2. fejezet

Egy aprócska falu szalmatetős viskójában, nem messze a Dunától, egy szakadozott köpennyel letakart bálán egy alak hortyogott egészségesen. A lovag volt, Gottfried von Kalmbach, aki az igazak és az alkoholmámor álmát aludta. A bársonymellénynek, a bő selyemnadrágnak, a kaftánnak és a szamárbőr csizmáknak, a gőgös szultán ajándékainak már nyoma sem volt. A lovag elnyűtt bőrruhákba és rozsdás vértbe öltözött. Egy kéz meglökdöste, amire káromkodva kinyitotta a szemeit és feleszmélt.

– Ébredjen, uram! Ébredjen, jó lovag! Az Isten szerelmére, még egy ilyen lusta disznót, felébred-e már?

– Töltsd tele, kocsmáros! – mormogta az ébredező. – Ki az? Mi az? A fene vigyen, Ivga! Nem maradt egy fillérem sem. Legyél jó kislány és hagyj aludni!

De a lány csak tovább rázogatta.

– Ne legyen szamár! Keljen fel! Kösse fel a kardját! Még dolga van!

– Ivga – felelte halkan Gottfried, félrehúzódva –, ott a sisakom, vidd el a zsidónak! Elég pénzt fog adni érte, hogy újra berúghassak.

– Bolond! – kiáltotta a lány kétségbeesetten. – Kit érdekel most a pénz? Az egész keleti határ lángokban áll, és senki sem tudja, miért!

– Elállt az eső? – kérdezte végre némi érdeklődést tanúsítva Kalmbach.

– Már órákkal ezelőtt. Csak a tetőről csöpög még a víz, azt hallja. Vegye a kardját és jöjjön ki velem az utcára! A falubeliek mind részegek az ön utolsó ezüstjéből, az asszonyok pedig nem tudják, mitévők legyenek. Jaj!

Sóhaját megszakították a kunyhó deszkái közötti réseken hirtelen bevilágító különös fények. A német bizonytalanul feltápászkodott, gyorsan megmarkolta hosszú, kétkezes kardját, rövidre nyírt hajára pedig felkapta behorpadt sisakját. Követte a lányt a kanyargós utcára. Vékony, fiatal teremtés volt, mezítláb, egy rövid tunikaféleségben, aminek lebegése kellemes rálátást nyújtott hófehér teste kibukkanó hajlataira.

A faluban minden mozdulatlan volt, sehol egy fényforrás. A szalmatetőkről ütemesen csepegett alá a víz. A sáros utcák pocsolyái feketén csillogtak. A szél kísértetiesen sóhajtozott és nyögdécselt az aprócska települést várfalszerűen körülvevő fák koromszín ágai között. Délkelet felől az ég rózsás izzással ragyogta be az esőfelhőket. Ivga reszketve bújt a magas némethez.

– Elmondom én neked, mi ez – szólt a férfi, a ragyogó fényt szemlélve. – Ezek Szulejmán ördögei. Átkeltek a folyón, és most falvakat gyújtogatnak. Láttam már ilyen ragyogást. Korábban számítottam rá, bizonyára ezek a hetekig tartó átkozott esők tartották vissza őket ilyen sokáig. Ez az akindzsik műve, és nem fognak leállni, amíg Bécshez nem érnek. Figyelj most jól, te lány! Csendesen, de gyorsan hozd ide a szürke paripám a kunyhó mögül! Kicsúszunk az ördög karmai közül, mint valami apró kisegér. A ló mindkettőnket elbír.

– Na és a falubeliek? – kérdezte az szipogva, a kezeit tördelve.

– Nos, Isten nyugosztalja őket! A férfiak túl buzgón itták a sörömet, a nők meg ugyan kedvesek voltak, de a Sátán szarvaira, az öreg szürkém nem vihet el a hátán egy egész falut!

– Akkor csak menjen! – felelte dacosan a lány. – Én inkább itt maradok, és meghalok az enyéimmel.

– Téged nem fognak megölni. Inkább elküldenek valami kövér öreg isztambuli kereskedőnek, aki majd alaposan ellátja a bajod. Én nem várom meg, hogy felkoncoljanak, és neked sem kellene…

A lány szörnyű sikolya akasztotta meg. Hátrafordult, és meglátta a szemeiben lobogó rémületet. A falu túlsó végében álló ház lángra kapott, de az átázott tetőzet csak lassan adta meg magát a tűznek. A lány sikoltását kiáltások és őrült üvöltések elegye követte. A fickándozó lángnyelvek fényében emberi alakok kapálóztak, mintha csak táncra penderültek volna. Gottfried hunyorogva vizslatta az árnyakat, s arra lett figyelmes, hogy a részegességtől és gondatlanságból őrizetlenül hagyott alacsony vályogfal körül alakok mozgolódnak.

– Az átkozottak! – mormogta. – Hamarabb ideértek, mint a tűz. Még a sötétben idelopództak. Gyerünk innen!

Megragadta a lány csuklóját, hogy elrángassa, mire az sikoltozni és küzdeni kezdett ellene, mint valami csapdába esett, a félelemtől eszét vesztett vadállat. A közelben egy újabb vályogfal omlott össze. Vagy húsz ló jelent meg, nyergükben az elkárhozott falura pusztulást hozó, a lángok fényével megvilágított lovasaikkal. Mindenfelé kunyhók lángoltak, a sikolyok egészen a felhőkig elértek, ahogy kirángatták ágyaikból az asszonyokat és a részeg férfiakat, hogy aztán a nyílt utcán vághassák át a torkukat. Gottfried alaposan szemügyre vette a lángoktól csillogó acélú lovasokat, s látta, hogy a legközelebbinek a vállait keselyűszárnyak díszítik. Abban a pillanatban, hogy felismerte Mikhal Oglut, a vezér is felegyenesedett és rámutatott:

– Őt fogjátok el, kutyák! – üvöltötte az akindzsi, most már nem a megszokott, lágy hangon, hanem ércesen, mint amikor a szablyát élezik. – Gombuk az! Ötszáz akcse üti a markát annak, aki elém hozza a fejét!

Von Kalmbach káromkodva ugrott a legközelebbi kunyhó takarásába, magával rántva a sikoltozó lányt. Még hallotta, ahogy az íjhúrok megpendültek a háta mögött, a lány pedig elernyedve omlott a karjai közé, majd a lábai elé rogyott. Csillogó tekintetében meglátta a szívéből kimeredő vessző tollazatát. Mély, dörmögő hangon mondott valamit, majd vadul, mint a sarokba szorított medve, az üldözői felé fordult.

Előremeredő, tüzes tekintettel, két marékra szorított kardjával egy pillanatra megállt, majd mint ahogyan a medve is megfut a vadászok közeledtére, megfordult, elrohant a kunyhó mellett, miközben nyilak süvítettek mellette és pattantak le láncingéről. Tűzfegyverek szóba sem jöhettek, az eső-áztatta erdőn való keresztüllovaglás benedvesítette a fosztogatók lőporát.

Von Kalmbach, gondosan figyelve az üldözők vad kiáltásaira, megkerülte az épületet és eljutott az istállóhoz, ami éjszakai szállásául szolgált, és ahová szürke paripáját is kikötötte. Az ajtóhoz érve, a félhomályban valaki párduc-ügyességgel ráugrott és vagdalkozni kezdett előtte. Kardjával elhárította a csapást, majd széles vállai minden erejével visszatámadott. A penge lecsúszott az akindzsi fényes sisakjáról, majd a vértezet illesztéseinél mélyen a húsba hatolva lemetszette a karját. A mohamedán egy nyögéssel a földre zuhant, a német pedig átugrott a magatehetetlenné vált testen. A szürke csődör, ahogy gazdája a hátára pattant, a félelemtől és izgatottságtól vadul felnyerített és hátrálni kezdett. Nem volt idő most a nyereggel meg a kantárral bajlódni. Gottfried a hatalmas jószág lágyékába vágta sarkantyúját, mire az villámként vágott keresztül az ajtón, úgy lökve el az embereket jobbra és balra, mintha csak valami kuglibábuk volnának. A lángoló kunyhók közötti tüzes utcácskákon át, vágtája közben holttesteken tiporva, pocsolyákba gázolva menekítette gazdáját. Az akindzsik folyamatosan nyilazva és kiabálva a menekülő nyomába eredtek. Aki lovon volt, azonnal követte, a gyalogosak pedig visszarohantak a ledöntött fal túloldalán kikötött hátasaikért.

A nyilak valósággal záporoztak Gottfried feje mellett, ahogy lovát az egyetlen szabad út irányába fordította – a még épen álló nyugati fal felé. Merész vállalkozás volt, hiszen a talajt feláztatta és csúszóssá tette az eső, meg aztán a szürke sem próbálkozott még soha ekkora ugrással. A lovag visszafojtotta lélegzetét, érezte, amint a hatalmas test utolsó, elkeseredett lehetőségként erőt gyűjt alatta, majd egyetlen hatalmas rugaszkodással a levegőbe repül, s kevesebb mint egy hüvelyknyivel átlendül a fal felett. Üldözői csodálattal és dühvel telve kiáltoztak utána, majd visszafordultak. Bár született lovasok voltak, nem mertek megkockáztatni egy ilyen nyaktörő mutatványt. A kapuk és a falon támadt rések keresésével túl sok időt vesztettek, s mire sikerült kiérniük a faluból, a fekete, nyirkos, suttogó, esőtől csöpögő erdő már elnyelte prédájukat.

Mikhal Oglu veszett káromkodásra fakadt, majd arra utasította hadnagyát, Otmánt, hogy a faluból senkit se hagyjanak életben; ő maga pedig a szökevény nyomába eredt, fáklyák fényénél követve annak nyomait a sáros talajon, megesküdve, hogy leteríti, még ha Bécs falaiig is kell üldöznie.