- Láttam Country felé az úton. Azt mondta, bemegy a városba iszogatni egy kicsit.

Rower megragadta a fiú kabátját.

- Le a kezekkel, hé! - kiáltott Robin.

Az öreg meggondolta magát és eleresztette. Nem sok reménye lehetett, ha verekedést kezd. Nyelt egyet, és hátralépett.

- Hol van Clayton? - kérdezte fagyosan.

- Claytonnak hívják? Nem is tudtam... Érdekes.

- Maga ma délután azt mondta, hogy el fogja rabolni a mérnököt. Igaz?

- Igaz. De meggondoltam magamat, és nem tettem.

- Seriff - mondta Rower -, azt állította, hogy teljesíti a kötelességét. Fogja el ezt az embert!

- Miért?

- Õ mondta, hogy elrabolja Claytont.

- De most tagadja. Ha van valami bizonyítékod, elfogom nyomban.

- Értlek, Hould. Úgy akarod megsütni a pecsenyét, hogy ne legyen kormos a kezed.

Robin közben leült, és italt töltött. A körülállók nézték. Tehát behatolt egyedül a zsiliphez, és elrabolta a mérnököt!

- Reggelig van idõtök a mérnököt szabadon engedni. Ha hét óráig nem tér vissza, akkor elindulunk valamennyien, és megtaláljuk Claytont. Ebben biztosak lehettek!

- Elég volt a fenyegetõzéseidbõl! - mondta Allan.

- Nem félünk sem tõled, sem az embereidtõl.

- Kissé elbizakodottak vagytok! - felelte Rower. - Mert ennek a fiúnak szerencséje volt.

Odalépett Robin elé.

- Te ki vagy? A nevedet akarom tudni!

- Névjegyem nincs, de egy családi képet mutatok.

Elõvett egy zsebórát, és felkattintotta a fedelét.

- Mit mutatsz nekem? - kérdezte csodálkozva Rower.

- Lásd, hogy ütött az óra, Jack Rower!

Egy pillantást vetett az órára. Valami képféle volt a fedelében.

- Mi a csoda?!

Rower felkiáltott és hátralépett. Az arca halálsápadt lett.

- Bemutatkozzam?... - kérdezte Robin.

A feszült csendben kissé megrökönyödötten álltak valamennyien. Egy szót sem értettek az egészbõl.

- Mit akarsz? - kérdezte rekedten Rower.

- Tudhatod.

- Verekedni?

- Igen.

- Mit törõdsz a zsilippel?

- Semmit. Ürügy volt, hogy megüzenjem: ütött az óra, Rower!

- Rendben van. Gyere velem.

- Hová?

- Ahol négyszemközt beszélhetünk.

Robin felállt, megigazította a revolvercsövét, és mindenki látta, hogy kissé kihúzza, majd visszateszi a pisztolyát, mintha kipróbálná, hogy könnyen rántható-e. Azután követte Rowert.

4.

Egy ideig szótlanul álltak az ivóban.

- Én láttam, hogy veszett ember - mondta a kocsmáros.

- Ez legyõzi õket, ha mögötte állunk - mondta a szakállas. - Istenemre, az öreg szürke medve emberére talált.

Csak a seriff állt szótlanul és komolyan.

- Mi az, Hould? Miért nem beszélsz? Tán megnémultál ijedtségedben?

A seriff megköszörülte a torkát, mert úgy érezte, hogy fátyolozott lenne kissé a hangja.

- Tudjátok, ki ez a fiatalember? - kérdezte.

Várakozóan néztek rá.

- A Tigris!

Döbbenten felkapták a fejüket. Mintha kísértet távozott volna, úgy meredtek az ajtóra.

- Három nap elõtt jött az értesítés - folytatta a seriff -, hogy több embert megölt, akik az apja elfogatásában részesek voltak. Útban van ide, hogy Rowerrel is végezzen. De közben kiszabadította az apját.

- Az igazi Tigrist!

- Láthatjátok, hogy õ is igazi Tigris. Nekem már beismerte egyszer Rower, hogy késõbb, érettebb fejjel nagyon megbánta, amit a Tigrissel tett. Most megjelent a Tigris-kölyök leszámolni, és bizonyára az öreg is itt van valahol a közelben.

Az embereket kissé fejbe vágta a közlés.

- Nézd, Hould - mondta végre a kocsmáros. - Bennünket a Tigris sohasem bántott. Nekünk kell valaki, aki alkalmas arra, hogy szembeszálljon Rowerrel.

- Nagyon igaz - helyeselt Allan, miután a nagy rabló neve mentette a hiúságán esett csorbát. - A zsilip ellen kijátsszuk adunak a Tigrist. Jobb kártyánk nincs. Azt mondtad az imént, Hould, hogy kedvezel nekünk, ahol csak lehet.

- Úgy van! Ezt mondtad!

- Ne vedd tudomásul, hogy ez a fiú kicsoda!

A seriff tanácstalanul vakargatta az állát.

A kocsmáros lesöpört egy csomó morzsát és hulladékot az asztalról.

- Nem ismerted fel és kész!

Hould hallgatott.

- Eddig csak fecsegtetek - folytatta a vendéglõs. - De most az az érzésem, hogy végre történik is valami.

Ebben a pillanatban lövés dörrent élesen, messze hangzóan az éjszakában. Valamennyien kirohantak.

Keletrõl már virradt halványan, a fák koronája között tejszínû derengés látszott, és minden csendes...

Azután lódobogás hallatszott, és a távolban egy vágtató árny sziluettje suhant el a hegyek felé vezetõ úton.

5.

Amikor Rower és a fiatalember kiléptek a kocsmából, még teljes sötétség borult a tájra.

- Ide hallgass, kölyök! Függetlenül attól, ami közöttünk történni fog, azt akarom, hogy tudd: én nagyon megbántam, amit akkoriban tettem. Nem lett volna szabad a Tigrist bántani, miután jó útra tért. Ezt most megmondom.

Robin hallgatott.

- Ami volt, az megtörtént. Most helyt kell állni érte, és jobb is szeretem így. De van itt másvalami. A zsilip...

Csendben mentek egymás mellett néhány lépést. Már mögöttük volt a vendéglõ. Robin cigarettára gyújtott.

- Mondd, te törõdsz azzal, hogy itt zsilip legyen vagy nem?

A fiú vállat vont.

- Nem érdekel.

- Hát akkor figyelj: három hét múlva készen áll a zsilip. Messze vidéknek áldás. Villanyuk lesz, és bekapcsolódhatnak a keleti vasútvonalba. Ezek az alakok áldani fogják a nevemet, vademberekbõl polgárok lesznek, Folkston rossz nevû vadnyugati fészekbõl város...

Messze elhagyták a kocsmát, túl jártak Folkstonon. Robin a távolba fúrta éles pillantását.

- Itt megállunk, Rower.

- Jó.

Az öreg óriás is rágyújtott. Nyugodt volt, a gyufa nem remegett a kezében.

- Ha én nem állok az élen, akkor összeomlik minden. Egyet kérek tõled. Még senkitõl sem kértem semmit.

- Nem teszem meg - felelte hidegen.

- Tudod, mit akarok kérni?

- Semmit sem teszek meg, amit te kérsz.

- Nem nekem teszed. A Tigrisek mindig szerették a nyugati embereket. Ez volt a szerencséjük. Ezért találtak mindig cinkosra. Ez a nép itt elzüllik, kipusztul, felmorzsolják az apró harcok a peon indiánokkal, elpusztul, mert nem kering benne a nagy test vére: a vasúti forgalom. Ez a zsilip villanyt, ipart, vasutat, messzi hegyvidéken jólétet jelent.

- Nem akarják.

- A rabszolgákat sem akarták felszabadítani, és az elsõ vonatot nem az indiánok, hanem a fehérek siklatták ki.

- Mit akarsz?

- Négy hét múlva találkozzunk ott, ahol akarod; és megverekszem veled, ahogy tetszik. Akkor kész a zsilip, lesz itt katonaság, hogy õrizze, és nyugodtan leszámolok veled.

Robin sokáig nem felelt. Az arca, mint általában, valami unott szomorúsággal fordult a legsötétebb éjszakai homály felé, mintha ott látna valamit.

És csakugyan látott valamit. Egy asszonyt, aki szenved. De ezt az asszonyt csak ilyenkor és csak a sötét semmi mozivásznán lehetett élve látni.

Mert az anyja volt, akit sohasem ismert, és mindig szeretett. Furcsa szorongással érezte, hogy a vér, mely nem válhat vízzé, legalábbis hígabban csörgedezik benne. Nem rezdül a pillája sem, ha revolvert szegeznek rá, és hidegvérrel megtámad egy vonatot. De furcsa gyengédség fogja el, ha az öreg Barker kificamítja a lábát, és tehetetlen egy síró nõvel szemben. Savó keveredett valahol a vérébe?

Az a leány a kezében volt. Itt áll mellette ez az öregember, akit megtörhetett volna, ha Mollyt elhurcolja vagy... megöli.

Mi ez egy Tigrisnek? És képtelen volt rá. Sokszor eszébe jut az a kedves arcú, finom leány. És ilyenkor még szomorúbb lesz.

De a legijesztõbb, hogy ez az öreg óriás itt "emberségrõl, villanyvilágításról" beszél... és nem tudja brutális röhögéssel azt felelni: "Mi közöm hozzá! Elõ a fegyverekkel!" Csak áll és néz, és szomorú lesz, és lassanként eltûnik annak az asszonynak a képe, mert kissé halványul az ég.

Már virrad...

Rower nem szólt semmit. Hagyta gondolkozni.

- Mi hasznod van neked ebbõl a zsilipbõl?

- Semmi.

- Mit kapsz, ha elkészülsz vele?

- Tíz év múlva talán kitüntetést, és húsz év múlva elneveznek egy utcát az emlékemre.

- Akkor miért csinálod?

- Mert tudom, kell! Úgy vagyok vele, mint a Tigrisek a portyázással és rablással.

- Ezt nem értem - felelte egyenesen Robin.

- Megmagyarázom. Az apám Klondykébe ment aranyat ásni, és koldusszegényen halt meg, de õ csinálta az elsõ kompot, fenyõkre erõsített kötél segítségével a Yukon-folyón. Veszélyes, rossz vállalkozás volt. Ha aranyat keres, a legszebb lelõhelyek között választhatott volna. Az egyik nagybátyám Buffalo Bill-lel lovascsapatokat szervezett, hogy az elsõ Pacific vasút elõtt vágtatva biztosítsák a közlekedést, az apám Mexikóban egy zászlóalj indiánt szervezett Juareznek, és oldalba kapta III. Napóleon katonáit, akik Miksa császárral jöttek át Franciaországból, és engem gyerekkorom óta izgat a zsilip, hogy Folkston bekapcsolódjék a nagy keleti ütõér vérkeringésébe... Ilyenek vagyunk.

Robin ismét másfelé nézett, nem felelt.

- Most hazamegyek. Ha kész a zsilip, üzenj, hogy hol vársz, ott leszek.

Ment. Robin nem mozdult. Vagy ötven lépés távolságból még látta a hatalmas alakot, amint a lovára ült.

Rimbow és Rower kancája, ahogy eloldozták a kocsma elõl, követte csendben a két beszélgetõt. Robin lova ott maradt állva a gazdája közelében, mintha õ is tûnõdne mélabúsan. Nagy, csontos alakja tömör folttá domborodott a halvány derengésben.

Rower megsarkantyúzta lovát és nekirúgtatott.

Egy dörrenés...

A ló felágaskodik, és az öreg telepes kibukik a nyeregbõl.

 

A TIGRIS KÖZBELÉP

1.

A vendéglõbõl kisietõ emberek még látták elvágtatni Robint, legalábbis bizonyosnak látszott, hogy õ az, aki mint gyorsan elsuhanó árny, vágtat a félhomályban a hegyek felé.

Hould letérdelt Rower mellé, megvizsgálta.

- Él? - kérdezte Allan.

- Igen...

- De hiszen... mindkét revolvere a tokban van! - mondta valaki csodálkozva.

A seriff felállt.

- El kell fogni a Tigrist, ha ismét látjuk.

- Miért?

- Orgyilkos! Rowert hátulról érte a lövés, miután lóra ült.

- Biztos vagy ebben?

- Igen. Valaki menjen Trickley doktorért, és szállítsuk haza Rowert. Azt hiszem, a golyó lecsúszott a lapockáról.

- Ha nem túl mélyen fúródott a tüdõbe, akkor megél - mondta a kocsmáros.

- De mielõtt elmagyaráznánk, Rower emberei szép lövöldözést kezdenek majd, ha a gazdájukat így hozzuk haza, miután nálunk járt.

Hould levette a kalapját, és megvakarta a feje búbját. Ez csakugyan "meleg" helyzet.

- Majd én elõremegyek - mondta végül bizonytalan hangon. Közben valahogy rögtönzött kötéssel látták el Rowert. A seb nem vérzett erõsen. A nyílás összezárult félig-meddig.

A vendéglõs néhány emberrel kitolta a zöldségeskocsit a fészerbõl, hogy elszállítsák rajta Rowert.

Valaki már vágtatott Trickley doktorért. A többi utálattal, rossz érzésektõl eltelve állt.

Orgyilkosság itt évszámra nem fordul elõ. Talán még a rablógyilkos sem teszi, ha nyugati ember. Hátulról egy lovast lepuffantani!

Ilyesmi a legcsúfabb gyalázatosság. A seriff már ellovagolt, és a többiek is felcihelõdtek a lovaikra, hogy kövessék a zöldségeskordét, amelyen valahogy elhelyezték a sebesültet.

2.

- Állj!

Egy fegyveres fogadta Houldot.

- Beszélni akarok az öreg Bobbal. Hivatalosan jöttem.

Az õr bekiáltott.

- Hej, Bob! Jöjjön csak ide! Folkstonból érkezett valaki.

Nem mondta, hogy seriff az illetõ. Hould tekintélye itt erõsen hanyatlóban volt. Az öreg Bob kijött.

- Hol a gazda?! - kérdezte nyugodtan, de különösen merev testtartással.

- Beszélnivalóm van veletek! Hívd össze az embereket.

- Hol a gazda?!

- Ide figyelj, Bob! Én ide mint seriff jöttem, hivatalos ügyben, és felelõssé teszlek téged meg az embereidet mindenért, ami történni fog, ha megakadályozol munkámban.

Bob kivette pipáját és köpött. Aztán vállat vont.

- Mit akarsz?

- Az embereket hívd össze a közelbõl, és ha lehet, beszélnék Miss Rowerrel is.

- És megmondod akkor, hogy hol a gazda?

- Igen.

Rövidesen együtt voltak a farm legényei, és kisietett Molly is. Sápadt volt és kissé lihegve jött, de amennyire lehetett, megõrizte a nyugalmát.

- Mi történt az apámmal?!

A fegyveres cowboyok hang nélkül, de olyan arckifejezéssel fogták körül, hogy Hould megborzadt.

- Ott kezdem, hogy Rower ma lenn járt a folkstoni kocsmában, ahol ismét nagy veszekedés volt, és sértetlenül távozott egy idegen ifjú társaságában.

- Mi történt vele? - kérdezte halkan Molly.

- Ezzel az emberrel szóváltása volt, és elhatározták, hogy megverekszenek egymással.

- És?

- Nem így történt. Az illetõ hátulról lelõtte Rowert.

Molly halkan felsikoltott, és Bobra támaszkodott.

- Rower él. Nem tudom, veszélyes-e a sebe.

- Ti ezt végignéztétek? - kérdezte Bob.

- Mi a kocsmában voltunk, lövést hallottunk, és mire kisiettünk, az idegen ellovagolt. A folkstoniak idehozzák Rowert. Elõrejöttem, hogy ha lehet, megakadályozzam a lövöldözést, mert azt hinnétek, hogy mi, folkstoniak lõttük le az öreget.

- Így is azt hisszük, seriff - mondta valaki keményen. - Az lõtte le a gazdát, aki a mérnököt elszöktette!

Hould állta a tekinteteket.

Bob nekivörösödve ugrott a seriff felé.

- Azt akarod mondani, hogy valami idegennek állott érdekében a zsilip ellen fondorkodni?

- Igen.

- Ki az az idegen?! Mi?! - kiáltotta egy másik.

A seriff megvárta, amíg csend lett.

- A Tigris - felelte azután.

Erre elült minden zaj.

3.

- Figyelmeztették rá Rowert. Én magam hoztam ide a küldöncöt egy Patterson nevû seriff sürgönyével. A folkstoniak még senkit sem lõttek le hátulról, és velem együtt üldözni fogják a Tigrist, mert az orgyilkos errefelé nem talál szövetségest.

Molly az elsõ rémült zsibbadásból csak most tért magához. Az apja iránti aggódáson kívül egy új fájdalom is kínozta. Robin tette. Orvul. Ha kétkedett is eddig abban, hogy a fiatalember rablógyilkos, most már bizonyossá vált, hogy az.

- Seriff - mondta hangosan és határozottan. - A folkstoniak nyugodtan jöhetnek az apámmal, itt egy szóval sem bántják õket.

- Ez nagyon helyénvaló megnyugtatás, Miss. Felesleges vérontás lenne.

- És a zsilip?! - kiáltotta Bob apó. - Számíthatunk...

- Csend! - Molly átvette az intézkedést. - Ennek az ügynek semmi köze a zsiliphez!... Veszélyes a seb?

- Nem tudom, Miss Rower. Elküldtem Trickleyért, az majd megmondja. A lapocka alatt talált. De Rower még él.

Feltûnt a sebesültet szállító kordé, mögötte a folkstoniak.

4.

A golyó nem hatolt mélyen a tüdõbe, mert elcsúszott kissé. Azért veszélyes volt.

- Nyugodtan kell feküdni - mondta Trickley doktor. - Ez az öreg medve kiheveri.

A doktor beszédmódja kissé nyers volt, de sokra tartották errefelé. Molly ott ült az apja ágya mellett. A beteg már magához tért, de nem szólt, gondolkozott. Késõbb Bob jött be. - Miss Rower... csak egy fejbólintás, és egész... hogy a gazda felvilágosítson bennünket... Az emberek nyugtalanok, és hiába vigyázunk, valami kirobbanhat.

A beteg felemelte a kezét, és intett, jelezve, hogy kérdezzen Bob.

- A folkstoniak bûnösök ebben?

A beteg határozottan nemet intett a fejével.

- A Tigris lõtte le orvul?

A beteg lassan igent bólintott. Az öreg cowboy kiment, hogy megnyugtassa a legényeket.

Rower a leánya felé fordult. Nem volt szabad beszélnie, a szemével kért valamit.

Molly papírt és ceruzát hozott. Rower keze erõtlenül húzta az irónt.

"Keressétek Claytont. A zsilipet, akarom, törõdj..."

Molly megértette. Este kisietett az emberek közé.

- Fiúk! Összeállítunk egy csapatot, és megpróbáljuk felkutatni a mérnököt. Én veszem át az apám helyét. A zsilipet felépítjük. Most már becsület kérdése, hogy megijedünk-e egy szál rablótól vagy akár száz folkstonitól.

Eltalálta a hangot a cowboyok szívéhez a hiúságukon keresztül.

- Miss Rower - mondta Bob apó. - Mi valamennyien az utolsó emberig ott állunk ön mellett.

Helyeslõ moraj zúgott fel.

- És ha lehet - folytatta Molly -, akkor elfogjuk ezt a fenevadat is...

- És felhúzzuk az elsõ fára!

- Nem! - mondta határozottan a leány. - A Rower-farm emberei nem lincselnek. A Tigrist átadjuk a törvénynek! Ha lehet, élve!

Bement a házba, és végigsietett a folyosón, a szobája felé.

El kell fogni azt a fenevadat, alakoskodó, szelíd arcával, megtévesztõ modorával.

Felkötni! Lelõni! - gondolta elkeseredetten, és benyitott az ajtón.

A szobájában, szemben vele ott volt Robin.

A Tigris!

 

HAJSZA EGY SZELLEM NYOMÁBAN

1.

- Ne kiáltson, Miss Rower. Fegyvertelenül állok itt. Ha tetszik, fedezze magát egy revolverrel.

- Gyilkos!

Ez volt az elsõ szó, amelyik feltört belõle.

- Kérem - felelte nyugodtan, halkan a fiú. - Csukja be az ajtót, mert ha erre jön valaki és meglát, akkor elfognak nyomban.

- Azt hiszi talán, hogy innen távozhat anélkül, hogy elfogják?

- Valószínû. Ha ön bír annyi igazságérzettel, hogy végighallgatja, amit mondok, akkor remélem.

Molly becsukta az ajtót.

- Beszéljen! De röviden.

- Amúgy sem vagyok bõbeszédû. Rágyújthatok a szobájában?

- Nem.

- Kérem. Ma éjszaka beszélgettem az apjával.

- És orvul rálõtt.

- Nem lõttem rá.

- Tagadni próbál?

- Nincs mit tagadni. Azt mondta, halasszuk el a párviadalt, amíg elkészül a zsilippel. Beleegyeztem. Erre elment, lóra ült, és valahonnan lövés dördült, nem is messze tõlem...

Molly megvetõen mosolygott.

- Ilyen átlátszó hazugságokkal áll elõ?

- Hallgasson végig. Tisztán kivehettem, hogy lódobogás hangzik jobb felõl. Én is lóra kaptam, utánaeredtem, és...

- És nem érte utol! - vágott közbe dühös gúnnyal Molly.

- De utolértem...

- És hol van az illetõ?

- Nem fogtam el.

- És miért?

- Mert az apám.

2.

Molly habozva állt.

- Egy barlang elõtt állt a ló, amikor a nyomok után beértem. Onnan szólt hozzám a sötétbõl, hogy ne jöjjek tovább utána.

- Ön együtt érkezett az apjával, hiszen énértem küldték cserébe!

- Hunton kormányzó becsapott. Valami komédiást küldött a Tigris helyett. Az apám, amikor utolértem, azt mondta, hogy ne kutassak utána. Nem akar látni. Azt sem akarja, hogy én lássam, mert a külsejét megváltoztatta, és gyûlöl, mert nekem kellett volna lelõni Rowert. Otthagytam a barlangnyílást, képtelen voltam rá, hogy kövessem vagy harcoljak vele.

Molly idegesen nevetett.

- Ezzel az otromba hazugsággal nem ússza meg. Talán a két trappert sem maga lõtte agyon? És a birkhami vendéglõst sem?!

Robin csodálkozva húzta fel a vállait.

- Errõl most hallok elõször.

- Elég legyen! Azért jött ide, hogy nevetséges mesékkel tisztára mossa magát?

A folyosóról határozott lépések hangzottak, az ablak felõl kiáltozás. Ha Molly akarja, akkor a Tigris elveszett ember.

- Miért jött ide? - kérdezte a leány, mert ezt nem értette.

- Meg akartam mondani, hogy tõlem ne féljen. Én megvárom, amíg elkészül a zsilip.

- És akkor?

- Akkor - felelte Robin lassan - megverekszem Rowerrel.

- Ezek után azt várja, hogy elengedjem innen?

- Mindegy, hogy mit tesz.

- Miért tagadja le a gyilkosságait? Az apja is így tett?

Robin kissé bután nézett maga elé.

- Kérem, én eddig egy embert öltem meg, Tom Connort, aki revolvert akart rántani, tehát jogos önvédelembõl tettem. A többit nem értem.

Molly szinte kétségbeesetten, hogy mennyire képtelen rá: hazugnak hinni ezt az embert.

- És... a vendéglõs?! Tex Brandon, akivel szóváltása volt?

- Csakugyan lehordtam Tex Brandont, és megfenyegettem. Piszok uzsorás, aki délután kidobott, amikor egy kölcsönre haladékot kértem... És... a leányáról is szó... volt.

- Szerette... a leányát?

- Akkor azt hittem, hogy szeretem.

- Nem érzi, hogy milyen átlátszó, gyáva hazugságnak tûnik, amit mond? Tex Brandonnal szóváltása volt, és egy perc múlva holtan találták, lelõve. Az apámmal szóváltása volt, és nyomban utána hátulról lelõtte egy láthatatlan ember... Lehet itt mást hinni, mint azt, hogy tagad, üresen, ostobán, mint a megrögzött bûnözõk általában?

Robin vállat vont.

- Belátom, hogy így van. Mégis úgy áll a dolog, hogy Tex Brandont nem öltem meg, Rowerre sem én lõttem rá hátulról, és a többi állítólagos áldozatról sem tudok.

Olyan tiszta, becsületes, õszinte szeme volt. És olyan nyugodtan állt ott a leány elõtt. "Ha komédiázik, akkor a világ legnagyobb komédiása" - gondolta Molly.

Ha már megtisztelt bûneim felsorolásával - folytatta-, nem mondaná el, hogy kik voltak a további áldozataim?

- Fred Norwich és Jimmy Hall! - kiáltotta indulatosan a leány. Közben a késõn érkezõ lapokból elolvasta Robin bûnlajstromát. Reggelig olvasta. Tízszer, hússzor, százszor, és még mindig ott feküdt az ágyán a két újság.

Robin olyan hökkenten nézett rá, mintha fejbe ütötték volna...

- Ezek... akik az apámat elfogták...

- Igen! Itt az újság! Ne higgye, hogy errefelé nem ismerik a bûneit.

Robin felvette az újságot, és elolvasta. Azután sokáig állt, nagyon szomorú arccal.

- Nos? Tagadja?!

- Nem - felelte rekedten. - Nem tagadom. Most már beismerem. Ezeket én öltem meg!

Érdekes. Most elõször érezte Molly, hogy itt van valami... Valami, ami titok, amit nem ért... Most érezte elõször határozottan, hogy Robin hazudik. Most, amikor beismerte a gyilkosságot.

- Maga... bevallja?

- Igen. Ezeket az embereket én öltem meg.

- És a többit?... Tex Brandon?

Robin elgondolkozott.

- Azt is... - mondta azután... - És az apját is... én lõttem le hátulról.

Olyan derûsen, szája szélén rezdülõ szelíd, kissé szomorú mosollyal nézte a leányt, mintha enyelegne vele.

Molly eléje állt, és felnézett rá.

- Robin - mondta, és megijedt attól, hogy keresztnevén szólította a Tigrist. - Mondja meg az igazat...

- Igazat mondtam. Én öltem meg mindazokat, akikrõl beszélt. Jimmy Hallert és...

Molly hisztérikusan nevetett.

- A nevét sem tudja? Hiszen vérrel írta a falra, hogy: "Jimmy Hall!"

Robin nem felelt, és Molly egy székre roskadt, azután az asztalra borult, és keservesen sírt.

A férfi torkát, mellkasát szorongatta valami. Kinyúlt a keze és megsimogatta a leányt. Nem érezte Molly? Vagy tûrte?

Annyi bizonyos, hogy nem mozdult, csak sírt.

Kopogtak.

Molly felugrott. Robinra nézett, de az nyugodtan állt.

- Ki az?

- Bob. Valami baj van, Miss Rower? Mintha sírni hallottam volna.

Molly habozott. Mély lélegzetet vett. Azután Robinra nézett, majd az ajtóra.

- Semmi... - felelte erõltetett nyugalommal - mindjárt jövök, Bob apó!

A lépések távolodtak.

- Miért nem hívta be? Ne féljen. Nem lesz lövöldözés. Megadom magam ellenkezés nélkül.

- És felkötik!

Molly az ujjait tördelte. Egyre õrjítõbben érezte, hogy itt valami szörnyû titok van... Az nem lehet, hogy Robin... elõször tagad... aztán beismeri...

Az apja! Vállalni akarja, amit az apja tett!

- Az... apja tette a többit is?

Robin nemet intett.

- Én követtem el mindent, Miss Rower.

- Nem igaz!

- Furcsa. Amikor tagadtam, nem hitt, most, hogy beismerem, ismét nem hisz...

- Nem!

Hallgattak. Azután a lány izgatottan kérdezte:

- Ki tud jutni innen?

- Könnyen. Ha egyszer bejöttem, akkor azon az úton vissza is mehetek.

- És a mérnök?

- Ezt az ügyet az apjával elintéztem. A zsilipet építsék fel.

- Tehát?

- A mérnök este itt lesz.

- Menjen... siessen... én nem akarom... hogy elfogják!

Robin egy pillanatig nézte.

- Kár... - mondta azután.

- Mire mondja ezt?

- Hogy... én sohasem... szerethetek... senkit. Nem lehet házam, földem...

- Miért...

- Mert nincs értelme... Asszonyt nem köthetek magamhoz...

- Azt hiszi... nincs olyan... aki minden... bizonyítéknál jobban hisz a maga szavában?

Egymással szemben álltak. Robin szomorúan megfogta a leány kezét.

- És ha hisz... valaki? Mit használ?... Tudom, hogy a véremben rablóõsök ösztöne lappang... Mikor tör ki, ezt ki tudja... Asszonyt nem köthet magához egy Tigris. És gyerek?... Elég volt a fajtámból.

Molly nem felelt. A keze, amelyet Robin elengedett, csüggedten lehullott.

- Menjen - suttogta azután.

Molly lement az apjához.

- Estére itt lesz a mérnök - mondta.

Este csakugyan ott volt a mérnök.

Holtan.

Átlõtt fejjel találták meg a ház közelében.

3.

Barker görcsösen fogta a pisztolyt, és szemben ült a kövér mérnökkel.

- Micsoda maga? - kérdezte kissé ijedten Clayton.

- Én?...

Az ördög vigye el. Most nem tudja az emberi bestia nevét, amelytõl retteg a környék. Megvan!

- Én... a Párduc nevû híres rabló vagyok.

Clayton vállat vont.

- Ilyen nevû rablóról nem hallottam.

"Baj van" - gondolta az öreg. Gúnyos mosollyal próbálta javítani a baklövést.

- De a Leopárdról bizonyára többet tud?

- Nem én...

- Hm... És hogy állunk a Foltos Hiénával?

Clayton azt gondolta magában, hogy az idõs úr itt vele szemben hülye.

- Azért mondok mindenféle neveket, hogy eszébe juttassam az igazit - folytatta Barker. Önnek fogalma sincs, hogy milyen nagy állatnak ismernek engem ezen a környéken.

- Nem csodálom.

- Sejtelme sincs, hogy miféle néven vagyok itt közismert?

- Ló? - kérdezte a mérnök kíváncsian.

- Víz, víz... Vérengzõt mondjon, amitõl rettegnek.

- Bölény...

Barker érezte, hogy nem az.

- Melyik a legveszélyesebb vad az Államokban?

- A szürke medve.

- Nem... De hagyjuk. Ha nem találja el, akkor maradjon meg tudatlanságban. Én megvetem önt.

Clayton szívesen eltalálta volna a bestia nevét, mert szelíd természeténél fogva szerette, ha nem bánt meg senkit. Különösen ezt a revolveres öregurat.

- Miért fogtak el? - kérdezte.

- Ez hivatalos titok. Ön itt fogoly.

- És... mit szabad csinálnom?

- Kanapékat... De még nincs hozzávaló.

"Csakugyan elmebeteg lehet az öreg" - gondolta Clayton.

- Ha nem lenne megkötve a keze, ajánlanám, hogy készítsen papírzacskót.

- Kedves Vadmacska úr - kérlelte a mérnök.

- Víz, víz... Olyan vadról van szó, amelyik nesztelenül oson, és mindenki elkerüli...

- Görény?... Az nagyon nesztelen, és igazán elkerülik.

- Miért?! - horkant fel Barker - Talán van bennem valami görényszerû?

- Hát... nem sok - hebegte a mérnök.

- Szóljon, ha enni akar.

- Vegye úgy, hogy szóltam.

Miután enni adott a mérnöknek, ismét elhelyezkedett szemben.

- Meddig leszek fogva? - kérdezte Clayton.

- Nem kérdezõsködhet - felelte szigorúan. - Tilos olyan holmit magánál tartani, ami testi sértésre alkalmas, és látogatókat csak külön engedéllyel fogadhat.

- Nézze, Vaddisznó úr...

- Elég! Késõbb elveszem majd a nadrágszíját és a cipõfûzõit. Ezt a szabályzat elõírja.

A mérnök ettõl nagyon elszomorodott, és nem szólt többet.

- Ha akar, alhat is... - biztatta késõbb Barker, mert elálmosodott.

- Addig nem alszom, amíg eszembe nem jut az ön állatneve.

- Hát ki a legnagyobb rabló az Államokban?

- A Tigris! - mondta valaki az ajtóban.

A Tigris állt a küszöbön. Az igazi!

4.

Hasonlított kissé Barkerre. Ritkás, macskaszerû bajusza, szabálytalan, fél szemöldöke, majdnem ugyanolyanok voltak.

És mégis!

Ez az arc a Tigrisé volt. Ott állt szemben a karikatúrájával. Lazán fogta hóna alatt a puskáját, ujja a ravaszon pihent és a csõ mintegy véletlenül Barkerre irányult.

Az ál-Tigris nyomban kiejtette a revolvert kezébõl. Clayton nem értette az ügyet.

- Mi baja magának, maga csaló? - kérdezte Barkert, akinek az egyik lába a levágott csizma helyett rongyokba volt bugyolálva.

- El... törött a lábam... - felelte rémülten. A gyáva emberek eltúlozzák a bajukat szorult helyzetben, hogy részvétet keltsenek abban, akitõl félnek. Így lett a gyógyuló ficamból törés.

- És maga? - fordult a Tigris Claytonhoz.

- Fogoly vagyok. Nem tudom, miért, és nem tudom, kinél.

- Hol fogták el?

- A Rower-farmon. Én végzem a zsilipépítést, mérnök vagyok.

- Úgy...

Valamin tûnõdött. Azután hirtelen megfordult. Barker szívét jeges rémület szorította össze:

Az igazi! Ez a Tigris! A fiát becsapta, az apát kicsúfolta ezzel a maszkkal. Halála befejezett tény. Talán csak azt várják, hogy teljesen lábra álljon, mert az elõírás szerint beteg embert nem szabad kivégezni, és ezek tartják magukat a börtönszabályokhoz.

A Tigris belépett a szobába.

- A fiam érkezik. Nem akarok találkozni vele. Ide húzódom a sarokba a gerenda mögé. Ha csak egy jellel elárulják ittlétemet, lelövöm magukat - mondta csak úgy, mintha beszélgetne, azután odament a kunyhó homályos sarkába, a gerenda mögé.

- Most már tudom, hogy milyen fenevadat gondolt - jegyezte meg Clayton, aki nem volt tisztában a helyzet komolyságával -, nyilván tigrist, nem?

- Ne fecsegjen! - mondta ijedten.

- Csak beszélgessenek - szólt a sarokból a Tigris -, ha Robin fülel, mielõtt bejön, legalább nem gyanakszik. Rajta! Beszélgetni!

Barker rémülten engedelmeskedett.

- Hogy van? - kérdezte hebegve Claytont.

- Na... nagyon... jól... - felelte a másik most már kissé ijedten. - Szép... idõnk van...

- Izé... De múlt héten kissé... fújt a szél...

- Ön azt mondta, hogy híres rabló, akinek állatneve van - feszegette a problémát Clayton. - Most úgy rémlik, hogy ez... az úr, aki elbújt, ez a tulajdonképpeni állat...

Barker mélabúsan csóválta a fejét:

- Nem. Az állat én vagyok. Ez kétségtelen.

Valaki vágtatva érkezett. Ledobbant a lóról és bejött. Robin volt.

- Mérnök úr - mondta gyorsan. - Velem jön. Szabadon bocsátom. Arra kérem csak, hogy ne árulja el ezt a rejtekhelyet, mert ezt a bolondos sebesültet nem akarom cipelni ilyen állapotban.

- Efelõl nyugodt lehet - egyezett bele örömmel Clayton.

- Visszamegy Rowerékhez, és folytatja a zsilip felépítését.

Odalépett, elvágta a köteléket, és felsegítette, mert a mérnök tagjai kissé elgémberedtek a mozdulatlanságtól. Azután a nyeregtáskájából élelmiszereket hozott be, és odadobta Barkernek.

- Itt van, maga szélhámos, holnap hozok ismét.

- Mondja kérem - kérdezte a mérnök -, ezt a kérdést nem tudtam megoldani, és szeretném, ha a jövõben elkerülném a hasonló kényelmetlen helyeztet: miféle állat ez az úr!

Robin végignézte Barkert.

- Egy nagy ló!

- Hát ezt mondtam - csodálkozott a mérnök, és nem értette az esetet, de Robin nem tárgyalt tovább, hanem vitte.

Gyalog vágtak neki Claytonnal. Rimbow lassan követte õket...

Amikor elindultak, kilépett rejtekhelyérõl a Tigris.

- Még visszatérek - suttogta Barkerhez, és kisurrant. Barker egyedül maradt a sötét kunyhóban. Robintól már nem félt komolyan. Titokban talán úgy érezte elhagyott, vén szívében, mintha csakugyan a fia lenne, hiszen gondoskodott róla.

A fia!

Van is valahol egy fia Pitsburgben vagy New Orleansban, és egyszer küldött is neki a fegyházba húsz dollárt, de a legközelebbi címét gondosan eltitkolta.

De mi lesz, ha ez a sátánképû fõtigris visszatér? Most nem merte lelõni, mert a távozók hallották volna, de esetleg rövidesen visszatér, és egy golyóval elintézi...

Ez biztos! De nem sietett vele, mert az hitte, hogy eltörött a lába. Úgysem menekülhet tehát. No de nincs törés!

Az ajtóig csúszott, azután megpróbált felállni. Kissé nyilallt a bokája. De ha a testsúlyát a másik lábára helyezte, akkor bicegve elindulhatott.

Hm... már alig dagadt, és nem is fáj nagyon. Megkísérelhette volna elõbb is, hogy lábra álljon. De az ember olyan szívesen hever betegen.

Tiszta holdfény világított. Beragyogta a völgyet. Valahol a távoli ezüstködbe mosódó láthatáron Country vasútállomás fehér kõkerítése látszott, és alatta a Folkston felé kanyargó szerpentinen éppen leért a két férfi a nyomukban baktató lóval.

Kissé megáztatta véraláfutásos bokáját a patak hideg vízében, és ahogy csak bicegésétõl tellett, igyekezett tovább.

Ha ismét találkozik Tigris szeniorral, akkor ez végez vele. Biztosan. Arrafelé Country irányába vezet egy ösvény a hegygerincen.

Amikor felért az ösvény elõtti emelkedésre, ismét lenézett. A Rower-farmot látta és nem messze apró, piros foltok: a zsilipnél dolgozók fáklyái. A farmhoz vezetõ úton egy kövér alak poroszkál a holdfényben. Egyedül. Robin tehát magára hagyta.

Most egy lovas bukkan fel vágtatva az útra, egy félkör végén, amellyel megelõzte a mérnököt. A ló, mint egy lefékezett autó, szinte átmenet nélkül a rohanásból megáll...

Barker felkiált!

A lovas felkapja a puskáját és lõ!

A mérnök lebukik! A gyilkos bevágtat a sûrûbe. De Barker jól látta. Az öreg Tigris volt.

Lelõtte Claytont!

Most már nem törõdött semmivel, futott... Futott, és a bokáját mintha éles késsel döfködnék!

 

FELCSAP A LÁNG!

1.

Amikor a halott mérnököt hozták, Molly úgy érezte, hogy megõrül.

- Mi történt vele? - kérdezte Bobot.

- Nem lehet tudni. Itt találták a farm felé vezetõ úton. Még meleg volt, de már nem élt...

- Láttak valakit a közelben?

- Mit kellett látni? - szólt közbe a cowboy vállat vonva. - Tudjuk ki volt.

- Honnan?! - kiáltotta élesen Molly, és valamennyien furcsán néztek rá.

- Hát... aki elrabolta. Aki a gazdára is lõtt...

- A gazdára hátulról lõttek! Õ nem láthatta, ki volt!

Különösen pislogva álltak ott. Furcsa. Talán Miss Rower védi a gyilkost?

- Hát ki lehetett volna? - kérdezte Bob.

A leány erélyesen, de gyors, izgatott szavakban beszélt:

- Van egy öreg Tigris is! Nem tudjátok, hogy él, és itt van a környéken?

Meglepett csend támadt. A mérnök teteme ott feküdt az udvarban egy terítõn. - A Miss honnan tudja ezt? - szólalt meg az öreg cowboy.

- Én is Tigris foglya voltam. És tudom, hogy az apját is szabadon bocsátották. Láttam.

Érezte, hogy valamivel valószínûsíteni kell, amit állít. És végre is nem hazudott. Csakugyan azt hitte az öreg Barkerre, hogy az a Tigris.

- Mindegy, hogy mi volt és hogy volt. Mind a két Tigris megérett a kötélre! - kiáltotta Bob apó.

Erre nem szólhatott semmit.

- Az apám elõtt titkolni kell, ami történt. Legalább addig, amíg lábra áll!

- No de... mérnök kell!

- Az apám tegnapelõtt írt a kormányzónak... Lehet, hogy holnap vagy két nap múlva új mérnök jön. Addig van mit dolgozni olyan, amihez nem kell mérnök. Vigyék el szegény Claytont, és...

- Ne vigyék!

Egy látogató lépett észrevétlenül a kertbe. Ötven év körüli, szikár, napbarnított ember volt. Hasig sáros lovat vezetett száron, és látszott rajta, hogy messzi útról jön.

- Patterson vagyok, a birkhami seriff.

- Aki sürgönyözött?!

- Igen. Úgy látom azonban, hogy mégsem vigyáztak eléggé. - A halotthoz lépett. - Ki ez az ember?

- Clayton, a mérnök.

Letérdelt a halott mellé, és megvizsgálta.

- Fogságban volt - mondta azután. - A csuklóin látszik a kötél nyoma.

- A Tigris elrabolta a tábor közepérõl, ahol a zsilipet építik.

- Maga õt üldözi?

- Igen. Ha nem kellett volna visszatérnem közben Birkhamba és onnan a kormányzóságra, akkor már fogoly lenne.

- Egyedül akarja elfogni?

A seriff felnézett Bobra.

- Mit gondolt, hogy egy lovashadosztály vár kinn? Vigyék el a halottat. A gazdával szeretnék beszélni.

- Az apám beteg.

- Miss Rower...?

- Igen. Az apám megsebesült.

- Pedig figyelmeztettem. Nem kapta meg idejében a sürgönyt?

- De igen. Jöjjön be a házba, uram - mondta Molly, és elindult. Patterson követte. A leány a saját szobájába vezette.

- Mondjon el mindent, Miss Rower. Mi történt azóta, hogy a Tigris feltûnt a vidéken? Illetve amióta önt elfogta.

Molly elmesélte a fogság történetét. Úgy mondott el mindent, ahogy volt. Patterson idõnként csodálkozva felhúzta szemöldökét, mintha nem várt volna Robintól ennyi emberséget és tapintatot egy fogoly hölggyel szemben. Végül rátért az idõsebb "Tigrisre".

- Az nem a Tigris volt, hanem egy öreg színész, aki notórius okirathamisító.

- Tudom.

- Honnan?

A leány elpirult és hallgatott. A seriff kutatóan nézte. De nem szólt.

- Azután... itt bukkant fel - folytatta Molly. - A zsilip körüli háborúról hallott talán?

- Igen, valamit meséltek a kormányzóságon, és egy fiatal mérnök útnak indult.

- Ó, ez nagyszerû!

- Nem is oly nagyszerû. Fiatal ember. Kár érte.

- Maga is... feleslegesnek tartja, amit az apám... tervez?

- Én fontosnak tartom. De bolond emberek élnek errefelé. Folytassa, Miss Rower.

- Nincs sok hátra. Elrabolta megfoghatatlan módon a mérnököt, az embereink közül.

- Hm... És azután?

- Azután az apám lement Folkstonba, és... Valaki hátulról lelõtte, miközben lóra ült.

- Valaki? Kétséges talán, hogy ki volt az illetõ?

- Én... nem vagyok olyan bizonyos abban, hogy... Rob... Õ tette.

Most a seriff tartott szünetet. Azután megkérdezte.

- Van más is, aki gyanúsítható?

- Az... öreg Tigris...

Patterson elmosolyodott.

- Ez a vén ripacs Barker?

- Nem. Az igazi Tigris, az öreg.

A seriff felállt.

- Miss Rower! Mielõtt elmennék - egy titkot bízok önre, amit kevesen tudnak az Államokban. Én is csak most értesültem róla a kormányzótól: Az öreg Tigris öt éve halott.

2.

Molly elfehéredett. Azután õ is felállt, lassan, mintegy hipnotizálva.

- Mi?... Azt mondja, hogy...

- Meghalt...

Virradt. A szobában lassan halványult a lámpafény.

- Öt év elõtt - kezdte Petterson - megkegyelmeztek neki. Jól tudjuk hogy odafenn az urak között sokan voltak, akik sajnálták a Tigrist, hiszen már jó útra tért, amikor elfogták. Felesége sorsa csak fokozta ezt a részvétet. Öt év elõtt a legnagyobb titokban szabadlábra helyezték. Súlyos tüdõbaj támadta meg a börtönben. Szánalmas roncs volt. Egy rendõrtisztviselõvel Havannába utazott, ahol szintén hatósági felügyelet alatt állt. Négy év elõtt meghalt. Egy évet töltött mindössze szabadlábon. Láttam a halottas képét, amit az ottani hatóságok küldtek. Kétségtelen az azonosság.

Mollyban ismét felerõsödött az a csendes fájás, amely nyomban enyhült, ha Robin bûnössége kétségessé vált.

- Ön... tehát... bizonyos... a bûnös személyében?

- Sajnos, kétséget kizáróan. Boldog lennék, ha nem így volna. Ezt elhiheti. Nem mondta el a leánynak, hogy Robin nem a Tigris fia: szegény Jeff Olsent minek bemártani, ha egyszer úgysem segíthet a fiún? Pedig Olsen ostoba története okozta a bajt. Ha Robin idejében értesül, hogy egy Weller nevû orvos gyermeke, akkor nincs semmi baj.

De így legalább a jóhiszemû bûnös, szegény Jeff, maradjon háttérben.

- Végére járok az ügynek, kisasszony.

- Kérem, Mr. Patterson, maradjon addig a mi vendégünk. Úgyis kell valaki, aki intézkedni tud baj esetén. Az apám még nagyon erõtlen.

- Köszönöm, Miss. Elfogadom. Kérem azonban, hogy ne titkoljon elõttem semmit. Bízhat bennem.

Molly gondolkozott.

- Nincs mit titkolnom - mondta azután nagyon szomorúan, de a seriff látta, hogy könnyekkel küszködik.

3.

Hat nap múlva Rower már felült az ágyban. A seb nem volt mély, gyorsan gyógyult, és a vasszervezet könnyen gyûrte le a vérveszteség okozta gyengeséget.

- Gazda - jelentette Bob. - Most már rövidesen megáll a munka, ha nincs mérnök.

Rower, aki elõzõleg mindenféle hízelgéssel egy szivart próbált kicsalni Mollytól csak most ébredt újra tudatára, hogy mi volt körülötte, mielõtt megsebesült. Azt már közölték vele, hogy Clayton meghalt, de valahogy nem kötötte le eddig más, csak a betegsége. Most újra ráeszmélt mindenre.

A zsilip!

- Várni kell, Bob. A kormányzó megígérte, hogy új mérnököt küld.

- De addig...

- Valami baj van?

- Az emberek... hogy is mondjam...

Megvakarta a fejét.

- Beszélj!

- Szóval, hát... Amíg maga közöttük volt... Addig hát a pokolba is elmentek volna kérdezõsködés nélkül. Mert hisznek abban, hogy erõs, és...

- És most?

- Nézze, bossz... õszintén fogok beszélni. Az új emberek egy része, vagy tíz, elszökött, amikor az az ördög elrabolta Claytont... Félnek... a Tigristõl.

- Pusztuljanak! Aki fél, az nem kell itt.

Bob topogott.

- Nos?! Ki vele! Mi van még?!

- A többiek suttognak.

- Mi a fene? Mit suttognak?

- Hát... némelyik látta, hogy a zsilip miatt csakugyan... kiszáradt néhány legelõ. És... régimódi emberek... Õk sem értik, hogy mi szükség a szép, életet adó rétség kiszárítására... amikor...

- Bob!

Az öreg cowboy zavarában a földet nézte. Rower összevont szemöldökkel figyelte:

- Talán... neked is ez a véleményed?

- Én kitartok maga mellett az utolsó leheletemig... Ezt jól tudhatja, kérem.

- De nem kell az olyan ember, aki nem hisz abban, amit csinál!

- Magyarázza meg, bossz, úgy, hogy õk is értsék... Minek a zsilip, minek a sok szerencsétlenség, és minek kiszárítani a legelõt, ahol már a nagyapáink is...

- Bob - mondta Rower elgondolkozva. - Vedd fel a fizetésedet és még háromszáz dollárt. A raktárból meg amit akarsz. Derék ember vagy, isten áldjon...

- El... küld?

- Igen. Öreg vagy, eleget dolgoztál. Utazz a leányodhoz Wyomingba. A többieknek is mondd meg, hogy aki el akar menni, az jelentkezzék nálad, fizesd ki õket.

- Azt hiszi, hogy én elmegyek innen? - kiabálta durván. - Engem nem küldhet el, érti?! Én addig vagyok itt, amíg maga. A többi mehet, ahová akar, de engem ne küldözzön, a mindenségit!! - kiabálta nekivörösödve.

Rower elfojtott egy nevetést.

- Mégis úgy lesz, hogy elbocsátlak, Bob, mert nem szabad olyan munkát végezni, amiben nem hisz az ember.

- Ez mind ostobaság! - lármázott az öreg.

- Azt mondtam, elmész!

- Nem vitatkozom magával! Vén bolond - üvöltötte, és miközben kiment úgy bevágta az ajtót, hogy a ház megrezdült. Még az udvaron is izgatott magánbeszélgetést folytatott, és élénk taglejtésekkel kísérte a monológját.

4.

Rower kiült az ágy szélére. Kissé szédült. Azután felállt, hogy a nadrágjáért nyúljon, de visszaesett ültében. Harmadik próbára sikerült. Miután felöltözött, ismét ült néhány percig. Azután átment a másik szobába.

Szerencséjére Molly nem volt ott. Szivarra gyújtott, és kinézett az udvarra. Egy ismeretlen férfit látott a kerítésnél, éppen a lovát vezette ki. Szikár, napbarnított alak.

Ki lehet?

Odament a szekrényhez, és felhajtott egy pohárka pálinkát, azután kilépett a szobából.

A friss levegõtõl ismét elszédült kissé. A vér zúgva feltódult az agyára, és elsötétedett elõtte minden, hogy meg kellett kapaszkodnia az ajtóban.

De azután felszívódott ez a fekete köd, és kihúzta magát. A frissen gyógyult sebe nyilallt. Remélte, hogy nem kap tüdõvérzést. Csak begyógyult tán a lövés?

Határozott léptekkel az idegenhez ment.

- Rower vagyok. Azt hiszem, nem találkoztunk még.

Az idegen megszorította a kezét.

- Patterson seriff.

- Aki sürgönyözött?

- Az. Örülök, Mr. Rower, hogy talpon látom. Nem korai még ez a felkelés?

- Nem. Hamarabb kellett volna, de nem tudtam. Most már, azt hiszem, megállok a lábamon. Amint látom, menni készül?

- Igen. Most kapott értesítést a leánya, hogy holnapután érkezik Countryba az új mérnök. Úgy hiszem, ebbõl az alkalomból találkozhatom a Tigrissel.

- Gondolja, hogy tervez valamit a mérnök ellen?

- Biztosra veszem. Ha ide betört, hogy elrabolja a szerencsétlen Claytont, akkor nem mulasztja majd el az alkalmat, hogy kedvezõbb terepen ártalmatlanná tegye az utódját.

- Ez könnyen lehet. Ne jöjjek én is?

- Azt hiszem, hogy önre itt is nagy szükség lehet... hm... Bizonyára nem azért kelt fel, hogy Countryba menjen.

Szóval a seriff is megfigyelte, hogy valamiféle bomlás van itt folyamatban az emberek között.

- Igaz. De talán egy-két megbízható cowboyt adnék...

- Köszönöm... Egyedül járok vadászni.

- Azt hiszi, bír... vele?

A seriff legyintett.

- Csak megtaláljam. Elõttem nincs olyan veszett híre. Hajszálon múlt, hogy ártalmatlanná tegyem. Háromkor értem Backford Lane-be, és fél háromkor végzett Fred Norwichcsel, négykor sürgönyöztem Torontonba, és háromkor lõtte le Jimmy Hallt.

- Álmában! Engem hátulról puffantott le! Az öreg Tigris nem tett ilyet. Más ember volt.

A seriff bólintott.

- Így van! Figyelmeztetem önt, hogy a peon gazemberek mozgolódnak. Néhány folkstoni farmer indián legelõkre hajtotta az állatokat, és a fõnök figyelmeztette õket, hogy ezt nem tûri.

- Legfõbb ideje, hogy elpusztuljanak a környékrõl. Ahány rablás és gyilkosság történt az utóbbi idõben, azt õk követték el. Két éve készülök rá, hogy leszámoljak a peonokkal.

- Azt hiszem - mondta szomorúan a seriff - most itt lesz az alkalom.

- Hogy érti ezt?

- A peonok jól tudják, hogy ha kiszáradnak a legelõk, a folkstoniak elûzik õket a folyó túlsó vidékérõl. Tehát igyekeznek majd megakadályozni a zsilip megnyitását.

- Meglesz a zsilip! - szakította félbe elszántan Rower. - Minden csirkefogóval leszámolok!

- Ezt szívbõl kívánom önnek.

A seriff elnyargalt. Rower erõteljes léptekkel ment az istállóhoz.

- Bill! A lovamat.

- Szent isten, a gazda!

- Ne tátsd a szádat! Gyerünk!

Bill kivezette a lovat. A hanyatló nap langyos, rozsdaszínû sugárnyalábjai odahullottak a makacs ember kemény, elszánt arcába. A leánya jött arra. Ijedten felkiáltott.

- Apa! Hogy merte... azonnal feküdjön vissza!

- Nincs semmi bajom, Molly. Egészséges vagyok - felelte nyugodtan. Azután nyeregbe ült és elügetett. Vaserõvel kényszerítette magát, hogy egyenes tartással üljön a lován.

 

AZ ÖSSZECSAPÁS

1.

Az öreg Rower megjelenése új erõt adott a kishitûeknek. Mindössze ketten kérték ki a fizetésüket. De az új munkások nélkül erõsen megfogyatkozott Rower tábora.

Lapátoltak, ástak, elhordták a homokot, de nem végezhettek olyan munkát, amihez mérnök kellett. Rower késõ estig ott járt közöttük. Sokszor gyengeségi roham fogta el, de tartotta magát.

Amikor visszatért, Molly aggódó arcát pillantotta meg elõször. Mosolyt erõltetett.

- Semmi baj, Molly. Már egészséges vagyok.

A leány kutatva nézte az apját.

- Nem fáj?

- A seb... nem... - felelte komoran. Leült, és szivarra gyújtott.

- Gazda! - jelentette Bob. - Folkstoniak vannak itt.

- Nem tárgyalok velük - mondta mereven.

- Várjon, Bob apó! - kiáltotta Molly, és az apja felé fordult. - A folkstoniak eddig nem tettek ellenünk semmi rosszat...

- Gazemberek!

- Mindenkit meg kell hallgatni...

Rower dühösen rágta a szivarját.

- Jöjjenek! - mondta Bobnak.

Csak Allan jött. A többi kinn várt.

- Lehet veled okosan beszélni, Rower?

- Ha van hozzá okos ember.

Allan elengedte a füle mellett a sértést.

- Megkíséreltük, hogy a peonok földjén legeltessünk. Te mondtad.

- Tudom.

- A peonok azt mondták, hogy megölnek minden betolakodót.

- És ti persze féltek tõlük.

Nem errõl van szó.

- Hát mirõl?

- A peonok jogosan tiltakoznak. Te sem engednél a földjeiden mást legeltetni.

- Ti mindég el akartátok ûzni a peonokat, mert lopnak és orgyilkosságokat követnek el.

- Ez igaz. De most nem loptak.

- Mi közöm ehhez nekem?

- A peonok is azt akarják, hogy hagyd abba ezt a zsilipõrültséget.

- Lehet, hogy ti hallgattok rájuk és féltek tõlük. Én nem törõdöm a peonokkal.

Allan a földet nézte:

- Hát akkor még csak egyet, Rower. Bármi történjék: nekünk semmi közünk a Tigrishez! Ha ellened van, azért nincs velünk! Orgyilkosokkal nem szövetkezünk.

- De peonokkal igen!

Allan hallgatott.

- Felelj. Szövetkeztetek a peonokkal?

- A peonok érdeke is az, ami a miénk. Nem kell a zsilip.

- Meglesz a zsilip!

- Jól van, Rower! Ha azt hiszed, hogy az egész világ köteles szót fogadni a te makacs koponyádnak, hát csak rohanj fejjel a falnak!

- Azt hiszem, Allan, eleget tárgyaltunk.

- Én is azt hiszem.

Sarkon fordult és ment. Amikor a léptek alatt csikorduló kavicsok zöreje elmúlt, egy ideig sem Molly sem Rower nem szólt.

- Azt hiszed... - mondta végül a leány - hogy... bírsz velük... mindenkivel?

- Nem tudom - felelte sóhajtva, és nagy öklét az asztalra helyezte -, de az bizonyos, hogy megteszem, amit hitem szerint tennem kell!

Bob apó jött, kissé ijedt arccal.

- Gazda!...

- Mi van?

- Egy cowboy megtalálta kinn a mezõn... A seriff lovát... Elhozta...

- És Patterson?...

- Nincs sehol...

A cowboy hozta a nyugtalan, poros lovat. A nyergére vastagon tapadt az alvadt vér.

2.

A seriff nyugodtan lovagolt a Country felé vezetõ úton. Elszörnyedve látta, hogy Jeff Olsen ostobasága milyen tragédiát idézett elõ. Az bizonyos, hogy ez a látszólag szelíd és okos Robin egy szörnyeteg. De ha nem hallja az ostoba mesét, hogy az apja a Tigris, akkor nem ölne halomra vakmerõen és gyáván, szemben és orvul mindenkit, aki az útjába akad.

Este lett. A csendes vidéken nagy ívben kellett megkerülnie a drótsövénnyel zárt Rower-földeket. Most Countryba megy, és egy állomással a mérnök elé utazik. Ez a legbiztosabb...

Egyszerre nyugtalan lett. A környezõ vidék alig látható, mozdulatlan kontúrjai között semmi sem mukkant. És mégis.

A ló felhorkant, hátravetette a fejét, és nem akart tovább haladni. Patterson megveregette az állat nyakát, és körülnézett. Semmi... De mégis... Ott a hegyi ösvény felé, ahol a bozontos síkságról szerpentin indul... mintha egy ló patája kõre ütött volna... De messze lehet, az bizonyos.

Fülelt.

Semmi. A lova lassan hátrafelé lépegetett. Fújt, és a zablát rágta. Patterson tudta, hogy az állat fél.

- No... mi az? Sun... - suttogta, és ismét megveregette az állatot, azután leszállt, és... És ennek köszönhette az életét.

Bumm! Bumm!

Két lövés villant fel, és tompa dörrenés kísérte. Patterson leszállás közben, mielõtt földet ért volna, erõs lökést érzett a válla körül, és a nyeregre dõlt. Úgy függött keresztben néhány másodpercig, mint valami zsák, azután a földre zuhant. Ha nyeregben ülve éri a lövés, akkor a golyó éppen a szívébe fúródik. Érezte, hogy a sebe elég súlyos, folyik a vére, de nem veszítette el az eszméletét.

Aki a lövést leadta, hosszan figyelt a bokrok között guggolva. Készen arra, hogy ha valami mozdul a mezõn, újra tüzel. De csend volt.

A seriff tehetetlenül feküdt és Sun lehajtott fejjel állt mellette. A guggoló orgyilkos halkan füttyentett. Csendes neszt hallott oldalról. Tudta, hogy a lova lép melléje.

A Tigris felugrott!

Egy ember állt közvetlenül mellette a vaksötétben. Bizonyára revolver is van a kezében.

- Ki vagy? - suttogta.

- Robin. A fiad.

- Mit akarsz itt?! Mondtam, hogy hagyj békén - suttogta a másik.

- Nem akarom, hogy orvul gyilkolj!

- Te...!

- Nem akarom! - ismételte Robin hangosan - Kire lõttél?

A Tigris csak suttogva beszélt. Ez a furcsa, sípoló, fojtott torokhang már akkor meglepte Robint, amikor nyomon követte a Tigrist, és egy barlang mélyén elõször beszélt vele. Mintha gégebaja lenne, olyanformán suttogta, krákogva, nyújtott hangon:

- Pusztulj az utamból, kölyök! - sziszegte -, mert téged sem kíméllek.

Robint végtelen szomorúság fogta el.

- Menj innen - mondta csendesen -, mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a tettes, valamennyi szörnyûségben. Vállalom, és ha kell, bûnhõdöm érte.

- Õrült vagy - sípolta a torz hang. - Nem vállalod, vagy vállalod -, mindegy! De az utamat ne keresztezd, kölyök!

- Én vagyok az oka az egésznek! Bizonyára a kormányzó bocsátott szabadon, és azért küldte helyetted azt a szélhámost, mert elszöktél.

- Ostoba vagy! - felelte a Tigris, és vihogott. - Jimmy Hall és Fred Norwich már elõbb felfordultak. Akkor a kormányzó még nem is álmodta, hogy a világon vagy.

- És Tex Brandon, a vendéglõs Birkhamben...

- A gazember! Hitvány uzsorás... Aznap érkeztem Birkhambe, hogy leszámoljak vele és Olsennel...

Robin felkiáltott.

- Õt is megölted?

- Nem! Elszökött a gazember! Látta, amikor Texet lepuffantottam... Már nem érte el a golyóm!... De õ is sorra kerül... és mind! Mind! - lihegte rekedt, ugató hangon.

- Mit vétett ellened... Olsen...

- A fõemberem volt! Cliffort néven rettegett rabló! Amikor elfogtak... Õ megmenekült... és megígérte, hogy végez... Rowerrel... De futni hagyta. Ezért meghal! Most tudsz mindent! Menekülj... Én mindenkin... bosszút állok... vér!... Vér!

Elhûlten állt Robin az apja elõtt. A Tigris õrült... Ez kétségtelen.

- Nézd - mondta csendesen -, Rowerrel leszámolhatsz, ha felépítette...

- Nem! Nem lesz meg a zsilipje!

- Megígértem neki!

- Akkor sem. Dõljön romba mindaz, amit egy életen át nagy küzdelemmel tervezett...

- A zsilip meglesz - mondta Robin.

- Haha! - kacagott nyersen a színtelen, torz hang. - Talán te véded meg ellenem Rowert?

- Könnyen lehet!

- Úgy?! Hát idehallgass, te tacskó! - súgta a torz hang. - Öt év elõtt... Havannába vittek félholtan... roncsolt tüdõvel... Négy év elõtt meghaltam! Eltemettek! És most itt áll a Tigris, aki úgy kívánta a bosszút, hogy legyõzte a halált!! Megölöm õket, akik elpusztítottak! Érted, - súgta, harsogva. - A halott Tigris bosszújától megborzad a világ... Ezt a titkot nem fejti meg senki! Érted?!

Robin elborzadt.

- Rowert kíméld, amíg a zsilip kész - felelte, és elõvette az öngyújtóját, hogy rágyújtson. - Én megígértem, és...

Csak néhány szikra látszott, de mielõtt a láng fellobbant volna, Robin egy ökölcsapást kapott, hogy megszédült, és oldalt tántorodott.

Ez mentette meg az életét. Két lövés dörrent a gyomra irányában, ahol állt. És Robin megértette, hogy az apja lõtt rá...

Egy pillanatra megbénította a görcsös iszonyat... a szörnyûséges, szinte fizikai sajgás a szívében: az apja megöli!

És ennek a borzadásnak az erejével, mielõtt még a Tigris megismételhette volna a lövést, rávetette magát, elgáncsolta, és olyat lökött rajta, hogy elrepült a bokrok közé...

Robin rövid idõ alatt félelmetesen gyors harcos lett. A Tigris sem lehetett különb fiatal korában. A hit egy hazugságban, hogy félelmes, rendkívüli erõk lappanganak benne, csodálatos elszántságot és valóban félelmetes erõt adott neki.

Mire a Tigris felugrott, egy vasmarok csavarta ki a karját, és visszaszorította.

- Meg akartál ölni! - mondta Robin.

- Eressz - suttogta a Tigris -, az apád vagyok.

- Figyelj! Én úgysem szívesen élek. Rendes nõt nem szerethetek soha, mert tudom, hogy a gyermekem egy Tigris lesz. Ne legyen gyermekem. De apám se legyen! Lehet, hogy kiirtlak téged, magamat, hogy elpusztuljon a Tigris-faj. Meg kéne tennem. És ha Rower zsilipje ellen mész, akkor meg is teszem, elhiheted!

Magához vette a Tigris puskáját, pisztolyát és ellovagolt. Így nem kellett attól tartania, hogy az apja lelövi hátulról.

 

A VÉG KEZDETE

1.

Robin arrafelé vágtatott, ahol a nyári ég sugárzásától egy árnyalattal enyhébb sötétben terült el a síkság. Sokáig kereste a sebesültet. A lövéstõl megriadt ló már elfutott, a földön fekvõ ember árnya nem látszott az éjszakai rétség magas füvében.

Szerencséjére kibukkant a hold, a fehér fény beragyogta a mezõt, és megpillantotta távol a seriff mozdulatlan testének sötét árnyát.

Patterson lehunyt szemmel feküdt. Sok vért veszített, a seb mély volt és elég súlyos. Robin néhány csepp rumot töltött a sebesült foga közé, kimosta a sebét, és amennyire tudta, bekötötte.

Patterson lassan felnyitotta a szemét.

- Te vagy... - lihegte. Nem érezte, hogy bekötözték. Azt hitte, hogy a fiú megöli. - Jöttél... hogy befejezd... Tudd meg, Robin...

- Hallgasson és feküdjön nyugodtan, hogy ne veszítsen több vért. Folsktonból küldök segítséget.

Nem értette. Miért kötözi be, és miért hoz segítséget Robin, ha lelõtte? Mert õ lõtte le, az kétségtelen... Ott fekszik a földön a fiú puskája, mellette.

Robin felugrott a lovára, és elvágtatott.

A puskát ottfelejtette. Patterson nagy erõfeszítéssel odakúszott... megszagolta a csövet. Érzõdött a lõpor szaga... Megnézte a tárat: hiányzott egy golyó...

Semmi kétség... ez a golyó itt van benne, a válla alatt, ebbõl a fegyverbõl lõtték...

De miért kötözte be?

Elájult...

A folkstoni kocsmában néhányan még együtt voltak. Amióta a zsilip miatt napról napra nõtt az izgalom, és egyre nagyobb folton ette ki a mocsár a zöld legelõt, sokszor hajnalig is együtt voltak, hogy megtanácskozzák a teendõket. Mert ha kell, fegyver fegyver ellen intézik el... Valaki megzörgette a kocsma hátsó ablakát. A kövér kocsmáros felkiáltott meglepetésében, amikor kinyitotta.

Robint pillantotta meg, lóháton, lihegve, verejtékezve.

- Patterson seriff ott fekszik súlyos sebbel a Két hód-hegység szerpentinjével szemben, a rétségen.

- Ki lõtte le?

- Én!

Egy sarkantyúzással az út menti mezõk felé szökellt, és mire kirohantak a kocsmából, már messze nyargalt. Csak távoli dobogás hallatszott...

2.

Barker nagy nehezen elvergõdött Countryba. Mit csináljon? Tudni kéné, hogy mi vár rá a hatóságok elõtt... Ez a mérnök, akit megöltek, ezt voltaképpen õ, Barker õrizte és tartotta a Tigris fogságában. Hogy tisztázza magát? És ha igaz, hogy ez az ifjú, állatnevû rabló mindenfélét elkövetett, amivel õt is gyanúsítják, akkor vége!

Szegény öreg nem tudta, mit tegyen. Country mezõváros, vasúti megállója kissé élénkebb forgalmú, mint az átlag nyugati helységek.

A város egyik terén óvatosan leült kalapját az arcába húzta, és aggódó szívvel pihent egy keveset. Elsõsorban megborotválkozik, hogy ne hasonlítson arra a vén rablóra.

Nem, nem!

Ez beismerése annak, hogy titkolnivalója van. Esetleg azt hiszik, hogy õ a rabló, és meglincselik. Ezt szerette volna elkerülni, mert úgy érezte, hogy sem mint csaló, sem mint színész, ilyen elbánásra nem szolgált rá.

Viszont lehet, hogy a kormányzó a hatóságok tudomására hozta hogy a szörnyeteg körözött cinkosa egy szabadult rab, akiben eleinte megbízott. Neve Barker, egynyolcvan magas, arca kerek, orra tojásdad, feltûnõ ismertetõjele: intelligens ember. Bárki nyugodtan lelõheti, csak jelentse az esetet a hatóságnak, ahol nyugta ellenében készpénzjutalomban részesül.

Igen. Ez valószínû. Jobb, ha nem ismerik fel, hogy õ Barker, ha egyszer jutalmazzák azt, aki lelövi.

- Halló, Barker! Csakhogy megvagy! - kiáltotta valaki, és a vállára csapott hátulról.

Elõször úgy érezte, hogy meghal rémületében. Azután rohant, mintha puskából lõtték volna ki.

- Barker! - üvölti egy vészesen diadalmas hang utána, és fut az illetõ is! Hallja jól.

Egy fõúton rohan végig. Néha még belenyilall a bokájába, de már nem akadályozza a gyógyult ficam, csak öreg tüdeje zihál, mint valami rozzant fújtató...

A sarkon egy kis iparvágány halad át a fordulón és a pályaudvarról néhány csille gurul a tárna felé. Mielõtt a keresztezõdéshez ér, egy cowboy, akinek ez a hivatala odaáll széttárt karral a középre, de Barker azt hiszi õt akarja feltartóztatni. Elsötétedik elõtte a világ, a pisztolyához kap és ezt hörgi:

- Félre vagy lövök.

A cowboy a két megoldáson kívül egy harmadik lehetõséget is felismert, és úgy kapta szájon visszakézzel Barkert, hogy ez belezuhant fejjel a vegyeskereskedõ gyékényajtajába, és magára döntött egy hordó mézet. De bámulatos gyorsasággal felugrott, egyszersmind a kenõolajnak döntve a tulajdonost, és néhány hemperedés után elérte az ablakot, ki az utca másik felére, és két revolvert szegezve maga elé, rohant!

- Barker - üvöltötte az üldözõ.

- Aki hozzám ér, lelövöm!

Felborított egy zöldségeskordét és nyargalt!

A lakosság egy része tisztában volt vele, hogy ez az az õrült ebtenyésztõ, akit vidékrõl hoztak Mincker doktorhoz.

De mitõl ragad úgy?...

A végzet azonban ellene volt. Hiába futott, ugrott, mászott, bukdácsolt, az üldözõ utolérte rávetette magát hátulról, és Barker elnyúlt, mint egy szétlapított béka. Nem mozdult. Hunyt szemmel feküdt.

- Barker!

Nem felelt. Jön a golyó. Biztos!

- Barker!... Kelj már fel, a mindenedet... Mi a fenét rohansz? Ismét vaj van a fejeden?

Az öreg felült. Csodálkozva ismerte fel az üldözõjét.

- Nelson!... Te...

- Én hát. Örültem, hogy megtaláltalak, mert Morwille megbetegedett, és nincs színészem helyette.

- Nézd... és én azt hittem...

- Akármit hittél, ilyen bolondul rohanni képtelenség. De azt hiszem, okosabb, ha lemegyünk a Takarékpénztár tetejérõl.

Mert ott ültek. És most a kémény mellett társalogtak. Lentrõl sokan nézték...

- Hát... itt játszik a társulatod?

- Csodálkozol? Ponyvás szekéren járunk, de még mindig a "Csillagos lobogó" címû hazafias daljáték megy. És Morwille az ezredes szerepében megbetegedett.

- Ez egy szerencsétlen szerep! Engem letartóztattak benne.

- Emlékszem. A fináléban már kihagytuk a szólódat. Hát most újra játszhatod, a régi feltételek mellett.

- Az nem jó. Valamit fizessél is.

- Nem bánom. Fél dollár, de akkor te is kiállsz a színészekkel együtt katonaruhában a "színház" elé, reklámnak.

- Itt a kezem!

- Látom, de vidd elõlem, mert utálom azt a ragadós izét, ami lecsöpög róla.

3.

Este Barker eljátszotta Wilson ezredest, a "Csillagos lobogóban". A hatalmas dalmû amerikai katonadalok gyûjteménye volt, háttér az ég, pontosan annyi csillaggal, ahány állama van Amerikának.

Idõnként egy katona szaval majd bejönnek sokan és énekelnek. Végül négyen, közöttük Nelson, elõl egy hatalmas tubával Nyugat hõskorából fennmaradt énekeket játszanak. A zenekart a direktorné kíséri harmóniumon, amit napi egy dollárért a tanító adott kölcsön, és nem minden lenyomott billentyû ad hangot. De csekélységekkel itt nem törõdtek. A nézõk padon ülnek egy ponyvával körülfogott térségen, szemben a deszka színpaddal, és élvezik a mûvészetet. Csak egyszer fordult elõ, hogy a félszemû Hickes három másodpercet adott a tenoristának arra, hogy abbahagyja a szólóját, azonban már kettõnél tüzelt, és kilõtt egy csillagot az égrõl. De mondom, csekélységekkel itt nem törõdtek, és egészébe véve nagyon jól szórakozott mindenki. Az egyenruhák szépek, az amerikai katonát szeretik, és ritkán vetõdik erre társulat.

- Egy hétig is eljátszunk itt - mondta Nelson a kocsmában Bakernek.

- Annyi a lakos?

- Bejárnak mindenfelõl a vasút miatt. Tegnap is tizenkét nézõ volt. Szép ház errefelé.

Barker megelégedetten vette tudomásul az új helyzetet. Leborotváltatta a Tigris-szakállát, és elhatározta, hogy nem törõdik semmivel.

- Te hol jártál amióta beszüntetted vendégszereplésedet a fegyházban?

- Nagy titok de neked elmondom. Ismersz te egy híres állatot, bizonyos Leopárd?

- Leopárd...? Ismerem. Hogyne.

- Illetve olyan állat ez, amilyen Amerikában nincs.

- Kenguru.

- Vadabb és vérengzõbb. Megvan: Hiéna!

- Az van Amerikában is. De mindegy, szóval etetõ voltál egy állatseregletnél.

- Fenét! Ez az állat... egy ember.

- Mutatványos?

- Rabló! Állatnevû rabló, de Amerikában nincs.

- Akkor hol találkoztál vele? Máshol is voltál bezárva?

- A rabló itt van, de a neve más világrészben vérengzõ.

- Hm... Strucc? Van egy színmû, "Strucc, a haramia", abban játszottál?

- Ostoba vagy! Lóháton jártam a prérit egy rablóval. Bizonyos csörgõkígyó van ilyen...

Nelson részvéttel nézett vén kollégájára.

- És mióta van ez neked? - kérdezte.

- Nelson, hallgass meg. Ha nem vagyok hozzád õszinte, téged is bajba keverhetlek.

- Ragályos?!

- A kormányzó megbízásából eljátszottam egy rabló szerepét.

Nelson megértõen bólintott.

- Értem. Buffalo Billt adtátok karácsonykor a fegyházban.

- Nem!!!

- Azért ne üvölts. Ha nem, akkor nem.

- Egy rabló ki akarta szabadítani az apját.

- Aha! A fiad mégis érdeklõdött utánad... Ez szép tõle.

Barker sóhajtott. Letett arról, hogy bármit is megértessen Nelsonnal.

- Hagyjuk - mondta legyintve -, mindegy. Csak annyit hogy halálos veszélyben vagyok mert ha bármelyik a kettõ közül meglát, ledurrant. A fiatalabb az ugyan kétszer az életemet megmentette, de elszöktem. Az öreg az tudja, hogy láttam...

- Próbálj hideg fürdõket venni...

- Értsd meg Nelson... Halott ember vagyok, ha meglát valamelyik.

- Jó napot, Barker. - Valaki a vállára csapott.

Barker kezébõl kihullott a pohár, és csörrenve esett a padlóra.

Robin állt mellette.

4.

- Nem jönne sétálni néhány lépést?

Barker hebegve felemelkedett.

- Kérem, én...

- Csak jöjjön - mondta szelíden Robin, és megfogta a karját. Ettõl elzsibbadt ijedtében. Nelson nem tudta, hogy mi történik, de nem is tudhatta meg, mert Barker gépiesen követte Robint.

- Hová... visz? - hebegte, amikor kinn voltak.

- Csak jöjjön...

- Nem megyek a hegyek közé... Nem tudok... fogolyra vigyázni. Nem vagyok fegyõr...

- Nézze csak... Maga becsapott engem... Megérdemelte a halált!

- Most megöl...?

- Ezt régen megtehettem volna már. Ehelyett néhányszor megmentettem az életét.

- Igaz - motyogta Barker -, kutya lennék, ha ezt letagadnám... De hát mit akar?

- Semmit. Tisztuljon errõl a vidékrõl. Nincs belekeverve bûnügybe, futhat, amerre akar...

- Hát nem igaz, hogy engem is... köröznek?

- Nem. Csak megijesztettem... De ha nem viszi a bõrét, van itt valaki, akivel megjárja...

- Aki a mérnököt...?

Robin élesen szembefordult vele.

- Honnan tudja?

- Láttam.

- Hát akkor tartsa a száját, és ne fecsegjen errõl, ha kedves az élete.

- Én senkinek... - hebegte Barker.

Lassanként egy csendesebb részére értek Countrynak.

- Egy szívességet kérek magától. Ha úgy érzi, hogy tettem önért valamit...

- Igen, igen... csak nem lovon... és nem verekedni.

- Olyasmi, ami a mesterségéhez tartozik. El tudja változtatni kissé az arcát?

- Uram! Leart, a mesebeli vörös királyt játszottam térdig érõ szakállal.

- Hát nem kell térdig érõ szakáll.

- Van rövidebb is...

- Változtassa meg a külsejét, és üljön lóra.

- Muszáj?

- Nem kell messzire lovagolnia.

- Akkor talán lehetne gyalog...

- Figyeljen, Barker, és ne szakítson félbe. Ragasszon szakállt és bajuszt. Elutazik a vasúton Cubsonba. Ott felad egy sürgönyt, ezzel a szöveggel:

Country vasútállomás. Értesítsék Rowert, hogy közbejött akadályok miatt nem vállalom a megbízást.

Hilton mérnök.

- És... mi lesz a mérnökkel?... - kérdezte aggódva.

- Semmi, amiért félnie kell, Barker! Megbízhat abban, hogy ha bûnt akarnék elkövetni, azt magam tenném, és nem rántanék bele mást. Feleljen: vállalja?

- Igen!

- Akkor azonnal fogjon hozzá! A négyórai vonattal induljon.

Mielõtt Barker tovább érdeklõdhetett volna, Robin eltûnt egy másodperc alatt a járókelõk között.

A vén színész még soká tûnõdött. Akárhogy is áll az ügy, eddig csak õ csapta be ezt a fiút. Robin mindig emberséges és jó volt hozzá. Azután pedig... akárhogy is van: megszerette az állatnevû rablót.

Hiába.

Elindult, hogy engedelmeskedjék.

Azt már nem látta, hogy a házfal mellett, ahol Robinnal beszéltek, egy fél szemöldökû, macskabajuszú, õsz ember áll, és megelégedett vigyorral húzódik vissza. Azután a legközelebbi fához siet, ahová a lovát kötötte.

Az igazi Tigris volt.

 

A NAGY HÕSTETT

1.

Barker bement a cubsoni állomás postájára, és feladta a sürgönyt. A távírdász ablakában jól látta az arcát és gyönyörködött a kitûnõ maszkban. A "Tóbiás vagy a két napernyõ" címû dalmû vikáriusát alakította ilyen szõrzettel.

Egy ideig még õdöngött a peronon azután eszébe jutott, hogy szomjas. Beült az étterembe, és hála Nelson bõkezûségének, egyheti szereplés után majdnem teljes háromnapi fizetését megkapta, amire évek óta nem volt példa ennél a társulatnál. Késõbb kissé elaludt a bor és a szokatlan út hatása alatt, és csak arra az éles csengõberregésre riadt fel, amely a Denverbõl érkezõ vonatot jelezte.

Hopla! Lekési az esti elõadást!

Fizetett és indulni akart, de megállt. Az ablakon keresztül, egy oszlop mögül állva Robint pillantotta meg.

Nézd csak! Figyelte.

Amikor befutott a vonat, a fiatalember felkapaszkodott... Sokan leszálltak, néhányan felfelé igyekeztek, úgyhogy a fiatalember rövid idõre eltûnt a szeme elõl, de nyomban ismét meglátta, egy hosszú, csontos, sovány alakkal, akin nyugati öltözéke dacára messzirõl szaglott a zöldfülû.

A mérnök!

Barker kisietett a kocsmából, és a közelükbe furakodott. Ezt hallotta:

- De miért nem sürgönyözték Denverbe?

- Mert csak ma tudta meg, hogy terveznek valamit a mérnöke ellen. Én azért jöttem, hogy kerülõ úton Folkstonba vezessem önt.

Barker megrémült. Miben vett részt? Robin elrabolja a mérnököt, és megöli. Már kiléptek a pályaudvarról.

Mit tegyen?

Fütyültek. Indul a vonat! Ez huszonöt perc alatt Countryban van. Majd ott!

Felugrott az egyik III. osztályú kocsira.

Már mozgásban volt...

Az eltûnõ állomásépületen túl megpillantotta Robint, amint lóra ül, és a mérnök elkötött egy kipányvázott vezetéklovat.

2.

A hegyek felé vágtattak. Robin úgy-ahogy nógatta, sõt néha megütötte Hilton paripáját, hogy együtt maradjanak.

- A hegyekbe megyünk?

- Igen. Az egyetlen mód, hogy elkerüljük azokat, akik leskelõdnek önre. A Rower-farm körül sima hegylánc zárja el az utat. A hegyek közé Folkstonból nem vezet út.

- Hogy jutunk akkor a szikláról a farmra?

- Egy helyen alacsonyabb az egyik szint, ott lasszóval leereszkedünk.

- Miért lesnek rám? Hiszen a zsilip itt csak áldást jelent.

- De ezt nem értik - dörmögte Robin.

A mérnök nem gyanakodott. Már elég kollégájával megtörtént, hogy a nép valamilyen oknál fogva görbe szemmel nézte a szabályozást, méricskélést, és kis híján meglincselték.

Robin udvariasan bemutatkozott a vonatban, mint Rower intézõje, és megkérte, hogy szálljon ki Cubsonban a vonatból, majd kerülõ úton mennek a farmra, mert a nép egy része haragszik a mérnökre, és a Country felõl vezetõ úton lesnek rájuk.

Éjfél felé hegyek közé értek és hûvös lett. Mesze lenn a völgyben kis házcsoport látszott.

- Az ott Folkston - mutatta Robin.

- Csakugyan innen nem vezet út a völgybe.

- A túlsó oldalon sok kis ösvény van Folkston felé, ez a rész gránit és bazalt. Egyetlen ösvényt sem vághattak benne...

Bumm!

Egy lövés dörrent, és a mérnök lova keserves nyerítéssel végigzuhant.

Bumm! Bumm!

Valahonnan fentrõl tüzelt rájuk egy láthatatlan ellenfél.

A mérnök egy bokorra zuhant, még azt sem tudta, hogy eltalálták-e, amikor Robin megragadta, és berántotta egy szikla mögé.

- Megsebesült?

- Nem tudom... - lihegte gyorsan Hilton.

- Akkor semmi baj... Már érezné, ha sebet kapott volna...

A halódó ló keservesen nyerített és vonaglott. Robin egy pisztolylövéssel megszabadította a kínjaitól.

Rimbow már ott állt mellette, a szikla árnyékában, sértetlenül.

- Ki lõtt?...

- Még nem tudom. Van revolvere? - kérdezte Robin.

- Van.

Több lövés nem hallatszott.

A mérnök moccanni sem mert. Robin kereste fenn, a magasban fekvõ sziklák között, hogy honnan lõttek. De semmit sem látott.

- Ért maga a fegyverhez? - kérdezte Robin a mérnököt.

- Tûrhetõ céllövõ vagyok.

- Akkor figyeljen. Egy esélyünk van a menekülésre. Ha én elindulok.

- Kimegy a fedezékbõl?! Hiszen akkor azonnal lelövi...

- Nincs idõ fecsegésre! Ha elindulok, maga lövésre kész fegyverrel figyel. Aki üldöz bennünket, az tüzelni fog. Akkor a villanás célpontot ad, és maga nyomban lõ. Ahányszor villanást lát, tüzel. Ha talál, megmenekültünk. Ha nem, akkor végünk. Érti?

- Értem. De miért nem én megyek? Maga jobban céloz.

- De nem tudok zsilipet építeni.

Azt nem mondta, hogy képtelen lenne az apját célba venni.

- És... ha magát baj éri? - kérdezte habozva a mérnök.

- Ha elesek, akkor maga a legelsõ keleti sziklapárkánynál lasszón leereszkedik, és igyekszik a keleti irányt megtartani. Rövidesen eléri a folyót. Kész?

- Kész.

Robin kiugrott a szikla mögül, és néhány gyors szökelléssel egy másik gránittömb felé igyekezett.

Bumm! Bumbumm!

Bang! Bang!

Három gyors pisztolydurranás. Majd két dörrenés a mérnök fegyverébõl. Robin egy lökést érzett a karján, és valami forró futott végig az arcbõrén.

De elérte a sziklát. Az arcáról vér folyt. Súrolta a golyó. A karjára megsebesült. Gyorsan, ahogy tudta, a fogával tépést csinált az ingébõl és elkötötte a karját.

Minden csendes. Eltalálta a mérnök a Tigrist?

Még egy próbát kell megkísérelni.

Felugrott és futott.

Bumm! Bumm! Bumbumm!

Bang! Bang!

Most már nem keresett fedezéket. A golyók ott vágódtak el mellette, hogy a szikla az arcába porzott, hallotta sivításukat.

Mindegy! Legyen vége!

Bumm! Bumbum! Bum!

Bang! Bang!

És azután:

- Jaj! Az ördög...!

Valahonnan a magasból egy hang kiáltotta ezt, és egy revolver hullott le csattogva szikláról sziklára, a mélybe...

A mérnök talált. Robin ott állt szabadon, a sziklaplató közepén, de nem jött több lövés.

- Másszon ki, és vezesse a lovamat száron, óvatosan - kiáltotta a mérnöknek.

De Rimbow, ahogy meghallotta a gazdája hangját, ment magától.

Robin vállán felszakadt a ruha, a véres ing látszott. Ott is súrolta a golyó. Valóságos csoda volt, hogy megmenekült.

- Jöjjön - mondta Hiltonnak. - Siessünk.

A hold már összeért a távoli hegycsúcs fehér izzásával. Mire elérték a Rower-birtokkal párhuzamos sziklaperemet, lebukott az ezüst karéj, és vaksötét borult a tájra. Távol a hold utolsó fénynyalábja még megcsillant a folyó ezüstszalagján.

Robin két lasszót egymáshoz kötött, és megerõsítette egy fa derekán.

- Másszon le!

Hilton engedelmeskedett. Alig ért földet a lába, máris melléje siklott Robin.

- Mostantól tartsa lövésre készen a puskáját - suttogta -, és jöjjön szorosan mögöttem. Elõre!

A sziklától a sûrû fák között sietõ folyóig vagy háromszáz lépést sík mezõn kellett áthaladni. Ez volt a veszélyes terep.

Robin elõregörnyedve, minden árkot, gödröt fedezékül használva, futólépésben igyekezett a folyóhoz. A mérnök szorosan mögötte haladt. Elérték a kimosott partrészt. Itt Robin már járt egyszer.

- Állj, mert lövök!

Egész közelrõl kiáltott rájuk valaki. Úgy látszik, amióta Robin belopódzott ezen az úton, az alsó partra is õrt állítottak.

- Rowerrel akarok beszélni.

- Ki vagy?

- Nem mondom meg. Rowerrel kell beszélnem személyesen. Áttörtem a peonok és folkstoniak gyûrûjét. A mérnökrõl hozok hírt.

Az õrszem habozott néhány másodpercig.

- Rower nincs itt - mondta végül. - Kiment néhány emberrel, hogy a mérnököt hozza.

- Miss Rowerrrel kell akkor beszélnem, sürgõs, életbe vágóan fontos.

- Dobd le a pisztolyodat, és gyere ide a fák közé. Egyedül vagy?

- Nem, de a kísérõm itt marad.

Ledobta a fegyvereit, és követte az õrt. Csak Molly ismerheti fel. A Rower-farm emberei sohasem látták. Valaki fáklyát gyújtott és az arcába világított, de kis híján elejtette.

- Ember! Te... valahol nagy cécóba keveredtél! Ki vagy?

- Miss Rowerrel kell beszélnem.

- Odavezetlek. Miss Rower éjszaka nem járkál a zsilip körül.

Innen, egy ugrásnyira az elhagyatott éjszakai vidéktõl, még könnyen menekülhetett volna.

Egy másodpercig habozott.

- Jól van - mondta -, menjünk.

3.

Ismét ott állt Molly elõtt, a leány szobájában. Ketten voltak. A cowboy, aki bejelentette, nyomban visszalépett. Molly egyetlen hangot sem bírt szólni. A poros, zúzódásokkal borított, véres arcú ember még jobban elrémítette, mintha csak egyszerûen lép eléje Robin.

- A fegyvereimet elvették - mondta Robin csendesen.

- Mit akar? - hebegte Molly.

- Elhoztam a mérnököt. Kerülõ úton. A peonok és a folkstoniak szövetkeztek. Megszállták a Country felé vezetõ utakat.

- Mi történt az apámmal?

- Bizonyára semmi baja, miután nem hozta el a mérnököt. A peonok esetleg megtámadnák, de a folkstoniak nem hagyják ezt. Túlságosan nagy szégyen lenne ez, és nagy felelõsség, ha nincs rá ok. Csak a mérnök ellen tiltakozhattak volna úgy, hogy némileg igazuk legyen.

- És maga...

- Én Cubsonban lecsaltam a mérnököt a vonatról, és elhoztam a hegyeken át. Útközben egyetlen... támadónk volt... és ezt elintéztük.

A leány ismét végignézte a férfit, tetõtõl talpig... és megszorította a torkát valami...

- Maga... elhozta?

- Igen. És azért jöttem elõre, hogy egy tanácsot adjak. Senkinek sem kell tudnia, hogy mérnök megjött. Még a munkásoknak sem. A mérnök itt valamelyik szobából irányíthatja a munkát. Önnek vagy az apjának megmondhatja, hogy kell mérni, mit kel tenni, hiszen az alapterv, a fõbb számítások már együtt vannak. Akkor pillanatnyilag engedni fog a feszültség...

- De a mérnököt... várják.

- Sürgönyt küldtem Countryba, hogy Hilton nem jön. A mérnöknek tehát titokban kell itt élni.

Molly az ujjait morzsolgatta kínjában. Mi fáj? Nem tudta. Itt állt elõtte az a nyílt arcú, nyugodt fiatalember... A világ valamennyi férfia között ez lenne a legkedvesebb neki, de...

De ez egy szörnyeteg! A Tigris fia.

- Miért... tette... mindezt? Hiszen gyûlöl bennünket és mindenkit...

- Egyetlen kérdésére sem felelhetek.

- Maga sebesítette meg Pattersont?!

- Igen.

- Akkor... miért... értesítette a folkstoniakat?

- Én követtem el mindent...

Molly eléje lépett, egész közel. Tágult szemmel nézett egyenesen a férfi szemébe. Sokáig álltak így.

Robin lassan elfordította a fejét. A szája szélén fájdalmas rándulás vibrált át.

- Robin - suttogta a leány -, beszéljen õszintén... nem tudom... nem akarom hinni...

Hogy szerette volna átkarolni a leányt, magához szorítani, hiszen szerette! Szerette már ott fenn a menedékházban, amikor mint foglyot õrizte... És nem tette... nem tehette...

- Robin - mondta most már enyhébben, könnyes szemmel, és két kezét a fél vállára tette.

- Mit akar?... - kérdezte rekedten, türelmetlenül - nem mindegy, hogy mi az igaz? A Tigris fia vagyok! Tigrisvérem van. Kerülnöm kell, ha szeretek valakit! Minden õsöm rabló volt, és minden utódom rabló lenne... Tigris-vér folyik az ereimben! Menjen tõlem, Molly... Elátkozott, ha hozzám ér...

Nézték egymást. És mindketten egy arcot láttak: a fél szemöldöke lepörkölve, macskabajusz, borostás áll...

A Tigris vigyorgott rájuk. Az õs!

- Menjen, Molly, Hilton a folyóparton vár. Siessen.

A leány kiment. Mire visszatért Hiltonnal, a szoba üres volt. Robin az ablakon és a háztetõn keresztül, azon az úton, amelyen egyszer már beszökött, eltûnt búcsú nélkül, nyomtalanul.

4.

Hajnalodott.

Hilton mindent elmesélt a leánynak, hogyan jöttek a hegyek között bujkálva, hogyan történt az orvtámadás.

- Õrült ez a fiatalember, nem is vakmerõ. Épeszû ember ilyesmire nem vállalkozik. Molly szinte felsikoltott, amikor Hilton elmondta Robin futását a revolvergolyók pergõtûzében.

- És... az üldözõt nem látták? Egy pillanatra sem, Mr. Hilton?

- Én láttam, de igazán csak egy pillanatra. Miközben a kísérõm a második szikla mögé futott... Akkor találtam el... Kibukkant a feje egy gránittömb mögül...

- Milyen volt... az arca?

Hilton megborzongott.

- Sohasem felejtem el. Furcsa, ritkás õsz bajusza volt, a fél szemöldökét lepörkölhette valami, és gondozatlan, borostás szakáll... De Miss Rower! Rosszul van?!

Molly megnyílt szájjal, tágult szembogárral meredt rá, mintha kísértet volna. Közben fényes reggel lett. Barátságos napfény ömlött el a farm udvarán, és sokféle madárhanggal telt meg a szoba.

- Parancsol... vizet?...

De a leány csak állt... nem szólt, azt az arcot nézte a levegõben, valahol.

- Jöjjön! - kiáltotta azután hirtelen. - Kérem... jöjjön... azonnal... Szent Isten!

Egyenesen Patterson szobájába vezette a mérnököt.

A seriff már a gyógyulás útján volt. Régen felébredt, és éppen a pipáját tömte. Ha egészséges, akkor a hajnal már a szabadban találja.

A leány elmondta sorjában az éjszakai eseményeket. Patterson majd kiesett az ágyból, amikor meghallotta, hogy Robin a farmon járt.

- És hagyta, hogy elmenjen?

- Igen! - felelte izgalmában kiáltva Molly. - Igen! Mert eddig csak hallották a szörnytetteit, de ha látták, akkor mindig segített éppen valakin. Magán is segített! Miért lõtte le, ha azután megmentette?

- Hogy harcképtelenné tegyen? De Clayton mérnökkel nem volt ilyen kíméletes. És Rowerrel sem.

- Lelõhette volna orvul apát is, amikor belopódzott. Öt embert ártalmatlanná tett, elrabolta a mérnököt, és nem gyilkolt!

- Beláthatja, Miss Rower, hogy mindez nem valami meggyõzõ, ha mondjuk a bíró elé állítják. Én valamikor szerettem azt a fiút, és magam sem hittem volna... De hát mivel indokolja? Ki ölt? És miért vállalná Robin, ha nem õ volna?

- Mr. Hiltont kétszáz peon és valamennyi folkstoni várta a Countryból vezetõ úton. Ma éjjel hozta egyedül, és ha érdekli, hogyan...

- Ahogyan nem sok férfi lenne képes rá az Államokban, ezt elhiteti, Mr. Patterson - szólt közbe a mérnök.

- Ismételje a seriffnek kérem, amit nekem elbeszélt. - kérte Hiltont Molly. Hilton elbeszélte az eseményeket, ahogy lejátszódtak Cubsontól a Rower-birtokig. Patterson felkönyökölt, és kifürkészhetetlen arckifejezéssel hallgatta. A "csel", amelyben Robin, mint élõ céltábla magára vonta a láthatatlan ellenfél revolvertüzét, ezen az arcon is elõidézett egy rándulásnyi meglepett csodálkozást.

- Azt mondja el, amit akkor látott - szólt közbe Molly -, amikor eltalálta az ellenfelet.

- Ijesztõ arcú, fél szemöldökû, macskabajuszú, borostás fej.

Egy koppanás hallatszott.

Patterson szájából kihullott a pipa.

- Mit mond?! Ember, maga csak álmodta tán...

Hilton vállat vont.

- Nem láttam azelõtt soha ezt az arcot. Nem is emlékeztet senkire.

A seriff kétkedve nézett, hol a leányra, hol a mérnökre.

- Nem hallotta még soha a Tigris nevét?

- Mint képletes elnevezést, nem hallottam még. Két hét elõtt érkeztem a New York-i fõiskoláról Denverbe...

A seriff a szék karfájáról odahúzta a kabátját, régi, nagy bõrtárcát vett elõ, és egy fényképet mutatott Hiltonnak.

A Havannában készült felvétel volt a Tigrisrõl, a ravatalon.

A mérnök felkiáltott:

- Ez volt! Egy pillanatra láttam, de akár megesküszöm rá! Ez volt az a bajusz, a szemöldök!... Csak nem ilyen beesett, sovány az arca! Esküszöm...

Döbbent csend volt. A seriff megnedvesítette nyelve hegyével a száját.

- Csakugyan... itt valami különös van... ebben az ügyben... Kár, hogy nem bírok azonnal felkelni.

Ismét megfordult az agyában, hogy elmond Molynak mindent Robinról. De a fiún nem segít, és Jeff Olsen nagy bajba keverednék, szegény öreg bolond.

- És - fejezte be hangosan a gondolatait - Tex Brandon, a vén uzsorás, Jimmy Hall és Fred Norwich az õ lelkén száradnak, akárhogy is áll az ügy...

Molly felállt. A szeme furcsán ragyogott.

- Én ezt nem hiszem. Semmit, de semmit sem hiszek, amibõl az derül ki, hogy Robin rossz ember.

- Pedig a tények, Miss Rower... Ámbár, ahogy a mérnököt idehozta... És a tanácsát is megfogadnám Mr. Rower helyén. Ha azt hiszik hogy nincs mérnök, akkor nem félnek, hogy felépül a zsilip, és megnyugosznak. Titkolni kell.

- Mr. Patterson... - mondta Molly - derítse ki az igazságot. Robin vállalni akarja az apja bûnét, és ártatlan. Tudom! Érzem.

A seriff közben ismét felvette a pipáját, és rágyújtott. - Jól van, Miss Rower. Igazságot derítek erre az ügyre, ha lehet...

Molly arca lassanként ismét elkomorodott. "És azután? - kérdezte magában. - Ha nem gyilkos?... Mit várok, mit remélek? Hiszen..."

Tigrisvér!

 

A TIGRIS NYOMÁBAN

1.

Robin visszatért a sziklához, és sebesen mászott a lasszón... Rimbow türelmesen állt a helyén ugyanahhoz a fához kötve, amelyre a lasszót erõsítette.

Szeretettel megveregette az, állat nyakát, azután elindult az egyik magasba kanyargó ösvényen.

Megkeresi!

Szeretet, vérségi kapcsolat elmúlt benne. A vakmerõ rablóõs legendája egy aljas orgyilkosban meghalt, mikor megismerte az apját.

De mégis az apja!

Megsebesült, talán meg is halt. Keresésére indult. Milyen furcsa, hogy egyszer sem látta szemtõl szembe, és lehet, hogy már nem is látja, vagy csak holtan...

A mérnök lovának a hullája még ott feküdt. A golyó kissé rézsút balról érte az állatot. Tovább haladt a lövés irányában, fel a kacskaringós ösvényen.

A sziklaplatón két üres töltényhüvelyt talált. A nyomok szerint a Tigris tovább osont innen, bizonyára azért, hogy megkerülje õket. Így jutott el Robin egy nagy bazaltkiugróhoz.

Ott visszahõkölt.

Vér!

Itt érte találat a Tigrist. Erõsen vérzett, ez látszott a nagy, sötét folton. Néhány töltényhüvely hevert a földön, és eltépett rongyfoszlányok, ahogy gyorsan bekötözte a sebet... Ilyen állapotban nem juthatott messzire.

A szikla túlsó felén levezetõ úton Robin ismét lóra ült. Könnyen követhette a Tigrist. Itt is, ott is vérnyomok. Azután egy pisztoly. Bizonyára kiejtette lovaglás közben. Nagyon gyenge lehetett, félig eszméletlen. Különben nem veszítette volna el az egyik pisztolyát.

Ahogy az ösvény aljához közeledett, egy helyen feltúrt földre lett figyelmes. Itt megállt, és a ló kikötve várakozott.

Ismét vér és foszlányok.

A Tigris, úgy látszik, szorosabbra igazította a kötést, és lóra ült! Ilyen vérveszteséggel! Micsoda fizikum!... Követte a patanyomokat. Bizonyosra vette, hogy a halódó rablót ott találja valahol az útfélen, a nyeregbõl lefordultan. De tévedett. Kilométereken keresztül követte a holtra sebzett Tigris nyomát, egyre álmélkodva. Még mindig bírja!

...Egy kis patak mellett, már közel a völgyhöz, újra feltúrt föld és vértõl ázott rongyok. Itt megállt a Tigris, és kimosta a sebet... Friss tábortûz maradványa látszott, kormos fû, hamu... Evett és pihent bizonyára.

A völgy felé lejtõ mély talajban még könnyebben követte a ló nyomát. Balra kanyarodott, nem a vasút felé, hanem a lakatlan, végtelenbe nyúló, bozótos rétség irányába.

Eh! ha akárki is: az apja. Ápolni fogja, élelmet hoz neki, és amikor lábadozik, de még nincs ereje védekezni, elviszi innen a Tigrist. Ha kell, erõszakkal is...

Az apja!... Hiába!

Még egy teljes óráig követte a csodálatosan szívós ember nyomát. Azután megpillantott a távolban egy deszkabódét. Valami indiánus vagy csavargó lakhatott benne, ki tudja, milyen régen. A patanyomok egyenesen a kunyhó felé vezettek.

Ott van, ez biztos. Nem mehetett tovább. Mit tegyen?

Még halálra sebzetten is kerüli az embereket. Nem kér segítséget. Õ a Tigris!

Sebes ügetésre ösztökélte Rimbow-t. Bármit is tett, bármennyire hideg itt belül minden, ha rágondol, mégiscsak az apja fekszik ott benn, magára hagyatva, súlyos sebbel... A kunyhó elhagyatottnak látszott, az ablaka mögött semmi, az ajtó nyitva. Vágtatva igyekezett el érni.

Bumm!

Lövés dörrent az ablak mögötti sötétbõl. A golyó ott zizzent el a füle mellett.

Megrántotta a szárat. Elzsibbadtan az iszonyattól ült a nyeregben; és a ló felágaskodott, mintha õ is elszörnyedne...

Az apja!

Bumm! Bummbumm!

Robin szinte sikoltva kiáltott, mint aki megõrült e pillanatban, hogy ilyen szörnyetegtõl lett! Azután megsarkantyúzta a lovát, és ököllel verte az állat fejét, úgy nyargalt eszeveszetten a kunyhó közelébõl.

Bumm! Bumm!

Még két golyót küldött utána a Tigris, és az egyik igazán csak milliméterekkel hibázta el a fejét.

2.

Folkstonban helyreállt a nyugalom A lakosok közben megegyeztek a peonokkal, hogy az egyre hatalmasabb folton elmocsarasodó legelõk helyett az indiánok földjére terelhetik a marhákat.

Ez volt az elsõ eset, hogy a rossz hírû rabló peonok barátkozhattak a folkstoniakkal. Nem valami szívélyes barátság volt, ez meglátszott a fehéreken, ha a városban bevetõdött egy indián, de mégiscsak jó viszonynak nevezhetjük a régebbi állapotokhoz képest. Még azt is megszokták, hogy Mikhuwian, a fõnök, beüljön közéjük a kocsmába. A közös ügy sok mindent áthidal.

- Azt hiszem - mondta a szeplõs Hiron -, hogy Rower hiába vár új mérnököt a városból. Híre ment Clayton esetének, és nem akaródzik a denveri uraknak idejönni, méricskélni.

- Aljas gaz volt, aki megölte Claytont - mondta a kövér kocsmáros -, de a mi ügyünket jól szolgálta. Ez bizonyos.

- Adj whiskyt és szódát - mondta Mikhuwian...

A kocsmáros dühösen töltött, és a fõnök elé tette.

- Rosszkedvûnek látszol, Allan - mondta a seriff, egyetlen hosszú kisujja körmét két foga közé ékelve -, pedig aszondom, inkább odaát a zsilipnél van ok a rosszkedvre.

- Nem tetszik ez a csend. Rower nem az az ember, aki így visszavonul.

- A mérnököt várja - vigyorgott Hiron.

- Miért nem utazik Denverbe, hogy elhozza? És... miért dolgozik éjjel-nappal most is? A hegyrõl jól látni a fáklyákat...

- Hát van ott olyan munka is, homokelhordás, partfeltöltés.

- Hm... És ha szép lassan elkészül valahogy a zsilip?

- Mérnök nélkül?

Allan hallgatott. Nyomott hangulatban ültek.

- Peonok szívesen támadni fehér gonosz embert, amikor akartok - szólt közbe a fõnök.

- Csak úgy a vak világba nem ontunk vért - mondta a kocsmáros.

És várakozás közben lassanként minden legelõ mocsár lesz! - kiáltotta Hiron indulatosan.

Ez igaz volt. Komoran ültek.

- Azután - szólt közbe egy másik - úgy tudom, Rower katonákat is kért a kormányzótól. Ha katonákat küldenék, akkor késõ. Nem tehetünk semmit.

Nyomott hangulatban ültek. Alig nyúlt idõnként a pohárhoz valamelyik. Most egy ló állt meg nagy vágtatásból a vendéglõ elõtt, és hallatszott, amint leugrik valaki. Azután egy poros, lihegõ cowboy jött be. Valamennyien felugráltak, mert megismerték Rower egyik legényét.

- Üljetek le... - lihegte - egyedül jöttem, és elhatároztam, hogy hozzátok állok. Nem bírom. Szerettem mindig Rowert, de ezt nem akarom... A legelõt teszi tönkre.

Nagyot fújva leült.

- Adj innom - mondta a kocsmárosnak. A folkstoniak még mindig kevés bizalommal nézték.

- Mit akarsz?... Valami újabb ravaszság Rower részérõl?

- Nincs benne ravaszság. És Rowernek semmi köze az ügyhöz. Már nem egy legénye otthagyta. De én egyenesen idejöttem, mert nem akarom, hogy elkészüljön a zsilip.

- Hogy készülne el?

- Öt nap alatt kész! Hát nem látjátok itt lenn napról napra lepocsolyásodni a folyót, arra fent meg elönti Rower legszebb legelõit, olyan duzzadt. Isten ellen való vétek.

- Hát a mérnök nem hiányzik? - vetette közbe Hiron.

- A mérnök itt van. Elõttünk is titkolták eleinte, de már mindenki tudja.

Halotti csend lett.

- Becsempészték - folytatta a legény. - Becsaptak mindnyájatokat. A hegyeken át, éjszaka hozták. Azért jöttem, mert öt nap múlva már készen lesz a zsilip, és nem akarom, hogy meghaljon a rétség.

- Mivel... bizonyítod, hogy ez igaz? - kérdezte a kocsmáros.

- Én hiszek neki! - kiáltotta Allan, és nagyot csapott az asztalra. - Fiúk! Estére készen álltok?

- Akár egy perc múlva.

- Az lenne hamar - mondta az indián. - Este jönni emberekkel és megtámadni õket oldalról... Van nyíl száraz fûvel... Felgyújtani farm...

- Eredj! - mondta Allan -, és este légy itt a peonokkal. Ma leszámolunk.

- Küldjetek elõbb üzenetet - mondta a cowboy -, talán lehet vele okosan...

- Eh! Pokolba a sok tárgyalással!

Egy perc alatt teljes volt az elhatározás. Szedelõzködtek és elindultak, hogy megszervezzék az esti kirándulást.

...Valaki, aki a hegyoldalból látta, amint Rower legénye Folkston felé nyargal, és idáig követte, végighallgatta a tanácskozást lóhátról, a kocsma ablakából. De az izgatott folkstoniak nem vették észre.

Amikor Mikhuwian lóra kapott, hogy a peonokért menjen, megveregette a paripa nyakát és odasúgta:

- Gyerünk, Rimbow! Azt hiszem, kezdõdik a tánc.

3.

Mikhuwian, a törzsfõnök, indiánsebességgel nyargalt a kanyon felé, ahol a peonok földje kezdõdött. Hirtelen surranó zajt hallott a feje felett, jól tudta, mi ez, oldalt hajolt, visszarántotta a lovát, de már elkésett...

A lasszó ráhullott, összerándult a felsõtestén, és Mikhuwian kibukott a nyeregbõl. Csak azt érezte, hogy vágtat vele a hurok sebesen, földön, bokron, köveken át, azután elvesztette az eszméletét.

Robin nem vonszolta halálra a fõnököt. Néhány ugrást tett még Rimbow ellenkezõ irányba, azután a cowboy leszállt a nyeregbõl. A megkötözött indiánt lóra pányvázta, és elnyargalt.

Délután volt. Egyenesen Rower farmjához lovagolt. A fegyveres õr lába elé dobta a törzsfõnököt.

- Küldd a gazdát! Gyorsan!

- A zsilipnél van.

- Akkor Pattersont! Gyerünk! Egy-kettõ!

Amikor Patterson meglátta, pisztolyt rántott.

- Add meg magad...

- Most ne velem bíbelõdjék! Örüljön, ha megússza a fejbõrével a mai napot.

- Szállj le a lóról.

- Nem szállok le! Figyeljen, maga fajankó! Este a folkstoniak támadnak. A peon fõnök a harcosaiért ment, amikor elfogtam. Amíg Folkstonban megtudják, hogy Mikhuwian nem értesítette a törzset, és elmennek az indiánokhoz, éjfél lesz. Nem sok idõ, de elég ahhoz, hogy felkészüljenek.

- Ha csakugyan így van, akkor most derék ember voltál.

- Rowert elárulta egy legénye. Követtem és kihallgattam a tanácskozást. Tudják, hogy itt a mérnök, és öt nap múlva meglesz a zsilip. Irgalomra nem számíthatnak. Sok szerencsét!

- Állj!

- Megyek Countryba, talán sikerül egypár legényt összeszedni, ha nem, akkor visszatérek magam.

Megsarkantyúzta Rimbow-t, és elvágtatott.

A seriff ott állt revolverrel a kezében, de nem lõtt utána.

 

A NAGY ÖSSZECSAPÁS

1.

Már nem játszották a "Csillagos lobogót". A társulat útra készen állt, csak az útiköltség hiánya tartotta vissza õket. És a vendéglõs, akinek tartoztak. Nelson egy utolsó, úgynevezett "fõ-díszjutalom-elõadást" tervezett vasárnapra, de nem sok reménye volt. Akármilyen szép is az amerikai katonaélet vidám és borús dalaival, a nézõk megunták, és alig számíthatott bevételre.

Barker már napok óta búskomor volt. Senki sem tudta, mi a baja. Alig evett, és ami még feltûnõbb volt: alig ivott. Végül úgy érezte, hogy nem bírja egyedül elviselni a titkot. Megkereste az igazgatót.

- Nelson! Beszélnem kell veled. Sürgõs szükségem van rád.

- Öregem, tudod, hogy nekem sincs.

- Nem pénzrõl van szó.

- Ami a vacsorát illeti...

- Eh! Nem érdekel... Egy bûn terheli a lelkiismeretemet.

Leültek az elhagyatott ponyvás kocsi lépcsõjére.

- Nelson... Tudod, hogy ki volt az a fiatalember, aki a múltkor megszólított?

- Nem. Te tudod?

- Igen. De megint elfelejtettem...

- Súgó nélkül nem vagy ember.

- Ez az illetõ az állatnevû rabló!

- A Kenguru!

- Nem, nem... vérszomjas és villámgyors...

- Szúnyog?

- Lehet. Mindegy - legyintett mélabúsan. - Az az ember a szemem láttára eltüntetett egy mérnököt. Én sürgönyöztem, hogy az illetõ nem jön. És... egy mérnököt már megöltek a szemem láttára...

- Minek avatkozol ilyesmibe?

- Most... nem tudok aludni... Hátha... talán... megölték... és én segítettem.

- De hát ki ez az állatnevû ember?

- Híres rabló? Sok pénz van kitûzve rá...

- Ha feljelentetted volna - mondta Nelson -, a kitûzött díjból már régen úton lehetnénk.

- Ostobaság! Ez az ember olyan volt hozzám, mint a fiam.

- Egy okkal több, hogy feljelentsd. A fiadat ismerem.

- Megmentette az életemet.

Nelson vállat vont:

- Most csak ülj le és fogd be a szádat, még bajba kerülsz, és az rossz reklám lenne a társulatnak.

Nelson mindent a színház mûködése szempontjából nézett. De hívták már a színpadra, tehát otthagyta barátját. Barker egyedül maradt kétségbeesetten töprengve. Micsoda élet öreg napjaira!

- Barker!

Robin állt mellette. Felugrott, hogy elfusson vagy mondjon valamit, de csak állt, és a feje enyhén rezgett.

- Még mindig fél tõlem...?

- A... a mérnökkel... mi van?

- Hogy érti ezt?

- Mit?

- Semmi baja. De ma este meg akarják ölni, és akkor maga is belekeveredik.

- Tudtam! - nyögte.

- Én becsempésztem Rower farmjára. Ez istenes cselekedet volt, és büszke lehet rá. Zsilipet épít titokban.

- És ezt tiltja a törvény?!

- Nem. De a nép ellene van. Öreg Barker, ráfér magára egy kis nyugalom végre. Megcsinálhatja a szerencséjét. Ez a Rower gazdag ember. Akar olyant tenni, hogy egy életre lekötelezze?

- Ha nem zárnak be miatta. Nem csinálok több kanapét.

- Olyat kell tennie, amiért kitüntetik! Ide hallgasson...

Leült mellé a lépcsõre. Az öreg elõször figyelemmel hallgatta. Késõbb hevesen tiltakozott, a mellét verte, és megesküdött valamire, sõt egy kicsit sírt is.

De végül Robin meggyõzte.

- Eddig nem érte baj, ha nekem szót fogadott. Ezt jegyezze meg. Szóval, este itt találkozunk.

- Maga mindenre rávesz... Mit csináljak?

- Fogadjon szót.

Robin sietett a kocsmába. Egypár legényt esetleg talál, aki eljön vele harcolni... Mindenesetre segíteni kell. Ha másképp nem, hát egyedül is visszatér. Egy éles hang kiáltott most a közelében.

- Fogják el! A Tigris!

2.

Nelson volt. Felismerte az illetõt, aki annak idején a kocsmában Barkerrel suttogott. És ebben a pillanatban a név is eszébe jutott. A vérengzõ, akit hírbõl õ is ismer, de mennyire ismeri, körözvénybõl, újságcikkekbõl! De bolond is volt, hogy nem tudta: a Tigris! Nyomban az útiköltségre gondolt és kiáltott:

- Fogják meg! A Tigris!

Egyszerre tíz revolver ugrott ki a tokjából. Ha Robin egy lépést vagy egy mozdulatot tesz szitává lövik. Tehát megállt.

Nelson egész testében remegve mondta, rámutatva:

- Maga... maga a Tigris!

- Az hát. Na és?

Tíz perc múlva bilincsek között ült a börtönben. Csak azt kérte, hogy Barkerrel beszélhessen. De a seriff megtagadta a kívánságát.

3.

Csendes és békés völgy ez a Folkston. Innen a hegyekbõl olyan, mint valami kis paradicsom. Apró fehér házaival, farmjaival, dús fáival. Túloldalról a kopár sziklák csipkeháttere, csupa derû, hangulat, harmónia.

...És a Rower-farm körül serényen hordták a torlaszokat. Minden cowboy a fegyverét nézegette. A kerítést homokzsákokkal erõsítették meg, és a zsilip körül kidöntött fákkal zárták el az utat.

A peon törzsfõ a huszadik korbácsütés után mindent bevallott.

- Nem akarják a zsilipet, és mi sem akarjuk.

- Szóval a folkstoniak egyesülnek a peonokkal?

- Igen.

- Felkötni! - javasolta Bob apó.

- Sõt - mondta Rower -, szabadon bocsátjuk.

- Tessék?! - hüledezett Patterson, aki szintén ott állt a puskájával harcra készen. - Ezt a gazembert, akinél csak a folkstoniak alantasabbak, mert indiánokkal szövetkeznek a fehérek ellen?

- Visszamehetsz Folkstonba - mondta Rower a fõnöknek. - Azt üzenem neki hogy szívesen elkerülöm a vérontást, ezért tudják meg, hogy felkészülten várunk. Vágjátok el a kötelét.

A cowboyoknak nem tetszett ez a megoldás, de engedelmeskedtek.

A törzsfõnök szeme dühösen villogott, és szó nélkül elnyargalt.

- Ostobaság! - mondta Patterson -, egy megkorbácsolt törzsfõnökkel a visszatérõ halált bocsátotta szabadon.

- Mindegy. Tudják meg, hogy várjuk õket! Talán akkor észbe kapnak.

- Dehogyis! Hiszen túlerõben vannak!

- Meglátjuk - mondta elszántan Rower.

- Fiúk, aki fél, az elmehet békében. Senki se áldozza fel az életét, aki nem hisz abban, hogy fontos és jó, amit teszünk.

A maroknyi csapat azonban kitartott gazdája mellett hûségesen.

4.

Jóval éjfél után csend volt a farm vidékén. Három cowboy elõõrsnek ment. A környék magaslatairól figyelték a tájat. Egy óra felé egy csapat madár kezdett keringeni dél felõl. Ezeket felriasztotta valami... Egy fegyver is csillan...

Az elõõrs kilövi a fegyverét, hogy jelt adjon másik két társának, és nyargal vissza.

- Jönnek!

A farm keleti oldalán az indiánok kezdték a támadást... Bokrok és dombok fedezéke mögül tüzeltek, és elszórt rajvonalban kúsztak a ház felé.

- Ne pazaroljátok a golyót - mondta Rower. - Csak biztos célra lõni!

A folyó felõli részen a fehérek százfõnyi csapata várakozott. Ha az indiánok magukra vonják az erõ nagy részét, akkor õk innen rohamoznak.

- Rowert keressétek - mondja Allan. - Ha õt leterítjük, akkor nem fognak küzdeni. Nyomasztó csend volt a fülledt éjszakában. Csak az indiánok lõttek néha, és elõbbre kúsztak. Rowerék viszonozták a tüzet. Ha néha eldörrent a puska, akkor valamelyik túl merészen kúszó indián felordított, és egy ellenséggel kevesebb volt. Azért lassan mégis közeledtek.

Amikor a peonok a meredek hegyoldal közelébe értek, fentrõl, ahonnan nem várták, sûrû sortûz ropogott rájuk hirtelen.

Fedetlenül érte õket a tûz! Akit nem talált golyó, az meglepetten felugrott, de erre a farm felõl is megnyitották a tüzet.

Patterson ötlete volt, hogy a szikláról, ahonnan Robin jött a mérnökkel, oldalba kapják az indiánokat. Ordítás, jajgatás és zûrzavar.

- Rajta! - kiabálta Rower -, rohanjuk meg õket! Kíméletlen puskatus- és revolverharc kezdõdött, de nem tartott sokáig. A meglepett vörösök elsõ csoportja megfutamodott.

A folkstoniak a folyó felõli oldalon nem láthatták, mit történt. A lövés és ordítozás azonban jól hallatszott.

- Valami baj lehet odaát - mondta nyugtalanul Allan.

Egy fehér jött futva. Ezt összekötõnek küldték a peonokkal.

- Visszaszorították a vörösöket! A szikláról is lõttek!

- Talán segítséget kaptak? - kérdezte idegesen a seriff.

- Dehogy! Felmászott egypár ember lasszón, és onnan rájuk cserdítettek! - mondta Hiron.

- A mindenségit! Most mi lesz?

- A fõnök szedje össze az embereit, és kezdjen új támadást! - parancsolta Allan.

- És mi?

- Nem várunk tovább! Elõre!

Sortûz! A lovascsapat nekirúgtatott. Ugyanakkor néhány nyílvesszõ égõ fûnyalábbal a farm irányába röppent... Most már szüntelenül ropogtak a fegyverek, és egyik égõ fûcsomó a másik után repült felettük.

- Két ember... vízzel és pokróccal... a tetõre...

Öten már holtan vagy harcképtelenül feküdtek. Az istálló kigyulladt, és az udvar felõli részen betörték a torlaszt!

- Nincs tovább, uram! - mondta lihegve Bob, és a vállára szorította a kezét, mert megsebesült.

- Mi van?...

- Elvesztünk...

- Lõni az utolsó golyóig!

A vad lövöldözés elõl kissé megtorpantak a támadók... De hiába. Nem lehetett reményük a túlerõ ellen.

A fehérek egy kis csoportja Hiron vezetésével átgázolt a folyón, és már benn volt a farmudvarban, egy gazdasági épület mögé húzódtak, és onnan tüzeltek.

Rower emberei közül már vagy húszan feküdtek súlyos sebbel. A tûz az istállóról átterjedt a cselédépületre...

- Rower! Tegyétek le a fegyvert! - harsogta egy hang a puskalövések másodpercnyi szünetében. Allan volt.

A válasz vagy húsz lövés volt a hang irányába... A tûzfényben fetrengõ sebesültek, a puskaporfüst fojtó szaga pokollá tették a farmot.

Rower egy biztos lövéssel leterítette a szeplõs Hiront.

- Magad kerested ezt a golyót, gazember!

Egy gazdasági épület mögött védte magát a maroknyi csapat, de fogytán volt a töltényük is... Az ellenség egyre közelebbi fedezékek mögül tüzelt... a kör bezárult.

Vége!

És ebben a legválságosabb pillanatban megszólalt egy trombita! Élesen, messze hangzóan recsegett a rohamra hívó jeladás, és a fehéredõ ég hajnali világosságában szuronyok és egyenruhák tûntek fel! Egy lovastiszt kardja villan.

Itt vannak a katonák! A szoroson át amerikai uniformisok közeledtek futólépésben...

Lövésre kész fegyverrel, szuronyt szegezve...! A trombita recsegett. Az egyik dombon lecsatolják a gépfegyvert... A többit nem várta meg senki. Elõször az indiánok futottak. Lóra kaptak, és elvágtattak rémülten.

Jól tudták, hogy mit jelent az Államokban a katonai segítség. A folkstoniak döbbenten álltak, mintha csodát bámulnának. Nem menekültek, de nem is moccantak.

- Dicsõség az Istennek - suttogta Patterson, és levette a kalapját. Valamennyien födetlen fõvel álltak...

Miután eltisztultak az indiánok, a folkstoniak is igyekeztek elkerülni a katonák közelébõl.

A csatának vége volt... A tiszt lóra ül, villan a kardja, és a menet jön a Rower-farmhoz, ahol boldog emberek éljeneznek.

A katonaság szép rendben befordult az udvarra. És a tiszt méltóságteljesen fogadta Rower üdvözlését, azután így felelt:

- Mr. Rower! A társulat öntõl várja útiköltségét. Nincs egy huncut centünk!... Nevem Barker.

Egy katona kezében büszkén lengett a csillagos lobogó.

5.

Az eset elõzményei:

Robin elfogatását megelõzõen rábeszélte Barkert, hogy jöjjön el a társulattal este, egy szabadtéri elõadáson, bemutatni a "Csillagos lobogó" címû dalmûvet.

- Hol?

- Folkstonban, Rowernek.

- De hisz azt mondta, hogy ott harc lesz?

- Ha maguk megjelennek a dalmû jelmezeiben, akkor nem lesz. Ki mer itt a katonasággal harcolni?

- És ha valaki mer? Akkor mit csinálunk mi a katonaruhában?

- Nézze, ha megteszi, és a társai is beleegyeznek, akkor Rower hálájára egy életen át számíthat. Nagyot tett akkor, Barker...

- Hm...

Megbeszélték, hogy este találkoznak. De közben Robint elfogták. Barker tanácsot kér a tenoristától és az apaszínésztõl.

Végül is úgy döntöttek, hogy megpróbálják.

- Jó reklám lehet belõle - vélte Nelson, akit késõbb szintén beavattak.

És este útnak indultak, élükön Bakerrel az ezredes szerepében.

6.

És megérkezett az igazi katonaság...

A peonokat áttelepítették a veszélyes törzsek számára kötelezõ elkerített indiánterritoriálisra. A zsilip készen állt, és semmi sem hátráltatta többé a befejezést.

A kormányzó jelen volt a duzzasztógát felavatásánál, de az ünnepség a folkstoniak részvétele nélkül folyt le.

És Molly... Õ ugyan részt vett az ünnepségen, de igen sápadt volt és a szemei vörösek. És a Rower-farm nagy ünnepi ebédjén csak kínnal nyelt le néhány falatot.

A kormányzó egyedül maradt a szobájában, hogy lepihenjen az utazás elõtt. Kopogtak.

Molly lépett be sírva:

- Mr. Hunton... Robint... halálra ítélték...

- Tudom. Holnap végre is hajtják!

Amikor a leány sírásban tört ki, kissé megenyhült.

- Legyen okos, Molly, csak nem hiszi, hogy megkegyelmezhetek...

- De... de igen... Ártatlan! - kiáltotta zokogva, és remegett egész testében. - Ártatlan!

- Látja. Gyáva orgyilkos. Õ maga is beismerte, hogy hajnali háromkor megölte Fred Norwichot, utána Jimmy Hallt...

- Ártatlan.

- Patterson mindent kiderített.

- Õ is tudja, hogy Robin apja a gyilkos! A Tigris! Azért vállalja õ!

- Ezt nem bizonyítja semmi... Molly kérem, nálunk, Amerikában a kegyelemhez legalább annyi indok kell, mint egy felmentõ ítélethez...

- Patterson tudja!

- Hol van Patterson?

- Nem tudom... - sírta kétségbeesetten Molly.

- Patterson fent járt a sziklán, Hilton mérnökkel. Elmeséltette a támadást... Azután elindult a nyomok után, mint Robin. Ennek egy hete. Azóta nem tért vissza.

- Azután emlékezzen a hajnali támadásra... A vonat ellen... Mit tudna itt felhozni a fiú mentségére Patterson? - mondta a kormányzó.

- Nem ölt meg senkit!

- Mégis, én magam láttam, beszéltem vele! Hajnali fél négykor feltartóztatta a kormányzó vonatát... Nagy bûn ez!

Molly mozdulatlanul állt. Az agya sebesen dolgozott. Azután felkiáltott:

- Ártatlan! És maga a tanú, Mr. Hunton!

- Hogy érti ezt?

- Backford Lane félnapi út Birkhamtól!... Nem?

- Ez igaz... de mit használ a fiúnak?

- Ártatlan! Mr. Hunton! Mert hogyan ölhette meg Fred Norwichot Backford Lane-ben, háromnegyed háromkor, és egy órával késõbb Jimmy Hallt Torontonban, amikor Brikham elõtt feltartóztatta a vonatot három órakor?

A kormányzónak nyitva maradt a szája meglepetésében.

- Az... ördögbe...

- Ön a mentõ tanú! Fél négykor beszélt vele sok mérföldnyire a tett színhelyétõl!!! - kiáltotta. - És holnap kivégzik!

- Jimmy! Hej, Jimmy! - A kormányzó egy ugrással kinn volt az udvaron. - Vágtass Countryba... Várj... Írok... Így... Vidd azonnal...

A kivégzés elhalasztását rendelte el. Újrafelvétel Robin ügyében! Az utolsó percben... A kormányzó verejtékezõ homlokkal nézett a vágtató után... Kínos lenne, hogy õ, a kormányzó ismerte az alibit, és most kivégeznék...

Visszament a szobába:

- Ez igazán okos volt öntõl, Miss... Vizet! Hé!... Jöjjön valaki segíteni!

Molly ájultan zuhant a padlóra.

7.

Robin perének második tárgyalása bõvelkedett az izgalmakban.

Az elnök neuraszténiás lett. Ilyen még nem volt! A felmentõ bizonyítékok dacára a vádlott konokul beismer.

- Én öltem meg Fred Norwichot és Jimmy Hallt is.

- Hogy lehetett ön Backford Lane-ben gyilkos, amikor Birkhamben volt és feltartóztatta a vonatot?

- Tévedés van az idõben.

- Maga ölte meg Fred Norwichot?

- Igen.

- Ember! Ne hazudjon!

A vádlott csökönyösen vallott.

A hallgatóság körében zûrzavar és izgatottság lett úrrá. Most felállt a védõ:

- Új tanú jelentkezett az imént. Kérem, hogy azonnal hallgassuk meg.

- Az elnök helyt adott az indítványnak. Feszült várakozás...

Jött Patterson. Nagy utat tehetett meg a seriff, mert csupa por volt, a ruhája szakadt. Így állt a bíró elé.

- Mit kíván? - kérdezte az elnök.

- Vallomást akarok tenni, amely világosságot derít az ügyre.

- Kicsoda maga?

- Patterson, a birkhami seriff; ismerem a gyilkost.

- Ez az ember azt állítja, hogy õ ölte meg Norwichot és Hallt.

- Hazudik, mert azt hiszi, hogy az apját védi.

- Maga tudja, ki a bûnös?

- Tudom! A bûnös lediktálta a vallomását, tessék!

- Hol van az illetõ és kicsoda?

- Tegnap este meghalt, és Jeff Olsennek hívták a kutyát, amíg élt.

8.

Kellemes, hûs, nyári este volt. Együtt ültek a Rower-farmon, és Patterson mesélt.

- Elindultam a szikláról a nyomok után, és megérkeztem a kunyhóhoz, ameddig te is követted a Tigris nyomát, Robin. Egy halódó sebesültet találtam ott szörnyû állapotban. Azonnal felismertem. Jeff Olsen! Ezért tartott távol téged, amíg a Tigris szerepét játszotta itt. Bajuszt növesztett közben, és lenyírta kissé a fél szemöldökét... de te megismerted volna azonnal, és én is felismertem. Mindent bevallott. Õ a Tigris alvezére volt. Az apádat, Weller doktort, megölte, mert az is részt vett a Tigris elleni expedícióban Rowerrel. Ez az a támadás, amelyre olykor visszaemlékezel. Olsen és a banditák rátörtek az apádra. A Tigris fia csakugyan nála volt, de a gyerek meghalt. Olsen félt, hogy a Tigris egyszer még bosszút áll ezért, ha kiszabadul. Weller leégett háza és legyilkolt háznépe között egy síró gyermeket talált, Robint! Kapóra jött neki az orvos fia! Ezt neveli tovább a Tigris elhunyt gyereke helyett. Magához vette a kisfiút, és elmenekült vele. Azután más néven letelepedett Birkhamben, mint tisztességes ember. Robint a bosszúnak nevelte. Hogy egy napon, ha majd közli vele a Tigris történetét, akkor megölje Rowert és a többit. De az a nap, amikor az apját megölték, félénkké tette Robint. Tex Brandon, aki uzsorás is volt, mostanában szorongatta Olsent az adósságaiért. Ez fontos indítóoka volt, hogy Olsen elkezdje a leszámolás nagy komédiáját. Robin gyávasága reménytelenné tette a bosszút. Érezte, hogy öregszik, és terveibõl nem lesz semmi. Akkor kezdett bele a szörnyû játékba. Robint azzal a mesével, hogy a Tigris az apja volt, nekihajtotta a világnak. És õ, Olsen Jeff ölt. Természetesen Robinra esett a gyanú. Olsen végzett Tex Brandonnal a kocsma közelében, miután Robin veszekedett vele. Azután vágtatott tovább Robin útvonalán. Idõközben megváltoztatta az arcát, hogy a Tigrisre emlékeztessen. Így halt meg sorban Fred Norwich, Jimmy Hal és Clayton. Olsen ölte meg valamennyit, és Robinnal fedezte magát. Amíg Hilton mérnök golyója véletlenül halálra sebezte. Ott haldokolt egyedül, amikor rátaláltam. Mindent beismert. Igazi báránybõrbe bújtatott fenevad volt. És évekig mint türelmes képmutató élt, hogy megvalósítsa bosszúját, a Tigrisért.

- Most mi a teendõ? - kérdezte Rower.

- Szerintem - jegyezte meg halkan Barker, aki szintén jelen volt -, legfõbb ideje, hogy vacsorázzunk...

...Molly kint állt a tornácon.

Jól hallotta, hogy melléje lép valaki, de nem fordult meg.

- Molly...

Az a bizonyos valaki átkarolta. Most sem fordult meg, csak lehunyta a szemét.

- A legenda - folytatta a mellette álló - szétfoszlott... A Tigrisvértõl nincs mit tartani... Most...

- Most?

- Kérdeznék valamit...

De nem kérdezett semmit. Csak álltak ott. Azután csendesen megcsókolták egymást, és távolról odahallatszott a zsilipen átzúgó víz tompa harsogása a jó szagú estében...

*

Azóta húsz év telt el. Sok ház épület és még több farm. Kiderült, hogy a legelõnek és földnek csak áldás a zsilip, mert lehetségessé teszi a mesterséges öntözést.

És kiderült, hogy a zsilip mindenkinek áldás.

A vasút olcsóbbá tette az árucikkeket, és nem kellett csaló jenki ügynökök ócskaságait drágán megvenni.

A kisváros bekerült a Kelet vérkeringésébe, mert a zsilip után vasútállomást is kapott. Barker, akit Rower többet nem hagyott többé a sorsára, most azon fáradozik, hogy színházat alapítson, de ez a lépcsõfoka a haladásnak még várat magára.

Folkston fellendült, boldog, megelégedett emberek lakják, és a városka képviselõtestülete Allan javaslatára zúgó helyesléssel megszavazta, hogy a pályaudvarhoz vezetõ útvonal, hálájuk jeléül legyen Folkston jótevõ zsilipjének megépítõje után:

JACK ROWER UTCA.