Farkasfej

 

Wolfshead. Weird Tales. 1926. április.

 

– Félelem? Már elnézésüket kell kérnem, Messieurs, de önök nem ismerik a félelem jelentését. Nem, ehhez továbbra is tartom magam. Önök katonák, nem kalandorok. Tudják, hogyan rohamoznak a dragonyosok, vagy hogy miként morajlik a tenger; de a valódi, hátborzongató, iszonytató félelemről fogalmuk sincs. Én ellenben megismertem azt a fajta rettegést, amit az emberiségnek már soha többé nem kell megtapasztalnia, mígnem a sötétség légiói kiözönlenek a Pokol kapuján és lángba borítják világunkat.

Hallgassák hát meg történetem, ami sok-sok esztendeje, a világ másik végén történt velem! Titkolózni nincs okom, hiszen bizonyos, hogy sosem találkoznak azokkal, akikről most beszélni fogok.

Térjenek hát vissza velem a múltba, azokba a napokba, amikor még csak egy forrófejű lovas voltam, s épp partra szálltam az aprócska vitorlásból, ami a kikötőbe szállított, átkozva a hitvány mólót beborító sarat. Régi barátom, Dom Vincente da Lusto meghívására egyenesen az erőd felé indultam.

Dom Vincente különös, előrelátó, erős férfi volt, olyasvalaki, akinek korát messze megelőző látomásai voltak. Talán az ősi föníciaiak vére csordogált az ereiben, akik a papok szerint egykor, a rég letűnt korokban a tengereket uralták és messzi földeken alapítottak városokat. A vagyonszerzésről alkotott elképzelései különösek, mégis sikeresek voltak – rajta kívül csak igen kevesen mertek volna hasonló dolgokat elgondolni, és annál is kevesebben jártak volna sikerrel a megvalósításukban. Birtoka ugyanis annak a sötét, rejtélyes kontinensnek, Afrikának a nyugati partján feküdt, ami mindig újabb és újabb kihívások elé állítja a felfedezőket.

Egy aprócska öböl környékén kivágatta az őserdőt, helyére pedig erődöt és raktárakat építtetett, hogy vasmarokkal sajtolhassa ki e föld kincseit. Négy hajóval bírt, három kisebb vitorlással és egy hatalmas galleonnal. Ezek jártak a birtoka és Spanyolország, Portugália, Franciaország és Anglia városai között különleges fákkal, elefántcsonttal, rabszolgákkal és ezernyi különféle ritka portékával megrakodva, mindennel, amire Dom Vincente kereskedelem vagy hódítás útján rá tudta tenni a kezét.

Valóban kockázatos vállalkozás volt és még veszedelmesebb kereskedelem; mégis, akár kész birodalmat alapíthatott volna vele a fekete kontinens partján, ha nincs unokaöccse, az a patkányképű Carlos – de azt hiszem, túlságosan is előreszaladtam a történetemben.

Lássák, Messieurs, rajzoltam az asztalra egy térképet a borba mártott ujjaimmal: ez itt a kicsiny, sekély öböl, ezek a széles mólók. Az erőd itt áll egy emelkedő tetején, széles árokkal körülvéve, amit mindenfelől kunyhószerű raktárépületek öveznek. Az árkon egy keskeny felvonóhíd vezet keresztül, s a kapu elé, illetve a falak tövébe még farönkökből állított palánkfal is van telepítve. Az egészet a régi korok igényei szerint tervezték, amikor az erősség még sokkal fontosabb követelmény volt, mint a külcsín. A köveket ezer néger munkájával szállították ide a távolból: korbácscsapások alatt épült, és most, elkészülve, bevehetetlennek mutatkozott – amire szükség is volt, hiszen a berber kalózok gyakran portyáztak a partok mentén, és a bennszülöttek lázadásától is állandóan tartani kellett.

Az erőd körül nagyjából félmérföldnyire minden erdőséget kipusztítottak, a mocsarakba pedig utakat építettek: ezek persze rengeteg munkát igényeltek, de munkaerő is volt bőven. Egy-egy ajándék a törzsfőnöknek, s máris megkaptak mindent: a portugáloknak már csak arra volt gondja, hogy munkára bírják őket – ehhez pedig kiválóan értenek!

A vártól háromszáz yardnyira keletre egy széles, sekély folyó hömpölygött, ami az öbölbe torkollott – sajnos a nevét már teljesen elfelejtettem. Valami pogány nyelven volt elnevezve, amit sosem voltam képes megjegyezni.

Úgy találtam, nem én voltam az egyedüli meghívott vendég. Dom Vincente minden évben egyszer vidám társaságot gyűjtött össze magányos birtokára, hogy néhány hétig vigadjanak, amivel aztán ellensúlyozhatta az év hátralevő részének dolgos, egyedül töltött mindennapjait.

Az igazat megvallva, mire megérkeztem, már leszállt az éj, és a bál is javában zajlott. Barátaim heves, kitörő örömmel fogadtak, s azonnal be is mutattak az ismeretleneknek.

Az utazástól fáradtan a vigalomban nem igazán vettem részt, csendben eszegettem, iszogattam, hallgattam a pohárköszöntőket és a dalokat, meg persze szemügyre vettem az ünneplőket.

Dom Vincentét természetesen már sok-sok éve ismertem, ahogy bájos unokahúgát, Ysabelt is – részben az ő kedvéért fogadtam el a meghívást, és jöttem el ebbe a bűzös vadonba. Ysabel másod-unokatestvérét, Carlost is ismertem, de egyáltalán nem kedveltem: ravasz, finomkodó, patkányképű fickó volt. Aztán ott volt egy másik öreg barátom, az olasz Luigi Verenza és bővérű húga, Marcita, aki szokása szerint most is a férfiakat nézegette. A vendégek közt szerepelt még egy alacsony, zömök német, aki von Schiller báró néven mutatkozott be, egy Jean Desmarte nevezetű, elnyűtt ruházatú gascogne-i nemesember, valamint egy szikár, sötét, csendes spanyol, Don Florenzo de Seville, aki majdnem olyan hosszú rapiert viselt, mint saját maga.

Persze voltak még mások is, nők és férfiak egyaránt, de régen történt a dolog, sokuknak a nevére és az arcára sem emlékszem már, egyedül csak egy férfit jegyeztem meg jobban magamnak, aki úgy vonzotta magára a tekintetem, mint az alkimisták mágnese a vasat. Átlagos magasságú, vékony férfi volt, egyszerű, már-már puritán öltözékben, olyan hosszú karddal, mint a spanyolé. De nem a ruházata vagy a fegyvere hívta fel magára a figyelmem, hanem az arca. Finom vonalú, arisztokratikus, de ráncos, fáradtságot sugárzó ábrázata volt. Állkapcsát és homlokát hegek torzították, mintha valami bestia megkarmolta volna. Meg mertem volna esküdni rá, hogy néha, egy-egy pillanatra szűk, szürke szemeiben valami kísérteties árnyat láttam felvillanni. Odahajoltam Marcitához és megkérdeztem, hogy hívják a férfit, mert a bemutatkozása tejesen kiment a fejemből.

– De Montour, Normandiából – válaszolta. – Különös fickó, nem kedvelem.

– Csak nem tán képes volt ellenállni a bűbájaidnak, te kis boszorkány? – vetettem oda neki; régi ismertségünk úgy a csáberejétől, mint a haragjától megóvott. Mégsem vette sértésnek a dolgot, inkább megjátszott szemérmességgel hosszú szempillái mögé bújt.

Egyfajta különös bűvölettől vezérelve sokszor pillantottam de Montourra. Keveset evett, sokat ivott és csak akkor beszélt, ha kérdeztek tőle valamit.

Ahogy a pohárköszöntők körbe értek, társai őt is arra buzdították, hogy álljon fel és szóljon néhány szót. Először visszautasította kérésüket, majd nagy sokára beadva a derekát felállt, és néhány másodpercig szótlanul bámult maga elé, kupáját a magasba emelve. Úgy tűnt, mintha próbálná lenyűgözni vagy megfélemlíteni a társaságot. Aztán hirtelen egy gúnyos, vad kacajjal a feje fölé emelte a poharat:

– Salamonra – kiáltotta –, aki minden ördögöt megbéklyóz! És háromszor legyen átkozott azokért, amik meglógnak előle!

Köszöntés és átkozás egyszerre! A társaságot méregetve és kérdő pillantások kíséretében csendben kiittuk a magunk poharát. Aznap este korán visszavonultam, kifárasztott a hosszú tengeri hánykódás és a fejem is szédült az erős bortól, amik különben hatalmas hordókban álltak Dom Vincente pincéjében.

Szobám az erőd egyik legfelső szintjén helyezkedett el, ablaka a folyóra és a déli erdőségekre nézett. A helyiséget egyfajta durva, barbár gazdagság jellemezte, ahogy általában az épület többi részét. Az ablakhoz lépve láttam, ahogy odalenn, a palánk mögött egy muskétás őr járőrözik fel-alá. A tisztás sivárnak és kietlennek hatott a holdfényben, a csöndes folyó és az erdő sötét keretként szegélyezte a horizontot.

A bennszülöttek folyóparti szállása felől valami durva lanton pengetett barbár dallam hangjait fújta felém a szél.

Az erdő sötét árnyékában egy ismeretlen éjszakai madár csivitelt gúnyosan, ami mellé még ezernyi madár, állat és az ördög tudja milyen lény hangja vegyült. Néha egy-egy nagymacska velőtrázó üvöltése hasított a levegőbe. Megvontam a vállam és elfordultam az ablaktól. Biztos voltam benne, hogy a koromsötétségben elképzelhetetlen démonfajzatok portyáznak.

Egyszer csak valaki kopogott az ajtómon. Kinyitottam, de Montour lépett be rajta.

Az ablakhoz lépett és kinézett a ragyogó, teljes szépségében tündöklő Holdra.

– Majdnem teleholdunk van, igaz, Monsieur? – jegyezte meg felém fordulva. Bólintottam, s meg mernék esküdni rá, hogy megremegett. – Bocsásson meg, Monsieur. Nem tartom fel tovább – megfordult, de az ajtóban megtorpant és visszalépett. – Monsieur – suttogta elnyomott, mégis szenvedélyes hangon –, bármit is tervez ma estére, kérem, alaposan reteszelje el az ajtaját!

Ezzel már távozott is, én pedig értetlenül bámultam utána.

Bevetődtem az ágyba, a mulatozók zsivaja még sokáig csengett a fülemben. És ugyan fáradt voltam – vagy talán éppen ezért –, rosszul aludtam. Ugyan csak reggel ébredtem fel teljesen, a hangok és zajok kavalkádja egész éjjel áthatolt az álom fátyolán, s úgy emlékszem, mintha valami megpróbálta volna felfeszíteni a szobám ajtaját.

Ahogy várható volt, reggelre a vendégek többsége szörnyen másnapos lett, és vagy egész nap a szobájukban maradtak, vagy csak későn merészkedtek elő. A férfiak közül Dom Vincentén kívül csak hárman voltak talpon: de Montour, a spanyol de Seville (így nevezte magát) és jómagam. A spanyol sosem ivott bort, de Montourra pedig, bár valósággal nyakalta, nem volt hatással. A hölgyek kedvesen fogadtak.

– Az igazat megvallva, Signor – jegyezte meg a kikapós Marcita, úgy legyintve felém a kezével, hogy attól kénytelen voltam elvigyorodni –, örülök, hogy vannak még közöttünk olyan férfiak, akik többre értékelik a társaságunkat, mint a boros kupákat. A többiek teljesen kikészültek reggelre.

Aztán csodás szemei hirtelen felcsillantak:

– Azt hiszem, valaki túl részeg, vagy talán éppen túl józan volt ahhoz, hogy illő módon viselkedjen. Ugyanis, hacsak érzékeim meg nem csaltak, múlt éjjel motozást hallottam az ajtóm felől.

– Vagy úgy! – kiáltottam fel dühösen. – Vala…

– Csendet! – pillantott körbe, mintha arról akarna megbizonyosodni, magunk vagyunk-e. – Hát nem különös? Signor de Montour múlt este épp arra figyelmeztetett, hogy zárjam be az ajtómat!

– Valóban – mormogtam, de nem vallottam be neki, hogy nekem is ezt mondta.

– És nem különös, Pierre, hogy Signor de Montour jóval előtted távozott a bálteremből, mégis ő volt fenn a legtovább?

Vállat vontam. A nők hajlamosak az efféle fantáziálásokra.

– Ma este – folytatta huncut mosollyal – nyitva fogom hagyni, és meglátjuk, mi akad majd a horogra.

– Nem, nem fogod!

Megvetően, fogait kivillantva elvigyorodott és felmutatott egy aprócska, éles tőrt.

– Na, ide figyelj! De Montour hozzád hasonlóan engem is figyelmeztetett. Nem tudom, hogy mit tudhat, vagy hogy múlt éjjel ki bóklászott a folyosón, de biztos vagyok benne, hogy vérre és nem szerelmi kalandokra szomjazik. Zárd be az ajtót! Ysabel kisasszonnyal közös szobátok van, nem igaz?

– Nem. A szolgálólányt pedig el fogom küldeni a szolgák közé – duruzsolta kacér tekintettel, a szempilláit rebegtetve.

– A beszéded alapján még azt hinné az ember, hogy sosem oktattak jó modorra – válaszoltam neki dorgálón: fiatalságunk és régi ismeretségünk közvetlenné tett egymással. – Csak óvatosan, kislány, különben szólni fogok a bátyádnak, hogy fenekeljen el!

Eztán továbbálltam, hogy tiszteletemet tehessem Ysabel előtt. A portugál lány Marcita szöges ellentéte volt: szerény és visszahúzódó fiatal teremtés; nem annyira szép, mint az olasz, de mégis, ártatlansága különösen vonzóvá tette. Egyszer ugyan megfordult a fejemben… de hát fiatalság, bolondság!

Bocsássanak meg, Messieurs! Egy ilyen aggastyán elméje már könnyen elkalandozik. De Montourról akartam önöknek mesélni: de Montourról és Dom Vincente menyétképű unokaöccséről.

A kapunál fegyveres bennszülöttek egy csoportja bukkant fel, akiket a portugál katonák gondosan távol tartottak. Vagy húsz, nyakbilinccsel egyetlen láncra felfűzött mezítelen fiatal férfit és nőt kísértek. Rabszolgák voltak, akiket egy másik, harcias törzs rabolt el és most ide hozta őket eladni. Dom Vincente alaposan szemügyre vette a portékát.

Hosszas alkudozás következett, amit a magam részéről hamar meguntam, így inkább visszafordultam, s közben azon méláztam, mi visz rá egy Dom Vincentéhez hasonló, tekintélyes férfit, hogy az ehhez hasonló alja üzleteket személyesen bonyolítsa. Csakhogy amikor megjelent egy bennszülött a közeli faluból, és véget nem érő panaszkodásával megszakította a tárgyalást, inkább visszatértem.

Közben de Montour is megjelent, Dom Vincente pedig felénk fordult és röviden elmagyarázta a helyzetet:

– Az egyik falubeli favágót múlt éjjel szétszaggatta egy párduc vagy valami hasonló fenevad. Fiatal, erős férfi volt, még nőtlen.

– Párduc? Látták is? – vágott közbe de Montour, majd Dom Vincente válaszára, miszerint senki sem látta, hiszen az éj leple alatt támadott, reszkető kezét a homloka elé emelte, mintha csak az izzadságot akarná letörölni.

– Nézze csak, Pierre! – mondta nekem Dom Vincente. – Ez a rabszolga szeretne önhöz szegődni. Hogy miért, azt csak az ördög tudhatja.

Egy vékony, fiatal kölyköt vezetett elő, akinek egyetlen szembeötlő tulajdonsága az arcán húzódó széles vigyor volt.

– Az öné – mondta Dom Vincente. – Jól nevelt, kiváló rabszolga válik majd belőle. Sokkal jobb, mint az egyszerű szolga, mert csak ételre, egy ágyékkötőre és esetleg egy-egy korbácsütésre van szüksége, amitől majd tudni fogja, hol a helye.

Nem telt sok időbe, hogy megtudjam, miért akart Gola a szolgám lenni. A hajam miatt. Mint akkoriban sokaknak – bár a társaságból egyedül –, nekem is hosszú, vállra omló hajam volt; Gola pedig akár órákig képes volt csendben ülni, csak hogy bámulhassa – már ameddig idegesítővé nem vált vele, és odébb nem rugdostam.

Ezen az éjszakán történt, hogy egy, a többség számára korábban észrevétlen viszály robbant ki von Schiller báró és Jean Desmarte között.

Természetesen most is egy nő állt a háttérben: Marcita mindkettejükkel szemtelenül flörtölt, ami nem volt túlságosan bölcs elképzelés. Desmarte egy fiatal bolond volt, von Schiller meg egy kéjsóvár disznó. De hát, Messieurs, ugyan mikor gondolkodnak a nők bölcsen?

Indulataik akkor váltak gyilkos haraggá, amikor a német meg akarta csókolni Marcitát.

Egy pillanattal később már kardok csattantak. Ám mielőtt még Dom Vincente berohanhatott volna, hogy rendet tegyen, Luigi a harcolók közé ugrott, vitézül lefegyverezte és szétválasztotta őket.

– Signori – monda lágy, de mégis fenyegető hangon –, hát illik úriembereknek így viaskodnia a húgom felett? A sátán lábkörmeire, legszívesebben mindkettejüket kihívnám! Marcita, azonnal eredj fel a szobádba és ne merészelj előjönni, amíg meg nem engedem!

A lány pedig ment, hisz bármennyire is szabad szellemű volt, nem mert ellenkezni a vékony, nőies fickóval, amikor annak gúnyosan elhúzott ajkai felett, sötét szemeiben megcsillant a gyilkos fény.

Ugyan a viszálykodók elnézést kértek egymástól, de pillantásaikból mindannyian tudtuk, hogy gyűlölködésüknek még koránt sincs vége, s az a legközelebbi adandó alkalommal ismét ki fog robbanni.

Késő éjjel arra ébredtem, hogy furcsa, kísérteties rémület kerít hatalmába. Hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Felkeltem, megbizonyosodtam róla, hogy az ajtó be van zárva. Egy ingerült rúgással felébresztettem a földön szunyókáló Golát.

Épphogy felkelt és megdörgölte az arcát, egy rémisztő sikoly törte meg a csendet, ami végigzengve az erőd folyosóin, még a falakon pásztázó muskétást is megugrasztotta. Rémülettel teli női sikoly volt.

Gola rikácsolva a dívány mögé ugrott. Kinyitottam az ajtót és végigszaladtam a folyosón. A lépcső aljában nekirohantam valakinek és fellöktem.

Rekedt hangon motyogott valamit, amiről felismertem, hogy Jean Desmarte az. Talpra segítettem, majd futottunk is tovább, én elöl, ő meg mögöttem. A sikoltások ugyan elhaltak, de az erőd tejesen felbolydult: mindenfelé kiáltozások, fegyvercsörgés, fáklyák ragyogása. Dom Vincente katonákért kiáltozott, majd fegyveresek csörtettek keresztül a termeken egymás nyomában. Desmarte, a spanyol és én épp akkor érkeztünk meg Marcita szobájához, ahogy Luigi berohant és kirángatta onnan a húgát.

Utána mások rohantak be fáklyákkal és fegyverekkel kiáltozva, azt tudakolva, mi történt.

A lány csendesen pihegett a bátyja karjaiban, sötét haja szabadon omlott alá vállaira. Megszaggatott hálóruhája teljesen fedetlenül hagyta alsótestét. Karjain, mellein és vállain hosszú karmolásnyomok húzódtak.

Kinyitotta a szemét, megremegett, majd heves zokogással Luigiba kapaszkodott, rimánkodva, ne engedje, hogy a valami elragadja.

– Az ajtó! – hüppögte. – Nem zártam be. Valami bemászott rajta a sötétben. Megsebeztem a tőrömmel, de a földre rántott, ahol tépni és szaggatni kezdett. Aztán elájultam.

– Hol van von Schiller? – kérdezte a spanyol vadul felcsillanó sötét szemekkel. Mindenki a mellette állóra nézett. Az összes vendég jelen volt, kivéve a németet. Láttam, hogy de Montour a rémült lányt vizslatja, arca most még a megszokottnál is szikárabb volt. Különösnek találtam, hogy nem volt nála fegyver.

– Tényleg, von Schiller! – kiáltotta vadul Desmarte. Vagy fél tucatnyian követtük Dom Vincentét, ahogy helyiségről helyiségre átkutatta az egész erődöt. Az egyik apró mellékfolyosón aztán ráakadtunk. A hasán feküdt, körülötte vörös tócsa terebélyesedett egyre szélesebbé.

– Ez csak valami bennszülött műve lehet! – jelentette ki döbbent arccal Desmarte.

– Ki van zárva! – torkolta le Dom Vincente. – Egy bennszülött se tudna átjutni a katonákon. A rabszolgák, köztük von Schilleréi is, láncra vannak verve, kivéve Golát, aki Pierre szobájában aludt, na és persze Ysabel szolgálólányát.

– De akkor mégis, ki tehette? – kérdezte Desmarte dühödten.

– Mondjuk ön – vágtam rá kurtán. – Máskülönben miért akart olyan sietve minél messzebb kerülni Marcita szobájától?

– Hazudik, a fene essen magába! – ordította, majd hirtelen kirántott kardjával a mellkasom felé döfött. Ám bármennyire is volt gyors, a spanyol még sebesebb volt nála, pengéjének mozdulatlan hegye megérintette Desmarte nyakát.

– Kötözzék meg! – mondta a spanyol szenvtelenül.

– Tegye le a kardot, Don Florenzo! – lépett előre Dom Vincente, próbálva visszanyerni a helyzet fölötti uralmát.

– Signor Desmarte, ön az egyik legkedvesebb barátom, de itt én vagyok a törvény, és tennem kell a kötelességem. Adja a szavát, hogy nem fog megszökni!

– A szavamat adom – felelte a gascogne-i higgadtan. – Elhamarkodottan cselekedtem, elnézést kérek. Nem akartam elszökni, de az átkozott erőd termei és folyosói között teljesen összezavarodtam. – Magyarázatát mindünk közül csak egyvalaki fogadta el.

– Messieurs! – lépett előre de Montour. – A fiatalember ártatlan. Fordítsák meg a németet!

Két őr megtette. De Montour reszketve mutatott a holttestre, mi többiek csak egy pillantást vetettünk rá, de elborzadva fordultunk el tőle.

– Lehet-e ez egy ember műve?

– Egy tőrrel… – kezdte magyarázni valaki.

– Nincs olyan tőr, ami ilyen sebeket okozna – válaszolta a spanyol. – A németet valami borzalmas fenevad karmai szaggatták szét.

Körbenéztünk, mintha csak arra várnánk, hogy valami szörnyeteg ránk ugorjon az árnyékból. Átkutattuk az erőd minden egyes zugát és szegletét. Bestiának nyomát sem leltük.

Már hajnalodott, amikor visszatértem a szobámba. Gola teljesen elbarikádozta magát, majd’ fél órámba tellett, hogy meggyőzzem, nyugodtan beengedhet. Aztán gyávaságáért alaposan elvertem és leszidtam, majd elmagyaráztam neki, mi történet. Megértette a francia nyelvet, s az általa beszélt, különös keveréknyelvet is büszkén nevezte franciának.

Csak ajkai megereszkedéséből és szeme fehérjének csillogásából láttam, hogy történetem nem volt hatástalan.

– Juju! – suttogta félelemmel. – Fétisember!

Hirtelen támadt egy ötletem. Hallottam már egy pár mese- és legendafoszlányt az ördögi párduckultuszról, ami a nyugati parton dívik. Ugyan fehér ember még egyszer sem találkozott ilyesmivel, de Dom Vincente sokszor mesélt nekünk az ember-szörnyekről, akik párducbőrbe bújva osonnak az éjszakai dzsungelek mélyén, hogy gyilkoljanak és zabáljanak. Borzongás futott végig a gerincemen, majd megragadtam Golát, amitől rikoltozni kezdett:

– Lehet ez egy párducember műve? – sziszegtem a vállait rázogatva.

– Uram, uram! – tátogott. – Én lenni jó fiú! Juju, macskaember! Jobb nem beszélni!

– Pedig beszélni fogsz! Mondd el! – fogaimat csikorgatva addig szorongattam, míg tiltakozó hadonászása alább nem hagyott, és bele nem egyezett, hogy elmond mindent, amit tud.

– Nem párducember! – suttogta. Szemeiben a természetfelettitől való félelem csillogott. – Telihold, megtalálni favágó összekarmolva. Találni másik favágó. Nagyúr (vagyis Dom Vincente) mondani párduc. Nem párduc. Párducember jönni ölni. Valami megölni párducember! Összekarmol! Hai, hai! Megint telihold. Valami jönni magányos kunyhóba, karmol asszony. Én találni meg. Nagyúr mondani párduc. Megint telihold, találni favágó összekarmolva. Most jönni erődbe. Nem párduc! Lábnyom mindig ember!

Hitetlenkedve kiáltottam fel, pedig Golának igaza volt. A gyilkosság helyszínéről mindig emberi lábnyomok vezettek el. De akkor a bennszülöttek miért nem mondták el a Nagyúrnak, hogy levadászhassa a gazfickót? Erre aztán Gola szolgált magyarázattal, ahogy a fülembe súgta: a lábnyomok csizmát viselő embertől származtak!

Még ha feltételeztem is, hogy Gola hazudik, valósággal kirázott a hideg a leírhatatlan rémülettől. Akkor mégis, a bennszülöttek szerint ki követhette el ezeket a szörnyű gyilkosságokat?

Azt felelte: Dom Vincente!

Ekkorra, gondolhatják Messieurs, a fejem már valósággal zsongott. Mit jelentsen ez az egész? Ki belezte ki a németet és támadt rá utána Marcitára? Visszagondolva, úgy hiszem, a célja inkább lehetett a gyilkolás, mint az erőszaktevés.

Miért figyelmeztetett bennünket de Montour, majd tette nyilvánvalóvá, hogy bővebb ismeretei is vannak az esettel kapcsolatban, hiszen kijelentette és be is bizonyította, hogy Desmarte ártatlan?!

Mindez túl sok volt nekem.

Törekvéseink ellenére a mészárlás híre eljutott a bennszülöttekhez is, akik annak hallatán rendkívül izgatottá és idegessé váltak: Dom Vincentének háromszor is meg kellett korbácsoltatnia egy feketét az engedetlenségéért. Az erődben borzongató hangulat uralkodott.

Már azon voltam, hogy felkeresem Dom Vincentét Gola meséjével, végül azonban úgy döntöttem, várok még vele.

Aznap a hölgyek a szobáikban maradtak, a férfiak pedig nyugtalannak és levertnek mutatkoztak. Dom Vincente bejelentette, hogy megkettőzi az őrséget, akik mostantól a belső folyosókon is őrjáratozni fognak. Cinikusan elvigyorodtam: ha Gola babonaságai mégsem alaptalanok, akkor bizony nem sokra fogunk menni velük.

Tudják, Messieurs, nem az a fajta ember vagyok, aki türelmesen megvárja, amíg megoldódik egy szituáció. Az asztalra csaptam a kupámat és dühödten kijelentettem, hogy legyen akár ember, akár vadállat, akár maga az ördög, csak azért is nyitott ajtónál fogok aludni. Eztán feltrappoltam a saját lakosztályomba.

Az első éjszakához hasonlóan de Montour ismét megjelent. A tekintete olyan volt, mintha csak a pokol kapuin nézett volna be.

– Azért jöttem – mondta –, hogy megkérjem, sőt parancsoljam, Monsieur, hogy gondolja végig, nem határozott-e elhamarkodottan.

Türelmetlenül megráztam a fejem.

– Szóval eldöntötte? Igen? Akkor arra kérném, hogy miután visszavonulok a szobámba, kívülről zárja rám az ajtót!

Megtettem, amit kért, majd saját lakosztályomba térve azon kezdtem tűnődni, mit jelentsen ez az egész. Golát leküldtem a rabszolgák közé, majd a rapiert és a tőrt a kezem ügyébe készítettem. Nem feküdtem le az ágyba, helyette egy hatalmas karosszékbe telepedtem a koromsötétben. Nem kevés erőfeszítésembe került, hogy ébren tartsam magam, és ne nyomjon el az álom. De Montour különös szavain tűnődtem: valami rendkívül felizgatta, szemeiben olyan kísérteties rejtélyek csillogtak, amiket rajta kívül senki más nem ismert. Ennek ellenére az arca mégsem volt egy gonosz emberé.

Eztán egy hirtelen jött ötlet azt sugallta, hogy keressem fel és beszéljek vele.

Hátborzongató volt végigsétálnom a sötét folyosókon, de végül csak megérkeztem de Montour ajtaja elé. Halkan beszóltam, de nem érkezett válasz. Kopogni akartam, ám ahogy hozzáértem a fához, csak szétforgácsolódott, szálkás deszkákat éreztem az ujjaim alatt. Kovakövemmel azonnal tüzet csiholtam, a felvillanó fényben pedig megláttam, hogy a hatalmas tölgyajtó darabokban lóg alá a vasalaton, a nyomok pedig egyértelművé tették, hogy belülről zúzták szét. De Montour lakosztálya teljesen üres volt.

Valami ösztön sugallatára mezítláb, nesztelenül, azonnal vissza is tértem a szobámba. Az ajtóhoz közeledve észrevettem, hogy valami mozog előttem a sötétben, valami, ami a folyosó szélén lopakodott előre.

Félelmemben előreugrottam, és vadul a sötétségbe ütöttem a kezemmel. Öklöm egy emberi fejnek ütközött, ami egy hangos csattanással a földre zuhant. Megint csiholtam egy kis fényt: de Montour terült el a padlón.

A fal egy résébe beszorítottam egy gyertyát, s ekkorra már de Montour is kinyitotta a szemét és bizonytalanul felült.

– Ön! – kiáltottam, szinte fel sem fogva, mit beszélek. – Az összes ember közül éppen ön!

Szótlanul bólintott.

– Ön ölte meg von Schillert?

– Igen.

Rémültem hátraléptem.

– Figyeljen – mondta felemelt kézzel –, vegye elő a kardját és döfjön le! Senki sem fogja elmarasztalni miatta.

– Nem! – kiáltottam. – Nem tudom megtenni!

– Akkor viszont azonnal térjen vissza a szobájába és jól zárja be az ajtót! – hadarta. – Siessen! Hamarosan visszatér!

– Mi tér vissza? – kérdeztem rémült sikoltással. – Ha engem bántani fog, önt is bántani fogja. Jöjjön velem!

– Nem, azt nem lehet! – kiáltott fel, miközben hátraugrott a kinyújtott kezem elől. – Menjen már! Siessen! Most egy pillanatra épp magam vagyok, de nemsoká visszatér.

– Eztán a leírhatatlan rémület elhaló hangján csak ennyit mondott: – Itt van! Már itt is van!

Éreztem valamit, valami alaktalan, formátlan jelenlétet, valami retteneteset. De Montour lábai megfeszültek, karjai hátralendültek, ujjai ökölbe rándultak. Bőre alatt megdagadtak az izmok, szemei szélesebbé váltak, homlokán az erek kitüremkedtek, mintha csak erőlködne. Ahogy álltam ott néma rémülettel, a semmiből valami alaktalan, megnevezhetetlen dolog kezdett formát ölteni, ami mintha árnyékként vetült volna de Montourra.

Keringett körülötte, majd, Istenemre, eggyé vált vele!

De Montour meginogott, majd felsóhajtott. A homályos árny eltűnt. Bukdácsolva fordult felém: adná Isten, hogy soha többé ne kelljen azt az arcot látnom!

Rettenetes, állati arc volt. A szemek őrült vadságtól csillogtak, ajkai visszahúzódtak a fényben megcsillanó fogakról, amik abban a pillanatban inkább tűntek bestiális agyaraknak, mintsem emberi fogaknak.

A lény (mert embernek nem nevezhetem) megindult felém. Rémülten ugrottam hátra, be az ajtón, épp abban a pillanatban, ahogy farkasszerű ugrással utánam vetette magát. Becsaptam és megtámaszkodtam, miközben a szörnyeteg újra és újra nekirontott.

Végül abbahagyta, s hallottam, ahogy odébb áll a folyosón. Reszketve, kimerülten, várakozva és fülelve lerogytam egy székbe. A nyitott ablakon keresztül beáramló szellő Afrika fűszeres és egyben áporodott illatait hozta be a szobámba. A faluból felcsendült az őslakos dobok csattogása, amire más dobok válaszoltak a távolból, a folyó felsőbb szakaszáról. Eztán valahonnan a dzsungel sűrűjéből rettenetes, oda nem illő módon felvonyított egy farkas. Megborzongtam.

Hajnalban már meg is érkeztek a rémült falusiak hírei: egy néger asszonyt az éjjel megszaggatott egy fenevad, csak a szerencsének köszönhetően sikerült megmenekülnie. Azonnal de Montourhoz indultam, ám közben belefutottam Dom Vincentébe. Zavarodottnak és dühösnek tűnt.

– Valami szörnyűség lappang az erődben – mondta. – Múlt éjjel, bár senkinek egy szóval sem említettem még, valami ráugrott az egyik muskétás hátára, letépte a válláról a köpenyt és egészen a kapuig üldözte. Emellé még valaki de Montourt is bezárta a szobájába, és szét kellett vernie az ajtót, hogy kijuthasson!

Magában motyogva továbbállt, gondolataiba merülve tűnt el a lépcsőfordulóban. De Montour egy lócán ült és kifelé bámult az ablakon. Valami leírhatatlan fáradtság lengte körül.

Haja fésületlen volt és kócos, ruhái szakadozottak. Megborzongva vettem észre a kezén a fakó, vörös foltokat, és hogy körmei beszakadtak és letöredeztek. Felém fordult és intett, hogy foglaljak helyet. Arca ugyan gyűrött volt és nyúzott, de kétségtelenül emberi.

Egy pillanatnyi csend után végül megszólalt:

– Különös mesét kell most elmesélnem önnek, amit még sosem mondtam el senkinek. Bár fogalmam sincs, most miért beszélem el, hiszen tudom, hogy úgysem fog hinni nekem.

És akkor végighallgattam a legvadabb, legkülönösebb és rettenetesebb históriát, amit ember valaha hallott.

– Évekkel ezelőtt katonai szolgálatot teljesítettem Franciaországban. Egyedül kellett átkelnem a kísértetjárta villefére-i erdőségen, ahol rám támadott egy kegyetlen szörnyeteg, egy vérfarkas. Megverekedtem vele a telihold fényében, és megöltem. Mármost az az igazság, ha a vérfarkast félig emberi formájában öljük meg, kísértete örökké üldözni fogja a gyilkosát, míg ha teljesen farkas alakban végzünk vele, a lelke egyenesen a pokolra száll. Az igazi vérfarkasok a közhiedelemmel ellentétben nem emberek, akik farkas-alakot öltenek, hanem farkasok, amik néha emberré válnak!

Most pedig figyeljen rám jól, barátom, mert elmondom az én pokoli titkaimat, amikhez számos borzalmas cselekedeten keresztül és az éjféli erdőkben portyázó félállati szörnyektől és rémektől jutottam hozzá!

Kezdetben a világ különös és alaktalan volt, aminek őserdeiben groteszk bestiák kóboroltak. Aztán egy másik világból száműzve ősi démonok és szörnyetegek sokasága telepedett meg eme újabb, fiatalabb planétán. A jó és a rossz erői már ősidők óta harcban álltak egymással.

A bestiák között volt egy különös fajta, amit embernek neveznek. A gonosz és a jó erőinek is szükségük volt porhüvelyekre a vágyaik megvalósításához, a jók pedig az embereket választották. A démonok különféle állatokban, hüllőkben, madarakban vertek tanyát, s így vívták kortalan csatájukat. Végül az ember győzedelmeskedett. A leghatalmasabb sárkányokat és kígyókat megölték, velük együtt pedig a démonokkal is végeztek. Az utolsó, mindent eldöntő háborút az emberek legbölcsebbike, Salamon indította ellenük, tudásával pedig sikerült őket elpusztítania vagy elfognia és tömlöcbe vetnie. Ám a legvadabbakat, legmerészebbeket, amiket ugyan el tudott űzni, Salamon sosem győzte le. Ezek farkasokban vertek tanyát, s a korok előrehaladtával a démon és a farkas lassan eggyé vált. A gonosz szellem többé már nem tudta kedvére levetni magáról farkas-hüvelyét; és az is előfordult, hogy a farkas vadsága fölébe kerekedett a démon kifinomultságának, így a farkas ismét bestiává vált: kegyetlenné és ravasszá, de mégis csak egy állattá. Ám vérfarkasokból még így is rengeteg maradt.

Teliholdkor a farkas emberi vagy félig emberi formát ölthet, s amikor az ezüst korong a pályája csúcsára ér, a farkas-szellem erőre kap, és a vérfarkasból farkas válik. Ám ha emberi alakban végeznek vele, szelleme elszabadul, és örökké kísérteni fogja gyilkosát.

Most figyeljen! Azt hittem, akkor öltem meg a teremtményt, amikor már alakot váltott, de egy pillanattal mégis korábban cselekedtem. A Hold ugyan közel volt a zenitjéhez, de még nem ért oda, és a lény sem vette még magára teljesen a farkas-formát.

Persze erről akkor még mit sem tudtam, dolga végezetten álltam tovább; de amikor újra telihold kúszott az égre, valami különös, baljóslatú hatásra lettem figyelmes. Rémület kavargott körülöttem a levegőben, én pedig megmagyarázhatatlan, rejtélyes hajlamokat kezdtem felfedezni magamban.

Először egy hatalmas erdő közepén elterülő aprócska faluban tört rám. Éjszaka volt, majdnem telihold, én pedig a fák fölé kúszó korong előtt megpillantottam egy farkasfej alig kivehető körvonalát!

Arra már nem igazán emlékszem, ezután mi történt: a kihalt utcán kóboroltam, próbáltam küzdeni vele, ellenállni neki, aztán minden emlékem egy vérvörös útvesztővé mosódott. Csak másnap reggel tértem magamhoz, ruháim és kezeim vértől voltak csatakosak. Hallottam, ahogy a falubeliek izgatottan diskurálnak egy szerelmespár borzalmas lemészárlásáról, akiket mintha, farkasok szaggattak volna szét a falu határában.

Azonnal elmenekültem, de immár nem egyedül. Nappal ugyan nem érzékeltem rémséges fogva tartóm vágyait, de amikor leszállt az éj és felragyogott a Hold, borzalmas szörnyetegként, gyilkosként, emberbőrbe bújt fenevadként portyáztam az erdőkben.

Istenemre, milyen csatákat vívtam! Mégis, mindig fölébem kerekedett, elérte, hogy újabb prédák után kutassak. Amikor aztán fogyatkozni kezdett a Hold, az ereje is megszűnt felettem, s nem is tér vissza, csak három éjszakával telihold előtt.

Azóta menekülök a világból, és próbálok kiutat találni, de a lény mindig követ, hogy teliholdkor átvehesse a hatalmat a testem fölött. Istenem, hogy milyen borzalmakat cselekedtem!

Már régen végezni akartam magammal, de sosem mertem. Az öngyilkosok lelke kárhozott, s így örökre a pokol lángjai között kell vergődnie. De ami ennél is rettenetesebb, holttestem, a vérfarkas lelkétől megszállva és mozgatva, örökké az emberek között bolyongna. Hát lehet ennél szörnyűbb dolgot elképzelni?

És emellé még a közönséges fegyverek is hatástalanok ellenem. Már döftek át karddal, beleztek ki tőrökkel, vagdostak össze mindenhol, mégsem voltak képesek végezni velem. Egyszer Németországban megkötöztek és le akartak fejezni, én pedig örömmel hagytam volna magam, de aztán rám tört a fenevad, elszaggattam a köteleimet, legyilkoltam az őröket és elmenekültem. Keresztül-kasul bejártam már a világot, mindenütt csak rémületet és holttesteket hagyva magam után. Sem a láncok, sem a tömlöcök nem tudtak visszatartani. A lény örökre hozzám kapcsolódott.

Kétségbeesetten fogadtam el Dom Vincente meghívását, mert önön kívül senki sem ismeri ám eme kettős életemet. A démon markában senki sem ismerhet fel, és különben is, aki így lát, az úgysem tudja majd továbbadni a látottakat.

A kezeim vértől vöröslenek, a lelkem arra kárhoztatott, hogy az idők végezetéig a pokol tüzében senyvedjen, míg elmémet az elkövetett bűneim súlya nyomorítja meg. Mégsem tudok segíteni magamon. Szavamra, Pierre, elképzelni sem tudja, milyen poklot élek át!

Igen, én öltem meg von Schillert és én akartam Marcitára rontani. Hogy miért nem végeztem vele, nem tudnám megmondani, hiszen válogatás nélkül, ugyanúgy ölök nőket, mint férfiakat.

Most pedig, ha nem bánná, vegye elő a kardját és öljön meg, én pedig az utolsó leheletemmel feloldozom a bűn súlya alól! Rendben?

Ismeri a történetem, tudja, hogy egy olyan ember áll ön előtt, aki a világ végezetéig egy szörnyeteg rabságában vergődik.

* * *

Zsibbadt elmével léptem ki de Montour szobájából. Fogalmam sem volt róla, mit tehetnék. Valószínűnek tűnt, hogy mindünkkel végezni fog, mégsem bírtam rávenni magam, hogy elmondjam Dom Vincentének. Valahol a lelkem mélyén sajnáltam de Montourt.

Így aztán próbáltam megőrizni a lélekjelenlétemet, és az elkövetkező napokban minden alkalmat megragadtam, hogy beszélhessek vele. Igaz barátság szövődött közöttünk.

Ekkorra a fekete ördögön, Golán elfojtott izgatottság nyomait véltem felfedezni, mintha tudna és el akarna mondani valamit, de mégsem tudja, vagy nem meri.

Így teltek a napok lakomázással, italozással, vadászattal, mígnem egy éjjel de Montour felkeresett, és szobám ablakából némán a felkelő Holdra mutatott.

– Nézze – mondta –, van egy tervem! Elő fogom adni, hogy vadászni megyek a dzsungelbe néhány napra, és el is indulok, viszont éjszaka visszatérek, önnek pedig be kell zárnia abba a cellába, amit most raktárként használnak!

A terv szerint jártunk el, sikerült naponta kétszer ételt és italt csempésznem neki. Ragaszkodott hozzá, hogy nappal is a cellában kell maradnia, mert a bestiának ugyan ilyenkor nincs fölötte hatalma, mégsem mer kockáztatni.

Ekkoriban vettem észre, hogy Dom Vincente menyétképű unokaöccse, Carlos erőszakkal próbál meg Ysabel, a saját másod-unokatestvére felé közeledni, aki persze minden próbálkozását elutasította.

Jómagam szívesen kihívtam volna egy párbajra, hiszen mélységesen megvetettem érte, de nem foglalkozhattam ilyesmivel. Mindenesetre úgy tűnt, Ysabel fél tőle.

Eközben barátom, Luigi is szerelmes lett a kecses portugál leányzóba, szinte naponta szerelmet vallott neki.

Ami pedig de Montourt illeti, ő csendben ücsörgött a cellájában, az elkövetett rémségek fölött merengve, míg bosszúságában neki nem állt puszta kézzel püfölni a rácsokat.

Don Florenzo morcos Mephistophelésként járkált az erődben; míg a többi vendég lovagolt, vigadozott és vedelt.

Gola kígyóként tekergett körülöttem, olyan tekintettel, mintha valami rendkívül fontos információt kellene átadnia. Hát lehet azon csodálkozni, hogy az idegeim már-már pattanásig feszültek?

A bennszülöttek nap-nap után egyre barátságtalanabbá, mogorvábbá és makacsabbá váltak.

Aztán egy éjjel, nem sokkal holdtölte előtt felkerestem de Montourt a cellájában. Azonnal felém fordult.

– Rendkívül merész dolog volt ilyenkor idejönnie.

Vállat vontam és leültem.

Az apró, rácsos ablakon beáramlottak Afrika illatai és hangjai.

– Hallja a bennszülöttek dobjait? – kérdeztem. – A múlt héten szinte megállás nélkül püfölték őket.

De Montour bólintott:

– Nyughatatlanok. Azt hiszem, valami ördöngösségen törik a fejüket. Feltűnt önnek, hogy Carlos milyen sok időt tölt közöttük?

– Nem – feleltem –, de azt hiszem, hamarosan össze fogják akasztani a bajuszt Luigival, aki udvarolni kezdett Ysabelnek.

Így beszélgettünk, míg egyszerre de Montour csendessé és hallgataggá vált, kérdéseimre csupán egy-két szavas válaszokat mormogott.

A Hold fénye beragyogott a rácsozott ablakon, sugaraival megvilágította az arcát.

Hirtelen rémület fogott el. De Montour mögött, a falon egy árnyék jelent meg: egy farkasfej tisztán kivehető körvonala!

De Montour abban a pillanatban a hatása alá került. Sikoltva ugrott fel a lócáról. Vadul mutogatni kezdett, én pedig remegő kezekkel csaptam be és lakatoltam le magam mögött az ajtót. Éreztem, ahogy teljes testével nekiveselkedik. A lépcsőn felrohanva még hallottam, ahogy a vaspántos ajtón dörömböl. Ám hiába vetette be minden erejét, az ellenállt neki.

A szobámba lépve Gola valósággal nekem rohant, és végre kinyögte a mesét, amit már napok óta némán hordozott magában. Hitetlenkedve hallgattam végig, majd egyenesen Dom Vincente felkutatására indultam, de nem találtam sehol.

Aztán Don Florenzótól megtudtam, hogy Carlos megkérte, kísérje el a faluba valami rabszolgavétel lebonyolítására. Gyorsan elhadartam neki, amit Golától megtudtam, így együtt folytattuk az utunkat. Kirohantunk a kapun, integetve magunkhoz hívtuk az őröket, és megindultunk a falu felé.

Dom Vincente! Dom Vincente, légy óvatos, és tartsd a kardod a kezed ügyében! Bolondság, szörnyű bolondság volt ma éjjel Carlosszal, az árulóval tartanod!

Már egészen a falu közelébe értek, amikor utolértük őket.

– Dom Vincente! – kiáltottam. – Azonnal vissza kell térnie a várba! Carlos a vadak kezére akarja juttatni. Gola szerint Ysabelre és az ön vagyonára fáj a foga. A halott favágók mellett talált csizmanyomok alapján Carlos elhitette a bennszülött feketékkel, hogy ön a gyilkos! Ma éjjel le akarják rohanni az erődöt, hogy Carlos kivételével mindenkit megöljenek! Higgyen nekem, Dom Vincente!

– Igaz ez, Carlos? – fordult hozzá Dom Vincente meglepetten.

Carlos gúnyosan felkacagott:

– A bolondok igazat beszélnek, de ez rajtad már nem segít!

Egy kiáltással Dom Vincentére ugrott. Acél villant a holdfényben, a spanyol pengéje még azelőtt átdöfte Carlost, mielőtt egyet is moccanhatott volna.

Árnyak bukkantak fel körülöttünk. Vállvetve álltunk fel karddal és tőrrel a kezünkben – hárman száz ellen. Lándzsák csillogtak, a vadak torkából állati kurjantások harsantak. Három döféssel leterítettem három feketét, majd egy buzogány csapásától a földre kerültem; egy pillanattal később pedig már Dom Vincente is követett egy-egy lándzsával a karjában és a lábában. Don Florenzo ott tornyosult fölöttünk, a kard valósággal életre kelt a kezében. Eztán a muskétások rohama egy pillanat alatt megtisztította a folyópartot, minket pedig visszacipeltek az erődbe.

A fekete hordák ifjabb rohamra lendültek, lándzsáik acélhullámát a vad csatakiáltások mennydörgése kísérte. Újra és újra megpróbálkoztak a lejtővel, átküzdötték magukat az árkon, s végül már a palánkokat ostromolták. Közben a száz-egynéhány védő tüze folyamatosan megfutamította őket. A felprédált raktárakat felgyújtották, a tűz fénye elvegyült a Hold ragyogásával. Eztán a folyó túlpartján álló nagy lerakat körül kezdtek gyülekezni, amit valósággal darabjaira szedtek.

– Bár megpróbálták volna felgyújtani! – mondta Dom Vincente. – Nincs benne más, csak párezer font puskapor! Ilyen veszedelmes holmit nem mertem a folyó innenső oldalán tárolni. A folyó és a partszakasz összes vadembere összegyűlt az elpusztításunkra, a hajóim meg épp a tengert járják! Ugyan még ki tudunk tartani egy ideig, de hamarosan át fognak törni a palánkon, és akkor az utolsó emberig lemészárolnak.

Azonnal de Montour cellájához rohantam. Beszóltam neki, amire emberi hang válaszolt, így biztos lehettem benne, hogy a fenevad most éppen nem uralja.

– Fellázadtak a feketék – hadartam.

– Erre én is rájöttem. Hogy áll a csata?

Elmondtam neki mindent, az árulást és az összecsapást, és megemlítettem a folyó túlpartján álló puskaporos raktárt is. Azonnal talpra szökkent.

– Az elátkozott lelkemre mondom – kiáltotta –, még egyszer kockát vetek a pokollal! Gyorsan, engedjen ki innen! Megpróbálom átúszni a folyót, és felrobbantani őket!

– Ez őrültség! – ellenkeztem. – A palánk és a folyó között vagy ezer fekete strázsál, azon túl meg vagy még háromszor annyi! És a folyó is hemzseg a krokodiloktól.

– Akkor is megpróbálom! – mondta felderült arccal. – Ha sikerül, néhányezer bennszülöttel kevesebben tartanak majd ostrom alatt, de ha nem, a lelkem akkor is felszabadul, és talán még némi bocsánatot is nyerhet az életemben elkövetett bűneimért. Gyorsan! Már közeledik a démon! Érzem a hatalmát! Siessen már!

A kapuk felé rohanva de Montour úgy szuszogott, mintha máris a csata hevében viaskodna. A kapu előtt a földre kuporodott, majd egyetlen ugrással átszökkent felette. Érkezését a feketék vad kiáltásokkal fogadták.

A muskétások rá is és rám is lövöldözni kezdtek. A palánkról még láttam, hogy bizonytalanul hol ez egyik, hol a másik irányba pillantgat. Közben egy tucatnyi bennszülött magasba emelt lándzsákkal vakmerően felénk rontott.

Kísérteties farkasüvöltés zengett fel, de Montour előre szökkent. A bennszülöttek félelmükben megtorpantak, s mielőtt bármit is tehettek volna, már közéjük is vetette magát. Vad, ezúttal nem dühvel, hanem rettegéssel teli kiáltások harsantak fel torkaikból.

Csodálkozásukban a muskétások leengedték fegyvereiket.

De Montour egyenesen a feketék közé rontott, akik inuk szakadtából futottak előle, három mégis a földön maradt.

A vérfarkas még üldözte őket vagy egy tucatnyi lépésre, majd sziklaszerűen megmerevedett. Megvárta, míg a földbe csapódnak a rá irányzott dárdák, majd egyenesen a folyó irányába rohant, ahol egy csapatnyi fekete állta útját. Az égő raktárak fénye tökéletesen megvilágította a jelenetet. Egy dárda de Montour vállába fúródott. Megtorpant, kitépte, és az egyik bennszülöttbe döfte. A holttesten átszökkenve a többire vetette magát. Képtelenek voltak ellenállni a megszállott fehér embernek. Sikoltozva menekültek előle, de Montour pedig követte őket, ráugrott az egyikük hátára és a földre terítette. Eztán felállt, megtántorodott, majd beleugrott a folyóba. Egy pillanatig még várakozott, majd eltűnt az árnyak között.

– Az ördög nevére! – lihegte mellettem Dom Vincente. – Miféle ember volt ez? Tényleg de Montourt láttam?

Bólintottam. A muskéták ropogását elnyomta a vadak rikoltása. A folyó túlpartján álló hatalmas lerakat körül kezdtek tolongani.

– Valami nagy rohamra készülhetnek – mondta Dom Vincente. – Át fognak özönleni a palánkfalon. De várjunk csak!

A hatalmas robbanás mintha az eget is kettéhasította volna. A felcsapó lángnyelv szinte a csillagokat nyaldosta; az erőd egész szerkezete megremegett. Eztán csend és füst, ami lassan leülepedett, s megláttuk, hogy a raktár helyén már csak egy óriási kráter tátong.

Ugyan elbeszélhetném még, miként indított rohamot a sebesült Dom Vincente ki a kapun, le a domboldalon, s miként vetette magát a robbanásból megmenekült feketékre. Azt is elmesélhetném, miként mészároltuk le őket és arattunk győzelmet a megfutamodók felett.

Azt is elmesélhetném, Messieurs, hogyan szakadtam el a csapattól és kóboroltam a dzsungelben, ahol képtelen voltam megtalálni a partra vezető utat; ahogyan azt is, miként fogott el egy csapat kóbor rabszolgahajcsár, és miként menekültem meg tőlük. De mégsem áll szándékomban, hiszen akkor már túl hosszúra nyúlna a mesém, meg aztán most úgyis csak de Montourról akartam beszélni.

Akkoriban rengeteget gondolkoztam a történteken, s tűnődtem azon, valóban de Montour röpítette-e a levegőbe a raktárt, vagy csupán a vakszerencse sietett a segítségünkre.

Az, hogy egy ember átússza a hüllőktől hemzsegő folyót, legyen akármilyen átoktól is sújtva, lehetetlennek tűnik. Meg aztán, ha fel is robbantotta, bizonyára ő maga is a levegőbe röpült vele együtt.

Aztán egy nap, amikor végre holtfáradtan kiverekedtem magam a dzsungelból, és a part közelébe értem, megpillantottam egy apró, tapasztott sárkunyhót. Abban bízva, hogy ott éjszakára menedéket lelhetek a rovaroktól és a hüllőktől, befordultam.

Aztán az ajtóban meg is torpantam. Egy összeeszkábált lócán egy férfi ült velem szemben, arcát megvilágították a Hold sugarai.

Rémült sikoltással hátraugrottam. De Montourt láttam, de teliholdkor! Megdermedtem a félelemtől, ő pedig felállt és odalépett hozzám. Bár arca olyan elnyűtt volt, mintha a pokol kapuin kukucskált volna be, mégis értelmet sugárzott.

– Lépjen csak be, barátom! – mondta békésen. – Nem kell már tőlem tartania. A szörnyeteg végleg elhagyott.

– Mégis, hogyan sikerült? – kérdeztem, miközben kezet ráztam vele.

– Szörnyű csatát kellett vívnom, mire eljutottam a folyóig – válaszolta. – A fenevad a hatalmába kerített és arra kényszerített, hogy a bennszülötteket támadjam. De most először a lelkem és az elmém egy pillanatra visszanyerte az uralmat fölötte, éppen annyi időre, hogy beteljesíthessem a küldetésem. Azt hiszem, a szentek siettek a segítségemre, amiért felajánlottam az életem, hogy annak árán más életeket mentsek.

Beugrottam a folyóba és úsztam, miközben mindenfelől krokodilok gyűltek körém. A szörnyeteg markától szorongatva megküzdöttem velük. Aztán hirtelen azt éreztem, hogy a szellem elhagy. Kimásztam a vízből és felgyújtottam a raktárt. A robbanás több száz lábnyira röpített, s napokon át csak öntudatlanul kóboroltam az őserdőben. Felkelt az első telihold, aztán a második, én mégsem éreztem a szörnyeteg hatalmát.

Szabad vagyok, szabad! – kiáltotta örömében ujjongva.

– Megszabadult a lelkem. Bár hihetetlennek tűnik, mégis igaz: a démon a folyóba fulladt, vagy beleköltözött valamelyik vad hüllő testébe, ami most a Niger hullámain úszkál.