A korosodás egyik jele az, hogy az embert többé már nem hívják vőfélynek az esküvőkre vagy keresztapának a keresztelőkre. Ellenben mostanában kezdtek felkérni arra, hogy búcsúbeszédeket írjak és temetéseket szervezzek. Az ateista Jonathan Miller, elérvén ugyanezt a bizonyos kort, szomorú cikket írt az ateista temetésekről. Szerinte ezek a szokottnál is komorabb események. Úgy érezte, hogy a temetés olyan alkalom, amikor a vallás ténylegesen adhat valamit: persze nem a halál utáni élet téveszméjét (ahogy ő hívta volna), hanem a himnuszokat, rituálékat, miseruhákat és a tizenhetedik századi szavakat.
Mivel nagyon is szeretem a Biblia és az Anglikán Imakönyv kádenciáit, magam is meglepődtem, hogy egyre erősebb ellenérzéseim vannak dr. Miller véleményével szemben. Minden temetés szomorú, de egy jól szervezett világi temetést minden szempontból többre becsülök. Már régen is észrevettem, hogy a vallásos temetések is főleg a nem vallásos tartalmuk miatt maradnak emlékezetesek: a megemlékezések, a versek és a zene miatt. Mindig, mikor egy jól megformált beszédet hallgattam, amit olyan ember mondott, aki szerette és ismerte az elhunytat, erre gondoltam: „Milyen megindító volt ennek és ennek a gyászbeszédét hallgatni! Bárcsak több ilyen lenne, és kevesebb azokból az üres, kongó imákból!” Azzal, hogy a világi temetéseken teljesen elmaradnak az imák, több idő marad az emlékezésre: a méltatás, az emlékeket ébresztő zene, az elhunyt műveiből való idézetek, sőt akár némi szeretetteli humor arányos keverékére is.
Douglas Adams regényíróra szinte lehetetlen szerető humor nélkül gondolni, és ez világosan ki is derült a temetés előtti búcsúztatásánál, a londoni St. Martin in the Fields-templomban. Az egyik beszédet én mondtam, és magasztalásomat (4.2) itt újra közzéteszem, ennek a résznek második írásaként. De még ezelőtt – tulajdonképpen a halála napja utáni napon fejeztem be – írtam egy siratót (4.1) a The Guardianbe. Mivel e két írás hangneme nagyon különböző – az egyik döbbent és szomorú, a másik szeretetteljesen ünnepélyes – jónak láttam mindkettőt közölni.
Tisztelt kollégám, W. D. Hamilton evolúcióbiológus esetében nekem jutott a feladat, hogy megszervezzem temetését az oxfordi New College kápolnájában. Itt is elmondtam egy eulógiát, amit ennek a résznek a harmadik írásiként (4.3) teszek közzé. Ezen a gyászszertartáson a zenét a New College csodálatos kórusa szolgáltatta. A himnuszok közül kettő Darwin temetésén is elhangzott, a Westminster Abbey-ben, és közülük az egyiket kifejezetten Darwinnak írták: Frederick Bridge a „Boldog ember, a ki megnyerte a bölcseséget, és az ember, a ki értelmet szerez” (Példabeszédek 3:13, Károli Gáspár ford.) zsoltárt dolgozta át. Szeretném azt hinni, hogy Bill, ez a drága, kedves, bölcs ember, meg lenne vele elégedve. Javaslatomra a partitúrát bevették Bill Narrow Roads of Gene Land (Génország keskeny útjai) című posztumusz gyűjteményes kötetébe,^[158] és minden bizonnyal ez az egyetlen alkalom, hogy nyomtatásban megjelent.
John Diamonddal csak egyszer találkoztam, kevéssel a halála előtt. Újságszerkesztőként, és egy bátor könyv, C: Because cowards get cancer too^[159] (R: Mivel a rettegők is kapnak rákot) szerzőjeként ismertem őt, amelyben szörnyű torokrákjával vívott küzdelmét írja le. Mikor egy koktélpartin találkoztam vele, már egyáltalán nem tudott beszélni, és notesze segítségével folytatott vidám és életteli társalgásokat. Akkoriban második könyvén, a Kígyóolajon (4.4) dolgozott, amelyben az „alternatív” gyógyászatról rántja le a leplet, amivel haldoklása közben szinte naponta zaklatták a sarlatánok és jóindulatú áldozataik. Meghalt, mielőtt befejezhette volna a könyvét, és engem ért a megtiszteltetés, hogy a posztumusz kiadáshoz előszót írjak.

 

 

4.1. Douglas siratása^[160]

Ez most nem nekrológ, azokra lesz még elég idő. Nem is tisztelgés az elhunyt előtt, nem egy ragyogó élet megfontolt értékelése és nem dicshimnusz. Ez egy keserű sirató, amely túl korán íródott ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és meggondolt legyen. Douglas, egyszerűen nem hiszem, hogy meghaltál!
Egy napos májusi vasárnap, hét óra tízkor, mint mindig, felkeltem az ágyból, és megnéztem az e-mailjeimet. Megjelentek az új levelek szokásos, vastag betűs fejlécei; egy csomó reklám, néhány várt levél, és tekintetem üres rutinnal siklott végig a lap aljáig. Itt Douglas Adams neve ötlött a szemembe, és elmosolyodtam. Ezen legalább lehet majd nevetni. Aztán a szokásos módon rákattintva az egész címet elolvastam. És mi állt benne? Hogy Douglas Adams szívrohamban meghalt, néhány órával ezelőtt. Frázisnak hangzik, de a betűk ugrálni kezdtek a szemem előtt. Ez biztos valami vicc. Ez egy másik Douglas Adams lehet. Túl nevetséges ahhoz, hogy igaz legyen. Még biztos nem ébredtem föl egészen. Kinyitottam az üzenetet, amit egy jól ismert német szoftvertervező küldött. Nem, nem vicc; és teljesen ébren vagyok. És valóban arról a Douglas Adamsről van szó. Szívrohamot kapott az edzőteremben, Santa Barbarában. „Ember, ember! Ó, ember!” fejeződött be az üzenet.
Ember, igen, és micsoda ember! Egy óriás, aki biztosan közelebb volt a hét lábhoz, mint a hathoz. Széles vállú, és nem görnyedt úgy össze, mint azok a nagyon magas emberek, akik kényelmetlenül érzik magukat a méreteik miatt. De nem is sütött róla az a macsó önbizalom, ami félelmetessé tehet egy ilyen nagy embert. Nem kért bocsánatot a magassága miatt, de nem is tüntetett vele. Inkább egy vicc része volt ez is, amivel önmagát figurázta ki.
Korunk egyik legszellemesebb emberének kifinomult humora két nagy szerelmem, az irodalom és a tudomány mély, egységes szellemű ismeretében gyökerezett. És ő mutatott be a feleségemnek is, a negyvenedik születésnapjára rendezett partin. Pont annyi idős volt, mint ő, és együtt dolgoztak a Dr. Who című könyvükön.
Most mondjam meg a feleségemnek, vagy hagyjam még kicsit pihenni, mielőtt szétzúzom a nyugalmát? Ő volt az, aki minket összehozott, és mindig is fontos szerepet játszott életünkben. El kell mondanom neki, most.
Douglas és én úgy találkoztunk, hogy küldtem neki egy kéretlen rajongó levelet – azt hiszem, ezt az egyet írtam egész életemben. Imádtam a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvét. Aztán elolvastam a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodáját. Ahogy befejeztem, azon nyomban az elejére lapoztam, és újra elkezdtem olvasni – egyetlenegyszer életemben, és ezt meg is írtam neki. Azt válaszolta, hogy ő is nagyon szereti a könyveimet, és meghívott londoni házába. Ritkán találkozom ilyen zseniális szellemmel. Persze tudtam, hogy nem mindennapi ember. De amit nem tudtam, hogy milyen mély ismeretei voltak a tudományról. Bár sejthettem volna, hiszen az Útikalauz humorának jó része nem volna érthető a mai tudomány alapos ismerete nélkül. A modern elektronikus technológiának valódi szakértője volt. Sokat beszéltünk a tudományról, először magánemberként, majd a nyilvánosság előtt is, irodalmi fesztiválokon, a rádióban és a televízióban. Hozzá fordultam mindenféle technikai problémámmal is. Nem kellett átrágnom magam ezer rosszul megírt, hiányos kézikönyvön, hanem elég volt egy e-mailt küldenem neki. Ő mindig válaszolt, néha perceken belül, akár Londonban volt, akár Santa Barbarában, akár egy hotelszobában, a világ bármely táján. A szerkesztőségi emberekkel és a szakmai segélyvonalak munkatársaival ellentétben, Douglas mindig pontosan megértette a problémámat, és azt is pontosan tudta, hogy miért érdekel ez engem annyira, és mindig készen állt a világos, szórakoztató válasszal. Sűrű levélváltásunk tele volt irodalmi és tudományos tréfákkal és szívből jövő, kaján megjegyzésekkel. Technikaszeretete mindenen átsütött, mint ahogy az abszurd iránti érzéke is. Az egész világ egy nagy Monty Python állatkert volt számára, és az emberi butaság a szilíciumvölgyekben is éppoly komikus, mint bárhol a világon.
Önmagán is ugyanígy tudott nevetni. Például azon a heroikus küzdelmen, amit az írótömbjével folytatott („Imádom a határidőket. Imádom a süvítő hangjukat, ahogy elhúznak mellettem”), mikor a legenda szerint a kiadója és a könyvügynöke szó szerint bezárták őt egy telefon nélküli szállodai szobába, ahol kizárólag csak írni lehetett, és még sétálni is csak kísérettel engedték ki egy-egy rövidebb időre. Ha lelkesedése elragadta őt, és egy olyan excentrikus biológiai teóriával állt elő, amit szakmai szkepticizmusom már képtelen volt elfogadni, elutasításom inkább humoros öngúnyt, semmint csüggedést váltott ki belőle. Ezután persze hamarosan egy másikkal hozakodott elő.
A saját viccein is jókat nevetett, amit egy jó komédiásnak nem szabad; de ő ezt is olyan bájjal tette, hogy a viccei ettől még szórakoztatóbbak lettek. Képes volt arra, hogy finoman, sértés nélkül űzzön tréfát valakiből, és ez a tréfa sohasem az emberek, hanem abszurd elképzeléseik ellen irányult. A következő példázat, amit nagy élvezettel mesélt, mindent elmond erről.
Egy ember nem értette, hogyan működik a televízió, és meg volt győződve arról, hogy rengeteg apró emberke van a dobozban, akik a képeket igazgatják, nagy sebességgel. Egy mérnök elmagyarázta neki az elektromágneses spektrum nagyfrekvenciás modulációját, beszélt a transzmitterekről és vevőegységekről, az erősítőkről és a katódsugárcsőről, a sugárnyalábról, amely széltében és hosszában pásztáz a foszforeszkáló képernyőn. Az ember nagy figyelemmel hallgatta a mérnököt, és a magyarázat minden fontosabb pontjánál nagyot bólintott. Végül kijelentette, hogy meg van elégedve, most már valóban érti, hogyan működik a televízió. „De azért néhány apró emberke azért mégiscsak van ott, nem?!”
A tudomány elvesztett egy barátot, az irodalom egy szellemi nagyságot, a hegyi gorilla és a fekete orrszarvú egy gáláns védelmezőt (egyszer orrszarvúnak öltözve felmászott a Kilimandzsáróra, hogy pénzt gyűjtsön a rinocérosztülök-kereskedelem elleni harcra), az Apple Computer elvesztette legékesszólóbb támogatóját. Jómagam egy pótolhatatlan szellemi társat veszítettem, és az egyik legkedvesebb, legszórakoztatóbb embert, akivel valaha is találkoztam. Tegnap kaptam hivatalosan is egy nagyon jó hírt, amely nagy örömet szerzett volna neki. Már hetek óta tudtam róla, de még nem volt szabad nyilvánosságra hoznom. Most, hogy megtehetném, már késő.
A nap süt az égen, az élet megy tovább, ragadd meg a pillanatot, és a többi, és a többi. Ma egy fát fogunk ültetni: egy duglász- (angolul Douglas-) fenyőt, egy magas, szálegyenes, örökzöld fát. Az évnek ez a szaka nem nagyon alkalmas az ültetésre, de mindent meg fogunk tenni, hogy a fa megeredjen és megnőjön. Távol az arborétumtól.

A fát elültettük, ezt a cikket is megírtam, és mindezt a halálát követő 24 órában. Megindítóra sikerült? Nem, de megpróbáltam.

 

 

4.2. Douglas Adams magasztalása
Saint Martin in the Fields-templom,
London, 2001. szeptember 17.

Úgy hiszem, rám hárul az a feladat, hogy néhány szót szóljak Douglas tudomány iránti szeretetéről.^[161] Egyszer tanácsot kért tőlem. Azon gondolkodott, hogy visszamenjen-e az egyetemre, hogy tudományt tanuljon, azt hiszem, pont az én tárgyamat, a zoológiát. Én azt mondtam, ne tegye. Már eddig is nagyon sokat tudott. Ez átsüt szinte minden leírt mondatán, és legjobb tréfáin is. Példaként gondoljunk csak a VégtelenValószínűtlenségi Hajtóműre. Douglas úgy gondolkodott, mint egy tudós, de annál sokkal szórakoztatóbb volt. Joggal mondhatom, hogy a tudósok szemében hős volt ő. És a technológusok szemében is, különösen a számítógépiparban.
A tudósok társaságában megmutatkozó indokolatlan szerénysége megindítóan nyilvánult meg egy cambridge-i konferencián elhangzott nagyszerű, rögtönzött beszédében, amelyet én is meghallgattam 1998-ban.^[162] Egyfajta tiszteletbeli tudósként hívták őt meg – ami elég gyakran megtörtént vele. Istennek hála, valaki bekapcsolta a magnóját, és így most a rögtönzött bűvészmutatvány teljes szövege megvan. Ezt egyébként mindenképpen ki kellene adni valahol. Most ebből olvasok föl néhány kiragadott részletet. Nagyszerű komédiás volt és nagyszerű humorú író, minden sorából az ő hangját hallom:

 

Eredetileg azért gondoltam inkább csak vitára, mert kicsit féltem idejönni... ebbe a terembe, ahol mindenütt ilyen ragyogó elmék ülnek. „Mit mondhatnék én, egy amatőr, ezeknek az embereknek?” Ezért gondoltam, hogy inkább egy vitát indítok. De miután néhány napot már itt töltöttem, rájöttem, hogy önök is csak emberek!... Legjobb lesz, gondoltam, ha kiállok ide, és saját magammal vitázom... és ez talán majd elég lesz ahhoz, hogy kicsaljam, kiprovokáljam a véleményüket, és egy olyan folyamatot indítsak el ezzel, aminek a végén majd egymás fejéhez vagdossák a székeket. Mielőtt rátérnék a tulajdonképpeni témára, szabadjon figyelmeztetnem önöket, hogy a dolgok időnként hajlamosak szétesni, mivel sok téma csak a legutóbbi napon került terítékre, így hát, ha időnként kissé elkalandoznék... Van egy négyéves lányom, akinek élete első két-három hetében nagyon-nagyon kíváncsian figyeltem az arcát, és hirtelen rájöttem, amire az előző korokban senki sem jöhetett volna rá – hogy éppen most rebootolták!^[163] Egy dolgot szeretnék megemlíteni, ami teljességgel lényegtelen, de azért rettentő büszke vagyok rá – hogy Cambridge-ben születtem, 1952-ben, és a monogramom DNA!^[164]

 

A témák szellemes váltogatása nagyon jellemző volt rá – és egyúttal nagyon megnyerő.

 

Emlékszem, mikor egyszer réges-régen, az egyik beszédemhez meg akartam találni az élet definícióját. Mivel feltételeztem, hogy létezik egy egyszerű definíció, körülnéztem az interneten. De döbbenten láttam, hogy a definíciók mennyire különböztek egymástól, és hogy milyen részletekbe menően fogalmazták meg ezeket, annak érdekében, hogy tartalmazzák „ezt”, de ne tartalmazzák „azt”. Gondolják csak el, a tárgyak milyen kezelhetetlen együttesét kell egybefogni és összehasonlítani, ha azt akarjuk, hogy benne legyen a muslica, Richard Dawkins és a Nagy-korallzátony is.

 

Douglas nevetett magán, a saját viccén. Ez is része volt utánozhatatlan charme-jának.

 

Van egy-két furcsaság abban a nézőpontban, ahonnan a világot szemléljük. Az a tény, hogy életünket egy mély gravitációs kútban éljük, egy gázzal borított planéta felületén, amely egy 90 millió mérföldre lévő nukleáris tűzgolyó körül kering, és minderre, mint normális dologra tekintünk, nyilvánvalóan jelzi, hogy milyen ferdén látjuk a világot, de a gondolkodás történetében már tettünk néhány lépést annak érdekében, hogy lassanként kijavítsuk tévedésünket.

 

A következő bekezdés Douglas egyik vesszőparipája volt, ami jó néhány jelenlévő számára már ismerős lehetett. Én is többször hallottam, de minden alkalommal egyre ragyogóbban.

 

...képzeljünk el egy pocsolyát (pudlit), aki felébred egy reggel, és azt gondolja magában: „Milyen érdekes ez a világ, amelyben vagyok – milyen érdekes ez a vacok, amelyben vagyok –, és milyen szépen illik hozzám, hát nem? Ha jól megnézem, megdöbbentően jól illik hozzám, szóval, biztosan azért készítették, hogy én benne legyek!” Olyan erős benne ez a gondolat, hogy ahogy a nap emelkedik az égen, ahogy a levegő felmelegszik, és a pocsolya egyre kisebb és kisebb lesz mindehhez képest, még mindig foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, hogy minden a legnagyobb rendben van, mivel ezt a világot neki teremtették, azért hozták létre, hogy ő benne legyen. Így az a pillanat, mikor végül eltűnik, meglehetősen váratlanul éri őt. Azt hiszem, ezt nekünk is szem előtt kell tartanunk.

 

Douglas mutatta be nekem Lallát. Együtt dolgoztak, évekkel ezelőtt, a Dr. Who című könyvön, és Lalla volt az, aki felhívta a figyelmem Douglas egyik csodálatos gyermeki képességére, hogy egyből az erdőt lássa, és ne törődjön a fákkal.

 

Ha szétszedünk egy macskát, hogy megnézzük, hogy működik, hamarosan egy működésképtelen macskát tartunk a kezünkben. Az élet a komplexitás olyan szintje, amely majdnem kívül esik a látókörünkön. Annyira túlmutat a gondolkodásunk által elérhető területeken, hogy hajlamosak vagyunk egy másféle tárgyként, egy másféle anyagként értelmezni. „Élet” az, amit egy rejtélyes esszencia vesz körül, amit isten adott – és ez volt az egyetlen magyarázatunk. A bomba 1859-ben robbant, amikor Darwin megjelentette A fajok eredetét. Sok idő kellett hozzá, míg végre kezdtük felfogni, mi is van benne, kezdtük megérteni, hiszen nemcsak hihetetlennek és érthetetlennek tűnt a számunkra, de egy újabb pofont is adott a világképünknek, hiszen meg kellett látnunk, nemcsak hogy nem vagyunk az univerzum középpontjában, hogy nem céllal teremtettek minket, hanem egy kocsonyás anyagból kiindulva, a majmon át, jutottunk el oda, ahol vagyunk. Ez egyáltalán nem hangzik valami jól...

 

Örömmel mondhatom, hogy Douglas találkozása egy bizonyos modern evolúciós könyvvel, amibe véletlenül botlott a harmincas éveinek elején, damaszkuszi tapasztalatokkal gazdagította:

 

Minden a helyére került. Az elgondolás meglepően egyszerű volt, de, természetesen, magyarázatot adott az élet végtelen, zavarba ejtő komplexitására. Az a tisztelettel vegyes félelem, amelyről az emberek vallásos élményeik kapcsán számolnak be, őszintén szólva ostoba sületlenségnek tűnt ahhoz a félelemhez képest, amit ez bennem keltett. A megértés keltette félelmet mindig a tudatlanság miatti félelem fölé helyeztem.^[165]

 

Egyszer a televízióban beszélgettem Douglasszel, egy olyan műsorban, amelyet saját magam készítettem a tudomány iránti szerelmemről. A végén megkérdeztem tőle: „Mi az a tudományban, ami valóban felpezsdíti a véredet?” Íme, a rögtönzött, szenvedélyes válasza:

 

A világban uralkodó teljes és rendkívüli komplexitás, a gazdagság, a furcsaság az, ami abszolút tiszteletet és félelmet kelt bennem. Úgy értem, az az elképzelés, hogy egy ilyen komplexitás létrejöhetett, még csak nem is az egyszerűségből, hanem valószínűleg az abszolút semmiből, a legmesésebb, legkivételesebb gondolat. És már az egyszerűen csodálatos, ha valami sejtésünk támad arról, hogy hogyan is történhetett meg mindez. És... az, hogy életünk 70-80 évét egy ilyen univerzumban töltsük, a lehető legjobb eshetőség, már ami engem illet.^[166]

 

Ez az utolsó mondat most tragikus felhangot kapott, természetesen. Abban a kiváltságban volt részünk, hogy ismerhettük ezt az embert, akinek az a képessége, hogy egész életében a legjobbat hozza ki magából, éppoly nagyszerű volt, mint sajátos bája és humora, és tiszta intelligenciája. Ha volt ember, aki megértette, hogy milyen pompás hely a világ, akkor az Douglas volt. És ha volt ember, aki létével tovább jobbított rajta, akkor az Douglas volt. Szép lett volna, ha mind a 70-80 évét nekünk ajándékozza. De Isten akaratából be kell érnünk a 49-cel!

 

 

4.3. WD. Hamilton magasztalása
Elhangzott Oxfordban, a New College
kápolnájában tartott búcsúztatáson,
2000.július l-jén

Mi, akik sok mindent megadtunk volna azért, hogy Darwinnal találkozhassunk, vigasztalódjunk! Könnyen lehet, hogy találkoztunk a huszadik század második felében élt megfelelőjével. Bár olyan csendes, olyan abszurd módon szerény volt, hogy megkockáztatom, még kollégái között is sokan akadnak, akik meglepetéssel olvassák a róla szóló méltatásokat, és csak most jönnek rá, ki is bújt meg itt közöttük egész idő alatt. E méltatások szembeötlően egységesek voltak. Egy-két mondatot olvasok fel most belőlük, és hozzátenném, hogy ez nem valamiféle manipulált minta. Minden egyes méltatásból felolvasok valamit, amelyek eddig a kezembe kerültek [a kiemelések tőlem származnak]:

 

Bill Hamilton, aki egy kongói biológiai expedíció után hazatérve, többhetes intenzív kórházi ápolás után halt meg 63 éves korában, elsődleges fontosságú elméleti megújítója volt a modern darwinista biológiának, és a legnagyobb hatással volt e tudományág mai állapotára. [Alan Grafen, The Guardian]

...generációjának legnagyobb hatású evolucióbiológusa... [Matt Ridley a Telegraph-ban]

...a modern biológia egyik legkimagaslóbb alakja... [Natalie Angier a New York Timesban]

...Darwin óta az egyik legnagyobb evolucionista teoretikus. Könnyen lehet, hogy a természetes szelekcióra épülő társadalomelméletek területén ő volt a legmélyebb és a legeredetibb gondolkodó. [Robert Trivers a Nature-ben]

...a huszadik század egyik legkiemelkedőbb evolucionista teoretikusa... [David Haig, Naomi Pierce és E. O. Wilson a Science-ben]

Jó eséllyel pályázhatna a legkiválóbb darwinista címre Darwin óta... [Ezt én fogalmaztam, a The Independentben, és az Oxford Todayben is megjelent.]

...az úgynevezett „második darwinista forradalom” egyik vezetője [John Maynard Smith a The Timesban. Maynard Smith korábban azt mondta róla, hogy ő „az egyetlen nyavalyás zseni, akink csak van”. Nyelvezete miatt ez persze nem kerülhetett be egy nekrológba.]

[Végül Olivia Judson a The Economistben:] Bill Hamilton egész életében dinamittal játszott. Gyerekkorában majdnem meghalt, amikor egy saját készítésű bombája túl korán robbant fel, és levitte több ujjának a végét, és repeszeket hagyott a tüdejében. Felnőttként jobban kezelte a dinamitot. Bebetonozott fogalmakat robbantott fel, és ismeretlen elképzelésekből álló épületeket emelt a helyükbe, melyek eredetibbek és megalapozottabbak voltak, mint Darwin óta bármely biológusé.

 

Ismert dolog, hogy a darwini elmélet legnagyobb hézagait R. A. Fisher, és más „neodarwinista” mesterek töltötték ki, még a harmincas és negyvenes években. De „modern szintézisük” egy sor megoldatlan – és sok esetben észrevétlen – problémát hagyott hátra, és ezek legtöbbjére nem is volt válasz egészen a hatvanas évekig. Joggal állíthatjuk, hogy a neodarwinizmus második hullámának Hamilton volt a domináns gondolkodója, bár ha pusztán problémák megoldójaként emlegetjük őt, akkor elhanyagoljuk kifejezetten kreatív képzeletét.
Gyakran hagyott elúszni olyan elméleteket, amilyenek szerzőségéhez sok kisebb formátumú szakember körömszakadtáig ragaszkodott volna. Egyszer a termeszekről beszélgettünk kávészünetben, a zoológia tanszéken. Azon tanakodtunk, vajon milyen evolúciós nyomás késztette a termeszeket arra, hogy ilyen kivételesen társas lényekké váljanak, amikor Hamilton „Stephen Bartz elméletét” kezdte el dicsérni. „De Bill – tiltakoztam –, ez nem Bartz elmélete! Ez a te elméleted. Te publikáltad hét évvel ezelőtt.” Bizonytalanul tagadta a dolgot. Így hát fogtam magam, és elszaladtam a könyvtárba, megkerestem az Annual Review of Ecology and Systematics megfelelő számát, és az orra alá dugtam a saját eltemetett szavait. Végigolvasta, majd a leghátborzongatóbb nyugalommal jelentette ki, hogy igen, ez valószínűleg tényleg az ő elmélete. „De Bartz jobban fejtette ki.”^[167] Végezetül annyit tennék még hozzá ehhez a történethez, hogy a Bartz-féle dolgozat végén felsorolt nevek között, akik „hasznos kritikával és tanácsokkal” segítették őt munkájában, ott szerepelt W. D. Hamilton is!
Hasonlóan, Bill megjelentette a méhek ivararányáról szóló elméletét, de nem a Nature e témának szentelt számában, ahogy azt egy normálisan ambiciózus tudós tette volna, hanem valaki más könyvéről írott recenziójába csomagolta. Ez a recenzió egyébként egy eltéveszthetetlenül hamiltoni címmel jelent meg: Szerencsejátékosok az élet kezdete óta: kacsakagylók, levéltetvek, szilfák (Gamblers since Life Began: Barnacles, Aphids, Elms).
A két legkimagaslóbb eredmény, amiről Hamilton híres lett, a rokonság genetikai elmélete és a parazita-mediált szexuális szelekció elmélete. Ám emellett a két fontos megszállottsága mellett arra is talált időt, hogy magyarázatot adjon, vagy kulcsszerepet játsszon egy egész sor kérdés magyarázatának megtalálásában, amit a neodarwinista szintézis még nyitva hagyott. Ezek, többek között:
Miért öregszünk, és miért halunk meg?
Miért van az, hogy egy populációban a nemek aránya olykor más, mint az általában elvárt 50-50 százalék? E rövid dolgozat megírásával az elsők között volt, akik a játékelméletet alkalmazták az evolúciós biológiában, ami oly végtelenül gyümölcsözőnek bizonyult John Maynard Smith kezében.
Kedvezhet-e a természetes szelekció az aktív rosszindulatnak (ami nem azonos a szokásos önzéssel)?
Miért verődik oly sok állat falkába, csapatba vagy rajba, ha egy ragadozó közelít? Ennek a dolgozatnak egy másik jellemző címe is volt: Az önző csapat geometriája.
Miért próbál oly sok állat és növény igen messzire elterjedni, még akkor is, ha az új élőhely rosszabb körülményeket kínál, mint az eredeti? Ezt a tanulmányt Robert May-jel közösen készítették.
Egy alapvetően önző darwinista világban hogyan alakulhatott ki az egymással nem rokon egyedek közti együttműködés? Ezt a tanulmányt a társadalomtudós Robert Axelroddal közösen készítették.
Miért lesznek az őszi levelek oly látványosan vörösek vagy barnák? A tőle megszokott vakmerő – és meggyőző – módon Hamilton azt feltételezte, hogy a ragyogó színek a fák által leadott figyelmeztetések, amelyekkel arra szólítják fel a rovarokat, hogy ne rakják le petéiket arra a fára; figyelmeztetés a toxinokra, éppúgy, mint ahogy a darazsak sárga-fekete csíkjai figyelmeztetnek a fullánkra.
E kivételes elgondolás tipikus példája a fiatalos találékonyságnak, ami az idő múlásával, ha ez egyáltalán lehetséges, csak tovább erősödött. Nem sokkal ezelőtt történt, hogy egy önálló teóriával állt elő, mely szerint az idáig inkább csak nevetségesnek tartott Gaia-elmélet tulajdonképpen működőképes lehet egy valódi darwinista modellben is. Temetésén, ami Wytham Wood mellett volt márciusban, odaadó társa, Luisa Bozzi mondott néhány gyönyörű szót a nyitott sír fölött, amelyben utalt e dolgozat meglepő központi gondolatára – hogy a felhők tulajdonképpen az alkalmazkodás következményei, és az önmagukat elterjeszteni akaró mikroorganizmusok hozzák őket létre. Idézett Bill emlékezetes „Minden követ megforgatott: Egy rovarkutató élete és halála” című cikkéből, amelyben kifejezte azt a kívánságát, hogy halála után egy amazonasi őserdőben tegyék le a földre, hogy temetőbogarak táplálhassák testével a lárváikat.^[168]

 

Aztán ezek gyerekeiben, akiket gondos, nagy szarvú szüleik a húsomból formált, öklömnyi golyókban neveltek, kijutok a szabadba. A féreg vagy a piszkos légy nem az esetem; átalakulva és megsokszorozódva, végre zúgva kirepülök a földből, ahogy a méhek a kaptárból – vagy inkább még hangosabban, majdnem úgy, mintha motorkerékpárok rajzanának ki. Megszületek, repülő bogarak formájában, és elindulok a brazíliai vadonba, a csillagok alá.

 

Miután Luisa felolvasta ezt, Hamilton felhőelméletétől inspirálva a saját elégiáját mondta el:

 

Bill, a tested most Wytham Woodsban fekszik, de így is eléred majd az imádott erdőidet. Nemcsak a bogarakban élsz majd tovább, hanem a gombák és algák spóráinak milliárdjaiban is. A szél egyre magasabbra visz, fel a troposzférába, és felhőket fogsz majd formálni, és bebarangolod az óceánokat, lehullasz, majd ismét felemelkedsz, újra és újra, míg végül egy csepp eső révén el nem érsz az Amazonas vízzel elárasztott erdeibe.^[169]

 

Hamilton végül számos kitüntetést kapott, de ez is inkább csak azt hangsúlyozta, hogy milyen lassan ismerte el őt a világ. Sok díjat nyert, többek között a Crafoord-díjat és a Kyoto-díjat. Mégis, zavarba ejtően őszinte önéletírása felfedi, hogy fiatal emberként mennyire gyötörte a kétség és a magány. Nemcsak önmagában kételkedett. Azt sem tudta biztosan, hogy vajon a kérdések, amelyek megszállottan izgatták őt, mások számára is érdekesek-e? Nem meglepő, hogy időnként elméjének épségében is kételkedett.
Tapasztalatai megtanították arra, hogy mélyen együtt érezzen az elesettekkel, és lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy kiálljon az emberi AIDS eredetéről szóló, csöppet sem divatos, hogy ne mondjam, széles körben ócsárolt elmélet mellett. Ahogy talán önök is tudják, emiatt utazott az idén végzetes útjára Afrikába.
A díjazottak többségével ellentétben Billnek valóban szüksége volt a pénzre. Pénzügyi tanácsadóit szinte a kétségbeesésbe kergette. Csak az érdekelte, hogy milyen jó dolgokat lehet elérni a pénzzel, rendszerint mások érdekében. Az anyagi dolgok iránt semmi érzéke sem volt, és mindig elköltötte, amije volt. Pénzügyi agyafúrtságára teljesen jellemző volt, hogy olyan végrendeletet hagyott hátra, amely nagylelkű volt ugyan, de tanúk nem írták alá. Ugyanígy jellemző volt rá, hogy Michiganben drága pénzen vett egy házat, amit később igen alacsony áron adott el. Nemcsak arról van szó, hogy Bill befektetései nem tartottak lépést az inflációval. Számszerűen is jelentős veszteségeket szenvedett el, és nem maradt elég pénze arra, hogy Oxfordban házat vegyen magának. Szerencsére az egyetemnek volt egy szép háza Wytham faluban, amelyet a rendelkezésére bocsátott, így Bill és felesége, Christine meg a családjuk, Dick Southwood csendes, folyamatos gondoskodása mellett megfelelő körülmények között élhettek.
Mindennap óriási sebességgel kerékpározott Wythamból Oxfordba. Ez a sebesség annyira nem illett megdöbbentően ősz hajához, hogy talán ez is közrejátszott abban, hogy számos balesetet szenvedett. Az autósok nem hitték el, hogy egy ilyen idősnek látszó ember ilyen sebességgel képes hajtani, és elszámították magukat, szomorú eredménnyel. Egy széles körben mesélt történet szerint, amit eddig nem tudtam tényekkel alátámasztani, egyszer hátulról nekiment egy autónak, berepült a hátsó ülésre, majd megszólalt: „Kérem, vigyen a kórházba!” Arra viszont bizonyítékaim vannak, hogy a Royal Societytől kapott letelepedési támogatás 15 ezer fontos csekkjét a nagy sebesség miatt kifújta a szél kerékpárjának kosarából.
Először akkor találkoztam Bill Hamiltonnal, amikor Londonból ellátogatott Oxfordba, 1969 körül, hogy előadást tartson a bio-matematikai csoportnak. Én is elmentem rá, hogy szemtől szembe láthassam intellektuális hősömet. Azt nem mondom, hogy nagyot csalódtam, de annyi mindenesetre biztos, hogy nem volt karizmatikus előadó. A teremben lévő tábla teljesen elfedte a mögötte lévő falat. És Bill az egészet teleírta. A szeminárium végére nem volt egyetlen négyzetcentiméter sem, amelyet ne firkált volna össze egyenletekkel. És mivel a tábla egészen a földig ért, négykézlábra ereszkedett, hogy lent is tudjon írni, amitől amúgy is mormogó hangja még érthetetlenebbé vált. A végén felállt, és apró mosollyal nézett végig a művén. Hosszú szünetet tartott, majd rámutatott egy egyenletre (a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy ez volt a híres áregyenlet^[170]), majd azt mondta: „Ezt itt tényleg szeretem.”
Azt hiszem, félénk és sajátos bájáról minden barátja tud néhány történetet, és az idő múlásával ezek minden bizonnyal legendává válnak majd. Íme egy, amiért én kezeskedem, hiszen a saját szememmel láttam. Egy nap úgy jelent meg a New College ebédlőjében, hogy szemüvegén egy nagy iratkapcsot viselt. Ez még Bill esetében is szokatlan volt, ezért megkérdeztem tőle: „Bill, miért van iratkapocs a szemüvegeden?” Ünnepélyesen rám nézett. „Valóban tudni akarod?” – kérdezte gyászos hangon, bár láttam, hogy a szája meg-megrándul abbéli igyekezetében, hogy elnyomja mosolyát. „Igen – mondtam lelkesen. – Tényleg tudni szeretném.” „Nos, jól van – mondta. – Észrevettem, hogy a szemüvegem olvasás közben erősen rányomódik az orromra. Ezért ezzel az iratkapoccsal a hajamhoz rögzítettem, ami levesz valamit a súlyából.” Ahogy nevetni kezdtem, ő is elnevette magát, és még mindig látom magam előtt csodálatos mosolyát, ahogy önmagán mulatva az arca felragyogott.
Másik alkalommal vacsorára jött hozzánk. A vendégek többsége még a vacsora előtti italát fogyasztotta, állva, de Bill átment a szomszéd szobába, és a könyvespolcomat kezdte tanulmányozni. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy mély, mormogó hang hallatszik a szomszédból. „Segítség.” „Vagyis hát, ...nos, azt hiszem. No, igen, segítség! Segítség.” Végül rájöttünk, hogy egyedülállóan bagatellizáló modorában Bill tulajdonképpen azt akarja mondani, hogy „SEGÍTSÉÉÉÉÉÉG!!!” így aztán berohantunk, és láttuk, hogy – akárcsak Clouseau felügyelő^[171] a ledőlő biliárddákókat – ő is kétségbeesve próbálja visszaállítani a karjába omló polc egyensúlyát, miközben a könyvek szerteszéjjel hullanak körülötte.
Egy hozzá hasonlóan magas rangú tudós első osztályú repülőjegyet és bőkezű honoráriumot várna el, ha valahol külföldön kérnék fel előadásra. Billt meghívták egy konferenciára Oroszországba. Rá jellemző módon nem is tűnt föl neki, hogy nem küldtek repülőjegyet, és persze honoráriumot sem ajánlottak. Így aztán nemcsak a jegyét kellett kifizetnie, hanem meg is kellett vesztegetnie valakit, hogy visszafelé végül kijusson az országból. Ráadásul a taxiból, amivel a repülőtérre ment, kifogyott a benzin, és Billnek kellett segédkeznie abban, hogy a sofőr benzint szipkázzon át az unokatestvére autójából. Ami a konferenciát illeti, csak ott derült ki, hogy nincs semmiféle konferenciaterem. Ehelyett a küldöttek az erdőbe mentek ki sétálni. Mikor egy tisztást találtak, megálltak, és meghallgatták az első előadót. Aztán továbbmentek, hogy egy másik tisztást keressenek. Billnek az volt a benyomása, hogy ez valami automatikus elővigyázatosság volt a KGB lehallgatása ellen. Előadásához diákat is vitt, így aztán, a vetítőt magukkal cipelve, egy éjszakai pótsétát is kellett tartaniuk. Végül találtak egy régi csűrt, és diáit annak meszelt falára vetítették. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy bármely más Crafoord-díjas ebbe a helyzetbe kerülhetett volna.
Feledékenysége legendás volt, de nem volt benne semmi kimó-doltság. Ahogy Olivia Judson írta a The Economistben, a szerződése szerint csak egyetlen előadást kellett tartania évente az egyetemistáknak, de azt is mindig elfelejtette. Martin Birch számolt be arról, hogy a Zoológia Tanszéken egyszer összefutott Bill-lel, és mentegetőzni kezdett, hogy elfelejtett elmenni Bill két nappal azelőtti kutatói szemináriumára. „Semmi gond – mondta Bill –, ami azt illeti, én is elfelejtettem.”
Szokásommá vált, hogy ha valamilyen jó szeminárium vagy kutatói előadás volt a tanszéken, öt perccel a kezdés előtt elmenjek Bill szobájába, hogy felhívjam rá a figyelmét, és rávegyem, jöjjön el meghallgatni. Ilyenkor udvariasan felnézett a munkájából, meghallgatta a mondandómat, majd hirtelen felállt és elindult velem az előadásra. Nem lett volna értelme a kezdés előtt több mint öt perccel figyelmeztetni vagy írásos üzenetet hagyni neki, mert egyszerűen visszatemetkezett volna abba, amit csinált, és minden másról megfeledkezett volna. Megszállott volt. Biztos, hogy ez is nagyban hozzájárult a sikereihez. És volt még egy fontos összetevő. Szerintem nagyon találó Robert Trivers zenei analógiája: „Miközben mi, a többiek, egy hangban gondolkodunk és beszélünk, ő egy egész kórusműben.” És ez szóról szóra így igaz.
Csodálatos természetbúvár is volt – szinte úgy látszott, hogy jobban kedveli a természetbúvárok társaságát, mint az elméleti szakemberekét. Ugyanakkor sokkal jobb matematikus volt, mint a legtöbb biológus, és matematikai módon jelenítette meg a helyzet absztrakt és letisztított lényegét, mielőtt modellt dolgozott volna ki rá. Bár dolgozataiban sok matematikát használt, prózai stílusa is ragyogóan egyéni volt. Íme, egy példa, ahogy a saját maga által összeállított antológiában, a Narrow Roads of Gene Landben^[172] (Génország keskeny útjai) bemutatja egy 1996-os dolgozatát, a Moulding of Senescence by Natural Selectiont (Hogyan alakítja a természetes szelekció az öregedést). A szöveget először az 1996-ban megjelent dolgozatának a margójára írta:

 

Így az öregedő állatnak lefelé kell másznia az evolúciós fán: egy fiatal ember fiatalos tulajdonságai az öreg gorillára jellemzőek.

 

Ez a gondolat idősebb korában egy pompás hamiltoni megfogalmazáshoz vezetett:

 

Ezért még egy dolgot be kell vallanom. Valószínűleg én is lennék olyan gyáva, hogy befektessek az „elixír” gerontológiába, ha lenne valaki, aki meg tudna győzni arról, hogy van remény; ugyanakkor azt szeretném, hogy ne legyen, és így ne is essek kísértésbe. Az elixír keresése fajegészségtani szempontból a legrosszabb törekvés, ami semmiképp sem hozhat létre olyan világot, amelyben leszármazottaink boldogok lennének. Ezen gondolkodom, miközben hüvelykujjammal, amely szerencsére még szembefordítható a többivel, összedörzsölöm lehetetlenül bozontos szemöldökömet, horkantok egyet az orromon, amelynek cimpái napról napra jobban emlékeztetnek egy régi, Edward korabeli szófa szakadására, amelyből kitüremkedik a lószőr, és ujjperceimmel, amelyek még nem érik a földet, bár már majdnem, peckesen továbblépek a következő munkámra.

 

Költői képzelete az apró részletekben mindig a felszínre tört, még a legkomolyabb munkáiban is. És, ahogy azt már sejteni lehet, nagyon szerette a költészetet, sok verset tudott fejből, különösen A. E. Housman műveit. Fiatalkori önmagát talán A Shropshire Lad (Egy shropshire-i fiú) melankolikus főszereplőjével azonosította. Az első könyvemről írt recenziójában – el tudják képzelni az örömömet, hogy egy ilyen kaliberű embertől kapok recenziót? – e sorokat idézte:^[173]

 

Messziről jöttem, az éjen át,
A tizenkétfelől fújó széllel.
Az élet dolgai most megkötnek engem
Ide sodródtam: itt vagyok.

Egy pillanatra megtorpanok
Most nem szóródok szét –
Fogd meg gyorsan a kezem,
És mondd el, ami a szívedben van.

Beszélj, és én válaszolok;
Hogyan segíthetnék, mondd?
Mielőtt még a tizenkétfelé fújó szél
Elvinne végtelen utamra.

(N. Kiss Zsuzsa fordítása)

 

A recenziót Wordsworth jól ismert soraival fejezte be, amelyeket Newton emlékművére véstek fel a cambridge-i Szentháromságkápolna altemplomában. Bill persze nem gondolt erre, de e költemény utolsó szavai őrá is pontosan illenek, csakúgy, mint Newtonra. E szavakkal zárom mondandómat.

 

...az örökkévaló elme
Egyedül utazik a gondolat furcsa és idegen tengerén.

 

 

4.4. Kígyóolaj
Előszó John Diamond:
Snake Oil and Other Preoccupations
(Kígyóolaj és más megszállottságok)
című posztumusz könyvéhez^[174]

John Diamond kurtán elintézte azokat a csodálóit, akik a bátorságáért tisztelték. De sokféle bátorság létezik, és nem szabad ezeket összekeverni. Itt van mindjárt a leggyötrelmesebb körülmények között tanúsított fizikai állhatatosság, az a sztoikus bátorság, hogy elviseljük a méltatlan helyzetet és a fájdalmat, miközben heroikusan küzdünk a rák egy különösen csúnya fajtájával. Diamond tagadta, hogy e tekintetben bátor lett volna (én azért azt hiszem, hogy túlságosan szerény volt, mindenesetre csodálatos feleségétől ezt senki sem tagadhatja meg). Saját szenvedéseiről írt megindító, és szerintem igenis, bátor memoárjának Diamond a Mivel a rettegők is kapnak rákot alcímet adta.
De van egy másfajta bátorság is, és e tekintetben John Diamond kétségtelenül a legbátrabbak közé tartozott. Ez az intellektuális bátorság: az, hogy ragaszkodjunk intellektuális elveinkhez, még extrém helyzetekben is, amikor nagyon nagy a kísértés, hogy elfogadjuk az olcsó vigaszt, amit ezek feladása nyújthatna. Szókratésztól kezdve David Hume-on át, egészen napjainkig, mindig nagy kihívással kellett azoknak szembenézniük, akiket az értelem vezérelt, és lemondtak az irracionális babonák védőhálójáról. „Most így beszélsz. De várj csak, majd másképp gondolod a halálos ágyadon.” David Hume az egyik példa, aki udvariasan lemondott a vigasztalásról (ahogy azt Boswell morbid módon kíváncsi beteglátogatásának leírásából tudjuk). John Diamond idejében, és a mi időnkben, az „alternatív” csodagyógymódok jönnek szóba, ha az ortodox orvoslás már nem képes segíteni, és már akár le is mondtak rólunk.
Mikor a patológus kiolvasta a titkos jeleket; mikor a röntgen, a CT és a biopszia már elmondták a magukét, és szertefoszlik a remény; mikor a sebész „egy magas ember kíséretében jön be a kórterembe... zavartnak látszik... csuklyás köntös van rajta, vállán egy kasza”, ez az az idő, amikor az „alternatív” vagy „kiegészítő” keselyűk körözni kezdenek fölöttünk. Ez az ő pillanatuk. Ilyenkor találnak igazán magukra, hiszen a remény pénzt jelent: minél elszántabb, annál többet. De hogy igazságosak legyünk, az álgyógyszerek propagandistái közül sokakat a segítségnyújtás valódi vágya vezérel. A halálos betegek kitartó zaklatásával, tolakodóan sürgető ajánlataikkal, piruláikkal és italaikkal, olyan őszintén nyomulnak, hogy ez elfedi az általuk támogatott kuruzslók pénzéhségét.

 

Próbálta már a szépiacsontot? A hagyományos orvosok természetesen lesajnálják ezt a szert, de a nagynéném még két évvel azután is él, hogy az onkológusok hat hónapot adtak neki (na igen, persze, azóta besugárzást is kapott). Vagy itt van ez a csodálatos gyógyító, aki talpmasszázzsal gyógyít, fantasztikus eredménnyel. Minden azon múlik, hogy a holisztikus (vagy holografikus?) energiáinkat, az organikus (vagy orgonikus?) kozmikus vibrációt neutrális frekvenciájára állítsuk. Semmit sem veszít, ha kipróbálja. Kúránként 500 font az ára, ami lehet, hogy soknak tűnik, de mit számít a pénz, ha az élet forog kockán?

 

John Diamond, aki ismert közéleti személyiségként megindító és személyes vallomásban számolt be rákbetegsége folyamatáról, még inkább ki volt téve az ilyen szirénhangok csábításának: valósággal elárasztották a jó szándékú tanácsokkal és csodás ajánlatokkal. Ő megvizsgálta ezeket, bizonyítékokat keresett, amelyek alátámaszthatnák hatékonyságukat, de soha nem talált; viszont látta, hogy az általuk keltett hamis remények milyen rombolóak lehetnek – és mindvégig megőrizte őszinteségét és tisztánlátását. Mikor eljön az én időm, nem hiszem, hogy John Diamond fizikai bátorságának akár a negyedét is képes lennék felmutatni, majd letagadni, ahogyan ő tette. De nagyon remélem, hogy intellektuális bátorság tekintetében képes leszek az ő nyomdokaiban járni.
Az egyik kézenfekvő ellenérv az arrogancia. Vajon nem lehetséges-e, hogy John Diamondot nem az ésszerűség vezette, hogy „intellektuális bátorsága” pusztán a tudományba vetett feltétel nélküli hitén alapult, így vak és bigott módon utasította el a világ és az emberi egészség alternatív szemléletét? Nem, nem és nem. Ez a vád csak akkor állna meg, ha az ortodox medicinát pusztán annak ortodox volta miatt választotta volna, és az alternatív gyógymódokat csak azért utasította volna el, mert alternatívok. De ő nem tett ilyet, természetesen. Ami őt illeti (és engem is), a tudományos orvoslást olyan gyakorlatként definiálta, amelynek eredményeit ellenőrizni lehet. Az alternatív medicina pedig az a gyakorlat, amelynek eredményét nem lehet ellenőrizni, mert elutasítják a tesztelést vagy következetesen elbukik ezeken. Ha egy gyógyító technikáról megfelelően lefolytatott, kettős vak próbák során kiderül, hogy hatásos, akkor az többé már nem alternatív gyógymód. Ahogy Diamond kifejtette, egyszerűen a gyógyászat részévé válik. És az ellenkezője is igaz; ha egy technika, amelyet akár a Royal College of Physicians (Orvosok Királyi Kollégiuma) elnöke fejlesztett is ki, megbukik a kettős vak teszteken, akkor többé már nem lesz az „ortodox” orvoslás része. Az, hogy „alternatívvá” válik-e, azon múlik, hogy magáévá teszi-e egy megfelelően ambiciózus sarlatán (mert mindig lesz elegendő könnyen átejthető beteg).
De vajon nem arrogancia-e azt állítani, hogy a tesztelés módszere mindenképpen tudományos kell, hogy legyen? Használjunk tudományos teszteket a tudományos módszerekhez – mondhatja valaki. De nem az lenne a fair, ha az „alternatív” módszereket „alternatív” tesztekkel ellenőriznénk? Nem. Mert nem létezik olyasmi, hogy alternatív teszt. Ezt Diamond is leszögezi, és helyesen teszi.
Egy gyógymód vagy működik, vagy nem. Az nem lehet, hogy valami a szokásos értelemben hamis, de valamilyen „alternatív” értelemben igaz. Ha egy kezelés vagy terápia több, mint placebo, a megfelelően lefolytatott, statisztikailag feldolgozott kettős vak próbák ki fogják mutatni az eredményességét. Sok olyan szer van, amelyet „ortodox” gyógyszerként kívántak elismertetni, de elbuktak ezeken a próbákon, így aztán felhagytak a további fejlesztésükkel. Nem szabadna (bár így van), hogy az „alternatív” címke mentességet adjon ez alól.
Károly herceg mostanában kért a kormánytól tízmillió fontot az „alternatív” vagy „kiegészítő” gyógymódok kutatására. Ez nagyszerű javaslat, bár nem teljesen világos, hogy miért a kormány – amely nem lehet részrehajló az egymással versengő területek tekintetében – finanszírozzon egy ilyen projektet, hiszen a vezető „alternatív” technikákat már eddig is tesztelték, és ezek újra meg újra, meg újra elbuktak a teszteken. John Diamond azt mondja, hogy az alternatív gyógyászati üzletág forgalmát milliárd fontokban lehet mérni Britanniában. A profit kis részét talán arra lehetne fordítani, hogy megvizsgálják, vajon müködnek-e ezek az eljárások. Végül is ez az, amit az „ortodox” gyógyszergyáraktól is elvárnak. Lehetséges lenne, hogy az alternatív gyógyászat szállítói nagyon is jól tudják, mi lenne az eredménye a megfelelően lefolytatott vizsgálatoknak? Ha igen, érthető, hogy vonakodnak saját vesztüket siettetni. Mindazonáltal remélem, hogy valahonnan meglesz a kutatásra a pénz, talán éppen Károly herceg saját jótékonysági forrásaiból, és ha meghívnak, szívesen lennék annak a tanácsadó testületnek a tagja, amely meghatározza, hogy mire költsék. De én azt hiszem, nem is kell ahhoz tízmillió fontos kutatás, hogy átlássunk a népszerű és jövedelmező „alternatív” eljárások többségén.
Hogyan lehetne elkölteni ezt a pénzt? Vegyük példaként a homeopátiát, és tegyük fel, hogy elég pénzt kapunk egy mérsékelten kiterjedt vizsgálat elvégzéséhez. Ezer önkéntest osszunk két ötszázas csoportra; az egyik csoport megkapja a maga homeopatikus gyógyszeradagját, a másik nem. Azt is vegyük figyelembe, hogy a „holisztikus” elv alapján minden egyént egyénként kell kezelni, vagyis ne ragaszkodjunk ahhoz sem, hogy a kísérleti alanyok mindnyájan ugyanazt a dózist kapják. Csak semmi durvaság! A kísérlet során minden beteget vizsgáljon meg egy elismert homeopata, és írja fel számára a személyre szabott terápiát. Még az sem szükséges, hogy a különböző betegek ugyanazt a homeopatikus szert kapják.
És most jön a legfontosabb, a kettős vak véletlenszerűség. Miután minden beteg számára előírták, hogy mit kapjon és mennyit, a betegek felét, véletlenszerűen kiválasztva, kontrollcsoportnak nevezzük ki. A kontrollcsoport tagjai nem kapják meg a számukra előírt kúrát. Olyan szert kapnak, amely minden tekintetben megegyezik az előírt szerrel, egyetlen lényegi dolgot kivéve: a vizsgált aktív összetevő hiányzik a készítményből. A véletlenszerű kiválasztást egy számítógép végezze el, úgy, hogy senki se tudhassa, melyik beteg kap „igazi” gyógyszert, és melyik a kontrollcsoport tagja. A betegek nem fogják tudni; a terapeuták nem fogják tudni; a készítményeket előállító gyógyszerészek nem fogják tudni; és az eredményt értékelő orvosok sem fogják tudni. A gyógyszeres üvegeket csak egy megfejthetetlen kód azonosítja. Ez nagyon lényeges, mivel senki sem tagadja a placebóhatást: azok a betegek, akik úgy gondolják, hogy hatékony gyógyszert kapnak, jobban érzik magukat azoknál, akik ennek ellenkezőjét gondolják.
Minden beteget megvizsgál egy orvosokból és homeopatákból álló csoport, a kezelés előtt és a kezelés után. Minden betegről megírják az értékelésüket: jobban lett, változatlan maradt vagy rosszabbodott az állapota. Az eredményt statisztikailag kell értékelni, hogy kiderüljön, vajon a homeopátiának volt-e egyáltalán valamilyen hatása, jó vagy rossz irányban. Én tudom, hogy mire fogadnék, de – és ez a szép az igazi tudományban – ezzel nem befolyásolhatom a végeredményt. A kettős vak kísérleti körülmények hatástalanítják az elfogultságot. Folytassák a kísérletet pártolók vagy ellenzők, vagy mindketten együtt, mindez nem változtat a kimenetelen.
Ez a kísérleti felállás sok tekintetben finomítható. A betegeket „illesztett párokba” sorolhatjuk, koruk, súlyuk, diagnózisuk, nemük, prognózisuk és a javasolt homeopatikus szer szerint. Az egyetlen következetes különbség az, hogy a párok egyik, véletlenszerűen kiválasztott tagja kontrollként vesz részt a kísérletben és placebót kap. Statisztikai módszerekkel aztán minden kísérleti alanyt össze lehet hasonlítani a párjával.
Az illesztett párok módszerének még kifinomultabb módja, ha minden beteget a saját maga kontrolljaként használunk úgy, hogy a kísérlet feléig a vizsgált szert, a fennmaradó időben placebót kapnak, de senki sem tudja, milyen sorrendben. A sorrendet minden betegnél véletlenszerűen határoznák meg.
Az „illesztett párok” és a „saját kontroll” kísérleti felállásoknak megvan az az előnyük, hogy növelik a teszt érzékenységét. Más szavakkal, növelik annak esélyét, hogy a homeopátia sikere statisztikailag kimutatható legyen. Ne feledjük, hogy a statisztikailag szignifikáns eredmény nem túlzottan erős kívánalom. Nem szükséges, hogy minden egyes kezelt beteg javulást mutasson azokhoz képest, akik placebót kaptak. Csupán azt vizsgáljuk, hogy van-e bármiféle pozitív hatása a homeopátiának a kontrollcsoporthoz képest, ami lehet egészen minimális is, de ahhoz azért elég nagy, hogy a statisztika bevett módszerei alapján ne tulajdoníthassuk pusztán a szerencsének. Ez az, amin egy ortodox gyógyszernek mindenképpen át kell esnie, mielőtt hatásos szerként hirdethetnék és adhatnák el. Egy körültekintő gyógyszergyár azonban ennél jóval többet is megtesz, mielőtt pénzt fektetne a tömeggyártásba.
Most egy olyan tény következik, ami igen kínos a homeopátiára nézve. John Diamond már foglalkozott vele, de érdemes itt megismételni. A homeopátiás teória alapelve, hogy az aktív összetevőt – árnikát, méhmérget vagy bármi mást – egymás után olyan sokszor fel kell hígítani, amíg – és ebben minden számítás megegyezik – az összetevőből már egyetlen molekula sem marad. Csakugyan, a homeopaták azt a merészen paradox tételt mondják ki, hogy minél hígabb az oldat, annál hatásosabb. A bűvészek trükkjeit vizsgáló James Randi kiszámította, hogy egy szokásos homeopatikus hígítássorozat után egy naprendszer nagyságú dézsában egyetlen aktív molekula maradna. (A gyakorlatban ennél több eltévedt idegen molekula kóborol az előállítható legtisztább vízben is.)
Most nézzük meg, mit is jelent ez. A kísérlet azon alapul, hogy összehasonlítjuk a kísérleti dózisokat (amelyek tartalmaznak „aktív” összetevőket) a kontrolldózisokkal (amelyek mindent tartalmaznak, kivéve az aktív molekulákat). A két dózisnak ugyanúgy kell kinéznie, ugyanolyan ízük kell hogy legyen, és egyformának kell lennie az állaguknak is. Az egyetlen különbség csak az lehet, hogy tartalmazzák, vagy nem tartalmazzák a vélt gyógyhatású összetevőt. De a homeopatikus gyógyászatban olyan híg az oldat, hogy semmi különbség nincs a kísérleti és a kontrolldózis között! Mindkettő ugyanannyi aktív molekulát tartalmaz – vagyis nullát, illetve a gyakorlatban elérhető legcsekélyebb mennyiséget. Ebből az következik, hogy homeopátia esetében a kettős vak próba elvben sem működhet. Akár azt is mondhatnánk, hogy egy sikeres próba csak azt mutatná ki, hogy nem hígították fel az anyagot eléggé!
Van egy egérút, amin a homeopaták mindig kiszöknek, ha erre a zavarba ejtő nehézségre hívják fel a figyelmüket. Gyógyszerük működési módja, mint mondják, nem kémiai vagy fizikai. Elismerik, hogy az aktív összetevőnek egyetlen molekulája sincs már az üvegben, amit megveszünk, de ez csak akkor érdekes, ha kémiai módon gondolkodunk. Ők abban hisznek, hogy egy, a fizikusok számára ismeretlen mechanizmus révén az aktív molekula „nyoma” vagy „emléke” bevésődik azokba a vízmolekulákba, amelyekkel az oldatot felhígították. A vízmolekulákon lévő, fizikailag rögzített lenyomat az, ami meggyógyítja a beteget, és nem az eredeti összetevő kémiai hatása.
Ez egy tudományos hipotézis, abban az értelemben, hogy tesztelni lehet. Sőt, könnyű is tesztelni, és én csak azért nem állnék neki, mert úgy gondolom, hogy értelmesebb dolgok vizsgálatára is el lehet költeni a drága pénzt és az időt. De egy olyan homeopatának, aki valóban hisz az elméletben, kötelessége lenne, hogy töviről hegyire felderítse, és bebizonyítsa az elméletet. Ha az általa végzett kettős vak tesztek ismételten és megbízhatóan pozitívnak bizonyulnának, nemcsak az orvosi Nobel-díjat kapná meg, hanem a fizikait is. Mert egy eddig teljesen ismeretlen fizikai elvet fedezne fel ezáltal, talán az univerzum egyik alapvető erejét. Ha pedig ilyen kilátások kecsegtetnek, a homeopatáknak egymást taposva kellene tolakodniuk azért, hogy elsőként juthassanak be a laboratóriumba; alternatív Watsonként és Crickként kellene versenyezniük, hogy magukénak mondhassák ezt a ragyogó tudományos trófeát. De hát, mit ad isten, mégsem teszik. Nem azért, mert ők sem hisznek az elméletükben?
Ez az a pont, ahol csőstül jönnek a mentségek. „Bizonyos dolgok igazak a humán szinten, de nem lehet ezeket tudományosan tesztelni. A tudományos laboratóriumok szkeptikus atmoszférája nem kedvez a szóban forgó érzékeny erőknek.” Ilyen kifogásokat gyakorta rángatnak elő a különféle alternatív gyógymódok művelői, azok is, akiknek nem kell szembenézniük a homeopátia elvi nehézségeivel, ám a kettős vak teszteken módszerük rendszeresen és következetesen megbukik. John Diamond csípősen szellemes könyvének egyik legmulatságosabb része az, amikor leírja Ray Hyman kollégám (CSICOP – Committee for the Scientific Investigation of Claims of the Paranormal – Paranormális Jelenségek Tudományos Vizsgálatát Végző Bizottság) egyik kísérletét, amelyben a „kineziológiát” vizsgálta.
Az a helyzet, hogy személyes tapasztalatom is van a kineziológiáról. Attól a sarlatántól szereztem, akihez egyszer – szégyenszemre – fordultam. Megrándítottam a nyakamat. A manuálterapeuta, aki a kezeléseket végezte, melegen ajánlotta őt. A manuális terápia kétségkívül nagyon hatásos lehet, és ez a nő hétvégén is elérhető volt, amikor nem akartam zavarni az orvosomat. A fájdalom és a szellemi nyitottság arra késztettek, hogy próbát tegyek vele. Mielőtt belekezdett volna a manuális terápiába, a diagnózist kineziológia segítségével állította fel. Le kellett feküdnöm, és kinyújtott karral az ő kezét kellett elnyomnom. A diagnózis kulcsa annak a vizsgálata volt, hogy a C-vitamin mennyivel növeli a karom erejét. De nem kért meg rá, hogy vegyem be a vitamint. Ehelyett (nem túlzok, ez valóban így történt) egy lezárt C-vitaminos üveget helyezett a mellemre. Ez látszólag azonnal, és drámai módon megnövelte az erőmet. Mikor kifejeztem természetes szkepticizmusomat, boldogan válaszolta: „Igen, a C-vitamin csodálatos dolog, hát nem?” Csupán az udvariasság gátolt meg abban, hogy azonnal kisétáljak az ajtón, sőt a végén (hogy elkerüljem a veszekedést) még ki is fizettem a nyavalyás díját.
A bizonyításhoz egy sorozat kettős vak tesztet kellene elvégezni (kétlem, hogy az a nő ezt egyáltalán felfogta volna), amelyek során sem ő, sem én nem tudjuk, hogy az üvegben a feltételezett aktív-összetevő van-e vagy valami más. Ez az, amit John Diamond frenetikus könyvének tanúsága szerint Hyman professzor elvégzett egy hasonló esetben. Mikor – ahogy az várható volt – az „alternatív” technika megalázó módon elhasalt a kettős vak teszteken, a gyógyító egy halhatatlan mondással tette gazdagabbá a téma irodalmát: „Látja? Ezért nem csinálunk mi kettős vak teszteket. Mert sohasem válnak be!”
A tudomány, különösen az orvostudomány, története során fokozatosan távolodott el azoktól a felületes és megtévesztő egyéni meglátásoktól, amelyek látszólag – de csak látszólag – összefüggő sémát alkotnak. Az emberi elme szabadon alkot történeteket, és csapongva keresi a bennük rejlő sémákat. Arcokat látunk a felhőkben és a falakon lévő foltokban; a szerencsénket keressük a tealevelekben és a bolygók mozgásában. Elég nehéz elválasztani egy valódi sémát egy felületes illúziótól. Az emberi gondolkodásnak meg kell tanulnia, hogy ne bízzon meg feltétel nélkül a veleszületett hajlamában, és ne lásson ott is rendszert, ahol csak véletlenszerűség van jelen. Erre való a statisztika, és ezért nem szabad elfogadni egyetlen terápiás technikát vagy gyógyszert sem addig, amíg egy statisztikailag feldolgozott kísérlet, amelyből az emberi gondolkodás könnyen becsapható rendszerkereső hajlamát módszeresen eltávolították, ezt nem támasztja alá. A személyes történetek sohasem bizonyítanak semmilyen általános trendet.
Ennek ellenére sok orvos kezdi a mondandóját úgy, hogy „A kísérletek ugyan mást mondanak, de az én klinikai gyakorlatomban...” Könnyen lehet, hogy ilyenkor bölcsebb dolog orvost váltani, mint aztán pereskedni az orvosi műhiba miatt. Legalábbis ez következik abból, amit eddig mondtam. Bár azért ez kissé túlzás. Az biztos, hogy mielőtt egy gyógyszert széles körben alkalmaznánk, megfelelő módon tesztelni kell, és a statisztika áldását kell rá kérni. De egy tapasztalt orvos klinikai gyakorlata legalábbis kiváló útmutató lehet arra nézve, hogy melyik módszert érdemes próbára tenni, és melyiket nem. Sőt, mi több – helyesen vagy helytelenül, de többnyire helyesen –, a gyakorlatban sokszor igen komolyan vesszük egy-egy jó hírű ember személyes ítéletét. Így van ez az esztétikai ítéleteknél, aminek következtében egy híres kritikus sikerre vihet, vagy a sárba tiporhat egy színdarabot a Broadway-n vagy a Shaftesbury Avenue-n. Akár tetszik, akár nem, az emberekre nagy hatással vannak az anekdoták, az egyedi és személyes történetek.
Szinte paradox módon, ez is hozzásegíti John Diamondot ahhoz, hogy ilyen erőteljes hangon szólaljon meg. Olyan ember ő, akit személyes története révén szeretünk és csodálunk, és akinek kíváncsiak vagyunk a véleményére, mert olyan jól adja elő. Azok, akiket talán nem érdekel egy csomó névtelen statisztikai adat, akiket untatnak az arctalan tudósok és orvosok, oda fognak figyelni John Diamondra, nemcsak azért, mert magával ragadóan ír, hanem mert e könyv írása közben halt meg, és tudta, hogy ez így fog történni. Meghalt, annak az orvosi gyakorlatnak minden erőfeszítése ellenére, amelyet a kizárólag a mendemonda fegyverét használó támadóival szemben védett. De nincs is itt igazán paradoxon. Lehet, hogy egyedülálló képességeivel és emberi történetével nyer meg magának minket. De amit hallunk tőle, az nem anekdotikus. Kiállja a legszigorúbb vizsgálat próbáját is. Akkor is értelmes és magával ragadó lenne, ha szerzője nem szerezte volna már meg csodálatunkat és szeretetünket.
John Diamond nem akart szelíden elköszönni az élettől. Mentében ágyúdörgés kísérte őt, hiszen a Kígyóolaj ragyogóan polemikus fejezetei, amelyek egészen a végéig elfoglalták őt, keményen harcoltak... nem is annyira az óra, mint inkább az idő szárnyas szekere ellen. Nem lázadt amiatt, hogy kialszik a fény, nem kelt ki sem a szörnyű rák, sem a kegyetlen balsors ellen. Mi értelme lett volna, mit ért volna el vele? Ő olyan céltáblákat választott, amelyek megrezzennek a találatra. Olyan célpontokat, amelyek rászolgáltak, hogy keményen támadják őket, amelyek semlegesítésével jobb hellyé válik a Föld; hiszen e cinikus sarlatánok (vagy az őszintén bolond álmodozók) azok, akik a becsapható szerencsétlenekre vadásznak. És az a legjobb az egészben, hogy bár ez a bátor ember már halott, a fegyverei nem hallgattak el. Erős állásokat hagyott maga után. Posztumusz könyve offenzívát indított. Nyissunk mi is tüzet, és ne is hagyjuk abba!

 

 

 

5. MÉG TOSZKÁNA KÖZNÉPE SEM

 

Stephen Jay Gould és jómagam nem arról voltunk híresek, hogy éjjel-nappal egymás társaságát kerestük volna. Szívélyesen köszöntünk, ha találkoztunk, de képmutatás lenne azt állítani, hogy közel álltunk egymáshoz. Tudományos kérdésekben vallott nézeteink nagyon sokban különböznek, és erről még Kim Sterelny filozófus is megemlékezett, a Dawkins vs Gould: Survival of the Fittest^[175] (Dawkins kontra Gould: A legerősebb túlélése) című könyvében. Andrew Brown a The Darwin Wars: How Stupid Genes Became Selfish Gods^[176] (Darwinista küzdelmek: Hogyan lettek az ostoba génekből önző istenek?) című könyvében odáig megy, hogy a modern darwinistákat „gouldiánusokra” és „dawkinsistákra” osztotta. Ám, a különbségek ellenére, nem csak a halottak iránti tisztelet okán iktattam be egy jórészt pozitív kicsengésű fejezetet Stephen Gouldról.
„Még Toszkána köznépe sem (Steve, csodálatos irodalmi emlékezetének köszönhetően könnyedén folytatta volna az idézetet) tudta megállni, hogy meg ne éljenezze őket”. Macaulay^[177] itt arról a csodálatról ír, ami a halálban egyesíti az ellenségeket. Az ellenség szó túl erős egy tisztán tudományos vita jellemzésére, de a csodálat nem, és sok dologban vállvetve küzdöttünk. A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása (Climbing Mount Improbable) című könyvemről írt recenziójában Steve felidézte a köztünk lévő kollegialitást a közös ellenféllel szemben, amit én is viszonoztam.^[178]

 

Fontos és kimerítő küzdelmét, hogy informálja a bizonytalan (vagy épp nyíltan ellenséges érzületű) közönséget a darwini evolúcióval kapcsolatban, és hogy egyszerre mutassa be e forradalmi nézet szépségét és erejét, én is a magaménak érzem, és e tekintetben szoros közösséget vállalok Richard Dawkinsszal.

 

Szerénynek nem volt éppen nevezhető, és remélem, megbocsátható, ha megosztom olvasóimmal azt az esetet, amikor volt oly kedves, és engem is magához emelt: „Richard és én írunk a legjobban az evolúcióról...”^[179] Volt aztán persze jó néhány „de” is, de ezt azért ki kell emelnem.
Az ezt követő recenziók, amelyek többéves időközönként követik egymást, szintén a kollegialitás jegyében fogantak, még olyankor is, amikor kritikát tartalmaznak. Az Ever Since Darwin (Darwin óta) című kötet volt Gould, a Natural Historyban megjelent, ünnepelt esszéinek első gyűjteményes kötete. Ennek hangütése határozta meg a következő tíz kötet hangnemét is, és az Örvendezés a természet sokszínűségén (5.1) „karcosan átszellemült” hangneme mindegyikre jellemző.
A fejleszthető művészete (5.2), bár 1983-ban íródott, még sehol sem jelent meg nyomtatásban. Ez olyan recenzió, amelyet egyszerre két könyvről, Peter Medawar Pluto's Republicjáról (Pluto köztársasága) és Gould Natural Historyban megjelent esszéinek harmadik gyűjteményes kötetéről írtam. Ezt az írást annak idején a New York Review of Books rendelte meg tőlem, de valamilyen okból, amire már nem emlékszem, mégsem adták közre. Évekkel később elküldtem a recenziót Steve-nek, aki meleg szavakkal nyilatkozott írásomról, és sajnálta, hogy nem jelent meg. Medawar számomra intellektuális hős volt, és Gould számára is. Íme, még egy dolog, ami közös bennünk. A fejleszthető művészete cím Medawar egyik művének – The Art of the Soluble^[180] (A megoldható művészete) – címét olvasztja egybe Gould régóta tartó érdeklődésével a fejlődés evolúciója iránt.
A Wonderful Life (Csodálatos élet) szerintem egy gyönyörű és félreértett mű. De egyúttal félrevezető is: lelkes szavai egyes szerzőket olyan abszurd következtetések levonásához vezetik, amelyek távol állnak dr. Gould eredeti szándékaitól. E véleményemet részletesen kifejtettem a Szivárványbontás című könyvem A nagy regény ködös jelképei fejezetében. Magáról a Csodálatos életről írt recenziómat itt a Sunday Telegraph által adott Hallucigenia, Wiwaxia és barátaik (5.3) címmel adom közre.
A humán sovinizmus és az evolúciós fejlődés (5.4) a Full House (Full) című könyvről írt recenzióm, amelyet a brit kiadó Life's Grandeur (Az élet nagyszerűsége) címmel jelentetett meg. Ezt az írásomat Steve recenziójával párhuzamosan adták ki, melyet a A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása című könyvemről írt. Az Evolution szerkesztője úgy gondolta, jó ötlet, ha egymás könyveiről írt bírálataink egyszerre jelennek meg, úgy, hogy tudunk egymás készülő írásairól, de nem ismerjük annak tartalmát. Gould bírálatának címe rá jellemző módon a Self-help for a hedgehog stuck on a molehill (Egy vakondtúráson fennakadt sün önsegélyezése) volt. Könyve, a Full House, teljes egészében arról szól, hogy vajon az evolúció fejlődést is jelent-e. Én egyetértek Goulddal abban, hogy tiltakozik a fejlődés léte ellen – ahogy azt ő értelmezi. De ebben a cikkben a fejlődés két, szerintem fontos értelmezését vázolom fel, amelyek nem esnek Gould értelmezésének hatálya alá. A szándékom az volt, hogy ne csak recenziót írjak a könyvéről, hanem hozzájáruljak az evolúcióról való közös gondolkodáshoz is.
Stephen Gould egykorú volt velem, mégis, mindig úgy gondoltam rá, mint idősebbre, talán azért, mert bámulatos ismeretei egy már kidolgozottabb korszak tudásanyagához tartoztak. Niles Eldredge, aki egész életében a kollégája volt, és aki elküldte nekem Gould megható eulógiájának szövegét, azt mondta, úgy érzi, mintha a bátyját vesztette volna el. Évekkel ezelőtt számomra is természetesnek tűnt, hogy Steve tanácsát kérjem, mikor Amerikába utazva meghívtak egy kreacionistákkal folytatott televíziós vitára. Mint mondta, ő mindig visszautasítja az ilyen ajánlatokat, nem azért, mert attól tart, hogy „elveszti” a vitát (ezt még elgondolni is nevetséges), hanem egy ennél kényesebb okból, amit azóta én is mindig szem előtt tartok. Nem sokkal utolsó betegsége előtt írtam neki egy levelet, amelyben azt javasoltam neki, hogy készítek egy vázlatot, amin aztán együtt tudnánk dolgozni. Ezt meg is tettem, de sajnos az „aztán” sohasem jött el. Mikor meghallottam hirtelen halálának hírét, írtam Niles Eldredge-nek, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte Steve örült volna-e, ha közzéteszem ezt a levelet. Niles biztatott, hogy tegyem csak meg nyugodtan, így ez az írás zárja a fejezetet, Befejezetlen levelezés egy nehézsúlyú darwinistával (5.5) címmel.
Gould jó és rossz, de mindenképpen nagy hatással volt az amerikai tudományos életre, és ha megvonjuk a mérleget, a jó kerekedik felül. Jó érzés tudni, hogy halála előtt még be tudta fejezni az evolúcióról írt legnagyobb művét, és kiadta a Natural Historyban megjelent esszéinek utolsó, tizedik kötetét. Bár sok dologban nem értettünk egyet, nagyon sokban igen; például abban, hogy mindketten lenyűgözve és nagy élvezettel szemléltük a természet világát, és mélyen meg voltunk győződve arról, hogy az ilyen csodák nem érhetik be kevesebbel, mint tisztán természettudományos magyarázatokkal.

 

 

5.1. Örvendezés a természet sokszínűségén^[181]
Recenzió S. J. Gould Ever Since Darwin
(Darwin óta) című könyvéről

„A szerző megmutatja nekünk, hogy mi is tárult föl előttünk, amikor Darwin egy évszázaddal ezelőtt letépte a biológia szemellenzőjét.” Túlzás ez vajon vagy egy paradox módon izgalmas lemeztelenítő technikával állunk szemben? A könyv első esszéje azt tárgyalja, hogy Darwin miért nem akarta közzétenni elméletét még húsz évvel az után sem, hogy kidolgozta azt, és erre még vissza fogok térni. A fülszövegről vett idézet egyébként hamis benyomást kelt, mivel Stephen Gould írása elegáns, nagy tudásról tanúskodó, csípős nyelvezetű, koherens és erőteljes. A legtöbb dologban szerintem igaza is van. Ha akadnak is túlzó és paradox elemek dr. Gould intellektuális álláspontjában, azok nem ebben e kötetben találhatók. Az Ever Since Darwin olyan esszégyűjtemény, amelynek írásai először a Natural History állandó rovatában jelentek meg. A 33 esszét jó érzékkel nyolc fő fejezetbe sorolták, és ezek közül csak példaként tudok most néhányat megemlíteni. Azt az érzésemet mindenesetre igazolva látom, hogy a tudományos újságírás sokkal fontosabb annál, mintsem hogy újságírókra bízzuk, és hogy a valódi tudósok sokkal jobban el tudják végezni ezt a munkát.
Gould kötetét olvasva kézenfekvő az összehasonlítás P. B. Medawar, a The Art of the Soluble (A megoldható művészete) című, örök érvényű munkájával. Ha stílusa nem is készteti arra az olvasót, hogy a székéből felpattanva ellenállhatatlan kacagásban törjön ki, és azonnal megmutassa a szóban forgó részt valakinek, mint ahogy az Medawar könyvénél gyakran megesik, Gould nevéhez sok emlékezetes sor fűződik. Nem kétséges, hogy „az emberek” számára írt ismeretterjesztő művek puritán ünneprontói mélyen el fogják ítélni az olyan színes és emlékezetes antropomorfizmusokat, mint például: „Amíg van mit enniük, szaporodnak, mint a fene, hisz a jólét nem fog sokáig tartani, és néhány leszármazottjuknak életben kell maradnia, hogy megtalálja a következő forrást.” De ha kicsit tovább olvasnak, lehet, hogy hamarosan ők is azon tűnődnek majd, miként szüntethetnék meg a hangyáknál a rabszolgaságot, vagy épp a következő sorokon rágódnak:

 

A természetes szelekció azt diktálja, hogy az organizmusok a saját érdekükben tevékenykedjenek... Folytonosan „küzdenek” azért, hogy génjeik előfordulásának számát növeljék, társaik rovására. És legyen bármilyen kiábrándító ez a helyzet, még senki sem fedezett fel magasabb rendű elveket a természetben.

 

Darwin óta tudjuk, hogy mi okból létezünk, és azt is tudjuk, hogyan fogjunk hozzá az emberi természet magyarázatához. Egyetértek azzal, hogy a természetes szelekció „a biológia történetének legforradalmibb eszméje”, sőt még azzal a gondolattal is eljátszanék, hogy a „biológia” szót „tudománnyal” helyettesítsem. Olyan pofonegyszerű, hogy csak évszázadokkal a jóval bonyolultabb, közkeletű elméletek után gondoltak egyáltalán rá, és még ma is sokszor félreértik, sőt sok képzett ember ma is közönyösen tekint rá. E történelmi rejtély Gould első esszéjének témája. Mint ahogy az emberiség is évszázadokkal később jutott el a természetes szelekció felfedezéséhez, mint ahogy az utólagos bölcsességgel nézve indokolt lett volna, Darwin is 20 évet várt, mielőtt közzétette volna 1838-ban kidolgozott elméletét. Gould ezt azzal magyarázza, hogy Darwin megrettent elméletének pszichológiai következményeitől. Ő látta, amit Wallace sohasem ismert volna be, hogy az emberi gondolkodás maga is a természetes szelekció terméke. Darwin tulajdonképpen tudományos materialista volt.
Egy másik esszéjében Gould az emberek és a csimpánzok genetikai közelségén felbátorodva azon spekulál, hogy „a kereszteződés talán lehetséges”. Én ezt kétlem, de a gondolat maga megnyerő, és Gould minden bizonnyal túloz, amikor azt mondja, hogy „számomra ez lenne a legetikátlanabb tudományos kísérlet”. Ami az én etikámat illeti, ennél sokkal elfogadhatatlanabb kísérleteket is el tudok képzelni, olyanokat, amilyeneket nap mint nap végeznek az állatpszichológiai laboratóriumokban, és a csimpánz-ember hibrid is pontosan arra az eredményre vezetne, amelyet az „emberi méltóság” megkívánna. Általában elmondható, hogy Gould sikerrel pukkasztja ki az ember faji hiúságának léggömbjeit, és igen távol áll attól a mítosztól, hogy az evolúció az ember irányába mutató fejlődést jelent. Ez a szkepticizmus hatja át a Bushes and ladders in human evolution (Bozót és létra az emberi evolúcióban) című értékes írását is, amelyben kigúnyolja azt a törekvést, hogy az emberi rasszokat primitívnek vagy éppen fejlettnek állítsák be.
A haladás elleni támadásait az ortogenezis elméletének álruhájában folytatja tovább, mely szerint az evolúciós trendeknek van egy saját benső momentumuk, amely végül is a kihaláshoz vezeti az egyes evolúciós irányokat. Az ír jávorszarvas klasszikus történetét a dublini múzeumban őrzött ősmaradványok beható ismeretének köszönhetően új élettel tölti meg, és meghazudtolja azt a legendát, hogy a paleontológia unalmas és száraz tudományterület. Következtetése, miszerint a közmondásosan nehéz agancsoknak fontos szerepük volt az állatok szociális életében, minden bizonnyal helyes, de valószínűleg alábecsüli a fajon belüli versengésnek a faj kihalásban játszott szerepét. Lehet, hogy közvetlenül a nagy jávorszarvasok okozták az ír jávorszarvasok kihalását, a kihalás pillanatáig viszont a viszonylag nagy agancsú egyedek sikeresebben szaporodtak, mint a kis agancsúak. Szeretném látni, hogy Gould hogyan egyezteti össze az „ortoszelektív” hatást a fajok közötti, és fajon belüli „fegyverkezési versennyel”. Úgy tudom, ezt a témát tárgyalja a „kambriumi robbanásról” szóló esszéiben.
A természet történetét önnön varázsa is „el tudja adni”, de több haszna van, ha hatásosan kidomborítunk vele valamit. Gould sok mindenről mesél nekünk: legyekről, amelyek belülről eszik meg a saját anyjukat, 17 éves kabócákról, 120 éves bambuszokról, és rejtélyes halcsalogató kagylókról. Szívesen alkalmazza azt a hasznos trükköt, hogy az olvasót először jól összezavarja, majd ha már felkeltette a kíváncsiságát, fokozatosan feltárja előtte a biológia alapelveit. Egy alapelvről szerettem volna többet hallani tőle, mégpedig az evolúciós tökéletesedés korlátairól: „Az orchideák Rube Goldberg^[182]-gépek; egy jó mérnök minden bizonnyal jobbat talált volna ki.” Kedvenc példám, melyet az egyik volt oktatómtól vettem át, a visszatérő gégeideg. A fejből indul el, lemegy a mellkasba, körbehurkolja az aortát, majd ismét visszamegy a fejbe. Egy zsiráf esetében ez tényleg nagy pazarlás. Az a mérnök, aki először sugárhajtóművet tervezett, egyszerűen eldobta a propellert, és egy új dologba kezdett. De képzeljük csak el azt a szerkezetet, ami a propeller fokozatos, lépésről lépésre történő átalakításával jött volna létre!
Mindazonáltal a tökéletesedés problematikájánál Gould eltúlozza a „neutrális mutációk” szerepét. A molekuláris genetikusok a DNS változásait – érthető módon – mint molekuláris eseményeket vizsgálják, és azokat, amelyek nincsenek hatással a fehérjék működésére joggal hívják neutrális mutációnak. De az egész szervezet szempontjából ezek még csak nem is neutrálisak: egyszerűen nem tekinthetők mutációknak! Ha a molekuláris neutralistáknak igazuk van, az általuk értelmezett neutrális mutációk örökre rejtve maradnak a gyakorló biológusok és a természetes szelekció előtt. És ha a gyakorló biológusok variációkat fedeznek fel a fenotípusban, a kérdés, miszerint ez a variáció neutrális-e a szelekció szempontjából, nem válaszolható meg a biokémiai laboratóriumban.
Néhány esszé a darwinizmus, a társadalom és politika egymáshoz való viszonyát elemzi. Sok józan meggondolás olvasható itt, és én a legtöbbjükkel egyet is értek. Bár a „szociobiológia” kiváló és lelkesítő téma, Gouldnak igaza van abban, hogy egy csomó másodrendű dolgot is belepakoltak. „De volt-e valaha is olyan kutya, amely dicsérte volna a bolháit?” – kérdezte Yeats. Egy kutyát talán még felelőssé tehetünk az elszórt bolháiért, de csak bizonyos mértékben. Egy 1997-es washingtoni AAAS-találkozón^[183] Gould és én is tanúja voltunk egy igen elismert harvardi kollégája elleni szervezett támadásnak^[184]. Gouldot megérdemelten éljenezték meg, mikor az esetet látva egy idevágó Lenin-idézettel ítélte el a csőcseléket. De ahogy az emelvény körül hiába ugráló patetikus bolhákat nézte, akik egyebek közt „genocídiumot” kiabáltak, vajon kapiskálta-e már, hogy milyen kutyán nevelkedtek?
Az Epilógus előretekint, és felkelti az étvágyunkat a második kötetre, amely, őszintén remélem, hamarosan megjelenik.^[185] Az egyik téma, amiről tudom, hogy Gould további írásokat is megjelentetett a Natural History hasábjain, a „végletes atomizmus” iránt érzett ellenszenve, amely az élőlényeket „időleges gyűjtőtartályoknak tekinti... olyan berendezéseknek, amelyeket a gének arra használnak, hogy még több, magukhoz hasonló gént hozzanak létre.”^[186] Gould azzal, hogy „metaforikus nonszensznek” nevezi, alábecsüli az elmélet kifinomultságát, amelyet modern formában először George C. Williams fejtett ki, igen hatásosan.^[187] Ez a vita jórészt jelentéstani. Az összesített rátermettséget (fitnesz) úgy definiálták, hogy „az egyed arra törekszik, hogy maximálja összesített rátermettségét” állítás ugyanazt jelenti, mint „a gének arra törekednek, hogy maximálják a túlélési esélyeiket”. Mindkét forma jól működhet, más-más célokra. Mindkettő tartalmazza a perszonifikáció elemét; veszélyesen könnyebb megszemélyesíteni az egyedet, mint a géneket. A génszelekciós elmélet mégsem naivul atomisztikus, mivel elismeri, hogy a gének annak alapján szelektálódnak, hogy mennyire képesek produktívan együttműködni a többi génnel, melyekkel minden valószínűség szerint osztozniuk kell a „gyűjtőedényen”. Ez a génkészlet többi génjét jelenti, vagyis a génkészlet leginkább egy „homeosztatikusan pufferelt rendszerre” emlékeztet, amely hajlamos visszatérni az (egyik) evolúciós szempontból stabil állapotába. Az elmélet nem beszél a gének diktálta megmásíthatatlan determinációról, sem a genotípusból fenotípusba történő, „ahány gén, annyi tulajdonság” leképezésről. Mindenesetre semmi köze az „univerzális adaptációba vetett végső bizonyossághoz”, amit nagy valószínűséggel megtalálnánk az „individuális szelekció” vagy „fajszelekció” elkötelezettjeinél.
„Örvendezni fogok a természet sokszínűségén, a bizonyosság agyrémét pedig a politikusokra és a hitszónokokra hagyom” – egy felvillanyozó könyv messze hangzó zárszava ez, egy szabad és képzeletben gazdag tudományos elme alkotásának végén. A végső, szomorú paradoxon a következő: hogyan lehetséges, hogy egy elmét, amely ilyen örömre képes, amely olyan nyitott, hogy képes átfogni háromezer-millió év mindig változó ragyogását, amelyet úgy megindítanak a sziklákba írt ősi költemények – hogyan lehetséges, hogy egy ilyen elmét nem hagynak hidegen az ifjú röpiratírók locsogó firkálmányai, és a rosszindulatú kemény vonalasok jéghideg prédikációi? Abban kétségtelenül igazuk van, hogy a tudomány politikailag nem semleges. De ha számukra ez a legfontosabb a tudományban, képzeljék csak el, hogy mit veszítenek! Stephen Gould nemcsak jól képzett, de jó helyzetben is van ahhoz, hogy még a legsötétebb szemellenzőt is letépje, és elvakítsa a fényhez nem szokott szemeket.

 

 

5.2. A fejleszthető művészete
Peter Medawar Pluto's Republic^[188] (Pluto köztársasága)
és Stephen Jay Gould Hen's Teeth and Horse's Toes^[189]
(A tyúk fogai és a ló lábujjai) című könyve recenziója

Sir Peter Medawar már hosszú idők óta a biológiai irodalom legelismertebb mestere. Ha van olyan fiatalabb biológus, vagy van olyan amerikai biológus, aki fel tudja venni vele a versenyt, az mindkét tekintetben Stephen Jay Gould lehet. Ezért nagy várakozásokat keltett bennem, mikor megkaptam e két esszékötetet, melyek e két kiváló íráskészségű, vezető biológus írásait tartalmazzák tárgyukról, annak történetéről és filozófiájáról.
A Pluto köztársasága olyan cím, amely mindjárt magyarázatot kíván. Sir Peter így kezdi:

 

Jó néhány évvel ezelőtt egy szomszédom, akinek a neme iránti kötelező udvariasság megtiltja, hogy felfedjem kilétét [ehhez is egy Medawar kell, hogy büntetlenül megússzon egy ilyen mondatot], miután megtudta, hogy érdekel a filozófia, így kiáltott fel: „Ugye, imádja Pluto köztársaságát?” Pluto köztársasága azóta is a fejemben jár, annak az intellektuális alvilágnak a felülmúlhatatlanul pontos leírásaként, amely e kötet oly sok esszéjének a témája. Mindnyájan Pluto köztársaságának népe vagyunk, saját előítéleteink függvényében...

 

Itt egy gonosz kis remény éledezett bennem, hogy talán Stephen Gould is ott lesz Medawar privát alvilágában – mert az enyémben ott volt, egy hírhedt, meglehetősen álszent levél aláírása miatt, amely a New York Review of Booksban jelent meg a „szociobiológiáról” (1975. november 13.). De Gould azóta már jó néhány grádiccsal feljebb van hajdani társainál, és rég kikerült Medawar célkeresztjéből. Sőt, sok közös célpontjuk van, például az IQ-mérések.
A Pluto's Republic legtöbb írása már kétszer is megjelent valahol; először mint recenzió vagy egy előadás anyaga, másodszor pedig valamilyen válogatásban, mint például a The Art of the Soluble (A megoldható művészete) és a The Hope of Progress^[190] (A haladás reménye). Ezekről az írásokról minden valószínűség szerint már megjelentek értékelések. Ezért a Pluto's Republicnak a terjedelem felénél kisebb helyet szánok e közös ismertetésben, de nyomatékosan visszautasítok minden olyan megjegyzést, hogy ez az újabb antológia már túl sok a jóból. A korábbi kötetek már jó régen jelentek meg, és azóta kutatok hiába az antikváriumokban, hogy ellopták a saját The Art of the Soluble példányomat. Mikor most újraolvastam ezeket az írásokat, rájöttem, hogy sok kedvenc szakaszomat szinte kívülről tudom idézni. Hogy is lehetne elfelejteni az 1968-as Romanes Lecture, a Science and Literature (Tudomány és irodalom) nyitómondatát? „Remélem, nem tekintik udvariatlanságnak, ha már mindjárt az elején kijelentem, hogy én a világért sem mentem volna el egy olyan előadásra, amilyent Önök szerint most én fogok tartani.” John Holloway szinte azonnal megadta a választ: „Erről az előadóról senki nem gondolhatja, hogy bármikor is udvariatlan lett volna az életben.”
Vagy nézzük egy másik biológusról, Sir D'Arcy Thompsonról írt sorait:

 

...Híres beszélgetőpartner és előadó volt (a kettőt sokszor összemossák, de csak ritkán teszik ezt joggal), és egy olyan könyv szerzője, amely a bel canto stílus mesteri alkalmazásának köszönhetően irodalmi tekintetben felveszi a versenyt Paterrel vagy Logan Pearsall Smith-szel. Tegyük még hozzá, hogy több mint hat láb magas volt, tartása és alkata leginkább egy vikingre emlékeztetett, és mindezt büszkén viselte, hiszen tisztában volt előnyös megjelenésével.

 

Az olvasó lehet, hogy nincs egészen tisztában Logan Pearsall Smith és Pater kilétével, de Medawarra (aki ismerte P. G. Wodehouse idiómáját) nyilvánvalóan mély benyomást tett az a stílus, amely kétségtelenül bel, és minden bizonnyal canto. Az idézett bekezdés persze többet mond Medawarról, mint azt ő maga gondolná.
Medawar folyamatosan hízeleg az olvasóinak, olyan ismereteket feltételez róluk, amelyek nincsenek, de ezt úgy mondja, hogy szinte maga is elhiszi:

 

„Mill – mondta John Venn 1907-ben – az intelligens diákok érdeklődésének középpontjában állt, oly mértékben, ahogy az ma már szinte elképzelhetetlen lenne.” Mégis, ő még adottnak vehette Mill nézeteinek általános ismeretét...

 

Az olvasó szinte észre sem veszi, hogy maga Medawar is adottnak veszi Mill nézeteinek ismeretét, bár a mai olvasó esetében ez korántsem áll fenn. „Még George Henry Lewes is képtelen volt arra, hogy meglehetősen ésszerű nézeteit köntörfalazás, és szájának összeszorítása nélkül formálja hipotézissé.” Az olvasó egyetértő kuncogása még azelőtt hangzik el, hogy rájönne, nincs is abban a helyzetben, hogy helyére tegye ezt a „még”-et.
Medawar a „The Scientist” legfőbb szóvivőjévé vált a modern világban. Az emberiség helyzetéről a divatosnál kevésbé gyászos nézeteket vallott, és hitt abban, hogy a kezek nem arra valók, hogy tördeljék, hanem, hogy problémák megoldására használják őket. A tudományos módszert – a megfelelő kezekben – a legerőteljesebb eszköznek tartotta, amivel „megkereshetjük, hogy mi a rossz [a világban], és lépéseket tehetnünk a jobbítás érdekében”. Ami a tudományos módszert magát illeti, Medawar sokat mesélhetne erről, és minden joga meg is van hozzá. Nem azért, mert Nobel-díjas, vagy mert Karl Popper egyik legközelebbi munkatársaként dolgozott; önmagában ez még nem elég ahhoz, hogy valaki értelmes dolgokat mondjon – elég csak másokat megnézni ugyanebben a kategóriában. De Medawar nemcsak Nobel-díjas, hanem Nobel-díjasnak is látszik; pontosan olyan, amilyennek egy Nobel-díjasnak lennie kell. Ha eddig valaki nem értette volna, hogy a tudósok miért szeretik Poppert, olvassa el Medawar „személyes gurujának” filozófiájához írt bevezetőjét.
Oxfordban zoológiát tanult, és pályafutásának korai szakaszában jelentős eredményeket ért el a klasszikus zoológia területén; ám hamarosan átpártolt az orvosi kutatások jól megfizetett, sokak által művelt területéhez. Munkatársai ebből következően molekuláris és sejtbiológusok voltak, de soha nem vette át azt a molekuláris sovinizmust, ami két évtizeden át fertőzte a biológiát. Medawart a biológia minden szintjén elismerik.
Szorosan kötődött az orvosokhoz, és ez a szimpátia és elkötelezettség több írását is áthatja, például a rákkal és a pszichoszomatikus szívbetegségekkel kapcsolatos könyvekről írt recenzióit. Különösen élveztem a pszichoanalízis iránti szikrázó megvetését: nem egy fensőbbséges, szenvtelen lenézés volt ez, amit bármilyen hatásvadász badarság kiválthatott volna, hanem elkötelezett megvetés, amit orvosi nézőpontból fogalmazott meg. A pszichoanalitikusoknak még Darwin hosszú betegségének rejtélyéről is volt mondanivalójuk, és Medawar a tőle telhető leglesújtóbb modorában beszél erről.

 

Egyszer s mindenkorra, seregnyi bizonyíték utal tévedhetetlenül arra, hogy Darwin betegsége „annak a tudat alatti agressziónak, gyűlöletének és haragjának a torz kifejeződése volt, amit zsarnok apja iránt érzett”. Ezek a mély és rettenetes érzések nyíltan megmutatkoztak Darwin apja, és annak emléke iránti, megindító tiszteletében, és abban, hogy úgy írja le őt, mint a legkedvesebb és legbölcsebb embert, akivel valaha is találkozott. Ez egyértelműen bizonyítja – ha egyáltalán szükség van itt bizonyítékra –, hogy milyen mélyen elnyomta benső érzelmeit.

 

Medawar, ha valahol hatásvadász áltudományt gyanít, veszélyes emberré válik. Teilhard de Chardin Az emberi jelenség (Le phénoméne humain) című könyve ellen intézett megsemmisítő kritikáját egy halott elleni méltánytalan támadásként is lehetne értékelni, ha Teilhard nem lenne ma is olyan hihetetlenül nagy befolyással a hiszékenyek seregére, beleértve, attól tartok, fiatalkori önmagamat is. (Stephen Gould számol be arról, hogy két olyan folyóirat is létezik, amelyet ma is virágzó eszméinek megvitatása céljából alapítottak.) Jó lenne ebből hosszabb részleteket is idézni, hiszen ez az írás minden idők talán legjobb és legkeményebb kritikája, de meg kell elégednem két jellegzetesen jól fésült medawari mondattal, melyekkel Teilhard népszerűségét és vonzerejét magyarázza.

 

Ahogy a kötelező általános iskola megteremtette az olcsó napilapok és hetilapok piacát, a közép-, majd a felsőfokú iskolák olyan – gyakran fejlett irodalmi és társasági ízlésű – emberek tömegét hozták létre, akiket képességeikhez mérten annyira túliskoláztak, hogy már nem képesek befogadni egy analitikus gondolatot... [Az emberi jelenség] olyan stílusban íródott, amely minden, csak nem érthető, és ezt úgy értelmezik, mint a mélység első látásra elfogadható bizonyítékát.

 

Medawar Herbert Spencer-előadásai és Arthur Koestler A teremtés (Act of Creation) című könyvéről írt recenziója már nagyobb tiszteletet tanúsítanak áldozataik iránt, mindazonáltal ezek is meglehetősen élesek. Ronald Clark Life of J. B. S. Haldane (J. B. S. Haldane élete) című könyvéről írt értékelését személyes emlékek is színesítik, és egyfajta vonzódást fedezhetünk fel benne az öreg vadember iránt, amely, úgy látszik, viszonzást is nyert.

 

Emlékszem, egyszer Haldane visszavonta azt a határozott ígéretét, hogy elnökölni fog egy kiváló amerikai tudós előadásán, azzal az indokkal, hogy ez túlságosan kínos lenne az előadó számára: az előadó felesége ugyanis egyszer szexuális támadást intézett ellene. Ez a vád teljes képtelenség volt, és Haldane a legcsekélyebb mértékben sem neheztelt amiatt, hogy ezt megmondtam neki. Egyszerűen nem akarta elvállalni az elnökséget, és ezt nem volt képes normálisan elmondani.

 

De ha Haldane a legcsekélyebb mértékben sem neheztelt Medawarra, amiért ezt megmondta neki, önkéntelenül adódik a kérdés, hogy mindez nem azért volt-e így, mert Medawar egyike volt annak a néhány embernek, akik azonos intellektuális szinten tudtak szembenézni vele. Peter Medawar óriás a tudósok között, és az angol próza gonosz géniusza. Még ha bosszantó is, mindenképpen érdemes elolvasni a Pluto köztársaságát.
1978-ban az egyik híres tudományos folyóirat szerkesztője, akinek sajátos elővigyázatossága megtiltja számomra, hogy nyilvánosságra hozzam kilétét, felkért, írjak recenziót Stephen Jay Gould: Ever Since Darwin (Darwin óta) című könyvéről, azzal a megjegyzéssel, hogy „visszavághatok” a „genetikai determinizmus” ellenzőinek. Nem is tudom, hogy mi zavart jobban: az a vélekedés, hogy támogatom a „genetikai determinizmust” (ez is egy olyan szó, mint a bűn, meg a redukcionizmus: ha valaki használja ezeket, biztos, hogy ellene van), vagy az, hogy bosszúvágytól hajtva fogok egy könyvet értékelni. Ennyiből már kiderülhet az olvasó számára, hogy dr. Gould és én több szempontból is ellenfeleknek számítunk. Ebben az esetben elfogadtam a megbízást, és olyan recenziót írtam a könyvről, amelyet nyugodtan nevezhetek lelkesültnek, sőt ha jól emlékszem, odáig mentem, hogy Gould stílusát Peter Medawar után a legjobbnak neveztem.^[191]
Most úgy érzem, ugyanez jár a Hen's Teeth and Horse's Toesnak (A tyúk fogai és a ló lábujjai) is. Ez is egy gyűjteményes esszékötet, amelynek írásai először Gould saját rovatában jelentek meg, a Natural Historyban. Mikor valakinek havonta egy ilyen cikket kell írnia, a határidők szorítása óhatatlanul bizonyos rutin kialakítására szorítja a szerzőt – és ez nem kritika, hiszen Mozart is ugyanígy volt ezzel. Gould írásaiban is van valami abból az elvárt kiszámíthatóságból, amit úgy élvezünk Mozart, vagy egy jól elkészített étel esetében. Gyűjteményes esszéköteteit, melyek sorában ez a harmadik, ugyanazon recept szerint állították össze: egy rész biológiatörténet, egy rész biológiapolitika (ha szerencsénk van, egy kicsit kevesebb), és egy rész (szerencsés esetben kicsit több) azokból a rövid írásokból, amelyeknek főszereplője a biológia csodája; ezek a középkori bestiáriumok modern változatai, melyeknek erkölcsiségét az unalmas kegyes morál helyett érdekes tudományos látásmód alakítja. Maguk az esszék is gyakran ugyanazon recept szerint készültek. Étvágygerjesztőként egy vígoperából vagy egy klasszikustól vett idézet szerepel, amelynek helyét néha átveszi egy kis önmegerősítő nosztalgia; a baseballsztárokkal, Hershey csokoládéval, bar micvóval teljes, normális, boldog, nagyon amerikai gyermekkor emlékezete. Gould, mint megtudjuk, nemcsak borotvaéles eszű entellektüel, hanem egy teljesen normális fickó is. Ez az otthonos fesztelenség tompítja a „fő fogásban” megnyilvánuló, szembeötlő iskolázottságot és tudást – hogy több nyelven is folyékonyan beszél, és Medawarhoz hasonló színvonalon ismeri az irodalmat és a társadalomtudományokat –, ami még bizonyos (nem medawari) bájt is kölcsönöz neki (Gouldról Louis Agassiz juthat eszünkbe: „...a műveltség, amely úgy elvarázsolta az egyszerű amerikai embereket...”).
Az, hogy Gould nagyra tartja Medawart, nyilvánvaló. A tudománynak a „megoldható művészeteként” való értelmezése legalább négy esszéjének az alapgondolata: „Mi akár mindörökké itt dagonyázhatunk az elképzelhetőben; a tudomány a megvalósíthatóban kereskedik”, „a tudomány a kidolgozhatóban és a megoldhatóban tevékenykedik”. Két esszéje pedig Medawartól származó, szó szerinti idézetekkel zárul. Teilhard de Chardin stílusát Medawarhoz hasonlóan értékeli: „...bonyolult, nyakatekert írás, ami nem mély, hanem egyszerűen homályos.” Ha Teilhard filozófiáját mégis valamivel több szimpátiával szemléli, valószínűleg csak azért teszi, hogy elvegye gyönyörűségesen gonosz tételének élét, miszerint a fiatal Teilhard benyelte a piltdowni-tréfát. Teilhard-t Medawar is a beugratás egyik elsőrendű áldozatának tekintette, de itt még világosabban kiderül, hogy a szó valódi értelmében nem volt gondolkodó. Olyan ártatlan volt, hogy ebből már könnyű megérteni, miért őt szemelte ki a piltdowni koponya hamisítója, hogy felfedezze annak szemfogát.
Gould nyomozásából igen élvezetes detektívtörténet kerekedik, amit nem akarok azzal elrontani, hogy összefoglalom. Az én ítéletem mindenesetre egy skót módra kimondott „nem bizonyított”.
Hervadjon a piltdowni hamisító bármilyen alvilágban, még sok dologért kell felelnie. A múlt hónapban is, egy ismerősöm – akinek nemét az angol személyes névmások használatának szabályai miatt kénytelen vagyok felfedni^[192] – a következőképpen kiáltott fel, amikor megtudta, hogy érdekel az evolúció: „De hát Darwint már megcáfolták, nem?” Magamban fogadásokat kezdtem kötni arra vonatkozóan, hogy vajon melyik másodkézből kapott, elferdített féligazságot érthette félre? Némi gondolkodás után a meghamisított Stephen Gould lett a befutó, és mellékfogadásként egy kisebb összeget tettem volna még (a hamisítatlan) Fred Hoyle-ra is, mikor beszélgetőpartnerem, egy régi favorit személyében, felfedte a valódi nyertest: „Hallottam, hogy a hiányzó láncszem beugratásnak bizonyult.” Úgy látszik, Piltdown még ennyi év után is felüti ronda koponyáját!
Az ilyen incidensek is megmutatják, hogy milyen hihetetlenül gyenge szalmaszálba kapaszkodnak azok, akik benső vágyaiktól vezérelve feltétlenül valami ostobaságban akarnak hinni. Manapság 3-30 millió faj él, és legalább egymilliárd élt az élet kezdete óta. E sokmillió faj egyetlen egyedének maradványa hamisítványnak bizonyul. Az evolúciót bizonyító tények tömkelegének ellenére mégis Piltdown az egyetlen dolog, ami beszélgetőtársam fejében megmaradt. Ehhez hasonló Eldredge és Gould „megszakított egyensúly” – (punctuated equilibrium) elméletének rendkívül népszerű felnagyítása is. Egy kisebb szakmai vitát (hogy vajon az evolúció teljesen folyamatos-e, vagy stagnáló szakaszok ékelődnek-e közbe, amikor nincs evolúciós változás egy adott leszármazási vonalban) annyira felfújtak, hogy ebből már úgy látszhatott, hogy a darwinizmus alapjaiban rendült meg. Olyan ez, mintha az a felfedezés, hogy a Föld nem tökéletesen gömb alakú, hanem egy kissé belapul a sarkoknál, megkérdőjelezné az egész kopernikuszi világképet, és visszaállítaná jogaiba a lapos Föld elméletét. A megszakított egyensúly elméletének antidarwinista felhangjai sajnos ajándékul szolgáltak a kreacionistáknak. dr. Gould ezt éppúgy sajnálja, mint bárki más, de attól tartok, hogy szavainak félreértelmezése elleni tiltakozása már nem sokat segít.^[193]
Nem tudom, hogy Gould felelős-e ezért a vitáért vagy nem, de azt igen, hogy kemény harcot vívott a tragikusan bizarr, modern amerikai evolúciópolitika síkján. 1981-ben elutazott Arkansasba, hogy csodálatos hangját a jó oldalon hallassa a „Második hatásköri vitában”. Mivel megszállottan érdekelte a történelem, még a Tennessee állambeli Daytonba, a korábbi déli komédia helyszínére is elment, ami könyve egyik legszimpatikusabb és legelragadóbb esszéjének is a témája. A kreacionizmus vonzerejét taglaló írása valóban bölcs, és minden, hozzám hasonlóan intoleráns Darwin-rajongónak el kellene olvasnia.
Történészként Gould legnagyobb érdeme a tárgya iránti meleg szeretete és toleranciája. Centenáriumi tiszteletadása Charles Darwinnak rá jellemzően élvezetes, és gyengéden szelíd hangütésű. Ahol mások magasztos kinyilatkoztatásokat tesznek, Gould leszáll a földre, és Darwinnak a férgekről szóló utolsó értekezését dicséri. Darwin féregkönyve nem „a nagy természettudós csekély jelentőségű, aggkori gyengeségében írt, veszélytelen műve”. A teljes világképét példázza, az apró okok erejére alapozva, melyek egymással nagy számban és hosszú időn át együttműködnek, hogy nagy változásokat idézzenek elő:

 

Mi, akik nem tiszteljük eléggé a történelmet, és oly kevésre tartjuk a kicsi, de folytonos változásokat, alig hisszük el, ha a föld végül kicsúszik a lábunk alól; mert él, és folyamatosan kavarog... Vajon Darwin végig tudta, hogy mit csinál, mint ahogy azt utolsó írásaiban olvashatjuk, vagy csak intuitív módon haladt előre, mint az a hozzá hasonló zsenikkel olykor megesik? Aztán elérkeztem az utolsó bekezdéshez, és összerázkódtam a felismerés gyönyörűségétől. Okos öregember; nagyon is jól tudta ő. Utolsó szavaival visszatekintett a kezdetekre, összehasonlította a férgeket az első koralljaival, és lezárta élete munkáját, nagyban és kicsiben...

 

Ezután Darwin utolsó mondatai következnek.
A tyúk fogai és a ló lábujjai cím éppolyan rejtélyes, mint a Pluto köztársasága, és ugyanúgy magyarázatot igényel. Ha e kötetről azt mondjuk, hogy Gould vesszőparipáinak gyűjteménye, a két előző kötettől a benne lévő, azonos című esszé alapján tudjuk jól megkülönböztetni. Ezt alaposan meg kell magyaráznom, mivel nagyon is egyetértek vele, bár mások – köztük Gould – szerint ellenkező nézeteket kellene vallanom. A mondanivalómat úgy foglalhatom össze, hogy újra megcsavarom azt a kifejezést, amit már Peter Medawar kicsavart. Ha a tudomány a megoldható művészete, az evolúció a fejleszthető művészete.
A fejlődés az egyedben végbemenő változás, a sejttől a felnőtt organizmusig. Az evolúció szintén változás, de olyan változás, amely pontos értelmezést kíván. Egy evolúciós sorozatban, úgy tűnik, minden felnőtt a következő felnőtté „változott”, de ez csak olyan értelemben változás, ahogy egy mozifilmben minden kocka a következőbe „változik”. A valóságban persze az utódok sorában minden felnőtt egyed egyetlen sejtként kezdi, amelyből kifejlődik. Az evolúciós változás a genetikailag irányított embrionális fejlődésben bekövetkező, és nem a felnőtt formákból felnőtt formákba történő változás.
Gould attól tart, hogy sok evolucionista szem elől téveszti a fejlődést, és ez hibákhoz vezet. Itt van mindjárt a genetikai atomizmus hibája, az a téves hit, hogy a géneknek egy az egyben megfelelnek bizonyos testrészek. Az embrionális fejlődés nem így működik. A genom nem egy „tervrajz”. Gould ravasz genetikai atomistának tekint engem, helytelenül, mint ahogy azt már máshol részletesen is kifejtettem.^[194] Tipikus esete ez annak, amikor óhatatlanul félreértenek egy szerzőt, ha szavait nem annak kontextusában értelmezik, ami ellen érvel.
Vegyük például a következő Gould-idézetet:

 

Az evolúció mozaikos jellegű, és a különböző struktúrákban különböző sebességgel folyik. Egy állat testrészei jól elkülöníthetők, így megvan a történeti változások lehetősége.

 

Ez egy meglehetősen zabolátlan, nagyon is anti-gouldiánus gondolat – atomizmus! Hacsak nem vesszük figyelembe, hogy mi ellen érvelt Gould: Cuvier azon hite ellen, hogy az evolúció lehetetlen, mivel bármilyen testrészben bekövetkezett változás haszontalan, hacsak nem követi azonnal az összes többi testrész változása.^[195] Ugyanígy, az a látszólagos genetikai atomizmus, amit Gould egyes szerzőknél kritizál, csak akkor értelmes, ha figyelembe vesszük, hogy azok a szerzők mi ellen érveltek: az evolúció „csoportszelekciós” teóriája ellen, amely szerint az állatoknak úgy kellene viselkedniük, hogy az hasznos legyen a fajnak vagy egy nagyobb csoportnak. A gének fejlődésben játszott szerepének atomisztikus interpretációja hiba. A genetikai különbségek evolúcióban játszott szerepének atomisztikus interpretációja nem hiba, hanem hatásos érv a „csoportszelekciós” elgondolás hibái ellen.
Az atomizmus csupán egyike azoknak a hibáknak, amelyeket Gould szerint az evolucionistáknak a fejlődés iránt tanúsított lovagias viselkedése okoz. Két másik is van még, amelyek, ennek fényében, egymás ellentettjei: az a hiba, hogy az evolúcióról azt feltételezzük, túlságosan erőteljes, és az a hiba, hogy feltételezzük, nem elég erőteljes. A naiv perfekcionisták azt hiszik, az élő anyag a végtelenségig alakítható, és bármikor kész arra, hogy bármilyen alakot felvegyen, amit a természetes szelekció diktál. Ez az elgondolás figyelmen kívül hagyja azt a lehetőséget, hogy a fejlődés folyamata esetleg nem képes a kívánt forma létrehozására. Az extrém „gradualista” úgy hiszi, minden evolúciós változás apró és alig észrevehető, ahogy Gould mondja, és hogy a fejlődési folyamatban egymás utáni mutációs lépésekkel nagy és komplex változások következhetnek be. Az alapelv – hogy először meg kell értenünk a fejlődést, mielőtt konstruktív módon gondolkodhatnánk az evolúcióról – nagyon is igaz.
Minden bizonnyal erre gondolt Medawar, amikor „a modern evolúciós elmélet valódi gyengeségeiről” beszélt, vagyis arról, hogy „hiányzik a variációk, az eredet, és az evolúcióra való képesség teljes elmélete”. És ezért érdeklik annyira Gouldot a „tyúkok fogai és a lovak ujjai”. Azt állítja, hogy az atavisztikus „visszalépések”, mint például a fogas tyúkok és az egy helyett háromujjú lovak, azért érdekesek, mert ezek beszélnek arról, hogy mekkora evolúciós változásokat enged meg a fejlődés. Ugyanezért érdekli (és nagyon érdekesen beszél róla), hogy hogyan fejlődtek ki a zebrák csíkjai, és hogyan jöttek létre az olyan makromutációk, mint például a fölös számú torral és szárnnyal rendelkező rovarok.
Már mondtam, hogy Gouldot és engem szakmai ellenlábasoknak tekintenek, és képmutató lennék, ha azt állítanám, hogy minden tetszik nekem ebben a könyvben. Például miért tartja feltétlenül szükségesnek az „Egy szigorú értelemben vett darwinista” félmondat után hozzátenni, hogy „én nem vagyok az”? Nyilvánvaló, hogy Gould szigorú értelemben vett darwinista, és ha ő nem az, akkor senki sem; ha szigorúan vesszük a szigorú kifejezést, akkor senki sem szigorú semmiben. Az is kár, hogy még mindig kikel az olyan ártatlan kifejezések ellen, mint „a hegyi kékmadarak házasságtörése”, vagy „a hangyák rabszolgatartása”. Az ilyen antropomorfizmusokkal kapcsolatban feltett szónoki kérdésére, hogy „vagy ez csak tudálékos zsémbelés?”, harsogó „igen” a válasz. Gould maga is használta, öntudatlanul, a „hangyák rabszolgatartása” kifejezést, a jelenségről szóló saját beszámolójában (Ever Since Darwin; feltehetően még azelőtt, hogy egynémely aggályos és dagályos bajtársa felhívta volna a figyelmét e kifejezés veszélyes ideológiai vonzataira). Mivel a nyelv emberi közegben keletkezett, a biológusok alig tudnának megszólalni, ha mindenképpen el akarnák kerülni az emberi képeket. Gould gyakorlott kommunikátor, és saját puritán kifogásait titokban pont annyira tartja, amennyit megérdemelnek. E könyv legelső esszéje arról szól, hogy két horgászhalat (horgász hal?) „in flagrante delicto” kaptak, és a maguk bőrén tapasztalták meg azt, hogy – Shakespeare-rel szólva: – „Összefut a két út vége, Aki bölcs, az tudja jól.”^[196]
Ez a könyv valóban gyönyörű; az oldalakon átsüt a természetbúvár életszeretete, a történész tárgya iránti tisztelete és vonzalma, az a tág terű vízió, amit a „mélységesen mély idők” alapos, geológiai szintű ismerete tárt fel és tisztázott számunkra. Egy medawari kifejezéssel élve, Stephen Gould a tudás arisztokratája, mint ahogy Medawar maga is az. Mindkét ember rendkívüli tehetség, és modorukba némi arrogancia is vegyült, ami természetes egy arisztokrata esetében, és azoknál, akik mindig a legjobbak, bárhol legyenek is. Ám elég nagyok ahhoz, hogy megússzák ezt is, és elég nagylelkűek ahhoz, hogy felülkerekedjenek arroganciájukon. Ha önök tudósok, feltétlenül olvassák el a könyveiket; ha nem, úgy még inkább!

 

 

5.3. Hallucigenia, Wiwaxia és barátaik^[197]
Recenzió S. J. Gould Wonderful Life
(Csodálatos élet) című könyvéről

A Csodálatos élet gyönyörűen megírt, rendkívül kusza könyv. Az, hogy egy félmilliárd éve a tengerben élt férgek és más jelentéktelennek tűnő állatok anatómiájáról készült bonyolult technikai leírás ilyen letehetetlenül izgalmas legyen, valóságos bűvészmutatvány. De az elmélet, amit a fosszíliákból Stephen Gould leszűr, sajnos zagyvaság.
A Burgess Shale egy kanadai sziklacsoport, amely a kambriumban keletkezett, és a jelenleg legkorábbi ősmaradványok kiváló lelőhelye, igazi zoológiai kincsestár. A különleges körülmények között egész állatok is megmaradtak, lágy részeikkel együtt, tökéletes három dimenzióban. Szó szerint felboncolhatunk és elemezhetünk egy 530 millió éves állatot. C. D. Walcott, a kitűnő paleontológus, aki 1909-ben felfedezte a burgessi ősmaradványokat, korának szokásai szerint osztályozta azokat: cipőkanállal szorította modern csoportokba őket. A cipőkanalazás Gould kiváló szóalkotása. Nekem alsóéves egyetemista korom türelmetlenségét juttatja eszembe, mikor egy oktatóm azt feszegette, hogy vajon a gerincesek ettől vagy attól a gerinctelen csoporttól származhattak-e. „Hát nem látja – mondtam szinte kiabálva –, hogy az összes kategóriánk modern? Ha visszamennénk a prekambriumba, fel sem ismernénk ezeket a gerinctelen csoportokat. Ez a kérdés így nem tehető fel.” Oktatóm egyetértett velem, majd rögtön rátértünk arra, hogy a modern állatokat visszavezessük más modern csoportokra.
Ez is cipőkanalazás volt, mint ahogy az is, amit Walcott a burgessi állatokkal csinált. A 70-es és a 80-as években egy cambridge-i paleontológuscsoport visszatért a Walcott-féle fajokhoz (kiegészítve azt néhány újabb burgessi lelettel), feltárták az állatok háromdimenziós struktúráit, és felülbírálták Walcott osztályozását. Ezek a revizionisták – főként Harry Whittington, Derek Briggs és Simon Conway Morris – Gould történetének hősei. A cipőkanalazás elleni lázadásuk drámájának minden részletét kiemelte, sőt néha túlzásokba is esett: „Azt hiszem, hogy Whittington 1975-ös Opabinia-rekonstrukciója az emberi tudás történetének egyik kiemelkedő emlékműve lesz.”
Whittington és kollégái rájöttek, hogy a fajok többsége sokkal kevésbé hasonlít a modern állatokra, mint ahogy azt Walcott feltételezte. De monográfiáik heroikus sorozatának végéhez közeledve sem gondoltak arra, hogy egyetlen fajnak egy új törzset alkossanak (a „törzs” – phylum – a zoológiai osztályozás legnagyobb egysége; még a gerincesek is csak a Phylum Chordata alegységét képezik). E ragyogó revíziók többsége minden bizonnyal helyes, és kezdő egyetemista korom minden vágyát kielégíti. A hiba abban van, ahogyan Gould felhasználja ezeket. Arra a következtetésre jut, hogy a burgessi fauna bizonyíthatóan változatosabb volt, mint ma az egész világ faunája, és azt állítja, hogy következtetése mélyen megrendíti a többi evolucionistát, mert felforgatja az őstörténetről alkotott képüket. Ami az első állítását illeti, az nem túl meggyőző; a következő kettőben pedig minden bizonnyal téved.
James Brough paleontológus 1958-ban a következő emlékezetes érvelést tette közzé: a korai földtörténeti korszakokban az evolúciónak minőségileg másnak kellett lennie, mert akkor még új törzsek jöttek létre; ma viszont már csak új fajok keletkeznek! A csúsztatás szinte kiáltó: minden új törzs egyszer egy új fajként indult. Brough Walcott cipőkanalának a másik végére került: minden ősi állatot helytelen szemszögből, a modern zoológus utólagos bölcsességével szemlélt. Azokat az állatokat, amelyek talán közeli rokonok voltak, külön törzsekbe sorolta, mivel a kulcsfontosságú megkülönböztető tulajdonságaik a tőlük jobban eltérő modern leszármazottaikéhoz voltak hasonlóak. Gould is, bár nem éleszti ugyanúgy újra Brough állítását, saját cipőkanalával emeli fel magát.
Hogyan tudná Gould alátámasztani azt az állítását, hogy a burgessi fauna szuperváltozatos volt? Először is – ez évek munkája lenne, és lehet, hogy akkor sem lenne meggyőző – magukat az állatokat kellene szemügyre vennie, és meg kéne szabadulnia az „alapvető hosszmetszetszelvények” és osztályba sorolások modern előítéleteitől. Két állat különbözőségét az mutatja legjobban, hogy ténylegesen mennyire különböznek egymástól. Gould inkább arra kérdez rá, vajon milyen ismert törzsekbe tartoznak. De az ismert törzsek modern konstrukciók. A modern állatokkal való relatív hasonlóság alapján nem tudjuk megfelelően megítélni, hogy a kambriumi állatok mennyire hasonlítottak egymásra.
Az ötszemű, szívócsöves Opabinia nem fér bele a tankönyvekben leírt egyik törzsbe sem. De mivel a tankönyveket a modern állatokat szem előtt tartva írták, ez nem jelenti azt, hogy az Opabinia annyira különbözött a kortársaitól, mint ahogy azt „különálló törzs” státusa sejteti. Gould jelképes kísérletet tesz arra, hogy megcáfolja ezt a kritikát, de megbénítják őt a platonista ideáltípusok és jól ismert esszencializmusa.^[198] Úgy tűnik, mintha tényleg nem tudná felfogni, hogy az állatok folyamatosan változó funkcionális gépek. Olyan ez, mintha a nagy törzseket nem úgy látná, mint amelyek a korai vértestvérektől ágaztak valaha szét, hanem mint amelyek már teljesen differenciálódott formába jöttek létre.
Különös, hogy Gould nem támasztja alá szuperdiverzitási teóriáját. Még ha igaza is lenne, mit mondana ez nekünk a „történelem természetéről”? Hiszen ha Gould szerint a kambriumban több törzs létezett, mint most, akkor nagyon szerencsések vagyunk, hogy eljutottunk idáig. Akár a mi őseink is lehettek volna, akik kihaltak; ehelyett Conway Morris „furcsa csodái” voltak azok, Hallucigenia, Wiwaxia és barátaik. „Nagyon közel” voltunk ahhoz, hogy ne mi legyünk ma itt.
Gould szerint most meg kellene lepődnünk. De miért? A nézet, amit támad – hogy az evolúció rendíthetetlenül masírozik a csúcs, vagyis az ember felé –, már évek óta elavultnak számít. De úgy látszik, hogy ábrándozó szalmacséplése, szégyentelen szélmalomharcai szinte vonzzák a félreértéseket (nem először – egy korábbi alkalommal odáig ment, hogy kimondja: a neodarwinista szintézis „lényegében halott”). A következő sorok jellemzőek arra a hírverésre, ami a Csodálatos életet körülveszi (történetesen sejtem, hogy a bevezető mondatot a felelős újságíró tudta nélkül illesztették oda): „Stephen Jay Gould, kiváló amerikai professzor szerint az emberi faj nem a legerősebb túlélésének eredménye. Egy szerencsés véletlen volt az, ami az embert létrehozta.”^[199] Efféle locsogást persze nem találunk Gouldnál, de akár keresi az effajta publicitást, akár nem, mindenesetre túlságosan gyakran vonzza magához. Az olvasónak mindig az a benyomása támad, hogy ténylegesnél valami sokkal radikálisabb dolgot állít.
A legerősebb túlélése az egyed, és nem egy nagyobb leszármazási sor túlélésére vonatkozik. Minden ortodox darwinista kibékülne azzal, hogy a szerencse játssza a legnagyobb szerepet a fajok kihalásában. Bevallottan létezik az evolucionistáknak egy kisebbsége, akik úgy gondolják, hogy a darwini szelekció a magasabb szintű csoportosulások között is válogat. Ők az egyedüli darwinisták, akiket valószínűleg nyugtalanít Gould „véletlenszerű kihalási elmélete”. És vajon ki a magasabb szinten történő szelekció legtöbb szószólója manapság? Igen, kitalálták. Ismét saját cipőkanalával emelte fel magát!

 

 

5.4. A humán sovinizmus és az evolúciós fejlődés^[200]
Recenzió S. J. Gould Full House (Full) című könyvéről

Ennek a szépen megírt könyvnek két egymáshoz kapcsolódó témája van. Az egyik egy statisztikai érvelés, amelyről Gould úgy gondolja, hogy nagy általánosságban is igaz, beleértve a baseballt is, ami személyes válasza volt egy komoly betegségére – amelyből a szerző már szerencsére felgyógyult. A második téma az, hogy vajon progresszív-e az evolúció. Az evolúcióval és a haladással kapcsolatos érvelés érdekes – bár hibás, mint azt majd meg fogom mutatni –, és ez lesz recenzióm fő témája. Az általános statisztikai érvelés korrekt, és tulajdonképpen még érdekes is, bár nem érdekesebb, mint azok a rutin metodológiával kapcsolatos szentbeszédek, amelyek egyesek rögeszméjévé is válhatnak.
Gould szerény, de vitathatatlan statisztikai tétele a következő: lehetséges, hogy bizonyos trendekben bekövetkező, jól látható változások csupán a varianciában bekövetkező változások eredményei, amelyek gyakran járnak együtt a plafon- vagy padló effektussal. A mai baseballjátékosok már nem ütnek 0.400-et (amiről fogalmam sincs, hogy mit jelent, de nyilván valami nagyon jót). De ez nem jelenti azt, hogy rosszabbak lennének, mint a régiek. A helyzet inkább az, hogy a játékban minden jobb lett és a variancia csökkent. A szélsőségek kiszorultak, és a 0.400-as ütés, mivel szélsőséges, már szinte balesetnek számít. A sikeres ütések számának érzékelhető csökkenése statisztikai műtermék, és ezt a kevésbé frivol területekre is lehet általánosítani.
Ezt nem kell túl sokat magyarázni. Gould mégis 55 oldalon keresztül beszél érthetetlen szakzsargonban a baseballról, ebben az egyénként tiszta és világos könyvben. Ezért finoman tiltakoznom kell azok nevében is, akik olyan távoli, ismeretlen régiókban élnek, amit a világ többi részének hívnak.
Gould baseballmegszállottsága ártalmatlan, és kis adagokban, ha már valamelyest hozzászoktunk, tulajdonképpen kedves is. De az önhitt feltételezés, hogy az olvasók figyelmét hat fejezeten át tömény baseballszöveggel fenn lehet tartani, valódi amerikai sovinizmusra vall (amerikai férfisovinizmusra gondolok itt). Az öntetszelgésnek olyan formája ez, amitől a szerkesztőnek és a barátoknak még a nyomdába adás előtt meg kellett volna óvniuk a szerzőt – és amennyire én tudom, ezt meg is próbálták. A kozmopolita, urbánus Gould rendkívül civilizált és zseniálisan szellemes ember, aki mesterien bánik a szavakkal. Ebben a könyvben is van egy elragadóan kulturált, mégis keresetlenül egyszerű írás, az Epilógus az emberi kultúrához. Ezt örömteli szívvel ajánlom mindenkinek, legyen bármely nemzet fia. Olyan tökéletesen fejti ki a tudomány lényegét, egyszerű, szakzsargontól mentes nyelven, minden leereszkedés nélkül, és olyan pontosan tudja, hogy mikor kell precízen elmagyarázni valamit, és mikor kell az olvasó tudására és képzeletére hagyatkozni, hogy óhatatlanul adódik a kérdés: miért illan el ez a modora, abban a pillanatban, ha baseballról van szó?
Még egy apró kifogásom van, innen, a tengeren túlról, de erről biztos, hogy nem dr. Gould tehet: sajnálom, hogy az egyre nagyobb befolyással bíró kiadók új címeket adnak a könyveknek, ha azok bármely irányban átkelnek az Atlanti-óceánon. Két kollégám is van, akiknek (kiválóan megírt, és jó címmel ellátott) könyveit címváltoztatás fenyegeti: sorrendben The Pelican's Breast (A pelikán emlője) és A pónihal lámpása^[201] (The Pony Fish's Glow). Elgondolkodom: vajon mi inspirálta e címek megalkotására elvonatkoztatásra hajló agyukat? Ahogy az egyik szerző írta nekem: „A cím megváltoztatása olyan nagy és fontos dolog, amivel a szerkesztők megszolgálni vélik a fizetésüket, ráadásul nem is kell hozzá elolvasni a könyvet; hát ezért szeretik ennyire.” Ha az itt bírált könyv címe – Full House – elég jó volt az amerikai piacra, miért húzza rá a brit kiadó a Life's Grandeur (Az élet nagyszerűsége) álarcot? Vagy valóban meg kell bennünket védeni egy kártyajátékban szereplő kifejezéstől?
Az ilyen címváltozások sokszor összezavarják az irodalmi hivatkozásokat is. A szóban forgó könyv címének megváltoztatása duplán is szerencsétlen, mivel a Life's Grandeur (Az élet nagyszerűsége) – a cím, nem a könyv – szinte kiprovokálja, hogy összekeverjék a Wonderful Life-fal (Csodálatos élet), és a címek nem utalnak a tartalomban lévő különbségekre sem. Pedig a két könyv csöppet sem hasonlít egymásra, és méltánytalanság a szerzőikkel szemben, hogy a címeik mégis hasonlóságot sugallnak. Javaslom, hogy a világ szerzői egyesüljenek, és biztosítsák azon jogukat, hogy könyveiknek ők adjanak címeket.
De elég az ócsárlásból. Áttérve az evolúcióra: vajon progresszív-e? Gould humán soviniszta módon definiálja a fejlődést, amely alapján könnyű tagadni az evolúció progresszivitását. Meg fogom mutatni, ha egy kevésbé emberközpontú, inkább biológiai, „adaptacionista” definíciót használunk, kiderül, hogy az evolúció rövid és középtávon tisztán és jelentős mértékben progresszív. Egy másik értelmezéssel valószínű, hogy hosszú távon is.
Gould haladásdefiníciója, amelyet az evolúció progresszivitására adandó negatív válaszhoz igazított, így szól:

 

...az életnek az a tendenciája, hogy növelje az anatómiai komplexitást vagy a neurológiai kidolgozottságot, vagy a viselkedési repertoár nagyságát és flexibilitását, vagy bármilyen más kiagyalt kritériumot (bárcsak elég őszinték és belátóak lennénk valódi motivációink mibenlétét illetően), amivel a Homo sapienst a feltételezett piramis tetejére helyezhetjük.

 

Az én alternatívám, az „adaptacionista” definíció szerint a haladás

 

a leszármazási soroknak azon tendenciája, amely kumulatívan javítja az adott életmódjukhoz való adaptációs készséget azáltal, hogy növeli azon tulajdonságoknak a számát, amelyek együttesen adaptív komplexeket alkotnak.

 

Később megvédem ezt a definíciót, és az ebből következő limitált progresszivista következtetést.
Gouldnak kétségkívül igaza van abban, hogy a humán sovinizmus mint kimondatlan motívum, mindenütt ott van az evolúcióról szóló munkákban. Még jobb példákat is találhatna, ha megnézné az összehasonlító pszichológia irodalmát, amelyből szinte facsarni lehet a leereszkedően sznob, ostoba frázisokat, mint például „szubhumán főemlősök”, „főemlős alatti emlősök”, vagy „emlősök alatti gerincesek”. Ezzel úgy definiálják megkérdőjelezhetetlenül az élet létráját, hogy az embereket önelégülten a legmagasabb grádicsra helyezik. A kritikátlan szerzők rendszeresen „felfelé” és „lefelé” mennek az „evolúciós skálán” (pedig inkább oldalirányról kellene beszélniük, hiszen a mai állatok, a családfák legújabb hajtásai, egyenletesen veszik körbe az élet fáját). Az összehasonlító gondolkodásmód-kutatással foglalkozó diákok nevetséges pléhpofával kérdezik: „Az állatvilágban milyen mélyre hatol le a gondolkodás képessége?” Hyman a gerinctelenekről írt, ünnepelt tanulmányának első kötetének címe a Protozoától a Ctenophoráig [az én kiemelésem] – mintha a törzsek egy skála mentén helyezkednének el, és mindenki számára egyértelmű lenne, hogy milyen csoportok vannak a Protozoa és a Ctenophora között. Sajnos a zoológia szakos diákokra ez igaz – mindnyájunknak megtanították ezt az alaptalan mítoszt.^[202]
Ez rossz dolog, és Gould igazán nekitámadhatna, hevesebben, mint átlagos célpontjai ellen. Míg én ezt logikai alapon tenném, Gould jobban szereti az empirikus támadásokat. Ránéz az evolúció aktuális menetére, és azt állítja, hogy az a fejlődés, amit általában kimutatnak, mesterséges termék (mint a baseballstatisztika esetében). Cope megnövekedett-testméret-szabálya például egy egyszerű „részeges séta”-modellből származik. A lehetséges méretek eloszlását a bal oldali fal, a minimális méret határolja. Ha innen indulunk el egy véletlenszerű sétára, csak a nagyobb méretek felé haladhatunk. Az átlagérték szépen növekedni fog, de ez nem jelenti azt, hogy létezik egy méretnövekedés irányába ható evolúciós trend.
Ahogy Gould meggyőzően kifejti, a fejlődés benyomása annak az emberi tendenciának köszönhető, hogy jogtalan hangsúlyt adunk a geológiai színpad új szereplőinek. A biológiatörténet-tankönyvek a szervezet fokozatos fejlődését hangsúlyozzák. Ahogy az új osztályok megjelennek, nagy a kísértés, hogy elfeledkezzünk az előzőekről, amelyek pedig nem tűntek el. Az illusztrátorok is rásegítenek erre a téveszmére, mikor minden korszakban csak az újonnan megjelenteket ábrázolják. Egy bizonyos időpont előtt nem voltak eukarióták. Az eukarióták megjelenése sokkal nagyobb fejlődésnek látszik, mint valójában volt, mivel nem ábrázoljuk a prokarióták továbbra is meglévő csoportjait. Minden újonnan érkezett ugyanezt a hamis benyomást kelti: a gerincesek, a nagyméretű agyú állatok és így tovább. Egy korszakot úgy is le lehet írni, mint „az X korszakát” – mintha a megelőző „korszakot” teljesen kiszorítaná, és nem pusztán kiegészítené.
Gould egy baktériumokról szóló, nagyszerű fejezettel zárja mondandóját. Őseink döntő többsége – emlékeztet – baktérium volt. A legtöbb organizmus ma is baktérium, és azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a mai biomasszát is többségében baktériumok alkotják. Mi, eukarióták, mi, nagy állatok, mi, aggyal rendelkező állatok, csak a bioszféra legújabb fejleményei vagyunk, amely alapjaiban és többségében ma is prokarióta. Annyira így van ez, hogy „a baktériumok kora” óta megnövekedett méret/komplexitás/sejtszám/agyméret talán pusztán csak annak következménye, hogy a lehetőségek fala nem engedte a „részeges embert” más irányba menni. John Maynard Smith felismerte ezt az eshetőséget, de 1970-ben, mikor leírta, kételkedett benne.^[203]
A növekvő komplexitás evolúciójának unalmas és nyilvánvaló leírásához tartozik, hogy az első organizmusok szükségszerűen egyszerűek voltak... És ha az első organizmusok egyszerűek voltak, evolúciós változás csak a komplexitás irányába történhetett.
Maynard Smith gyanította, hogy még több dolog is rejlik ezen „unalmas és nyilvánvaló leírás” mögött, de nem tért ki a részletekre. Talán arra gondolt, amit később a The Major Transitions in Evolution (Nagyobb átalakulások az evolúcióban) című munkájában elfogadott, vagy amit „Az evolúcióra való képesség evolúciójának” nevezett (lásd később).
Gould empirikus eljárása McShea-t^[204] követi, akinek komplexitásdefiníciója emlékeztet J.W. S. Pringle^[205] definíciójára, és arra, ahogy Julian Huxley^[206] az „individualitást” a „részek heterogenitásaként” értelmezi. Pringle a komplexitást ismeretelméleti fogalomnak nevezte, mivel az alkalmazott mértékegység inkább valaminek a leírásához tartozik, és nem magához a valamihez. Egy rák alaktanilag komplexebb, mint egy százlábú, mert ha mindkét állatot ugyanolyan részletességgel írnánk el egy-egy könyvben, a rák könyvében sokkal több szó lenne, mint a százlábúéban. A százlábú könyvében egy tipikus szelvény leírása szerepelne és egy megjegyzés, hogy a többi szelvény is ugyanilyen. A rák könyvében külön fejezetek lennének minden szegmensről, ezért több információt tartalmazna.^[207] McShea hasonló módon vizsgálta a gerincoszlopot, a komplexitást a csigolyák heterogenitásaként értelmezve.
McShea statisztikai bizonyítékokat keresett arra, hogy az így mért komplexitás növekedett-e bármilyen leszármazási sorban. Megkülönböztette a passzív trendeket (Gould statisztikai műtermékeit) az aktív (driven) trendektől (a komplexitás felé történő valódi elmozdulástól, amely feltehetően a természetes szelekció nyomására jött létre). Gould lelkesült leírásában arra a következtetésre jut, hogy nem létezik általános bizonyíték arra nézve, miszerint az evolúciós leszármazási sorok statisztikai többsége a növekvő komplexitás felé mutató aktív trendet mutatna. Gould még tovább megy, és rámutat, hogy mivel igen sok faj parazita, és a paraziták leszármazási sora általában a csökkenő komplexitás felé halad, még az is lehet, hogy a statisztikai trend az ellenkező irányba mutat, mint ahogy azt kezdetben feltételezték.
Gould itt vészesen közel került ahhoz a szélmalomharchoz, amelyet már személyes művészeti formájának tekinthetünk. Miért hinné egy gondolkodó darwinista azt, hogy a leszármazási sorok többsége növekvő anatómiai komplexitást mutat? Még az sem biztos, hogy az adaptációs filozófia hívei közül bárki ilyet feltételezne. Az azonban kétségtelen, hogy az emberi hiúság erre ösztönözhet (és Gouldnak igaza van abban, hogy eddig már sokan estek ebbe a hibába). A humán leszármazási vonal történetesen a komplexitásra specializálódott, különösen, ami az idegrendszert illeti, ezért csak az ember az, akinél a növekvő komplexitás vagy a gondolkodás jelenti a fejlődést. Más fajok ezt másképp láthatják, ahogy Julian Huxley^[208] mutatott rá a Fejlődésről szóló versében:

 

A rák így szólt a fiához:
„Mindig tudjad, fiam, hogy mit akarsz, azután indulj,
Egyenest oldalirányba! Az Isten így rendelte ezt –
A haladás oldalirányú; legyen ez most elég!”

Darwin galandférgei viszont
Tudják, hogy az agy csökkenése jelenti a haladást.
Ezért törekednek annyira, hogy elérjék
Az emésztőrendszer valódi, tiszta, és nagyszerű Nirvánáját.

Az ember is élvezi, hogy köldöknézegetés közben
Magát az univerzum köldökének tekintse.

(N. Kiss Zsuzsa fordítása)

 

A vers nem túl jó (arra nem is vállalkoztam, hogy a végét is idemásoljam), és keveri az időskálákat is; a rák idejét (viselkedési idő) a galandféreg idejével (evolúciós idő), mégis rátapint egy fontos dologra. Gould a haladás humán soviniszta definícióját használja, melynek mértéke a komplexitás. Ezért használhatta a parazitákat a haladás elleni érvelésében. Huxley galandférgei, amelyek a haladás parazitaközpontú definícióját használják, a másik oldalról nézik a dolgokat. Egy statisztikai beállítottságú sarlósfecske hiába keresné annak jelét, hogy az evolúciós leszármazási vonalak a repülésre való képesség fejlődésének trendjét mutatják. Egy tanult elefánt – hogy kölcsönvegyem Steven Pinker^[209] tréfás megjegyzését – bánatosan venné tudomásul, hogy nem tartható az a tétel, miszerint az orr hosszának növekedéseként definiált fejlődés az állatok leszármazási vonalainak statisztikai többségénél kimutatható.
Ez viccesnek tűnhet, de távolról sem ez volt vele a szándékom. Épp ellenkezőleg, hiszen pontosan az én adaptacionista fejlődésdefinícióm közepébe talál. Ez, ismétlem, a fejlődést nem a komplexitás, az intelligencia vagy valamilyen más antropomorf érték növekedéseként értelmezi, hanem azon a tulajdonságok számának növekedéseként, amelyek hozzájárulnak az adott leszármazási vonal bármilyenfajta alkalmazkodásához. Ezzel a definícióval az adaptív evolúció nemcsak alkalmanként lehet progresszív, hanem mélyen, teljes valójában és alapvetően. Ez a progresszivitás alapvetően szükséges ahhoz, hogy világlátásunkban a természetes szelekció betölthesse orientáló szerepét, ahogy azt el is várjuk tőle, és ahogy – a fenti indokok miatt – egyedül csak ez képes erre.
A kreacionisták imádják Sir Fred Hoyle, a természetes szelekció félreértéséről tanúskodó színes metaforáját. Olyan ez, mondja, mintha egy roncstelepen átvágtató hurrikán felkapná a szétszórt alkatrészeket, és egy Boeing 747-est szerelne össze belőlük. Hoyle azt állítja, hogy ez statisztikailag lehetetlen. A mi válaszunk, az önöké, az enyém és Stephen Gouldé az, hogy a természetes szelekció kumulatív. Olyan racsni működik, amely megőrzi az apró változásokat. A hurrikán nem fog spontán módon, egyszerre összeszerelni egy repülőgépet. Az apró változások csavarról csavarra történnek. Hogy más metaforára térjünk át, legyenek bármilyen csüggesztők is a meredekek sziklafalak, melyekkel az adaptív hegység minket vár, ostromlétrákat találunk a másik oldalon, és a csúcs végül megmászhatóvá válik.^[210] Az adaptív evolúció szükségszerűen fokozatos és kumulatív, nem azért, mert a tények ezt támasztják alá (bár ezt teszik), hanem mert a fokozatos felhalmozódáson kívül elvben semmi sem képes megoldani a 747-es talányát. Még az isteni teremtőerő sem segítene. Épp ellenkezőleg, hiszen az az entitás, amely elég bonyolult és intelligens ahhoz, hogy a teremtő szerepét eljátssza, ő maga lenne a legfejlettebb 747-es. És pontosan ugyanebből az okból a komplex, sokrétű adaptációk evolúciója progresszív kell hogy legyen. A későbbi leszármazottak nagyobb számban halmozzák fel azokat a komponenseket, amelyek az adaptív kombináció felé mutatnak, mint korábbi őseik.
A gerincesek szemének evolúciója minden bizonnyal progresszív volt. A korai elődöknek nagyon egyszerű szemük volt, melyek csak néhány, a látáshoz feltétlenül szükséges tulajdonsággal bírtak. Ezt nem szükséges bizonyítanunk (bár jó dolog, hogy könnyedén megtehetnénk). Muszáj, hogy ez igaz legyen, mivel az ellenkezője – egy kezdetben komplex szem, amely a látáshoz szükséges, számos tulajdonsággal bír – Hoyle földjére pöckölne vissza minket, és a valószínűtlenség függőleges szikláihoz. Kell hogy legyen egy rámpa, amelyen járva lépésről lépésre kifejlődött az egyszerű optikai prototípus modern, összetett leszármazottja. Persze így a rámpán megtett minden egyes lépés mai analógiái is megtalálhatók, melyek egymástól függetlenül, tucatszámra tesznek jó szolgálatot szerte az állatvilágban. De még e példák nélkül is biztosak lehetünk abban, hogy azon tulajdonságoknak a száma, amelyek javítják a látás minőségét, fokozatosan és progresszívan emelkedett. Anélkül, hogy felkelnénk a karosszékünkből, beláthatjuk, hogy ennek így kell lennie.
Darwin maga is teljesen tisztában volt ezekkel az érvekkel, és ezért volt oly rendíthetetlenül gradualista. Történetesen Gould is pontosan ezért igazságtalan, mikor azt sugallja – nem ebben a könyvében, hanem több másikban –, hogy Darwin a szaggatottság szelleme ellen foglalt állást. A megszakított egyensúly elmélete önmagában gradualista abban az értelemben, ahogy Darwin is gradualista volt – vagyis abban az értelemben, amelyben minden józan evolucionista gradualista kell hogy legyen, legalábbis ott, ahol komplex adaptációról van szó. Eszerint, ha a szakaszosság érvényes, a progresszív, gradualista lépések egy időkeretbe szorulnak, s ezt az ősmaradványok nem képesek érzékeltetni. Ezt Gould is elismeri, ha muszáj, de ritkán kényszerítik erre.
Mark Ridley az orchideákkal kapcsolatban idézi Darwin Asa Gray-nek írott levelét: „Lehetetlen elgondolni, hogy a sok társadaptáció egyetlen alkalommal történt volna meg.” Ridley így folytatja:^[211] „Az összetett szervek evolúciója fokozatosan kellett hogy megtörténjen, mivel az összes változást nem idézhette elő egyetlen nagy mutáció.” A fokozatos ebben az értelmezésben progresszívet jelent, az én „adaptacionista” felfogásom szerint. Egy olyan komplex dolog, mint egy fejlett orchidea evolúciója, mindenképpen progresszív volt, csakúgy, mint a denevérek és a folyami delfinek visszhangon alapuló helymeghatározása – progresszív, sok-sok lépésen keresztül. Ilyen a halak elektromos térmeghatározása, a kígyók állkapcsának kimozdulása, ha nagyméretű prédát nyelnek le. Ilyen annak az adaptációs komplexnek az evolúciója, amely a gepárdot képessé tette az ölésre, és az ezzel összefüggő komplexé, amely a gazellát képessé tette a menekülésre.
Valóban, Darwin már rájött erre, ha nem is használta a szót, hogy a progresszív evolúció egyik fő hajtóereje a koevolúciós fegyverkezési verseny, például a ragadozók és áldozataik között. Az alkalmazkodás az időjáráshoz, az élettelen jégkorszak és a szárazság viszontagságaihoz, könnyen lehet, hogy nem volt progresszív: csakúgy, mint a nem progresszív klimatikus változók cél nélküli követése. De az élő környezethez való alkalmazkodás valószínűleg progresszív, mivel az időjárással ellentétben az ellenségek maguk is evolúción mennek át. Az ennek eredményeként létrejövő pozitív visszacsatolás jól magyarázza az irányított progresszív evolúciót, és ez a hajtóerő valószínűleg sok egymást követő generáción át fennmaradt. A versengés résztevőinek az idővel nem nőnek szükségszerűen a túlélési esélyei – a koevolúciós spirálban részt vevő „társaik” tesznek erről (a jól ismert Vörös Királynő hatás). De a túlélés eszközei mindkét oldalon fejlődnek, ha ezt mérnöki szemszögből nézzük. Kemény harcok esetében még azt is megfigyelhetjük, hogy az állatok fennmaradását szolgáló egyéb források egy részét is fokozatosan átcsoportosítják a fegyverkezési versenyre.^[212] Az eszközök fejlődése minden normális esetben progresszív. Az evolúció egy másik pozitív visszacsatolása, ha R. A. Fisher és követőinek igazuk van, a szexuális szelekció. Ennek folyamán is a progresszív evolúció a várható következmény.
A morfológiai komplexitás progresszív növekedését csak olyan állatok esetében várhatjuk, amelyek életmódjuknál fogva hasznot húznak a morfológiai komplexitásból. Az agy méretében beálló progresszív növekedés csak azoknál az állatoknál várható, amelyek számára hasznos a gondolkodásra való képesség. Tudomásom szerint ez csak a fejlődési vonalak egy kisebbségére érvényes. De azt mindenképpen állítom, hogy az evolúciós leszármazási vonalak progresszív változást mutatnak valami felé. Ám ez a különböző leszármazási vonalak esetében nem ugyanaz a dolog lesz (erről szólt az elefántos példázat). És nincs semmilyen általános okunk azt feltételezni, hogy a leszármazási vonalak az emberi élet által meghatározott irányba fognak fejlődni.
De vajon nem definiáltam túl általánosan a fejlődést, annyira, hogy már csak üres szóvá vált? Nem hiszem. Ha azt mondom, hogy a gerincesek szemének kifejlődése progresszív folyamat volt, meglehetősen határozott és fontos dolgot állítok. Ha kronológiai sorrendbe állíthatnánk az összes közbenső őst, először is azt találnánk, hogy a dimenziók többségének tekintetében a változások a teljes folyamat alatt tranzitívek. Vagyis, ha A B őse, amely viszont C őse, akkor az A-tól B-ig tartó változás iránya valószínűleg ugyanaz lesz, mint a B-től C-ig tartó változásé. Másodszor, a fejlődés irányába mutató, egymást követő lépések száma valószínűleg igen nagy lesz: a változások sorozata túlmutat A-n, B-n és C-n, messze túl az egész ábécén. Harmadszor, az egymást követő szakaszokban a fejlődésre való képesség tekintetében is fejlődést vehetünk észre. Negyedszer, növekszik az egymással együtt ható, elkülönült teljesítményfokozó tulajdonságok száma. Végül, ez a fajta fejlődés valóban lényeges, mert ez adja meg a választ a Hoyle-féle kérdésre. Néha történhetnek visszalépések, például a vak barlangi halak esetében, ahol a szemek azért degenerálódtak, mert a hal nem használja ezeket, kifejleszteni viszont sokba kerül. És kétségtelenül lesznek pangó periódusok is, amikor egyáltalán nem történik evolúció, sem progresszív, sem más.
Összefoglalva, Gould helytelenül mondja, hogy az evolúció folyamatában megjelenő fejlődés pusztán statisztikai illúzió. Nem igaz, hogy csak a variancia változásainak eredménye, mint a baseballstílus változásai által okozott műtermék. Az biztos, hogy a komplexitás, az okosság és más, az emberi ego számára oly kedves tulajdonságok várhatóan nem fognak szükségszerűen progresszíven növekedni a leszármazási vonalak többségénél – bár érdekes lenne, ha így történne: McShea, Jerison^[213] és mások vizsgálatai nem tekinthetők időpocsékolásnak. De ha a fejlődést kevésbé soviniszta módon definiáljuk – ha az állatoknak is megengedjük, hogy a saját definícióikat használják –, fejlődést fogunk találni, a szó eredeti, érdekes értelmében, szinte mindenütt.
Ki kell hangsúlyozni, hogy az adaptáció ilyen értelmezésénél (az „evolúciós képesség evolúciójával” ellentétben, amelyre nemsokára kitérek) csak rövid és középtávon várhatunk progresszív evolúciót. A koevolúciós fegyverkezési versenyek évmilliókig tarthatnak, de valószínűleg nem százmillió évekig. Ha nagyon hosszú időszakaszt veszünk, az aszteroidák okozta, és más katasztrófák véget vetnek az evolúciónak, egész osztályok és ezek teljes radiációi kihalnak. Ökológiai vákuum keletkezik, melyet új, adaptív radiációk töltenek be, melyeket másfajta fegyverkezési verseny hajt. Azok a fegyverkezési versenyek, amelyek a húsevő dinoszauruszok és prédáik között folytak, később hasonló módon megismétlődnek a húsevő emlősök és prédáik között. Az egymást követő, elkülönült fegyverkezési versenyek mindegyike a különböző evolúciós szakaszok hajtóerejeként szolgált, melyek progresszívek voltak az én értelmezésemben. De a több száz millió év alatt nem történt globális fejlődés, csupán a kis fejlődések fűrészfogainak sorozatai mutatkoztak, melyeknek véget vetett a kihalás. Mindazonáltal mindegyik fűrészfog emelkedő fázisa a szó valódi értelmében, szignifikánsan progresszív volt.
Furcsa mód Gould, a fejlődés eme ékesszóló ellenfele, mégis azzal az gondolattal kacérkodik, hogy maga az evolúció is megváltozik hosszú távon. Ám mindezt olyan feje tetejére állítva teszi, ami sokak számára félrevezető lehet. Ezt az elgondolást teljes egészében a Wonderful Life-ban fejtette ki, de ebben a könyvben is megjelenik. Gould szerint az evolúció más volt a kambriumban, mint manapság. A kambriumi periódus az evolúció „kísérleti szakasza” volt, a „próba szerencse” és az evolúciós tévutak korszaka. Ez volt a „fellobbanó” találmányok kora, mielőtt még az evolúció a ma tapasztalható egyhangú folyamattá stabilizálódott volna. Ez volt az a termékeny időszak, amikor az összes nagy és „alapvető testtorma” kialakult. Ma az evolúció már csak ezekből a régi testformákból barkácsol. A kambriumban új törzsek és osztályok jöttek létre. Manapság már csak új fajok keletkeznek.
Lehet, hogy ez enyhe karikatúrája Gould megfontolt álláspontjának, de afelől semmi kétség, hogy a sok laikus amerikait – ahogy Maynard Smith^[214] gonoszul megjegyzi –, akik evolúciós ismereteiket szinte teljes egészében Gouldtól szerzik, mindez alaposan félrevezeti. Elismerem, hogy a következő egy extrém példa, de Daniel Dennett beszámolt egy filozófuskollégájával történt beszélgetésről, aki a Wonderful Life alapján úgy érvelt, hogy a kambriumi törzseknek nem volt közös ősük, hanem ezek egymástól függetlenül keletkezett életformák! Mikor Dennett biztosította őt afelől, hogy Gould nem ezt akarta mondani, kollégája válasza a következő volt: „Akkor meg mi ez az egész felhajtás?”
Gould ékesszólása még egyes professzionális evolucionistákat is arra késztetett, hogy néhány meglehetősen figyelemreméltó nyelvbotlást kövessenek el. Leakey és Lewin The Sixth Extinction^[215] (A hatodik kihalás) című könyve kiváló munka, kivéve a harmadik, The Mainspring of Evolution (Az evolúció hajtóereje) című fejezetet, amelyre elismerten erős hatást gyakorolt Gould. Az e fejezetből vett idézetek már nem is lehetnek ennél kínosabban félreérthetetlenek:

 

Miért nem ismerünk olyan állati testformákat, amelyek az elmúlt néhány száz millió év alatt másztak ki az evolúciós üstből?

A korai kambriumban a törzsek szintjén működő újítások azért élhettek tovább, mivel nem kellett erős versennyel szembenézniük.

A kambriumi robbanás a családok szintje alatt viszonylag kevés fajt hozott létre, míg a permet követő korszakban óriási burjánzás indult meg a fajok terén. A családok szintje felett azonban a perm utáni radiáció akadozott, és törzseket nem, csupán néhány osztályt hozott létre. Magától értetődő, hogy az evolúció hajtóereje mindkét korszakban működött, de a kambriumban nagyszabású és extrém kísérletekben nyilvánult meg, míg a perm utáni korszakban a meglévő témák szélesebb körű variációit hívta életre.

Ennélfogva a kambriumi organizmusok evolúciója nagyobb lépéseket tehetett meg, beleértve a törzsszintű lépéseket is, míg később már jobban korlátozva volt, és csak mérsékelt ugrásokra volt képes, az osztályszintig bezárólag.

 

Olyan ez, mintha a kertész ránézne egy nagy tölgyfára, és csodálkozva mondaná: „Hát nem furcsa, hogy mostanában nem jelentek meg nagyobb ágak ezen a fán? Ma már a növekedés csak a gallyak szintjén történik!”
A molekuláris óra történetesen azt bizonyítja, hogy a „kambriumi robbanás” talán sohasem létezett. Távolról sem az a helyzet, hogy a legfontosabb törzsek a kambrium kezdetén ágaztak szét. Wray, Levinton és Shapiro^[216] legújabb bizonyítékai azt mutatják, hogy a legfontosabb törzsek közös ősei több száz millió év alatt jelentek meg, az időben lépcsőzetesen visszanyúlva, egészen a prekambriumig. De ne törődjünk most ezzel! Nem erről szeretnék beszélni. Még ha valóban lett volna egy tízmillió év hosszúságú, nagy robbanás a kambriumban, amelyből az összes fontosabb mai törzs ered, ebből még nem következik, hogy a kambriumi evolúció minőségileg eltérő, szuperugrás lett volna. A Baupläne nem ugrik elő a tiszta, platonikus égből, hanem lépésről lépésre fejlődik ki az elődökön át, és e fejlődést (lefogadom – és Gould is ezt mondaná, ha nyíltan rákérdeznének) nagyjából ugyanazok a darwini erők irányítanák, amelyeket ma látunk működni.
A „törzsléptékű ugrások” és „az osztályok szintjéig terjedő, szerény ugrások” merő kitalációk. A fajok szintje fölötti ugrásokról nem lehet beszélni, és aki két percet gondolkodik ezen, rá fog jönni, hogy miért. Még a nagy törzsek is, mikor leágaztak egymásból, pusztán fajpárok voltak, ugyanannak a nemnek a tagjai. Az osztályok olyan fajok, amelyek már nagyon régen szétváltak, a törzsek pedig olyan fajok, amelyek még annál is régebben. Azt persze lehet vitatni – bár elég értelmetlen dolog –, hogy mondjuk a puhatestűek őseinek és a gyűrűsférgek őseinek lépésről lépésre történő, fokozatos és kölcsönös szétválása pontosan mikor érte el azt a pontot, amikor a kongenerikus fajok elérték a „Bauplän” helyzetet. Jó okkal mondhatjuk, hogy a Bauplän csupán képzelt dolog, és valószínűleg éppolyan ártalmas, mint azok a képzelt dolgok, amelyek ellen Stephen Gould oly tehetségesen fellép, ám ez, ebben a modern formában, éppen általa rögződött ilyen erősen.
Végül visszatérek az „evolúciós képesség evolúciójára”, arra a nagyon is lehetséges megérzésre, hogy az evolúció maga is progresszív evolúción megy át hosszabb időtávon, mint amit a fegyverkezési versenyek eseti fűrészfográmpái kijelölnek. Bár Gould szkeptikusan tekint arra a tendenciára, hogy egy-egy korszakot a legújabban megjelentek nevével fémjelezzenek, van egy valódi esélye annak, hogy az embriológiai technikában olyan újítások következnek be, amelyek új távlatokat nyitnak az evolúciós lehetőségek előtt, és hogy ezek valóban progresszív fejleményeket hoznak magukkal.^[217] A kromoszóma, a körülhatárolt sejtek, a szervezett meiózis, a diploiditás és a nemek, az eukariótasejtek, a többsejtűség, a gasztruláció, a puhatestűek csavarodása, a szelvényezettség megjelenése – bármelyik vízválasztó lehetett az élet történetében. Nemcsak a normál, darwini értelemben, hogy segítette az egyedet a túlélésben és a reprodukcióban, hanem abban az értelemben is, hogy magát az evolúciót is segítette, olyan módon, ami a progresszív jelzőre is számot tarthat. Könnyen lehet, hogy mondjuk a többsejtűség vagy a szelvényezettség „feltalálása” után az evolúció örökre megváltozott. Ebben az értelemben lehet, hogy az evolúció progresszív újításai között egy irányba forgatható racsnik is szerepelnek.
Hosszú távon ezért, rövidebb távon pedig a koevolúciós fegyverkezési verseny kumulatív jellege miatt, Gould kísérlete, hogy a fejlődést mindenestül egy triviális, baseballstílusú műtermékké redukálja, meglepően szegényes és jellegtelen fitymálássá, az evolúciós folyamat gazdagságának szokatlan lealacsonyításává válik.

 

 

5.5. Befejezetlen levelezés egy nehézsúlyú darwinistával

A következő e-mail-váltás még nem fejeződött be, és most már, sajnos, nem is fog.

 

2001. december 9.
Stephen Jay Gould
Harvard

Kedves Steve!
Most kaptam egy e-mailt Phillip Johnsontól, a kreacionisták úgynevezett Intelligens Tervezés iskolájának alapítójától, amelyben szinte sikoltozott a gyönyörűségtől, mivel az egyik kollégáját, Jonathan Wellst, meghívták, hogy vegyen részt egy vitában a Harvardon. E-mailjének szövegét kitette az „Igazság Ékkövei” website-jára is, melyben a következő címen jelenti be a Wells-vitát: „Wells hazafutása^[218] a Harvardon”.
http://www.arn.org/docs/pjweekly/pj_weekly_011202.htm
A „hazafutásról” annyit, hogy Wells korántsem aratott fényes sikereket, és NEM tudta meggyőzni a hallgatóságot sem, és opponensét SEM tudta semmiféle csellel kelepcébe csalni (ez Stephen Palumbi volt, aki elmondta nekem, hogy csak nagyon vonakodva tett eleget a meghívásnak, és csak azért, mert valaki a Harvardról MÁR meghívta Wellst, és túl késő volt ahhoz, hogy lemondják). Nem arról szól a fáma, hogy Wells sikeres lett volna a vitában, és nem is arról, hogy ez egyáltalán érdekelt-e valakit. Nem, a „hazafutás” elsősorban és csakis annak szólt, hogy meghívták a Harvardra. Ezeknek az embereknek semmi esélyük sincs arra, hogy nevetséges érveikkel meggyőzzék az elismert tudósokat. Ehelyett inkább a tiszteletreméltóság oxigénjét keresik. És mi megadtuk ezt nekik, pusztán azzal, hogy egyáltalán SZÓBA ÁLLTUNK velük. Nekik mindegy, hogy porrá zúzzuk az érveiket. Ami számít, hogy vesszük a fáradságot, és nyilvános vitába bocsátkozunk velük. Erről győztél meg engem évekkel ezelőtt, amikor felhívtalak (te ezt valószínűleg már elfelejtetted), és a tanácsodat kértem, mert meghívtak, hogy vitatkozzak Duane P. Gish-sel. Azóta a telefonbeszélgetés óta már többször is idéztelek téged, és visszautasítottam minden vitát ezekkel az emberekkel, nem azért, mert félek, hogy „elvesztem”, hanem azért, mert mint mondtad, azzal, hogy egy platformon jelenek meg velük, megadom nekik azt a tiszteletet, ami után sóvárognak. Bármi legyen is a vita kimenetele, a puszta tény, hogy megtartották, a tudatlan kívülállók számára azt sejteti, hogy azért van itt min vitatkozni, van itt valami, ami így is meg úgy is lehet.
Először is, szeretném megkérdezni, hogy még mindig tartod-e magad ehhez az állásponthoz, mint ahogy én. Másodszor, azt javaslom, hogy egyesítsük erőinket (másokat nem kell ebbe bevonni), és írjunk egy rövid levelet, mondjuk a New York Review of Booksnak, és magyarázzuk el nyilvánosan, hogy miért nem vitatkozunk kreacionistákkal (beleértve az Intelligens Tervezés eufemizmus alatt szereplő kreacionistákat is), és felszólítsunk más evolucionista biológusokat is, hogy ugyanígy tegyenek.
Egy ilyen levélnek nagy hatása lenne, pontosan azért, mert széles körben ismerik a köztünk lévő véleménykülönbségeket, sőt ellenségeskedéseket (amelyeket a kreacionisták valami kivételes intellektuális tisztességtelenséggel, gátlások nélkül kihasználnak). És nem javaslom, hogy a köztünk megmaradt technikai ellentétekről hosszas értekezést írjunk. Ez csak összezavarná a dolgokat, nehezebb lenne a végső szövegben egyetértésre jutni, és a hatása is kisebb lenne. Én még csak nem is említeném a különbségeket. Egy rövid levelet javaslok a szerkesztőnek címezve, amelyben kifejtjük, hogy miért nem bonyolódunk az „intelligens tervezéssel” vagy a kreacionisták bármely más fajával vitába, és levelünket modellként felajánlhatnák másoknak, hogy erre hivatkozzanak, ha a jövőben vissza akarnak utasítani egy ilyen meghívást. Mindketten jobb dolgokkal is tölthetnénk az időnket, mint hogy ilyen nonszenszekkel foglalkozzunk. Most, hogy nemrég volt a hatvanadik születésnapom (majdnem pontosan egyidősek vagyunk), ezt nagyon élénken érzem.

Minden jót kíván Richard

 

2001. december 11.
Kedves Richard!

Kiváló ötlet – boldogan csatlakozom hozzád (és egyetértek azzal is, hogy csak te meg én írjuk alá). Készítenél egy vázlatot, és átküldenéd?
Egyetértek. Legyen rövid, és lényegre törő. És a NYRB lenne a legjobb hely.
Nem is tudtam, hogy ilyen közel állunk egymáshoz korban (olyan fiatalnak látszol). Ahogy az idő közeleg, egyre értékesebb lesz. Legjobb kívánságaimat küldöm

Steve

 

2001. december 14.
Kedves Szerkesztő Úr!
Mint a legtöbb virágzó tudományágnak, az evolúció tanának is megvannak a belső ellentmondásai, ahogy azt mindketten tudjuk. De egyetlen képzett tudós sem kételkedik abban, hogy az evolúció maga tény, a szó általánosan elfogadott értelmében, mint ahogy az is tény, hogy a Föld kering a Nap körül. Tény, hogy az ember a majmok, a kenguruk, a medúzák és a baktériumok rokona. Egyetlen elismert biológus sem kételkedik ebben. Még az elismert teológusok sem, kezdve a pápával. Ellenben sok világi amerikai igen, köztük néhány ijesztően befolyásos, hatalommal bíró, mi több, jól fizetett ember.
Mindkettőnket rendszeresen meghívnak, hogy nyilvános vitát folytassunk a kreacionistákkal, ideértve napjaink kreacionistáit is, akik az Intelligens Tervezés Teoretikusai eufemisztikus név mögé rejtőznek. Ezt mi mindig visszautasítjuk, mégpedig egyetlen fontos okból. Ha lehetőséget kapunk arra, hogy ezt az okot nyilvánosan kifejtsük, reméljük, hogy levelünk segítségére lehet azoknak az evolucionista tudósoknak, akiket hasonló meghívásokkal bosszantanak.
Az, hogy ki „nyeri” meg az effajta vitákat, nem is kérdéses. Ezek az emberek még csak nem is pályázhatnak eséllyel a győzelemre. A fegyvertény, amit el akarnak érni, pusztán az az elismerés, hogy első vonalbeli, valódi tudósokkal kerülhetnek egy platformra. Az ártatlan szemlélőnek mindez azt sugallja, hogy kell itt lennie valaminek, amin megéri vitatkozni, egyenrangú felekként.
E levél írásával egy időben a vezető Intelligens Tervezés honlapon a következő főcímmel számolnak be arról a vitáról, amit a Harvardon tartottak: „Wells hazafutása a Harvardon”.^[219] Jonathan Wells egy kreacionista, és történetesen régóta a Unification Church (Egységesített Egyház), vagyis a „moonisták” elkötelezett híve.^[220] A múlt hónapban Stephen Palumbival vitázott, a Harvard University biológiaprofesszorával. A „hazafutás” azt sugallja, hogy Wells tiszteletes (sic!) valamiféle győzelmet aratott Palumbi professzor fölött. Vagy legalábbis azt, hogy beszédében fontos állítások hangzottak el, amelyeket jól fogadott a közönség. De nem történt semmi ilyesmi. Igazából senkit sem érdekelt az egész.
A „hazafutásról” kiderült, hogy ezzel a Harvardon is csak azt akarták nyilvánosan demonstrálni – ahogy a honlap szerzője, Phillip Johnson írja – „Ilyenfajta viták történnek manapság az egyetemeken.” Győzelmet arattak, de még jóval a vita előtt. A kreacionisták már akkor elkönyvelhették a hazafutást, amikor a Harvardról megérkezett hozzájuk a meghívó. Mellékesen jegyzem meg, hogy nem a biológiai vagy más tudományos tanszéktől küldték, hanem a Politikai Intézettől.
Phillip Johnson, az Intelligens Tervezés mozgalom alapító atyja (nem biológus, nem is valamilyen másféle tudós, hanem jogász, aki élete közepén született újjá, mint keresztény) írta egy 2001. április 6-án kelt levelében, melyet nekünk is elküldött:

 

Számomra nem éri meg, hogy minden ambiciózus darwinistával leálljak vitatkozni, aki ki akarja próbálni magát, hogy mennyire tudja nevetségessé tenni ellenfeleit. Ezért az általános elvem az, hogy a darwinisták-nak egy jelentős figurát kell felvonultatniuk, mielőtt beleegyeznék a vitába. Ezalatt Dawkinst vagy Gouldot értem, vagy valaki hasonló ismertségű és szellemi kaliberű embert.

 

Nos, ebben akár meg is egyezhetünk, de megvan az az előnyünk, hogy az evolucionista tudósoknak nem kell az a fajta nyilvánosság, amit egy ilyen vita hozhat. Abban a valószínűtlen esetben, ha egy jelentős érv merülne fel a kreacionizmus/intelligens tervezés oldaláról, örömmel megvitatjuk. Addig műveljük evolúciós kertjeinket, és alkalmanként igényes és értékes vitákba bocsátkozunk egymással. De nem fogjuk elősegíteni, hogy a kreacionisták kielégítsék rossz hírű nyilvánosságigényüket, és érdemtelenül szerezzenek tudományos elismertséget.
A legnagyobb alázattal ajánljuk e gondolatokat azoknak a kollégáinknak, akik hasonló vitákra kaptak meghívásokat.

Stephen Jay Gould, Harvard University
Richard Dawkins, Oxford University

 

Sajnos Steve-nek már nem volt lehetősége arra, hogy letisztázza ezt a levelet, ami ezért híján van annak a stiláris magabiztosságnak, amit egy-két ügyes mozdulattal hozzáadhatott volna. Ezután már csak egyetlen e-mailt kaptam tőle, amelyben elnézést kér a késedelem miatt, és reményét fejezi ki, hogy hamarosan foglalkozni tud a témával. Az ezt követő csend, most már tudom, utolsó betegségének következménye volt. Azért teszem most közzé ezt a vázlatot, mert legyen bár tökéletlen, mégis megfogalmazza azt az üzenetet, amit évekkel ezelőtt tőle tanultam. Bár nem töröltem ki a végéről a nevét, mindenkinek tudnia kell, hogy a benne lévő hibák egyedül az enyémek.
Talán furcsának tűnhet, hogy egy ilyen egyetértő levéllel fejezem be ezt a fejezetet. Mivel Steve éppúgy neodarwinista volt, mint én, mi volt az, amiben különböztünk? A legnagyobb ellenkezést bennem kétségkívül a legutóbbi nagy könyve váltotta ki, a The Structure of Evolutionary Theory^[221] (Az evolúciós elmélet struktúrája), amit nem volt módomban még a halála előtt elolvasni. Ezért helyénvaló, hogy most itt kifejtsem véleményemet, és ezzel, ahogy ez lenni szokott, természetes utat nyitok a következő esszéhez.
A vitatott kérdés a következő: mi a gének szerepe az evolúcióban? Vajon könyvelők vagy előidézők – hogy Gould kifejezését használjam?
Gould értelmezése szerint a természetes szelekció az élet hierarchiájának sok szintjén működik. Ez úgy-ahogy lehetséges, de azt hiszem, hogy egy szelekciónak csak akkor lehetnek evolúciós következményei, ha a választott entitások „replikátorokból” állnak. A replikátor a kódolt információ egysége, amely nagy hűséggel másolódik, bár olykor meg is változhat valamilyen alkalmi erő hatására. A gének ilyen entitások. Tehát, elvben mérnek, de erről itt most nem beszélek. A biológiai természetes szelekciónak, bármely szintjét nézzük is, csak akkor van evolúciós hatása, ha elősegíti, hogy a gének gyakorisága megváltozzon a génkészletben. Gould ellenben pusztán „könyvelőknek” tartja a géneket, amelyek passzívan követik a különböző szinteken történt változásokat. Az én nézetem szerint, akármi mások is a gének, többnek kell lenniük, mint könyvelőknek, mert különben a természetes szelekció működésképtelen. Ha egy genetikai változás nem okoz valamilyen testi változást vagy valami olyasmit, amit a természetes szelekció „észrevesz”, a természetes szelekció nem képes azt előnyben vagy hátrányban részesíteni. Vagyis nem okoz evolúciós változást.
Gould és én egyetértenénk abban, hogy a géneket olyan könyvnek is tekinthetjük, amelyben a faj evolúciós története van leírva. A Szivárványbontásban ezt Genetikai halottaskönyvnek (The Genetic Book of the Dead) neveztem. De a könyvet a véletlenszerűen váltakozó gének természetes szelekciója írta, amely érdemeiket a testre gyakorolt hatásaikban értékelte. A könyvelés pontosan a rossz metafora, mert – szinte lamarcki módon – megfordítja az okság irányát, és a géneket passzív jelentésíróként értelmezi. 1982-ben már tárgyaltam ezt a témát (A hódító gén), és megkülönböztettem az „aktív replikátorokat” a „passzív replikátoroktól”. Ugyanezt David Barash is kifejtette, Gould könyvéről írott kiváló recenziójában.^[222]
A könyvelés fonák – és jellemző – módon pont azért értékes metafora, mert homlokegyenest az ellenkezőjét mondja annak, ami van. Nem először történik, hogy e rá jellemzően színes és pontos gouldi metafora segítségével tudok színesen és világosan rámutatni arra, hogy mi a hiba Gould üzenetében – és hogy miként kell megfordítani, hogy eljussunk az igazsághoz.
Remélem, ez a rövid megjegyzés nem tűnik olybá, hogy kihasználom, enyém az utolsó szó. A The Structure of Evolutionary Theory olyan erőteljes végszó, hogy még évekig fogunk rá reagálni. Micsoda briliáns módja ez egy tudós távozásának! Nagyon fog hiányozni.

 

 

 

6. MINDEN AFRIKÁRÓL ÉS A BENNÜNK ÉLŐ CSODÁIRÓL SZÓL

 

Egyike vagyok azoknak (és szinte mindenki ide tartozik, aki valaha is eltöltött egy kis időt a Szahara déli részén), akik úgy gondolják, hogy Afrika a varázslatok földje. Nálam ez halvány, de mindig visszatérő gyerekkori élményekből táplálkozik, amit felnőtt belátásom csak megerősített, mivel Afrika az őseink otthona. Ez a téma tér vissza mindenütt e fejezetben, elsőként A gének ökológiájában (6.1), Harvey Croze és John Reader Pyramids of Life (Az élet piramisai) című könyvéhez írt előszavamban. Ez a könyv Afrikát az ökológia alapjait bemutató, felvillanyozó esettanulmánynak használja, és az előszóban éltem a lehetőséggel, hogy elgondolkodjak az ökológia és a természetes szelekció viszonyán. Tekinthetjük ezt az előző fejezet utószavában elhangzott érvelés folytatásának is.
Ebben a könyvben, és másutt is, elég barátságtalan voltam a néhány szociálantropológus által hirdetett „kulturális relativizmussal” szemben, amely sokféle, azonos rangú igazságot ismer el, amelyek között a tudományos igazságnak sincs kitüntetett helye. Ha egyszer mégis áttérnék valamiféle relativizmusra, az csakis a Red Strangers (Vörös idegenek), Elspeth Huxley Kenyáról szóló, rendkívüli könyvének olvasása után történhetne meg velem. Az Elhagyva Afrika lelkét (6.2) ennek a regénynek az előszavaként jelent meg, az új, puha kötésű kiadásában. Írtam egy cikket a Financial Timesnak, amelyben rámutattam, hogy a Red Strangers már évek óta nem kapható, és felhívtam a kiadók figyelmét, hogy tegyenek már valamit ez ügyben. Elismerésre méltó módon a Penguin végül kiadta a könyvet, és a cikkem, mint a könyv előszava jelent meg.
Most arra várok, hogy egy irodalmár elmagyarázza nekem, hogy a Red Strangerst miért nem jegyzik a huszadik század legjobb regényei között, John Steinbeck könyveihez hasonlóan, hacsak azért nem, mert Elspeth Huxley világa kikuju, és nem amerikai.

 

Fussatok, mint a jávorantilop... Fussatok, harcosok, lábatok mint a nyíl, szívetek, mint az oroszlán: apáitok életét és gazdagságát most nektek kell megvédeni... Combjuk egyenes volt, mint a fiatal fa törzse, arcuk éles, mint a fejsze, a bőrük világosabb, mint a méz. Végtagjai reszketni kezdtek, mint egy nektármadár szárnyai, mikor csőrével mézet szívogat...

 

Virtuóz irodalmi mutatvány, amely képessé tesz arra, hogy azonosuljunk egy másik kultúrával. A szerző nemcsak egy kikuju bőrébe tud bebújni, hanem az olvasót is rá tudja bírni erre. Mindezt úgy, hogy megríkat minket.
Kicsit zavarban vagyok, mikor beismerem, hogy a másik könyv, amely könnyeket csalt a szemembe – az öröm könnyeit ezúttal –, egy gyerekkönyv volt. Vagy egy nagyon is felnőtteknek szóló könyv, amelyet történetesen gyerekek írtak? Ezt nehéz eldönteni, és éppen ettől szép, és valószínűleg ezért van az is, hogy furcsa mód a recenzióírók és a szerkesztők eddig észre sem vették – talán nem tudták, hogy melyik polcra tegyék. A The Lion Children (Az oroszlángyerekek) egy angol család gyerekeiről szól, akik egy botswanai sátortáborban élnek, és vadon élő, rádióadóval felszerelt oroszlánokat követnek nyomon, tanításukról pedig teljes egészében az anyjuk gondoskodik, kint a természetben. Ezek a gyerekek egy könyvet írtak egészen rendkívüli életükről. Ne törődjenek vele, hogy melyik konvencionális kategóriába lehet besorolni, csak olvassák el! Az Afrikáról szólok és csodálatos örömeiről (6.3) című írás az ehhez a könyvhöz írt előszavam.
E fejezet utolsó írása egy utazásról szól, és a két kedvenc témámat – Afrikát, mint őseink otthonát, és Afrikát, mint a szülőhelyemet – kovácsolja egybe egy velem megtörtént, ihletett utazás történetében. A Sunday Times All Our Yersterdaysre (Tegnapjaink) változtatta a címét, de Machbeth^[223] végső kimerültsége pont az ellenkezője annak a hangulatnak, amit az én írásom sugall, így aztán visszatértem az eredeti címhez, a Hősök és ősökhöz (6.4). Ahogy most újragondolom, a Hősök és ősök is jó cím lett volna ennek a kötetnek.

 

 

6.1. A gének ökológiája^[224]
Előszó Harvey Croze és John Reader Pyramids of Life
(Az élet piramisai) című könyvéhez

Afrika volt a szülőhazám. De még hétéves koromban elhagytam, túl fiatalon ahhoz, hogy értékeljem – igaz, akkor ez még nem volt ismert tény –, hogy ez volt egyúttal az emberiség bölcsője is. A fajunk kialakulásának éveiből származó ősmaradványok mind Afrikából valók, és a molekuláris vizsgálatok is azt mutatják, hogy a mai emberek ősei is mind ott éltek, egészen az utolsó néhány százezer évig. Afrika benne van a vérünkben, és a csontunk is afrikai. Mindnyájan afrikaiak vagyunk.
Már csak emiatt is páratlan elragadtatással kell szemlélni az afrikai ökoszisztémát. Ez az a közösség, amely bennünket formált, az állatok és növények közössége, amelyben leszolgáltuk ökológiai gyakorlóéveinket. De akkor is megragadna minket Afrika, ha nem ez volna az otthonunk, hiszen ez a pleisztocén ökológia utolsó nagy menedéke. Ha be akarunk pillantani az Édenkertbe, felejtsük el a Tigrist és az Eufráteszt, és a növénytermesztés hajnalát! Inkább menjünk a Serengetibe vagy a Kalaháriba! Felejtsük el a görögök Árkádiáját és a vad vidékek álomvilágát – ezek még nagyon maiak! Bármi is történt az Olümposzon vagy a Sínai-hegyen, vagy akár az Ayers Rocknál, nézzük meg inkább a Kilimandzsárót, vagy tekintsünk végig a Rift Valley-n, a High Veldt felé! Ez volt az a hely, ahol az emberi faj végső, sikeres tervei elkészültek.
Az, hogy bárki is „megtervezte” volna az élőlényeket és a szerveiket, persze illúzió; egy rendkívül erőteljes illúzió, melyet egy ennek megfelelően erőteljes folyamat, a darwini természetes szelekció hozott létre. A világ teremtettségével kapcsolatban még egy illúzió létezik, amely nem olyan ellenállhatatlan, mint az előző, de azért vonzó, és fennáll az a veszély is, hogy nem ismerjük fel elsőre. Ez az ökoszisztémák látszólagos tervezettsége. Eszerint, ahogy a testek is rendkívül bonyolult módon kapcsolódó, mégis harmonikusan együttműködő részekből állnak össze, az ökoszisztémák is hasonlóképpen viselkedő fajokból épülnek fel, csak egy magasabb szinten. Vannak az elsődleges termelők, amelyek a napenergiát mások számára is használható formába konvertálják. Vannak a növényevő állatok, amelyek elfogyasztják és felhasználják ezeket, és leróják adójukat a húsevő állatoknak, és így tovább, végig a táplálékláncon – vagy inkább piramison, hiszen a termodinamika törvényei szerint minden szint energiájának a tizede az, amit a fölöttük álló szint fel tud használni. Végül vannak a dögevő és takarító állatok, amelyek visszaforgatják, és újrahasznosíthatóvá teszik a hulladékot; ezzel megtisztítják a földet, és nem engedik, hogy a folyamat megszakadjon. Minden mindennel összeillik, mint egy hatalmas, sokdimenziós kirakós játékban, és – ahogy a klisé folytatódik – mi belekontárkodunk e részekbe, amivel az egész, mérhetetlenül értékes rendszer létét veszélyeztetjük.
Nagy a kísértés, hogy azt gondoljuk, ezt a második illúziót is valamiféle darwini folyamat hozta létre, csakúgy, mint az elsőt: a darwini szelekció egy magasabb szinten működő változata. E hibás nézet szerint azok az ökoszisztémák képesek a túlélésre, amelyeknek a részei – a bennük élő fajok – harmóniában vannak egymással, mint ahogy a hagyományos darwinizmus szerint azok a fajok képesek a túlélésre, amelyeknek a részei – a szerveik és a sejtjeik – harmonikusan működnek együtt a túlélés érdekében. Szerintem ez az elmélet hibás. Az ökoszisztémák, csakúgy, mint az organizmusok, valóban úgy tűnnek, mintha összehangolt tervek alapján készültek volna; de a tervezés látszata csak illúzió. És itt véget is ér a hasonlóság. A legjobb ökológusok, mint Croze és Reader, tudják ezt.
A darwinizmus része a folyamatnak, de nem ugrik át szinteket. A gének mindig a faj génkészletén belül élnek vagy nem élnek tovább, annak függvényében, hogy milyen hatással vannak az őket hordozó egyed túlélésére és szaporodására. A felsőbb szinteken tapasztalható harmóniaillúzió a differenciált egyéni reprodukció indirekt következménye. Bármely növény- vagy állatfajon belül azok az egyedek a legsikeresebb túlélők, amelyek a legjobban ki tudják használni a környezetükben viruló többi növényt és állatot, baktériumot és gombát. Ahogy Adam Smith ezt már régóta tudta, valódi hatékonyság, és a harmónia illúziója jelenik meg azokban a gazdasági rendszerekben, amelyeket alacsonyabb szinten az önérdek vezérel. Egy jól kiegyensúlyozott ökoszisztéma léte gazdasági és nem adaptációs kérdés.
A növények a saját érdekükben és nem a növényevők kedvéért növekednek. De mivel a növények nőnek, életlehetőség nyílik a növényevők számára, amelyek ki is használják ezt. Mondják, hogy a fűnek használ, ha lelegelik. Az igazság ennél sokkal érdekesebb. Egyetlen fűszál sem húz hasznot abból, hogy lelegelik. De az a növény, amely csak kisebb károkat szenved ettől, kiszorítja azokat a rivális növényeket, amelyek jobban károsodnak. A sikeres fűfélék így indirekt módon hasznot húznak a növényevőkből. A növényevők persze a füvek jelenlétéből húznak hasznot. A füves területek így az egymással összeillő füvek és növényevők harmonikus közösségeként épülnek fel. Úgy látszik, mintha együttműködnének. Bizonyos fokig ez így is van, de csak nagyon korlátozott értelemben, és jól meg kell értenünk ezt, nehogy túlértékeljük. Ugyanez igaz a többi afrikai életközösségre is, amelyekről Croze és Reader szót ejt.
Már mondtam, hogy az ökoszisztéma szintjén meglévő harmónia illúziója egy önálló illúzió, és semmiképp sem szabad összekeverni azzal a darwinista illúzióval, amely a jól működő szervezetekhez kapcsolódik. De ha jobban megnézzük, észrevehetjük, hogy mégis van valami hasonlóság, amely mélyebb, mint az a kétségkívül érdekes és sok helyen idézett észrevétel, hogy az állatot akár szimbiotikusan együtt élő baktériumok közösségének is tekinthetjük. A darwini szelekció főárama a gének differenciált túlélése a génkészleten belül. A gének abban a kifejlett testben élnek tovább, amelyek jól működnek a normál környezetükben. De fontos, hogy a gének normál környezetébe a faj génkészletének többi génje is beletartozik (pontosabban fogalmazva ezek konzekvenciái). A természetes szelekció ezért azoknak a géneknek kedvez, amelyek a fajon belül harmonikusan együttműködve vesznek részt az egyed teste felépítésének közös vállalkozásában. Eddig „önző szövetségeseknek” hívtam a géneket. Kiderül, hogy végül is van valami rokonság a test harmóniája és az ökoszisztéma harmóniája között. Vagyis a géneknek is van ökológiájuk.

 

 

6.2. Elhagyva Afrika lelkét^[225]
Előszó Elspeth Huxley: Red Strangers
(Vörös idegenek) című könyvéhez

Elspeth Huxley 1997-ben, 90 éves korában halt meg. Leginkább színes afrikai memoárjairól ismerik, de figyelemre méltó regényíró is volt, és a Vörös idegenekben olyan szintre jutott, amit bízvást nevezhetünk kiemelkedőnek. A Red Strangers egy kikuju családról szól. A történet még az angolok Kenyába érkezése előtt kezdődik (azért „red – vörös” idegenek, mert megégeti őket a nap), és egy kislány születésével ér véget, akinek az apja az Aeroplane (repülőgép) nevet adja („A felesége, gondolta, sohasem tudna egy ilyen nehéz szót kimondani; de a tanult emberek igen, sőt, meg értik is azt”). 400 oldalnyi izgalmas, megindító, történelmi és antropológiai ismeretekkel átitatott, humanista, gondolatébresztő történet... de, sajnos, már nem kapható.^[226]
Volt egy ifjúkori, beteljesületlen álmom, hogy egyszer írok egy science-fiction regényt. Egy Mars-expedícióról szólt volna, de a marsi bennszülöttek szemével (vagy amijük van) nézve. Szerettem volna rávenni az olvasóimat, hogy olyan mélyen beleéljék magukat a marsi lények életébe, hogy az odaérkező embereket furcsa, megszálló idegeneknek lássák. Elspeth Huxley megvalósította ezt a hihetetlen fegyvertényt, a Vörös idegenek első felében. Olvasóit olymértékben a kikuju élet részeseivé tette, hogy a velünk kapcsolatos dolgok mind idegennek, sőt olykor nevetségesnek tűnnek, bár az elnéző tolerancia mindig jelen van. Ez ugyanaz az elnéző tolerancia, mint amivel mi tekintettünk az afrikaiakra, a gyarmatokon eltöltött gyerekkorom idején.
Mrs. Huxley gyakorlott kézzel formál bennünket kikujuvá. Felnyitja a szemünket, hogy az európaiakat, és szokásainkat úgy lássuk, ahogy eddig még soha. Annyira hozzászoktat minket a kecske csereértékű gazdasághoz, hogy mikor az első pénzérmék (először a rúpiák, majd a shillingek) megjelennek, bámulattal tekintünk annak a pénznek az abszurditására, amely nem szaporodik automatikusan ellés idején. Lassan elfogadjuk azt a világot, amelyben minden eseménynek egy természetfölötti, mágikus interpretációja is létezik, és becsapva érezzük magunkat, amikor „A rúpiákat, amikkel fizetek, később beválthatod kecskékre” mondatról kiderül, hogy szó szerint nem is igaz. Amikor a kicsui (a fehér ember kikuju csúfneve) kiadja a parancsot: ezt a földet meg kell trágyázni, tisztán érezzük, hogy megőrült. Mi másért átkozná el valaki ennyire a saját jószágait? „Matu nem hitt a fülének. Ha elássa a tehénganéjt, azzal halált hoz rá, mint ahogy az az ember is meghalna, vagy legalábbis súlyosan megbetegedne, akinek földdel borítják be az ürülékét... Határozottan visszautasította a parancsot.” Elspeth Huxley tehetségére jellemző, hogy még egy olyan ember is, mint én, aki úgy lesajnálja a „kulturális relativizmus” divatos csodaszerét, egyszer csak azon kapja magát, hogy teljes mértékben Matunak ad igazat.
Az európai jog abszurditásán is megdöbbenünk, amely azt próbálja kideríteni, hogy a két testvér közül melyik követte el a gyilkosságot:

 

...mit számít ez? Hát nem vagyunk, Muthengi és én, testvérek? Bármelyikünk fogta is a kardot, az apánknak, Waserunak, és a klán többi tagjának kell kifizetniük a vérdíjat.

 

Rejtélyes módon azonban nincs vérdíj, és Matu, aki derűsen bevallotta Muthengi bűnét, börtönbe kerül, ahol „furcsa, nagyon kényelmetlen életet él, aminek célját képtelen volt kitalálni”. Végül aztán kiszabadul. Letöltötte az idejét, de mivel nem fogta fel, hogy az idő volt itt a lényeg, ennek az eseménynek számára nincs jelentősége. Ahogy hazaért a falujába, nemhogy kegyvesztett lett volna, hanem nagy és tekintélyes ember lesz azáltal, hogy e rejtélyes idegenek között tartózkodott, akik nyilván nagyra tartották őt, hiszen meghívták, hogy velük éljen.
A regény epizódjai nagy időtávot fognak át; az első világháborútól a rákövetkező spanyolnátha-, majd himlőjárványon át egészen a gazdasági világválságig. Eközben azonban egyszer sem találkozunk e világesemények európai elnevezéseivel; mindent kikuju szemmel látunk. A németek csak egy másik fehér törzs, és mikor véget ér a háború, csodálkozunk, hogy hol maradt a hadizsákmány, a nyáj, amelyet a győzteseknek haza kellett volna hajtaniuk. Mert mi másért lett volna ez az egész?
Mióta könyvtárból kell kivennem a Red Strangerst, azóta próbálok egy saját példányt beszerezni. Ha egy antikváriumba lépek, ez az első kérdés, amit rutinszerűen felteszek. Végül sikerült kinyomoznom két amerikai példányt az interneten. Oly sok év fáradhatatlan kutatása után nem állhattam meg, hogy mindkettőt meg ne vegyem. Így hát, ha valamelyik jó hírű kiadó komolyan fontolgatná, hogy újra kiadja a Red Strangerst^[227] örömmel odaadom az egyik, nehezen megszerzett példányomat. A másiktól senki sem választhat el.

 

 

6.3. Afrikáról szólok és csodálatos örömeiről^[228]
Előszó Angus, Maisie és Travers McNeice
The Lion Children (Oroszlángyerekek) című könyvéhez

Bámulatos könyv ez, amit egy még bámulatosabb gyerektrió alkotott. Nehéz róla beszélni: el kell kezdeni olvasni, és ha már belefogtak, nem tudják majd letenni. Gondoljanak a Fecskék és fruskákra, azzal a különbséggel, hogy ez a könyv igaz történet, és Anglia kényelmétől messze játszódik. Gondoljanak Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény-re^[229], azzal a különbséggel, hogy az Oroszlángyerekeknek itt nem kell varázsszekrény az átjutáshoz, sem hamis csodavilág. A valódi Afrika, az emberiség bölcsője, varázslatosabb, mint bármi, amiről C. S. Lewis álmodhatna. És bár nekik nincs boszorkányuk, e fiatal szerzőknek van egy kivételes anyjuk. Róla még szólok néhány szót.
Travers, Angus és Maisie családostul sátorban éltek, oly régóta, hogy a kisöccsük, Oakley (gondoljanak Just Williamre), már nem is emlékezett másra. Amióta lábuk leért a pedálig, mindhárman Land Rovert vezettek, és amikor elég erősek lettek hozzá, hogy megemeljék, kereket is cseréltek^[230] (meglehetősen gyakran). Koruknál jóval önállóbbak és megbízhatóbbak voltak, de nem abban az értelemben, hogy csellengtek vagy önfejűsködtek volna. Montgomery tábornagy mondta egyszer Mao Ce-tungról, hogy olyan ember, akivel be lehet menni a dzsungelbe. Én nem vagyok benne biztos, hogy bemennék Mao Ce-tunggal akár a Hyde Parkba is, de Traversszel, Angusszal és Maisie-vel felnőtt kíséret nélkül is bármikor be mernék menni a dzsungelbe. Fegyver nélkül, pusztán a gyors észjárású, jó szemű és jó reflexű fiatal emberek élethosszig tartó (bár az esetükben ez nem túl hosszú) Afrika-tapasztalatára hagyatkozva. Én nem tudom, mit kell tenni, ha egy elefánttal találkozom. Ők igen. Én megrémülök a pufogó viperától, a mamba kígyótól és a skorpiótól. Ők nem izgatják magukat emiatt különösebben. Ugyanakkor legyenek akármilyen megbízhatóak és erősek, szinte süt róluk a fiatalság bája. Ez még a Fecskék és fruskák, ez még mindig az idill, az a fajta gyerekkor, ami legtöbbünk számára csak álmainkban, és megszépített, idealizált emlékeinkben létezik; „az elveszett elégedettség földje”. Ám mégis két lábbal állnak a földön. Ezek az ártatlan gyerekek látták, ahogy egyik kedvenc oroszlánjukat brutálisan megölték, majd miután a megkívánt szenvtelen stílusban beszámoltak erről rádión, részt vettek az ezt követő boncoláson is.
Ez a könyv teljes egészében a fiatal szerzők műve, de nem kell sokáig keresni képességeik – képzeletük, vállalkozókedvük, nyitottságuk, kalandvágyuk – eredetét. Feleségem és én, először 1992-ben találkoztunk Kate Nichollsszal, az anyjukkal, aki akkor Oakley-vel terhesen járt be Cotswoldsből tanulni az oxfordi könyvtárakba. Sikeres színésznő volt, de kiábrándult a színpadból, és harmincas éveinek végén beleszeretett (élete a szenvedélyek története) az evolúció tudományába. Kate semmit sem csinál félszívvel, és számára ez az érdeklődés azt jelentette, hogy beásta magát könyvtárakba és ott tanulmányozta az eredeti kutatási anyagokat. Tőlem csak minimális segítséget kapott, egyfajta informális tanórák keretében, de olvasmányaira támaszkodva a darwinizmus elméletének komoly szakértőjévé vált. Döntése, hogy szedje a sátorfáját és Botswanába menjen, ahol a darwinizmust a napi gyakorlatban is nyomon követheti, teljesen rá vallott; ez tudományos kutatásainak természetes, ha nem is megszokott folytatása volt. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy milyen szerencsés örökséget mondhatnak magukénak a gyerekei, és képességeik milyen kivételes környezetben fejlődhettek ki.
Oktatásukat is az anyjuknak köszönhetik, és talán ez életük legmeglepőbb aspektusa. Nem sokkal azután, hogy megérkeztek Botswanába, Kate úgy döntött, hogy ő maga fogja tanítani a gyerekeket. Bátor döntés, de azt hiszem, hogy én megpróbáltam volna lebeszélni őt erről. Tévedtem volna. Mert bár a tanítás teljes egészében a táborban folyt, megfelelően tartották a terminusokat, és a gyerekek a nemzetközileg elismert vizsgák letételéhez szükséges, megfelelő erőpróbát jelentő feladatokat is kaptak. Jól teljesítették a standard vizsgakövetelményeket, ugyanakkor ápolták és erősítették a világ csodáira való nyitottságukat, amit a normál gyerekek oly gyakran elveszítenek tinédzser éveik során. Nem hiszem, hogy e könyvet olvasva bárki is briliáns sikernél rosszabbra értékelné e szokatlan „bokoriskola” eredményét. A bizonyíték magában a könyvben rejlik, hiszen, ismétlem, ők írták, teljesen egyedül. Mindhárom szerző kiváló írónak bizonyult: érzékenyek, tanultak, jó a kifejezőkészségük, intelligensek és kreatívak.
Kate választása véletlenszerűen esett éppen Botswanára. Idővel találkozott Pieter Kattal. És persze az oroszlánokkal – vad oroszlánokkal, melyek abban a világban éltek és haltak, amelyet őseik természetes szelekciója készített elő számukra. Pieter a gyerekek ideális mostohaapja lett, cserébe e fiatal tudósok az oroszlánok kutatását és megőrzését szolgáló projekt nélkülözhetetlen részeivé váltak.
Csak múlt évben történt, hogy családommal először meglátogattuk őket a táborban. Felejthetetlen élmény volt, és tanúsíthatom, hogy a The Lion Childrenben lefestett kép valódi. Csodálatosabb, mint amennyire őrült, bár mindkettőből van benne valami. Lányom, Juliet, már előbb odautazott, egy fiatalokból álló nagy csapat egyik tagjaként, akikre aztán hamarosan átragadt a vendéglátó család lelkesedése. Első teljes Afrikában töltött napján Juliet kiment Traversszel a Land Roverrel, hogy a rádiós nyakörvvel ellátott oroszlánokat kövessék. Mikor megkaptuk otthon Juliet lelkesedéssel csordultig telt levelét, beszámoltam a történtekről a nagyanyjának is, aki ijedt hangon vágott közbe: „De ugye volt velük két fegyveres afrikai vadőr?” Kénytelen voltam bevallani, hogy kizárólag Travers volt Juliet társaságában, és ő vezette a Land Rovert is, és amennyire tudom, a táborban nem voltak fegyverek és afrikai vadőrök sem. Nem bánom, hogy elmondtam, bár azt is bevallottam az anyámnak, hogy azért én is eléggé aggódtam a történtek miatt. De ez még azelőtt volt, hogy láttam volna Traverst a szavannán. És persze Angust és Maisie-t.
Mi Juliet után egy hónappal érkeztünk, és aggodalmunk hamarosan szertefoszlott. Én már voltam azelőtt is Afrikában, hiszen ott születtem. De ilyen közel még nem éreztem magam a természethez. És ilyen közel az oroszlánokhoz és más nagyvadakhoz. A táborban bámulatos bajtársiasság uralkodott; az ebédlősátorból nevetés és viták hangja hallatszott, ahogy mindenki egyszerre beszélt. Visszagondolok, ahogy az afrikai éjszaka hangjai közt alszom és sétálok, a dél-afrikai gerlék fáradhatatlan kurrogása, a páviánok szemtelenül hangos, erőteljes ugatása és az oroszlánfalka távoli – olykor nem is oly távoli – bőgése közepette. Azt hiszem, Juliet tizenhatodik születésnapját teliholdkor ünnepeltük meg. Emlékszem a gyertyákkal feldíszített asztal szürreális képére, ahogy büszkén és egyedül állt a nyílt térben, mérföldekre a tábortól, és persze minden mástól. Emlékszem arra a torokszorító érzésre, ahogy a hatalmas Hold épp a végszóra jelent meg az égen, és elsőként egy vékony sakálhang üdvözölte, majd a portyázó hiénák kísérteties hangjai vették át a szólamot, amiért aztán gyorsan a Land Rover biztonságába helyeztük az alvó Oakley-t. Emlékszem az utolsó éjszakán a tucatnyi oroszlánra, ahogy közvetlen a tábor mellett egy frissen megölt zebrát téptek szét morogva. Még mindig kísért az atavisztikus érzés, amit ez a primitív éjszakai jelenet bennem felkeltett – mert legyen bármilyen is a neveltetésünk, a génjeink afrikaiak.
De én nem tudom érdemei szerint méltatni azt a világot, amely e kivételes gyerekkor helyszínéül szolgált. Én csak egy hetet töltöttem ott, és nem vitás, hogy felnőttségem már eltompított. Olvassák el a könyvet, és az éber, fiatal szemek révén tapasztalják meg Afrikát, összes csodájával együtt!

 

 

6.4. Hősök és ősök^[231]

Legkorábbi emlékeink privát Edenként élnek bennünk, és ebbe az elveszett kertbe már nincs visszaút. A Mbagathi név mitikus jelentőségű a számomra. A háború elején az apámat Nyaszaföldre (ma Malawi) hívták be gyarmati szolgálatra, ott kellett csatlakoznia a Kenyában állomásozó sereghez. Az anyám nem volt hajlandó egyedül Nyaszaföldön maradni, és a földutakon, a jelöletlen, és szerencsére őrizetlen határokon át, elment apámmal Kenyába, ahol később megszülettem, és kétéves koromig éltem. Legkorábbi emlékeim az a két fehérre meszelt, nádfedeles kunyhó, amelyeket a szüleim a kertben építettek fel, a kis Mbagathi folyó mellett. Ezen egy gyaloghíd vezetett át, amiről egyszer bele is estem a vízbe. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer visszatérek akaratlan keresztelőm színhelyére, nem azért, mert bármi nevezetesség lett volna ott, hanem mert ez előttről már nincsenek emlékeim.
Ez a kert volt, a két meszelt kunyhóval, az én gyerekkori Édenem, és a Mbagathi az én privát folyóm. De nagyobb időtávlatból szemlélve Afrika mindnyájunk Édene, az ősi kert, amelynek darwini emlékei az évmilliók során bevésődtek a DNS-ünkbe, egészen a legutóbbi „Afrikából való kirajzás” idejéig. Jórészt a gyökerek – fajunk őseinek és saját gyerekkori kertemnek – felkutatása vezetett Kenyába 1994 decemberében.
A feleségem, Lalla, épp Richard Leakey mellett ült Az emberiség eredete (The Origin of Humankind)^[232] megjelenésének alkalmából rendezett vacsorán, aki az étkezés befejeztével meghívta őt (és engem), hogy töltsük a karácsonyt a családjával Kenyában. Indulhat-e jobban a gyökerek felkutatása, mint a Leakey családnál tett látogatással? A meghívást köszönettel elfogadtuk. Odafelé néhány napot egy régi kollégám, a gazdasági ökológus dr. Michael Norton-Griffiths és felesége, Annie, langatai házában töltöttünk, Nairobihoz közel. Ezt a bougainvilleákkal tömött, buja paradicsomi kertet csupán a riasztó kenyai megfelelője csúfította el, egy fegyveres askari, akit a kert éjszakai védelmére béreltek föl, mint ahogy minden háztulajdonos ezt tette, ha megengedhette magának e luxust.
Nem tudtam, hol kezdjem elveszett Mbagathim keresését. Csak annyit tudtam, hogy valahol Nagy-Nairobi közelében volt. Az, hogy a város jelentősen megnőtt 1943 óta, nem is volt kétséges. Végül arra jutottam, hogy gyerekkorom kertje valószínűleg ott sínylődik valahol egy autóparkoló vagy egy nemzetközi szálloda alatt. A szomszéd házban rendezett dalos összejövetelen a legszürkébb hajú, legráncosabb szemű embereket kérdezgettem, vajon maradt-e valami emlékük Mrs. Walterről, kertünk emberbarát tulajdonosáról vagy a házáról, Grazebrooksról, ahol valószínűleg lakott. Bár izgatottan kutattak az emlékezetükben, senki sem tudott segíteni. Aztán kiderítettem, hogy a Norton-Griffithsék kertje alatt folyó patakot Mbagathi folyónak hívják. A vöröses földön volt egy meredek ösvény is, és én megtettem rajta rituális zarándoklatomat. A domb alján, alig 200 méternyire attól, ahol laktunk, ott volt a kis fahíd, és én ott álltam, érzelmekkel csordultig telten, és figyeltem a falusiakat, ahogy munkából hazafelé jövet átkelnek a Mbagathi folyón.
Nem tudom, és valószínűleg már sohasem tudhatom meg biztosan, hogy ez volt-e az „én” hidam, de minden valószínűség szerint ez volt az én Jordánom, hiszen a folyók túlélik az ember alkotásait. A kertet nem sikerült megtalálnom, és nem is hiszem, hogy megmaradt. Az emberi emlékezet esendő, hagyományaink szeszélyesek és megtévesztők, mint az orosz posta, az írott emlékek elporladnak, és az írás amúgy is csak ezeréves. Ha évmilliókra visszanyúlva meg akarjuk találni a gyökereinket, sokkal időállóbb faji emlékezetre van szükségünk. Ilyen kettő van, a megkövesedett ősmaradványok és a DNS – a hardver és a szoftver. Az, hogy fajunk történetét „hardverből” is kiolvashatjuk, részben egy család, a Leakey família érdeme; a néhai Louis Leakeyé, a feleségéé, Maryé, a fiáé, Richardé, és az ő feleségéé, Meave-é. Richard és Meave lamui hétvégi házában töltöttük a karácsonyt.
Lamu, ez a vonzóan rendezetlen város, az Indiai-óceán partjainál virágzó iszlám egyik erőssége, egy szigeten terül el, közel a mangrovefákkal szegélyezett parthoz. A víz felől nézve az impozáns házsorok Evelyn Waugh Matodiját juttatják eszünkbe, a Black Mischief első fejezetéből. Ezt idézik a szappanos víztől elszürkült, nyitott, kövezett csatornák, az egyenes, szűk utcák, amelyeken nem fér el a motorizált forgalom, és a jól megpakolt szamarak, amelyek felügyelet nélkül sietnek a városon át, küldetésük célja felé. Csontvázszerű macskák alszanak a napsütötte foltokon. Varjúra emlékeztető, fekete fátyolos nők sietnek el alázatosan a kapukban ücsörgő férfiak előtt, akik a melegről társalogva a legyeket fogdossák. Minden negyedik órában a müezzin szokásos kornyikálása hallatszik (manapság ezt már magnószalagra rögzítik és a minaretekben őrzik). Semmi sem zavarja a marabuk féllábú vigíliáját a vágóhíd körül.
Laekeyék fehér kenyaiak, nem angolok, és házukat szuahéli stílusban építették (Kenya nagyobb részével ellentétben ez egy valódi szuahéli vidék, ahol az arab rabszolga-kereskedők által elterjesztett szuahéli ma is bevett nyelvjárás). Házuk nagy, fehér és, hála istennek, jó hűvös katedrális, téglával kirakott, gyékénnyel borított, boltíves verandával. Az ablakokban nincs üveg, a csövekben nincs meleg víz, de egyikre sincs szükség. Az egész felső szint, ahová szabálytalan, faragott lépcsőfokokon lehet feljutni, egyetlen teret alkot, amelyet csak gyékényszőnyegekkel, -párnákkal és -matracokkal bútoroztak be, és teljesen nyitva áll a meleg éjjeli szél, és az Orion csillagkép előtt repkedő denevérek előtt. E levegős tér fölött áll magas cölöpökön az egyedülálló szuahéli zsúptető, melyet tekervényes szíjakkal erősítettek a büszke pálmafa felépítményre.
Richard Leakey robusztus, daliás ember, akire teljesen ráillik a „nagy ember, a szó minden értelmében” klisé. Sokan szeretik, néhányan tartanak tőle, ő viszont nem sokat törődik azzal, hogy milyennek tűnik mások szemében. 1993-ban mindkét lábát elvesztette egy majdnem végzetes repülőgép-balesetben, a vadorzók ellen viselt, többéves, igen sikeres keresztes hadjárata végén. A Kenya Wildlife Service igazgatójaként a demoralizált vadőröket modern fegyverekkel felszerelt, kemény hadsereggé szervezte, hogy felvehessék a harcot az orvvadászokkal, és ami még fontosabb, elültette bennük a visszavágás vágyát, és az esprit de corps-t. 1989-ben meggyőzte Moi elnököt arról, hogy nyilvánosan égessék el a több mint 2000 elkobzott elefántagyart, ami nagyon is Leakeyre jellemző, kiváló PR-húzás volt, és sokat segített abban, hogy felszámolják az elefántcsont-kereskedelmet, és megmentsék az elefántokat. De sokan féltékenyek lettek nemzetközi hírnevére, ami nagyban hozzásegítette ahhoz, hogy pénzt szerezzen intézménye számára – amire minden hivatalnok áhítozott. Legnehezebben azt bocsátották meg neki, hogy bebizonyította: igenis, lehetséges Kenyában egy nagy intézményt hatékonyan és korrupció nélkül vezetni. Leakeynek távoznia kellett, és ő ezt meg is tette. Gépén azonban egy máig felderítetlen motorhiba lépett föl, és most két műlábbal közlekedik (van egy tartalék pár is, amit uszonyos úszáshoz használ). Feleségével és lányaival újra részt vesz a vitorlásversenyeken, és azonnal hozzálátott, hogy visszaszerezze pilótaengedélyét. A lelke sohasem fog megtörni.

 

Ha Richard Leakey az elefántvédelem hőse, a legendás, rettenthetetlen pár, Iain és Oria Douglas-Hamiltont is annak kell neveznem. Iain és én a nagy oxfordi természettudós, Niko Tinbergen tanítványai voltunk, mint ahogy Mike Norton-Griffiths is. Már nagyon régóta nem láttuk egymást, és Douglas-Hamilton meghívott, hogy szabadságunk utolsó napjait Lallával együtt töltsük a Naivashai-tónál. Iain, egy harcias, újabban a repülésben is jeleskedő skót földbirtokoscsalád sarja, és Oria, a kalandvágyó olasz-francia pár lánya, romantikus körülmények között találtak egymásra. Veszélyesen éltek; lányaik félelem nélkül játszottak a vad elefántok között, ők pedig szavakkal és fegyverrel harcoltak az orvvadászok ellen.
Oria szülei – akik felfedezők és elefántvadászok voltak a harmincas években – építették a Siroccót, a „rózsaszín palotát”, az art deco stílus káprázatos emlékművét, a Naivashai-tó partján, ahol egy 12 km² területű farmot birtokoltak. Ma egymás mellett vannak eltemetve a kertben, közel ahhoz a ciprussorhoz, amit azért ültettek, hogy a Longonot-t keretbe foglalva Nápolyra, a Vezúvra emlékeztesse őket. Mikor meghaltak, a hely pusztulásnak indult, de tíz év múlva Oria minden józan tanács ellenére visszatért és rendbe hozta. A farm, bár kisebb, mint 12 km², ma ismét növekszik, a Siroccót renoválták, és olyan, mint amilyen annak idején volt. Iain minden hétvégén hazarepül apró gépén Nairobiból, ahol a nemrég létrehozott alapítványában, a Save the Elephantsban (Mentsd meg az elefántokat) dolgozik. Karácsonykor az egész család a Siroccóban volt, és mi úgy terveztük, hogy Újévig maradunk ott.
Megérkezésünk feledhetetlen volt. Zene dübörgött ki a nyitott ajtókon (Vangelis filmzenéje az 1492-ből, amit később a lakatlan szigeti lemezemnek választottam). A jellegzetes olasz-afrikai vacsora után, amelyre 20 vendéget hívtak, együtt ültünk a teraszon, és a kis bekerített legelőt néztük, ahová 25 évvel ezelőtt, hívatlanul és váratlanul, megérkezett Iain gépe, Oria szülei és a hasonlóan nagyszámú vendégsereg rémült hitetlenkedése közepett. Másnap hajnalban, miután ilyen szenzációs módon belépett az életébe, Oria minden teketória nélkül elment Iainnal a Manyara-tóhoz, ahol a mára már híressé vált fiatalember a vad elefántokat tanulmányozta – és azóta is együtt élnek. Történetüket két könyvben mesélték el, az idilli hangulatú Among the Elephantsban (Az elefántok között), és a komorabb Battle for the Elephantsban (Harc az elefántokért).^[233]
A Longonot hegyre néző teraszon áll Boadicea, az óriás manya-rai matriarcha koponyája, aki Iain sok-sok elefántjának volt az anyja és a nagyanyja, és aki végül egy orvvadászvérfürdő áldozata lett. Koponyáját odaszíjazták Iain gépének hátsó ülésére, és végső nyughelyére repítették, ahol most a békés kertet nézi. A Naivasha vidékén nincsenek elefántok, így megúsztuk azt a hírhedt Douglas-Hamilton eljárást, amivel a vendégeit halálra szokta rémíteni. A következő idézet Peter Matthiessen útikönyvíró The Tree where Man was Born^[234] (A fa, ahol az ember született) című könyvéből való, és egy tipikus esetet ír le:

 

„Nem hiszem, hogy megtámadna” – suttogta Iain. De ahogy a csorda biztonságban elhaladt mellettünk, Ophelia hirtelen egy lendülettel a magas part felé fordult, és fenyegető pózt vett fel. Nem látszottak kiszélesedő fülei, nem hallatszott trombitálása sem, csak egy ormányát magasra emelő, felénk tartó elefánttehenet láttunk, alig húsz méternyire tőlünk.
Emlékszem, ahogy futás közben magamban átkozódtam, amiért én vagyok hozzá közelebb. Az egyetlen esélyem az volt, hogy az elefánt a barátom után ered, és engem békén hagy. Reménytelen helyzetemben vagy talán valamilyen ösztön sugallatára, hogy ne mutassam a hátam egy támadó állatnak, újra megfordultam, nem messze attól a helytől, ahol megindultam. Életem egyik legnagyobb sóhaja volt a jutalmam.
Douglas-Hamilton, aki nem akarta eldobni a felszerelését, meg aztán tudta, hogy a futás úgysem ér semmit – és nyilván azzal is szembesülnie kellett, hogy Ophelia nem úgy viselkedett, mint ahogy azt ő megjósolta –, szilárdan megállt. Ahogy az elefánt egyre nőtt, és szürke tömege betöltötte a déli hőségtől izzó levegőt, Iain széttárta a karját, és csillogó szerkentyűjét a pofája felé lengetve ráüvöltött: „Vissza, te gazember!” A meghökkent Ophelia széttárta a fülét, és harsogva trombitálni kezdett. De lendületét elveszítve oldalra lépett, és az irányból kitérve ismét a folyó felé fordult, a válla fölött dühösen trombitálva. A magas partról Oria nevetése visszhangzott, Iain és én felvánszorogtunk, és ebédelni kezdtünk; mondani nemigen tudtunk mit.

 

Naivashai nyaralásunkra csupán az a híresztelés vetett árnyékot, mely szerint a szomszéd farmon egy leopárd csapdába lépett, és kínjában a lábára csapódó vasat magával vonszolva, ismeretlen helyre távozott. Iain dühében szótlanná vált, fogta a puskáját (mert egy sebesült leopárd veszélyes lehet), elküldött a legjobb maszáj nyomolvasóért, és elindultunk egy ócska Land Roverrel.
Az volt a terv, hogy az embereket kikérdezve, és a nyomokat követve megkeressük a leopárdot, becsalogatjuk egy ketrecbe, majd a gyógyulása után szabadon engedjük. Mivel egy szót sem tudok szuahéli nyelven, csak az arckifejezések, a hangsúlyok és Iain rövid összefoglalói révén tudtam követni a beszélgetéseket. Végül találtunk egy fiatalembert, aki látta a leopárdot, bár először tagadta ezt. Iain megsúgta nekem, hogy az ilyen kezdeti tagadás – naiv szókimondásom ellentéteként – rituális és normális. Végül a fiatalember – egy pillanatra sem beismerve, hogy megváltoztatta a történetet – beleegyezett, hogy elvezet a helyszínre. Meg is tette, mert a maszáj nyomolvasó leopárdszőrt és lehetséges lábnyomokat talált. Felugrott, majd kétrét görnyedve a papirusznádasba indult, Iain és én pedig követtük. Mikor már azt hittük, hogy teljesen eltévedtünk, eljutottunk arra a pontra, ahonnan elindultunk. A nyom hamisnak bizonyult.
Az előzőhöz hasonló, körülményes módon kikérdeztünk egy újabb tanút is, aki a papirusznádas egy másik tisztására vezetett, és Iain úgy döntött, hogy ez lesz a legjobb hely az állat befogására. Felhívta a Kenya Wildlife Service-t, ahonnan egy Land Roverrel még aznap nagy vasketrecet hoztak ki. Az ajtaját úgy tervezték,hogy lecsapódjon, ha a csalétket megrántják. Hajnalban a hepehupákon dülöngélve átvágtuk magunkat a papirusznádason és a vízilóürüléken, lombokkal álcáztuk a csapdát, kis nyers húst helyeztünk a bejáratához, csaléteknek egy fél birkát tettünk bele, majd aludni tértünk.
Másnap Lallával már Nairobiba kellett indulnunk, és úgy mentünk el, hogy a csapda még üres volt. Semmi más nem volt kíváncsi a csalétekre, csak egy lápi mongúz. Iain elrepített minket a kis gépével, átszökkenve a füstölgő vulkanikus hegyeken, majd le, a vízzel telt völgyekbe, át a zebrák felett, és (majdnem) a zsiráfok alatt. Felvertük a port és a maszáj falvak kecskéit, és körülrepültük a Ngong hegyeket Nairobi felé. A Wilson repülőtéren véletlenül összefutottunk Meave Leakey-vel. Jórészt ő vette át Richardtól az ősmaradvány-vadászat irányítását, és felajánlotta, hogy bemutat minket őseinknek a Kenya National Museum páncéltermeiben. Ezt a nagy kiváltságot másnapra, hazaindulásunk napjára időzítettük.

 

A nagy régész, Schliemann, „Agamemnon arcába bámult”. Nos, nem mondom, jó dolog lehet megtalálni egy bronzkori törzsfőnök maszkját. De Meave Leakey vendégeként a KNM-ER 1470 (Homo habilis) arcába bámulhattam, aki 20 000 évszázaddal a bronzkor kezdete előtt élt...
Mindegyik maradvány mellett ott volt annak pontos másolata is, hogy kézbe vehessük és megvizsgálhassuk, miközben a felmérhetetlen értékű eredetit bámuljuk. Leakeyék elmondták, hogy csoportjuk a Turkana-tónál, egy új helyszínen, 4 millió éves maradványokat talált, amelyek idősebbek, mint az eddig felfedezett legrégebbi hominidák. Ezen a héten, amikor ezt írom, Meave és kollégái megjelentették a Nature-ben az ősi réteg első termését: egy újonnan felfedezett fajt, az Australopithecus anamensist, amelyet egy alsó állkapocs és néhány más töredék képvisel. Az új lelet azt sejteti, hogy őseink már 4 millió évvel ezelőtt felegyenesedve jártak, meglepően (legalábbis, néhányak számára meglepően) közel ahhoz, hogy szétváltak a csimpánzok családfájától.^[235]
Később megtudtam, hogy a leopárd nem sétált be a ketrecbe. Félő volt, hogy már nem is fog, mert a második tanú szerint a csapda okozta sérülések miatt már akkor is annyira sántított, hogy közel lehetett az éhhalálhoz. Számomra a leopárdkereső napokból a Kenya Wildlife Service ketrecét helyszínre szállító, két fekete vadőrrel folytatott beszélgetésem a legemlékezetesebb. Rátermettségük, humanitásuk és elkötelezettségük mély benyomást tett rám. Nem engedték, hogy lefotózzam a műveletet, és kissé tartózkodóan viselkedtek velem szemben, amíg meg nem említettem korábbi vezetőjük, dr. Leakey nevét, aki most a politikai dzsungelben folytatja tovább a harcot. Szemük azonmód felcsillant. „Ó, hát ismeri Richard Leakeyt? Micsoda nagyszerű ember, csodálatos ember!” Megkérdeztem tőlük, hogyan boldogul mostanában a Kenya Wildlife Service. „Ó, hát jól. Mi, közkatonák, megtesszük, amit tudunk. De azért már nem ugyanaz. Micsoda nagyszerű ember!”
Azért mentünk Afrikába, hogy megkeressük a múltat. De hősöket, és a jövő ígéretét is megtaláltuk ott.

 

 

 

7. IMA LÁNYOMNAK

 

Az utolsó fejezet címét W. B. Yeatstöl vettem kölcsön, és egyetlen tételt tartalmaz: egy nyílt levelet a lányomhoz, amelyet még tízéves korában írtam. Gyerekkora nagyobb részében sajnos csak ritkán láthattam őt, így kevés alkalmam nyílt rá, hogy az élet fontos dolgairól beszélgessek vele. Mindig is aggályosan vigyáztam rá, hogy a szokásos vakfegyelemnek és a besulykolásnak még a látszatát is elkerüljem, mert hitem szerint ez felelős a világban meglévő rossz legnagyobb részéért. Mások, akik közelebb álltak hozzá, már nem voltak ilyen aggályosak, ami fölháborít, mert azt akartam, hogy ő – és minden más gyerek is – szabadon dönthessen, ha már elég idős hozzá. Mindig arra biztattam, hogy gondolkodjon, de nem mondtam meg, hogy mit gondoljon. Mikor tízéves lett, úgy döntöttem, írok neki egy hosszú levelet. De nem küldtem el, mert úgy éreztem, egy ilyen előzmények nélküli levél kioktatásnak, szülői modorosságnak hatna.
Aztán jött egy ragyogó alkalom. Irodalmi ügynököm, John Brockman, feleségével és partnerével, Katinka Matsonnal, azt tervezték, hogy ajándékként egy kevert stílusú esszékötetet állítanak össze a fiuknak, Maxnak. Felkérték ügyfeleiket és barátaikat, hogy írjanak olyan esszéket, amelyek inspirálják a fiatalokat, és segítenek nekik eligazodni az élet kezdetén. A felkérés nyomán azonnal nekiláttam, és egy nyílt levél formájában vetettem papírra a lányomnak azt, amit addig nem mertem elküldeni neki. A kötet maga, a How Things Are (Hogy is van ez?), menet közben megváltozott. Továbbra is Maxnak dedikálták, de kapott egy alcímet is – A Science Tool-kit for the Mind (A gondolkodó ember tudományos szerszámkészlete) –, és a szerzőktől már nem várták el, hogy kifejezetten fiataloknak írjanak.
Azóta nyolc év telt el, és Juliet épp e kötet összeállításának idején vált hivatalosan is felnőtté, így hát neki ajánlom ezt a kötetet, tizennyolcadik születésnapjára, sok szeretettel, az apjától.

 

 

7.1. Mit érdemes elhinni, és mit nem?^[236]

Kedves Juliet!

Most, hogy tízéves lettél, olyasmiről írok neked, ami számomra nagyon fontos. Gondolkodtál már azon, hogy honnan tudjuk azokat a dolgokat, amiket tudunk? Honnan tudjuk például, hogy a csillagok, amelyek apró tűszúrásoknak látszanak az égen, valójában hatalmas tűzgolyók, olyanok, mint a Nap, csak nagyon messze vannak? És honnan tudjuk, hogy a Föld egy kisebb golyó, amely az egyik ilyen csillag, a Nap körül kering?
E kérdésekre „bizonyítékok” adják meg a választ. A bizonyíték néha azt jelenti, hogy saját szemünkkel látjuk (halljuk, érezzük, szagoljuk...), hogy valami igaz. Az űrhajósok már eléggé eltávolodtak a Földtől ahhoz, hogy saját szemükkel lássák, hogy gömbölyű. De néha segítségre van szüksége a szemünknek. Az Esthajnal-csillag csak vibráló fénypontnak látszik az égen, de távcsővel már látjuk, hogy egy gyönyörű golyó – a Vénusznak nevezett bolygó. Azt, amit közvetlenül a látás (hallás, érzés) segítségével tudunk meg, megfigyelésnek vagy észlelésnek nevezzük.
Sok esetben a bizonyítékok nem maguk a megfigyelések, de mindig megfigyelések vannak mögöttük. Ha gyilkosság történik, azt általában senki sem figyeli meg (persze a gyilkost és az áldozatot kivéve). De a nyomozók rengeteg olyan megfigyelést gyűjtenek össze, amelyek azután egy bizonyos emberre terelik a gyanút. Ha valakinek az ujjlenyomata megegyezik azzal az ujjlenyomattal, amit a gyilkos tőrön találtak, ez azt bizonyítja, hogy az illető megérintette a tőrt. Azt nem bizonyítja, hogy ő követte el a gyilkosságot, de sokat segíthet, ha összevetjük a többi bizonyítékkal. Van úgy, hogy a detektív addig mérlegeli magában a megfigyelések sokaságát, míg hirtelen ráébred: minden értelmet nyer, és a helyére kerül, ha ez és ez követte el a gyilkosságot.
A tudósok – akik arra szakosodtak, hogy felfedezzék az univerzum és a világ igazságait – gyakran úgy dolgoznak, mint a detektívek. Először találgatnak (ezt hívják hipotézisnek), vajon mi is lehet az igazság. Aztán azt mondják magukban: ha ez valóban így van, akkor ezt és ezt kell észlelnünk. Ezt hívják predikciónak (jövendölés, előrejelzés). Például, ha a Föld tényleg gömbölyű, előre meg tudjuk mondani, hogy az utazó, aki ugyanabba az irányba megy folyamatosan, végül ugyanoda ér vissza, ahonnan elindult. Ha az orvos azt mondja, kanyaród van, az nem úgy történik, hogy rád néz, és már látja is a kanyarót. Az első pillantásra felállít egy hipotézist, amely szerint lehet, hogy kanyaród van. Aztán azt mondja magában: ha ez a kislány tényleg kanyarós, akkor ezt és ezt kell látnom... Ezután a szeme (vannak rajtad kiütések?), a keze (forró a homlokod?) és a füle (a kanyaróra jellemző módon veszed a levegőt?) segítségével végigellenőrzi a predikciós listáját. Csak ezután mondja, hogy „ennek a gyereknek kanyarója van”. Az orvosok néha más eszközöket is használnak – például vérvizsgálatokat, röntgenfelvételeket –, amelyek segítik a szemüket, kezüket és fülüket a megfigyelések elvégzésében.
A tudósok ennél sokkal okosabb és bonyolultabb módszereket is használnak, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek világról, de egy rövid levélben ezekre nem tudok kitérni. Most hagyjuk egy darabig a bizonyítékokat – amelyek alapján jó okkal hihetünk el valamit –, mert három olyan rossz okra szeretném felhívni a figyelmed, amelyek alapján nem szabad semmit sem elhinni. Ez a „hagyomány”, a „tekintély” és a „kinyilatkoztatás”.
Nézzük a hagyományt. Néhány hónappal ezelőtt egy televíziós műsorban úgy 50 gyerekkel beszélgettem. Azért hívták őket meg, mert nagyon sokféle vallásban nevelkedtek. Voltak köztük keresztények, zsidók, muzulmánok, hinduk és szikhek. Egy ember gyerekről gyerekre ment a mikrofonnal, és megkérdezte tőlük, hogy miben hisznek. A válaszaikból pontosan megtudhatod, hogy mit is értek „hagyomány” alatt. Kiderült, hogy hitüknek semmi köze sincs a bizonyítékokhoz. Büszkén hozakodtak elő szüleik és nagyszüleik vallásával, amelyeket szintén nem támasztottak alá bizonyítékok. „Mi, hinduk, ebben és ebben hiszünk.” „Mi, mozlimok, ebben és ebben hiszünk.” „Mi, keresztények, ebben és ebben hiszünk.”
Mivel mindnyájan különböző dolgokban hittek, nyilvánvaló, hogy nem lehetett mindnyájuknak igaza. A mikrofonos ember ezt jól tudta, de meg sem próbált vitát gerjeszteni a gyerekek között. De nem is ez a fontos. A kérdésem csupán az, hogy honnan származnak ezek a hitek. A hagyományból. A hagyomány azt jelenti, hogy a hit a nagyszülőkről a szülőkre és az unokákra száll, és így tovább. Vagy lehet, hogy kézről kézre adott könyvek közvetítésével terjed, évszázadokon át. A hagyományos hitek gyakran szinte a semmiből keletkeznek; lehet, hogy valaki egyszerűen csak kitalálta ezeket, például Thor és Zeusz történeteit. De ha egy ilyen történet már századokon keresztül apáról fiúra szállt, a puszta tény, hogy ilyen régi, már különlegessé teszi. Az emberek szívesen hisznek el azért dolgokat, mert mások már századok óta hisznek benne. Ez a hagyomány.
A gond csak az, hogy függetlenül attól, hogy a történet milyen régi, éppannyira igaz vagy nem igaz, mint eredetileg volt. Ha kitalálunk egy valótlan történetet, és évszázadokon át továbbadjuk, attól még nem lesz igaz!
Angliában a legtöbb embert anglikán vallásúnak keresztelték, de ez a keresztény vallásnak csak egy kis ága. Vannak más ágai is, mint például az orosz ortodox egyház, a római katolikus egyház vagy a metodista egyház. Mind más dolgokban hisznek. A zsidó és a muzulmán vallás még jobban különböznek egymástól; és léteznek különféle zsidó és muzulmán irányzatok is. Azok, akik egymástól akár csak egy kicsit is eltérő dolgokban hisznek, gyakran háborúznak az igazukért. Az ember azt hihetné, hogy nagyon jó okokat – vagyis bizonyítékokat – tudnak felsorakoztatni arra, hogy miért az ő hitük az igazi. De az igazság egyszerűen az, hogy különböző hiteik egymástól eltérő hagyományokból erednek.
Beszéljünk egy kicsit egy bizonyos hagyományról. A római katolikusok abban hisznek, hogy Mária, Jézus anyja, olyan különleges lény volt, aki nem halt meg, hanem testi valójában emelkedett fel a Mennyországba. Más keresztény hagyományok ezzel nem értenek egyet, és azt mondják, hogy Mária is meghalt, mint minden más ember. Ez utóbbi vallások nem is beszélnek róla annyit, mint a római katolikus vallás, és nem hívják őt a „Mennyek Királynőjének” sem. Mária mennybemenetelének hagyománya nem túl régi. A Biblia semmit nem mond arról, hogy hol halt meg, és hogyan; szegény nőt tulajdonképpen alig említik meg benne. Teste mennybemenetelének történetét csak Jézus után hat évszázaddal találták ki. Először csak egy történet lehetett, olyan, mint a Hófehérke. De századok múltán hagyománnyá vált, és az emberek elkezdték komolyan venni, egyszerűen csak azért, mert már oly sok generáció adta tovább. Minél régebbi egy hagyomány, annál többen veszik komolyan. Végül leírták mint a római katolikus hit egyik fontos elemét, de ez már 1950-ben történt. Ám a történet maga semmivel sem volt igazabb 1950-ben, mint Mária halála után 600 évvel, amikor kitalálták.
Levelem végén még visszatérek a hagyományra, és más vonatkozásban is beszélek róla. De most inkább a hit másik két helytelen okával foglalkozom, a tekintéllyel és a kinyilatkoztatással.
Ha a hit a tekintélyben gyökerezik, ami azt jelenti, hogy azért hiszünk el valamit, mert egy fontos ember mondta, higgyük el. A római katolikus egyházban a pápa a legfontosabb ember, és az emberek úgy hiszik, azért van igaza, mert ő a pápa. Az iszlám irányzatok egyikében a fontos emberek olyan szakállas öregek, akiket ajatollahoknak hívnak. Rengeteg fiatal muzulmán van, aki gyilkosságot is hajlandó elkövetni, mert egy távoli országban azt mondta egy ajatollah.^[237]
Mikor azt mondom, hogy a római katolikusok csak 1950-től hiszik: Mária teste fölrepült a mennybe, ezzel arra is célzok, hogy a pápa 1950-ben mondta az embereknek, ezt el kell hinniük. Ennyi. A pápa azt mondta, hogy ez igaz, akkor tehát igaz! Most valószínű, hogy a sok dolog közül, amit a pápa mondott, akadtak igaz és hamis állítások is. Azért, mert a pápa mondta, még nem kell hogy mindent elhiggyünk neki, legalábbis nem jobban, mintha valaki más mondta volna. A mostani pápa utasította a követőit, hogy ne korlátozzák a megszületendő gyermekeik számát. Ha az emberek olyan szolgaian követnék útmutatását, mint ahogy azt ő szeretné, az eredmény szörnyű éhínség lenne, betegség és háborúk, melyeket a túlnépesedés okoz.
Persze még a tudományban sem tudjuk mindig saját magunk bebizonyítani a dolgokat, és sokszor kell másoknak hinnünk. Én például még sohasem láttam a saját szememmel, hogy a fény 300 000 kilométer/másodperc sebességgel terjed. Inkább hiszek a könyveknek, amelyek leírják a fény sebességét. Ez is „tekintélynek” tűnik. Ám ez mégis sokkal jobb annál, mert azok, akik a könyvet írták, látták a bizonyítékokat, és mindenki számára lehetséges, hogy maga is utánanézzen a tényeknek. Ez így megnyugtató. Ám a papok maguk sem állítják, hogy bármi bizonyítékuk lenne Mária mennybemenetelére.
A hit harmadik helytelen indoka az úgynevezett „kinyilatkoztatás”. Ha 1950-ben megkérdezted volna a pápát, vajon honnan tudja, hogy Mária fölemelkedett a mennybe, valószínűleg azt válaszolta volna, hogy ezt „kinyilatkoztatták” neki. Bezárkózott a szobájába és útmutatásért imádkozott. Gondolkodott, gondolkodott magában és aztán egyre magabiztosabb lett. Mikor a vallásos emberek magukban úgy gondolják valamiről, hogy az bizonyára igaz, még ha nincs is rá semmi bizonyítékuk, azt „kinyilatkoztatásnak” nevezik. Nemcsak a pápák állítják, hogy kinyilatkoztatásban volt részük. Sok más vallásos ember is ugyanezt mondja. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy abban hisznek, amiben. De elég ok ez a hithez?
Tegyük fel, azt mondom neked, hogy meghalt a kutyád. Nagyon el lennél keseredve, és valószínűleg visszakérdeznél, hogy „Biztos vagy benne?” „Honnan tudod?” „Hogyan történt?” Mondjuk, én azt válaszolom, hogy: „Tulajdonképpen nem tudom, hogy Pepe meghalt. Nincsenek bizonyítékaim. De itt mélyen benn, van egy furcsa érzés, hogy igenis, meghalt.” Azt hiszem, nagyon haragudnál rám, amiért megijesztettelek, hiszen pontosan tudod, hogy a benső érzés önmagában még nem elégséges ok arra, hogy halottnak higgyük a whippetet. Bizonyítékok kellenek. Időnként mindnyájunknak vannak benső érzései, amelyek néha helyesek, néha nem. Különben is, a különböző embereknek egymásnak ellentmondó érzéseik vannak, így honnan tudhatjuk meg, hogy kinek az érzése helyes? Arról, hogy a kutya halott-e vagy sem, csak úgy győződhetünk meg, ha látjuk, hogy halott, vagy halljuk, hogy nem ver a szíve, vagy valaki olyan mondja ezt, aki a haláláról valódi bizonyítékokat látott vagy hallott.
Az emberek néha azt mondják, hinnünk kell a benső érzéseinkben, különben sohasem lehetünk bizonyosak az olyan dolgok felől, hogy „a feleségem szeret engem”. De ez nem jó érv. A szeretetre is rengeteg bizonyítékot találhatunk. Ha olyan emberrel vagyunk, aki szeret minket, ennek egész nap sok apró jelét látjuk és halljuk, és ezek összeadódnak. Ez nem pusztán egy benső érzés, nem az, amit a papok kinyilatkoztatásnak hívnak. A külső dolgok is alátámasztják a benső érzetet: a pillantások, a hang gyengédsége, az apró kedvességek – ezek mind bizonyítékok.
Vannak emberek, akiknek egy erős benső érzés azt súgja, hogy valaki szereti őket, holott erre semmi bizonyítékuk sincs; ilyenkor valószínű, hogy nagyot tévednek. Vannak olyan emberek is, akik szilárdan hiszik, hogy egy híres filmsztár imádja őket, miközben a filmsztár még csak nem is találkozott velük. Az ilyen embereknek beteg az elméje. A benső érzéseket tényeknek kell alátámasztaniuk, különben nem bízhatunk bennük.
A megérzések a tudományban is hasznosak, de csak arra jók, hogy ötleteket adjanak, melyeket később bizonyítékokkal kell alátámasztani. Egy tudósnak lehet olyan „előérzete”, hogy egy elgondolás jó. De önmagában ez még nem elég ahhoz, hogy ezt el is higgyük. Arra azonban elég, hogy bizonyos kísérleteket elvégezzünk vagy egy bizonyos módon próbáljunk bizonyítékokhoz jutni. A tudósok mindig is a benső érzéseikre támaszkodnak, mikor kidolgozzák az elképzeléseiket. De ezek semmit sem érnek addig, amíg bizonyítékok nem támasztják alá.
Ígértem, hogy még visszatérek a hagyományra, és hogy más nézőpontból is szemügyre veszem. Megpróbálom megmagyarázni, hogy miért olyan fontosak számunkra a hagyományok. Minden állat úgy van szerkesztve (az evolúciónak nevezett folyamat által), hogy abban a normál környezetben maradjon életben, amelyben a fajuk él. Az oroszlánok olyan felépítésűek, hogy Afrika síkságain jó eséllyel maradnak fenn. A folyami rák az édesvízben tud fennmaradni, míg a homár a sós tengerben. Az emberek is állatok, és olyan a felépítésünk, hogy legjobban... nos, az emberek között tudunk fennmaradni. Legtöbbünk nem vadászik, mint az oroszlán vagy a rák, hanem más emberektől veszi meg az élelmet, akik szintén másoktól vették meg. „Emberek tengerében” úszunk. Ahogy a halaknak kopoltyúra van szükségük a vízben éléshez, az embereknek agy kell, hogy képesek legyenek más emberekkel együttműködni. Ahogy a tenger sós vízzel van tele, az emberek tengere is sok nehéz tanulnivalót rejt. Ilyen például a nyelv.
Te angolul beszélsz, de a barátnőd, Ann-Kathrin németül. Mindketten olyan nyelvet használtok, amely a saját „embertengeretekben” való úszáshoz szükséges. A nyelvet a hagyomány közvetíti. Más mód erre nincs. Angliában Pepe „a dog”, Magyarországon „egy kutya”, Németországban „ein Hund”. Egyik szó sem jobb a másiknál, és nem is igazabb. Mindegyiket örököltük. Ahhoz, hogy jól tudjanak úszni az „emberek tengerében”, a gyerekeknek meg kell tanulniuk a saját országuk nyelvét, és még egy csomó más dolgot is az emberekről. Ez azt jelenti, hogy hatalmas mennyiségű hagyományos információt kell itatóspapírként magukba szívniuk. (Ne feledd, hogy a hagyományos információ azokat a dolgokat jelenti, amelyeket a nagyapák hagynak a szülőkre és az unokáikra.) Egy gyerek agya nyitva áll minden hagyományos információ előtt. Nem lehet tőle elvárni, hogy megkülönböztesse a jó hagyományos információt a rossztól, például a nyelv szavait az olyan káros ostobaságoktól, mint a boszorkányokba, ördögökbe és örök életű szüzekbe vetett hit.
Sajnos így lehetséges az – és ezen nem lehet változtatni –, hogy a hagyományos információra való nyitottságuk miatt a gyerekek könnyen elhisznek mindent, amit a felnőttek mondanak nekik, legyen az igaz vagy hamis, jó vagy rossz. Sok olyan dolgot hallanak a felnőttektől, amelyek igazak, és bizonyítékokra épülnek vagy legalábbis értelmesek. Ám ha olyasmit hallanak, ami hamis, ostoba vagy gonosz, semmi sem tartja vissza őket attól, hogy azt is elhiggyék. És mit tesznek a gyerekek, ha felnőttek? Nos, elmondják ugyanazt a következő generációnak. Ha tehát valamiben erősen hisznek – legyen bár hazugság, amit az égvilágon semmi sem támaszt alá –, akár örökké fennmaradhat.
Lehet, hogy ez történik a vallásokkal is? Hogy van isten vagy vannak istenek, hogy van Mennyország, hogy Mária nem halt meg, hogy Jézusnak nem ember volt az apja, hogy az imákat meghallgatják, hogy a bor vérré válik – egyik hiedelmet sem támasztották alá egyetlen értelmes bizonyítékkal sem. Mégis, emberek milliói hisznek ezekben. Talán azért van ez, mert még akkor mondták nekik, hogy higgyék el, amikor még olyan fiatalok voltak, hogy bármit elhittek.
Más emberek milliói egészen más dolgokban hisznek, mert gyerekkorukban más hitre tanították őket. A muzulmán gyerekeknek más dolgokat mondtak, mint a keresztény gyerekeknek, és mind úgy nőnek fel, hogy tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy nekik van igazuk, és a többiek tévednek. Még a kereszténységen belül is, a római katolikusok más dolgokban hisznek, mint az anglikánok vagy az episzkopális egyház hívei, a sékerek vagy a kvékerek, a mormonok vagy a holy rollerek, és teljesen meg vannak győződve arról, hogy nekik van igazuk, a többieknek meg nincs. Pontosan olyan okokból hisznek más-más dolgokban, amiért te angolul beszélsz, Ann-Kathrin pedig németül.
Mindkét nyelv helyénvaló a nekik megfelelő országban. Ám azt már nem mondhatjuk, hogy a különböző vallások is a saját országukban helyesek, mivel a különböző vallások egymásnak ellentmondó dolgokat tartanak igaznak. Az nem lehet, hogy Mária élve jutott a mennybe a Katolikus Köztársaságban, de meghalt a protestáns Észak-Írországban.
Mihez kezdjünk ezzel az egésszel? Nem könnyű ezzel bármit is kezdened, hiszen alig vagy még tízéves. De megpróbálhatod a következőt. Ha még egyszer valaki egy fontosnak tűnő dolgot mond neked, gondold végig: „Olyasmi ez, amit az emberek bizonyítékok alapján ismernek? Vagy olyasmi, amit a hagyományokra, a tekintélyre vagy a kinyilatkoztatásra hagyatkozva hisznek el?” És ha a következő alkalommal valaki azt mondja valamiről, hogy ez és ez igaz, kérdezd meg tőle: „Milyen bizonyíték támasztja ezt alá?” És ha nem tud jó választ adni, remélem, kétszer is meggondolod, mielőtt egyetlen szavát is elhiszed.

Szerető Apád