Az előző fejezetben említett vallásos levélíróm egy darázs láttán találta meg a hitét. Charles Darwin egy másik állatfaj folytán vesztette el a magáét: „Fel nem foghatom – írta –, miért alkotta volna egy jóságos és mindenható Isten a fürkészdarazsakat azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy elevenen felfalják a hernyókat”. Valójában Darwin hite fokozatos elvesztésének, amelyet csak azért nyomott el, hogy fel ne zaklassa istenfélő feleségét, Emmát, bonyolultabb okai voltak. Utalása a fürkészdarazsakra merőben alkalomszerű. Haláltánc-viselkedésüket rokonaik, a kaparódarazsak is osztják, amelyekkel az előző fejezetben találkoztunk. A nőstény nemcsak hogy hernyóba (szöcskébe vagy méhbe) tojja a petéjét, hogy a kikelő lárva ezen éljen, hanem Fabre és mások szerint körültekintően a zsákmány hasdúcláncának minden egyes idegdúcába irányozza szúrását, hogy ily módon megbénítsa, de ne ölje meg áldozatát. Ez biztosítja a hús frissen tartását. Nem tudjuk, a bénulás általános érzéstelenítő hatással jár-e, vagy a kuráréhoz hasonlóan csupán megdermeszti az áldozatot. Utóbbi esetben az végigszenvedi, amíg elevenen felfalják belülről, miközben egy izmát nem képes mozdítani. Ami vad kegyetlenségnek tűnik, de mint látni fogjuk, a természet nem kegyetlen, csak könyörtelenül közömbös. Ez egyike a legkeményebb leckéknek, ami az emberekre vár. Sehogyan sem akarózik beismernünk, hogy a dolgok se nem jók, se nem gonoszak, se nem kegyetlenek, se nem nyájasak, egyszerűen csak érzéketlenek – közömbösek minden szenvedésre, híján vannak minden célszerűségnek.
Nekünk embereknek célokkal van tele a fejünk. Ha valamire rápillantunk, máris megkérdezzük, „mire való”, milyen szándék, cél mozgatja. Ha a célok keresése rögeszméssé, kórossá válik, paranoiáról beszélünk – a beteg minduntalan rossz szándékot vél felfedezni a puszta balszerencsében. Ez azonban csupán a csaknem egyetemes téveszme szélsőséges formája. Mutassanak nekünk bármit, objektumot vagy folyamatot, és menten feltesszük a „miért?”, „mire való?” kérdést.
A vágy, hogy célszerűséget lásson mindenben, magától értetődő egy olyan állat esetében, amelyet gépek, műalkotások, munkaeszközök és egyéb megtervezett mesterséges tárgyak vesznek körül; mi több, ennek az állatnak ébredező gondolatait saját személyes céljai uralják. Az autó, a konzervnyitó, a csavarhúzó és a vasvilla mind igazolja a „mire való?” kérdés létjogosultságát. Pogány őseink ugyanezt kérdezhették a villámról, a nap- és holdfogyatkozásokról, a sziklákról és folyókról. Ma azzal büszkélkedünk, hogy megszabadultunk az efféle kezdetleges animizmustól. Ha egy szikla a patakban alkalmas az átkelésre, felhasználhatóságát a sors jutalmának tekintjük, nem pedig valamely szándék kifejeződésének. Ám ha lesújt a tragédia, újult erővel tér vissza a régi kísértés – már maga a „lesújt” szóban is az animizmus visszhanzik: „Miért, jaj, miért az én gyermekemre sújtott le a rák/földrengés/hurrikán?”, kiáltunk ilyenkor. S ugyanennek a kísértésnek engedünk néha a szó szoros értelmében, ha a mindenség eredetéről vagy a természet alapvető törvényeiről van szó. Bölcselkedéseink nem egyszer a fölöttébb bárgyú kérdésben tetőződnek: „Miért létezik a világ a semmi helyett?”
Már nem számolom, hányszor állt fel valaki a hallgatóságból egy-egy nyilvános előadásom végén, és kérdezett valami effélét: „Önök, tudósok kiválóan értenek a »hogyan« típusú kérdések megválaszolásához. Ám el kell ismerniük, hogy semmire nem mennek a »miért« kérdésekkel.” Ugyanezt kérdezte Philip, Edinburgh hercege is Windsorban kollégámtól Peter Atkinstól. A hasonló kérdések mögött kimondatlanul mindig ott a soha be nem bizonyított feltevés, hogy mivel a tudomány alkalmatlan a „miért”-típusú kérdések megválaszolására, léteznie kell olyan területnek, amelynek ez a feladata. Ami, mondanom sem kell, teljesen illogikus következtetés.
Attól tartok, Atkins doktor rövid úton elintézte a királyi kérdést. Maga a tény, hogy egy kérdés megfogalmazható, még nem teszi jogossá vagy értelmessé. Sok mindenről megkérdezhetjük: „mekkora a hőmérséklete?” vagy „milyen színű?” De nem kérdezhetjük meg ugyanezt mondjuk a féltékenységről vagy egy imáról. Hasonlóképpen jogosan teszik fel a „mire való” kérdést a kerékpár sárhányójáról vagy a Kariba-víztárolóról. Úgyanakkor nincs joguk feltételezni, hogy választ érdemel a kérdésük, ha azt, hogy „miért van” egy vándorkőről, a balszerencséről, a Mount Everestről, esetleg a Világegyetemről kérdezik. Nem minden kérdés helyénvaló, bármily szívből jövő szavakkal fogalmazzuk is meg.
Valahol az ablaktörlők meg konzervnyitók és a sziklák, valamint a világmindenség között foglal helyet az élővilág. Az élő szervezetek olyan objektumok, amelyeket, a sziklákkal ellentétben, mindenestől áthat a célszerűség. Köztudomású, hogy az élő szervezetek látszólagos célszerűsége Aquinói Tamástól Paley-n át a modern tudományos kreacionizmus képviselőiig a tervszerűség klasszikus érvére serkentette a teológusokat.
Mára pontosan értjük azoknak a folyamatoknak a valódi tartalmát, amelyek a célszerű tervezés megtévesztő illúziójával ruházták fel a szárnyakat, szemeket, csőröket, fészekrakó ösztönt és az élet minden egyéb megnyilvánulását. A darwini természetes kiválasztódás a hajtóereje mindennek. Meglepően későn ébredtünk rá erre az összefüggésre, másfél évszázaddal ezelőtt. Darwin előtt még a művelt emberek is, akik tartózkodtak a „miért” kérdésektől a sziklák, folyók és napfogyatkozások esetében, hallgatólagosan elfogadták ezek létjogosultságát az élő szervezetekkel kapcsolatban. Ma már csupán a tudományos analfabéták teszik ezt. Csakhogy ez a „csupán” elhallgatja a kellemetlen igazságot, hogy továbbra is az elsöprő többséggel van dolgunk.
Voltaképpen maguk a darwinistán is tesznek fel „miért”-típusú kérdéseket az élővilágról, ha sajátos, metaforikus értelemben is. Miért énekelnek a madarak, és mire valók a szárnyalt? Az efféle kérdéseken nem akad fent egy mai darwinista, és értelmes feleletet ad, felvázolva a madárősök természetes kiválasztódásának folyamatát. A célszerűség illúziója annyira áthat mindent, hogy maguk a biológusok is alkalmazzák munkahipotézisként a jó tervezés feltételezését. Amint azt az előző fejezetben láttuk, jóval a méhek táncára vonatkozó korszakalkotó munkássága előtt Karl von Frisch felfedezte – a vaskalapos ellentábor támadásai közepette –, hogy bizonyos rovarok valódi színlátással rendelkeznek. Perdöntő kísérleteire az az egyszerű megfigyelés ösztönözte, hogy a méhek által beporzott virágok nagy energiát fordítanak színes festékanyagok előállítására. Miért tennének így, ha a méhek színvakok volnának? Frisch tehát ugyancsak a célszerűség metaforájával élt – pontosabban feltételezte a darwini természetes kiválasztódás hatását –, hogy nagy horderejű következtetéseket vonjon le a világról. Tévedett volna, ha azt állítja: „A virágok színesek, ezért a méhek színlátással kell rendelkezzenek.” Ő azonban ehelyett – helyesen – így fogalmazott: „A virágok színesek, ezért legalábbis érdemes kísérletesen ellenőriznem a színlátásra vonatkozó hipotézist.” Kutatásai eredményeként kiderítette, hogy a méheknek valóban jó a színlátása, ha az általuk látott színkép el is tolódik a mienkhez képest. Nem látják a vörös fényt (valószínűleg „infrasárgának” mondanák, amit mi vörösnek érzékelünk). Látnak viszont a rövidebb hullámhosszúságú fény, az úgynevezett ultraibolya tartományában, éspedig külön színként észlelik ezt, amit egyes tudósok „méhbíbornak” hívnak.
Mikor rájött, hogy a méhek látnak a színkép ultraibolya tartományában, von Frisch ismét a célszerűség metaforájával élt további okfejtéseiben. Vajon mire használják a méhek ultraibolya-érzékenységüket? Gondolatai e ponton visszakanyarodtak a virágokhoz. Ha a magunk részéről nem látjuk is az ultraibolya fényt, készíthetünk erre érzékeny fényérzékeny lemezeket, továbbá olyan szűrőket, amelyek átengedik az ultraibolyát, kiszűrik viszont a „látható” fényt. Megérzését követve Frisch ultraibolya-felvételeket készített a virágokról. Nagy volt az öröme, mikor olyan alakzatokat fedezett fel a szirmokon, amelyeket előtte egyetlen emberi szem nem látott. A nekünk fehérnek vagy sárgának tetsző virágokat ultraibolya-minták díszítik, amelyek gyakran leszállópályaként szolgálnak, s a nektárrumhoz irányítják a méheket. A látszólagos célszerűség feltételezése ismét kifizetődött: a virágok, ha jól tervezték volna el őket, kihasználnák a tényt, hogy a méhek látnak az ultraibolya hullámhosszúságú fénytartományban.
Von Frisch leghíresebb teljesítményét – a méhek táncáról, amelyet az előző fejezetben ismertettem – öregkorában megkérdőjelezte egy amerikai biológus, Adrian Wenner. Szerencsére von Frisch elég sokáig élt ahhoz, hogy megérje, amint munkásságát – a biológia legragyogóbban eltervezett kísérletsorozatában – megvédi egy másik amerikai, James L. Gould, jelenleg a Princeton University munkatársa. Röviden beszámolok erről, mert újabb bizonyítékul szolgál a „mintha megtervezték volna” – munkahipotézis felhasználhatóságáról.
Wenner és munkatársai nem tagadták magának a táncnak a tényét. Nem tagadták, hogy mindazokat az információkat tartalmazza, amelyeket von Frisch megjelölt. Azt nem fogadták el, hogy a többi méh értelmezi a táncot. Igen, mondta Wenner, való igaz, a riszáló tánc egyenes futásának a függőlegessel bezárt szöge megfelel a táplálékforrás iránya és a Nap által bezárt szögnek. Csakhogy, állították, a többi méh nem fogja fel ezt az üzenetet. Igen, igaz az is, hogy a tánc különböző elemeinek sebessége értelmezhető a táplálék távolságát jelző információ gyanánt. De semmi sem bizonyítja, hogy a többi méh felfogja ezt az információt. Az is lehet, hogy nem törődnek vele. Von Frisch bizonyítékai tévesek, jelentették ki a kétkedők, s megfelelő „kontrollokkal” megismételve a kísérleteket (azaz egyéb lehetőségeket biztosítva a méhek számára, amelyek révén táplálékra találhatnak), ezek nem igazolták Frisch „táncnyelv”-hipotézisét.
Itt lépett Jim Gould a történetbe a maga páratlanul leleményes kísérleteivel. Gould a háziméhekről régóta köztudott tényt aknázott ki, amelyre nyilván emlékeznek az előző fejezetből. Jóllehet a méhek sötétben táncolnak, ahol a függőleges síkban felfele mutató irány jelzi a Nap helyzetét a vízszintes síkban, könnyűszerrel átváltanak egy valószínűleg ősibb tájékozódási módra, amennyiben megvilágítjuk a kaptár belsejét. Ekkor a méhek elfeledkeznek a nehézségi erőről, és az égőt tekintik jelképes Napnak, hagyván, hogy az közvetlenül meghatározza táncuk irányát. Szerencsére szó nincs félreértésről, mikor a táncoló méh a nehézségi erő helyett az égőhöz igazítja táncát. A táncot „értelmező” társai ugyanúgy áthangolódnak, s a tánc jelentése változatlan marad. A többi méh továbbra is abban az irányban indul el a táplálék nyomában, amit a táncoló megjelölt.
Most ejtsünk szót Jim Gould mesterfogásáról. Fekete sellakkal befestette a táncoló méh szemét, hogy az nem látta az égőt, s ezért, mint szokta, a nehézségi erőnek megfelelően táncolt. Ám a táncot figyelő társai, akiket nem vakítottak el, látták az égőt. Úgy értelmezték tehát a táncot, mintha az nem a nehézségi erőhöz, hanem a „Napot” jelképező égőhöz igazodna. A táncot figyelő méhek a tánc és a fényforrás által bezárt szöget vették figyelembe, míg maga a táncoló méhecske a nehézségi erőhöz igazodott. Gould végső soron arra kényszerítette, hogy hazudjon a táplálékforrás irányáról. Nem is általánosságban, hanem meghatározott irányban, amit Gould tetszése szerint befolyásolhatott. Természetesen nem csupán egyetlen elvakított méhhel végezte el a kísérletet, hanem méhek statisztikailag megfelelő mintájával s különböző szögekkel. És a kísérlet meghozta gyümölcsét! Von Frisch „táncnyelv”-hipotézise fényesen beigazolódott.
Nem a mulatság kedvéért mondtam el ezt a történetet. Azt szerettem volna megvilágítani, milyen pozitív vagy negatív vonatkozásai lehetnek, ha egy kutató jó tervezőnek feltételezi a természetet. Mikor először olvastam Wenner és munkatársai kétkedő írásait, nyíltan gúnyolódtam rajtuk. Ami nem volt szép tőlem, még ha ki is derült később, hogy Wenner tévedett. Gúnyolódásomban egyedül a „jó terv” védelme vezérelt. Hisz Wenner végső soron nem magát a táncnak a tényét tagadta, nem is azt, hogy hordozza mindazokat a táplálék irányára és távolságára vonatkozó információkat, amelyeket von Frisch megállapított. Mindössze azt nem fogadta el, hogy a többi méh értelmezi ezeket a közléseket. Ezt pedig sok más darwinista biológussal együtt nem tudtam megemészteni. A tánc olyan bonyolult, oly gazdagon koreografált, oly finom összhangban áll nyilvánvaló céljával, vagyis hogy a többi méhhel közölje a táplálékforrás irányát és távolságát. Ez a finom összhang véleményünk szerint nem alakulhatott ki másként, mint a természetes kiválasztódás folyamatában. Tulajdonképpen ugyanabba a csapdába estünk, mint a kreacionisták, ha az élet csodáin merengenek. A tánc egyszerűen nem lehet haszontalan, gondoltuk, feltehetően a gyűjtőméheknek segít megtalálni a táplálékot. Azontúl finoman összehangolt elemei – az általa bezárt szög és gyorsaságának viszonya a táplálék irányához, valamint távolságához – sem lehetnek hiábavalók. Wenner tehát, véltük mi, mindenképpen téved. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy ha vagyok olyan leleményes, és nekem jut eszembe Gould ragyogó gondolata (ami persze nem jutott), nem fáradtam volna a kísérletes igazolással.
Gould azonban nemcsak hogy leleményes volt, hanem vette is magának a fáradságot, és elvégezte a kísérletet, mivel nem ámította el a jó terv gondolata. Mindazonáltal vékony pallón egyensúlyozunk mindannyian, mert gyanítom, hogy Gould – és korábban von Frisch a maga színnel kapcsolatos kísérleteivel – ugyanezt forgatta a fejében, különben hogy is hihetett volna kísérlete sikerében, abban, hogy megéri az időt és a fáradságot.
Szeretnék most két szakkifejezést megismertetni az Olvasóval, a „fordított géptervezés” és a „haszonelvűség” fogalmait. E bekezdésben Daniel Dannett kitűnő könyvére, a Darwin's Dangerous Idea (Darwin veszedelmes ötlete) című munkára támaszkodom. A fordított géptervezés egyfajta okoskodási technika, ami a következő. A mérnök olyan szerszámra bukkan, amelynek nem érti a működését. Azzal a munkahipotézissel él, hogy a szerszám feltehetően valami célt szolgál. Szétszedi a szerszámot, és megpróbálja kideríteni, mire való: „Ha ilyen és ilyen gépet készítek, vajon így terveztem volna meg ezt az eszközt? Vagy inkább megmagyarázza a működési elvét, ha ennek és ennek az elvégzésére tervezték?”
A logarléc például, amely egész a legutóbbi időkig a mérnök urak talizmánja volt, az elektronikus korban legalább annyira idejétmúlt, mint egy bronzkori lelet. A jövő régésze, ha logarlécre akad, és eltöpreng, mire használhatták, észreveszi majd, hogy egyenes vonalakat lehet vele húzni vagy kenyeret vajazni. Ám a logarléc egyik célt sem szolgálhatta, mert ez megsértené a gazdaságosság feltételezését. Egyszerű egyenes vonalzó vagy konyhakés közepén fölösleges volna a csúsztatható szakasz. Azontúl a fokbeosztáson pontos logaritmikus skálát találunk, amely túl aprólékos elrendezésű ahhoz, hogy a véletlen műve legyen. Talán felderengene a régész agyában, hogy az elektronikus számológépek kora előtt ez a szerkezet leleményes eszközül szolgálhatott a gyors szorzás és osztás számára. A fordított géptervezés – értelmes, gazdaságos tervezés feltételezésével – megoldaná a logarléc rejtélyét.
A „haszonelvűség” nem a mérnökök, hanem a közgazdászok szakszava. Azt jelenti, hogy valami „maximalizálható, maximálisan kiaknázható”. A gazdasági tervezők és a társadalom mérnökei az építészekhez és valódi mérnökökhöz hasonlóan a maximális kiaknázásra törekszenek. A haszonelvűség hívei a „legnagyobb boldogságot” iparkodnak maximalizálni „minél több ember számára” (mellesleg ez a frázis intelligensebbnek hangzik, mint amilyen valójában). Ennek értelmében a haszonelvűség hirdetője többé-kevésbé elsőbbséget ad a hosszú távú biztonságnak az elröppenő boldogsággal szemben, és e tábor képviselői csupán abban nem értenek egyet, mivel mérjék a „boldogságot”, a gazdasági jóléttel, a munka okozta örömmel, a kulturális kiteljesedéssel vagy a személyes kapcsolatokkal. Mások nyíltan saját boldogságukat maximalizálják a közjó rovására, és még ki is cirkalmazzák önzésüket a bölcselkedéssel, miszerint az általános boldogság akkor maximalizálható, amennyiben mindenki a maga boldogulásával törődik. Ha egy életen át figyelik az emberek viselkedését, a fordított géptervezés elve alapján kideríthetik, mire használhatók. Ha viszont egy ország kormányának a viselkedését tanulmányozzák, esetleg azt a következtetést vonják le, hogy a foglalkoztatást és az életszínvonalat maximalizálták. Egy másik országban az elnök újraválasztása vagy egy uralkodócsalád jóléte, a szultán háremének méretei, a Közel-Kelet stabilitása vagy az olajárak állandósága a haszonelvűség céltáblája. A lényeg az, hogy egyszerre több ilyen is elképzelhető. Nem mindig kézenfekvő, mit kívánnak az egyének, cégek vagy kormányok maximalizálni. Azt azonban bizton állíthatjuk, hogy maximalizálnak valamit. Ez azért van, mert a Homo sapiens mélyen célszerűség sújtotta faj. Az elv akkor sem sérül meg, ha a haszonelvűség valamely súlyozott átlagban vagy sok bemenő adat bonyolult függvényében nyilvánul meg.
Térjünk vissza az élő szervezetekhez, és próbáljuk meg kideríteni, esetükben miben jelentkezik a haszonelvűség. Ez elméletben többféle lehet, mégis az derül ki, hogy a gyakorlatban minden szervezet egyetlen elvet követ. Ha dramatizálni akarjuk a kérdést, képzeljük el, hogy az élőlényeket egy isteni mérnök tervezte, s mi most a fordított géptervezés gondolatmenetével iparkodunk rájönni, mit akart a mérnök maximalizálni: miben áll Isten haszonelvűsége?
A gepárdok minden jel szerint mesterien valami célból készültek, és nem is olyan nehéz fordított géptervezéssel kideríteni, a haszonelvűség mely formáját szolgálják. Szemlátomást antilopok gyilkolására tervezték őket. Egy gepárd fogai, mancsa, szeme, orra, lábizmai, gerincoszlopa és agya mind pontosan olyan, amit elvárhatnánk, ha Isten célja a gepárdok tervezésekor az lett volna, hogy maximalizálja az antilopok elhullását. Ugyanígy, ha fordított géptervezéssel szemügyre veszünk egy antilopot, pontosan az ellenkező célt szolgáló, az előbbivel egyenrangú, lenyűgöző tervszerűségre bukkanunk: ez a cél az antilopok túlélése és a gepárdok kiéheztetése. Mintha csak az antilopokat és a gepárdokat egymással versengő istenek tervezték volna. Viszont ha egyetlen teremtő alkotta a tigrist és a bárányt, a gepárdot és a gazellát, mire megy ki akkor a játék? Csak nem szadista Isten, aki élvezi a látványosan véres sportokat? Netán a túlnépesedést kívánja kivédeni Afrika emlősei sorában? Vagy azon mesterkedik, hogy David Attenborough televíziós műsorainak nézettségi indexét maximalizálja? Minderre valóban felhasználhatók teremtményei, csak persze nem erről van szó. Ma már pontosan értjük, miben rejlik az élet haszonelvűsége, és ez semmiképpen sem az előbbiek közül való.
Az 1. fejezet kellőképpen felkészítette az olvasót, hogy fogadja el, az élet haszonelvűsége, amit a természet maximalizál, nem más, mint a DNS fennmaradása. Csakhogy a DNS nem szabadon lebeg; élő szervezetekbe zárt, amelyek energiáit igyekszik a lehető leghatékonyabban a maga javára fordítani. A gepárdok testében található DNS-bázis sorrendek úgy maximalizálják fennmaradásuk esélyeit, hogy e testekkel lemészároltatják a gazellákat. Ezzel szemben a gazellák testében található bázissorrendek ellentétes célokat követve maximalizálják fennmaradásukat. Ám mindkét esetben a DNS fennmaradását maximalizálta a természet. E fejezetben példák során hajtom végre a fordított géptervezés munkáját, hogy rámutassak, hogy nyer egyszeriben minden értelmet, ha a DNS fennmaradása az, amit az élet maximalizál.
A nemi arány – a hímek és nőstények aránya – többnyire 50:50 a vadon élő populációkban. Ez látszatra nem tűnik gazdaságosnak annak a számtalan fajnak az esetében, ahol a hímek kisebbsége tisztességtelenül kisajátítja magának a nőstényeket, azaz ahol háremrendszer van. Az elefántfókák egyik gondosan tanulmányozott populációjában a hímek 4%-a felelt az összes párzás 88%-áért. Ne törődjenek vele, hogy Isten haszonelvűsége ez esetben oly mostohán bánt az agglegény sorban tengődő többséggel. Mi több, ha Isten a hatékonyság s a kiadások lefaragásának megszállottja volna, egyhamar rájönne, hogy a kitaszított 96% éli fel a népesség táplálékkészleteinek felét (valójában ennél is többet, mivel a felnőtt hím elefántfókák jóval nagyobbak a nőstényeknél). A fölöslegben maradt agglegények semmit sem tesznek azon túl, hogy lesik, mikor túrhatják ki helyéről a szerencsés 4%-ot, a háremek urait. Mivel igazolható ezeknek a lelkiismeretlen agglegény-hordáknak a létjogosultsága? Bármely haszonelvű meggondolás, amely csak egy kicsit is odafigyel egy közösség gazdasági hatékonyságára, megszabadulna ezektől az agglegényektől, s csak annyi hím születne, amely gondoskodna a nőstények megtermékenyítéséről. Ezt a szembetűnő rendellenességet megint csak elegánsan megmagyarázhatjuk, ha egyszer megértettük a haszonelvűség darwini elvét, a DNS fennmaradásának maximalizálását.
Kissé részletesebben is foglalkozom a nemek arányával, mert a haszonelvűség itt könnyebben elemezhető a gazdaságosság fényében. Charles Darwin maga is bevallotta, hogy nem érti a dolgot: „Régebben azt gondoltam, – írta –, hogy ha a faj számára előnyős, hogy a két nem egyforma arányban jöjjön létre, ez a természetes kiválasztódás következtében be is fog következni, de ma már látom, hogy az egész kérdés oly bonyolult, hogy megoldását helyesebb a jövőre bízni.”^[7] Mint oly gyakran, most is a nagy Sir Ronald Fisher állt jót Darwin jövőjéért. Fisher a következőképpen okoskodott.
Minden egyednek egy anyja és egy apja van. Ezért az összes élő hím szaporodási sikere, amelyet a távoli leszármazottak számán mérhetünk, egyenlő kell legyen az összes élő nőstényével. Nem minden egyes hímre és nőstényre gondolok, mivel némely egyedek egyértelműen és lényegbevágóan sikeresebbek másoknál. A hímek összességéről beszélek a nőstények összességéhez képest. Az utódoknak ez az összlétszáma hím és nőstény egyedek között oszlik meg – ha nem is egyenlően, de megoszlik. A szaporulat összes hím között felosztandó tortája megegyezik az összes nőstény között megosztandóval. Ezért ha, mondjuk, az adott populációban több a hím, mint a nőstény, akkor az egy hímre eső átlagos tortaszelet kisebb lesz, mint ami a nőstényeknek jut. Mindebből az következik, hogy egy hím átlagos szaporodási sikerét a nőstényéhez képest (vagyis az utódok várható számát) egyedül a hím/nőstény arány határozza meg. A kisebbségben levő nem átlagos tagja sikeresebb a szaporodásban, mint a többségben levő nem átlagos képviselője. A két nem csak akkor lesz ugyanolyan sikeres, ha mindkét nemből egyenlő számú utód jön világra. Ezt a figyelemreméltóan egyszerű következtetést a karosszékben ülve is levonhatjuk. Nem függ adatoktól, az egyetlen alapvető tényt kivéve, hogy minden újszülöttnek egy apja és egy anyja van.
A nem rendszerint már a fogantatásnál eldől, ezért bízvást feltételezhetjük, hogy az egyed nem képes meghatározni a nemét. Fisherrel együtt azonban feltesszük, hogy a szülő igenis eldöntheti az utód nemi hovatartozását. Ezen természetesen nem tudatos, szándékos döntést értek. De talán az anya hüvelye genetikai meghatározottságokból adódóan olyan kémiai feltételeket teremt, amely jobban megfelel a lány-, mint a fiútermelő hímivarsejteknek. Bárhogy oldódik is meg ez a gyakorlatban, képzeljék magukat egy olyan szülő helyzetébe, aki születendő gyermeke neméről dönt. Most ismét nem tudatos döntésről beszélek, hanem olyan génnemzedékek szelekciójáról, amelyek utódaik nemének befolyásolására ösztönzik a szervezeteket.
Vajon unokáik számának maximalizálásakor fiú- vagy lánygyermeknek adjanak-e életet? Mint láttuk, ha gyermekük a populációban kisebbségben lévő nemhez tartozik, viszonylag nagyobb szerephez jut a szaporodásban, s Önök is viszonylag nagyszámú unokára számíthatnak. Ha egyik nem sem kisebb létszámú a másiknál – más szóval, ha a nemek aránya 50:50 –, Önöknek semmi hasznuk nem származik abból, ha az egyik nemet előnyben részesítik a másikkal szemben. Nem számít, fiuk születik-e vagy lányuk. Az 50:50-es nemi arányt ezért evolúciós szempontból stabilnak tartják, a nagy angol evolucionista, John Maynard Smith elnevezése nyomán. Csak az ettől eltérő nemi aránynál gondolhatnak arra, hogy döntésük az egyik vagy a másik nem irányában kifizetődik. Hogy az egyedek miért iparkodnak maximalizálni unokáik és kései leszármazottaik számát, aligha érdemes megkérdeznünk. Az erre ösztönző gének azok, amelyek körülvesznek minket az élővilágban. Az állatok, amelyekkel találkozunk, sikeres elődök génjeit öröklik.
Megfogalmazhatnánk úgy is Fisher elméletét, hogy az 50:50 az „optimális” nemi arány, ez azonban így egyszerűen nem állja meg a helyét. Egy gyermek optimális neme hím, ha a hímek vannak kisebbségben, és nőstény, ha a nőstények alkotnak kisebbséget. Ha egyik nem sincs kisebbségben, nincs optimum: a jól megtervezett szülő közömbös a születendő utód nemével szemben. Az evolúciós szempontból stabil nemi arány tehát 50:50, mivel a természetes kiválasztódás nem kedvez az ettől való eltérésnek, s ha erre mégis sor kerül, helyreállítja az egyensúlyt. Fisher arra is rájött, hogy a természetes kiválasztódás nem szigorúan a nemek száma, hanem az úgynevezett „szülői ráfordítás” fölött őrködik. Ez mindazt a nehezen megszerzett táplálékot jelenti, amelyet a szülő ivadéka szájába tölt; a gondozására fordított időt és energiát, amit másra is pazarolhatott volna, mondjuk egy másik utód nevelésére. Tegyük fel például, hogy adott fókafajnál a szülők átlag kétszer annyi időt és energiát fordítanak egy hím, mint egy nőstény utód felnevelésére. A fókabikák annyival zömökebb testfelépítésűek a teheneknél, hogy ezt nem nehéz elhinnünk (még ha valószínűleg nem is felel meg a tényeknek). Mit jelent mindez? A szülő valójában nem azzal a választással szembesül, hogy „fiam vagy lányom legyen-e?”, hanem hogy „fiút neveljek-e vagy két lányt?”, mivel a fiúra fordítandó táplálék és egyéb javak segítségével két lányt is felnevelhetne. Ha az egyedek számában kívánjuk kifejezni az evolúciósan stabil nemi arányt, akkor két nőstény jut minden egyes hímre. Ám a szülői ráfordítás mértéke (ismétlem, nem az egyedek száma) továbbra is 50:50. Fisher elmélete tehát egyensúlyt feltételez a két nemnek juttatott szülői ráfordítás között. Néha ez a nemek számarányának egyensúlyát is magával hozza.
Mint mondottam, a fiúkra fordított szülői gondoskodás még a fókáknál sem különbözik észrevehetően a lányokra fordítottól. A két nem közötti tetemes súlykülönbség csak azután jelentkezik, hogy a szülő felnevelte az utódot. A szülő tehát továbbra is azzal a döntéssel néz szembe, hogy „fiam legyen-e vagy lányom?” Még ha egy hím utód felnövekvése jóval többe kerül is, mint a nőstényé, ha ennek terheit nem a döntéshozó (a szülő) viseli, akkor a kérdés, Fisher elmélete értelmében, nem érinti a szülőt.
Fisher törvénye azokra az esetekre ís érvényes, ahol az egyik nem halandósága meghaladja a másikét. Tegyük fel például, hogy a hím ivadékok nagyobb valószínűséggel hullanak el, mint a nőstények. Amennyiben a nemek aránya pontosan 50:50, az ivarérettséget elérő nőstények száma ekkor felülmúlja a hímekét. Ezért ők kerülnek kisebbségbe, s mi naivan azt hihetnők, hogy a természetes kiválasztódás a hímeket nemző szülőket részesíti előnyben. Fisher maga is erre számított, ám csak bizonyos, pontosan körülírt határig. Nem várta el, hogy annyival több fiúutód szülessék, amely számszerűleg kiegyensúlyozná az ivadékok halálozási arányát, egyensúlyt teremtve a felnövekvő nemzedékben. Nem, a nemek aránya a fogantatásnál továbbra is a hímek felé billen el, de csak addig a pontig, amíg a fiakra fordított gondoskodás összege ki nem egyenlíai a lányokra fordítottat.
Ismét azt mondom, a legkönnyebben úgy értik meg a helyzetet, ha a döntéshozó szülő helyébe képzelik magukat. „Lányom legyen-e, aki talán megmarad, vagy fiam, aki esetleg meghal csecsemőkorában?” – tennék fel ekkor a kérdést. Ha úgy döntenek, hogy fiak révén jutnak unokákhoz, akkor valószínűleg többlet-erőráfordítással kell számolniuk az elhulló fiak pótlására. Képletesen szólva úgy is fogalmazhatunk, hogy minden egyes fiuk elhalt fivérei szellemét hurcolja a hátán. Abban az értelemben jelent ez terhet, hogy amennyiben a szülő úgy dönt, fiak révén tesz szert unokákra, fölöslegesen kiadott energiával kell számolnia – az elhullott hím ivadékokra tékozolt szülői ráfordítással. Fisher alaptörvénye ez esetben is érvényben marad. A fiakra fordított javak és energia összege (az időközben elhullottakat is beleértve) megegyezik a lányokra fordított gondoskodás összegével.
Mi történik akkor, ha a nagyobb hímhalálozásra csupán a szülői ráfordítás megszűnése után kerül sor? Ezzel gyakran számolhatunk, mivel az ivarérett hímek gyakran harcolnak, s megsebesíthetik egymást. Ez a körülmény ugyancsak nőstény-fölösleghez vezet a felnövő nemzedékben. Látszatra tehát a fiakat nemző szülők jutnak előnyhöz, mert kihasználják a hímek ritkább előfordulását a felnövő populációban. Ha jobban belegondolnak azonban a dologba, rájönnek, hogy tévednek. A szülő a következő döntéssel néz szembe: „Fiam legyen, akit esetleg megölnek a küzdelemben, miután felneveltem, de aki, ha megmarad, sokkal több unokához juttat? Vagy lányom legyen, aki nagy valószínűséggel átlagos számú unokával ajándékoz meg?” Egy fiú ára ugyanis változatlanul azzal a táplálékmennyiséggel és gondoskodással egyenlő, amelyet a fészek elhagyásáig juttat a szülő. A tény, hogy ezt követően hamarosan megölik, nem változtatja meg számításainkat.
Okoskodásai közben Fisher mindvégig feltételezte, hogy a szülő a „döntéshozó”. Másként kell számolnunk, ha nem ő hozza a döntéseket. Tegyük fel például, hogy egy egyed befolyásolni tudja saját nemét. Ismét nem tudatos befolyásolásra gondolok, hanem olyan gének létét feltételezem, amelyek a környezeti hatásoktól függően nőstény vagy hím irányba mozdítják el az egyedfejlődést. Megállapodásunk értelmében s a rövidség kedvéért mégis az egyed tudatos választásáról beszélek – esetünkben a saját nem tudatos megválasztásáról. Amennyiben a háremben élő állatok, amilyenek az elefántfókák, beleszólhatnának saját nemükbe, a hatás drámai lenne. Minden egyed háremet birtokló hím szeretne lenni, de ha erre nem nyílna mód, akkor is szívesebben választanák a nősténylétet, mint az agglegény hímekét. A nemek aránya erősen a nőstények javára tolódna el a populációban. Az elefántfókák sajnos nem tudnak változtatni a fogantatáskor kapott nemükön, egyik-másik halfaj azonban igen. A kékfejű ajakoshal hímjei nagyok és élénk színűek, s fakó nőstényekből álló háremet tartanak. Némelyik nőstény nagyobb a többinél, s a nőstények rangsort alakítanak ki maguk között. Ha elpusztul egy hím, helyét nyomban elfoglalja a legnagyobb nőstény, amelyik hamarosan élénk színű hímmé változik. Ezek a halak mindkét világból a legjobbat kapják. Nem agglegényként vesztegetik el életüket, a domináns, háremet tartó hím pusztulására várva, hanem termékeny nőstényként töltik el ezt a várakozási időt. A kékfejű ajakoshalnál tapasztalható rendszer ritka tünemény; Isten haszonelvűsége ütközik itt valamivel, amit egy közgazdász talán körültekintésnek nevezne.
Foglalkoztunk tehát azzal az esettel, amikor a szülő a döntéshozó, és azzal, amikor maga az egyed. Ki máson múlhatnak még a döntések? A társasan élő rovaroknál a befektetési döntést jobbára a steril dolgozók hozzák, akik többnyire az új utódok nővérei (vagy a termeszeknél fivérei is). A háziméhek az ismertebb társas rovarok közé tartoznak. Olvasóim közül azok, akik méheket tartanak, talán már rájöttek arra, hogy a nemek aránya a kaptárban látszólag nem felel meg Fisher várakozásának. Legelőször is szögezzük le, hogy a dolgozók nem tekinthetők nőstényeknek. Anatómiai értelemben ugyan azok, mivel azonban nem szaporodnak, ezért a Fisher elmélete értelmében szabályozandó nemi arányban a herék (hímek) és a kaptárból kihajtott új királynők aránya jön számításba. A méhek és hangyák körében itt nem részletezett technikai okokból (részletesebben erről Az önző gén című könyvemben emlékeztem meg) a nemi arány várható alakulása 3:1 a nőstények javára. Mint minden méhész jól tudja, a tényleges nemi arány ezzel szemben erősen a hímek javára tolódik el. Egy virágzó kaptár fél tucat új királynőt is adhat egy évadban, herék százai vagy akár ezrei mellett.
Miről van tehát szó? Mint oly gyakran a modern evolúciós elmélet esetében, most is W. D. Hamiltonnak, aki jelenleg az Oxford University munkatársa, köszönhetjük a választ. Hamilton kinyilatkoztatásszerű felismerése Fisher elméletét is magába sűríti. A méhek nemi arányának kulcsa a rajzás jelentős eseménye. Egy méhkaptár sok tekintetben élőlényként viselkedik. Ivaréretté válik, szaporodik s a végén elpusztul. A kaptár szaporodásának gyümölcse a raj. Nyár derekán a virágzó kaptár új családot hajt – ez a raj. A rajzás a szaporodással egyenértékű a kaptár életében. De hasonlíthatjuk a kaptárt üzemhez is, amelynek a család értékes génjeit magukkal vivő méhrajok a végtermékei. A raj egy királynőből és több ezer dolgozóból áll. Testületileg hagyják el a szülőkaptárt, és sűrű fürtként ülnek meg egy faágon vagy sziklán. Itt vernek ideiglenesen tanyát, amíg új állandó lakás után kutatnak. Néhány nap múltán azután megfelelő barlangra vagy odvas fára akadnak (ma már gyakoribb, hogy méhész fogja be őket, talán a régi gazdájuk, s helyezi el új kaptárban).
A virágzó kaptárokból rajzanak ki leányrajok. Ennek első lépése új királynő felnevelése. Rendszerint fél tucat királynő nevelkedik, ám közülük csak egy maradhat életben. Az első kikelő királynő az összes többit halálra szúrja. (Feltehetően a fölöslegben nevelkedő királynők biztonsági tartalékot jelentenek.) A királynők genetikailag felcserélhetők a dolgozókkal, csakhogy sajátos királynő-bölcsőkben nevelkednek, melyek a lép alatt lógnak, miközben a dajkaméhek különlegesen tápláló anyapempővel etetik őket. Például Barbara Cartland írónő ennek a csodaszernek tulajdonítja hosszú életét és királynői tartását. A dolgozók kisebb sejtekben nevelkednek, ugyanazokban a sejtekben, amelyekben később mézet tárolnak. A herék genetikailag különböznek a dolgozóktól és a királynőtől. Megtermékenyítetlen petékből származnak. Figyelemre méltó jelenség, hogy a királynő dönti el, vajon egy petéből here vagy nőstény (királynő/dolgozó) nevelkedjen-e. A királynő csupán egyetlen nászrepülés során párosodik, ivarérett élete kezdetén, majd egész hátralevő életében őrzi testében a hímivarsejteket. Mikor a pete kifele tart a petevezetéken, vagy bocsát rá ondót a magtarisznyából, hogy megtermékenyítse, vagy nem. Ezért a királynő szabályozni tudja a fiasítás nemi arányát. Ezt követően azonban minden hatalom a dolgozók kezében összpontosul, lévén hogy ők szabályozzák az álcák ellátását. Ha például a királynő (szerintük) túl sok hím petét rakott, éhhalálra ítélhetik a hím álcákat. Mindenképpen a dolgozók, közülük is a dajkaméhek szabályozzák, dolgozó vagy királynő fejlődik-e a nőstény petékből, mivel ez kizárólag a nevelés körülményeitől, különösen az étrendtől függ.
Térjünk vissza a nemek arányának kérdéséhez, és vizsgáljuk meg, milyen döntéssel szembesülnek a dolgozók. Mint láttuk, a királynővel ellentétben nem azt döntik el, lányokat vagy fiakat hozzanak-e létre, hanem hogy fivéreket (heréket) vagy nővéreket (fiatal királynőket). Ezzel vissza is jutottunk rejtvényünkhöz. A nemek tényleges aránya ugyanis erősen a hímek javára dől el, aminek Fisher szempontjából látszatra nincs értelme. Vegyük azonban szemügyre tüzetesebben a dolgozókra váró döntést. Mint mondtam, fivérek vagy nővérek között kell dönteniük. De várjanak egy pillanatra. Mit is jelent valójában egy fivér felnevelése? A kaptárnak biztosítania kell egy here felneveléséhez szükséges összes táplálékot és egyéb erőforrásokat. Ám egy új királynő felnevelése jóval több terhet ró a kaptárra, mint egyetlen királynő táplálása. Ez a döntés egy új raj kirajzásával egyenértékű. Az új királynő valódi költségeihez képest elhanyagolható az a kevés anyapempő és más táplálék, amit megeszik. Jelenti viszont a sok ezer dolgozó felnevelésének költségeit, amelyeket a kaptár az új raj távozásakor elveszít.
Csaknem bizonyos, hogy ez a magyarázata a hímek látszólag rendellenes túlsúlyának a méhek körében. Szélsőséges példája ez annak, amiről korábban beszéltem. Fisher törvénye szerint a hímeknek és nőstényeknek juttatott szülői ráfordításnak kell megegyeznie, nem az egyedek összlétszámának. Az új királynőnek juttatott ráfordítás tetemes dolgozóveszteséget von maga után, így e dolgozók felnevelésére fordított energia is elvész. Akárcsak hipotetikus fóka-populációnkban, ahol az egyik nem felnevelése kétszer annyiba kerül, mint a másiké, aminek az az eredménye, hogy az e nemhez tartozó fókák feleannyian lesznek. A méhek esetében egy királynő százszor vagy akár ezerszer is többe kerül, mint egy here, hiszen a rajt alkotó összes dolgozóra fordított kiadásokat is a hátán hordja. Ezért van az, hogy százszor kevesebb királynő van, mint here. E furcsa mesének különleges pikantériát ad, hogy rajzáskor rejtélyes módon az öreg és nem az új királynő vezeti a rajt. Mindez azonban nem változtat a gazdasági meggondolásokon. Az új királynő felnevelése mellett szóló döntés továbbra is az öreg királynőt új lakhelyére kísérő raj elvesztésével jár.
Hogy rövidre zárjuk a nemek arányával foglalkozó fejtegetéseinket, térjünk vissza a háremek rejtvényéhez, amivel töprengéseinket kezdtük. A hárem fölöttébb tékozló intézmény, ahol az agglegény hímek tetemes hada a populáció táplálékforrásainak csaknem felét (vagy akár több mint felét) feléli, miközben nem szaporodik, és az égvilágon semmi hasznot nem hajt. Nyilvánvaló, hogy nem a populáció gazdasági jólétét maximalizálta itt a természet. Miről van tulajdonképpen szó? Megint arra kérem Önöket, képzeljék magukat a döntéshozó helyzetébe – mondjuk egy anyáéba, amelyik megpróbálja „eldönteni”, fiat vagy lányt szüljön-e unokái számának maximalizálása érdekében. Döntésekor az első felületes pillantásra nincs egyensúlyban a mérleg nyelve: „Fiút neveljek-e, aki talán agglegényként végzi, és unoka nélkül hagy, vagy lányt, aki valószínűleg háremben köt ki, és tisztes számú unokával ajándékoz meg?” A helyes válasz e leendő szülőnek így hangzik: „Csakhogy ha fiút nevelsz, ő is kiköthet háremben, s ez esetben jóval több unokát kapsz tőle, mint amire egy leánygyermeknél valaha is számíthatsz.” Tegyük fel az egyszerűség kedvéért, hogy minden nőstény átlagos ütemben szaporodik, miközben a hímek egytizede tulajdonítja ki a nőstényeket. Így leánygyermeknél átlagos számú unokát várhatnak. Fiúgyermeknél 90% annak az esélye, hogy egyáltalán nem lesz unokájuk, 10% ezzel szemben a lehetőségült arra, hogy tízszer annyi unokájuk lesz, mint az átlag. A fiúk és lányok révén tehát átlagban ugyanannyi unokára számíthatnak. A természetes kiválasztódás továbbra is az 50:50 nemi aránynak kedvez, még ha a fajt érintő gazdasági meggondolások a nőstények túlsúlyát eredményezik is az elefántfókák körében. Fisher törvénye változatlanul érvényben van.
Okfejtéseimben mindvégig egyéni „döntésekre” hivatkoztam, ám ismétlem, pusztán az egyszerűség kedvéért. Valójában arról van szó, hogy az unokák számát maximalizáló gének szaporodnak el a génállományban. A világ olyan génekkel telik meg, amelyek sikeresen örökítődtek át az évmilliók során. S hogyan is képzelhetnénk el ezt másként, mint hogy a gének utódaik számának maximalizálására serkentették az egyedeket. Fisher elmélete leírja a maximalizálás folyamatát, jóllehet ez esetenként eltérhet a faj vagy populáció gazdasági jólétének maximalizálásától. Egyfajta haszonelvűség működik itt, ami azonban távol áll a mi emberi gazdasági meggondolásainktól.
A háremek intézményével járó tékozlás a következőképpen foglalható össze: a hímek, ahelyett, hogy hasznos munkának szentelnék magukat, erejüket hiábavaló párviadalokra fordítják. Ez igaz, még ha a „hasznosságot” darwinista szemmel mérlegeljük is, azaz az ivadékok felnevelésének fényében. Amennyiben a hímek hasznosabb csatornákba terelnék egymásra pazarolt energiáikat, a faj egésze kisebb erőfeszítéssel és kevesebb elfogyasztott táplálékkal több utódot nevelhetne. Egy munkaügyi szakértő nem győzne ámuldozni az elefántfókák láttán. Ha saját szakterületét az ő rendszerük szerint szervezné meg, akkor az a következőképpen festene. Egy műhelyben mindössze tíz munkásra van szükség, mivel csupán tíz esztergapaddal rendelkezik. A vezetőség azonban ahelyett, hogy egyszerűen ennyi munkást alkalmazna, száz embert foglalkoztat. Naponta mind a százan megjelennek, hogy felvegyék a bérüket, majd a tíz esztergapad birtoklásáért folytatott harccal töltik a napot. Néha ugyan készül valami az esztergapadon, de nem több, mint amennyit tíz munkás elkészíthetne, feltehetően ennél is kevesebb, mivel a száz munkást annyira lefoglalja a küzdelem, hogy nem használják ki hatékonyan az esztergapadokat. A munkaügyi szakértő habozás nélkül intézkedik, s elbocsátja a munkások 90%-át.
A hím állatok nem csupán fizikai küzdelmekben vesztegetik erejüket – vesztegetésről persze megint csak a közgazdász vagy a munkaügyi szakértő szemszögéből beszélhetünk. Sok fajnál szépségverseny is folyik. Ez a haszonelvűség újabb vetületével ismertet meg bennünket a természetben, amelyet mi, emberek is értékelni tudunk, ha nem is jár közvetlen gazdasági haszonnal: a szépségével. Úgy tűnik, mintha Isten haszonelvűsége hébe-korba egyfajta, egyre kevésbé népszerű Miss World versenybe torkollana, csakhogy itt a hímek páváskodnak a kifutón. Legszembeszökőbb megnyilvánulása ennek némely madarak, így a fajd vagy a pajzsos cankó közös dürgőhelye, a lek. A lek olyan földdarabka, amelyen hím madarak parádéznak a nőstények előtt. A nőstények figyelik a dürgőhelyen egybegyűlt hímek hivalkodását, majd kiválasztanak egyet közülük, és párosodnak vele. A dürgő fajok hímjei gyakran bizarrul díszesek, s ékeiket nem kevésbé figyelemre méltó hajbókolás meg különös hangok kíséretében tárják a nőstények elé. A „bizarr” szó persze szubjektív értékítélet; a dürgő pusztai talpastyúk a maga felfújt táncával és a kukorica pattogtatásához hasonló hangjaival feltehetően nem bizarr látvány a saját fajához tartozó nőstények szemében, és úgyis ez számít. Megesik, hogy a madarak szépségeszménye egybeesik a mienkkel, ennek példája a páva vagy a paradicsommadár.
A csalogány dala, a fácánkakas farktollai, a szentjánosbogarak felvillanásai, a trópusi korallsügér szivárványszín pompája mind-mind a szépséget maximalizálja, ha nem is az emberi szem gyönyörködtetése a céljuk (amennyiben igen, akkor is csak mintegy mellékesen). Ha élvezzük a látványt, az mindössze a sors ajándéka, melléktermék. Azok a gének, amelyek vonzóvá teszik a hímeket a nőstények előtt, automatikusan tovajutnak a jövő felé hömpölygő digitális folyamon. A természet haszonelvűsége csak egy szempontból aknázza ki e sok szépséget. Ugyanaz az elv magyarázza meg az elefántfókák nemi arányát, a gepárdok és antilopok látszólag hiábavaló futóversenyét, a kakukkot és a tetveket, a szemeket, füleket, légcsöveket, a steril dolgozó hangyákat és a szupertermékeny méhkirálynőket. A természet egyetemes haszonelvűsége, az élővilág bármely parányában buzgón maximalizált mennyiség, a DNS életképessége felelős mindezért.
A pávákat annyira megterheli cicomás öltözetük, hogy útját állja minden hasznos erőfeszítésnek, már ha hajlandók volnának effélére, amire persze nem hajlandók. A hím énekes madarak veszedelmesen sok időt és energiát fordítanak éneklésre. Ez nyilván veszélybe sodorja őket, nemcsak mert odavonzza a ragadozókat, hanem mert azt az időt és energiát emészti fel, amit pihenésre fordíthatnának. Egy ökörszemeket tanulmányozó fiatal biológus beszámolt arról, hogy az egyik vadon élő hím a szó szoros értelmében halálba énekelte magát. Bármely haszonelvűségi szempont, amely a faj hosszú távú boldogulását, mi több, a szóban forgó egyed hosszú távú boldogulását tartaná szem előtt, drasztikusan lecsökkentené az éneklés, páváskodás, párviadal mértékét. Mégis, mivel voltaképpen a DNS fennmaradásának maximalizálásáról van szó, semmi sem állíthatja meg annak a DNS-nek a terjedését, aminek egyedüli haszna, hogy csábítóvá tegye a hímeket a nőstények számára. A szépség önmagában még nem erény. Elkerülhetetlen azonban, hogy – tetszik, nem teszik – azok a gének maradjanak fent, amelyek az adott faj nőstényei számára kívánatossá teszik a hímeket.
Miért nőnek olyan magasra az erdő fái? Egyszerűen hogy fölénőjenek a vetélytárs fáknak. Egy „értelmes” haszonelvűségi szempontnak gondja volna arra, hogy valamennyien alacsonyak maradjanak. Pontosan ugyanannyi napfényben részesülnének, miközben jóval kevesebb energiát kellene a vastag törzsek és szilárd támpillérek növesztésére fordítaniuk. Csakhogy amennyiben valamennyien alacsonyak maradnának, a természetes kiválasztódás kénytelen-kelletlen kedvezne a valamivel magasabbra növő változatnak. Márpedig ha a tét magas, a többiek ezt csak növelni fogják. Semmi sem állíthatja meg a játék elvadulását, amíg minden fa nevetségesen és pazarlóan nagyra nem nő. Mindez azonban csupán a racionális gazdasági tervező szemszögéből nevetséges pazarlás. Azonnal értelmet nyer, amint megértjük, valójában mi célt szolgál – a természet haszonelvűsége alapján a gének maximalizálják saját fennmaradásukat. Önök is lépten-nyomon találkoznak hasonlóval a mindennapi életben. Egy koktélpartin például rekedtre kiabálják magukat. Mégpedig azért, mert mindenki teli torokból beszél. Ha a vendégek meg tudnának egyezni abban, hogy suttogni fognak, ugyanolyan jól hallanák egymást, nem rekednének be, és nem fáradnának el. De az efféle egyezségeket csak katonás rendszabályokkal lehet betartani. Valaki mindig megszegi őket, aki önző módon valamelyest hangosabban beszél, ezt aztán sorjában követik a többiek. Stabil egyensúly akkor alakul ki, mikor mindenki teljes hangerővel kiabál, azaz sokkal hangosabban, mint „ésszerű” volna. A köz érdekében kialakított megszorításokat időről időre romba dönti saját belső ingatagságuk. Isten haszonelvűsége csak ritkán a legfőbb jó minél szélesebb rétegek számára. Előbb-utóbb megmutatkozik igazi arca, az önös célokért folytatott gátlástalan tülekedés. Rokonszenves emberi vonás, hogy összekeverjük a jólétet a köz javával, a faj vagy akár az ökoszisztéma leendő boldogulásával. Isten haszonelvűsége, ha a természetes kiválasztódás alapelveiből vezetjük le, szomorúan ellentmond ezeknek az utópista látomásoknak. Vannak persze alkalmak, mikor a gének – miközben saját szintjükön maximalizálják önös boldogulásukat – önzetlen együttműködésre, akár önfeláldozásra is beprogramozhatják az élőlényt a maga szintjén. Ám a közjó mindig a véletlen ajándéka, s nem elsődleges hajtóerő. Ebben áll tehát a „gének önzése”.
Vegyük szemügyre Isten haszonelvűségének egy további vonatkozását. Kezdjük először is egy hasonlattal. A darwinista pszichológus, Nicholas Humphrey a következő tanulságos történetet mesélte Henry Fordról. Úgy hírlik, hogy Ford, a gyári hatékonyság védőszentje, egyszer elrendelte, hogy fésüljék át Amerika roncstelepeit, találnak-e T-modell alkatrészeket, amely gyártmányt addig hibátlannak ismertek. Emberei egy sereg megrongálódott alkatrésszel tértek vissza: tengelyekkel, fékekkel, dugattyúkkal – ezek mindegyike előbb-utóbb tönkrement. Egyetlen alkatrész jelentette a nagy kivételt, a roncsautók királycsapjai egytől egyig évekig működőképesek maradtak. Ford könyörtelen logikával levonta a következtetést, s úgy rendelkezett, hogy mivel a T-modell királycsapjai túl jók a feladatukhoz, a jövőben rosszabb minőségben készüljenek.
Önök talán hozzám hasonlóan nemigen tudják, mi az a királycsap, de nem ez a lényeg. Valami fontos autóalkatrész, és Ford állítólagos könyörtelensége valójában tökéletesen logikus volt. A másik járható út az lett volna, ha minden alkatrészt feljavíttat a királycsap szintjére. De ekkor már nem T-modellt gyártott volna, hanem Rolls Royce-ot, márpedig nem ez volt a cél. A Rolls Royce tisztes márka, és az a T-modell is, csak más árfekvésben. A trükk az, hogy az egész kocsi vagy Rolls Royce kivitelben készül, vagy T-modell kivitelben. Ha hibridet gyártanának, amelynek egyes alkatrészei Rolls Royce, míg mások T-modell minőségben készülnének, a gyártók két szék között a pad alá kerülnének, mivel a kocsit ki kellene dobni leggyengébb alkatrészei elkopásakor, így kidobott pénz volna a jó minőségű alkatrészek előállítása, amelyek elkopására már nem jutna idő.
Az előbbi történetből levonható tanulság még inkább vonatkozik az élővilágra, mint a kocsikra, hiszen az autóalkatrészek bizonyos korlátok között pótolhatók. A majmok és gibbonok a fák koronáján élnek, így mindig megvan a kockázat, hogy leesnek, és csontjuk törik. Tegyük fel, elrendeltük a majomtetemek átvizsgálását, hogy megállapítsuk, milyen gyakorisággal törnek a fontosabb csontok. Tegyük fel továbbá, hogy előbb-utóbb minden csont eltörik, egyetlen kivétellel: ez pedig a szárkapocscsont (a sípcsonttal párhuzamos csont), amelynek töréséről eddig egyetlen majomnál sem számoltak be. Henry Ford minden bizonnyal haladéktalanul elrendelné, tervezzék újra a szárkapocscsontot rosszabb kivitelben, és a természetes kiválasztódás is pontosan ezt az utat választja. A rosszabb minőségű szárkapocscsonttal született mutáns egyedek – amelyek növekedése értékes kalciumot von el a szárkapocscsontból – ezt az anyagot más csontjaik erősítésére használhatják, s ily módon elérhetik az eszményi állapotot, amikor minden egyes csontjuk egyenlő eséllyel törik. De használhatják a mutánsok a megtakarított kalciumot megnövekedett tejtermelésre és így több ivadék felnevelésére is. A csontszövet mindaddig farigcsálható a szárkapocscsontról, amíg ugyanolyan törékeny nem lesz, mint a sorban utána legszilárdabb csont. Nehezebben járható a másik út – a „Rolls Royce megoldás”, azaz az összes csont feljavítása a szárkapocscsont színvonalára.
Számításaink azért nem ilyen egyszerűek, mert bizonyos csontok fontosabbak másoknál. Gyanítom, egy pókmajom könnyebben életben marad tört sarkcsonttal, mint ha a karcsontja törik el, ezért ne várjuk azt, hogy a természetes kiválasztás minden csontot ugyanolyan törékenyre formáljon. Minazonáltal Henry Ford történetének tanulsága továbbra is megállja a helyét. Ha egy állat valamely testrésze vagy szerve túl jó, számíthatunk arra, hogy a természetes kiválasztódás egy bizonyos pontig, de nem azon túl, lerontja ennek minőségét. Pontosabban a minőség kiegyenlítődésének kedvez mindkét irányban, míg megfelelő egyensúly nem alakul ki a test minden porcikája között.
Különösen akkor figyelhetjük meg ennek az egyensúlynak a játékát, ha az élet két egymástól elkülönülő vonatkozása között teremtődik meg: legyen ez a pávakakas túlélése a szépséggel szemben (már amit a tyúk annak lát). A darwinizmus megtanít minket arra, hogy minden túlélés csupán a gének továbbadásának eszköze, ez azonban nem akadályoz meg bennünket abban, hogy felosszuk a testet olyan testrészekre, amelyek, mint a lábak az egyed túléléséért felelősek, és olyanokra, amelyek, mint a hímvessző, a szaporodás eszközei. De csoportosíthatjuk a testrészeket aszerint is, alkalmasak-e versengésre, mint az agancs, vagy fontosságuk nem a vetélytársak meglétén múlik, így a lábak és hímvessző esetében. Sok rovar élete egymástól gyökeresen eltérő életszakaszokra különül. A hernyók a táplálék összegyűjtésének és a növekedésnek szentelik magukat. A pillangók ezzel szemben, a virágokhoz hasonlóan, amelyeket felkeresnek, a szaporodás szolgálatában állnak. Nem növekednek tovább, és a kiszívott nektárt azonnal elégetik, ez szolgáltatja repkedésük üzemanyagát. Egy pillangó sikeres szaporodásakor nem csupán a hatékonyan repülő és párosodó pillangó-lét génjeit örökíti tovább, hanem a hatékonyan táplálkozó hernyóét is, ami valaha volt. A kérészek három éven át lárvaként táplálkoznak és növekednek a víz alatt. A kifejlett, röpülő rovarok mindössze néhány óráig élnek. Sokukat halak eszik meg, de amúgy is hamarosan elpusztulnának, mivel nincs bélcsatornájuk, nem tudnak táplálkozni (Henry Ford imádta volna őket). Az a dolguk, hogy addig repüljenek, amíg párra nem találnak. Miután továbbadták génjeiket – azokat is beleértve, amelyek biztosítják, hogy lárvaként hatékonyan táplálkozzanak a víz alatt három évig –, elhullanak. A kérész olyan, akár az évekig növő fa, amely egyetlen napig pompázatos virágba borul, majd elpusztul. A kifejlett kérész a virág, amely élete alkonyán s egy új élet kezdetén néhány elröppenő órára kinyílik.^[8]
A lazacivadék lefele vándorol a patakban, ahol világra jött, majd élete zömében a tengerben táplálkozik és növekszik. Mikor ivaréretté lesz, ismét felkeresi, valószínűleg szaglás alapján tájékozódva, születése színhelyét. Ennek a fordulatokban gazdag, ünnepelt utazásnak a során a lazac a patak folyásával szemben úszik, zuhatagokon és vízeséseken szökken át, hogy eljusson a forráshoz, ahol született. Itt ívik, amivel új ciklus veszi kezdetét. E ponton eltér az atlanti- és a csendes-óceáni lazacok sorsa. Az atlanti-óceáni lazac, ívás után visszatér a tengerre, és esetleg másodszor is megismétli utazását. A csendes-óceáni lazac ezzel szemben néhány nappal az ívás után elpusztul.
A tipikus csendes-óceáni lazac a kérészhez hasonlít, csupán a lárva és a kifejlett állapot közötti éles anatómiai határ hiányzik egyedfejlődéséből. Oly hatalmas erőfeszítésébe kerül folyással szemben felfele úszni a patakon, hogy nem fizetődik ki kétszer megtennie ezt az utat. Ezért a természetes kiválasztódás olyan egyedeknek kedvez, amelyek minden erejüket egyetlen kirobbanó szaporodási erőfeszítésbe, a „Nagy Bummba” ölik. A nemzés után megmaradt minden erőforrásuk elfecsérlődik – Henry Ford túltervezett királycsapjaihoz hasonlóan. A csendes-óceáni lazac tehát úgy fejlődött, hogy a szaporodás után életereje fokozatosan megcsappan, amíg teljesen ki nem huny, s így erőforrásai mindenestől az ikrák és tej előállítására fordítódnak. Az atlanti-óceáni lazac más úton jár. Talán mert a folyók, amelyeken át kell kelniük, rövidebbek, és kevésbé magas hegyóriások között erednek, azok az egyedek, amelyek erőforrásaik egy részét egy második szaporodási ciklus számára tartalékolják, néha sikerrel járhatnak. Ennek az az ára, hogy nem fordítanak olyan nagy gondot az ívásra. Egyfajta alku áll fent az élettartam és a szaporodás között, és az egyes lazacfajok különbözőképpen teremtették meg a maguk egyensúlyát. A lazacok életciklusának megkülönböztető sajátsága, hogy keserves vándorlásuk, e viszontagságos Odüsszeia egyfajta határvonalat, törést jelent az életükben. Nincs könnyű átmenet az egyik szaporodási időszakból a másikba. A második párzási időszak drasztikusan lecsökkenti az első hatékonyságát. A csendes-óceáni lazac egyértelműen az első szaporodási időszak mellett döntött, s az egyed kérlelhetetlenül elpusztul, közvetlenül egyetlen titáni ívását követően.
Ugyanilyen alku jellemez minden életet, ha többnyire kevésbé drámai mezben jelentkezik is. Saját halálunk valószínűleg hasonló meggondolások alapján programozódik sejtjeinkbe, csak kevésbé nyílt, kendőzetlen formában. Egy eugenetikus kétségtelenül elmondhatatlanul hosszú életű emberfajt tudna kitenyészteni. Ez esetben olyan egyedek kitenyésztése mellett döntene, akik erőforrásaik zömét saját testükbe építik, s nem gyermekeikre fordítják: ezeknek az egyedeknek a csontjai például igen szilárdak lennének, nehezen törnének, de kevés kalciumot hagynának tejtermelésre. Könnyű sokáig élni, ha az embert a jövendő nemzedék rovására kényeztetik. Eugenetikusunk kényeztethetné is tenyészetét, és alkut köthetne a hosszú élet érdekében. A természet azonban nem kényeztet el így, mivel a következő nemzedéket megrövidítő gének nem örökítődnek át.
A természet haszonelvűsége nem kedvez az öncélúan hosszú életnek, csak annak, amely a szaporodás biztonságát szolgálja. Minden állatfaj, amely hozzánk hasonlóan és a csendes-óceáni lazaccal ellentétben többször szaporodik, alkura kényszerül jelenlegi ivadéka (vagy ellése) és jövendő utódai között. Az üregi nyúl, amely minden energiáját és összes erőforrásait első ellésére fordította, feltehetően kiváló ellést hoz világra. Nem marad viszont elég ereje egy újabb ellés számára. Ezért az erőtartalékolást előmozdító gének elterjednek a nyúl-populációban a másod- és harmadellésből származó ivadékok szervezetében. Ezek azok a gének, amelyek olyan szembeszökően hiányoznak a csendes-óceáni lazac populációjából, ahol félelmetes szakadék tátong a két szaporodási időszak között.
Ahogy öregszünk, egy éven belüli elhalálozásunk valószínűségének görbéje – kezdeti csökkenés, majd rövidebb egyenes szakasz után – kitartóan emelkedik. Mi az oka a halálozási arány hosszas növekedésének? Alapjában véve ugyanarról az elvről van szó, mint a csendes-óceáni lazac esetében, csupán halálunk esélye széthúzódik az időben, s nem az ívás orgiáját követő rövidke haláltáncra korlátozódik. Az öregedés fejlődéstörténetét a Nobel-díjas kutatóorvos, Sir Peter Medawar dolgozta ki az 1950-es évek elején, majd alapötletét tovább gazdagították a jeles darwinisták, G. C. Williams és W. D. Hamilton gondolatai.
Okfejtésük lényege a következő. Először is, amint azt már az 1. fejezetben láttuk, minden genetikai hatás az egyedfejlődés egy bizonyos pontjához kötődik. Sok gén a korai embrionális élet során lép működésbe, míg mások – például a Huntington-féle vitustánc génje, amely oly tragikusan végzett Woody Guthrie népdalénekessel és költővel – csak a középkorúaknál fejtik ki hatásukat. Másodszor, a genetikai hatás részleteit, időpontját is beleértve, más gének módosíthatják. Ha valaki szervezetében ott van a Huntington-féle vitustánc génje, számíthat rá, hogy belehal ebbe a betegségbe, de hogy negyvenévesen vagy ötvenöt esztendősen viszi-e el (mint Woody Guthrie-t), egyéb gének hatásán is múlik. E „módosító gének” közbelépése ezek szerint kitolhatja vagy előrehozhatja egy adott gén befolyását.
A Huntington-féle vitustánc génjéhez hasonló géneknek, amelyek harmincöt-ötvenöt éves kor között lépnek működésbe, nagy az esélyük, hogy továbbörökítődjenek, mielőtt megölik tulajdonosukat. Ezzel szemben, ha húszéves korban fejtenék ki hatásukat, csak a nagyon fiatalon gyermeket nemzőknek adódnának tovább, ezért erősen kirostálódnának. Ha például már tízéves korban hatni kezdenének, soha nem adódnának tovább. A természetes kiválasztódás minden olyan módosító génnek kedvez, amely kitolja azt az időszakot, mikor a Huntington-féle vitustánc génje működésbe lép. Medawar/Williams elmélete értelmében pontosan ezért hat ez a gén csak a középkorúaknál. Valamikor talán korán érő gén volt, ám a természetes kiválasztódás annak kedvezett, hogy a gén halálos hatását az élet derekára tolja. Enyhe szelekciós nyomással kétségkívül továbbra is számolhatunk, amely a génhatást az öregkor felé taszítja, ez a hatás azonban gyenge, mert csak kevés beteg hal meg, mielőtt gyermekeket nemzene és továbbadná a halálos gént.
A Huntington-féle vitustánc génje különösen beszédes példája a halálos, letális géneknek. Sok olyan gén van ezen túl, amelyek magukban nem halálosak, megnövelik viszont az egyéb okból bekövetkező halálozás esélyeit, ezért szubletális, majdnem halálos génnek nevezzük őket. Hatásuk időpontját megint csak befolyásolhatják módosító gének, amit kitol vagy előrehoz a természetes kiválasztódás. Medawar rájött, hogy az öregkori gyengeségek a letális és szubletális genetikai hatások összegződésének tulajdoníthatók, amelyek egyre későbbre tolódtak az egyén életidejében, s éppen kései hatásuk folytán csúszhattak át a szaporodási hálón, és juthattak át a következő nemzedékbe.
G. C. Williams, a mai amerikai darwinisták nagy örege, 1957-ben további jelentős felismeréssel gazdagította az elméletet. Ez visszavisz minket a gazdasági alkuk kérdéséhez. Megértéséhez némi háttérinformációra lesz szükségünk. Egy gén rendszerint többféle hatást is kifejt, gyakorta a test különböző részein. Ez a „pleiotrópia” nemcsak tény, de fölöttébb várható is, lévén hogy a gének kihatással vannak az embrionális fejlődésre, ami pedig bonyolult folyamat. Ezért minden új mutáció számos hatással jár. Ha egyik hatása jótékony is, csekély a valószínűsége, hogy a többi hatás is ilyen legyen. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a legtöbb mutációs hatás kedvezőtlen. Ez nemcsak hogy így van, de elvben sem lehet másként: egy bonyolult mechanizmust – mondjuk egy rádiót – sokkal többféleképpen lehet elrontani, mint megjavítani.
Valahányszor a természetes kiválasztódás előnyben részesít egy gént fiatalkori jótékony hatásai miatt – mondjuk mert megnöveli a fiatal hímek nemi vonzerejét –, mindig van a dolognak árnyoldala is: például az élet derekán jelentkező betegség. Elméletben a korra gyakorolt hatások ezzel ellentétesek lehetnek, ám Medawar gondolatmenete szerint a természetes kiválasztódás aligha kedvez a fiatalkori betegségeknek ugyanazon gén jótékony időskori hatásai ellenében. Azontúl figyelembe kell vennünk a módosító gének befolyását. Egy gén számos hatásának mindegyike, jó és rossz hatásai, más-más időpontban lép életbe a törzsfejlődés során. Medawar elméletének megfelelően a jó gének egyre korábban hatnak az egyedfejlődésben, míg az ártalmas hatások későbbre tolódnak. Bizonyos esetekben egyenesen alku zajlik a korai és kései hatások dolgában. Ezt példázta a lazacok egyedfejlődése. Ha egy állatfajnak véges számú erőforrások állnak rendelkezésére, mondjuk az erős testfelépítés kialakítására, amely alkalmassá teszi a veszélyek elkerülésére, nagyobb a valószínűsége, hogy ezek az erőforrások korábban használódnak fel. Ha később kerülnének felhasználásra, az állat esetleg időközben egyéb okokból elpusztulna. Medawar okoskodásának fényében visszájára fordíthatjuk az 1. fejezetben kifejtett gondolatmenetünket, s fogalmazhatunk úgy is, hogy minden élőlény töretlen leszármazási vonalból ered, ahol az ősök mindegyike volt egyszer fiatal, de nem mindegyik érte meg az öregkort. Ezért örököljük azt, ami a fiatalsághoz segít hozzá, bármi legyen is, de azt, ami az öregséghez, már nem feltétlenül. Azokat a géneket örököljük, amelyek hosszú életet adnak, és nem azokat, amelyek rövidet.
Visszatérve e fejezet pesszimista hangütéséhez, miszerint a természet haszonelvűsége a DNS fennmaradásán őrködik, ezt maximalizálja, nyilvánvaló hogy mindez nem épp a boldogság záloga. Amíg a DNS továbbörökítődik, nem számít, ki és mi sérül meg közben. A Darwin által emlegetett fürkészdarázs génjei szempontjából előnyösebb, ha a hernyót elevenen és frissen falja fel, függetlenül attól, mekkora szenvedés az ára. A gének nem törődnek a szenvedéssel, mivel semmivel sem törődnek.
Ha a természet jóságos volna, legalább annyi engedményt tenne, hogy gondoskodna a hernyó elkábításáról, mielőtt belülről elevenen felfalják. Csakhogy a természet se nem jó, se nem rossz. Csupán akkor törődik a szenvedéssel, ha az befolyásolja a DNS fenmaradását. Könnyű elképzelnünk olyan gént, amely, mondjuk elkábítja a gazellákat a gyilkos harapás pillanatában. Vajon a természetes kiválasztódás előnyben részesít egy ilyen gént? Nem, csak ha a gazella elkábítása megnöveli a gén továbbadásának esélyeit. Nehéz belátnunk ennek szükségességét, s elképzelhetjük, milyen iszonyatos szenvedés és félelem vár a halálra űzött gazellákra. A szenvedés éves átlaga a természet világában minden képzeletet felülmúl. E pillanatban, hogy e mondatot papírra vetem, ezer és ezer állatot falnak fel elevenen; mások az életükért küzdenek, nyüszítve a félelemtől; megint másokat rágcsáló paraziták emésztenek fel lassan; ezren és ezren hullnak el éhínség, vízhiány és betegségek következtében. Ennek így is kell lennie. Ha egyszer valaha bőség köszöntene a világra, maga ez a tény addig növelné a populáció létszámát, amíg helyre nem állna az éhezés és szűkölködés természetes állapota.
A teológusok egyre a „gonosz” és a „szenvedés” problémáján rágódnak. Mikor ezt a bekezdést eredetileg írtam, az angol újságok mind egy buszszerencsétlenséggel foglalkoztak. A busz egy római katolikus iskola diákjait szállította, és minden látható ok nélkül karambolozott. A tömegszerencsétlenség során sok gyerek meghalt. Nem először fordult elő, hogy az egyház őrjöngve vetette magát az így felmerülő teológiai kérdésre, amelyet egy londoni lap (The Sunday Telegraph) újságírója a következőképpen fogalmazott meg: „Hogyan hihetünk ezek után egy mindenható Istenben, ha megenged ekkora tragédiát?” A cikk ezt követően az egyik pap válaszát idézi: „A felelet egyszerűen az, hogy nem tudjuk, miért enged meg Isten ilyen szörnyűségeket. Ám ez az iszonyatos baleset egyszersmind azt is sugallja a keresztény ember számára, hogy valódi – povitív és negatív – értékek világában élünk. Ha a világmindenség nem volna egyéb elektronok halmazánál, fel sem merülne a gonosz vagy a szenvedés problémája.”
Ellenkezőleg, ha a világmindenség csupán elektronok és önző gének halmaza volna, az ehhez a karambolhoz hasonló értelmetlen tragédiák nem jelentenének többet önmaguknál, s mi csupán az ugyanolyan értelmetlen jó szerencsében bízhatnánk. Az ilyen világmindenség se jó, se rossz szándékokat nem hordozna. Egyáltalán semmiféle szándékról nem árulkodna. A vak fizikai erők és genetikai replikáció világában egyesek megsérülnének, mások jobban járnának, és mi semmi ismétlődést, okot, igazságtételt nem olvasnánk az eseményekbe. A minket körülfogó világmindenség pontosan úgy viselkedik, amire akkor számíthatnánk, ha semmiféle tervszerűséget, célt, gonoszat és jót nem hordozna a mélyén, csupán vak, könyörtelen közömbösséget. Ez csendül ki A. E. Housman szomorú soraiból is:

Mert a szívtelen, oktalan természet
semmit sem tud, semmivel nem gondol.

A DNS semmit sem tud és semmit sem gondol. Egyszerűen csak van. Mi pedig úgy táncolunk, ahogyan ő fütyül.

5. FEJEZET
A replikációs bomba

A legtöbb csillag – és Napunk tipikusan ilyen – ezer és ezer millió évig kiegyensúlyozottan ég. Nagyon ritkán mégis előfordul egy galaxisban, hogy egy csillag minden előzetes figyelmeztetés nélkül felrobban, s szupernóva keletkezik. Néhány hét leforgása alatt fénye az eredeti fényerő több milliárdszorosára nő, majd elhalványul, hogy sötét neutroncsillag maradjon a korábbi csillag nyomában. E felfokozott időszakban a szupernóva jóval több energiát sugároz ki, mint közönséges csillagként száz- és százmillió éven át. Ha a mi Napunk robbanna fel szupernóvává, abban a pillanatban elpárologna az egész Naprendszer. Szerencsére nem kell ettől félnünk. Több száz milliárd csillagból álló galaxisunkban eddig mindössze háromszor észleltek szupernóvát a csillagászok: 1054-ben, 1572-ben és 1604-ben. A Rák-köd az 1054-es esemény maradványa, amelyet kínai csillagászok jegyeztek fel. (Mikor „1054 eseményeiről” beszélek, természetesen úgy értem, hogy ekkor érte el az esemény híre Földünket. Maga a robbanás hatezer évvel korábban játszódott le. A fény ebből származó hullámfrontja jutott hozzánk 1054-ben.) 1604 óta csupán más galaxisokban figyeltek meg szupernóvákat.
Egy csillag más módon is felrobbanhat. Nem szupernóvává alakul, hanem „információvá”. A robbanás ilyenkor lassabban kezdődik, mint a szupernóva esetében, és hasonlíthatatlanul több időt igényel. Az így létrejött képződményt információs bombának vagy, később kifejtendő okokból, replikációs bombának is nevezhetjük. Kialakulása első néhány évmilliárdja során csupán közvetlen közelségben észlelhetnénk az információs bombát. Végül azután a robbanás finom megnyilvánulásai az űr távolabbi tartományaiba is kezdenek átszivárogni. Ekkortól – legalábbis elméletben – az információs bomba már távolról is hírt ad magáról. Nem tudjuk, hogyan végződik ez a fajta robbanás. Feltehetően kihuny, akár egy szupernóva, habár még azt sem tudjuk, mekkora a robbanás hatósugara. Talán erőszakos, önpusztító katasztrófával ér véget. De az is meglehet, hogy objektumok finomabb, ismételt kibocsátásával, amelyek nem egyszerű ballisztikus röppályán, hanem irányítottan távolodnak a szóban forgó csillagtól az űr távoli zugaiba, ahol esetleg más csillagrendszereket fertőznek meg ugyanezzel a robbanásra való hajlammal.
Azért tudunk oly keveset a Világegyetemben felrobbanó replikációs bombákról, mert eddig csupán egyetlen példát láttunk, és egyetlen példa alapján – legyen szó bármely jelenségről – soha nem általánosíthatunk. Saját esettörténetünk még korántsem zárult le. Az információs bomba három-négy milliárd éve robbant fel, s a robbanás csak most lépte át annak küszöbét, hogy a csillag, ahol lezajlott, közvetlen közeléből távolabb gyűrűzzön. A szóban forgó csillag a Nap, ez a galaxisunk pereme táján, az egyik spirálkarban található sárga törpecsillag. Napunk bolygója, mondanom sem kell, a Föld, és a négymilliárd éves robbanást vagy replilcációs bombát, amelynek otthont ad, életnek hívjuk. Mi, emberek a replikációs bomba rendkívül fontos megnyilvánulásai vagyunk, mivel mi – agyunk, jeleken alapuló kultúránk és technikánk – tehetünk arról, ha a robbanás a következő fokozatba lép, s tovagyűrűzik az űr mélységeibe.
Mint mondottam, replikációs bombánk a mai napig az egyetlen, amelyről tudomásunk van a Világegyetemben, ami persze nem jelenti azt, hogy az ehhez hasonló események ritkábbak a szupernóva-robbanásnál. Való igaz, szupernóvákat már háromszor is észleltünk galaxisunkban, de hát a szupernóvák, a robbanásuk során felszabaduló hatalmas energia folytán, sokkal könnyebben láthatók nagy távolságról. Egészen a legutóbbi néhány évtizedig, amíg emberi eredetű rádióhullámok nem indultak útnak bolygónk felszínéről, saját élet-robbanásunkat az egészen közeli bolygók megfigyelői sem észlelték volna. Ennek egyetlen szembeszökő jele mind ez ideig talán csak a Nagy Korallzátony volt.
A szupernóva keletkezését óriási, hirtelen robbanás kíséri. A robbanás kiváltó oka mindig az, hogy egy mennyiség elér bizonyos kritikus határt, miután a folyamatok kicsúsznak ellenőrzésünk alól, s az eredmény jóval nagyobb horderejű lesz, mint amilyen a kiváltó esemény volt. A replikációs bombát önmagukat másoló, mégis változékony egységek spontán keletkezése hívja életre. Az önsokszorozás azért robbanásszerű, amiért minden más robbanással járó jelenség: mértani haladvány szerint növekszik – minél többünk van, annál inkább gyarapszik. Ha egyszer birtokunkban van egy önsokszorozó objektum, előbb-utóbb kettő lesz belőle. Azután mindkettő lemásolja önmagát, és már négyet mondhatunk magunkénak. Majd nyolcat, tizenhatot, harminckettőt, hatvannégyet... Harminc ilyen kettőződő nemzedék elég ahhoz, hogy milliárdnál is több kettőződő objektummal rendelkezzünk. Ötven nemzedék után már százmilliószor millió lesz belőlük. Kétszáz nemzedék után pedig milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor millió. Elméletben. Gyakorlatban erre soha nem kerül sor, mivel ez nagyobb szám, mint ahány atom van a Világegyetemben. Az önsokszorozás robbanásszerű folyamata jóval azelőtt akadályba ütközik, hogy eléri a kétszázadik korlátlanul kettőződő nemzedéket.
Nincs közvetlen bizonyítékunk arról, milyen önsokszorozó esemény bocsátotta útjukra e folyamatokat bolygónkon. Csupán sejtjük, hogy talán a robbanások halmozódása volt az ok, melyeknek magunk is részesei vagyunk. Nem tudjuk, pontosan mi is volt az eredeti kritikus esemény, mi indította be az önsokszorozódást, mindössze találgatni tudunk. Kémiai eseményként kezdődhetett.
A kémia olyan dráma, amely minden csillag és bolygó bensejében zajlik. Szereplői atomok és molekulák. Még a legritkább atomok is tengernyien vannak az általunk megszokott számokhoz képest. Isaac Asimov kiszámította, hogy az igen ritka elem, az asztácium-215 atomjainak száma Észak- és Dél-Amerikában 15 kilométeres körzetben „mindössze billió”. Az alapvető kémiai egységek folyvást más társulásokba lépnek, ami nagyobb egységek szüntelen módosuló, ám mindig népes populációját eredményezi – ezek a molekulák. Adott típusú molekulák, legyenek bármilyen sokan – egy faj egyedeivel vagy a Stradivari-hegedűkkel ellentétben – mindig azonosak. A kémia táncfigurái azt eredményezik, hogy egyes molekulák nagyobb számban fordulnak elő, míg mások ritkábbak. Egy biológus természetesen kísértésbe esik, hogy „sikeresnek” nevezze az elterjedtebb molekulákat. De nem sokra megyünk vele, ha engedünk a kísértésnek. A siker, abban a tanulságos értelemben, ahogy mi használjuk, csak később merül fel történetünkben.
Mi volt tehát az a jelentős, kritikus esemény, amely kiváltotta az élet robbanását? Mint mondtam, önmagukat kettőző egységek keletkezése, de nevezhetjük az öröklődés megjelenésének is – olyan folyamatnak, amelyet legegyszerűbben úgy jellemezhetünk, „hasonló hasonlót nemz”. Nem minden molekula rendelkezik ezzel a képességgel. A vízmolekulák, jóllehet óriási populációkban nyüzsögnek, semmiféle, az igazi öröklődéshez hasonló viselkedést nem mutatnak. Első pillantásra pedig így gondolnánk. A vízmolekulák populációja (H₂O) növekszik, mikor a hidrogén (H) az oxigén (O) jelenlétében elég. Csökken viszont akkor, amikor a vízmolekulákat elektrolízissel hidrogén és oxigén buborékokra hasítjuk. Ha egyfajta populációdinamikával számolhatunk is, öröklődésről nincs szó. Az öröklődéshez legkevesebb kétféle vízmolekula jelenlétére volna szükség, amelyek közül mindegyik másolatokat készítene („nemzene”) saját magáról.
A molekulák néha tükörkép-változatokban fordulnak elő. Kétféle glukóz-molekula van, amelyek atomjai pontról pontra megegyeznek, azzal a különbséggel, hogy a molekulák tükörképei egymásnak. Ugyanez áll a cukormolekulákra és még sok egyéb molekulára, a sorsdöntő fontosságú aminosavakat is beleértve. Talán ez lehetőséget kínál arra, hogy a „hasonló hasonlót nemzzen” – egyfajta kémiai öröklődésre. Nemzhetnek-e a jobbkezes molekulák jobbkezes lánymolekulákat, s a balkezes molekulák balkezes utódokat? Először hadd szolgáljak némi háttérinformációval a tükörmolekulákról. A jelenséget először a nagy 19. századi francia tudós, Louis Pasteur fedezte fel a tartarát-kristályok vizsgálatakor (ez a tartársav sója, a bor fontos alkotórésze). A kristály szilárd építmény, elég nagy ahhoz, hogy szabad szemmel is látható legyen, s ha úgy hozza kedvünk, akár a nyakunkba is akasszuk. Akkor keletkezik, mikor megegyező típusú atomok vagy molekulák egymásra rakódva szilárd képződményt alkotnak. Egy kristály nem össze-vissza növekszik, hanem rendezett geometrikus sorokban, akár egy ugyanolyan termetű, tökéletesen fegyelmezett férfiakból álló testőrgárda. A már részeit képező molekulák öntőforma, templát gyanánt szolgálnak az új molekulák számára, amelyek a vizes oldatból kilépve pontosan az öntőformába illeszkednek, úgyhogy az egész kristály szabályos geometrikus rácsozatként növekszik. Ezért vannak a sókristályoknak négyszögletű lapjai, s állnak a gyémántkristályok négy lapból (ez az úgynevezett gyémánt alakzat). Mikor egy alakzat öntőformaként működik, hogy önmagához hasonló alakzatot építsen fel, önsokszorozódásra gyanakodhatunk.
Most térjünk vissza Pasteur tartarát-kristályaihoz. A nagy tudós megfigyelte, hogy a tartarát vizes oldatából kétféle kristály válik ki, amelyek megegyeznek, azzal a kivétellel, hogy tükörképei egymásnak. Pasteur gondosan két halomba különítette el a kétféle kristályt. Mikor azután külön-külön újra feloldta őket, kétféle oldathoz jutott, kétféle oldott állapotban lévő tartaráthoz. Habár a két oldat zömében hasonló volt, Pasteur azt találta, hogy ellenkező irányban forgatják el a polarizált fényt. Ezért is nevezzük jobb- és balkezes molekuláknak őket, mivel vagy az óramutató járásával megegyezően vagy ezzel ellentétesen forgatják el a polarizált fényt. Mint gondolom kitalálták, amikor a két oldat ismét kikristályosodott, az így létrejövő tiszta kristályok egymás tükörképei voltak.
A tükörmolekulákra jellemző, amiként a bal és jobb lábbelire is, hogy bárhogy próbálkozzunk, nem tudjuk úgy elforgatni őket, amivel összecserélhetővé válnának. Pasteur eredeti oldata kétféle molekulakeverék populációjából állt, s mind a kétféle szigorúan a saját fajtájával volt csak hajlandó felsorakozni a kristályosodás során. Öröklődésről csupáncsak akkor beszélhetünk, ha valamely egység két- vagy többféle változatban van jelen, azonban még ez sem elegendő. A kristályok körében például arra volna szükség, hogy a bal- és jobbkezes kristályok bizonyos kritikus méret elérése után kettéváljanak, s mindegyik fél öntőformaként szolgáljon az ismét teljes nagyságúra kiegészülő kristály növekedéséhez. Ez esetben valóban két, egymással vetekedő kristály-populációval volna dolgunk. Még a „sikert” is méltán emlegethetnénk a populáción belül, mivel mindkét típus ugyanazokért az atomokért versengene, s az egyik a másik rovására szaporodna el, ha elég „ügyesen” készítene másolatokat önmagáról. Sajnos az ismert molekulák döntő többsége nem rendelkezik az öröklődésnek ezzel a megkülönböztető sajátságával.
Azt mondtam, „sajnos”, mivel a kémikusok, akik mondjuk orvosi célokra szeretnének kizárólag balkezes molekulákat előállítani, sokat adnának azért, ha „szaporíthatnák” őket. Mindaddig azonban, amíg a molekulák öntőformaként működnek közre további molekulák képződésében, rendes körülmények között tükörképüket és nem saját hasonmásukat hozzák létre. Ez megnehezíti a dolgot, mivel ha a kémikus a balkezes formából indul ki, bal- és jobbkezes molekulák egyenlő keverékéhez jut. Az ezen a területen dolgozó kutatók megpróbálják rábírni a molekulákat, hogy a saját fajtájukhoz tartozó lánymolekulákat „nemzzenek”. Ami nagyon tekervényes eljárás.
Ha jobb- és balkezességről nem volt is szó, hasonló trükkökkel élt a természet négymilliárd esztendővel ezelőtt, amikor az újszülött világon kezdetét vette az életté és információvá terebélyesedő robbanás. Ám az egyszerű öröklődésnél valamivel többre volt szükség a robbanás beindulásához. Még ha egy molekula jobb- és balkezes formái annak rendje és módja szerint öröklődnek is, a köztük lévő versengés nem túl érdekfeszítő, hiszen mindössze kétféle változat között zajlik. Ha egyszer, mondjuk, a balkezesek nyernék meg a versenyt, ezzel le is zárulna az ügy. Nem volna további fejlődés.
A nagyobb molekulákban a molekula különböző részei is tükörváltozatban szerepelnek. A monenzin nevű antibiotikumnak például tizenhét aszimmetria-centruma van, mindegyikük jobb- vagy balkezes változatot képvisel. Ha a kettőt 17-szer megszorozzuk önmagával, az 131.072, eszerint a monenzin-molekulának 131.072 változata létezik. Ha ezek a változatok rendelkeznének a valódi öröklődés képességével, miközben mindegyik csupán saját fajtáját adná tovább, már jócskán bonyolítaná a versenyt, s a 131.072-féle változat legsikeresebb tagjai egyre nagyobb számmal bukkannának fel az egymást követő népszámlálásokon. Ám még ez is csak korlátozott öröklődést jelentene, mivel a 131.072, akármilyen sok, mégis csak véges szám. Hogy az élet robbanása méltóvá váljon nevére, olyan öröklődésre van szükség, amely meghatározatlan, lezáratlan számú változattal dolgozik.
A monenzinnel az út végére értünk, már ami a tükörkép-molekulák öröklődését illeti. De a bal- és jobbkezesség nem az egyetlen különbség, amely örökletesen átmásolódhat. Julius Rebek és munkatársai, a Massachussets Institute of Technology (MIT) kémikusai komolyan vették a kihívást, hogy önsokszorozó molekulákat hozzanak létre. A maguk részéről nem tükörkép-változatokkal foglalkoztak, hanem két kisebb molekulával – a pontos nevek nem számítanak, nevezzük őket A-nak és B-nek. Mikor A és B oldatát összekeverték, harmadik vegyületet alkottak – mint bizonyára kitalálták –, C-t. Mindegyik C-molekula templátként, öntőformaként működött. Az oldatban szabadon lebegő A- és B-molekulák ebbe az öntőformába illeszkedtek. A és B illeszkedése minden esetben C-t hozta létre. Ezek a C-molekulák nem álltak össze kristállyá, hanem külön maradtak. Ettől kezdve mindegyik C öntőformául szolgált az újabb C-k számára, s így a C-k populációja mértani haladvány szerint növekedett.
Mint már említettem, ez a rendszer még nem rendelkezik a valódi öröklődés képességével, mindazonáltal efelé mutat. A B-molekula számos változatban fordul elő, amelyek mindegyike A-val egyesülve létrehozza a maga C-változatát. Így C1, C2, C3 stb. változattal rendelkezünk. Mindegyik változat templátul szolgál további, azonos típusú C-k számára. A C-k populációja eszerint különböző alkotóelemekből áll. Azonfelül a különféle C-k nem egyforma hatékonysággal hoznak létre lánymolekulákat. Verseny támad tehát az egyes változatok között a C-molekulák populációjában. Még nagyobb szerencse, hogy ultraibolya-sugárzással kiválthatjuk a C-molekula „spontán mutációját”. Az új, mutáns változat „tökéletesen szaporodott”, amennyiben pontosan önmagához hasonló lánymolekulákat hozott Létre. Ez a változat a kutatók nagy megelégedésére túlszárnyalta a szülőformát, és rövidesen uralma alá hajtotta a kémcsővilágot, amelyben e furcsa őslények tenyésztek. Az A/B/C komplex nem az egyetlen molekulasor, amely hasonlóképpen viselkedik. Van D-, E-, F-molekula is, csak hogy egy újabb hármast említsünk. Mi több, Rebek és munkacsoportja önsokszorozó hibrideket hozott létre az A/B/C és a D/E/F komplex elemeiből.
A természet valódi önsokszorozó molekulái – a DNS és RNS nevű nukleinsavak – összességükben gazdagabb változatokat alkotnak. Míg Rebek replikátora csupán két láncszemből álló lánc, a DNS láncmolekulája tetszőleges hosszúságú; több száz láncszeme a négy alapelem bármelyike lehet; s mikor adott hosszúságú DNS-szakasz templátul szolgál új DNS-molekula létrejöttéhez, a négy alkotóelem mindegyike templátként határozza meg vele szemben álló párját. E négy egység az adeninként, timinként, citozinként, valamint guaninként ismert vegyület, úgynevezett bázis, amelyet rövidítve többnyire A, T, C és G betűkkel jelölnek. A mindig T templátja, míg G mindig C-é, és viszont. A négyféle bázis minden elképzelő elrendeződése előfordulhat, és hűségesen lemásolódik a DNS-lánc kettőződése során. Azontúl, mivel a DNS-láncok hossza is tetszőleges, ez gyakorlatilag végtelenre növeli a változatok számát. Mindez már elegendő alapot teremt az információs robbanáshoz, amelynek hullámai lassanként kicsapnak bolygónkról, s a csillagokig gyűrűznek.
Naprendszerünkben a négymilliárd évvel ezelőtti replikációs robbanás bolygónk határain belül maradt. Mindössze az utolsó egymillió évben fejlődött ki olyan idegrendszer az élő szervezetekben, amely képes volt a rádiótechnika feltalálására. S csupáncsak a legutóbbi néhány évtizedben fejlesztette ki ezt a technikát. Mostanára információgazdag rádióhullámok egyre táguló héja távozik bolygónkról a fény sebességével.
„Információgazdagságot” emlegettem, mivel eddig is tömérdek rádióhullám verődött ide-oda a kozmoszban. A csillagok nemcsak a látható fény tartományában, hanem a rádióhullámokéban is sugároznak. Az időt és a Világegyetemet megkeresztelő Nagy Bummból is maradt vissza háttérzaj. Ez azonban nem mutat értelmes szabályszerűségeket: nem információgazdag. A Proxima Centauri körül keringő bolygó rádiócsillagásza ugyanazt a háttérzajt észlelné, mint a mi rádiócsillagászaink, ám ennél sokkalta bonyolultabb minta szerint szerveződő rádióhullámokat is felfogna a Napnak nevezett csillag irányából. Ha nem is ismerné fel bennük a négyéves televíziós szappanoperák keverékét, azt azonban nyilván megállapítaná, hogy információgazdagabbak a szokásos háttérzajnál. A Centauri rádiócsillagászai ekkor nagy üdvrivalgás közepette bejelentenék, hogy a Napnak nevezett csillagon a szupernóva-robbanásnak megfelelő információs robbanás játszódott le (lehet, hogy kitalálnák, lehet, hogy nem, hogy igazából az egyik Nap körül keringő bolygó ludas a dologban).
A replikációs bombák, mint láttuk, lassabban robbannak, mint a szupernóvák. Saját replikációs bombánknak is néhány évmilliárdra volt szüksége, míg elérte a rádióküszöböt – azt a pillanatot, amikor az információ egy része túlcsordul a szülővilágból, és értelmes rádiójelekben fürdeti a szomszédos csillagrendszereket. Úgy sejtjük, hogy az információrobbanás, amennyiben a magunkét tipikusnak tekinthetjük, küszöbök sorozatát kell átlépje. A rádióküszöb és előtte a nyelv küszöbe meglehetősen kései fejlemények egy replikációs bomba életútján. Ezt az idegsejtek küszöbe előzte meg – legalábbis bolygónkon –, majd pedig a soksejtűek küszöbe. Az első számú küszöb, valamennyiük nagypapája, a replikátorküszöb volt, az egész robbanás kiváltó oka.
Miért olyan fontosak a replikátorok? Hogyan lehetséges, hogy az olyan molekulák megjelenése, melyek azzal a látszólag ártalmatlan képességgel rendelkeznek, hogy öntőformául szolgáljanak önmagukhoz hasonló molekulák szintéziséhez, akkora robbanást eredményez, amelynek hullámai túllépnek bolygónk határain? Mint láttuk, a replikátorok ereje részben a mértani haladvány szerinti növekedésben rejlik, s különösen tiszta formában képviselik a növekedésnek ezt a változatát. Egyszerű példa erre az úgynevezett lánclevél. Az ember kap egy levelet a postán, amelyben a következő áll: „Készíts hat másolatot erről a levelezőlapról, és küldd el hat barátodnak egy héten belül. Ha nem teszed, rontás száll rád, és iszonyú kínok közepette meghalsz egy hónap leforgása alatt.” Ha van eszük, eldobják ezt a sületlenséget. Csakhogy az emberek tetemes százalékának nincs elegendő esze, zavarba ejti őket a fenyegetés, vagy homályos félelmeket ébreszt bennük, ezért postára adják a levél hat másolatát. A hat további emberből, aki kézhez kapja az irományokat, talán mindössze kettő küldi őket megint tovább. Ha átlag az emberek egyharmada követi a levelezőlap utasításait, a világban keringő levelezőlapok száma minden héten megkettőződik. Elméletben ez azt jelenti, hogy egy év után a növekedés mértéke 2-nek az 52. hatványa lesz, azaz körülbelül négybillióra szaporodik a levelezőlapok száma. Ami elég ahhoz, hogy maga alá temesse a föld minden halandóját.
A mértani haladvány szerinti növekedés, ha nem tartja kordában az erőforrások hiánya, mindig megdöbbentően nagy léptékű változásokat eredményez meglepően rövid időn belül. Gyakorlatban azonban az erőforrások korlátozottak, ami határt szab a további növekedésnek. Hipotetikus példánkban az emberek valószínűleg meglepődnének, mikor ugyanaz a lánclevél másodszor is visszakerülne hozzájuk. Az erőforrásokért folyó versenyben olyan replikátorváltozatok keletkezhetnek, amelyek hatékonyabban képesek megkettőzni önmagukat. Ezek a hatékonyabb replikátorok foltonként kiszorítják kevésbé hatékony vetélytársaikat. Fontos, hogy megértsük, egyetlen replikálóegység sem érdekelt tudatosan önmaga megkettőzésében. Mégis az lesz a vége, hogy a világ megtelik hatékonyabb replikátorokkal.
A lánclevél példájánál maradva, a hatékonyság jól megválogatott szavakat is jelent. A meglehetősen nehezen hihető kijelentés helyett, miszerint „ha nem engedelmeskedsz a levelezőlap meghagyásainak, iszonyatos kínok közepette meghalsz egy hónap leforgása alatt”, ugyanez az üzenet enyhébbre hangolva így hangzik: „Nagyon kérlek, lelki üdvöd és az enyém megmentése érdekébben ne kockáztass. Ha a legkisebb kételyed is támad, engedelmeskedj az utasításoknak, és küldd tovább a levelet hat embernek.” Ilyen „mutációkra” újra meg újra sor kerül, aminek eredményeként üzenetek különböző elemekből álló populációja kering a világban, amelyek mindegyike ugyanattól a közös őstől származik, csupán a fogalmazás részleteiben és a rábeszélés hízelgő vagy fenyegető fogásaiban térnek el egymástól. A sikeresebb változatok mind jobban elszaporodnak a kevésbé sikeres vetélytársak rovására. A siker ez esetben a forgalomban lévő levelek gyakoriságával egyenértékű. Jó példa erre a Szent Júdás levél; többször körbejárta a világot, miközben feltehetőleg terjedelme is gyarapodott. Könyvem írása közben Dr. Oliver Goodenough, a University of Vermont munkatársa a következő változatot küldte el számomra, s közös cikket jelentettünk meg róla a Nature-ben mint „az elme vírusának példájáról”. A levél így szól:

„A SZERETET MINDENT VALÓRA VÁLT”

Eszt a papírt a szerencse küldte hozád. Eredeti változata New Englandben van. 9-szer kerülte meg a világot. A Szerencse elért hozzád. 4 nappal e levél kézhezvétele után beköszönt hozzád a szerencse téve ha te is továbküldöd. Ez nem tréfa. A szerencse postán érkezik hozád. Ne külgy pénzt. Külgy másolatot azoknak, akikről úgy gondolod, rászorulnak a szerencsére. Ne külgy pénzt, mert a hitnek nincs ára. Ne őrizd meg ezt a levelet. 96 órán belül add ki a kezedből. Joe Elliot légelhárító tiszt 40.000.000 $-t kapott. Welch 5 nappal e levél után elvesztette a feleségét, mert elmulasztotta továbküldeni. Ennek ellenére, felesége halála előtt 75.000 $-t kapott. Kérlek, külgy másolatokat, és meglátod, mi történik 4 nap után. A lánc Venezuelából indult ki, Saul Anthony Degnas, egy Délamerikai miszionárius írta. Azóta az a példány körbe utazhatta a világot. Készíts 20 másolatot, küld el a barátaidnak és munkatársaidnak, néhány nap múlva meglepésben lesz részed. Ez a szeretet, akkor is ha nem vagy babonás. Jegyezd meg a következőket: Cantonare Dias 1903-ban kapta ezt a levelet. Megkérte a titkárát, hogy készítsen róla másolatokat, és adja postára. Néhány nap múlva 20 millió dollárt nyert a lottón. Carl Dobbit hivatalnok megkapta a levelet, és elfeletkezett róla, hogy 96 órán belül ki kell aggya a kezéből. Elvesztette az állását. Miután újra megtalálta a levelet, másolatokat készített, és postára adott 20 példányt. Néhány nap múlva jobb álláshoz jutott. Dolan Fairchild megkapta a levelet, de nem hitt benne, és eldopta. 9 nap múlva meghalt. 1987-ben a levél egy fiatal kalifi nőhöz jutott. Az írás elmosodott, alig lehetett elolvasni. Dolan elhatározta, hogy átgépeli a levelet, és továbbküldi, de félre rakta. Tele volt problémákkal, töbek között a kocsija került sokba. Ezt a levelet nem atta ki a kezéből 96 órán belül. Végül, amint elhatározta, legépelte a levelet, és vet egy új autót. Ne pénzt külgy. Ne feledkez meg erről, mert hat.

Szent Júdás

Ez a nevetséges iromány sok-sok mutáció bélyegét viseli magán. Hemzseg a hibáktól és pontatlanságoktól, és több változatban van forgalomban. Mióta cikkünk megjelent a Nature-ben, több, egymástól jelentősen különböző változatot kaptam a világ minden tájáról. Az egyik ilyen szövegváltozatban például a „légelhárító tiszt” a „királyi légierő tisztje”. Az Egyesült Államok postaszolgálata behatóan ismeri a Szent Júdás-levelet, előbb kezdődött, mielőtt figyelni kezdték volna, és időről időre újra felüti fejét ez a járvány.
Érdemes felfigyelnünk arra, hogy az engedelmesek állítólagos szerencséjének, valamint az engedetlenekre köszöntő balszerencsének a katalógusát nem írhatták maguk az áldozatok/a szerencse kegyeltjei. Az utóbbiak ugyanis csak azután élvezték a szerencse áldásait, hogy a levelet kiadták a kezükből. Az áldozatoknak pedig már nem volt módjuk a levél továbbküldésére. Ezeket a történeteket valószínűleg csak kitalálták – amint azt a tartalmi képtelenségekből is sejthettük. Egyúttal ebben rejlik a döntő különbség a lánclevelek és az élet robbanásához vezető természetes replikátorok között. A láncleveleket emberek bocsátják útjukra, és szövegváltozataik az emberi agyakban születnek. Az élet robbanásának kezdetén még nem volt agy, sem kreativitás, sem emberi szándék. Csupán kémia volt. Mindazonáltal amint az önsokszorozó kémiai vegyületek megjelentek, ez szinte automatikusan maga után vonta a sikeres változatok terjedését a kevésbé sikeresek rovására. Mint a lánclevelek esetében, a siker a kémiai replikátorok körében is az elterjedés gyakoriságával egyenértékű. Ez azonban csupán meghatározás: kis híján tautológia. A siker záloga azonban a gyakorlati alkalmasság, ami mindig valami konkrétet jelent, mindent, csak nem tautológiát. Sikeres az a replikátormolekula, amely, bizonyos kémiai részletkérdésekből kifolyólag, meg képes kettőződni. A gyakorlatban ez végtelen változatossággal zajlik, még ha maguknak a replikátoroknak a természete meglepően egyöntetű is.
A DNS olyan egységes, hogy teljes egészében ugyanannak a négy „betűnek” a sorrendje váltakozik a szerkezetében – ezek az A, T, C és a G. Ezzel szemben, amint a korábbi fejezetekben láttuk, az eszközök, amelyek révén a DNS bázissorrendje lemásolásra kerül, meglepően változatosak. Magukban foglalják hatékonyabb szív készítését a vízilovak, ruganyosabb lábakét a bolhák, áramvonalasabb szárnyakét a sarlós fecskék, könnyebb úszóhólyagokét a halak számára. Az állatok megannyi szerve és tagja; a gyökerek, levelek, virágok és növények; valamennyi szem, agy, elme, még a félelmek és remények is, segédeszközök, amelyek segítségével a sikeres DNS-sorrendek átemelik magukat a jövőbe. Ha maguk az eszközök szinte a végtelenségig változatosak is, az eszközök megépítésének módja nevetségesen egyöntetű. Mindössze az A, T, C és G bázisok sorrendje cserélődik.
Valószínűleg nem volt mindig így. Nincsenek pontos adataink arról, mikor kezdődött az információs robbanás, annyi azonban mindenképpen bizonyos, hogy a szülőkódot a DNS betűiből írták. Az egész DNS/fehérje alapú információs technológia valójában annyira bonyolult – Graham Cairns-Smith kémikus csúcstechnikának nevezte –, hogy aligha keletkezhetett a vakszerencse műveként, más önsokszorozó rendszereknek kellett megelőzniük. Az előd talán az RNS volt, vagy valamilyen, Julius Rebek egyszerű önsokszorozó molekulájához hasonló képződmény. Éppenséggel lehetett egészen más is. Az egyik lenyűgöző lehetőség, amelyről részletesen szóltam A vak órásmester című könyvemben, amint azt Cairns-Smith is felvetette – lásd Seven Clues to the Orzgin of Life (Az élet eredetének hét megfejtése) c. művét –, hogy szervetlen agyagkristályok szolgálhattak ősi replikátorok gyanánt. Ezt sohasem fogjuk megtudni.
Mindössze találgathatunk, hogy milyen időrendben zajlott az élet robbanása Földünkön vagy bárhol a Világegyetemben. Hogy hol mi vált be, az a helyi feltételektől függ. A DNS/fehérje rendszer nem működik a megfagyott folyékony ammónia világában, de talán az öröklődés és embrionális fejlődés más rendszere igen. Bárhogy légyen is, ezektől a részletkérdésektől szeretnék eltekinteni, mivel a bolygónktól független általános elvre szeretnék összpontosítani. A továbbiakban módszeresen áttekintem a küszöbök sorát, amelyeket egy bármely bolygón felrobbant replikációs bombának át kell lépnie. Ezek egyike-másika vitathatatlanul a Világegyetem egészére vonatkozik, mások bolygónk sajátosságaihoz kötődnek. Nem mindig könnyű eldönteni, mikor melyik esetről van szó, és ez a kérdés külön figyelmet érdemel.
Az 1. küszöb természetesen a replikátorküszöb: valamiféle önmásoló rendszer megjelenése, amely rendelkezik az öröklődő változékonyság valamely kezdetleges válfajával, s ahol a másolás során időnként véletlenszerű hibákkal számolhatunk. Az 1. küszöb átlépésének következményeként vegyes populáció alakul ki a szóban forgó bolygón, amelyben különböző változatok versengenek az erőforrásokért. Ezek csak gyéren állnak rendelkezésre – vagy megcsappannak, mikor a verseny felforrósodik. Némelyik másolatváltozat viszonylag sikeresnek bizonyul a gyér erőforrásokért folytatott versenyben, míg mások alulmaradnak a küzdelemben. Ezzel előttünk is áll a természetes kiválasztódás alapképlete.
Kezdetben a versengő replikátorok sikerét közvetlenül sajátságaikkal mérjük – például, hogy egy adott alak milyen tökéletesen illeszkedik a templátba. Most azonban, a törzsfejlődés sok-sok nemzedéke után, elértünk a 2. küszöbhöz, a fenotípus küszöbéhez. A replikátorok fennmaradását nem csupán önnön sajátságaik biztosítják, hanem valami másra, az úgynevezett fenotípusra gyakorolt mellékhatásaik. Bolygónkon a fenotípusok a növények vagy állatok azon testrészei, amelyeket a gének befolyásuk alatt tartanak. Ami végső soron a test minden egyes ízét magában foglalja. Képzeljük el, hogy a fenotípusok olyan emelőrudak, amelyek átmesterkedik a következő nemzedékbe a sikeres replikátorokat. Általánosabban fogalmazva a fenotípusokat a replikátorok olyan folyományaként is meghatározhatjuk, amelyek befolyásolják ugyan a replikátorok sikerét, maguk azonban nem vesznek részt a másolás folyamatában. Például a csendes-óceáni csiga adott fajának egy bizonyos génje meghatározza, jobb vagy bal irányba csavarodjék-e a csigaház. Az ezért felelős DNS-molekula maga nem bal- vagy jobbkezes, csupán a fenotípusra van ilyen hatással. A jobb- vagy balmenetes csigaházak esetleg nem nyújtanak egyenlő védelmet a csiga testének. Mivel a csiga génjei ebben a védelmezendő testben foglalnak helyet, a sikeres csigaházakat létrehozó gének előbb-utóbb elszaporodnak a sikerteleneket gyártók rovására. A csigaházak a fenotípushoz tartoznak, ezért maguk nem szaporodnak. Mindegyik csigaházat a DNS formálja olyanra, amilyen, s a DNS szaporítja önmagát.
A DNS bázissorrendje köztes lépések többé-kevésbé bonyolult láncolatán át határozza meg a fenotípust (amilyen a csigaház csavarmenetének iránya); ezek mind az embrionális fejlődés területét érintik. Bolygónkon a lánc első láncszeme mindig egy fehérjemolekula szintézise. Ennek minden részletét pontról pontra meghatározza a híres genetikai kód, a DNS négy betűjének sorrendje. Ám ezeknek a részleteknek feltehetően csak Földünkön van jelentősége. Általánosabban szólva az adott bolygón elszaporodnak azok a replikátorok, amelyek – ilyen vagy olyan módon – jótékony (fenotipiás) következményekkel járnak e replikátorok szaporodási sikerére. A fenotípus küszöbét átlépve a replikátorok túlélését közvetett hatásaik, következményeik biztosítják. Bolygónkon ezek a következmények többnyire a testekhez kötődnek, amelyekben a kérdéses gén megtalálható. Ez azonban nem törvényszerű. A kiterjesztett fenotípus elve (amelynek ezen a címen külön könyvet szenteltem) szerint a fenotipiás emelőrudak, amelyek a replikátorok hosszú távú fennmaradásáról gondoskodnak, nem korlátozódnak a replikátorok „saját” testére. A gének túlléphetnek e testeken, és befolyásolhatják a világot általában, a többi testet is beleértve.
Nem tudom, mennyire egyetemes érvényű a fenotípus küszöbe. Gyanítom, hogy mindazokon a bolygókon, ahol az élet robbanása túlhaladt az első, igen kezdetleges stádiumon, ezt a küszöböt is túllépte. Gyanítom továbbá, hogy a következő küszöbnek is ez a sorsa. Ez a 3. küszöb, a replikátorok társulásának küszöbe, amelyhez némely bolygón előbb vagy ugyanabban az időpontban érkezhetett az élet, mint a fenotípus küszöbéhez. Az élet hajnalán a replikátorok valószínűleg önálló egységek voltak, amelyek csupasz társaikkal együtt bukdácsoltak a genetikai folyam forrásvidékein. Ám a mai, DNS/fehérje rendszeren alapuló információs technológiának az a sajátsága Földünkön, hogy a gének nem elszigetelten hatnak. A kémiai feltételek, amelyek között egy gén kifejti hatását, különböznek a külső környezet önmagára utalt vegyi folyamataitól. Való igaz, az utóbbi is háttérként szolgál, de igencsak távoli háttérként. A DNS-replikátor életfontos közvetlen környezetét sokkalta szűkebb világ alkotja, jóval koncentráltabb vegyületzsákban – a sejtben. Bizonyos mértékig félrevezető így hívnunk a sejtet, mivel sokuk összehajtogatott membránok kimunkált belső rendszeréből épül föl, amelyek felszínén, amelyekben és amelyek között életbevágó kémiai reakciók zajlanak. A sejt kémiai mikrokozmoszát több száz – a fejlettebb sejteknél több százezer – gén üzleti társulása teremti meg. Minden egyes gén hozzájárul a környezet kialakításához, amelyet azután fennmaradásuk érdekében valamennyien kiaknáznak. A gének csapatokban dolgoznak. Erről valamelyest eltérő nézőpontból beszéltem már az 1. fejezetben.
A legegyszerűbb DNS-másoló rendszerek bolygónkon a baktériumsejtek, ezek alkotóelemeik fölépítéséhez legalább néhány száz gént igényelnek. A nem bakteriális sejteket eukarióta, valódi sejtmagvas sejteknek nevezzük. Ilyenek saját sejtjeink, valamint az összes állat, növény, gomba és véglény sejtjei. Tipikusan több tízezer vagy százezer génnel rendelkeznek, amelyek valamennyien csapatban dolgoznak. Amint azt a 2. fejezetben láttuk, elképzelhetőnek tűnik, hogy az eukarióta sejt maga is vagy fél tucat szövetségre lépő baktériumsejt társulásából keletkezett. Ez azonban a csapatmunkának már egy magasabb rendű formája, és most nem erről beszélek. Mindössze annyit akartam mondani, hogy minden gén olyan kémiai környezetben fejti ki hatását, amelyet a sejt génjeinek üzleti társulása alakított ki.
Ha egyszer megértettük a csapatban munkálkodó gének jelentőségét, könnyen arra az elhamarkodott következtetésre jutunk, hogy a darwini kiválasztódás napjainkra már a vetélytárs géncsapatok között válogat – azaz a természetes kiválasztódás maga is eggyel magasabb szervezettségi szintre lépett. Bármennyire csábító is ez a gondolat, nézetem szerint velejéig elhibázott. Sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha úgy fogalmazunk, hogy a darwini kiválasztódás továbbra is a versengő gének között válogat, ám azoknak a géneknek kedvez, amelyek a többi gén jelenlétében boldogulnak, s utóbbiak ugyancsak egymás társaságában jutnak előnyökhöz. Minderről már beszéltünk az 1. fejezetben, ahol láttuk, hogy a digitális folyó egyazon ágán osztozó gének „jó cimborák” kell legyenek.
A következő jelentős küszöb, amihez a bolygónkon felrobbanó replikációs bombával érkeztünk, a soksejtűek küszöbe, ezt 4. küszöbnek nevezem. A világunkon uralkodó életformában minden sejt, mint láttuk, vegyületek kis tengerének tekinthető, amelyben a gének csapata fürdik. Jóllehet az egész csapatot magában foglalja, felépítéséért mindössze a gének egy alcsoportja felelős. No mármost, a sejtek osztódáskor kettéhasadnak, majd mindegyik fél ismét eredeti méretére növelvszik. Ennek során a gének csapatának minden tagja megkettőződik. Ha a két sejt nem válik el teljesen egymástól, hanem együtt marad, nagy építmények jönnek létre, amelyek téglái a sejtek. E soksejtű építmények kialakításának képessége valószínűleg más világokban is ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a magunkéban. Ha az élet átlépi a soksejtűek küszöbét, olyan fenotípusok jelennek meg, amelyek felépítése és funkciói mérhetetlenül magasabb szerveződési szinthez kötődnek, mint az egysejtűeknél. Agancs vagy levél, szemlencse vagy csigaház – mindezeket az alakzatokat sejtek építik fel, ám ezek a sejtek nem magának az alakzatnak parányi változatai. Úgy is mondhatjuk, hogy a soksejtű szervek nem a kristályképződés mintályára növekednek. Bolygónkon legalábbis növekedésük inkább építkezéshez hasonlítható, s köztudomású, hogy az épületek nem nagyra nőtt téglákból állnak. Egy kéznek jellegzetes a formája, de nem kezet formáló sejtek alkotják, amit elvárhatnánk, ha a fenotípusok kristályok módjára növekednének. Megint csak az épületekhez hasonlóan, a soksejtű szervek jellegzetes alakjukra és méretükre azért tesznek szert, mert a sejtrétegek (téglák) meghatározott szabályoknak engedelmeskedve hagyják abba a növekedést. A sejteknek ugyancsak tudniuk kell bizonyos értelemben, milyen sejtek szomszédságában helyezkednek el. A májsejtek úgy viselkednek, mintha tudnák, hogy ők májsejtek, mi több, azt is tudják, egy májlebeny szélén vannak-e vagy a közepén. Hogy honnan tudják mindezt, nehéz és sokat vizsgált kérdés. A válasz feltehetőleg bolygónk helyi sajátosságainak függvénye, s a továbbiakban nem is foglalkozom vele. Az 1. fejezetben futólag már érintettem a témát. A részletektől függetlenül e módszerek tökéletesítésének hátterében ugyanaz a folyamat áll, mint az élet minden más előrelépése esetében: a sikeres gének csöppet sem véletlenszerű fennmaradása, ami hatásaikon múlik – ez esetben azon a hatáson, mellyel a sejtnek a szomszédos sejtekkel szemben tanúsított viselkedését befolyásolják.
A következő fontosabb küszöb, amivel foglalkozni szeretnék, mert úgy sejtem, hogy ez is túlnő helyi, földi jelentőségén, a nagy sebességű információ-feldolgozás küszöbe. Bolygónkon ezt az 5. küszöböt sajátos sejtek, az úgynevezett idegsejtek közreműködésével éri el az élet, s a helyi viszonyokra való tekintettel az idegrendszer küszöbének is nevezhetjük. Bármely formában valósuljon meg valamely bolygón, sorsdöntő lépés ez, mert mostantól minden cselekvés egy idődimenzióval felgyorsul a gének kémiai szinten ható közvetlen működési sebességéhez képest. A ragadozók utánaszökkennek vacsorájuknak, a zsákmányállatok elugranak előlük, hogy mentsék az irhájukat, s mindeközben a vázizomzat és idegrendszer hasonlíthatatlanul nagyobb sebességgel cselekszik és reagál, mint amilyen annak az embriológiai origaminak a sebessége, amelynek segítségével a gének ezt az apparátust felépítik. Az abszolút sebességek és reakcióidők nagymértékben különbözhetnek más bolygókon. Ám bármely bolygón fontos küszöbhöz érkeztünk, mikor a replikátorok által kialakított eszközök reakciósebessége több nagyságrenddel meghaladja maguknak a replikátoroknak embriológiai hatásait. Arról már kevésbé vagyok meggyőződve, hogy a szóban forgó szerkezetek szükségképpen azokra az objektumokra emlékeztetnek, amelyeket Földünkön ideg- és izomsejteknek nevezünk. Mégis azokon a bolygókon, ahol az élet valami hasonlót lép át, mint az idegrendszer küszöbe, ennek jelentős kihatásai várhatók a továbbiakra, miközben a replikációs bomba szétgyűrűző robbanása egyre tovább terjed.
E következmények közé tartozik nagy adatfeldolgozó egységek szerveződése – az „agyaké” –, amelyek alkalmasak az „érzékszervek” által felvett bonyolult adatsorok értékelésére s az „emlékezetben” való tárolására. Az idegsejtek küszöbének bonyodalmasabb és titokzatosabb következménye a tudat megjelenése, amit ezért külön állomásként a 6. küszöbnek, a tudatosság küszöbének nevezek. Nem tudjuk, hányszor jutott el az élet Földünkön ehhez a küszöbhöz. Egyes filozófusok úgy vélik, hogy a tudat elválaszthatatlanul összekapcsolódik a nyelvvel, amellyel, úgy tűnik, eddig csak egyetlen faj, a két lábon járó emberszabású majom, a Homo sapiens rendelkezik. Függetlenül attól, van-e szüksége a tudatnak nyelvre, mindenképpen jelentős küszöbnek könyvelhetjük el a nyelv küszöbét. Ez a 7. küszöb, s vagy átlépi az élet egy bolygón, vagy nem. A részletkérdések, tehát hogy a nyelvi közlések hangok vagy egyéb fizikai közvetítő közeg révén valósulnak-e meg, csupán helyi jelentőségűek.
A nyelv ebből a szempontból azt a hálózatot jelenti, amelynek segítségével az agyak (ahogy bolygónkon nevezzük őket) kellőképpen bensőséges információcserét bonyolítanak le, megteremtve egy együttműködő technológia kialakulásának lehetőségét. Utóbbi, melynek kezdetei az utánzó kőeszközök pattintgatásáig nyúlnak vissza, s az idők folyamán a fémolvasztás, a kerekes járművek, a gőzerő és mostanra az elektronika fémjelzik egyes állomásait, maga is a robbanás nem egy ismérvével rendelkezik. Megjelenése külön mérföldkövet jelent, ezért a 8. küszöbnek, az együttműködő technológia küszöbének neveztem el. Nem lehetetlen, hogy az emberi kultúra vadonatúj replikációs bombának adott életet, újfajta önsokszorozó egység kíséretében – Az önző génben ezt mémnek hívtam –, amely a kultúra folyamában burjánzik el, és lép a maga evolúciós útjára. Lehetséges tehát, hogy jelenleg a mém-bomba kezdi meg robbanását a gén-bombával párhuzamosan, amely korábban megteremtette az ezt a robbanást létrehívó idegrendszeri/kulturális feltételeket. De ismétlem, túl szétágazó probléma ez ahhoz, hogy a jelen fejezetben érdemben foglalkozhassunk vele. Térjünk tehát vissza eredeti témánkhoz, a bolygó szintű robbanás alapkérdéséhez. E ponton vegyük észre, hogy ha egyszer egy bolygó elérte az együttműködő technológia küszöbét, nagy valószínűséggel olyan erők szabadulnak el, amelyek a szóban forgó bolygón kívül is éreztetik hatásukat. Ezzel eljutottunk a 9. küszöbhöz, a rádióküszöbhöz. A külső szemlélők mostantól talán észlelik, hogy új csillagrendszer robbant fel replikációs bomba gyanánt.
A külső megfigyelők először, mint láttuk, valószínűleg a bolygón belüli kommunikáció melléktermékeként keletkező rádióhullámok kiáradását észlelik. Később a replikációs bomba technológiai örökösei talán tudatosan is a csillagok felé fordítják figyelmüket. Magunk is tettünk néhány botladozó lépést ebben az irányban: földönkívüli intelligenciákhoz szabott üzeneteket sugároztunk szét az űrbe. Hogyan igazíthatjuk üzeneteinket olyan intelligenciákhoz, amelyeknek mibenlétéről fogalmunk sincs? Ez nyilván fogas kérdés, és könnyen elképzelhető, hogy erőfeszítéseinket félreértik.
Eleddig leginkább azzal törődtünk, hogy a földönkívüli megfigyelőket meggyőzzük puszta létezésünkről, s nem fordítottunk kellő figyelmet az üzenet tartalmára. Ez a feladat hasonló ahhoz, amivel a képzeletbeli Crickson professzor szembesült az 1. fejezetben. A leleményes tudós a törzsszámokat építette be a DNS kódjába. Jómagunk rádiójelekkel adhatnánk tudtul jelenlétünket más világoknak. A zenével még ennél is eredményesebben reklámozhatjuk fajunkat, s ha a hallgatóság történetesen híján van is füleknek, a maga módján talán mégis értékeli e nagyszerű művészetet. A híres tudós és író, Lewis Thomas javasolta, hogy sugározzunk Bachot, semmi mást, csak Bach-műveket, jóllehet maga is félt attól, hogy a földönkívüli zenebarátok gesztusunkat hencegésnek értelmeznék. Ha nagyon más a földönkívüliek agyának berendezése, a zenét esetleg egy pulzár ritmikusan kibocsátott rádiójeleivel tévesztik össze. A pulzárok olyan csillagok, amelyek néhány másodperces időközökben sugároznak ki rádióimpulzusokat. Mikor 1967-ben Cambridge-i rádiócsillagászok először észlelték jelenlétüket, ez rövid időre nagy izgalmat keltett, mivel kezdetben a rádiójeleket az űrből származó üzenetnek hitték. Hamarosan rájöttek azonban, gazdaságosabb magyarázat, hogy egy kisebb csillag rendkívül gyors forgása közben világítótoronyként rádióhullámokkal pásztázza körbe az űrt. Mind a mai napig nem kaptunk hitelt érdemlő üzenetet földönlcívüli élőlényektől.
Következő lépés, amit a rádióhullámok kibocsátása után elképzeltünk saját, kifelé gyűrűző robbanásunk során, az űr meghódítása. Ez a 10. küszöb, az űrutazás küszöbe. A science-fiction írók jó ideje álmodoznak arról, hogy az ember gyarmatosítja, fajtársaival és robotjaival népesíti be a csillagközi térségeket. Ezek a gyarmatok az önsokszorozó információ új szigeteit képviselnék, mintegy az űrbe szórt ragály csíráit vagy magvakat. E szigetek azután maguk is robbanásszerűen szétterjednének, s csatolt replikációs bombaként géneket és mérveket vetnének a Világegyetembe. Ha valaha is megvalósul ez a látomás, talán nem képtelenség, hogy egy eljövendő Cristopher Marlowe így kiált majd a digitális folyam láttán: „Nézd, nézd, hogy árad az élet folyója az ég boltozatán!”^[9]
Eddig épphogy csak megtettük az első lépést Földünkön túlra. Jártunk ugyan a Holdon, de bármilyen csodálatos teljesítmény is ez, a Hold, ha nem is lopótök, olyannyira itt van a szomszédban, hogy aligha tekinthetjük e lépésünket űrutazásnak, legalábbis a földönkívüliek szemszögéből, akikre a kapcsolatfelvétel végső célja irányul. Egy sereg ember nélküli utaskabint lőttünk ki az űr mélységeibe, amelyek röppályáját rég szem elől tévesztettük. Egyikőjük, az amerikai csillagász, Carl Sagan látnoki erejű javaslatára olyan üzenetet hordoz, amelyet bármely földönkívüli intelligencia megért, ha történetesen útjába akad. Az üzenetet a fajunkat – egy ruhátlan nőt és férfit – ábrázoló kép díszíti.
Ezzel visszaérkeztünk kiindulópontunkhoz, az ősi mítoszokhoz, amelyekkel fejtegetéseimet bevezettem. Csakhogy ez az emberpár nem Ádám és Éva, s a kecses alakjukba foglalt üzenet sokkal beszédesebben tanúskodik az élet robbanásáról, mint a Genezis bármely sora. A képek egyetemesen érthető nyelvén az aranylemez tömören összegzi az élet genezisét egy csillag harmadik bolygóján, pontosan megjelölve koordinátáit a Tejútrendszerben. A lemez ezen túl képekben rögzíti a kémia és matematika alapelveit. Ha valaha is kihalásszák intelligens lények az utaskabint, primitív törzsi babonáknál talán valamivel többet tulajdonítanak a civilizációnak, amely útjára bocsátotta. Ekkor tudni fogják valahol, a tér mélységeiben, hogy réges-rég sor került az élet újabb robbanására, s ez olyan civilizációban tetőződött, amellyel érdemes lett volna szót váltani.
Sajnos elenyészően kicsi az esélyünk arra, hogy az utaskabin egy másik replilcációs bomba hatókörzetén belül kerül, mondjuk egy parszek távolságnyira. Egyesek szerint inkább a földlakókra lesz ösztönző hatással. A karját a béke jeleként széttáró ruhátlan férfi és nő a csillagok közt bolyongó örök vándorútján az élet robbanásának első külhonba exportált gyümölcse – ha kicsit is elgondolkozunk mindezen, tán jótékonyan kitágítja szűkös tudatunkat. Ennek költői visszhangjaként hadd idézzem William Wordsworth csodálatos sorait, akire Newton szobra volt hasonló hatással a Cambridge-i Trinity College-ben:

...párnámról előre nézve, csillag
vagy hold fényénél ott láthattam a
kápolna előcsarnokát s a szobrot,
Newtonét, állt prizmával s csöndes arccal,
agya magányos márvány mutatója
rég a Gondolat furcsa tengerén járt.^[10]

Bibliográfia
és további olvasmányok

Bodmer, Walter – MeKie, Robin: The Book of Man: The Human Genome Project and the Quest to Discover Our Genetic Heritage, Scribners, New York, 1995.

Bonner, John Tyler: Life Cycles: Reflections of an Evolutionary Biologist, University Press, Princeton, 1993.

Cain, Arthur J.: Animal Species and Their Evolution, Harper Torchbooks, New York, 1960.

Cairns-Smith, A. Graham: Seven Clues to the Origin of Life, Cambridge University Press, Cambridge, 1985.

Cherfas, Jeremy – Gribbin, John: The Redundant Male: Is Sex Irrelevant in the Modern World?, Pantheon, New York, 1984.

Clarke, Arthur C.: Profiles of the Future: An Inquiry into the Limits of the Possible, Holt, Rinehart & Winston, New York, 1984.

Crick, Francisi What Mad Pursuit: A Personal View of Scientific Discovery, Basic Books, New York, 1988.

Cronin, Helena: The Ant and the Peacock: Altruism and Sexual Selection from Darwin to Today, Cambridge University Press, New York, 1991.

Darwin, Charles: A fajok eredete, Magyar Helikon, Budapest, 1973.

Darwin, Charles: Az ember származása és a nemi kiválasztás, Gondolat Kiadó, Budapest, 1961.

Darwin, Charles: The harious Contrivances by Which Orchids are Fertilised by Insects, John Murray, London, 1882.

Dawkins, Richard: The Extended Phenotype, Oxford University Press, New York, 1989.

Dawkins, Richard: A vak órásmester, Akadémia Kiadó, Budapest, 1994.

Dawkins, Richard: Az önzõ gén, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

Dennett, Daniel C.: Darwin's Dangerous Idea, Simon & Schuster, New York, 1995.

Drexler, K. Eric: Engines of Creation, Anchor Press/Doubleday, Garden City, N. Y, 1986.

Durant, John R. (szerk.): Human Origins, Oxford University Press, Oxford, 1989.

Fabre, Jean-Henri: Insects, (szerk.: David Black), Scribners, New York, 1979.

Fisher, Ronald A.; The Genetical Theory of Natural Selection, Dover, New York, 1958.

Frisch, Karl von: The Dance Language and Orientation of Bees, Harvard University Press, Cambridge, 1967.

Gould, James L. – Gould, Carol G.: The Honey Bee, Scientific American Library, New York, 1988.

Gould, Stephen J.: Wonderful Life: The Burgess Shale and the Nature of History, W. W. Norton, New York, 1989.