondta, hogy brókerként dolgozik egy befektetési alapnál, vagyis ugyanaz a munkánk, hasonló az érdeklődésünk, közös vágyaink és céljaink vannak. Úgyhogy belezúgtam, ez szinte biztos. És nem csak azért, mert jól nézett ki, bár így van. Hanem a modora miatt is, a beszélgetéseink miatt, és igen, a közös érdeklődésünk miatt. Lelki társak is voltunk, nem csak az ágyunkat osztottuk meg, és úgy mondanám, fülketársak is, és az előbbi miatt ez utóbbi világklasszis módra ment. Még soha nem éreztem ilyet. Igen, szerelmes lettem. Úgyhogy menjek a picsába. Hülye voltam.

De még így is őt akartam.

Az a helyzet, hogy ha az ember egy befektetési alapnak dolgozik, az a pénzről szól, bármerre is mozdul a piac, bármi is történjék. Amennyiben Isten bejelenti a végítélet napját, besöpörheted a nyereséget. Oké, bíznod kell abban, hogy Isten, mint az értékek végső forrása, fizetni fog. De minden ennél kevésbé apokaliptikus helyzetben az ember fedezve van, és hasznot fog termelni, vagy legalábbis kevesebbet fog veszíteni a többi játékosnál, ami egyenlő a bevétellel, mert minden a komparatív előnyökről szól. Ha mindenki veszít, és te kevesebbet veszítesz a többieknél, akkor nyertél. Ez a fedezeti stratégia lényege, és a befektetési alapok ezzel foglalkoznak. Jojo New York egyik legnagyobb befektetési alapjának dolgozik, én is egy nagy befektetési alapnak dolgozom, ez a kapcsolat a Black-Scholes-mennyországban köttetett.

De nem. Mert sok befektetési alapnál a profit maximalizálására való törekvés a konkrét kereskedelmen túlmutató aktivitásokhoz vezet, beleértve a kockázati tőkét is. A kockázati tőke viszont folyósíthatatlanná teszi a folyósítható tőkét, ami a pénzügyi világ legnagyobb részében főbűnnek számít. A fizetőképesség nagyon fontos, alapvető érték, az M-C-M két kötőjele. Tehát a kockázati tőke a legtöbb befektetési alapnál aprópénznek számít, és az ilyesmivel foglalkozók általában „hozzáadott értékkel kiegészített befektetésként” emlegetik, arra utalva, hogy a céljuk a szakmai tudás befektetése abból a célból, hogy segítsenek sikeressé válni annak, akibe befektetnek. Ez legnagyobbrészt hazugság, illékony ürügy a befektetésük botrányos fizetésképtelenségére, de az tagadhatatlan, hogy a legnagyobb részük nyakig merül ebbe a téveszmébe.

És attól tartottam, hogy Jojo is ebbe a nyusziüregbe pottyant bele. Hogy többet akar a pénzkeresésnél, hogy valamiféle hozzáadott értékkel kiegészített befektetéssel akar foglalkozni az úgynevezett valós gazdaságban, és ez aggasztott. Az Eldorado kintlévősége szinte biztosan százszorosa volt a meglévő erőforrásainak, úgyhogy a likviditás hiánya sebezhetővé tette. A kockázati tőke szuperhosszú távú, vagyis veszélyes, mert nem létezik olyan szuperrövid távú határidős ügylet, amely kiegyensúlyozná. Ez arra utal, hogy Jojo túl sokat befektetett érzelmileg a cége ügyeinek egy kis részébe, ami önmagában is veszedelmes, és arra utal, hogy nyitva tartja a szemét, hogy valahogy többre vágyik, mint amit a pénzügy meg tud adni neki, miközben azért a pénzügyi világ berkein belül marad. Vagyis van benne egyfajta téveszmékre való hajlam, megjátszás és olyasfajta ambíció, ami nekem nem tetszik.

De most átkozott legyek, ha nem mentem bele magam is egy szuperhosszú távú határidős ügyletbe magával Jojóval, amivel alapvetően ugyanezt a hibát követtem el: elveszítettem a fizetőképességemet, a kiegyensúlyozottságra való vágyamat, a bizonytalanságtól való tartózkodásomat, az erősen statikus állapotra való törekvésemet, noha ezt maga Buddha is erősen ellenzi. És ebben a nagyon sebezhető helyzetben, a párkapcsolat kölcsönös projektjében, amely szintén egyfajta kockázati tőkebefektetés, a partnerem nem okézta le a kötési árfolyamot. Kihátrált az opciós ügyletből. Ezektől a tőzsdei metaforáktól igazából kezdtem rosszul lenni, noha ugyanakkor folyamatosan ezek bukkantak fel a fejemben, és képtelen voltam leállítani őket. Ne, álljunk csak meg. Tetszett nekem, akartam őt. Ő nem akart engem. Ennyi volt az egész. Úgyhogy, ha vissza akarom szerezni, olyasmiket kell tennem, amik tetszenek neki.

Fogalmazzunk így. Kezdjük az alapoktól, ennyi.

A picsába, a picsába, a picsába.

 

Nos, az egyértelmű, hogy fent kell tartanom a barátságunkat. Úgy kell tennem Jojo előtt, mintha nem bánnám, hogy visszalépünk a barátság szintjére, amely két olyan ember között köttetett, akik ugyanazon a környéken laknak, és ugyanabban az ágazatban dolgoznak, és néha találkoznak egymással az ismerőseik körében munka után. Ez nehéz lesz, de képes leszek rá.

Utána ezen túlmenően meg kell találnom a módját, hogy megfordítsam a világ megszokott menetét. Ahelyett, hogy az értéket monetarizálnám, a monetarizálásnak kell értéket adnom. Ezt először képtelen voltam felfogni. Hogyan adhatnék több értéket a monetarizálásnak, amikor a monetarizálás célja az értékek monetarizálása? Más szóval, hogyan szólhat többről a pénznél, amikor a pénz az értékek végső forrása?

Egy rejtély. Egy koan, amin el kell töprengeni. Olyasmi, amin szinte folyamatosan agyalnom kellett, miközben teltek az órák és a napok.

És kezdtem új fényben látni, valahogy így: jelentenie kell valamit. A pénzügynek, vagy akár az életnek jelentenie kell valamit. És a jelentéseknek nincs ára. Nem lehet beárazni őket. Az az értékek alternatív formája.

• • •

Részben azért jött be nekem annyira az IPPI-n folytatott kereskedelem, mert szorosan rajta tartottam a szememet a valódi ártéren. Persze ezt csak New Yorkban tudtam valóban megtenni, mivel terepszemlére is szükség volt hozzá; de ami New Yorkban történt, az eléggé hasonlított arra, ami a többi part menti nagyvárosban történt, főleg Hongkongban, Sanghajban, Sydneyben, Londonban, Miamiban és Dzsakartában. Ezeken a helyeken ugyanazok az erők játszottak szerepet, legfőképpen a víz nyomása, a technológiai fejlesztések és a jogi nehézségek. Az volt az egyik leglényegesebb kérdés, talán a leglényegesebb, hogy az épületek megmaradnak-e, vagy összedőlnek. Minden egyes épületnél más volt erre a válasz, bár nagy adathalmazokat lehetett összegyűjteni, és algoritmusokat lehetett létrehozni abból a célból, hogy elég nagy alapossággal meg lehessen jósolni a kockázatot a különböző kategóriákban. Az egyedi esetekben nyílt a legnagyobb tere a találgatásoknak. Mint mindig, itt is az általánosítás és a százalékszámítás volt a legbiztonságosabb.

De ahhoz, hogy személyesen is utánajárjak ennek a kérdésnek, beülhettem a kis vízipoloskámba, és bejárhattam a New York-i öblöt, hogy megnézzem magamnak a szóban forgó épületeket, ellenőrizzem, hogy állnak, összehasonlítsam az állapotukat a feltételezett állapotukat jelző algoritmusokkal, és olyan ellentmondásokat keressek, amelyek lehetővé teszik, hogy jobb legyek a többi brókernél. Való világbeli információk a modellekhez, ezek előnyt jelentenek a versenytársakkal, és főleg azokkal a kereskedőkkel szemben, akik Denverből fogadnak a partok jövőjére. A való világbeli információk előnyt jelentenek; ebben azért voltam biztos, mert évek óta ezt csináltam, és bevált.

Amit láttam, és ami megfelelő módon kielégítette a kíváncsiságomat, az az volt, hogy a part menti ingatlanok viselkedésének a modelljei, a sajátomat is beleértve, egyszerűen tévedtek bizonyos épülettípusokkal kapcsolatban, amire eleinte még gondolni sem szívesen gondoltam, nehogy hibát kövessek el az elméleteim titkosítása során, például kifecsegjek valamit záróra környékén egy bárban. Úgyhogy, miközben ezeken töprengtem az elmeháborodott város vizein cikázva, úgy tűnt, mintha máris lenne módom hozzáadott értékkel kiegészített befektetést eszközölnöm azzal, hogy kockázati tőkét rakok oda, ahol társadalmi haszna is lenne, és ezzel arra sarkallom Jojót, hogy formálja át a rólam emberileg alkotott véleményét. Lehet, hogy képes leszek megtalálni azokat az épületeket, amelyeknek nagyobb esélyük van összedőlni, mint a modellek sugallnák, és kitalálhatom, hogyan lehetne elég ideig késleltetni az összeomlásukat ahhoz, hogy menekültmenedékként vagy raktárként szolgálhassanak. New Yorkban mindenütt hiány volt a lakóhelyekből, mert túl sok ember érkezett ide, és próbált meg ideköltözni valamiféle függőség folytán, valami belső kényszerből, ami arra sarkallta őket, hogy inkább éljenek itt vízipatkányok módjára, mint máshol jobb körülmények között. Ugyanúgy, mint mindig! Ami azt jelenti, hogy szükség lenne valamiféle Jane Jacobs-féle lakhatási reformra. Ez egy kicsit meghaladta volna a képességeimet, de néhány jobbító célú változtatással megpróbálkozhattam az ártérben. Az ártér volt az én specialitásom, vagyis ott kellett kezdenem. Meg kellett próbálnom kitalálni valamit.

Azaz egy szép reggelen otthagytam a képernyőimet, lementem a cuki kis surranómhoz, kizümmögtem az épületből a Huszonharmadikra, és nyugat felé indultam a Hudsonön. Ideje kihajóznom, és a saját szememmel megszemlélnem a valóságot.

• • •

Az alsó belváros árterülete egy régebben alaposan feltöltött rész felett hullámzott oda-vissza, és ez a dupla átok nagyon sok épületet ledöntött. A Harmincadiktól a Csatornáig a megrogyott, megdőlt, megrepedt és összeomlott romok birodalma volt. Egy homokra épült ház nem fog megállni a lábán.

Ennek ellenére is kiszúrtam az illegális házfoglalás jeleit az átázott romok között. Az ottani élet talán az olcsó és kibírhatatlan bérlakások korábbi évszázadaira emlékeztetett még a korábbinál is penészesebb formában, ahol a lakók óráról-órára az életüket kockáztatták. Ugyanolyan volt, mint régen, csak nedvesebb. De még a legrosszabb környékeken is állt pár szigete a sikernek, néhány vízhatlanított, kiszivattyúzott és ismét lakhatóvá tett épület, amelyek közül sok jobb volt, mint valaha, legalábbis a benne lakók szerint. A kölcsönös segítségnyújtáson alapuló egyesületek létrehoztak valami érdekeset, az úgynevezett SzuperVelencét, ami divatosan menő, művészies, szexi volt, egy újabb városi legenda. Némelyek sokkal szívesebben éltek a vízben, ha velenceiként gondolhattak rá; elviselték a penészt és a zord életkörülményeket, amennyiben az művészet volt. Ez még engem is megfogott.

Ahogy az lenni szokott, az összes környék egy kis külön világot alkotott, sajátos karakterrel. Némelyik vonzónak tűnt, mások elhanyagoltnak, megint mások elhagyottnak. Nem mindig volt egyértelmű, hogy egy adott környék miért néz pont úgy ki, ahogy. Záporoztak az események, az épületek kitartottak vagy összeomlottak, a közvetlen környezetük pedig követte őket. Mindez nagyon esetleges, nagyon ingatag, nagyon kockázatos volt.

• • •

Úgyhogy ezen a napon nagyon lassan zümmögtem oda, hogy megnézzem Mr. Hexter régi környékét a ledőlt toronytól délre. Amint azt tapasztaltam, az a Hudson Yardstól is délre esett, egy kis öböltől, amelyben elvástak már a rajta végighúzódó sínek, és az árapály annyira kimélyítette, hogy állítólag a folyó közepével vetekedhetett. Azt nem lehetett tudni, hogy a torony emiatt a gödör miatt omlott-e össze, de a hullámok egyenesen a letört felső felének az ablakait ostromolták. Úgy nézett ki az egész, mint egy léket kapott sétahajó süllyedés közben.

Rengeteg másik épület is követte lefelé. Azokra a részeg sarkvidéki erdőkről készített fotókra emlékeztettek, ahol az örök jég elolvadása miatt mindenfelé dülöngélni kezdtek a fák. A Chelsea Houses, a Penn South Houses, a London Terrace Houses mind spiccesen ingadoztak. Befektetési lehetőségek szempontjából egyik sem tűnt túl vonzónak. A helyreállítási technikák folyamatosan fejlődtek, de semmi értelme egy homokra épült házat vízhatlanítani. A grafénkompozit és a gyémántburkolat erős, de a morzsolódó betont nem tudják egyben tartani, inkább csak olyanok, mint a nagyon erős celofáncsomagolás; szükségük van a belső tartásra ahhoz, hogy használjanak, és legnagyobbrészt csak a vízhatlanításra alkalmasak.

Miközben végigcsorogtam a keskeny csatornákon a Tizedik és a Tizenegyedik között, a Hudson partján megpillantottam a Nagy Bedőlt Négyszöget. Itt, még az éghidak megépítésének első rohamában a befektetők egy csoportja felfüggesztett egy bevásárlóközpontot nagyjából negyven emelettel a talaj felett, négy felhőkarcoló között, amelyek a plázát a levegőben tartó éghidakat rögzítették. Ez egészen addig nagyon jó ötletnek tűnt, amíg a bevásárlóközpont súlya váratlanul befelé nem húzta a négy felhőkarcolót, amitől maga a kereskedelmi létesítmény öt emeletet zuhant, és minden összetört benne, míg a tornyok valahogy kitartottak. Ezután az emberek sokkal óvatosabbá váltak, a Nagy Bedőlt Négyszög pedig ott meredezett továbbra is, mint egy rossz Stonehenge, arra emlékeztetve az embereket, hogy soha ne függesszenek túl nagy súlyokat a felhőkarcolók csővezetékein kívülre. Ezeket úgy tervezték, hogy csak a saját súlyukat kelljen megtartaniuk, mint arra sok mérnök rávilágított.

Ez a rengeteg részeg épület: meddig bírhatják még? Az ember és a tenger örök harcában vajon melyik szereplő áll nyerésre? A tenger mindig ugyanolyan marad, míg az emberiség azért fejlődik; a tenger viszont kérlelhetetlen. És lehet, hogy ismét fel fog lázadni. Nem lehetett kizárni egy harmadik áradáshullám lehetőségét sem, bár az antarktiszi elemzések pillanatnyilag nem azonosítottak csúszásveszélyes, kiterjedt jégtömegeket; az IPPI-t ez a tényező is befolyásolta. Mindenesetre, bármi is történjék a tengerszinttel az elkövetkezendő években, az ártér mindig is veszélyben lesz. Bárki, aki azzal próbálkozott, hogy szakmai alapon tartósan szembeszálljon a tengerrel bármilyen formában, mindig be kellett hogy ismerje, hogy végül mindig a tenger győz, és a győzelme csak idő kérdése. Néhányan elég filozofikusan kezdtek hozzáállni ehhez a kérdéshez a maguk depresszív, nihilista módján. Semmi nem számít, amit teszünk, húzzuk az igát, mint a barmok, majd meghalunk, és így tovább.

Úgyhogy közeledett az idő, amikor az ártér összes gyengébb épületének szüksége lesz egy komolyabb renoválásra – már ha ez lehetséges egyáltalán. Ha nem, akkor ki kell őket cserélni – már ha ki lehet!

Mindeközben azért emberek éltek ott. Mindenütt látszottak a házfoglalások nyomai: a kicserélt, törött ablakok, a ruhaszárító kötelekre akasztott ruhák, az ültetvények a háztetőkön. Ez főleg nappal volt nyilvánvaló. Éjszaka mindenki lekapcsolta a lámpát, és az épületek elhagyottnak tűntek, talán csak egy-két gyertyát leszámítva a szellemek kedvéért. De nappal minden jól látszott. És ez persze mindig is így lesz. Manhattanben soha nem lesz elég lakóhely. És képtelenség annyira felemelni a lakbéreket, hogy távol tartsuk az embereket, mert úgyis kicselezik a lakbért, és ott csöveznek, ahol csak tudnak. Az elsüllyedt városban rengeteg zeg és zug van, beleértve persze a gyémántbuborékokat is a pincékben, amelyek arra szolgálnak, hogy távol tartsák a vizet a kiszellőztetett pincékből. Az emberek úgy élnek itt, mint a patkányok.

Jojo valószínűleg ezen akar változtatni a hozzáadott értékkel kibővített befektetéseivel. De ez valójában reménytelen; még ha sikerülne is, akkor is egyfajta topológiailag megfordított sziszifuszi munkává válna. Egy olyan lyukat kellene ásni, ami mindig újra feltöltődik, egyik pincét a másik után kellene kiszivattyúzni, csak hogy utána kipukkadjanak, ami gyakran fatális következményekkel járna; majd vissza az elejére. Kiszellőztetés! Víz alatti ingatlanpiac! Egy új piac, ahova be lehet fektetni, majd amit meg lehet támogatni, hogy ez a ciklus utána egy nagyobb skálán is folytatódhasson, ahogy azt az első törvény megkívánta. A folyamatos növekedés. Ez azt jelentette, hogy amint a sziget felszíne teljesen fel lesz töltve, először fel kell lőni az égbe; utána, amikor ez az erőfeszítés meghaladja az adott kor anyagi lehetőségeit, le kell bukni a mélybe. A pincék, a metrók és az alagutak kiszivattyúzása után az emberiség kétségkívül egyre mélyebb barlangokat kezd majd ásni, egy láthatatlan calvinovárost hozva létre a litoszférában, földkarcolókat váj lefelé a felhőkarcolók mintájára, épületeket süllyeszt egészen a Föld középpontjáig. Geotermikus fűtés ingyen! Lakások a pokolban: erről szól Manhattan.

• • •

Csakhogy nem igazán. Az ember ezt hinné borúlátóan, miközben Chelsea elhagyott romjai között hajókázik, és igyekszik nem visszanézni a felső emeleti ablakokban megjelenő kíváncsi arcokra, ennek ellenére azért látja a nyomorúságukat. De könnyű kiverni a fejünkből ezeket a rettenetes látomásokat; csak fordítsuk meg a bogarat, zümmögjünk ki a folyóra, gyorsítsunk hidroplánsebességre, emelkedjünk a magasba, és repüljünk, szálljunk fel az árral szemben, és el, el ebből a sebesült városból. Repüljünk!

És én pontosan ezt tettem. A széles Hudson ott terült el alattam, a belső mozgásai örvényeket és törésvonalakat keltettek a felszínén. Majd megjelent előttem a folyó két oldalán Felső-Manhattan és a Hoboken, magasabb felhőkarcolókkal, mint amilyeneket bárhol máshol látni lehet, a folyó két oldalán küzdve a dominanciáért a prominenciában abban az évtizedben, amikor az építőanyagok forradalma háromszor olyan magas felhőkarcolók megépítését tette lehetővé, mint bármikor korábban. És a milliomosok mégis örömüket lelték abban, hogy beleöljenek egy-három milliárdot egy New York-i felhőlakásba, ahova évente párszor ellátogattak, hogy kiélvezzék a világnak ezt a csodálatos városát. Kizárt, hogy Denver valaha is versenyre kelhet azzal a panorámával, amit most látok!

Egy kacsacsobbanással leeresztettem a bogarat a vízre, és a Cloister-csoport alatt lebegő hosszú móló felé indultam. A szuper-felhőkarcolók hatalmas, egyenként jóval több mint háromszáz emelet magas komplexuma ott meredezett odafent, mint egy űrlift látható része; tényleg úgy néztek ki, mintha belefúródnának az ég kék kupolájába, mintha belevesznének anélkül, hogy konkrétan ténylegesen elérnék. Ettől az ég valahogy alacsonyabbnak tűnt a megszokottnál, mintha egy hatalmas cirkusz türkizkék sátortetője lenne, amelyet egy négyágú pózna tart meg.

 

A kikötő bejáratánál álló sor majdnem tizenkét hajó hosszú volt, úgyhogy megálltam egy sziklafal mellett, ami nagyon meredeken állt ki a folyóból a szigetnek ezen a részén, hogy megvárjam, amíg elfogynak. A jó öreg Henry Hudson parkoló már régen elsüllyedt, és az a tákolmány a domboldalban, ahol a Robert Moses-megnyitót tartották, immár apálykor is víz alatt volt, és egy keskeny, hosszú, sós mocsárnak adott otthont, amelynek a hullámzó, sárgászöld felszíne borította a csupa bozót, páfrány és csenevész fa takarta domboldal lábát, ami tele volt a sziget tekintélyt parancsoló gneisz-kitüremkedéseivel a zöld foltok között.

Lassan becsorogtam a sós mocsár fűszegélyébe, és árral szembe fordultam. Éreztem, ahogy a bogár jobb oldali hidrofóliája leér. Már majdnem tetőzött a dagály. Egy csendes torkolati zug a városban, egy kis thoreau-színház, hűvös a felettünk elszálló felhő árnyékában.

A mocsár zöldje az árapálynak ebben a szakaszában szinte teljesen a víz alá merült. Valamiféle vízszintesen vándorló, folyékony angolnafű sodródott hol lefelé a folyón, hol felfelé a hajók újabb és újabb farvizén. Az a sok fűszál párhuzamosan hajladozott, mint az ember haja a kád vizében. Minden egyes zöld szálon sárga bimbók ültek, és lapos masszájuk oda-vissza angyalhajazott a hullámokban, lebbent, lebbent, lebbent. Tényleg nagyon szép volt.

És abban a pillanatban, miközben ezt a mozgást figyeltem, és éppen hogy csak elütöttem az időt némi elmélkedéssel a folyó peremén arra várva, hogy a hajók eltűnjenek a kikötő bejáratából, egy vízióm támadt. Egy szatorim; egy epifániám; és ha valaki azt mondta volna, hogy abban a pillanatban lángok csaptak fel a fejem búbjáról, nem lepődtem volna meg. A bibliamolyok teljesen pontosan írták le azt az érzést, amikor egy ilyen gondolat gyökeret ver az ember fejében. Szerencsére senki nem volt a közelben, aki hallhatta volna, ahogy nyelveken szólok, vagy beledumált volna a gondolataimba, amitől elfelejtettem volna az egészet. Nem, felütötte bennem a fejét; végiggondoltam; éreztem. Nem szándékoztam elfelejteni. Azt néztem, ahogy a fű oda-vissza úszkál az áramlatban, és a bogár oldala melletti látvánnyal rögzítettem a gondolatot. Tényleg nagyon gyönyörű volt.

– Hé, kösz! – mondtam, miközben a kikötőmester beintett a kikötőbe. – Támadt egy gondolatom!

– Gratulálok.

• • •

Felsétáltam a hatalmas, széles lépcsőn a Cloistermunstert körülvevő térre, a dombtetőn álló négy szuper-felhőkarcoló legnagyobbikára. A Munster olyan alakot formált, mint egy Bareiss-oszlop, már abban az értelemben, hogy az alja és a teteje egyaránt félkör alakú volt, de ezek a félkörök 180 fokban álltak egymáshoz képest, amitől az épület külső síkjai nagyon kecsesen elkanyarodtak. A csoport többi épülete is Bareiss-oszlopra emlékeztetett, de azokból tornyonként kettő volt, és a félköreik egymást egészítették ki teljes körré. És ez az elrendezés duplázódott meg azokon a gyönyörű, hosszú íveken, amelyek az égbe törtek. Miközben átmentem a téren, hátraszegtem a nyakam, mint egy turista, úgy gyönyörködtem az építészeti finomságokban, amelyek a Gondolatom Napján csak a habot jelentették a tortán, de jó értelemben. Minden hatalmasnak tűnt.

A Munsterben felmentem a füldugító lifteken a 301. emeletre, a legmagasabbra, ahol Hector Ramirez irodája volt, már ha ez a megfelelő szó egy olyan teremre, amely egy ilyen hatalmas épület teljes felső szintjét elfoglalja. Tetőtér? Egy osztatlan, félkör alakú helyiség volt, nagyjából akkora, mint a Block-sziget, minden oldalán üvegfallal.

– Franklin Garr.

– Maestro. Köszönöm, hogy fogadott.

– Részemről a szerencse, ifjonc.

Nem igazán rontotta el a kilátást bútorokkal. A liftház körül volt néhány mellkasig érő falú fülke, azok mellett pedig pár íróasztal, de amögött csak a nyílt tér, ami délre egészen az ívelt üvegfalig tartott, ami mindenhol annyira tiszta volt, hogy nem is igazán lehetett biztosan tudni, hogy ott van. Csak a világ látszott.

Dél felé a felsőváros többi része a szuper-felhőkarcolóknak a Cloister-csoportnál nem sokkal alacsonyabb erdeje látszott, amelyben mindegyik a saját Gehry-dicsőségében tündökölt. A tornyoktól balra az egyaránt épületekkel teletűzdelt öböllé változott Bronx, Queens és Brooklyn terült el, amelyek mögött a Brooklyn Heights volt az első valódi látható szárazföld a maga saját felhőkarcolóival. Csak ebből a távolságból látszott, hogy mennyire magasak igazából ezek az új tornyok, amelyek tényleg nagyon magasba nyúltak. Mindeközben mindenütt víz csillogott, tele elmerült épületekkel és hidakkal, hajókkal és hajók farvizével.

Jobbfelé ugyanez, csak a Hudson egy tisztább, szélesebb folyó volt a sekély East Rivernél; egy hatalmas, kék tengeri út, tele vízi járművekkel, de romos háztetők nélkül, és csak a George Washington és a Verrazano-hidak szelték át. A Hoboken egy újabb sárkányhát-látóhatárt jelentett, mert elzárta a kilátást a Meadowlandset betöltő hatalmas öbölre, amelyet a déli végén a Staten Islandet jelző kövér épületek pettyeztek. Északra észak volt, köd, amelyet a nagy folyó szelt át. Északra is el lehetett menekülni, csak senki nem akart. Aki tényleg el akarja hagyni a várost, az felfelé indul, és tisztában voltam vele, hogy az iroda felett ott horgonyoz Hector léghajója, egy kisebb, huszonegy ballonos égifalu. Ő akkor száll fel a mennyekbe, amikor csak akar, és időnként meg is teszi.

Most úgy tűnt, hogy örül, hogy láthat. Én meg egyértelműen örültem, hogy látom. Főnök, tanár, mentor, tanácsadó: mindegyikkel találkoztam az elmúlt években, de Hector volt az első, akiben mindez egyszerre megvolt, ezért ő vált a legfontosabbá közülük. Akkoriban voltam a gyakornoka, amikor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy felismerjem, mekkora szerencsém van, közvetlenül a Harvard béna üzleti ismeretek tanszéke után, és rengeteg mindenre megtanított, de leginkább a csereügyletek művészetére a szociálpolitikai kötvények terén. Azóta is ezeknek a leckéknek az evolúcióin dolgozom, amelyek most létfontosságúak lesznek az ártér összeomlásának túlélése szempontjából.

– Kezd minden kötél szakadni – mutattam le végig az akvapoliszon. A külváros részben eltakarta a belvárost, de értette, mire gondolok, és a Hudson hatalmas folyama jól jelképezte Alsó-Manhattan elkerülhetetlen végzetét. Az is így fog kinézni.

– Azt hittem, erősödik a helyreállítási technika – válaszolta Hector, hogy jelezze, érti, mire célzok.

– Igen – hagytam meg –, de nem elég gyorsan. Óceánanyát nem lehet legyőzni. És úgy tűnik, az ártérben a legnehezebb szembeszállni vele. Egyik dagály a másik után, egyik hullám a másik után… ezt semmi nem bírja, legalábbis hosszú távon.

– Vagyis megalapozott a shortolása – jegyezte meg Hector.

– Igen. Mint azt tudjuk. De én azon gondolkozom, ami utána jön.

– Menekülés a magaslatokra? – mutatott ő maga köré.

– Persze. A legkisebb ellenállás útján. Irány Denver. De néhány hely meg fog változni, és ez is közéjük tartozik majd. A legendássága miatt. Ide mindig is áradni fognak az emberek. Nem számít, hogy ez egy pusztulásra ítélt tengerpart. Ők ezt akarják.

Hector bólogatott. Már korábban elmondta, hogy ő Venezuelából jött ide, szintén a hely vonzereje miatt. Vízipatkány volt, pár garassal a zsebében, és most itt van. – És?

– És van az új technológiáknak egy olyan kombinációja, amelyekkel együttesen létre lehetne hozni egy angolnafűnek nevezhető lakóteret. Egy része az akvakultúrából fakad. Az a lényege, hogy fel kell hagyni az ellenállással. Sodródni kell az áramlatokkal, emelkedni és süllyedni az árapállyal. Ha vesszük a grafén erejét, az újragasztó ragacsosságát és a műgyanta rugalmasságát. Ha hajócövekeket állítunk a talaj kőzetrétegébe, bármilyen mélyen is legyen, és műgyantaszálakkal horgonyzunk, amelyek a sodrással együtt nyúlnak, és mindig elég hosszúak lesznek ahhoz, hogy felérjenek a víz felszínére, akkor hozzájuk köthetünk egy pontonplatformot. Akkora platformokat kell készíteni, amekkora egy hétköznapi manhattani háztömb.

– Vagyis olyan lesz, mint egy mólón vagy egy házhajón élni.

– Igen. És egy része a víz alatt is lehet, mint egy hajó feneke. Utána össze kell kötni a platformokat, hogy együtt sodródjanak az árapállyal, mint az angolnafű. Oldalsó lökhárítókra is szükség lesz, amilyenek a hajóknak vannak, amikor az oldaluk a mólóhoz ér. És végül egy lebegő matrac áll majd össze ezekből a platformokból, egy egész városnegyednyi.

– Nem nyúlhat túl magasra.

– Ebben nem vagyok olyan biztos. A grafénkompozitok nagyon könnyűek. Így sikerült ezt az épületet is ilyen magasra építeni. Mindenesetre legalább olyan magasságot el lehet érni, amilyen korábban volt az a városrész.

Hector bólintott. – És kivitelezhető?

– Minden technológia elérhető hozzá. És hamarosan minden leomlik odalent a löttybe.

Hector még mindig bólogatott. – Longoljál, fiam. Longoljál.

– Ezt teszem. Ezt fogom tenni.

– És tőlem mit akarsz?

– Egy lökést. Egy angyalra van szükségem.

Erre felnevetett. – Rendben. Úgyis kíváncsi voltam, mi következik ebben a városban. Ez nagyon izgalmasan hangzik. Számíthatsz rám.

• • •

Vagyis ez jól alakult. Nagyon jól. És még mindig erősen gondolkoztam rajta, miközben visszaraktam a bogarat a vízre, és hagytam, hogy lefelé sodródjon a belvárosba. Csak az a probléma maradt az ittben és a mostban, hogy én egy befektetési alapnak dolgoztam, nem pedig egy építészeti vállalkozásnál terveztem meg az ártéri épületek következő generációját. Nem voltam olyan helyzetben, hogy én magam végezhessem el ezt a munkát.

Megfinanszírozni viszont meg tudtam.

Ez azt jelentette, hogy meg kellett találnom azokat az embereket, akiket támogathatok. Persze ez eleve hasonlított arra, amit nap mint nap csinálok, mert a befektetnivalók megkeresése nagyon hasonlít egy jó fogadásra. Bár a WaterPrice-nak nincs túl sok KT-eleme a portfóliójában, érvekkel alátámasztható, hogy kellene lennie; és a közeledő shortolást követő long megtalálása mindig bölcs dolog. Ez is arra hasonlított egy kicsit, amivel Jojónál próbálkoztam.

Emiatt eltöprengtem, hogy vajon tudatnom kellene-e vele, hogy mire készülök, esetleg még segítséget is kéne kérnem tőle – vagy bármi olyat tennem, amivel lenyűgözhetem. Ha már ezért csináltam az egészet. Márpedig ezért. Legalábbis elsősorban. Ugyanakkor lehet, hogy arról is szó volt, hogy minél hamarabb, annál jobb, és a segítségkérés az érett sebezhetőség jele. Volt egy olyan érzésem, hogy neki tetszene a dolog, és alig vártam, hogy be is számolhassak róla.

Úgyhogy amikor a bogár lecsorgott a belvárosba, kikötöttem a Pier 57 előtt, és bementem a bárba, ahol először találkoztunk. Megint péntek volt, és közeledett a naplemente; és Jojo megint ott volt, kiszámíthatóan, mint az óramű. Ezt meg mire véljem? Ott volt az egész csapat, John és Evgenia, Ray és Amanda, és mindnyájan barátságosan köszöntöttek, mintha semmi nem zajlott volna le köztünk. De persze Amanda és én is így voltunk egymással, úgyhogy egyáltalán nem számított különösnek, hogy Jojo így viselkedik, hűvösen és barátságosan, távolságtartóan. A fenébe.

Nos, kaptam egy italt Inkytől, aki pontosan erről a problémáról tett fel nekem kérdéseket a tekintetével, de én csak forgattam a szemem, hogy jelezzem, nem állnak túl jól a dolgok, és majd később elmesélem, majd visszamentem a bandához.

A tetőteraszon egy decemberi naplementekor, hűvös levegőben, a Szoros felé bronzosan igyekvő folyó felett. A házi zenekar űrbluest játszott odabent, hogy aláfesse a látványt. A csapat ugyanazokról a dolgokról beszélgetett, ami szintén megdöbbentett: ezeknek az embereknek, az ismerőseimnek megvolt a hajlamuk arra, hogy világklasszis seggfejek legyenek, ugyanakkor Jojo boldog-boldog volt velük aznap, amikor megismertem, és most is az. Mindketten illünk közéjük; ez mit jelenthet? Ekkor egy jeges gondolat merült fel bennem: lehet, hogy csak azért állította, hogy hiányzik belőlem az az önzetlen viselkedés, ami őt megfogja egy pasiban, hogy valami sokkal alapvetőbb dolgot leplezzen, mint… nos, alapvetőbbet az élet alapvetőbb filozófiájánál. Ez nem igazán állt össze, de persze nem tudhattam. Valószínűleg tényleg könnyebb lenne elfogadni, hogy nem szereti az értékrendemet, mint azt, hogy a szagomat, vagy azt, ahogyan szeretkezem. Ami egyébként mintha tetszett volna neki.

Az egész nagyon érthetetlen volt.

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a fejemben nyűzsgő gondolatokat és a gyomromban kavargó érzéseket, és végül odaálltam mellé, és ott voltunk.

– Milyen volt a napod? – kérdezte.

– Jó volt – válaszoltam. – Érdekes. Egy régi tanárommal beszélgettem a Munstrosityben arról, hogy mihez kezdhetnénk azzal a sok újítással, amit feltaláltak az ingatlanok megóvására, hogy ne süllyedjenek el. Tudod, valamiféle kockázati tőkebefektetésről, olyasmiről, amiről korábban beszéltél.

Jojo némi kíváncsisággal pillantott rám, amiből igyekeztem reményt meríteni, és egyben elkerülni, hogy a szeme kristályosan barna csillogása elterelje a figyelmemet, annak a valakinek a gyönyörű szeme, akibe annyira belezúgtam. Ez gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult, és muszáj volt nyelnem néhányat a tekintete láttán.

– Mire gondoltok? – kérdezte.

– Nos, felmerült bennem, hogy mivel az ártér alatt nincsen kőzetlemez, oda soha semmi olyat nem lehet építeni, ami ki is tartana.

– Vagyis el akarod engedni.

– Nem, igazából arról beszéltünk Hectorral, hogy le kéne horgonyozni pár olyasmit, amit lebegő háztömböknek lehetne nevezni. Oda kéne kötni néhány kis városhajószerű tömböt a kőzetlemezekhez, bármilyen mélyen is vannak, és akkor nem kellene annyit harcolni az árapállyal.

– Á – nézett rám Jojo meglepetten. – Ez jó ötlet!

– Én is annak tartom.

– Jó ötlet – ismételte meg, majd egy kicsit összehúzta a szemöldökét. – Szóval, feltámadt az érdeklődésed a kockázati tőke iránt?

– Hát, csak elgondolkoztam. Valamit longolni is kell majd a shortolás után. Ebben igazad volt.

– Ez igaz. Nos, ez érdekes. Gratulálok.

Szóval, egy kis remény egy kőzetlemezszerű érzelemhez horgonyozva mélyen a hullámok alatt: az iránta érzett vágyam érzelméhez. Kössünk egy kötelet ehhez a kőzetlemezhez, és akasszuk rá a remény kis bójáját. Majd térjünk vissza oda később, és nézzük meg, mit lehet még ráakasztani. Jojo nem tűnt barátságtalannak. Még csak nem is mosolyogta meg az ingatlanpiac iránt támadt váratlan érdeklődésemet. Nem mutatott egyértelműen negatívnak tűnő reakciót. Talán még barátságos is volt; talán még biztató is. Elgondolkozó. Egy kis mosollyal a szemében. Egyszer egy fotós azt mondta nekem, csak a szemeddel mosolyogj. Nem értettem, mire gondol. De lehet, hogy most ezt láttam. Lehetséges. Az, ahogy Jojo rám nézett… nos, nem tudom. Őszintén szólva, nem tudtam megállapítani, mire gondol, egyáltalán nem.

Amikor a Radio Cityt megnyitották, ózonnal dúsították a levegőjét, abból a feltevésből kiindulva, hogy ettől boldogabbak lesznek az emberek. Az építésze, Samuel Rothafel nevetőgázt akart használni, de ehhez nem tudta megszerezni a polgármesteri hivatal engedélyét.

A Robin Hood Erőforrásmenedzsment úgy kezdte, hogy kielemezte a húsz legsikeresebb befektetési alapot, és létrehozott egy algoritmust, amely kombinálta a legsikeresebb stratégiáikat, majd felajánlották a szolgálataikat a prekariátusnak, és innen folytatták útjukat az immár közismert sikerességükig.

A régi Waldorf Astoriát, amelyet lebontottak, hogy helyet csináljanak az Empire State Buildingnek, az Atlanti-óceánba dobták nyolc kilométerre Sandy Hooktól.

Addig időztünk New Yorkban, hogy a város már annyira otthonosnak tűnt, hogy helytelennek érződött volna elhagyni. Továbbá, minél alaposabban áttanulmányozta az ember, annál groteszkebbül rossz lett.

– Rudyard Kipling, 1892

h) Mutt és Jeff

– Jeff, ébren vagy?

– Nem tudom. Ébren vagyok?

– Úgy hallom, igen. Ez jó.

– Hol vagyunk?

– Még mindig abban a szobában. Beteg voltál.

– Milyen szobában?

– Egy szállítókonténerben, valahol. Ahol rabságban tartanak minket. Talán a víz alatt, úgy hangzik, mintha víz alatt lennénk.

– Ha víz alatt vagy, abból soha nem jössz ki. A piac soha nem fog visszamenni oda, ahol volt, úgyhogy örökre elsüllyedsz. Ezt akár adottnak is veheted, és kiléphetsz.

– Kilépnék, ha tudnék, de be vagyunk zárva ide.

– Már emlékszem. Hogy vagy?

– Mi?

– Azt kérdeztem, hogy vagy.

– Én? Én jól vagyok, minden rendben. Vagyis annyira azért nem vagyok jól, de messze nem vagyok olyan rosszul, mint te. Elég beteg voltál.

– Még mindig nagyon szarul érzem magam.

– Igen, ezt nagyon sajnálom, de legalább beszélsz. Egy darabig beszélni sem tudtál. Az ijesztő volt.

– Mi történt?

– Hogy mi történt? Ja, veled. Írtam egy üzenetet a tányérunkra, és kiküldtem, amikor elvették a szennyest a résből. Utána a te kajád gyógyszerekkel együtt jött vissza, amelyeket beléd erőltettem. Utána egyszer nagyon mélyen elaludtam, szerintem azért, mert kiütöttek minket, és bejöttek ide. Vagy kivittek téged. Nem tudom, mert amikor ismét felébredtem, jobban aludtál. És most itt vagyunk.

– Szarul érzem magam.

– De legalább beszélsz.

– De nem akarok beszélni.

Mutt erre nem tud mit mondani. Csak ül a barátja ágya mellett, felé nyúl, és megfogja Jeff kezét. – Jobb lenne, ha beszélnél. Az jót tesz.

– Nem igazán – méregeti a barátját Jeff. – Beszélj te. Én unom a beszédet. Nem tudok többet mondani.

– Ezt nem hiszem el.

– Elhiheted. Mesélj egy történetet.

– Ki, én? Én nem ismerek történeteket. Te szoktál történeteket mesélni, nem én.

– Már nem. Mesélj magadról.

– Nincs mit mondanom.

– Ez nem igaz. Meséld el azt, amikor megismerkedtünk. Már elfelejtettem, olyan rég volt. Olyan érzésem van, mintha mindig is együtt lettünk volna. A korábbi dolgokra nem emlékszem.

– Hát, te fiatalabb voltál nálam. Erre emlékszem, igen. Akkor már egy-két éve az Adirondacknél dolgoztam, és a kilépést fontolgattam. Unalmas meló volt. Utána valamelyik nap lementem az ebédlőbe enni, te meg ott ültél az egyik asztal végénél egyedül, és a monitorodon olvasgattál evés közben. Odamentem, és leültem veled szemben. Nem tudom miért, de bemutatkoztam. Érdekesnek tűntél. Azt mondtad, hogy a rendszereseknél vagy, de miközben beszélgettünk, rájöttem, hogy kódolni is tudsz. Emlékszem, megkérdeztem, hol van a csapatod többi tagja, te meg azt mondtad, hogy máris elegük van belőled és az ötleteidből, ezért vagy ott. Én azt válaszoltam, hogy én szeretem az ötleteket, ami akkoriban igaz is volt. Így kezdődött. Utána megkértek minket, hogy próbáljuk meg titkosítani a sötét medencebúvárjaikat. Nem emlékszel?

– Nem.

– Ez nagy kár. Tök jól szórakoztunk.

– Lehet, hogy később majd emlékezni fogok.

– Nagyon remélem. Jól éreztük magunkat meló közben, utána meg, nem tudom, hogy történt, de valahogy kiderült, hogy nincs rendes lakásod, és az autódban alszol.

– A lakókocsimban.

– Igen, így nevezted. Egy nagyon kis lakókocsinak. És én is új lakást kerestem éppen, úgyhogy beköltöztünk abba a lyukba a Hobokenben, emlékszel?

– Persze, hogy is tudnám elfelejteni?!

– Hát, az első melónkat elfelejtetted, úgyhogy ki tudja. Mindenesetre ott éltünk…

– Innen tudjuk, hogy ez a hely a víz alatt van! Mert az is ott volt.

– Lehet. Úgy értem, tényleg ott volt. A Meadowlandsben még éppen hogy csak beindultak a vízszint alatti ingatlanok, úgyhogy meg tudtuk engedni magunknak a lakbért. Ott kezdtünk el dolgozni a megelőző stratégiákon, amelyek nekünk is jó szolgálatot tettek, nem csak Vinsonnak. De utána a saját útját kezdte járni. Az törvénytelen volt…

– Mindig is seggfej volt.

– Igen, nagyon is. Úgyhogy kezdtük úgy érezni, hogy napszámban gyártjuk neki a megkérdőjelezhető szarságokat. Ha a SEC valaha is rájött volna, valószínűleg a mi nyakunkba varrják az egészet. Az Alban vezetői arra is megesküdtek volna, hogy nem is ismernek minket.

– Túlságosan lehetséges küldetés volt.

– Igen, nagyon könnyen ment. De utána rájöttünk, hogy mindenki ezt csinálja, vagyis mi késői indulók vagyunk egy olyan versenyben, amelyben senki nem nyerhet. Már nem volt különbség a beelőzés és a normál kereskedelem között. Úgyhogy felmondtunk az Albannál, mielőtt kiterítettek volna bennünket. Alkalmi melókba kezdtünk. Egy kicsit meredek lett a dolog. Valami újat kellett kitalálnunk ahhoz, hogy előnyt szerezzünk.

– Mi előnyt akartunk szerezni?

– Nem tudom. Az összes ügyfelünk azt akarta.

– Az nem ugyanaz.

– Tudom.

– Soha többé nem akarok nekik dolgozni.

– Tudom. De ez problémákhoz vezetett, mint azt te is tudod.

– Például?

– Nos, például a kaja. A kaja meg a szállás. Ezekre szükségünk van, viszont ezek pénzbe kerülnek, ahhoz pedig, hogy pénze legyen az embernek, dolgoznia kell.

– Nem azt mondom, hogy ne dolgozzunk. Azt mondom, hogy ne nekik.

– Egyetértek, ezt már megpróbáltuk.

– Magunknak kell dolgoznunk.

– Nos, ők is ezt teszik. Úgy értem, valószínűleg pont olyanok leszünk, mint ők.

– Akkor mindenkinek. Dolgozzunk mindenkinek.

Mutt bólogat, elégedettnek tűnik. Sikerült rávennie a barátját, hogy ismét beszélni kezdjen. Talán a tabletták is segítettek. Lehet, hogy megfordult az ár, és túljutottak azon a vészes apályon, amely egészségét sújtotta.

– De hogyan? – böködi Mutt az áramlatot.

A folyót nem lehet siettetni. – Honnan tudnám? Én ezzel próbálkoztam, és látod, mire jutottunk vele. Túl közvetlen úton próbálkoztam. De én vagyok az ötletember, te pedig a végrehajtó. Hát nem ez volt a leosztás mindig is? Nekem támadt egy eszelős ötletem, te meg kitaláltad, hogy lehet megvalósítani.

– Nem is tudom.

– Dehogynem. Szóval nézd, beiktattam pár javítást. Megpróbáltam meghekkelni a rendszert és közvetlenül beiktatni a javításokat. Lehet, hogy ez ostobaság volt. Oké, ostobaság volt. Emiatt kerültünk ide, legalábbis azt hiszem, és a javításokat amúgy is bármikor vissza tudják csinálni. Úgyhogy eleve esélytelen volt az egész. Azt hiszem, elég nagy őrültség volt tőlem.

Mutt felsóhajt.

– Tudom! – válaszolja Jeff. – De akkor mondd el, hogy hogyan! Mondd el, hogyan tudnánk kivitelezni! Mert nem mi vagyunk azok, akiknek szüksége van azokra a javításokra. Mindenkinek szüksége van rájuk.

Mutt nem tudja, mit mondjon, másrészt viszont mondania kell valamit, hogy tovább lelkesítse Jeffet. Úgyhogy így folytatja: – Jeff, itt most a törvényekről beszélünk. Ezek nemcsak javítások, hanem olyanok, mintha új törvények lennének. És a törvényeket a törvényhozók alkotják. Akiket mi választunk meg. De tudod, a kampányukat cégek támogatják, vagyis bár azt mondják, hogy értünk fognak dolgozni, amint hivatalba lépnek, a cégeknek kezdenek dolgozni. Ez már nagyon régen így megy. A cégek eszközlik a cégek javát.

– És mi van a néppel?

– Vagy hiszel abban, hogy ha megszavazod a törvényhozókat, az azt jelenti, hogy neked fognak dolgozni, vagy beismered, hogy ez így nem működik, és nem szavazol többé. Ami szintén nem válik be.

– Oké, ezért próbáltam behekkelni azokat a változtatásokat!

– Tudom.

– Mondd meg, mit tehettem volna jobban!

– Gondolkozom. Azt hiszem, úgy mondanám, hogy egy egyszeri hatalomátvétellel kellene próbálkoznunk a törvényhozó testületekkel szemben, és olyan törvényeket kell beiktatnunk, amelyek visszahelyezik a népet a hatalomba.

– Egy egyszeri hatalomátvétellel? Az nem olyan, mint a forradalom? Azt mondod, forradalomra lenne szükség?

– Hát, nem.

– Nem? Nekem ez igennek tűnik.

– De nem. Úgy értem… igen, de nem.

– Nagyon szépen köszönöm! Milyen egyértelmű!

– Úgy értem, ha a jelenlegi jogrendszerben szavazunk be egy csapat képviselőt a kongresszusba, akik olyan törvényeket fogadnak el, amelyek visszaadják a nép kezébe a hatalmat, és egy elnök aláírja ezeket a törvényeket, a Legfelső Bíróság pedig elismeri az érvényességüket, egy hadsereg meg ügyel a betartatásukra… úgy értem, ez forradalom?

Jeff hosszan hallgat. Végül azt mondja: – Igen. Ez forradalom.

– De jogszerű!

– Annál jobb, nem?

– Persze, ez így van.

– De hogyan lehet megválasztatni egy ilyen képviselő-testületet és elnököt?

– Politikával, gondolom. Nekünk kell jobb sztorival előállnunk, és olyan jelölteket állítanunk, akik azt teszik, amit mondunk.

– Demokratáknak kell lenniük, mert a kispártok mindig veszítenek. Mindig kicsesznek a hozzájuk közelebb álló nagypárttal, Amerikában ez már csak így megy.

– Oké, ez még jobb. Egy már létező párttal. Csak győzni kell.

– Szóval azt akarod mondani, hogy ez csak politika.

– Azt hiszem.

– Jézusom, nem csoda, hogy meg akartam hekkelni a rendszert! Mert a te megoldásod nagyon elcseszett.

– De legalább törvényes. Ha működne, akkor működne.

– Köszönöm ezt a bölcsességet. Kezdem úgy érezni, hogy minden bölcsesség éppen ilyen szószaporítás. Tartok tőle, hogy így van. De nem. Nem, Muttnik. Gondolkozz tovább. Ez a te megoldásod egyáltalán nem megoldás. Úgy értem, az emberek már háromszáz éve próbálkoznak vele, vagy mi, de csak egyre rosszabb lett a helyzet.

– Vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Van előrehaladás.

– Mégis itt tartunk.

– Oké, ezt elismerem. Itt tartunk.

– Akkor találj ki valami újat.

– Igyekszem!

Jeff ismét hallgat. Kimerítette a sok beszéd, jobban megerőltette magát, mint amennyi ereje volt, és most kimerültnek tűnik. Hullafáradtnak. Olyannak, akinek halálosan elege van abból, amilyennek a világot látja.

Mutt valamivel később megszólal: – Jeff? Ébren vagy?

Jeff kis idő múlva feleszmél. – Nem tudom. Nagyon fáradt vagyok.

– Éhes?

– Nem tudom.

– Van pár kekszem.

– Nem. – Hosszú szünet; elképzelhető, hogy Jeff sírdogál. Alszik, vagy sírdogál, vagy mindkettő. Végül összeszedi magát, igyekszik magához térni. – Mesélj valamit. Mondtam, hogy mesélj valamit.

– Azt hittem, épp azt teszem.

– Mesélj valami olyasmit, amiben tudok hinni.

– Ez már nehezebb. De rendben. Nos, hol volt, hol nem volt, volt egy ország az óceán túlpartján, ahol az emberek megpróbálták a legjobb társadalmat létrehozni, azt, ami mindenkinek jó.

– Utópiát?

– New Yorkot. Ott mindenki egyenlő volt. A férfiak, a nők, a gyermekek és azok is, akikről nem lehetett megállapítani, hogy micsodák. Bőrszíntől teljesen függetlenül; nem számított, hogy ki honnan érkezett. Ezen az új helyen mindent újra lehetett kezdeni, és az emberek csak emberek voltak, egyenlőségre törekedtek, és arra, hogy mindig tisztelettel bánjanak egymással. Az egy jó hely volt. Mindenki szeretett ott élni. És látták, hogy ez egy eleve jó hely, egy elképesztően gyönyörű öböl, és keletről nyugatra egyik jó hely jött a másik után olyan sok állattal, hallal és madárral, hogy amikor a madárrajok felszálltak, néha a napot is eltakarták. Se a napot, se az eget nem lehetett látni, annyira tele volt madárral. Amikor a halak visszatértek a folyókba ívni, a hátukon lépkedve át lehetett kelni a vízen. Ilyesmi. Állatok milliói nyűzsögtek mindenfelé. Volt egy erdő, amely mindent beborított. A tavak és a folyók halálosan szépek voltak. A hegyek hihetetlenek. Elképesztő szerencse volt, hogy rátaláltak egy ilyen földre.

– És miért nem élt itt korábban senki? – kérdezi Jeff félálomban.

– Nos, ez egy másik történet. Be kell vallanom, hogy igazából korábban is éltek ott emberek, de sajnos nem voltak immúnisak azokra a betegségekre, amelyeket az új emberek hoztak magukkal, úgyhogy a legnagyobb részük meghalt. De a túlélők csatlakoztak ehhez a közösséghez, és megtanították az újonnan jötteket arra, hogyan bánjanak a földdel, hogy az örökre egészséges maradjon. Ezt a földet úgy kellett szeretni, ahogy az ember az anyját, a gyermekét vagy önmagát szereti. Mert egy volt az emberrel. Az embernek a saját összes részét is olyan jól kellett ismernie hozzá, hogy ne adódjanak félreértések vagy ne legyen kizsákmányolás, és mindennel tisztelettel kellett bánni. Ennek a földnek minden egyes eleme, egészen a kőzetrétegekig, a közösen létrehozott társadalom tagja volt, és mindenkinek megvoltak a maga jogai, mindenki jól megélt, és mindenük megvolt, ami ahhoz szükséges, hogy minden remekül legyen. Ilyen volt. Hé, Jeff? Jeff? Hát, akkor azt hiszem, itt a vége, fuss el véle.

Mert Jeff ekkorra már békésen horkol. A mese elaltatta. Úgy hatott, mint egy altatódal. Egy esti mese kisgyermekeknek.

Ekkor, mivel Jeff már alszik, és nem láthatja, Mutt a tenyerébe temeti az arcát, és elsírja magát.