8. HARRY COLLINS - 2029

A Stark Falls őrei szigorú parancsot kaptak, hogy nem beszélhetnek. Minden itteni rab egyedül edzett egy udvari kifutón, és az ételt a cellákban szolgálták fel nekik. Maguk a cellák elég kényelmesek voltak, és bár nem volt bennük teleképernyő, könyvekhez hozzá lehetett jutni - igazi, ódivatú könyvekhez, amelyeket bizonyára még az ötven éve, vagy még régebben lebontott könyvtárakból szereztek és őriztek meg. Harry Collins nem talált 1975 után megjelent köteteket. Egy őr csaknem mindennap körbetolt egy kocsit, amin magasra tornyozva sorakoztak a régi, poros könyvek. Harry olvasással ütötte el az időt.

Eleinte folyton azt várta, mikor jön már a tárgyalása, ám egy idő múlva csaknem teljesen megfeledkezett erről a lehetőségről. És jócskán túljutott egy éven, mire lehetőséget kapott, hogy egyáltalán bárkinek elmondhassa a történetét.

Amikor elérkezett a lehetőség, a hallgatósága nem a bírákból és az esküdtszékből állt, nem doktorokból, ügyvédekből vagy kriminológusokból. Csak egy Richard Wade nevű rabtársával beszélt, akit a szomszédos cellába zártak 2013. október tizenegyedikén, az esti órákban.

Harry eleinte akadozva beszélt, ám ahogy haladt előre, egyre könnyebben törtek elő belőle a szavak, és az érzelmek saját ékesszólással ruházták fel. A fal túloldalán ülő, nem látott hallgatója nem szakította félbe, és nem tett fel neki kérdéseket; Harrynek az is épp elég volt, hogy végre van valaki, aki meghallgatja őt.

- Szóval, egyáltalán nem úgy történt, ahogy azt vártam - fejezte be a mondandóját. - Semmi tárgyalás, semmi nyilvánosság. Sosem láttam újra sem Leffingwellt, sem Manschoffot. Senki nem kérdezett ki. Mire újra magamhoz tértem, már itt találtam magam, a börtönben. Elevenen eltemetve.

Richard Wade nehézkesen szólalt meg, most először:

- Maga szerencsés. Ott a helyszínen főbe lőhették volna.

- Épp ez zavar a legjobban - vallotta be Harry. - Miért nem végeztek velem? Miért zártak he így, incommunicado¹? Hiszen nem sok börtön maradt manapság, amikor az étel és a hely is aranyat ér.

- Egyáltalán nem maradt semmilyen börtön, legalábbis hivatalosan - felelte Wade. - Ahogy nincsenek többé temetők sem. De a fontos embereknek még ma is rendeznek magántemetést, és a maradványaikat titokban megőrzik. Minden csak befolyás kérdése.

- Nekem nincs semmi befolyásom. Én nem vagyok fontos. Nem gondolná, hogy kockázatosnak tekintenék, hogy életben tartsanak az adott körülmények között? Ha lesz valaha is tárgyalás, és kivizsgálnák az ügyet...

- Mégis ki vizsgálná ki? A kormány nem, az biztos.

- De tegyük fel, hogy politikai hatalomváltás történik. Mi van, ha a Kongresszus tőkét akar kovácsolni a helyzetből?

- Nincs már Kongresszus.

Harry levegő után kapkodott.

- Nincs Kongresszus?

- A múlt hónap óta. Feloszlatták. Mostantól a Kormánytanács uralkodik felettünk, a végrehajtói hatalommal pedig a minisztériumi vezetőket ruházták fel.

- De hát ez abszurdum! Senki nem tűrhet nyugodtan egy ilyen döntést!

- Pedig így volt, legalábbis a többség esetében. Egyévnyi gondos előkészület után... miután nagyban leleplezték a kongresszusi panamázást, korrupciót és inkompetenciát. Kiderült, hogy mindvégig a Kongresszus volt a gonosztevő; a szenátorok és képviselők csaltak a tarifasorompókkal és a korlátozó kereskedelmi szerződésekkel, ezért voltak olyan szűkösek az élelmiszertartalékaink. Szembehelyezkedtek a nemzetközi föderációval. Magyarán mondva, az embereket jól beetették: „Szabaduljunk meg a Kongresszustól, és több kaja jut az asztalra." Ez remekül bevált.

- De hát az ember azt hinné, legalább a politikusok ráébredtek, hogy saját maguk alatt vágják a fát! Az állami törvényhozó testületek és a kormányzók...

- A törvényhozó testületeket ugyanezen egyezmény keretében oszlatták fel - folytatta Wade. - Többé nincsenek államok, csak kormányzati körzetek. A területek és népességszámok józan figyelembevétele alapján. Ez nem az erkölcsi hanyatláson és a nyilvánvaló fogyasztáson alapuló, régi, terjeszkedő gazdaság. Pillanatnyilag a legfőbb problémát a puszta túlélés jelenti. Bizonyos szempontból tehát logikus a lépés. A régimódi politikai gépezet nem tudott megbirkózni a helyzettel; nincs idő vitatkozni, amikor azonnali döntések szükségesek a nemzet jólétéhez. Maga is hallotta, hogyan függesztették fel a polgári szabadságjogokat a régi háborúk idején. Hát, jelen pillanatban is háború zajlik; az éhség és a termékenység erői elleni háború. Tíz-húsz éven belül, mire a Leff-injekciós nemzedék teljesen felnő, és az idősebbek közül sokan meghalnak, csökkenni fog a feszültség. Időközben azonban gyors cselekvésre van szükség. Akár önkényes tettekre.

- De hát ezzel a diktatúrát védi!

Richard Wade olyan hangot hallatott, amit általában egy gúnyos vállrándítás kísér:

- Igazán? Nos, nem így volt, amikor még odakint voltam. És most ezért vagyok idebent.

Harry Collins megköszörülte a torkát.

- Mit csinált?

- Ha a szakmámra céloz, szövegiró voltam. Ha pedig az állítólagos bűncselekményemre, nos, elkövettem azt a hibát, hogy úgy gondolkoztam, ahogy ön, és még súlyosabb tévedésnek bizonyult, hogy megpróbáltam belecsempészni ezt az attitűdöt a szövegeimbe. Úgy tűnik, amikor a Kongresszust hivatalosan feloszlatták, szerettek volna elkészíteni valami időszerű showműsort... egyfajta történelmi áttekintést a szerv működéséről, régi filmfelvételek felhasználásával. A feletteseim afféle „tévedések vígjátékában" gondolkodtak; a hibák és vétségek kavalkádját akarták bemutatni, és főleg azt kidomborítani, miért járunk jobban így, egy politikai mutatványosbódé támogatása nélkül. Nos, elvégeztem a megbízatást, és megvágtam a filmeket, de amikor írtam egy elnagyolt szövegvázlatot, elkövettem azt a hibát, hogy belevettem a pro és kontra álláspontokat is. Persze, soha semmi nem jutott el belőle a teleképernyőkre, de amit tettem, arra rögtön felfigyeltek. Tüstént eljöttek értem, és nagy sietve iderángattak. Én sem kaptam lehetőséget meghallgatásra vagy tárgyalásra.

- De miért nem végezték ki? Vagy... - Harry tétovázott. - Talán épp ezt várta?

- Magát miért nem végezték ki? - vágott vissza Wade.

Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna.

- Nem, én most már nem számítok semmi ilyesmire. Szerintem ott helyben megtették volna, ha egyáltalán szándékukban állt volna az elhallgattatásom. Én mást gondolok az olyan emberekről, mint ön vagy én. És mint néhány kongresszusi tag és szenátor, akik szintén hirtelen tűntek el szem elől. Szerintem minket tartalékolnak.

- Tartalékolnak?

- Az egész egy nagyobb terv része. Várjon egy kicsit, hadd gondolkozzam! Később még beszélhetünk. - Wade újra felkuncogott. - Úgy fest, erre bőségesen lesz még lehetőségünk a jövőben.

Nem tévedett. A rákövetkező hónapokban Harry sűrűn beszélgetett a fal túloldalán lévő barátjával. Sosem látta őt - a rabok a Stark Fallsban külön mentek ki a börtönudvarra mozogni, és nem volt semmiféle csoportos gyülekező vagy szórakozás. Meglepően kielégítő ételt kaptak, meglepően komfortos cellákban. A szükségleteket illetően Harry nem panaszkodhatott. Most pedig, hogy végre volt kivel beszélgetnie, mintha az idő is gyorsabban telt volna.

A következő néhány év során rengeteg mindent megtudott Richard Wade-ről. Wade főként a régi időkről szeretett mesélni és ábrándozni. Beszélt arról, amikor még a hálózatoknak dolgozott - a magánkézben lévő kereskedelmi csatornáknak, amelyek valósággal virágoztak, mielőtt a kormány átvette volna a média feletti irányítást a nyolcvanas években.

- Ott kezdted a pályát, mi? - kérdezte Harry.

- Jesszus, öregem, dehogyis! Sokkal régebbi bútordarab vagyok, mint hinnéd. Hiszen hát, mindjárt hatvanöt leszek. 1940-ben születtem. Így van, a második világháború alatt. Szinte még az atombombára is emlékszem, a szputnyikokra pedig tutira, arra mérget vehetsz. Én mondom, eszelős egy időszak volt az. A pesszimisták azon görcsöltek, hogy a ruszkik hazavágnak minket, az optimisták pedig meg voltak győződve róla, hogy dicsőséges jövő vár ránk az űr meghódításával. Hallottad már valaha a régi történetet arról, amikor vak emberek vizsgálnak meg egy elefántot? Hát, a legtöbb emberrel is ugyanaz volt a helyzet; mind csak tapogatózott, és próbálta meghatározni az eljövendő dolgok pontos alakját. Néhányunk még némi pénzt is keresett ezzel egy ideig, sci-fi regények írásával. Én is így kezdtem a pályát.

- Író voltál?

- Olyan tizennyolc lehettem, amikor eladtam az első novellámat. Aztán csaknem húsz éven át írogattam hébe-hóba. Persze, Robertson termonukleáris egyenlete kijött '75-ben, és azután minden addigi terv füstbe ment. Az hathatósan kilőtte a jövőbeli háborúk minden esélyét, de a spekulativ es eszképista fikciók iránti érdeklődést is lenullázta. Úgyhogy egy időre átnyergeltem a televíziózáshoz, és ott ragadtam. De a régi science fiction tényleg jó móka volt, ameddig tartott. Olvastál valaha bármit a műfajban?

- Nem - ismerte be Harry. - Ez jóval az én időm előtt volt. De áruld el nekem... volt annak bármi értelme? Úgy értem, az akkori írók közül akadt olyan, aki előre látta, mi fog történni valójában?

- Bőven akadtak olcsó, önjelölt próféták és filléres Nostradamusok - felelte Wade. - De, mint mondtam, a legtöbbjük feltételezte a közelgő háborút a kommunistákkal vagy az űrutazás új korszakát. Mivel a kommunizmus megbukott, és az űrrepülések csak zsákutcába és halott világokhoz vezető, drága kiruccanásoknak bizonyultak, ebből következően az akkor megálmodott fiktív jövők többsége téves nézeteken alapult. Az összes többi következtetés pedig felszínes társadalmi jelenségekkel foglalkozott... Például, írtak olyan civilizációkról, amelyeket reklámokkal és tömegmanipuláló technikákkal irányítottak. Igaz, gyerekkoromban ez még elég logikus trendnek tűnt... ám amint a szükséglet meghaladta a kínálatot, az igények stimulálásának... vagyis a reklámok fő feladatának... egész mechanizmusa megfeneklett. A tömegmotivációs technikák pedig manapság szinte teljes egészében arra irányulnak, hogy minimálisra szorítsák az ellenállást a saját túlélésünket biztosító rendszer ellen... Egy másik népszerű elképzelés az egyre nagyobb tért hódító matriarchátus ötletén alapult. Vagyis inkább a geronto-matriarchátusén, amelyben az idősebb asszonyok veszik át az irányítást. Egy olyan korban, ahol a nők statisztikailag több évvel túlélték a férfiakat, ez nagyon is lehetségesnek tűnt. Mostanra természetesen a rövidített munkaórák és a fejlett orvostudomány kiegyenlítették az átlagos életkort. És mivel a magántulajdon egyre kevésbé vált meghatározó tényezővé a kollektív sorsunk uralásában, manapság aligha számít, hogy a férfi vagy a nő irányít-e... Aztán ott volt az az általános elmélet, hogy a technológia vívmányai egy gombnyomásra működő társadalmat eredményeznek, ahol automaták végeznek majd minden munkát. Ez így is lehetett volna... ha korlátlanul állnának rendelkezésünkre nyersanyagok a robotok gyártásához és erőforrások az aktiválásukhoz. Amint arra már kezdünk ráébredni, az atomenergia nem hasznosítható ilyen parányi léptékben... Végül, de nem utolsósorban, létezett az orvosi irányultságú rendszer koncepciója, amely különös hangsúlyt helyez a pszichoterápiára, az idegsebészetre és a parapszichológiára. A világot ezen elképzelések szerint telepaták irányítanák, a pszichózist agymosással törölnék el, és az intellektust hipnotikus szuggesztiókkal fejlesztenék. Mindez remekül hangzott... azonban az orvosi szakma figyelmét csaknem kizárólagosan lekötötte a fizikai betegségek legyőzése... Ami felett a jelek szerint alig néhány kivétellel szinte mind átsiklottak, az a túlnépesedési probléma. Nem müködtethetsz egy világot reklámok útján, amikor olyan sok ember él a bolygón, hogy amúgy sincs elég áru, ami kielégíthetné a szükségleteket. Nem adhatod át az irányítást a nagy üzleti vállalkozásoknak, amikor a kormány magába nyelt gyakorlatilag szinte minden kereskedelmi és ipari funkciót, csak hogy megbirkózzon az egyre növekvő követelményekkel. A matriarchátus elveszíti minden értelmét és jelentőségét, ha az egyes családi egységek jellege megváltozik az egyre növekvő népesség nyomása alatt, ami eltörli a régimódi otthonok, családi körök és társasági mintázatok lehetőségét. És minél inkább meg kell őriznünk a rohamosan csökkenő természeti erőforrásokat az emberek számára, annál kevésbé engedhetjük meg magunknak, hogy kiterjesszük a robotika és a gépezetek terén végzett kutatást és kísérletezést. Ami a pszichológusok által uralt társadalmat illeti, egyszerűen túl sok a páciens, és nincs elég képzett szakorvos. Nem kell, hogy arra emlékeztesselek, hogy a katonaság elvesztette az irányítási esélyét, amikor a háborúk eltűntek a föld színéről, és hogy a vallás is napról napra egyre több teret veszít. Az osztályok közötti választóvonalak eltűnnek, és lassan a faji megkülönböztetés is a múlté. A Világföderáció régi elképzelése egyre praktikusabbá válik. Amint megszűnnek a politikai akadályok, a fajkeveredés majd elvégzi a munka hátralevő részét. De úgy tűnik, senki nem látta előre konkrétan ezt a jövőt. Mind elkövették azt a hibát, hogy a hidrogénbomba miatt aggódtak a spermabomba helyett.

Harry elgondolkodva bólintott, bár Wade nem láthatta a reakcióját.

- De nem az a helyzet, hogy ezen koncepciók mindegyikéből megtalálható valami a jelenlegi, aktuális helyzetünkben? - kérdezte. - Mármint, a kormány és az üzleti szféra gyakorlatilag szinte egy és ugyanaz, és ők tényleg propaganda-technikákat alkalmaznak, hogy minden médiát az irányításuk alatt tartsanak. Ami a tudományos kutatásokat illeti, csak nézd meg, hogy újjáépítettük a városainkat, és milyen remekül kifejlesztettünk szintetikus ételeket, üzemanyagokat, ruhákat és lakóhelyeket. A gyógyászat terén pedig ott van Leffingwell és az ő injekciói. Mindez nem cseng szépen egybe a te korai science fiction irodalmaddal?

- Hol a te undergroundod? - követelte Richard Wade.

- A micsodám?

- A te undergroundod - ismételte Wade. - Az ördögbe is, minden tudományos-fantasztikus történet jövőbeli társadalmának megvan a maga undergroundja! Ez volt a trükk a cselekményben. A hős egy konformista volt, aki összeakaszkodik a társadalmi renddel, és bajba kerül... ha jobban belegondolok, te is épp ezt tetted, még évekkel ezelőtt. Csak épp ahelyett, hogy a rendszer tehetetlen áldozatává válna, ő összetalálkozik a földalatti mozgalommal, az undergrounddal. Nem valami félnótással, mint a

te Ritchie barátod, aki megpróbált a saját szakállára dolgozni, bármilyen valódi terv vagy rendszer nélkül, hanem egy teljes, sub rosa szervezet, amely eltökélte, hogy forradalmat szít, és átveszi a hatalmat. Lennének bölcs öreg papok, bölcs öreg szélhámosok, bölcs öreg hivatalnokok, akik mind kettős játékot játszanak, és puccsot terveznek. Mindenütt kémek, vágod? És a mi hősünk seperc alatt a kormány kulcsfiguráival fogócskázik. A történetekben mindig így alakult a dolog... De mi történik a való életben? Például, mi történt veled? Bedőltél egy sor ostobán elsütött ostoba trükknek... mert a hatalmon lévők is csak emberek, és nem holmi szintetikus szuperintellektusok, akiket frusztrált fikciógyártók álmodtak meg. Te rájöttél, hogy a logikus jelöltek, akik létrehozhatnának egy undergroundot, nem mások, mint a naturalisták; ismét csak: ők is egyszerű, közönséges személyek, nem pedig zseniális szervezkedők. Ami a kulcsfigurákkal való kapcsolatba lépést illeti, valójában épp kéznél voltál, amikor Leffingwell befejezte a kísérleteit. Azután, évekkel később visszajöttél, hogy levadászd őt. Beismerem, ezzel nagyon is a hagyományos hősi szerepet követted. De sosem láttad az illetőt, csupán a távcsöves puskád teleszkópján át. És ezzel véget is ért az egész. Semmilyen modern kori Machiavelli nem tartóztatott le, hogy macska-egér játékot játsszon veled, és semmilyen futurisztikus Freud nem fáradt azzal, hogy kimossa az agyadat, vagy hízelegjen a tudatalattidnak. Te egész egyszerűen nem vagy olyan fontos, Collins.

- De mégis bedugtak egy speciális börtönbe. Miért?

- Ki tudja? Engem is ide zártak.

- Egyszer említettél valamit... hogy tartalékolnak minket. Hogy értetted ezt?

- Hát, feltételezem, ez is csak egy régi sci-fi ötlet lehetett. Majd holnap elmondom neked, oké?

Így hát a kérdés - és maga Harry Collins is - nyugovóra tért éjszakára.

Másnapra Richard Wade eltűnt.

Harry szólongatta, de nem érkezett válasz. Aztán felkiáltott, átkozódni kezdett, fel-alá járkált a cellájában, és egyedül sétált körbe-körbe az udvaron, könyörgött az érzéketlen őröknek valami információért, leizzadt, magában beszélt, számolta a napokat, azután belezavarodott, és már nem is tudta, hol tart.

Majd egyszer csak újabb rab került a szomszédos cellába, bizonyos William Chang, molekuláris biológus. Nagyon szűkszavúan nyilatkozott arról, hogy miért került rács mögé, annál bőbeszédűbb volt azonban a mások által odakint a nagyvilágban elkövetett bűnöket illetően. Amit a génekről, kromoszómákról, recesszív tulajdonságokról és mutációkról összehordott, az jórészt kínainak tűnt Harry számára. Ám a beszélgetéseik során egy dolog elég világossá vált - Chang komolyan aggódik az emberi faj jövőjéért.

- Leffingwellnek várnia kellett volna még - magyarázta. - A második nemzedék lesz az igazán fontos. Amint azt próbáltam az embereimnek elmagyarázni...

- Ezért van itt?

Chang felsóhajtott.

- Azt hiszem. Persze, nem hallgattak rám. A túlnépesedés átka mindig is sújtotta Ázsiát, és ez annyira kézenfekvő megoldásnak tűnt. De ki tudja? Eljöhet még az idő, amikor olyan emberekre lesz szükségük, mint jómagam.

- Szóval, akkor magát is tartalékolták.

- Hogyan?

Harry mesélt neki Richard Wade megjegyzéseiről, és közösen próbálták megfejteni a szavak mögött rejlő elméletet.

De nem sokáig. Mert másnap reggel Harry Collins ismét arra ébredt, hogy üres a szomszédos cella, és újra hosszú időre egyedül maradt.

Végül mégis érkezett egy új szomszéd. Lars Neilstromnek hívták. Neilstrom beszélt neki hajókról, cipőkről, pecsétviaszról és ezeregy más apróságról, amiről az emberek magányukban és unalmukban társalognak, többek között - elkerülhetetlenül - arról is, hogy miért kerültek ide.

Neilstrom a Munkaalkalmassági Törvény oktatója volt, és nem talált magyarázatot a Stark Falls-beli jelenlétére. Amikor Harry beszélt neki a tartalékolási elméletről, rabtársa akadékoskodni kezdett.

- Ez sokkal inkább Kafka, mint tudományos fantasztikum - mondta. - Bár felteszem, még sosem olvasott Kafkát.

- De igen - felelte Harry. - Amióta itt vagyok, mást sem tettem, csak régi könyveket olvastam. Az utóbbi időben mikroszkeneket kapok. Tanulmányozni kezdtem a biológiát és a genetikát; Chang szavai felkeltették az érdeklődésemet. Ami azt illeti, nagyon is kedvelem az autodidakta önképzést. Amúgy sincs más, amit itt csinálhatnék.

- Önképzés! Mostanság ez az egy módszer maradt. - Neilstrom szavai keserűen csengtek. - Nem tudom, mi lesz a tudásunk örökségének sorsa a jövőben. Nem a technológiai jártasságunkról beszélek; az úgynevezett tudományos információkat gondosan megőrizték. De a humán tárgyak, a filozófia, az irodalom és társai, gyakorlatilag elvesztek. A kerek egész egyén koncepciója elfeledetté vált. És ha a közelgő krízisre gondolok...

- Miféle krízisre?

- Lassan felnő egy új nemzedék. Mostantól tíz-tizenöt éven belül sikeresen eltöröljük a politikai, faji és vallási viszályokat. Lesz azonban egy új és még veszélyesebb megkülönböztetés: a fizikai adottságoké. Mit gondol, mi fog történni, amikor a világ egyik fele átlag százkilencven centi magas, a másik fele pedig alig száz?

- El sem tudom képzelni.

- Nos, én igen. Az a baj, hogy a legtöbben nem ébrednek rá, mi lesz a probléma. A dolgok túl gyorsan zajlottak. Hiszen, ha belegondolunk, az elmúlt száz évben több változás történt, mint az azt megelőző évezred alatt! És a gyorsulás mértéke egyre csak nő. Egészen mostanáig a túl gyors technológiai fejlődés miatt aggódtunk. De ami miatt igazán aggódnunk kéne, az a társadalmi fejlődés.

- A legtöbb embert az alkalmazkodásra kondicionálták.

- Igen. Épp ez a dolgunk a Munka-alkalmasságiban. De a rendszer csak akkor működik, ha egyetlen, egységes konformitási szabvány létezik. Nálunk azonban pár éven belül kettő lesz, a méret alapján. Akkor mi lesz?

Harry szeretett volna némi időt, hogy fontolóra vegye a kérdést, ám sosem kapott rá választ. Mert Lars Neilstrom eltűnt az éjjel, éppen úgy, mint korábban az elődei. A rákövetkező közjátékokban pedig Harry megismert még féltucatnyi másik rabtársat, a szomszédos cella átmeneti lakóit. A világ minden részéről érkeztek, és sok mindent megvitathatott velük, de mindig megmaradt annak a problémája, hogy miért vannak ott - és Richard Wade tartalékolási elvének emléke.

Eljött az az idő, amikor Richard Wade emléke egybeolvadt az elméjében Arnold Ritchieével. A múlt egyetlen homályos montázzsá vált az ügynökségben, a gyógyközpontban és a farmon töltött életéről, emlékképek kavalkádjává arról, ahogy a folyóparton heverészik görcsös attitüdű nőkkel, vagy ahogy a sziklának támaszkodik, puskával a kezében.

Valahol ott rejlett közöttük a kép egy gyermek tágra nyílt szeméről és a hangjáról, aki azt mondta: „A nevem Harry Collins." De mindez nagyon távolinak tűnt. Valóságos csupán a cella volt, meg a sokévnyi beszélgetés és a mikroszkenek olvasása, meg a törekvés, hogy felismerjen valamilyen mintázatot az eseményekben.

Harry azon kapta magát, hogy ezt az egészet leírja egy új jövevénynek, aki Austin néven mutatkozott be - lágy hangú férfi volt, aki valamikor 2029-ben lett a szomszédos cella lakója. Végül eljutottak Wade elméletéhez.

- Talán akadt néhány értelmesebb koponya, akik előre látták a közelgő krízist - vonta le a végkövetkeztetést. - Talán eleve számítottak arra az időre, amikor talán szükségük lehet néhány nonkonformistára. A hozzánk hasonló emberekre, akik nem maradtak tétlenek, akiket nem tudtak meggyőzni és hitegetni. Lehet, hogy mi vagyunk a kormány biztosítási kötvényei. Ha valami vészhelyzet adódna, kiszabadulunk.

- És akkor ön mihez kezd majd? - kérdezte Austin szelíden. - Hiszen a rendszer ellensége, nem?

- Igen. De én a túlélés pártján állok. - Harry Collins lassan, megfontoltan beszélt. - Tudja, megtanultam valamit az itteni, tanulással és eszmecserékkel töltött évek alatt. A lázadás nem megoldás.

- De hát gyűlölte Leffingwellt.

- Igen, így történt, egészen addig, amíg rá nem ébredtem, hogy valójában ez az egész elkerülhetetlen volt. Leffingwell nem valami gonosztevő, ahogy senki más sem, akár kormánytag, akár nem. A pokolba vezető utunk csakis a legjobb szándékokkal van kikövezve. Ha megöljük a mérnököket és az útépítőket, attól még nem kerülünk le arról az útról, és mind együtt járunk rajta. Meg kell találnunk a módját, hogy megváltoztassuk az irányát. A fiatalabb emberek túl aggodalmasak lesznek ahhoz, hogy csak vakon rontsanak előre. Az én nemzedékem többsége birka módjára együtt mozog a tömeggel, a kondicionáltságuk miatt. Csupán mi, egykori lázadók leszünk képesek megtervezni egy új irányt. Egy új útvonalat, mindannyiunk számára.

- Mi a helyzet a fiával? - kérdezte Austin.

- Rá gondolok - felelte Harry Collins. - Őrá és az összes többi társára. Talán nincs is szüksége rám. Talán egyiküknek sincs. Lehet, hogy ez az egész illúzió csupán. De ha valaha is eljön az az idő, én készen állok majd. Időközben pedig, mindig reménykedhetek.

- Eljött az idő - jegyezte meg Austin szelíden.

Azután csodával határos módon, kint állt a celláján kívül, és Harry cellájának az ajtaja előtt, ami most kinyílt. Harry pedig ismét belenézhetett a tágra nyílt szempárba, amelyre oly jól emlékezett - ugyanabba, amely most egy teljesen kifejlett ember arcából nézett vissza rá. Egy alig méternyi magas, érett férfi arcából. Reszketegen felállt, ahogy az idegen kinyújtotta a kezét, és így szólt:

- Szervusz, Apám!

- De... én... ezt nem értem.

- Régóta várok már erre a pillanatra. Beszélnem kellett veled, ki kellett derítenem, mit érzel igazából, hogy biztosra mehessek. Most már készen állsz, hogy csatlakozz hozzánk.

- Mi folyik itt? Mit akarsz tőlem?

- Majd később megbeszéljük - mosolyodott el Harry fia. - Most viszont hazaviszlek.

9. ERIC DONOVAN - 2031

Eric örült, hogy eljutott az irodába, és magára zárhatta az ajtót. Az utóbbi időben valahányszor kimozdult, folyton az a különös érzés gyötörte, hogy az emberek megbámulják őt. Nem csak a képzelete játszott vele: valóban méregették. Manapság minden fiatalra, aki egy méternél magasabbra nőtt, úgy meredtek, mint valami torzszülöttre. De nem csak ez a tolakodó figyelem nyomasztotta.

Olykor motyogtak és pusmogtak a háta mögött, néha pedig nyíltan sértegették. Eric nem bánta az olyan jelzőket, mint a „mocskos naturalista". Azt meg tudta érteni - egyszer régen, nagyon régen, mindenkit, aki ellenezte a Leff-törvényt, naturalistának neveztek. Azelőtt pedig még más jelentése is volt a szónak, legalábbis így hallotta. Manapság persze mindenkit így hívtak, aki százötven centinél magasabbra nőtt.

Nem, a szokásos sértésekkel és gúnynevekkel nem volt különösebb gondja, azokat el tudta viselni. De olykor más dolgokat is mondtak. Olyan szavakat használtak, amiket soha senki sem, kivéve, ha valóban nagyon gyűlölt valakit, és legszívesebben végzett volna vele. Ez pedig, Eric tudta, a legalja: ennél mélyebbre már nem juthat. Tényleg gyűlölik őt, és valóban meg akarják ölni.

Gyáva lett volna? Talán. De Erickel nem csupán a képzelete űzött csúf tréfát. Az efféle dolgokról soha semmit nem lehetett látni a teleképernyőkön, de nap mint nap meggyilkoltak naturalistákat. Még mindig a régi emberek voltak többségben, de az újak, a gyorsan feltörekvő fiatalok egyre nagyobb teret hódítottak. És annyira nagyon sokan lettek. Azonkívül, aktívabban is éltek, ez pedig megalkotta azt az illúziót, hogy mindenütt ők a mérvadók. Az „egyrőfösök".

Eric leült az asztala mögé, és elvigyorodott. Mérvadók. Kissrác korában még pont fordítva volt az egész. Ő és a többiek, akik nem kaptak oltást azokban a korai időkben, ők tekintették magukat normálisnak. És ők csúfolódtak másokkal. Olyan gúnynevekkel dobálóztak, mint „vakarcs", „törpe" és „zsebpiszok". De a legáltalánosabb név ragadt meg leginkább: az „egyrőfös". Ez számított mind közül a legnagyobb sértésnek.

Most azonban már egyáltalán nem volt sértő. Épp ellenkezőleg. A sértést az jelentette, ha valaki magasabbra nőtt. Ha egy mocskos naturalista vagy egy „naturalista fattya". Az idők, kétségkívül, alaposan megváltoztak.

Eric a kommunikátorra pillantott. Már csaknem délre járt, és még csak fel se villant. Itt sugározta ezeket a remek és nagy ajánlatokat; az ember azt hihetné, hogy kap valami választ egy drága sugárzó programra, de nem. Talán épp ez volt a probléma -többé már senki nem szerette a nagy dolgokat. Minden olyan kicsi lett.

Kényelmetlenül fészkelődött a székében. Ez volt az egyik vigasza: legalább a régi bútorokat meghagyták neki. Egyre nehezebbé vált manapság olyan cuccokat találnia, amelyek megfelelő méretűek voltak a számára. Úgy tűnt, a legtöbb bútort, ágyat és háztartási eszközöket gyártó cég inkább az apró holmikat dobja piacra, a fiatalabb nemzedékeknek. Olcsóbb volt őket előállítani, kisebb volt az anyagigényük, és nagyobb rájuk a kereslet. A kormány diktálta a gyártók számára a méret-prioritásokat.

A helycsökkentő megoldások miatt már a nyilvános tömegközlekedés használata is gyilkos volt. Eric inkább a saját sugárhajtásúját vette igénybe. Azonkívül, így biztonságosabb is volt. Összezsúfolódni egy járaton egy egész csapat egyrőfössel, úgy, hogy csak pár másik naturalista van jelen? Azzal csak magának kereste volna a bajt.

Ó, igen, ez a világ kezdett egyrőfössé válni, efelől nem voltak kétségei. Egyre kisebb bútorok, kisebb ételadagok, kisebb ruhaméretek, kisebb épületek...

Ez eszébe juttatott Ericnek valamit, amitől újra ráncba szaladt a homloka. A fenébe is, miért nem szólal már meg ez a kommunikátor? Kapnia kellene valamiféle kérdést vagy érdeklődést. Hiszen gyakorlatilag szinte ingyen kínálta a helyet!

De csak a csend fogadta, és ugyanez volt a helyzet végig az előző héten is. Ezért kellett megválnia Lorette-től. Édes kis csaj volt, de többé nem maradt a számára semmi munka. Se munka, se fizetés. Azonkívül, a helytől amúgy is a frász kerülgette. Valójában ő javasolta, hogy jobb, ha elmegy.

- Eric, sajnálom, de egyszerűen nem bírom tovább elviselni ezt. Teljesen egyedül ebben a hatalmas épületben... a hátam is borsózik tőle!

Először megpróbálta lebeszélni róla.

- Ne légy butus, kisszívem! Ott van Bernstein, lent a tizediken, felettünk Saltonstall, és Wallaby meg a fiai a tizennegyediken. Én mondom, ez a ház kezd újra életre kelni, a csontjaimban érzem! Jövő héten kibocsátok egy hirdetést új bérlőkért, majd meglátod...

Valójában a saját félelmei ellen is beszélt, és Lorette bizonyára pontosan tudta ezt. Mindenesetre, végül lelépett. Most pedig itt ült tök egyedül.

Egyedül.

Eric nem szerette ennek a szónak a hangzását. Vagy inkább, a hangok hiányát mögötte. Összesen három másik bérlő, egy kilencvenemeletes épületben!? Három bérlő, egy akkora házban, amelyben egykor háromezren nyüzsögtek. Hát ötven éve, amikor megépítették, egyetlen kiadó szobát sem lehetett találni. Hová tűnt az a tömeg?

Persze, tudta jól a választ. A Leff-injekciók létrehozták az egyrőfösök új nemzedékét, és ők a saját külön világukban éltek. Az ő összezsugorodott, dehidratált, miniatűr babaházvilágukban. Otthagyták a régimódi felhőkarcolókat, és apró kis lakófülkékre feldarabolták a nagy apartman-épületeket; így ketten foglalhatták el azt a teret, amely korábban egy főnek volt fenntartva.

Ez volt az eredeti, elsődleges célja a Leff-oltásoknak - hogy véget vessen a túlzsúfoltságnak, és takarékoskodjon a forrásokkal. Hát, remekül bevált a terv. Túlságosan tökéletesen, az olyanok számára, mint Eric Donovan. Eric Donovan, egy olyan épület ingatlanügynöke, amit többé senki sem akart; egy kilencvenemeletes mauzóleum. Szellemektől pedig senki nem szedhet lakbért.

Szellemek.

Eric majd kiugrott a székéből, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy idegen férfi. Magas volt, és hirtelenszőke. Eric rámeredt; volt valami homályosan ismerős az arcában. Valami abban a fülben, igen, ez az, a füle. Nem, az nem lehet, az egyszerűen nem lehetséges...

Eric felállt, és kinyújtotta a kezét.

- Donovan vagyok - mutatkozott be.

A kenderhajú elmosolyodott, és biccentett.

- Igen, tudom. Nem emlékszel rám?

- Tudtam, hogy ismerem valahonnan. Csak nem... Sam Wolzek?

A lenszőke fickó mosolya széles vigyorrá húzódott.

- Nem ezt akartad mondani, Eric. Hanem azt, hogy „Fogantyúfejű", nem igaz? Rajta, csak tessék, mondd ki nyugodtan! Nem bánom. Sokkal rosszabb gúnynevekkel is illettek, amióta együtt voltunk gyerekek.

- Nem hiszem el - mormogta Eric. -Tényleg te vagy az! A régi Fogantyúfejű Wolzek! Ennyi év után, egyszer csak megjelenik, és irodát bérel tőlem. Hát, ki hitte volna!

- Nem azért jöttem, hogy irodát béreljek.

- Ó, valóban? Akkor...

- A neved hozott ide. Felismertem a sugárzásokon.

- Akkor ez egy baráti látogatás, hm? Hát, ez jó. Manapság nem nagyon akad társaságom. Kérlek, foglalj helyet, és gyújtsunk rá!

Wolzek leült, de a cigit visszautasította.

- Eléggé tisztában vagyok a helyzeteddel - árulta el. - Te és a három bérlőd. Ez kemény, Eric.

- Ó, rosszabbul is mehetnének a dolgok. - Eric megeresztett egy erőltetett nevelést. - Nem mintha a fizetésem a bérlők számától függne. A kormány pénzeli ezt a helyet. Ez az állásom tutira meglesz, amíg élek.

- Igen, amíg élsz. - Wolzek úgy meredt rá, ami nagyon nem tetszett neki. - És mégis, mit gondolsz, meddig tart az?

- Még csak huszonhat vagyok - felelte Eric. - A statisztikák szerint talán van még vagy hatvan évem.

- Statisztikák! - Wolzek úgy köpte ki, mint valami szitokszót. - A várható élettartamodat többé már nem a statisztikai adatok határozzák meg. Én azt mondom, hatvan hónapod sem maradt. De talán még hatvan napod sem.

- Mit próbálsz beadni nekem?

- Az igazat. És ne keresd rajta a cukormázat!

- De hát én csak a magam dolgával törődöm. A légynek sem ártok. Miért lennék veszélyben?

- Miért van az, hogy a kormány egy szál ingatlanügynököt támogat, hogy itt üljön mindennap, de tíz őrt, hogy éjjelente vigyázzon az épületre?

Eric eltátotta a száját, és egy darabig csak kereste a szavakat.

- Ki mondta ezt neked?

- Mint mondtam, ismerem a felállást. - Wolzek keresztbe tette a lábát, de nem dőlt hátra a székében. - És ha még nem jöttél volna rá, ez nem baráti látogatás, hanem nagyon is üzleti.

Eric felsóhajtott.

- Sejthettem volna - jegyezte meg. - Naturalista vagy, nem igaz?

- Hát persze hogy az vagyok. Mind azok vagyunk.

- Én nem.

- Ó, dehogynem... akár tetszik, akár nem, bizony, hogy te is az vagy. Ami az egyrőfösöket illeti, mindenki, aki egy méternél magasabb, alapból naturalista. Más szóval, ellenség. Valaki, akit gyűlölni kell, és el kell pusztítani.

- Szerinted én beveszem ezt? Persze, tudom én, hogy nem bírnak minket, miért is bírnának. Hiszen kétszer annyit eszünk, kétszer annyi helyet foglalunk, és azt hiszem, gyerekként sokuknak jól megkeserítettük az életét. Azonkívül, néhány hozzánk hasonló kivételtől eltekintve, az összes fiatalabb nemzedék az egyrőfösök közé tartozik, és minden évben egyre többen lesznek. Az idősebbek ülnek a kulcspozíciókban, és övék a hatalom. Persze hogy sok a neheztelés és a súrlódás. De hát mindezt te is jól tudod.

- Nyilván - bólintott Wolzek. - Mindezt, és még mást is. Sokkal többet. Tudom például, hogy egészen pár évvel ezelőttig egyetlen egyrőfös sem lehetett köztisztviselő vagy kormányhivatalnok. Most viszont kezdenek beszivárogni, különösen Europázsiában. De most már olyan sokan vannak... a húszas éveikben járó felnőttek... hogy fokozódik a nyomás. Türelmetlenné váltak, és elkanászodnak. Nem fogják kivárni, amíg a vének kihalnak a fejük fölül. Most akarják magukhoz ragadni a hatalmat. És ha sikerül megszerezniük, nekünk végleg befellegzett.

- Lehetetlen! - nyögte Eric.

- Lehetetlen? - ismételte Wolzek gúnyosan. - Te csak itt ülsz, elevenen eltemetve ebben a kriptában, és amikor jön valaki, és azt mondja, hogy a világnak, amit ismertél, vége, nem vagy hajlandó hinni neki. Annak ellenére, hogy minden éjjel, miután hazaosonsz, összehúzod magad a szobádban, és igyekszel teljesen észrevétlen maradni, tíz őr vigyáz erre a helyre szubatomos puskákkal felfegyverkezve, nehogy az egyrőfösök betörjenek, és átvegyék az irányítást. Hogy ne tegyék azt, amit délen tettek: ne rohanják le az irodaépületeket és gyárakat, és ne darabolják fel őket nekik való lakóhelyekre.

- De hát megállították őket - tiltakozott Eric. - Láttam a teleképernyőn, a biztonsági erők elintézték őket...

- Badarság!

Wolzek különös gonddal, szándékoltan ejtette ki ezt az elavult, régies kifejezést. Te csak filmeket láttál. Kamu filmeket. Utaztál te valaha is, Eric? Jártál már délen, és láttad az ottani állapotokat?

- Manapság senki sem utazik. Ezt te is tudod. Prioritások.

- Én utazom, Eric. És én tudom. A biztonságiak manapság nem nyomnak el semmit délen. Mert most már egyrőfösökből állnak; így igaz, kizárólag törpékből. Pár éven belül idefent is pontosan ugyanez lesz a helyzet. Hallottál valaha a chicagee-i zendülésekről?

- Úgy érted, tavaly, amikor az egyrőfösök megpróbálták bevenni a szintetikus gyárüzemeket a Stockyardsnál?

- Megpróbálták? Sikerrel jártak. Az ottani munkások elkergették a vezetőséget. Több mint ötvenezren haltak meg a forradalom során... ó, ne nézz olyan döbbenten, ez a helyes kifejezés!... De végül mégis az egyrőfösök győztek!

- De hát a teleképernyők azt mutatták...

- A pokolba azokkal az átkozott képernyőkkel! Tudom jól, mert történetesen épp ott voltam, és a saját szememmel láttam az eseményeket. És ha te is ott lettél volna, te, meg még pár millióan, akik struccpolitikával a teleképernyők homokjába dugtátok a fejeteket, akkor talán, talán megállíthattuk volna őket.

- Nem hiszem el. Az nem lehet!

- Jól van. Emlékezz vissza! Ez tavaly történt. És mi lett idén január elsejétől a szabvány méretű hús-fejadagokkal?

- Megfelezték őket - ismerte be Eric. - De csak az Ag hiányai miatt, a teleképernyős jelentések szerint... - Nagyot nyelt, és felállt. - Idefigyelj, nem hallgatom tovább ezeket a sületlenségeket. Ha úgy vesszük, jelentenem kellene téged.

- Csak rajta! - intett Wolzek a kezével. - Korábban is megtörtént már. Jelentettek, amikor kicsináltam azt az egyrőföst, aki lelőtte az apámat, amikor megpróbált leszállni a sugárhajtásújával egy déli mezőn. Akkor is jelentettek, amikor megölték Annette-et.

- Annette?

- Emlékszel még erre a névre, ugye, Eric? Az első barátnőd volt, nem? Nos, én vagyok az a fickó, aki aztán elvette feleségül. Igen, én beszéltem rá, hogy vállaljunk gyereket a Leff-oltások előnyei nélkül. Persze, ma már illegális, és többé nem is próbálkoznak vele, csak nagyon kevesen, de akkor mindketten egyetértettünk abban, hogy így akarjuk. Egy valódi, életnagyságú, normális kisbabát. Vagy épp abnormálist, az egyrőfösök és az ostoba kormányunk szerint... Egy mocskos, rohadék kormányzati doktor volt, aki hagyta őt meghalni a szülőágyon, amikor felfedezte, hogy a gyerek három és fél kilós. Akkor ébredtem fel igazán, Eric. Akkor nyílt fel a szemem, és tudtam, hogy a jövőben csak egy döntést kell meghozni: ölsz vagy megölnek.

- Annette. Azt mondod, meghalt?

Wolzek közelebb lépett, és Eric vállára tette a kezét.

- Te sosem nősültél meg, igaz, Eric? Szerintem tudom, miért. Mert ugyanúgy éreztél az egész iránt, ahogy én. Te is normális utódot akartál, nem egy törpét. Csak éppen te nem voltál elég tökös ahhoz, hogy megpróbáld kijátszani a törvényt. Hát, most viszont tökösnek kell lenned, mert eljutottunk arra a pontra, hogy a törvény nem tud többé megvédeni. A kormányt öregemberek alkotják, akik félnek cselekedni. Pár éven belül világszerte kiszorítják őket a vezetői székekből. Akkor majd mindenütt egyrőfös kormányaink lesznek, és egyrőfös törvényeink. És ez azt jelenti, hogy méretre szabnak majd minket is.

- De te... mi... mit tehetünk ez ellen?

- Rengeteget. Még mindig maradt egy kis időnk. Ha mi, naturalisták össze tudnánk fogni, és többé nem csak egy üres név lennénk, hanem szervezett, egységes erővé válnánk, akkor bizonyára más véget érne a dolog. Mindenesetre, azt hiszem, meg kell próbálnunk.

- Az egyrőfösök is emberi lények, akár mi magunk - mondta Eric lassan, megfon-toltan. - Nem üzenhetünk csak úgy hadat nekik, és nem törölhetjük el őket a föld színéről. Végül is, nem az ő hibájuk, hogy ilyennek születtek.

- Tudom - bólintott Wolzek. - Valójában semmi senkinek nem hibája. Ez az egész ügy jóhiszeműen és jó szándékkal kezdődött. Leffingwell és néhány más zseni meglátták a problémát, és előálltak valamivel, amiről őszintén hitték, hogy a megoldást jelenti majd.

- De nem vált be - mormolta Eric.

- Tévedés. Éppen hogy nagyon is bevált, túlságosan is. Épp ez a baj. Persze, megszüntettük a problémáinkat, fizikai síkon. Kevesebb mint harminc év alatt elértük azt a pontot, ahol többé nem fenyeget a túlnépesedés vagy az éhínség réme. Azonban a folyamat pszichológiai tényezője olyasmi, amivel nem tudunk megbirkózni. Azt hittük, már régóta véget vetettünk a háborúnak, de még a háború lehetőségének is. De manapság nem a külső, idegen ellenségtől kell tartanunk. Létrehoztunk egy nemzetet, amely ketté lett osztva Dávidokra és Góliátokra... ők ketten pedig mindig ellenségek.

- Dávid megölte Góliátot - jegyezte meg Eric. - Ez azt jelenti, hogy meg fogunk halni?

- Csak akkor, ha mi is olyan ostobák vagyunk, mint Góliát volt. Csak ha legyőzhetetlen páncélként viseljük a teleképernyők hazugságait, és nem figyelünk oda a parittyára Dávid kezében.

Eric rágyújtott egy szálra.

- Jól van - mondta végül. - Nem kell a szentbeszéd. Hajlandó vagyok csatlakozni. De valójában én nem vagyok Góliát. Soha életemben nem harcoltam még. Mit tehetnék, hogyan segítsek?

- Te bérleti ügynök vagy. Megvannak a kulcsaid ehhez az épülethez. Az őrök nappal nem zargatnak téged, ugye? Jöhetsz-mehetsz, ahogy tetszik. Ez azt jelenti, hogy bejuthatsz a pincébe. Segíthetsz, hogy levigyünk oda néhány holmit. Az őrökre meg majd azután gondot viselünk valamelyik éjjel.

- Ezt nem értem.

A baráti nyomás Eric vállán erős szorítássá vált.

- Nem is kell értened. Csak annyi a dolgod, hogy segíts, hadd dugjuk el a holminkat az alagsorban, azután hadd szabaduljunk meg az őröktől a magunk módján. A többit majd elvégzik az egyrőfösök.

- Úgy érted, elfoglalják az épületet, ha már nem áll védelem alatt?

- Hát persze! Teljesen a magukévá teszik majd, mihelyt látják, hogy nincs semmi ellenállás. Aztán átépítik, hogy megfeleljen az ő igényeiknek, és egy hónapon belül tízezernyi egyrőfos csücsül majd ezen a helyen.

- A kormány nem nézi majd tétlenül.

- Ébresztő! Máris állandóan ez történik mindenütt, és senki nem tesz semmit, hogy megakadályozza. A biztonsági erők túl gyengék ehhez, a hivatalnokok pedig túl gyávák, hogy megkockáztassanak egy nyílt háborút. Úgyhogy a törpék győznek, én pedig gondoskodnom róla, hogy elfoglalják ezt az épületet.

- De hogy fog ez segíteni nekünk?

- Még mindig nem látod, igaz? Ahogy az egyrőfösök sem fogják. Egészen addig, amíg mostantól számítva három-négy hónap múlva nekilátunk, és bevetjük, amit most bepakolunk az alagsorba. Valaki több mérföldnyire megnyom egy gombot, és... bumm!

- Wolzek, nem tehetünk...

- Máris közeleg, megállíthatatlanul. Nemcsak itt, de ötven más helyen. A saját fegyverüket fordítjuk ellenük, Eric. Ez az egyetlen esélyünk. Ha nyilvánosság elé visszük a dolgot. Ha ráébresztjük a kormányt, hogy ez bizony háború. Polgárháború. Ez az egyetlen módja, hogy rákényszerítsük őket a tényleges cselekvésre. Sehogy máshogy nem tehetjük; politikai szervezkedésbe fogni illegális, a hivatalos petíciók pedig mit sem érnek. Nem kapunk meghallgatást. Nos, a robbanásokra majd kénytelenek lesznek odafigyelni.

- Én csak... nem is tudom...

- Végül is, talán mégis neked kellett volna elvenned Annette-et. - Wolzek hangja hidegen csengett. - Te talán képes lettél volna végignézni, ahogy sikoltozik, könyörög és meghal, és sosem akartad volna a kisujjadat se mozdítani, hogy bármit is tégy utána. Talán épp te vagy a mintapolgár, Eric; te, és azok a további ezrek, akik tétlenül ácsorogva néznek, és hagyják, hogy az egyrőfösök egyesével elbánjanak velünk. Azt mondják, a természetben az erősebb marad életben. Hát, talán te nem vagy elég erős a túléléshez.

Eric nem figyelt.

- Sikoltott, azt mondod? - kérdezte szórakozottan. - Hallottad, ahogy sikoltozik?

Wolzek bólintott.

- Még most is hallom. Mindig is hallani fogom.

- Igen! - pislogott Eric hirtelen. - Mikor kezdünk?

Wolzek biztatóan rámosolygott. Egész jó kis mosoly volt ez egy olyan embertől, aki állítólag folyton hallja a felesége sikolyait.

- Tudtam, hogy számíthatok rád - mormogta.

- Nincs jobb egy régi barátnál.

- Hát nem fura? - próbálta Eric viszonozni a mosolyt. - Mármint, ahogy a dolgok alakulnak. Te és én, együtt nőttünk fel. Te elvetted a csajomat. Majd újra találkozunk, éppen így és éppen itt.

- Igen - bólintott Wolzek, és már nem mosolygott. - Úgy tűnik, kicsi a világ.

10. HARRY COLLINS - 2032

Harry fiának a háza Washington külterületén állt, az egykor Gettysburgnek nevezett hely közelében. Harry meglepetten látta, hogy az tényleg igazi ház, méghozzá elég nagy, a tény ellenére, hogy csaknem minden bútort arányosan lekicsinyítettek benne, hogy megfeleljen egy alig egy méter magas ember igényeinek.

De hát Harry már kezdett egész jól hozzászokni a meglepetésekhez.

Megtalálta a saját szobáját, ami készen állt, és csak rá várt a második emeleten; itt a berendezést régi, csaknem antik bútorok alkották, de méretben megfelelőek. Ebben a szokatlanul komfortos környezetben végre meg tudott szólalni.

- Szóval, orvos lettél, hm? - bámult le Harry a parányi arcra, és igyekezett elfogadni a tényt, hogy egy érett felnőtthöz beszél. A saját - az ő és Sue - fiához, aki immár felnőtt férfi, és doktor! Annyira hihetetlennek tűnt. De hát végül is semmi nem volt hihetetlenebb, mint az a tudat, hogy tényleg itt van, a gyermeke otthonában.

- Mind specialisták vagyunk valamilyen területen - magyarázta a fia. - Mindannyian, akik a korai kísérleti fázisban születtünk, és életben maradtunk, a Leffingwell által kidolgozott tervek alapján kaptunk iskoláztatást. Az általa kötött egyezség feltételei között szerepelt, hogy az állam őrei legyünk. Tudta, hogy eljöhet még az idő, amikor szükség lesz ránk.

- De miért nem nyíltan történt mindez?

- Erre te magad is tudod a választ. Az akkor uralkodó rendszerben egyszerűen nem lehetett volna megoldást találni az oktatásunkra, és mindig fennállt a veszélye, hogy kiközösítenek, és torzszülöttnek bélyegeznek, akit el kell pusztítani... különösen azokban a korai években. Így aztán Leffingwell a titoktartásban bízott, éppúgy, ahogy a kísérletei időszakában is. Azt már tudod, hogy te hogyan éreztél ezzel kapcsolatban. Úgy hitted, ártatlan embereket gyilkolnak meg. Mondd, meghallgattad volna az érveit és magyarázatát, és elfogadtad volna a tényt, hogy az ő munkájának az ára, az a néhány élet megérte az áldozatot, mert így a jövőben több milliárd ember életét meg lehet menteni? Nem, nem maradt idő magyarázkodásra vagy felvilágosításra. Leffingwell az elleplezés taktikáját választotta.

- Igen - sóhajtott Harry. - Azt hiszem, ezt most már jobban értem. De akkor még nem láttam, amikor megpróbáltam végezni vele. - Elpirult. - És még mindig nem igazán tudom felfogni, miért kímélte meg az életem az után a gyilkossági merénylet után.

- Mert ő nem az a szörnyeteg, akinek hitted. Amikor szót emeltem nála az érdekedben...

- Hát te voltál az!

Harry fia elfordult.

- Igen. Amikor megtudtam, ki vagy valójában, felkerestem őt. De ne feledd, akkor még csak egy kisgyerek voltam! Ő pedig nem puszta érzelgősségből kímélt meg téged. Célja volt veled.

- Az volt a cél, hogy börtönbe küldjön, és annyi éven át hagyjon elevenen elrohadni, amíg...

- Amíg én felnőttem. Én és más, hozzám hasonlók. És miközben a világ odakint megváltozott. - Harry fia elmosolyodott. - Tudod, a te Richard Wade barátodnak igaza volt. Sok mindent jól tippelt meg az igazságból. Leffingwell és Manschoff, meg a többi társuk szándékosan kezdte összeállítani a nonkomformisták egy válogatott csoportját... különleges tehetségekkel és szemléletmóddal megáldott emberekét. Több mint háromszázan voltatok a Stark Falls börtönben. Richard Wade tudta, miért.

- Így hát elhurcolták, és meggyilkolták.

- Meggyilkolták? Dehogyis, apám! Nagyon is él, efelől biztosíthatlak. Ami azt illeti, ma este ő is itt lesz.

- De miért vitték el őt, ilyen hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül?

- Szükség volt rá. Kialakult egy krízishelyzet, amikor dr. Leffingwell meghalt. - Harry fia felsóhajtott. - Erről nem is tudtál, igaz? Annyi mindent kell még megtudnod. De hagyom, hogy inkább ő mondja el személyesen, amikor ma este találkoztok.

Richard Wade valóban el is mondta. Ahogy William Chang, Lars Neilstrom és az összes többiek is. A rákövetkező hetekben Harry újra találkozott valamennyi egykori társával. De Wade magyarázata kielégítőnek bizonyult.

- Igazam volt - mondta. - Még nem létezett underground, amikor a Stark Fallsban tartózkodtunk. Amire viszont nem jöttem rá, hogy már volt egy overground.

- Overground?²

- Hívhatjuk úgy, igen. Leffingwell és a csapata alkotta a magját. Ők előre látták a közelgő társadalmi krízist, amikor a világ fizikailag kettéoszlik a magasak és az alacsonyak, az öregek és a fiatalok birodalmára. Tudták, hogy akkor szükség lesz az igazi egyéniségekre... ezért megalkottak egy „tartalék" csoportot. Tartalékosokat, az ifjabb nemzedék speciálisan iskolázott és az idősebb nemzedék gondosan kiválasztott tagjaiból. Minket, a kirívó lázadókat bebörtönöztek, és lehetőséget biztosítottak a számunkra, hogy alaposan végiggondoljuk a problémát, a többiek nézőpontjaival való korlátozott érintkezéssel.

- De miért nem mondták el nekünk az igazat már az elején? Miért nem találkozhattunk szemtől szemben egymással, és miért nem készíthettünk együtt valami értelmes tervet a jövőre nézve?

Harry fia félbeszakította:

- Mert dr. Leffingwell ráébredt, hogy ez meghiúsitaná a végső célt. Rabokként létrehoztátok volna a saját belső csoportotokat, és a személyes boldogulásotoknak szenteltétek volna az időtöket és erőtöket. Érzelmi kotelékek születtek volna...

- Még mindig nem értem, miről beszélsz. Mire kellene most felkészülnünk?

Richard Wade vállat vont.

- Leffingwell jól kitervelte az egészet. Ő előre látta, hogy amikor az egyrőfösök... tudod, így hívják magukat... első generációja nagykorúvá válik, társadalmi nyugtalanságok kezdődnek. A fiatalok magukhoz akarják majd ragadni az irányítást, az idősebb nemzedék tagjai pedig megpróbálnak hatalmi pozícióban maradni. Ő szilárdan hitte, hogy a feszültségeket csupán a mindkét oldalon megfelelő vezetéssel lehet enyhíteni... Az ő szava komoly súllyal bírt a kormányzati körökben. Kötött egy megállapodást, amely értelmében bizonyos számú hivatali tisztségre az általa kiválasztott személyeket jelölik ki, időseket és fiatalokat egyaránt. Hasonlóképpen, a különböző szakmákban is helyt kapnak majd az ő jelöltjei. Leffingwell úgy érezte, hogy egy-két éves képzés után készen állunk majd ezen pozíciók betöltésére. A fiatalok, mint a fiad is, olyan kulcshelyekre kerülnének, ahol a befolyásuk nagyban segítené az egyrőfösök ügyét. A hozzád hasonló idősebbek pedig más megbízatásokat kapnának, főként a távközlési médiában. A csoportpszichológiai technikák értő alkalmazásával elkerülhetjük a nyílt összecsapásokat. Úgy jósolta, a veszélyes időszak mintegy húsz évig tart majd, durván 2030-tól 2050-ig. Amint átvészeltük azt a periódust, újra visszaáll az egyensúlyi helyzet, ahogy a törpék második és harmadik nemzedéke is megjelenik, az idősebbek pedig egyre jelentéktelenebb, elenyésző kisebbséggé válnak. Ha jól végezzük a munkánkat, és kiküszöböljük az előítéletek, súrlódások és ellenségeskedések forrásait, akkor megoldható a békés átmenet. Az overground kormányzati körökból pénzelne minket. Ez volt Leffingwell terve és álma.

- Múlt időben beszélsz - jegyezte meg Harry.

- Igen. - Wade hangja rekedtes volt. - Mert Leffingwell meghalt agyvérzésben. És vele halt a terve is. Ó, hogyne, még mindig van néhány összeköttetésünk a kormányban; ahhoz épp elég, hogy kijuttassunk téged és a hozzád hasonlókat Stark Fallsból. De a dolgok túl gyorsan változtak. Az egyrőfösök máris tüntetnek. A hatalmi pozícióban lévők... még azok is, akikre számítottunk... kezdenek komolyan megrémülni. Nem látják, hogy még maradt idő, hogy kiképezzenek minket a hatalomátvételre. És őszintén szólva, attól tartok, hogy a legtöbbjükben nem sok hajlandóság maradt a jelenlegi hatalmi helyzetük feladására. Erőszakot akarnak alkalmazni.

- De te úgy beszélsz, mintha az egyrőfösök máris egyesültek volna.

- Az egyesülésük jelenleg is zajlik, méghozzá gyorsan. Emlékszel a naturalistákra?

Harry lassan bólintott.

- Egykor én is az voltam. Vagy legalábbis azt hittem.

- Te liberális voltál. Én most az új naturalistákról beszélek. Azokról, akik eltökélték, hogy kirobbantanak egy tényleges forradalmat.

- Forradalmat?

- Ez a pontos kifejezés. És ez a helyzet. Rövidesen döntő stádiumába jut az ügy.

- És hogyan akadályozzuk meg?

- Nem tudom. - Harry fia felnézett rá. - A többségünk úgy érzi, már túl késő megakadályozni. Az elsődleges, legsürgetőbb problémánk a puszta túlélés lesz. A naturalisták magukhoz akarják ragadni az irányítást. A törpéknek feltett szándéka, hogy romba döntik az idősebb nemzedék hatalmát. Mi pedig úgy érezzük, ha a helyzet rövidesen kulminál, talán maga a kormány is nekünk támad majd. Kénytelenek lesznek.

- Más szóval, egyedül vagyunk, és csak magunkra számíthatunk - összegezte Harry.

- Valószínűbb, hogy egyedül bukunk el -helyesbített Wade.

- Hányan vagyunk?

- Nagyjából hatszázan - felelte Harry fia. - Magánházakban, itt a keleti vidéken elszórva. Ha erőszakos fordulatot vesznek az események, nem lesz lehetőségünk a helyzet irányítására.

- De életben maradhatunk. Ahogyan én látom, pillanatnyilag ez az egyetlen mentsvárunk... hogy túléljük valahogy a küszöbön álló konfliktust. Azután talán megtalálhatjuk valahogy a módját, hogy úgy működjünk, ahogy azt Leffingwell eredetileg tervezte.

- Itt nem fogunk tudni életben maradni. Minden elképzelhető fegyvert be fognak vetni.

- De mivel még nem szakítottak nyíltan a kormánnyal, feltehetőleg még mindig el tudjuk intézni, hogy elszállítsanak minket.

- Hová?

- Valami olyan helyre, ahol átvészelhetjük a vihart. Mit szólnátok Leffingwell régi búvóhelyéhez?

- Azok az egységek még mindig állnak. - Harry fia bólintott. - Igen, az lehetséges. De mi a helyzet az élelemmel?

- Grizek.

- Tessék?

- Egy barátom - felelte Harry. - Figyeljetek, gyorsan kell cselekednünk. És úgy, hogy közben ne vonjunk magunkra semmilyen nemkívánatos figyelmet; még a kormány részéről sem. Azt javaslom, hozzunk létre egy szervezőbizottságot, és készítsünk terveket. - Összevonta a szemöldökét. - Mit gondoltok, mennyi időnk lehet? Mondjuk, egy év?

- Hat hónap - kockáztatta meg a fia.

- Legfeljebb négy - jelentette ki Wade. - Ti nem olvastátok azoknak a zendüléseknek a teljes jelentését? Rövidesen kihirdetik az általános nemzeti válságállapotot, és attól kezdve senki nem megy sehová.

- Jól van - vigyorodott el Harry Collins. - Akkor négy hónap alatt elkészülünk.

 

       Valójában, mint kiderült, egy nap híján három hónap alatt végeztek minden előkészülettel. Ötszáznegyvenkét személyt szállítottak át sugárhajtásúval Colorado Springsbe; onnan pedig helikopterrel mentek tovább a kanyonbeli búvóhelyre. Kis csoportokban mozogtak, hetente néhányan. Harry egymaga máris megszervezte a hírhálózatot, Grizek farmjáról. Grizek már nem élt, de Bassett és Tom Lowery ott maradtak, és hajlandóak voltak együttműködni. Az élelemtartalékok készen álltak az elszállításra, amikor a helikopterek előbukkantak a kanyonból.

Maga a kanyonbeli bázis elhagyatottan állt, és az egyetlen problémát a rehabilitálása jelentette. Az első kontingens elfoglalta az épületeket. A sugárhajtású gépek többet szállítottak emberi utasaiknál; tele voltak pakolva mindenféle felszereléssel - mikroszkenekkel, laboreszközökkel, kommunikációs műszerekkel. Mire az egész csapat összegyűlt, máris adott volt a kutatások kivitelezéséhez és a tanuláshoz szükséges minden tárgyi feltétel. Az egész egy jól átgondolt és olajozottan kivitelezett műveletnek bizonyult.

A legnagyobb meglepetésére, Harry azon kapta magát, hogy az expedíció vezetőjeként cselekszik, és ezt a pozícióját azután is megőrizte, hogy berendezkedtek a titkos szálláson. Nem kerülte el a figyelmét a helyzet iróniája; tulajdonképpen most ő irányítja azt a birtokot, amelyben egykor rabként sorvadozott.

Ám most Wade, Chang és a többiek segítségével megvalósított egy olyan ideiglenes rendszert, amely remekül működött. Ráadásul rendkívül hasznosnak bizonyult, amikor eljutottak hozzájuk a hírek, hogy odakint a nagyvilágban megkezdődtek a nyílt lázongások.

Az egyik alkonyatkor egy viharvert helikopter szállt le a landoló pályára; a megrongálódott jármű sebesült pilótája még át tudta adni az üzenetét, mielőtt elvérzett.

Angelisco megszűnt létezni. Washington szintén. A naturalisták lesújtottak, a régi, törvényen kívül helyezett fegyverek bevetésével. És külföldön is hasonló állapotok uralkodnak, legalábbis a kizárólag az ódon, rövidhullámú adóvevőkkel fogható néhány csonka jelentés szerint, amelyet ezután sikerült elcsípniük.

Attól kezdve senki nem hagyta el a kanyont, kivéve a heti rendszerességű helikopteres fuvarokat a farm legelőire a friss ellátmányokért. Szerencsére az a terület zavartalan maradt, ahogy szófukar bérlői is. Nem tudták, és nem is érdekelte őket, mi zajlik a külvilágban; hogy mely városok pusztulásáról jött hír, milyen erők győzedelmeskedtek vagy szenvedtek vereséget, és hogy miféle aktivitások és radioaktivitások uralkodtak.

Az élet a kanyonban lassan és békésen folyt - békésebben, mint a közepén kanyargó folyó. Sok tennivaló akadt, és még több a tanulnivaló. Valójában szerzetesi életmódot folytattak, amely az egyszerűségből, mértékletességből, fegyelmezett önmegtartóztatásból és a tudományos tanulmányok folytatásából állt össze. Egy éven belül kertek virultak a birtokon; két év múlva nyájak legeltek a füves lankákon; a harmadik évben az ősi, hagyományos módon, szövőszéken készítettek vászonanyagot, és újraélesztették a régi agrártársadalmak kézműves művészeteinek többségét. Néhányan megbetegedtek és meghaltak, de a túlélők békében és egyetértésben éltek tovább. Harry Collins egy másodéves orvostanhallgatónak megfelelő minőségben ünnepelte a hatvanadik születésnapját; a saját fia volt az oktatója. Mindenki tanult valamilyen tárgyat, és elsajátított valami új képességet. Az egykori rebellis természeteket és biológiai furcsaságokat egyaránt egyesítette az intellektuális kíváncsiság közös köteléke.

Mégsem volt ez azonban utópia. A fiatalabb férfiak közül néhányan nőre vágytak, és nem voltak nők. Akadt, aki nehezen viselte a bezártságot, és elkóborolt; a helikopterflotta tizenegy gépéből hármat elloptak az elégedetlenkedők csapatai. Időről időre kirobbant valami komoly vita. Hat férfit meggyilkoltak. A populáció létszáma négyszázhúsz főre apadt.

De összességében véve mégis történt fejlődés. Végül Banning is csatlakozott a csoporthoz a farmról, és az ő irányítása alatt hivatalos formát nyert az oktatási rendszer. Többen megpróbálták elképzelni a jövőbeli helyzetet, hogy felkészüljenek a napra, amikor újra lehetséges lesz biztonságosan kimerészkedni a külvilágba és hasznosítani a frissen elsajátított képességeket. Senki nem tudta előre megjósolni, hogy vajon mikor következik ez be, sem azt, hogy miféle világ vár majd rájuk. Mire eltelt az ötödik év, még a rövidhullámú jelentések is rég abbamaradtak. A szóbeszéd makacsul tartotta magát, hogy a radioaktív szennyezettség széles körű, hogy a lakosságot szó szerint megtizedelték, hogy a kormány elbukott, hogy a naturalisták felállították a maguk uralmát, hogy azután a saját belső viszályaiknak essenek áldozatul.

- De egy dolog bizonyos - jelentette ki Harry Collins a társainak a szokásos havi összejöveteleik egyikén, egy júliusi délutánon, miután összegyűltek a régi adminisztrációs központ előtt. - A harcok rövidesen véget érnek. Ha nem hallunk semmi újabb hírt a következő pár hónapban, akkor kiküldünk néhány felderítőcsapatot. Amint felmértük a pontos helyzetet, majd annak megfelelően eldönthetjük, hogyan tovább. A világnak szüksége lesz arra, amit mi adhatunk. Hasznosítani fogja, amit megtanultunk. El fogja fogadni a segítségünket. Egy napon majd...

És folytatta a létező vagy lehetséges hatalmi szervekkel való kapcsolatfelvétel gondosan kiszámított programjának körvonalazását. Érvelése logikusnak tűnt, és még a csapat krónikus zsörtölődőibe és megrögzött pesszimistáiba is lelket öntött.

Ha olykor fantasztikusnak érezték a helyzetet, és megcsillant is egy-egy halvány reménysugár, most valóban felélénkültek és felbátorodtak. Richard Wade utólag velősen összegezte a helyzetet egy Harryvel folytatott magánbeszélgetésben.

- Nem lesz könnyű - mondta. - A régi sci-fi sztorikban, amiket hajdan írtam, egy efféle csoport képes lett volna megakadályozni a forradalmat. Vagy legalábbis el tudta volna dönteni, hogy ki nyer, ha ténylegesen kirobbant volna a harc. A valóságban azonban már túlságosan későn kezdtünk hozzá, hogy gátat vessünk a konfliktusnak, és nem tudtuk volna megnyerni a háborút, akárkinek a pártján is küzdöttünk volna. Egyetlenegy feladatra vagyunk megfelelően felszerelkezve: az pedig nem más, mint hogy elnyerjük a békét. Azt sem gondolom, hogy kilépünk innen, és meghódítjuk a világot. Lassan és óvatosan kell cselekednünk, öt-hatfős kis csoportokat érdemes szétküldenünk országszerte. Ki kell puhatolnunk, kihez forduljunk a közösségekben, és meg kell találnunk azokat, akik hajlandóak tanulni és építeni. De komoly befolyással bírhatunk, ez nem vitás. Megvan hozzá a tudásunk és a jártasságunk. Talán nem minket választanak meg vezetőknek, de taníthatjuk a leendő vezetőket. És ez fontos dolog.

Harry egyetértően mosolygott. Valóban volt mit kínálniuk, és kétségtelenül fel- és elismerik majd ezt - még akkor is, ha a naturalisták győztek, de még ha az egész ország visszasüllyedt félbarbár állapotokba. Egyelőre azonban semmi értelme nem volt előre rágódni efféle problémákon. Megvárják az ősz eljövetelét; azután felderítést végeznek, és meglátják, hogyan tovább. Megvárni az őszt...

Ez bölcs döntés volt, azonban figyelmen kívül hagyott egyetlen, ám annál fontosabb tényt. A naturalisták nem vártak őszig, hogy kiküldjék a felderítőcsapataikat. Még aznap este rajtaütött a kanyonon egy jókora csoportjuk, egy nagy sugárhajtású gépben. És ledobtak egy hatalmas bombát...

11. JESSE PRINGLE - 2039

A nyomában voltak. Az egész világ lángokban állt, és az épületek ledőltek, a hatalmasok elbuktak, és küszöbön állt az ítélet Napja.

Vakon rohant át a lángokon. A vak Sámson a taposómalomban. Isten malmai lassan őrölnek; de apróra és alaposan.

Kicsik. Mind törpék, de ez mit sem számít. Vannak náluk fegyverek, és le akarják vadászni. Eljött számára az ítélet Napja. Az Utolsó Itélet. A Világvége. A nagy vörös sárkány hét fejjel és tíz szarvval szabadon repked mindenütt.

Szabadjára engedték a sárkányt, aminek a lehelete tűz, amely perzsel, a farka pedig mennydörgés, amely ledönti a tornyokat. A sárkány felkutatta őt a bűnei miatt; elfogják, és munkára fogják a taposómalomban.

De meg fog menekülni, muszáj megmenekülnie! Félt tőlük, bármilyen kicsik is; a hatalmas tölgyek is kicsiny makkból nőnek, és az apró dolgok azok, amik számítanak, ő pedig nem mer vadászni menni, mert fél a kis emberektől.

Jesse lekuporodott a dokk mögött, és nézte, ahogy a gabonatárolók égnek. Az egész város lángokban állt, a hatalmas Babilon; az egész világ lángolt Isten Utolsó Ítéletének haragjában.

Többé már senki nem hitt Istenben, senki nem olvasta a Biblia, ezért nem tudtak ezekről a dolgokról. Jesse tudott róluk, de csak azért, mert már öregember volt, és még emlékezett, miket tanult kisfiúként Isten igéjéről és Isten haragjáról.

Most láthatta a lángok tükröződését a vízben, és a tükörkép reszketve csillogott és megtört, mert ott lebegtek a hullámok hátán a fekete csomók. Nagy kupacok és kis nyalábok. Testek úsztak a vízben, a lemészároltak tetemei.

A háta mögött, a városban mennydörgés dübörgött fel. Robbanások. Így kezdődött minden, amikor a naturalisták elkezdték felrobbantani az épületeket. Aztán jöttek a törpék a maguk fegyvereivel, és levadászták a naturalistákat. De vajon tényleg így történt? Most már nem számított úgysem. Az egy másik országban volt, és egyébként is, a fehérnép meghalt.

Az a nőszemély halott. Az ő nője. Jesse-é. Pedig nem is volt még olyan öreg. Csak hetvenkét éves. De mégis megölték, lerobbantották a feje búbját, és amikor megtették, ő érezte. Olyan volt, mintha valami az ő fejében történt volna, azután üvöltve nekik rontott, és hatalmas mészárlás következett a pogányok, a becstelenség és istentelenség erői között.

Jesse pedig elmenekült, és az Úr nevében csapást mért a gonoszokra, mert megérezte, hogy közel már az idő.

Hogy buknak el a hatalmasok.

Jesse pislogva meredt a vízre, és azt kívánta, bár tiszta volna - bár a gondolatai is kitisztulnának. Olykor egy pillanatra vissza tudott emlékezni arra, ahogy a dolgok valójában voltak. Amikor ez még mindig valóságos világ volt, benne valóságos emberekkel. Amikor ő még csak egy kisfiú volt, mindenki más pedig nagy.

Furcsa. Most öregember lett, egy nagydarab vénség, és szinte mindenki más törpe. Megpróbálta felidézni, milyen volt akkor, oly régen. Túl sok idő telt el azóta. Abból... hogy olyan kicsi volt, semmi másra nem emlékezett, csak hogy félt. Rettegett a nála nagyobb embertársaitól.

Most pedig ő volt a nagy, és félt a nála kisebb emberektől.

Persze, ők nem voltak valóságosak. Csak a prófécia részét képezték; a sáskaraj, akiket azért szabadítottak rájuk, hogy mindent elfogyasszanak és elpusztítsanak. Egyre azt hajtogatta magának, hogy nem kell félnie; az igazaknak nincs mitől tartaniuk, amikor eljön az Utolsó Ítélet napja.

Csak hát valahol a lelke mélyén ott volt az a kisfiú, aki egyre sírt: „Mama, Mama, Mama!" És valahol máshol ott ez a vénember, aki csak bámulja a vizet, és várja, hogy megtalálják.

Újabb robbanás hallatszott.

Ezúttal közelebbről. Biztosan az egész várost bombázzák. Vagy a sárkány csapkod a farkával.

Valaki elfutott Jesse mellett, kezében fáklyával. Nem is, nem fáklya volt - a haja lángolt. Beleugrott a vízbe, és azt ordítozta: „Jönnek! Jönnek!"

Jesse megfordult, és pislogott. Tényleg jöttek. Látta őket, amint patkányokként előözönlenek a sikátorból. Tényleg olyanok voltak, akár a patkányok, csillogó szemmel, ragyogó karmokkal.

Hirtelen kitisztult a feje. Ráeszmélt, hogy most meg fog halni. Hogy talán egy perc maradt az életéből. Egyetlen, röpke perc a nyolcvan évből. Nem áltathatta magát tovább. Nem tébolyodott meg. Utolsó ítélet? - ugyan, badarság! És nincs semmiféle sárkány, ezek itt pedig nem patkányok. Csupán emberek. Aprócska, satnya kis emberkék, akik azért gyilkolnak, mert félnek.

Jesse nagydarab férfi volt, de ő is félt. Amikor kihúzta magát, mint most is, a magassága majdnem elérte a két métert. Nézte, ahogy jönnek - de ismerte a félelmet.

És most eltökélte, hogy nem fogja magával vinni ezt a félelmet a halálba. Nem szabad. Ennél valami jobbal akarta bevégezni. Hát nincs semmi, amit találhatna, és amibe belekapaszkodhatna? Talán valami szép emlék...

Egy perc oly rövid, nyolcvan év pedig olyan hosszú. Jesse csak állt ott, imbolyogva, nézte, ahogy közelebb nyomulnak, és látta, ahogy észreveszik őt, és lövésre emelik a fegyvereiket.

Gondolatban gyorsan végigpásztázta a múltját. A múltat, még azelőttről, hogy az asszonykája meghalt volna, amikor még te és én, mindketten fiatalok voltunk, Maggie. Majd még korábbra nyúlt vissza, egészen a gimnáziumig; kereste, a csúcspontot. Igen, ez volt az, a gimi, a legemlékezetesebb epizód, a győzelem pillanata, a meccs a Lincoln ellen. Igen, ez volt az. Akkoriban még nem szégyellte a százkilencven centis magasságát, sőt büszke volt rá, büszke, ahogy felvetette a két karját, és...

Belecsobbant a vízbe, ahogy a lövedékek a testébe csapódtak.

És így végezte Jesse Pringle, a '79-es osztály kosárcsapatának középcsatára, az egykori bajnok...

12. LITTLEJOHN - 2065

A helikopter a tetőn landolt, és a kisegítők oldalra guritották. Feltámasztották a létrát, és Littlejohn lassan, zihálva ereszkedett le.

Már előre odakészítettek neki egy kerekes széket, és ő belerogyott, hálásan a pihenőért. Erős, edzett legények ezek a segéderők, de hát majd egy méter magasra nőttek. Több kitartás, nagyobb állóképesség, ez a dolog titka. Persze, szokványos állomány, de fontos célt szolgálnak. Valakinek teljesítenie kell a parancsokat.

Begurították a széket a fülkébe, és az ereszkedni kezdett. A lift megállt az első emeleten, ő pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. A nagy magasságoktól mindig elgyengült és elszédült, és még egy rövid helikopteres út is nagy áldozatot követelt tőle - a puszta gondolat, hogy hetven méterrel a talajszint felett repülnek, elég volt neki, hogy teljesen lebénuljon.

De ez az út most elengedhetetlen volt. Thurmon várt rá.

Igen, Thurmon itt várja őt, a tanácsteremben. A kerekes szék előregördült a szobába, és Littlejohnt ismét elfogta a nyugtalanság. A helyiség hatalmas volt - túl nagy ahhoz, hogy komfortos lehessen; legalább tizenöt méter hosszú, és több mint három méter magas. Hogy volt képes Thurmon elviselni ezt, amikor itt dolgozott?

De most nekem is ki kell bírnom - emlékeztette magát Littlejohn. Ő volt a tanácstestület elnöke.

Thurmon a díványon hevert, amikor Littlejohn begurult, de amikor meglátta, felült és elmosolyodott.

- Üdvözöllek! - köszöntötte.

- Üdvözöllek! - felelte Littlejohn. - Nem, ne fáradj, maradj csak! Semmi szükség ceremóniára.

Thurmon a fülét hegyezte az ismeretlen hangzású szó hallatán. Ő nem volt az a tudós fajta, mint Littlejohn. De nagyra értékelte Littlejohn tanultságát, és tudta, hogy a tudása fontos a tanács számára. Szükségük van a művelt főkre manapság, és a régiségkereskedőkre is. Az embernek vissza kell tekintenie a múltba, amikor újjá akar építeni egy világot.

- Te küldettél értem? - kérdezte Littlejohn.

A kérdés tisztán szónoki volt, de valahogy meg akarta törni a beálló csendet. Thurmon nyugtalannak tűnt, miközben válaszolt:

- Igen. A kérdés bizalmas, és négyszemközt akartam beszélni róla.

- Legyen hát! Megbízhatsz bennem.

Thurmon az ajtó felé pillantott.

- Jöjj közelebb! - kérte. Littlejohn megnyomott egy irányítókart, és a széke odagördült a kanapé oldala mellé. Thurmon szeme fürkészőn meredt rá a vastag kontaktlencsék mögül. Littlejohn észrevette a szája körüli mély ráncokat, de nem lepődött meg. Végtére is, Thurmon már vénség - bizonyára elmúlt harminc is.

- Tudod, gondolkoztam - szólalt meg Thurmon váratlanul. - Kudarcot vallottunk.

- Kudarcot?

Thurmon bólintott.

- El kell magyaráznom? Te sok éve már, hogy közel állsz a tanácshoz. Láttad, mit próbáltunk elérni, amióta csak befejeződött a naturalisták háborúja.

- Fenséges erőfeszítés! - helyeselt Littlejohn udvariasan. - Kevesebb mint harminc év alatt egy egész új világ emelkedett ki a régi romjaiból. A civilizáció helyreállíttatott, egyenesen a barbárság orra elől elragadva, amely azzal fenyegetett, hogy magába nyel minket.

- Nonszensz - mormogta Thurmon.

- Tessék?

- Ez az egész sületlenség, Littlejohn. Úgy beszélsz, akár valami tudálékos betűrágó.

- De hiszen az vagyok! - bólintott Littlejohn. - És amit mondtam, igaz. Amikor kiirtottuk a naturalistákat, ez a nemzet, és a többi ország is, szó szerint romokban hevert. A fizikai rombolásnál is rosszabb volt azonban, hogy mentális és morális összeomlás fenyegetett. Azonban megalakultak az egyrőfösök tanácsai, hogy átvegyék a hatalmat. Létrejött a kis kormányzatok koncepciója, és megmentett minket. Ésszerű léptékben kezdtük meg az újjáépítést helyi, korlátozott irányítással. Megszülettek a kis közösségek, és...

- Kérlek, kímélj meg a történelemleckéktől! - vágott közbe Thurmon szárazon. - Újraépítettünk, igen. Életben maradtunk. Bizonyos értelemben talán még nemi fejlődést is sikerült elérnünk. Többé nincs semmiféle gazdasági rivalizálás, nincsenek társadalmi különbségek, nincs külső nyomás. Azt hiszem, biztonsággal feltételezhetem, hogy a jövőbeli háborúk veszélyét egyszer s mindenkorra száműztük. A hatalmi egyensúly többé nem komoly tényező. A természet rendjét és egyensúlyát részben helyreállítottuk. Már csak egyetlen probléma maradt, amely az emberiséget sújtja.

- Mi légyen az?

- A kihalással kell szembenéznünk - felelte Thurmon.

- De hát ez nem igaz! - szakította félbe Littlejohn. - Nézd csak meg a történelmet, és...

- Nézz csak ránk! - Thurmon felsóhajtott. - Ne fáraszd magad a történelemmel! A válasz az arcunkra van írva, a saját testünkbe lett vésve. Én csak igen keveset kutattam a múltat a te tudós műveltségedhez képest, de ahhoz eleget tudok, hogy a régi időkben másképp mentek a dolgok. A naturalisták, akármi mások lehettek is, erős emberek voltak. Szabadon járták a vidéket, hosszú és eleven életet éltek... Tudod, mennyi manapság a várható átlagéletkorunk, Littlejohn? Alig negyven év. És ez is csak akkor, ha valaki elég szerencsés ahhoz, hogy csendes és nyugodt életet élhessen, mint mi magunk. Lent a bányákban, kint a földeken, a radioaktív területeken már azelőtt meghalnak, hogy betöltenék a harmincat.

Littlejohn előrébb hajolt. - Schuyler érintőlegesen pont ezzel a témával is foglalkozik Az idő pszichológiája címü munkájában - mondta buzgón. - Ő lefekteti a méret és élettartam közötti összefüggést. Az idő viszonylagos, mint tudjuk. A mi életünk, bár az összehasonlító kronológia szempontjából rövidebbnek tűnhet, mindazonáltal szubjektive éppolyan hosszú, mint a naturalistáké volt a saját fénykorukban.

- Nonszensz - jelentette ki Thurman ismét. - Gondolod, hogy ez aggaszt engem... hogy vajon úgy érezzük-e, az életünk hosszú vagy rövid?

- Akkor mi?

- Én most a túléléshez elengedhetetlen, alapvető elemekről beszélek. Olyanokról, mint az erő, állóképesség, kitartás, működőképesség. Ezek azok, amiket lassan elveszítünk, a normális élettartammal együtt. A világunk lágy és petyhüdt. Azt mondják, az egyrőfös gyerekek eleinte egészségesek voltak. Ám az ő gyerekeik már gyengébbek. Az unokáik pedig még satnyábbak. A háborúk hatása, a sugárzás és az elégtelen táplálkozás pusztításai szörnyű árat követelnek. A világunk mára lágy és petyhüdt lett. Az emberek nem képesek járni többé, a futásról már nem is beszélve. Egyre nehezebbnek találjuk az emelést, a hajlongást, a fizikai munkát...

- De már nem sokáig kell ilyesmik miatt aggódnunk - kockáztatta meg Littlejohn. - Gondolj csak a robotika terén elért vívmányokra! Azok a közelmúltbeli kísérletek bizonyítani látszanak, hogy...

- Igen, tudom - bólintott Thurmon. -Semmi kétség, képesek vagyunk robotokat gyártani. De korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre nyersanyagok a projekthez, és ha sikerül tökélyre fejlesztenünk az automatákat, egész megfelelően fognak majd működni. És gyakorlatilag szinte elpusztíthatatlanok is lesznek, ha jól értem. Úgy vélem, képesek lesznek majd hatékonyan üzemelni, mostantól akár száz év múlva is... feltéve, ha addig megtanulják olajozni és megjavítani egymást. Mert addigra az emberi faj el fog tűnni.

- Ugyan már, nem ennyire súlyos a helyzet...

- Ó, dehogynem! - Thurmon újra felemelkedett, nem kis erőfeszítéssel. - A te történelmi tanulmányaid, ha semmi mást, egy dolgot meg kellett volna hogy tanítsanak. A tempó egyre gyorsul. Míg az emberi fajnak több évezredbe telt, hogy az íjtól és nyíltól eljusson a puskáig, csak pár száz év kellett a puskától a termonukleáris fegyverekig. Korszakokba telt, mire az. ember tökéletesítette a repülést, azután két nemzedéken belül kifejlesztették a műholdakat; harminc év alatt pedig eljutottak a Holdra és a Marsra.

- De mi most a fizikai fejlődésről beszélünk.

- Tudom. És fizikai szempontból az emberi faj ugyanolyan drasztikus változásokon esett át, éppolyan rövid idő alatt. A tizenkilencedik században még a betegségek előfordulási aránya ezerszer magasabb volt, mint manapság. Az élet rövid volt akkoriban. A huszadik században a betegségek száma csökkent, és a várható élettartam a duplájára nőtt, legalábbis bizonyos területeken. A magasság és súly minden egyes évtizeddel érezhetően egyre növekedett. Aztán jött Leffingwell és az ő injekciói. A magasság, a testsúly és a várható élettartam azóta is érezhetően egyre csökken, szinte évről évre. A háború csupán csak meggyorsította a folyamatot.

- Úgy tűnik, sok időt áldoztál e kérdés beható tanulmányozására - jegyezte meg Littlejohn.

- Így igaz - felelte a vénség. - És ez nem kérdés. Hanem tény. Az egyetlen tény, amivel mindannyian szembetaláljuk magunkat. Ha a jelenlegi úton folytatjuk, nagyon rövid időn belül a biztos kihalás vár ránk. A törzsünk folyamatosan gyengül, és fokozatosan elapad az életerőnk. Megpróbáltuk legyőzni a természetet... de a naturalistáknak igazuk volt a maguk módján.

- És szerinted mi a megoldás?

Thurmon egy hosszú pillanatig némán hallgatott, majd azt mondta:

- Nem tudom.

- Tanácskoztál az orvosi hatóságokkal?

- Természetesen. Mindenféle kísérletek zajlottak. A fizikai kondicionálással, a tornagyakorlatok rendszereivel és a kemoterápiás megoldásokkal még most is próbálkoznak. Önkéntes jelentkezőkben nincs hiány, biztató eredményekben annál inkább. Nem, a választ nem ebben az irányban kell keresnünk.

- De hát mi más van még?

- Épp azt reméltem, hogy talán majd te mondod meg nekem - vallotta be Thurmon. - Te tanult ember vagy. Ismered a múltat. Gyakran beszélsz a történelem leckéiről...

Littlejohn bólintott, de nem egyetértően. Próbálta felfogni a hallottakat. Mert hirtelen világosan hatalmába kerítette a meggyőződés: Thurmonnak igaza van. Valóban ez történik, ez folyik már jó ideje, közvetlenül az ő önelégült orruk előtt. A világ egyre gyengül. Fokozatosan lelassult, és a verseny csak a fürgéknek való.

Átkozta magát, amiért szokásává vált, hogy üres közhelyekben és idézetekben gondolkodjon, ám a tanulmányok hosszú évei során alkalmatlanná vált a kevésbé prózai kifejezésmódra. Bárcsak tudna praktikus lenni!

Praktikus.

- Thurmon - szólalt meg végül. - Létezik egy megoldás. Olyan nyilvánvaló, hogy mind átsiklottunk felette... egyenesen átugrottunk rajta.

- És mi lenne az?

- Álljunk le a Leffingwell-injekciókkal!

- De...

- Tudom, mit akarsz mondani. Voltak génmutációk. Teljesen jogos, de az efféle mutációk nem lehetnek univerzálisak. Az utódok egy bizonyos százaléka ép és egészséges lesz majd, és képesek lesznek elérni a teljes fejlettséget. Nekünk már nem kell a túlnépesedési problémával birkóznunk. Újra van elég hely az emberek számára. Akkor hát miért nem próbáljuk meg? Hagyjuk abba az injekciókat. és hagyjuk, hogy a cse-csemők úgy szülessenek meg, ahogyan azelőtt! - Littlejohn tétovázott kissé, mielőtt kimondta volna a végszót, de tudta, hogy nem hagyhatja ki: most már tisztában volt a jelentőségével. - Normálisan - tette hozzá.

Thurmon bólintott.

- Szóval, ez a válaszod.

- Igen. Én... azt hiszem, be fog válni.

- Ahogy a biológusok is - árulta el Thurmon. - A normális kisbabák új nemzedéke, amelyet felnevelünk az érett korig, visszaállitaná az emberiséget a korábbi formátumába, a szó minden értelmében. Most pedig, ismerve a múlt leckéit, felkészülhetünk a közelgő változásokra. Újraépíthetjük számukra a világot, hogy legyen hol élniük. Újjáépítjük lelkileg és fizikailag egyaránt. Azt tervezzük, hogy eltöröljük a rivalizálást a nagy és a kicsi, az erős és a gyenge között. Ez nem lesz nehéz, mivel bőséggel jut mindenkinek mindenből. Nem lesznek olyan bajok. mint a régi időkben. Mert időközben megtanultuk, hogy pszichológiailag rugalmasak legyünk.

Littlejohn elmosolyodott.

- Akkor hát ez a megoldás? - kérdezte.

- Igen. A Leffingwell-injekciók beszüntetése újra jó arányban biztosít majd normális gyerekeket a számunkra. De hol találunk normális nőket, akik kihordják őket?

- Normális nőket?

Thurmon felsóhajtott, majd kinyúlt, és belehelyezett egy tekercset a szkennerbe.

- Ezt a kérdést már részletesen megvitattam a kutató technikusokkal - mondta. - Itt vannak a számok. - Bekapcsolta a szkennert, és olvasni kezdett: - Az átlagos házasságra érett, vagyis tizenhárom és huszonegy év közötti nő nyolcvanhat centiméter magas és huszonnégy kiló. - Thurmon újra megpöccintette a kapcsolót, és felnézett. - Nem hiszem, hogy a csípőméretekre is ki kellene térnem. Nyilván így is látod, hogy egy három vagy három és fél kilós csecsemő megszülése az adott körülmények között fizikailag lehetetlen lenne számukra. Egyszerűen képtelenség.

- De bizonyára csak kell lennie valahol legalább néhány nagyobb nőnemű egyednek! Talán egy szelektív tenyésztési rendszer, fokozatossági alapon...

- Te most több nemzedéknyi folyamatról beszélsz. Nekünk nincs annyi időnk - emlékeztette Thurmon, és megrázta a fejét. - Nem, pontosan itt vagyunk most elakadva. Nem születhetnek normál kisbabák normál nők nélkül, és az egyedüli normál nők azok, akik normál méretű csecsemőként kezdték az életet.

- Melyik volt előbb? - mormolta Littlejohn. - A tyúk vagy a tojás?

- Hogyan?

- Semmi. Csak egy régi mondás. Még a régmúltból.

Thurmon a homlokát ráncolta.

- Akkor hát a jelek szerint ez minden, amit hivatásos történészi minőségedben fel tudsz kínálni. Csak valami régi szólásmondást. - Felsóhajtott. - Kár, hogy nem ismersz néhány régi imát. Mert most azokra is szükségünk van.

Lehajtotta a fejét, jelezve, hogy véget ért a meghallgatás.

Littlejohn kigördült a helyiségből. A helikoptere visszaszállította őt a saját lakásába, át New Chicagee tetői felett. Littlejohn rendes körülmények között igyekezett nem lenézni. Rettegett a magasságtól, és magának a városnak a mérhetetlen nagysága is valahogy visszataszítóan hatott rá. Most azonban egyfajta morbid csodálattal bámulta meg a fővárost, a civilizáció új központját.

New Chicagee a régi város hamvaiból emelkedett ki, miután véget ért a háború. A termonukleáris bombák használatát szerencsére korlátozták, így nem sokáig maradt jelen a radioaktív sugárzás, és a szokványos robbanófejek által kimélyített hatalmas krátereket részben betemette a szemét és a törmelék. A munka többi részét elvégezték művi feltöltéssel, úgyhogy most New Chicagee ugyanúgy csak egy hatalmas, lapos préri volt, mint több száz évvel ezelőtt lehetett - egy sík pusztaság, amelyen újra feltámadt a város. Csaknem ötvenezren éltek itt, a fővárosban: ez volt a legnagyobb embertömeg az egész kontinensen. Ezúttal jól és biztosan építkeztek, az eljövendő évszázadok biztonságát és bizonyosságát szem előtt tartva.

Littlejohn felsóhajtott. Nehéz volt elfogadni a tényt, hogy tévedtek; hogy mindez semmivé enyészik. Eltörölték a háborút, a betegségeket, az éhínséget, a társadalmi egyenlőtlenségeket, az igazságtalanságot, a külső és belső zavargásokat - és eközben saját magukat is felszámolták.

Nyugaton lenyugodni készült a nap, és hosszú árnyak kúsztak az alatta elterülő város fölé. Igen, a napkorong lenyugvóban, az árnyékok pedig gyülekezőben: közelgett az éj, hogy magának követelje az övéit. Lassan leszállt a sötétség, az örök feketeség.

Már egészen besötétedett, mire Littlejohn helikoptere végül leereszkedett a saját lakosztálya tetejére; valójában úgy megfogyatkoztak a fények, hogy eleinte észre sem vette a különös járművet, amely máris ott parkolt. Csak akkor tudatosult benne a másik kopter jelenléte, amikor betelepedett a kerekes székébe, akkor pedig már túl késő volt. Túl késő, hogy bármi mást tegyen, mint hogy ott ült, és meredten bámulta az éjszakából előderengő gigantikus árnyékot, melynek sziluettje kirajzolódott a bársonyfekete égbolton.

Az árnyék előrébb cammogott, és Littlejohn a rettegéstöl elkerekedő szemmel bámult a titáni figurára. Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán; nem formálódtak szavak az ajkán, mert hát hogyan is szólíthat meg az ember egy kísértetet? Ehelyett maga a szellem volt az, aki megszólalt:

- Már vártam rád - kezdte.

- Iii-igen...

- Beszélni akarok veled. - A hangja mély volt, fenyegető. Littlejohn fészkelődni kezdett a székében. Nem tudott hová menni, nem volt menekvés. Felbámult az árnyszerű jelenésre. Végül sikerült kipréselnie magából valami válaszfélét:

- Ne menjünk inkább be? - kérdezte.

Az alak tagadólag megrázta a fejét.

- Hová? Be a te babaházadba? Az nem elég nagy. Már jártam ott. Amit mondanom kell, az itt is elmondható.

- Kkk-ki vagy te? A figura előrébb lépett, hogy az arcát megvilágítsa a nyitott ajtóból kiáradó fluoreszcens fény, amely a Littlejohn lakásához aláereszkedő lejtős székpályához vezetett. Littlejohn most már láthatta az arcot - azt a gigantikus, ráncos arcot, amelyet hegek, égésnyomok és varratok forradásai borítottak. Emberi arc volt, de teljesen idegen attól az emberi megjelenéstől, amit Littlejohn ismert. Az efféle arcok, mint ez, már évtizedekkel korábban letűntek a föld színéről. A történelem legalább ennyit megtanított neki. Ám a történelem nem készítette fel, hogy milyen lehet a tényleges, eleven jelenlétébe kerülni egy...

- Naturalista! - kapkodott Littlejohn levegő után. - Te egy naturalista vagy! Úgy bizony, az vagy!

A jelenés mogorván nézett.

- Nem vagyok naturalista. Ember vagyok.

- De hát te nem létezhetsz! A háború...

- Nagyon öreg vagyok. Átéltem a háborútokat. És a békéteket is. Rövidesen meghalok. De előtte van még valami, amit meg kell tennem.

- Azért jöttél ide, hogy megölj?

- Talán.

A sötétségből előtűnő alak közelebb lépett, és lenézett rá.

- Nem, ne próbálj segítséget hívni! Amikor a szolgáid megláttak, rémülten elmenekültek. Most teljesen egyedül vagy, Littlejohn.

- Ismered a nevemet.

- Igen, tudom, mi a neved. Mindenki nevét ismerem a tanácsban. Ma éjjel mindannyiuk látogatót kap.

- Akkor ez valami összeesküvés?

- Ezt nagyon gondosan kiterveltük, hosszú évek alatt. Csak ezért éltünk mi, azon kevesek, akiket megkímélt a háború.

- De hát nem a tanácsunk volt a felelős a háborúért! A többségünk akkor még nem is élt! Higgy nekem, nem minket kell hibáztatni...

- Tudom. - A gigantikus arc a mosoly aggkori utánzatába gyűrődött. - Soha senkit nem lehetett hibáztatni semmiért, és soha senki nem volt felelős. Nekem mindig ezt mondogatták. Nem szabad gyűlölnöm az emberiséget a szaporodásért és sokasodásért, habár a tömeg nyomást teremtett, a nyomás pedig pánikot, amely megőrjített. Nem szabad vádolnom Leffingwellt, amiért megoldotta a túlnépesedési problémát, habár laborpatkányként használt fel a kísérleteiben. Nem szabad hibáztatnom az egyrőfösöket, amiért börtönbe zártak, és hagytak ott sínylődni, egészen addig, amíg ki nem tört a forradalom, és nem róhatom fel a naturalistáknak, amiért lebombázták a helyet, ahol menedéket találtam. Szóval, akkor kinek a hibája, hogy nyolcvanévnyi válogatott poklot kellett átélnem? Miért lettem én, Harry Collins, kiszemelve egy egész életnyi nyomorúságra és balszerencsére? - A hatalmas vénség Littlejohn összekuporodott alakja fölé hajolt. - Talán az egész egyetlen célt szolgált. Ily módon jutottam el ide, ebbe a pillanatba, hogy megtegyem, amit meg kell tennem.

- Ne bánts! Te nem vagy jól, te...

- Mi vagyok? Őrült? - Az öregember megrázta a fejét. - Nem, én nem vagyok őrült. Most nem. De megesett, nem is egyszer, az életem során. Talán mind eszelősek vagyunk, amikor igyekszünk szembenézni egy átlagos létezés komplikációival, és megpróbálunk konfrontálódni a problémákkal, amelyek túlságosan nagyok ahhoz, hogy egyetlen emberi tudat egy röpke élet alatt megbirkózhasson velük. Őrült voltam a városban és egy magánzárka elszigeteltségében, azután a háború zűrzavarában. Talán a legrosszabb mind közül az az időszak volt, amikor elvesztettem a fiamat... Igen, volt egy fiam, Littlejohn. Ő volt a legelsők egyike, egy Leffingwell eredeti mutációi közül, és nem ismerhettem meg igazán, amíg el nem érkezett a forradalom, és együtt rejtőztünk el. Ő doktor volt, az én drága fiam, méghozzá ügyes. Csaknem öt évet töltöttünk együtt, és sokat tanultam tőle. A gyógyászatról is, de az akkor nem volt fontos. Arra gondolok, amit a szeretetről tanultam. Mindig is utáltam a törpéket, de a fiam is közéjük tartozott, és én megszerettem őt. Komoly tervei voltak a világ újjáépítésére, és nemcsak neki, de nekem és a többieknek is. Úgy volt, hogy megvárjuk a forradalom végét, azután segítünk helyreállítani a józan észt a civilizációban... De aztán jöttek a naturalisták a repülőjükkel, ledobták a bombájukat, és meghalt a fiam. A csoportunkból több mint négyszázan vesztették az életüket ott, abban a kanyonban... négyszáz olyan ember, akik talán megváltoztathatták volna a világ sorsát. Gondolod, hogy ezt csak úgy el tudom felejteni? Gondolod, hogy én és az a maroknyi túlélő elfelejtettük valaha is? Hibáztathatsz minket, ha egy kicsit mind megőrültünk? Ha elrejtőztünk odakint a nyugati vadonban, és elbújtunk egy világ elől, amely semmi mást nem kínált nekünk, csak halált és pusztulást, és azt terveztük, hogy cserébe mi is halált és pusztulást hozunk arra a világra?... Gondold ezt végig egy pillanatra, Littlejohn! Öregemberek voltunk, mindannyian, és a világ nem adott nekünk mást, csak a nyomorúságát, amit egész életünk során cipelhettünk. A világ, amit meg akartunk menteni, önmagát pusztította el; miért kellett volna hát törődnünk a sorsával vagy a jövőjével?... Így aztán megváltoztattuk a terveinket, Littlejohn. Talán túl nagy volt a sokk. Ahelyett, hogy a világ újjáépítésére szervezkedtünk volna, immár a pusztulásának teljessé tétele körül forogtak a gondolataink. Az eszközeink és feljegyzéseink elvesztek, maguk alá temette őket a kőtörmelék, a pompás fiatalemberek holttesteivel együtt. De megmaradt az elménk. Őrült elmék, te biztosan így neveznéd őket... de olyanok, amelyek tudatában voltak a valóságnak. A forradalom utáni évek hátborzongatóan kegyetlen valóságának... Bevackoltuk magunkat a sivatag homokjába. Terveket szőttünk, és álmodoztunk. Időről időre kémeket küldtünk ki. Tudtuk, mi zajlik odakint. Tisztában voltunk vele, hogy a naturalisták eltűntek, hogy minden másfél méternél magasabb ember elenyészett az egyrőfösök világából. Tudtunk a rehabilitációs projektekről. Figyeltük, ahogy a te néped fokozatosan kidolgozza az élet és tanulás új mintázatait. Az egykori tudás egy része megmenekült, de nem mind. A mi kis csoportunk sokkal többet tanult, mint amiről ti valaha álmodtatok. Magunk között szólva, ötvenen közülünk felülmúlhatták volna az összes tudósotokat, minden létező szakterületen... De mi csak figyeltünk és vártunk. Néhányan közülünk belehaltak a nélkülözésbe, másokkal pedig az időskor végzett. Míg végül alig tucatnyian maradtunk, hogy osztozzunk az álmon. A pusztítás álmán. És tudtuk, hogy vagy gyorsan kell cselekednünk, vagy egyáltalán sehogy... Úgyhogy eljöttünk a világba, óvatosan, megfontoltan és feltűnésmentesen, észrevétlenül mozogtunk. Meg akartuk szemlélni a korrupciót, és szerettük volna kipuhatolni a degenerált civilizációtok gyengeségeit. Tüstént meg is találtuk őket. Azok a gyengeségek mindenütt jelen vannak, és igen szembeszökőek, mert testiek. Te egy haldokló faj tagja vagy, Littlejohn. Az emberiség napjai meg vannak számlálva. Nincs szükség nagyszabású tervekre, hogy újraélesítsük a robbanófejeket az eltemetett rakétasilókban, vagy hogy rászabadítsunk néhány termonukleáris bombát a világra. Pusztán azzal, ha végzünk a központi tanáccsal itt, New Chicagee-ben, máris elérhetjük a célunkat. Tucatnyi ember meghal, és nem marad elég kezdeményező, aki a helyükre léphetne. Ilyen egyszerű a dolog. És ilyen bonyolult.

Harry Collins bólintott, aztán folytatta:

- Igen, bonyolult. Mert az egyedüli gyengeségeitek, amiket megfigyeltünk, fizikai természetűek. Eleget láttunk az új civilizációtok működéséből, hogy ráébredjünk erre... Mindazok a dolgok, amiket a saját életemben gyűlöltem, mostanra eltűntek... a tömegnyomor, a versengés, a hitvány és anyagias önérdek, a bigottság, az intolerancia, az előítéletek. A társadalom antiszociális aspektusai eltűntek. Csak az emberi faj maradt, amely sokkal közelebb él most a megvalósult utópiához, mint amit valaha is lehetségesnek mertem álmodni. Ti és a többi túlélő jó munkát végeztetek, Littlejohn.

- És mégis azért jöttetek, hogy megöljetek minket.

- Ez volt a célunk, igen. Mert mi még mindig megőrizzük a korábbi kultúránk hibáit és tévedéseit. Bűnbakokat kerestünk, akiket hibáztathatunk, gonosztevőket, akiket nyugodt szívvel gyűlölhetünk és elpusztíthatunk. Ehelyett azonban ezt a valóságot találtuk... Nem, én nem vagyok őrült, Littlejohn. Én és a társaim nem azért jöttünk, hogy bosszút álljunk. Visszatértünk az eredeti tervünkhöz; ahhoz, amit még Leffingwell álmodott meg, és a fiam, meg az összes többi társa, akik a maguk módján mind azon munkálkodtak, hogy megvalósítsanak egy jobb világot. Most azért jöttünk, hogy segítsünk nektek. Segítsünk, mielőtt meghaltok... és mielőtt mi meghalunk.

Littlejohn felnézett a vendégére, és felsóhajtott.

- Miért nem történhetett mindez korábban? - motyogta. - Most már túl késő.

- De hát még nincs túl késő! Itt vannak a barátaim. Ők éppen most mondják el ugyanezt a tanácstag társaidnak. Lehet, hogy öregek vagyunk, de még mindig átadhatjuk nektek mindazt, amit megtanultunk. Akárhány technológiai fejlesztést tehettek még. Segíthetünk nektek, hogy növeljétek az atomenergia- felhasználást. Vannak talajjavítási és öntözéses projektek, különféle biológiai technikák...

- Te magad mondtad - suttogta Littlejohn. - Mi egy haldokló faj vagyunk. Ez az elsődleges probléma. Méghozzá megoldhatatlan. Épp ma délután... - Azzal röviden előadta neki a Thurmonnal folytatott beszélgetését. - Hát nem érted? - fejezte be Littlejohn. - Nincs használható megoldásunk a túlélésre. Most fizetjük meg az árát annak, hogy egy darabig nem figyeltünk a történelem tanulságaira. Megpróbáltuk legyőzni a természetet, és végül a természet győzedelmeskedett rajtunk. Mert nem adtuk meg a császárnak, ami a császáré...

Harry Collins elmosolyodott.

- Ez az! - bólogatott.

- Micsoda?

- Császár. Ez a megoldás. Bizonyára a saját orvosaitoknak is vannak feljegyzéseik. Tudom, mert a saját fiamtól tanultam orvostudományt. A régi időkben létezett egy rutinműtét, az úgynevezett császármetszés... amit normál nőkön, de törpéken is alkalmaztak szüléskor. Ha az a problémátok, hogy hogyan szülessenek biztonságosan normális, egészséges gyermekek, akkor újra feleleveníthetitek ezt a módszert. Gyűjts össze néhányat az embereitek közül! Lássuk, milyen adatok állnak a rendelkezésetekre erről a technikáról. Örömmel ellátlak titeket a kellő instrukciókkal...

Ezután nagy izgatottság lett úrrá Littlejohnon. Túlságosan is nagy. Mire a tanács összegyűlt egy rendkívüli, sürgősségi ülésre, és mire megalkották a terveket, és a helikopterén visszatérhetett végre a saját házába, tökéletesen kimerült. Csak a túláradó jókedv és diadalmámor tartotta benne a lelket; a felismerés öröme, hogy megtalálták a megoldást.

Ahogy álomba szenderült, már előre tudta, hogy át fogja aludni az egész napot.

Ahogy Harry Collins is. Az öregembert és társait, akik jelenleg a tanács vendégeiként szerepeltek, átmenetileg elszállásolták az ülésteremben. Ez volt az egyetlen elég nagy helyiség ahhoz, hogy elférjenek benne, és még így is a padlón kellett aludniuk. De pillanatnyilag beérték ennyi kényelemmel.

Harry Collins sok órával később ébredt tel. Automatikusan tért magához, mert az apró teleképernyő a tanácsterem túlsó végében hirtelen felragyogott, és megszólalt a hagyományos gépi hang, megszakítva a szendergését.

- Jó reggelt! - csicseregte a bemondó. - Gyönyörű nap ez a mai itt, New Chicagee-ben!

Harry a képernyőre meredt, majd elmosolyodott.

- Igen - mormogta. - De a holnap még szebb lesz.

      

dr. Sámi László fordítása

      

      

      

 

 

A CSILLAGVÁMPÍR

      

      

A szavaknak nemcsak teremtőerejük van, de ugyanúgy pusztítóak is lehetnek...

      

H. P. Lovecraftnak

      

1.

      

Az vagyok, aminek vallom magam — rémtörténetíró. Kora gyermekkorom óta lenyűgöz az ismeretlen és kifürkészhetetlen dolgok rejtelmes csábereje. A névtelen félelmek, a groteszk álmok, a tudatunk eldugott zugaiban kísértő félsejtelmes furcsaságok mindig is megmagyarázhatatlan, túláradó gyönyörrel töltöttek el.

Az irodalomban az éjféli ösvényeket jártam Poe-val, vagy az árnyak közt lopakodtam Machennel; a félelmetes csillagok régióiban kóboroltam Baudelaire-rel, vagy alábuktam a földmély őrületébe az ősi sasokat rejtő regékben. Csekélyke tehetségem a szén- és pasztellrajzok terén arra biztatott, hogy megkíséreljem nehézkes ábrázolatokba foglalni az éjködös elmémet benépesítő idegenszerű fogalmakat. Ugyanaz a sötét intellektuális hajlam, mely képzőművészeti próbálkozásokra sarkallt, fölkeltette érdeklődésemet a zene különös-komor válfajai iránt; a Bolygók dallamai és más hasonlók voltak a kedvenceim. Lelki életem csakhamar a kéjes borzadállyal csábító szörnyűségek lidérclakomája lett.

Külső létezésem ehhez képest szürkén és unalmasan alakult. Ahogy telt az idő, azon kaptam magam, hogy igazi remete vált belőlem, méghozzá az aszkéták fajtájából, ha nem is szándék, de szükség szerint; napjaim magányos, filozofikus ínségben peregtek a könyvek és az álmok világában.

Az embernek persze élnie kell valamiből. A kétkezi munkára mind alkatilag, mind lelkileg természettől fogva alkalmatlan lévén, eleinte nagy gondot jelentett nekem, hogy milyen hivatást válasszak. A gazdasági válság már-már tűrhetetlen fokig bonyolította a dolgokat, s egy ideig közel jártam a teljes pénzügyi összeomláshoz. Ekkor döntöttem úgy, hogy írni fogok.

Beszereztem egy ütött-kopott írógépet, egy rizsma olcsó papírt és pár lap indigót. A témaválasztás problémája nem aggasztott. Mi gazdagabb forrásra lenne szükségem, mint színes fantáziám határtalan birodalma? Az iszonyatról és a félelemről fogok írni, meg az ős talányról, ami a halál. Legalábbis így terveztem naív elbizakodottságomban.

Első próbálkozásaim csakhamar meggyőztek róla, mennyire ostoba és öntelt módon vágtam neki a feladatnak. Szomorú és szánalmas kudarcot vallottam. Elevenen lüktető álmaim a papíron üresen pöffeszkedő jelzők érthetetlen halmazává silányultak, és nem találtam köznapi szavakat, melyekkel ki tudtam volna fejezni azt a fajta csodás, bizsergető iszonyodást, amit az ismeretlen dolgok keltenek az emberben. Első kézirataim nyomorúságos, haszontalan firkálmányok voltak; az a néhány magazin, amely ilyesféle anyagok publikálásával foglalkozott, egyöntetűen elutasította őket.

Valamiből élnem kellett. Lassan, de biztosan nekiláttam, hogy stílusomat az elképzeléseimhez igazítsam. Fáradságos kísérletezésekbe merültem szavakkal, szókapcsolatokkal, mondatstruktúrákkal. Munka volt ez, méghozzá nehéz. Megtanultam izzadni. Végül azonban az egyik történetem kedvező fogadtatására lelt; aztán a második, a harmadik, a negyedik. Rövidesen kezdtem elsajátítani a mesterség alapfogásait, s a jövő végre rózsásabban festett. Már könnyebb szívvel tértem vissza álmaim és szeretett könyveim közé. Írásaim rendszeres, bár meglehetősen szűkös jövedelmet biztosítottak számomra, s ez egyelőre elegendő volt. De nem sokáig. A nagyratörés - az örök incselkedő délibáb - okozta vesztemet.

Egy igazi történetet akartam írni; nem olyasfajta sablonos, felszínes rémmesét, amit tucatszám gyártottam a magazinoknak, hanem egy valódi műremeket. A mestermű megalkotása szinte a rögeszmémmé vált. Nem voltam jó író, ám nem kizárólag stílusbéli hiányosságaim miatt. A hiba - úgy éreztem - a témáimban rejlett. Vámpírok, vérfarkasok, ghoulok, mitikus szörnyek - nem az az alapanyag, amiből valami egyedit és különlegeset lehetne teremteni. A közhelyes képzeletvilág, a sematikus leíró szerkezet és a prózaian antropocentrikus nézőpont volt az a három fő buktató, amely megakadályozott egy igazán jó rémtörténet megalkotásában.

Formabontóan új témára van szükségem, teljesen rendhagyó alapanyagra. Bárcsak ki tudnék találni valamit, ami hihetetlenül elborzasztó!

Azokat a dalokat vágytam hallani, amiket a démonok énekelnek a hideg csillagok között szárnyaIva; az óistenek hangját, amint a visszhangos űrbe suttogják titkaikat. Azért epedeztem, hogy megismerhessem a sir iszonyatát; a férgek csókját a nyelvemen, a rothadó szemfedő hideg simogatását. A tudás után szomjaztam, mely a szárazra aszott szemgödrökben honol a bölcsesség után, mely csak a férgek sajátja. Akkor igazán tudnék írni, s reményeim mind valóra válnának.

      

Kerestem a módját. Csöndes levelezésbe kezdtem az elszigetelt gondolkodókkal és álmodozókkal szerte az országban. Volt egy remete a nyugati hegyekben; egy bölcs az északi vadonban; egy misztikus álmodozó New Englandben. Ez utóbbi hívta föl a figyelmemet némely ősrégi könyvre, különös tanok rejtekhelyeire. Óvatosan idézett a legendás Necronomiconból, s félve célozgatott egy bizonyos Eibon Könyvére, mely híre szerint még amazt is fölülmúlta istenkáromlásának végletes vadságában. Ő maga ezen ősiszonnyal terhes fóliánsok tudósa volt, de eltanácsolt tőle, hogy túl messzire merészkedjek tanulmányaimban. Gyermekkorában sok furcsa dolgot látott a boszorkányjárta Arkhamben, ahol a régi árnyak még ma is leselkednek és lopakodnak, s azóta bölcsen megtartóztatta magát a sötétebb régiók tiltott tudományától.

Végül, miután hosszan és kitartón noszogattam, vonakodva rendelkezésemre bocsátott egy listát bizonyos személyekről, akik megítélése szerint további támpontokkal szolgálhatnának kutatásaimhoz. Ragyogóan nevezetes író volt, igen jó hirnévnek örvendett a kifinomult kevesek körében, s tudtam róla, hogy élénk érdeklődést tanúsit az egész ügy kimenetele iránt.

Amint kincset érő listája a birtokomba került, nyomban széles körű postai műveletekbe fogtam, hogy beszerezhessem a hőn óhajtott műveket. Leveleimet egyetemekhez és magánkönyvtárakhoz intéztem, látnok hírében álló egyénekhez és ködös hitelveket valló, rejtett kultuszok elöljáróihoz. Csupa csalódás várt rám.

A válaszok, amiket kaptam, határozottan barátságtalanok voltak, szinte már ellenségesek. A tiltott tanok állítólagos beavatottjait szemlátomást dühítette, hogy egy pimasz idegen szaglászik a titkaik körül. Gyors egymásutánban több névtelen fenyegető levelet kaptam, továbbá egy igen zavarba ejtő telefonhívást. Ez azonban közel sem zaklatott föl annyira, mint a kiábrándító fölismerés, hogy vállalkozásom kudarcot vallott. Tagadások, kibúvók, elutasítások, fenyegetések - ezekkel nem megyek semmire. Máshol kell folytatnom kutatásaimat.

A könyvesboltok! Talán valamely poros, elfeledett polcon megtalálhatom, amit keresek. Végeérhetetlen keresztes hadjáratba kezdtem. Megtanultam higgadtan, arcizom rándulás nélkül elviselni az ismételt csalódásokat. Úgy tűnt, a szokványos könyvkereskedelemben soha senki nem hallott a rettentő Necromiconről, a gonosz Eibon Könyvéről vagy a nyugtalanító Cultes des Goules-ről.

A türelem rózsát terem. Egy ódon kis üzletben a South Dearborn Streeten, a porlepte polcok között, melyek mintha kihullottak volna az idő emlékezetének rostáján, temérdek fáradozásom végre gyümölcsözőre fordult. Itt, szilárdan beékelve két százéves Shakespeare-kiadás közé, egy hatalmas, fekete, vasveretes könyvre bukkantam. Fedőlapján kézműves vésettel a De Vermis Mysteriis felirat állt: A féreg misztériumai.

A boltos nem tudta megmondani, hogyan került a tulajdonába. Talán évekkel korábban szerezte be egy másodkézi lomtalanításból. Nyilvánvalóan nem ismerte az értékét, mert csupán egy dollárbankót fizettem érte. Becsomagolta nekem a roppant könyvmonstrumot, igen örülve a váratlan üzletnek, és szerfölött elégedetten vett búcsút tőlem.

Sietve távoztam, hónom alatt kincset érő szerzeményemmel. Micsoda lelet! Már hallottam egyet s mást erről a könyvről. Ludwig Prinn volt a szerzője, aki egy brüsszeli máglyán végezte a boszorkányüldözések tetőfokán. Ez a furcsa figura - alkimista, halottidéző, veszedelmesnek vélt varázsló - hihetetlen életkorával kérkedett, midön tűzhalált halt az inkvizíció világi karjának rendeletére. Állítólag a balsorsú kilencedik keresztes hadjárat egyetlen túlélőjének vallotta magát, bizonyíték gyanánt különféle dohos okiratokat citálva. Tény, hogy a régi krónikák valóban megemlékeznek Montserrat márki kiséretében egy bizonyos Ludwig Prinnről, a tamáskodók azonban buggyant agyú szélhámosnak bélyegezték a brüsszeli Prinnt, bár nem tartották kizártnak, hogy esetleg az eredeti lovag egyenes ági leszármazottja.

Boszorkányos tudományáról Prinn úgy nyilatkozott, hogy fogsága éveiben tanulta a szíriai varázslóktól és csodatevőktől, s gördülékenyen beszélt találkozásairól az ősi keleti mítoszokból való dzsinnekkel és ifritekkel. Köztudomású volt róla, hogy hosszasan időzött Egyiptomban, s a líbiai dervisek között legendák keringtek a vén látnok alexandriai tetteiről.

Akárhogy is legyen, élemedett éveit szülőhazájában, a flamand alföldön töltötte, ahol - nem cáfolva rá hírnevére - egy ódon sírbolt romjai közt ütötte fel a tanyáját, még a rómaiak előtti korból, valahol a Brüsszel környéki erdőségekben. Itt állítólag házi szellemek és az alvilágból megidézett förtelmek rajzották körül. A fennmaradt kéziratok igen elővigyázatosan beszélnek róla, mint akit „láthatatlan társak és csillagszülött szolgálók" kísérnek. A parasztok kerülték az erdőt éjszakánként, mert nem tetszettek nekik a hold felé szálló zajok, és még véletlenül sem kívánták látni, hogy miféle társaság gyűlik össze imádságra a régi pogány oltárköveknél, melyek egynémely sötétebb tisztásokon omladoztak.

Bármiféle szörnyeknek parancsolt is Prinn, ezek soha többé nem mutatkoztak, miután az inkvizíció küldöttei fogságba hurcolták. A sírboltot az átkutatásával megbízott katonák teljesen kihaltnak találták, bár lerombolása előtt minden mozdíthatót elszállítottak belőle. A természetfölötti lények, a laboratóriumi berendezés, a titokzatos alkimista balzsamok és füzetek - mindennek furcsa módon nyoma veszett. Sem a zord erdőség átfésülése, sem a különös oltárkövek óvatos vizsgálata nem hozott további eredményeket. Az oltárokon friss vérnyomokra bukkantak; és friss vérnyomok borították a kínpadot is, mire Prinn kihallgatása befejeződött. A konok némaságba burkolózó varázslóból a leghajmeresztőbb tortúrák sorozatával sem sikerült bővebb felvilágosításokat kicsikarni, így hát a kimerült vallatók végül felhagytak erőfeszítéseikkel, és tömlöcbe vetették agg foglyukat.

A börtönben, ítéletére várva írta azt a morbid, borzadályos művet, a De Vermis Mysteriist, mely manapság A féreg misztériumai címen ismeretes. Hogyan tudta kicsempészni az éber őrök gyűrűjéből, önmagában is rejtély; ám egy évvel a halála után kinyomtatták Kölnben. Azonnal tilalmi listára tették, a kész példányokat elhamvasztották, de néhány darab időközben már magánkézbe került. Ezek azután kézírásos másolatokban tovább terjedtek, és bár később megjelent egy cenzúrázott, erősen rövidített kiadás, ma csak a latin eredetit fogadják el hitelesnek. A kiválasztott kevesek évszázadokon keresztül tanulmányozták és latolgatták a benne foglalt tanokat. A vén varázsló titkait napjainkban csak a beavatottak szűk köre ismeri, akik a tőlük telhető minden módon elzárkóznak a nyilvánosságtól, bizonyos nagyon is életbe vágó okokból kifolyólag.

Ennyi hát dióhéjban, amit a mű történetéről tudtam, mikor a tulajdonomba jutott. Mint gyűjtői példány, a könyv szenzációs lelet volt, tartalmáról azonban nem alkothattam ítéletet. Latinul írták. Mivel ismereteim e tudós nyelv terén néhány, iskolában bemagolt közmondásra szorítkoztak, áthághatatlan akadállyal szembesültem, amint felütöttem a dohszagú oldalakat. Őrjítő volt a sötét tudományok e kincsesházát birtokolni a kulcs nélkül, amely megnyithatná előttem rejtekajtaját.

Egy pillanatra kétségbeestem, mert tudtam jól, hogy ilyen szörnyű és istenkáromló szöveggel a hagyományos klasszika-filológia egyetlen tekintélyes tudorát sem kereshetem meg. Aztán jött az isteni szikra. Miért ne utaznék vele a keleti partra, öreg barátom segítségét kérni? Ő jeles búvárlója volt az antik tudományoknak, s valószínűleg kevésbé fogják megrendíteni Prinn baljós kinyilatkoztatásai. Így hát sürgetős levelet intéztem hozzá, s rövidesen megkaptam rá a választ. Örömmel áll a rendelkezésemre - feltétlenül induljak, amilyen hamar csak tehetem.

      

2.

      

Providence kedves kis városka. Barátom egy igen régi házban lakott, mely nyomokban megőrizte a György-kor stílusát. A földszint koloniál atmoszféra valóságos gyöngyszeme volt. Az emelet, a roppant ablakot beárnyékoló oromtető alatt, házigazdám dolgozószobájaként szolgált.

Itt töltöttük azt a zord, eseménydús éjszakát késő áprilisban; itt, a nyitott ablak alatt, mely az azúrkék tengerre nézett. Holdtalan éjszaka volt; a hamuszín, foszlatag köd denevérként cikázó árnyékokkal töltötte meg a sötétséget. Lelki szemeim előtt ma is tisztán látom az apró, lámpafényes szobát a nagy asztallal és a háttámlájú székekkel; a falat szegélyező könyvespolcokat; a dossziékba rendezett kéziratokat.

Az asztalnál ültünk barátommal, előttünk a rejtélyes kötet. Szikár profilja zavaró árnyékot vetett a falra, viaszszín arcára alattomos kifejezést lopott a sápadt megvilágítás. A levegőben a kinyilatkoztatás megmagyarázhatatlan, baljós előérzete lógott - oly erőteljesen, hogy az embernek a bőre bizsergett tőle; szinte ki tudtam volna tapintani a feltárulkozásra váró titkok jelenlétét.

Társam is fölfigyelt rá. A hosszú évek okkult tapasztalatai hátborzongatóan kiélesítették intuícióját. Nem a hidegtől reszketett karosszékében ülve; nem a láz lobbantott olyan lángot a szemében, akár a drágakőben izzó tűz. Tudta, mielőtt kinyitotta volna azt az átkozott könyvet, hogy gonosz. A vén lapokból felszálló dohszag a sír bűzével keveredett. Férgek rágták körbe a kifakult oldalak szegélyét, patkányok a bőrkötést; férgek és patkányok, melyek tán máskülönben sokkal förtelmesebb táplálékkal éltek.

Aznap délután beszámoltam barátomnak a könyv történetéről, és kicsomagoltam a jelenlétében. Akkor igencsak készségesnek és buzgónak mutatkozott, hogy nyomban nekilásson a fordításnak. Most tétovázott.

Nem lenne bölcs dolog, makacskodott. Ez a tudás gonosz - ki a megmondhatója, milyen démoni tanokat rejthetnek ezek a lapok, s miféle vész sújthatja az avatatlanokat, ha ilyesmibe ártják magukat? Nem jó túl sokat tudni; emberek haltak meg már azért, mert megpróbáltak hasznot húzni e könyv rothatag bölcsességéből. Könyörgött nekem, hagyjak fel rögeszmémmel, míg a kötet kinyitatlanul hever az asztalon, s keressek ihletet más, egészségesebb forrásokban.

Bolond voltam. Könnyelműen félresöpörtem ellenvetéseit, hiú és üres szavakkal. Nem féltem. Legalább egy pillantást vessünk kincsünk tartalmára! Mielőtt a csuklóm után kaphatott volna, belelapoztam a vén könyvbe.

Az eredmény csalódást hozott. Végső soron teljesen közönséges külsejű könyv volt - sárguló, mállatag oldalak nagy, fekete betűkkel szedett latin szöveggel. Ennyi volt az egész; sem illusztrációk, sem riasztó ábrák, semmi különös.

Barátom nem bírt tovább ellenállni egy ilyen ritka bibliofil csemege csábításának. Pár pillanat múlva már izgatottan kukucskált a vállam fölött, időként latin mondatfoszlányokat mormolva. Végre úrrá lett rajta a lelkesedés. A könyvet két kézre ragadva leült az ablak közelében, és vaktában olvasgatni kezdte a cikkelyeket, olykor angolra fordítva őket.

Szeme szilaj fénnyel parázslott; sápadt, szikár arcéle összpontosításba feszült, ahogy a málladozó írásjegyeket betűzgette. Mondatok dübörögtek az ajkáról félelmetes litániaként, majd csöndesedtek épp csak hallható suttogássá, ahogy a hangja viperasziszegéssé halkult. Most már csupán néhány kósza szót tudtam elcsípni, mert a szövegbe merülve mintha megfeledkezett volna rólam. Varázslatokat és igézéseket olvasott. Emlékszem, olyan jóistenségeket említett közben, mint Yig atya, a sötét Han és a kígyószakállú Byatis. Összeberzadtam, mert ezen ősi nevek nem voltak ismeretlenek előttem; de még jobban elborzadtam volna, ha tudom, mi vár még ránk.

Hamar elérkezett az ideje. Barátom hirtelen egészen feldúltan fordult felém, hangja élessé és metszővé vált a nagy izgalomtól. Azt kérdezte, emlékszem-e a Prinn varázsművészetéről szóló legendákra és a történetekre a láthatatlan szolgálókról, akiket a csillagokból szólított alá. Megerősítettem sejtéseit, nemigen tudván mire vélni ezt a hirtelen felindulást.

Aztán elmondta nekem. Itt, a házi szellemeket tárgyaló fejezetben talált egy imádságot vagy varázsigét, talán ugyanazt, amellyel Prinn idézte meg a láthatatlan famulusait a csillagokon túli űrből! Hallgassam meg, felolvassa.

Tompán meredtem rá, akár egy ostoba, értetlen bolond. Miért nem sikoltottam, miért nem próbáltam menekülni, miért nem téptem ki azt a szörnyeteg irományt a kezéből? Ehelyett csak ültem ott - csak ültem, míg a barátom természetellenes láztól reszkető hangon nekifogott egy hosszadalmas, zord zengésű latin invokációnak.

- Tibi, Magnum Innominandum, signa stellarum nigrarum et bufoniformis Sadoquae sigillum...

A rituális szöveg recsegve folytatódott, magasba szállt az iszonyat éjleples szárnyain. A szavak mintha lángnyelvként vonaglottak volna a levegőben, beleégtek az agytekervényeimbe. A mennydörgő igék visszhangot vertek a végtelenben, túl a legmesszibb csillagokon. Úgy tetszett, ősi és dimenziótlan szakadékokban tűnnek el, keresnek valamit a mélyükön, hogy a földre szólítsák. Káprázat lett volna csupán? Nem volt időm a mérlegelésre.

Mert a szándékolatlan hívásra válasz érkezett. Alig halt el társam hangja a könyvespolcokkal borított falak között, ránk tört az iszonyat. A szoba kihűlt. Hirtelen szél süvöltött be a nyitott ablakon; és ez a szél nem a földi egek szülötte volt. Távoli, gonosz, mekegő kacajt sodort magával, s e zaj hallatán barátom arca a félelem fakófehér maszkjává fagyott. Aztán valami ropogás támadt a falakban, s az ablakpárkány guvadó szemem láttára középen behajlott, mintha nagy súly nehezedne rá. A kinti éjszakából gurgulázó, eszeveszett nevetés robbant he hozzánk - hisztérikus vihorászás a téboly legsötétebb örvényeiből. Úgy harsogott a fülünkbe, mint a borzalom vigyorgó kvint-esszenciája - ám az ajkat, melyről fakadt, nem láttuk sehol.

A többi mind döbbenetes gyorsasággal történt. Az ablaknál álló barátom egyszerre sikoltozni kezdett; közben vadul csapkodta az üres levegőt. A lámpafényben láttam, ahogy vonásai az őrült kínszenvedés leírhatatlan grimaszába torzulnak. Egy pillanattal később a teste fölemelkedett a padlóról, és gerinctörő ívben hátrahajlott. Még egy másodperc, és émelyítőt csikordultak az elroppanó csigolyák. Társam most a levegőben rúgkapált, szeme üvegesen meredt előre, keze görcsösen markolászott valami láthatatlant. És újra felcsendült a mániákus kacarászás - ezúttal azonban a szobában!

A csillagok rőt kavalkádban örvénylettek a fejem fölött; hideg szél nyüszített a fülembe. Összekuporodtam a karosszékemben; tekintetem képtelen voltam letépni a borzadályos látványról a sarokban.

Barátom most már üvöltött; kiáltásai egybemosódtak azzal a kárörvendő, tébolyult vihogással, mely az üres levegőből harsogott. Megroskadó teste a semmiben kalimpálva ismét hátrahajlott, s a felszakított nyakból rubinvörös szökőkút gyanánt fröcskölt elő a vér.

A padlót azonban sohasem érhette el. Cseppfolyós ívelése félúton megszakadt, ahogy a nevetés hirtelen abbamaradt, s helyét förtelmes, szürcsölő zaj vette át. Újult, inakat-idegeket morzsoló iszonyattal döbbentem rá, hogy a vért a külső régiókból idehívott szörnyeteg szívja fel! Minő űrbéli rémalakot idéztünk meg ily váratlanul s önkéntelenül? Miféle csillagok vajúdta vámpír oltja itt a szomját a szemem láttára, s mégis láthatatlanul?

Ahogy hűdött tagokkal figyeltem, hátborzongató átalakulás vette kezdetét. Társam teste összeaszott, megzsugorodott, petyhüdtté és élettelenné vált. Végül a padlóra hullott, s úgy hevert ott mozdulatlanul, akár egy ráncos, megtöppedt bőrtömlő. A levegőben azonban egy másik, még ocsmányabb változás ment végbe.

Vörhenyes derengés töltötte be az ablak felé eső szobasarkot - véres derengés. Lassan, de biztosan, ahogy fokról fokra elteltek vérrel, halványan kirajzolódtak valaminek a körvonalai. Lucskos volt, és rőtvörös; undokul pulzáló kocsonyakolonc; skarlátszin massza ezernyi csápos tapogatóval, melyek egyre csak lengtek és hajladoztak. A nyúlványok hegyén ülő szívókorongok éhesen tátogtak, nyíltak és csukódtak... A Csillagvámpír püffedt, obszcén ocsmányság volt: fej és arc nélküli massza, mohó ragadozótorokkal és titáni karmokkal. Az embervér, amelyből táplálékát nyerte, rövid időre föltárta testének kontúrjait; ám a látvány nem volt józan szemeknek való.

Ép elmém szerencséjére a szörnyeteg nem időzött soká. A padlón heverő kiszipolyozott héjra ügyet sem vetve, céltudatosan megragadta az ablaknyílás széleit. Aztán beleveszett az éjszakába; csak távolodó gúnykacaját hallottam még egy darabig a szél hátán szárnyalni, ahogy visszavonult a hideg mélységekbe, ahonnan érkezett.

Ez minden. Magamra maradtam a szobában, lábamnál az összeaszott, élettelen tetemmel. A könyv eltűnt; ám a padlót és a falakat, amerre csak pillantásom fordult, mindenütt friss vérfoltok borították; szegény barátom arca pedig véres halálfőként meredt a csillagokra.

Hosszú ideig szótlanul, magányosan ültem a karosszékben; aztán felgyújtottam a szobát és mindent, ami benne volt. Nevetve távoztam, mert tudtam, hogy a tűzvész minden mégoly apró nyomot el fog pusztítani. Csak aznap délután érkeztem, nem ismertem senkit a városban, és elmenni sem látott senki, mert mire a magasba csapó lángokat észrevették, én már messze jártam. Órákig botorkáltam körbe-körbe a kanyargós utcákon, s újra meg újra idióta röhögögörcs vonaglott végig rajtam, valahányszor felnéztem a kárörvendőn izzó csillagokra, melyek sunyin pislogtak le rám a kísérteties ködfoszlányokon keresztül.

Beletelt némi időbe, míg eléggé lecsillapodtam, hogy felszálljak egy vonatra. Hazafelé úton végig megőriztem nyugalmamat, aminthogy e beszámoló megírása alatt is. Még akkor sem zökkentem ki belőle, amikor a lapokban olvastam barátom tragikus haláláról, aki bennégett az egész házát elemésztő tűzben.

Csak éjszakánként, amikor felsziporkáznak a csillagok, és visszatérnek az álmok, csak olyankor hagy cserben az önuralmam, s zuhanok sikoltozva az eszeveszett rettegés útvesztőibe. Drogokat szedek, abban a hiú reményben, hátha ki tudják rekeszteni álmaimból az. emlékképeket. De igazából nem érdekel a dolog, hisz úgysincs sok időm hátra.

Az a különös gyanú gyötör, hogy hamarosan viszontlátom majd a Csillagvámpírt. Azt hiszem, hívás nélkül is vissza fog térni, és tudom, hogyha eljön, megkeres, és magával visz a sötétségbe, amely örökre elnyelte a barátomat. Néha szinte türelmetlenül várom már ezt a napot, mert akkor, egyszer és mindenkorra, végre meg fogom ismerni a féreg misztériumait.

      

Kornya Zsolt fordítása

      

      

      

 

 

NEM SZERETEM MAGÁT, FELL DOKTOR

      

      

Bromely már nem tudta, ki ajánlotta Fell doktort. A név belefészkelte magát a gondolataiba (ami különös dolog olyankor, amikor az emberre főleg az jellemző, hogy a dolgok nemhogy befészkelnék magukat, de éppen kihullanak az agyából). Így aztán egyeztetett a doktorral egy időpontot.

Akárhogyan is volt, a recepciós nő ismerősként fogadta, és szívélyes hangon szólította meg:

- Jó reggelt, Bromely úr!

A mögötte becsukódó ajtó nyikordult egy nagyot, és ez a két dolog együtt furcsán ismerős volt a számára. Ugyanez a hamis ismerősség-érzés rohanta meg, amikor körülnézett a kezelőben. A könyvespolcok és kartotékdobozok az ablaktól balra, az íróasztal jobbra, és a sarokban álló kanapé majdnem ugyanúgy helyezkedett el, mint a saját irodájában. És ez jó jel, gondolta. Mintha otthon lenne. Legalábbis úgy érezheti magát, mint otthon. Csakhogy nem mehetsz többé haza. Az otthon az, ahol a szíved lakik. Elraboltad a szívem, nem mehetsz tova. Ahogy a régi szerelmes nótákban énekeljük...

Elég nagy erőfeszítést igényelt, hogy kitépje magát ebből a hangulatból, de végül sikerült. Jó benyomást kell tennie a doktorra.

Fell doktor az íróasztala mögötti székből emelkedett fel az üdvözlésére. Magas, vékony férfi volt, nagyjából hasonló alkatú és életkorú Bromelyvel, akinek valami bizonytalan érzés azt súgta, hogy a fő jellemvonásaik sem sokban különböznek egymástól. A csökkentett fények mellett nem látta jól a pszichiáter arckifejezését, de abban biztos volt, hogy nálánál sokkalta több célszerűség és határozottság sugárzik róla.

Ez a célszerűség és magabiztosság arra ösztökélte Fell doktort, hogy felálljon, megkerülje az asztalt, és barátságosan kezet fogjon vele.

- Pontosan érkezett, Bromely úr! - mondta Fell doktor.

A hangja mély volt, és halk. Mély és halk. Halk és visszafogott. Visszafogott, lefogott, korlátozott. Sidrák, Misák és Abednégó korlátolt felelősségű társaság...

Hogy ez honnan jön, meg nem tudja mondani! Egy kicsit meglepődött, amikor rájött, hogy a kanapén ül. Elképzelhető, hogy egy ideje már társalog Fell doktorral - ráadásul meglehetősen racionalisan. Igen, emlékszik is. Válaszol a rutinkérdésekre.

Fell doktor megtudta, bogy Clyde Bromelynek hívják, 32 éves, és közönségszolgálati tanácsadó, magyarán sajtóreferens. Erie-ben született Pennsylvaniában. A szülei meghaltak. Üzlet, anyagiak. Nincs üzlet. Nincs a show-bizniszhez fogható, és nincs üzlet, tudom...

Hoppá! Vajon kimondta hangosan? Valószínűleg nem, mivel Fell doktor mély, érzelemteli, megnyugtató hangja tovább halad a kérdéseken, mikozben lejegyzi a valaszokat. Valójában jó érzés volt elmondani Fell doktornak mindazt, amit tud. Fell jó pszichiáternek bizonyult.

Bromely maga is konyított valamennyit a pszichiátriához. A szakkifejezéseket persze nem, de a módszereket felszínesen ismerte. Most a rutinszerű kérdés-felelet játék folyt, ami elengedhetetlen a továbbiakhoz. És Bromely együttműködött. Amikor Fell doktor az egészségi állapotáról és a családi hátteréről kérdezett, Bromely előhalászta felöltője zsebéből a teleírt paksamétát, és átnyújtotta.

- Ez minden, doki - mondta. - A teljes kivizsgálás eredménye. A múlt héten csinálták. - A papírok egy részére mutatott. - Ezek az életrajzi adataim. Barátok, rokonok, tanárok, munkaadók, munkák. Minden név, amire szüksége lehet. Minden, amire emlékszem. Ami, persze, nem túl sok. Pillanatnyilag.

- Nagyszerű - mosolygott ki a homályból Fell doktor. - Látom, hogy megérti, milyen fontos az együttműködés. - Azzal letette a papírokat az asztalra. - Majd később átnézem ezeket. Bár úgy érzem, hogy már van némi rálátásom a dolgokra.

Bromely megküzdött egy rémületrohammal. Akárki is ajánlotta Fell doktort, beszélhetett neki a problémájáról. Na de ki a csuda volt az? Nem akarta megkérdezni - nem azért, mert szégyellte, hanem azért, mert ez jól rávilágított volna arra, mennyire előrehaladott már az állapota, ha arra se emlékszik, hogy ki által jutott el ide. Nos, nem számít a név! Örült, hogy itt lehet, és most csak ez számított. Szüksége volt Fell doktorra.

- Segítenie kell rajtam, Fell doktor - mondta. - Ön az utolsó reményem. Ezért jöttem el önhöz. Ezt meg kell értenie, mert ez az egész dolog nyitja. Sosem jöttem volna el önhöz, ha nem ön az utolsó reményem. Kifáradtam. És ha az ember kimerül, akkor csak úszik az árral. Most pedig úszom az árral, le a lefolyóba. Az emlékek lefolyójába. Annak idején dalszövegíró akartam lenni. Csakhogy a verseim lopottnak tűntek. És ez a problémám lényege. Az asszociáció. Túl sok az asszociáció a gondolataimban. Minden, amit mondok, vagy gondolok, mintha valaki mástól származna. Utánzás, mimikri. Amíg már semmi eredeti nem marad az emberben, semmi alap, amihez kötődhetnék. Így elveszítem önmagamat. Semmi valóságos nem marad bennem.

És mondta, mondta, körülbelül egy órán át. Mindent elmondott, ami az eszébe jutott. Rázúdított a pszichiáterre minden közhelyet az asszociációról, mintegy könyörgésként a segítségért.

Fell doktor némán jegyzetelt a noteszébe.

A kezelés végén megveregette Bromely vállát.

- Ennyi elég lesz mára - mosolygott rá. - Megfelel holnap ugyanebben az időben? Mindennap kellene találkoznunk, ötször egy héten.

- Gondolja, hogy tud rajtam segíteni?

- Mondjuk inkább úgy, hogy hiszek abban, hogy tud önmagán segíteni - bólintott Fell doktor. - Hetente öt alkalommal, mostantól.

Bromely felállt a kanapéról. Fell doktor arcát homályos, remegő képben látta. A látását is elhomályosító fizikai fáradtság ellenére, bár nagyon kimerült és összezavarodott, mégis, különös módon megkönnyebbült. Csak egyetlen dolog zavarta továbbra is - és váratlanul emlékezett.

- Sajnálom, doki, most jutott eszembe. Nem megy túl jól mostanság az üzlet. És hetente ötször...

- Tökéletesen megértem - veregette meg a vállát Fell doktor. - Mégis ezt tanácsolom. Az ön esete - úgy értem, a problémája - személyesen is érdekel. És van olyan, hogy egy pszichiáter megengedheti magának, hogy bizonyos eseteket ingyen kezeljen.

Bromely nem mert hinni a fülének.

- Úgy érti, nem kell fizetnem vizitdíjat? - A hála áradatként öntötte el az elméjét. - Ön egy igazi jó ember! Segítség a bajban. Egy jó barát. Valóban az!

- Higgye el, Bromely, hogy valóban a barátja vagyok. - Fell doktor hangja megbicsaklott. - Megtalálja a kiutat magától, ebben biztos vagyok.

Amikor Clyde Bromely kilépett a rendelő ajtaján, a szavak átáradtak az elméjén. Bízzunk Istenben, a többiek meg fizessék az adót! A legjobb barátom. Az egyetlen barátom. Az ember legjobb barátja az anyja.

A recepciós mondott neki valamit, miközben távozott, de az agyát túlságosan lefoglalták a gondolatok ahhoz, hogy értse, mit mond. A gondolatok kitöltötték, elmerült a merengésben, mélyen Texas szívében. A halál és Texas. Semmiben sem lehetünk biztosak.

A nap további része homályba veszett. Mielőtt rádöbbenhetett volna, máris holnap volt, és ő megint elment a pszichiáterhez, és ott ült a kanapén.

Fell doktor figyelmesen hallgatta, amit az anyjáról és az apjáról mesélt, és arról a különleges érzésről, amely most tölti el, hogy Fell doktor emlékeztette őt a szüleire. Testvérei nem voltak. Szüleim egyetlen gyermekeként, kicsoda vagyok én?

- Kicsoda ön? - kérdezte Fell doktor gyengéden. - Ez a kérdés zavarja önt, nem igaz? Kicsoda ön? Megválaszolhatja ezt a kérdést, ha akarja. Tudja, ugye? Megpróbálja? Próbálja meg! Kicsoda ön?

Nem ezt volt a helyénvaló kérdés. Bromely érezte ezt, és lefagyott. Valahol a tudata mélyén válasz formálódott. Csakhogy nem lelte a szavakat, amelyek ezt a választ hordozták. Nem találta a helyet önmagában, ahol ezek a szavak laktak.

Fell doktor nem erőltette. Amikor letelt az idejük, megint megveregette Bromely vállát, és azt mondta:

- A holnapi viszontlátásra! - Azzal elfordult.

Bromely kiment a rendelőből. A recepciós furcsán nézett rá, félig nyitott szájjal, mint aki mondani akar valamit, de aztán mégse szólt. Bromely megborzongott. Valahogy visszabotorkált az irodájába. Bement, megkérte a titkárnőjét, hogy adja át az üzeneteit. Akármi történt is vele, az meglátszott rajta, mert ez a nő is félig nyitott szájjal bámult rá. Aztán összeszedte magát, és elmondta, hogy az AME körülbelül öt perccel ezelőtt hívta, mert beszélni akarnak vele. Volt esély arra, hogy megszerezzék Torchy Harrigant.

Pont erre a hírre várt. Azonnal lecsapott rá. Torchy Harrigan - éppen leszerződött egy új network videoshow-ra - két MGM-mel készített filmjét mutatják be hamarosan. Óriási fogás az AME-nek, az Amerikai Művészek Egyesületének - személyes képviselet -, hírek minden napilapnak...

- Hívja vissza őket, és mondja meg nekik, hogy úton vagyok! - utasította a titkárnőt. - Bromely ismét szárnyat!

És Bromely ismét szárnyalt. Fell doktor rendelői kanapéjára is. Szárnyalt szelek szárnyán, szárnyalt, hogy szárnyát szegje...

És közben elmondta, elhüppögte, elzokogta, ellihegte és kiokádta magából a történteket:

- Nem tudom megmagyarázni, doki. Dunsztom sincs róla, mi történhetett. Nyélbe üthettem volna a megegyezést Harrigannel, erre a fogásra vártam egész életemben. Királyság: két hirdetés hetente és a költségek. Lehetőség, hogy elmenjek vele a nyugati partra, megfoghattam volna az isten lábát! Kiderült, hogy az ügynöke Hal Edwards - jó barátom, akit évek óta ismerek. Feltálalt Harrigannek, ahogy kell, hogy bukjon rám. Elhúztam Edwardshoz, és mindent átbeszéltünk. Aztán átmentünk Harrigan lakosztályába a Haza Hotelbe, hogy áment mondjon a bulira. Harrigan fel volt dobva, mert Hal Edwards azt mondta neki, hogy nagy ász vagyok az üzletben, meg ilyesmiket. Veszi az adást, doki? Minden le volt zsírozva. Harrigan csak arra várt, hogy elmondjam neki, hogyan képzelem el a kampányát. Edwards megadta a végszót, kinyitottam a számat, de se kép, se hang. Érti?! Elment az adás! Egy szót se tudtam kinyögni! Sőt, gondolni se tudtam semmire. Persze rengeteg szó és gondolat örvénylett a fejemben, de egyik se illett a helyzethez. Nem vagyok képes többé úgy gondolkozni, ahogyan egy sajtóreferensnek kellene.

Míg beszélt, Bromely Fell doktor arcát nézte. Először nagyon távolinak tűnt, de aztán egyre közelebb került hozzá, fokozatosan nőtt, míg végül teljesen kitöltötte a látómezejét. Fell doktor hangja úgy hangzott fel, mint távoli, majd közeledő, a fejük feletti égzengés. A fantáziálások és a hangok erőszakoskodtak, de Bromely belekapaszkodott Fell doktorba, belekapaszkodott a szavakba, amelyek Fell doktorból áradtak felé, mert ő egy igazi barát, mert ő egy igazi barát, aki mindent jól csinál...

Fell doktor jegyzetelt a noteszébe. Aztán megnézte, hogy mit írt, és beszélni kezdett. Kellett hozzá pár másodperc, mire Bromely rájött, hogy a doktor egyszerűen csak visszaolvassa neki, amiket korábban mondott. És a szavak egyre hangosabban zúdultak rá.

„Dunsztom sincs... nyélbe üthettem... fogásra vártam... királyság... feltálalt Harrigannek, hogy bukjon rám... megfoghattam az isten lábát... fel volt dobva... nagy ász vagyok az üzletben... veszi az adást... lezsírozva... megadta a végszót... se kép, se hang... elment az adás."

Fell doktor előrehajolt.

— Mit jelentenek önnek az előbb hallott kifejezések, Bromely? Mit jelentettek valójában, az elméjében?

Bromely megpróbált erre választ adni. Nagyon akarta a választ. De csak annyira telt tőle, hogy:

— Nem tudom. Ezek szlengek, amelyeket az elmúlt években a sajtótájékoztatókon használtam. De most, így visszahallgatva, egy kicsit idejétmúltak, nem?

— Pontosan így van — mosolyodott el Fell doktor —, és vajon nem az kötötte meg a legutóbbi alkalommal a nyelvét, hogy már nem tud sajtóreferensként gondolkozni, Bromely? Hogy már nem sajtóreferens többé? Hogy elveszíti az identitását és a tájékozódóképességét? Hadd kérdezzem meg ismét: Kicsoda ön?

Bromely lefagyott. Nem tudott válaszolni, mert az elméje nem találta a választ. Feküdt a kanapén, és Fell doktor türelmesen várt. De semmi se történt.

Hosszú, hosszú időn át az égvilágon semmi se történt. Bromely később nem tudta felidézni, hogyan vészelte át az elkövetkező napokat. Csak a kanapén eltöltött órákra emlékezett — és úgy tűnt, mintha az irodája és Fell doktor rendelője közti utat naponta többször is megjárta volna.

Ezt persze nem lehetett leellenőrizni, mivel senkivel se beszélt. Egyedül élt egy szoba-konyhás lakásban egy lift nélküli bérházban, és utcai árusoknál evett. Irodai alkalmazottjához, Thelmához se szólt többé. Nem is lett volna miről beszélniük, mivel a szerencsétlenül végződött Harrigan-ügy után már senki se kereste, és a nő háromheti bérével tartozott. Ráadásul úgy tűnt, hagy a nő fél tőle, valahányszor belépett az irodába. Ha felidézte (márpedig egyáltalán nem volt könnyű ezt vagy akármi mást felidézni), Fell doktor recepciósa is félelemmel eltelve nézett rá, valahányszor megérkezett a kezelésre, és sosem szólt hozzá egy szót sem.

Egy szót sem. Ez volt a baj. Mert elfogytak a szavai. Mintha az utolsó nagy erőfeszítés a beszélgetésre, amit Hal Edwardssal és Harrigannel folytatott, kiszívták volna minden erejét és képességét a beszélgetésre. Minden közhely is kikopott belőle, és nem maradt benne... semmi.

Fell doktor kanapéján fekve rádöbbent erre. Fell doktor ismét feltette az egyetlen kérdést, amit a kezelés során megkérdezett:

- Kicsoda ön?

De nem tudott válaszolni. Nem volt benne semmi. Senki se volt. Évek óta tartott tartott ez a folyamat, amelyben senkivé változott. Ezt az egyetlen elfogadható magyarázatot találta az állapotára. De ez se magyarázott meg semmit. Riadtan ismerte fel, hogy ez nem volt szükségszerű.

Fell doktor ott ült a fejénél, és suttogva beszélt hozzá:

- Rendben van - mormolta -, próbáljunk meg egy másik módszert! Mi lenne, ha megmondanám, hogy kicsoda ön?

Bromely hálásan bólintott, de valahol a lelke mélyén felébredt benne a félelem.

- Az esete nagyon figyelemre méltó - magyarázta Fell doktor -, de csak azért, mert ez az első eset. Biztos vagyok benne, hogy több ilyen lesz még. Éveken belül emberek ezreinél jelentkezik majd ez a baj. A skizofréneket és paranoiásokat felváltják az újfajta elmebaj áldozatai.

Bromely bólintott, és várt.

- Ismeri a kórokozó baktériumokat, mikroorganizmusokat, ugye? Ezek az organizmusok mutálódnak. Az ember felfedezte ellenük a szulfonamidokat, és a kórokozók kifejlesztették a szulfonamid-rezisztenciát. Az ember felfedezte az antibiotikumokat, a penicillineket, sztreptomicineket és hasonlókat. Tucatjával. De a kórokozók alkalmazkodtak. Így alakultak ki teljesen új kórokozó fajok.

Ez kórokozónak néz engem - gondolta Bromely, és tovább figyelt. Fell folytatta a magyarázatot, és a hangereje fokozatosan erősödött:

- A kórokozók változnak ugyan, de kórokozók maradnak, vagyis változatlanul megbetegítik az embereket. A betegségek lefolyása is változik, de azért betegségek maradnak. Ötszáz évvel ezelőtt azt gondolták, hogy az elmebajokat démonok okozzák. Háromszáz évvel ezelőtt boszorkányságra és átkokra gyanakodtak. Ha egy ember elvesztette az identitását, vagyis nem tudta, kicsoda is ő, gyártott magának egy új személyiséget - és varázsló lett belőle. Méghozzá azért, mert egy varázsló az erő megtestesítője, egy olyan személy, aki ismeri az élet és halál titkait. A beilleszkedésre képtelen személyiség újramegerősítést keres a hatóságoknál. Mond ez önnek valamit?

Bromely bólintott, pedig a hallottak semmit sem jelentettek a számára. A félelem azonban egyre nőtt benne, miközben Fell doktor folytatta a mondandóját:

- Nos, háromszáz évvel ezelőtt férfiak és nők ezrei mentek el a hatóságokhoz erősen bizonygatva, hogy ők boszorkányok és varázslók. De az idők változnak, Bromely. Nézzük, mi történt önnel! A személyisége elveszett, nem igaz? Már régen kezdte elveszíteni a kapcsolatot a valósággal. Egyedül él olyan személyes kötődések nélkül, amelyek visszahúzhatnák a valóság talajára. A munkája sem valódi - minden álságosság esszenciája -, álhírek gyártásával teszi szükségessé egy nem létező, ún. sajtótájékoztató személy létezését. Egy nem létező világban él álhírek és üres frázisok között. Ez az életmód pedig oda vezetett, hogy észrevétlenül minden tette kezdett valószerűtlenné válni. A rémület, hogy elveszíti a személyazonosságát, feltámadt a lelke mélyén. Igazam van?

Bromely nagyon közelinek érezte a veszélyt, mivel Fell doktor egyre közelebb ért a lényeghez. De akarta, hogy Fell doktor segítsen rajta.

- Ön egyáltalán nem elmebeteg, Clyde. - Fell doktor először használta a keresztnevét, ami hangsúlyozta a szavai bensőségességét. - Ráérzett arra, hogy valami félresiklott. Ezért elkezdte azt, amit ma már egyre többen csinálnak. És amit elkezdett, az elkövetkező években egy újfajta mániává változik majd.

Bromely érezte, hogy a félelem teljes súlyával nyomja. De hallani akarta az orvost.

- Van, aki „öngyógyító" könyvekkel próbálkozik, ahogyan a régi idők varázslói tanulmányozták a félelemkeltő dolgokat. Van, aki ennél tovább megy, és a parapszichológia furcsa ágaiban merül el, mint a telepátia, okkultizmus, érzéken túli érzékelés. És van, aki mindezt együtt csinálja. A Gonoszhoz, természetesen nem jutnak el, csak Freudhoz, Adlerhez, Junghoz, Mollhoz, Stekelhez és a többi hasonszőrűhöz. Nem kántálnak varázsigéket, de megtanulják az új kabbalát, a misztikum új nyelvét. Skizofrénia, echolalia, halmozott melankólia — olyan szavak ezek, amelyek könnyedén gördülnek elő az ember szájából, nem igaz? De ezt maga is nagyon jól tudja, Clyde. Vagy nem látogatta meg a könyvtárat azokon a napokon, amikor az üzlet pangott, és nem mélyedt el a pszichiátriai könyvekben? Nem ásta-e bele magát az elmúlt pár hónap alatt a hallucinációk, téveszmék és kényszerképzetek, a neurózisok és pszichózisok teljesen új világába? Magyarán, amikor érezte, hogy kezd kicsúszni a talaj a lába alól — pontosan úgy, ahogyan az emberek a múltban, amikor azt képzelték, hogy a Gonosz átkozta el őket —, nem akart úgy védekezni, hogy belevetette magát a pszichiátria tanulmányozásába, éppen úgy, ahogyan a régiek a fekete mágiába?

Bromely megpróbált felülni. Fell doktor arca hol közeledni látszott, hol távolodott tőle.

— Tudja jól, mi történt a régiekkel, nem, Clyde? Azt képzelték magukról, hogy varázslók és boszorkányok lettek. És most már tudja — legalábbis kapiskálnia kell —, hogy mi történt önnel, Clyde. Az elmúlt hetekben már nem tudott sajtóreferensként működni. Már nem képes reálisan gondolkozó emberi lényként létezni. Annak érdekében, hogy új személyazonosságot találjon, pszichiáterré változtatta önmagát, és megalkotott engem! Elhitette saját magával, hogy ez a rendelő hasonlít az irodájához, a recepciósom a titkárnőjéhez, és én magam önhöz. Érti, ugye? Ez a maga irodája. És a maga titkárnője. Naponta eljött ide, és heverészett a saját kanapéján. Ne csodálkozzék azon, hogy a nő fél magától, hiszen hallja, hogy magában beszél. És most már tudja, hogy kicsoda ön?

Vajon ezt Fell doktor mondta, vagy a félelem sikoltozik a fülében?

— Ez az utolsó esélye, Clyde. Most kell határoznia. Most vagy soha. Lehet ismét önmaga, teljesen, ha hisz a saját személyazonosságában. Ha nem képes erre, akkor ön lesz a mániások új nemzedékének első tagja. Hadd kérdezzem meg ismét, ismét és utoljára: Kicsoda ön?

Clyde Bromely hevert a kanapén, és a szoba hullámzott és tekergett körülötte. Képeket látott, vég nélküli képeket, látta a kis Clyde-ot anyja szoknyájába csimpaszkodva, látta Bromely hadnagyot az USA haditengerészetének egyenruhájában, a jól boldoguló Bromelyt, a sajtófőnököt, látta magát kezet rázni neves médiaszemélyiségekkel és sztárokkal jótékonysági esteken. Aztán látta önmagát a könyvtárban az ...iákat és ... iókat tanulmányozva, majd pedig a saját kanapéján semmihez sem kötődve. Nézte a képeket, ide-oda rakosgatta, csoportosította őket, aztán meghozta a döntését.

A félelem tovaszállt, és Bromely elaludt. Hosszú, hosszú órákon át aludt a kanapén. Amikor felébredt, már sötét volt odakint, és ő egyedül volt a szobában. Valaki bekopogott az ajtón. A titkárnője volt az. Most már tudta. A saját irodájában hevert, és a saját titkárnője jött be hozzá, félénken és habozva, miközben Bromely megtalált önbizalommal, mosolyogva emelkedett föl.

— Aggódtam — mondta a nő -, olyan régóta van már bent, és... Bromely felnevetett, és érezte, hogy ez a hang tovább visszhangzik újonnan született magabiztosságában.

— Aludtam — mondta a nőnek. — Nem kell aggódnia, drágám. Mostantól minden másként lesz. Jól magam alá kerültem az elmúlt időszakban — egyszer majd elmesélem —, de most már minden rendben lesz. Menjünk el vacsorázni, és csináljunk új terveket!

A nő elmosolyodott. Látta jól a változást. A szobában ugyan sötét volt, de mintha váratlanul megtelt volna fénnyel.

— Rendben van — bólintott. — Menjünk, Bromely úr!

— Bromely? — Bromely megdermedt. — A betegem? Hát nem ismer meg, drágám?

      

      Fedina Lídia fordítása

      

      

 

 

ROBERT BLOCH BIBLIOGRÁFIA

      

Könyvek

• Pszicho, Pán, 1990, 1999, Partvonal, 2011, ford. Tandori Dezső és Tandori Ágnes [Psycho, 1958]

• Pszicho 2, Pán, 1991, ford. Tandori Dezső [Psycho II, 1982]

• Tűzgolyó, Pán, 1990, ford. Tandori Dezső [Firebug, 1961]

      

Elbeszélések

• „Az arcnélküli isten" [The Faceless God, Weird Tales, 1936. május]

Dagon árnyai, szerk. Anon., Beneficium, 1999

• ,,BAMM!" [The Shrink and the Nympho, Hustler, 1983. december]

lzéhordák, szerk. Anon. [Peter Haining], Szukits, 2003, ford. Szántai Zsolt

• ,,Betsy Blake életben van még?" [Is'Betsy Blake Still Alive?, Ellery Queen's Mystery Magazine 1958. április]

Rakéta Regényújság, 1989. szeptember 12, ford. Villányi György

• ,,A cselekmény a fontos" [The Plot Is the Thing, F&SF 1966. július]

Galaktika, 1990. január, ford. Hajdu Gábor

• ,,Én a szőkéket kedvelem" [I Like BIondes, Playboy, 1956. január]

Rakéta Regényújság, 1990. szeptember 25, ford. Villányi György

• ,,Érinthetetlen" [Untouchable, The Saint Mystery Magazine (UK) 1961. november]

Az elátkozott kert, szerk. Molnár Zoltán, Gulliver, 1993, ford. Molnár Zoltán

• „A fejvadász" [Head Man, Fifteen Mystery Stories 1950. június] Az elátkozott kert, szerk. Molnár Zoltán, Gulliver, 1993. ford. Molnár Zoltán

• „Félreértés” [The Cure, Playboy, 1957. október] Rakéta Regényújság, 1989. július 11, ford. Villányi György

• „Friss virágok" [Floral Tribute, Weird Tales 1949. július]

Friss virágok, szerk. Alfred Hitchcock, Hungalibri, 1997, ford. Vallasek Márta

• ,,A gumiszoba" [The Rubber Room, New Terrors #2, ed. Ramsey Campbell, London: Pan, 1980]

Rakéta Regényújság, 1991. december 3, ford. Molnár Zoltán

• „Holnap történt" [It Happened Tomorrow, Astonishing Stories, 1943. február]

Galaktika 20, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1976, ford. Gspann Veronika

Holnap történt, szerk. Robert Weinberg, Stefan Dziemianowicz & Martin H. Greenberg, Szukits, 2000, ford. Gspann Veronika

• ,,A káröröm színhelye" [The: Gloating Place, Rogue, 1959. június]

Rakéta Regényújság, 1989. október 17, ford. Villányi György

• „A kis boszorkány" [Sweets to the Sweet, Weird Tales, 1947. március]

Galaktika, 1992. április, ford. Villányi György

• „Kunyhófal" [Edifice Complex, Escapade, 1958. február]

Rakéta Regényújság, 1986. augusztus 19, ford. Matos Lajos

• „Lizzie Borden fejszét fogott" [Lizzie Borden Took an Axe, Weird Tales, 1946. november]

Lopakodó árnyak, szerk. Martin H. Greenberg & Charles G. Waugh, Móra, 1989, ford. Merényi Ágnes

Rakéta Regényújság, 1991. augusztus 20, ford. Merényi Ágnes

• „Másnap reggel" [Daybroke, Star Science Fiction Magazine, 1958. január]

Galaktika 37, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1979, ford. F. Nagy Piroska

Rakéta Magazin, 1989. tél, ford. Villányi György [mint „Alkony"]

• ,,A mestermű" [The Masterpiece, Rogue. 1960. június]

Rakéta Regényújság 1989. április 18. ford, Villányi György

• „Mélyhűtött rettenet" [Frozen Fear, Weird Tales, 1946. május]

Az elátkozott kert, szerk. Molnár Zoltán, Gulliver, 1993, ford. Molnár Zoltán

Rakéta Regenyújság, 1993. március 19, ford, Molnár Zoltán

• „A nagy buli" [The Big Kick, Rogue, 1959. Július]

Rakéta Regényújság, 1989. augusztus 15, ford. Villányi György

• „Nina" [Nina, F&SF,1977. június]

Galaktika, 1993. december, ford, Szilágyi N. Erzsébet

• ,,A Poe-gyűjtő" [The Man Who Collected Poe, Famous Fantastic Mysteries, 1951. október]

Éjszakai sikolyok, szerk. Robert Weinberg, Stefan Dziemianowicz & Martin H. Greenberg, Szukits, 1999 ford. Pintér Noémi & Both Gábor

• „A pokolba tartó vonat" [That Hell-Bound Train, F&SF, 1958 szeptember]

Diákévek (fnz), 1969. 5 szám, ford, Avarossy Éva

A pokolba tartó vonat, szerk. Ferenczné Árkos Ilona, Gondolat, 1970, ford, Avarossy Éva

• „Richard Clayton különös repülése" [The Strange Flight of Richard Clayton, Amazing, 1939. március]

Metagalaktika 9, szerk Kuczka Péter, Móra, 1986, ford. Veres Mihály

A seholsincs bolygó, szerk. ifj. Veress István, Arión, 2011, ford. Veres Mihály

• „Sok szeretettel - Hasfelmetsző Jack" [Yours Truly - Jack the Ripper, Weird Tales 1943. július]

Galaktika, 2014. március, ford. Kotun Viktor

• ,,Sóbiznisz" [Show Biz, Ellery Queen's Mystery Magazine, 1959. május]

Galaktika, 1994. január, ford. Németh Attila

 

 

ROBERT BLOCH ÉLETRAJZ

      

VANNAK ÍRÓK, akikről — lehettek bármilyen termékenyek is — rögtön egy film címe jut eszünkbe. Ilyen Arthur C. Clarke és a 2001. Űrodisszeia, Stanislaw Lem és a Solaris, a Sztrugackij testvérek és a Stalker. És pont ilyen Robert Bloch és a Hitchcock által rendezett Psycho. Míg azonban az első három esetben nyilvánvalóan SF-ről van szó, a Psycho köztudottan egy thriller. Hogy kerül tehát ide Bloch?

Robert Arthur Bloch (1917-1994) nagyon termékeny amerikai író volt. Karrierjének kezdete szorosan kapcsolódik a Weird Taleshez és H. P. Lovecrafthoz. Rendszeresen olvasta a magazint, és mivel Lovecraft lett a kedvenc írója, levelezni kezdett vele. Az idősebb férfi támogatta az ifjú irodalmi törekvéseit, tanácsokat adott neki, és abba is beleegyezett, hogy egyik elbeszélésében Bloch szörnyűséges módon megölje („The Shambler from the Star", Weird Tales, 1935. szeptember). Lovecraft természetesen nem maradt adós, „A sötétség lakója" (The Haunter of the Dark, Weird Tales, 1936. december) című elbeszélésében Bloch Blake néven ér borzalmas véget. Bloch hozzájárulása a Cthulhu-mítoszhoz Ludvig Prinn flamand varázsló és tiltott műve, a De vermis mysteriis volt. Azonban nem csak egyedül írt, Henry Kuttnerrel több közös művük volt ebben az időszakban. Ilyen volt a Cthulhu-mítoszhoz kapcsolódó „Black Kiss" (Weird Tales, 1937. június) című elbeszélés, mely Kuttner ,,The Salem horror" (Weird Tales, 1937, május) című írásának a folytatása.

A harmincas-negyvenes években Bloch igen sok science fictiont és fantasyt írt, ezek főleg az Amazing Storiesban és a Fantastic Adventuresben jelentek meg. Volt egy 22 részből álló sorozata, mely a főhős, Lefty Feep humoros kalandjait mesélte el. A későbbiekben is hű maradt ehhez a témakörhöz, és írásai rendre megtalálhatók voltak a magazinokban. Főleg az Imaginationben és az Imaginative Talesben jelentek meg, de nem hiányzott a magasabb színvonalat képviselő Magazine of Fantasy & Science Fictionböl sem. Ez utóbbiban jelent meg 1958-ban „A pokolba tartó vonat" („That Hell-Bound Train", F&SF, 1958. szeptember), amellyel 1959-ben elnyerte a Hugo-díjat. Ez csak az első volt a díjak hosszú sorában. Noha Bloch később írt krimijei és thrillerei jóval ismertebbek fantasztikus műveinél, mégis találhatók köztük e terület díjai is szép számmal. 1984-ben például újabb Hugót kapott 50 éves írói évfordulójára. Bár Nagymester nem lett, 1975-ben megkapta a World Fantasy-díjat életművéért.

A negyvenes évektől kezdve Bloch egyre több krimit is írt. Ezek egy részét publikálni tudta a sokkal jobban fizető előkelőbb magazinokban is, mint a Playboy vagy a Rogue. Psycho című regénye 1958-ban jelent meg, ebből rendezte Hitchcock a nagysikerű filmet. Bloch folytatásokat is írt hozzá: Psycho II(1982) és Psycho House (1990), de a Psycho II (1983) című film nem az ő művéből készült. Nem a Psycho volt egyetlen kapcsolata a filmiparral, számos forgatókönyvet irt, bár főleg a televízió számára.

Bloch műveinek jelentős része a pulp magazinokban jelent meg, melyek nem túlzottan tartósak. Írásai azonban szerencsésen megörződnek számos könyvében. A Cthulhu-mítoszhoz kapcsolódó elbeszélései megtalálhatók a Mysteries of the Warm (1981) c. kötetben. Egyéb elbeszélései megtalálhatók a háromkötetes The Selected Stories of Robert Bloch (Underwood-Miller, 1988) című gyűjteményben.

Az első magyarul megjelent Bloch-mű „A pokolba tartó vonat" volt, a hasonló című antológiában (Gondolat, 1970 - ugyanez megjelent egy évvel korábban egy Diákévek című iskolai lapban is, de annak terjesztése erősen korlátozott volt).

A Galaktika a hetvenes évektől kezdve több-kevesebb rendszerességgel közölt egy-egy Bloch-novellát, és a Rakéta Regényújságban is találhattunk írásaiból. A Psycho 1990-ben jelent meg először magyarul (Pszicho címen). Fantasztikus regénye azonban eddig meg nem volt lefordítva, a Galaktika ezen a helyzeten változtat most. Várjuk a Cthulhu-mítoszhoz tartozó novelláinak fordítását is.

      Zsoldos Endre

      

 

 

Megjegyzések

[←1]

Magánzárkában. minden érintkezési lehetőségtől elzárva - a ford.

[←2]

A „földalatti" (underground) ellentéte. kb. „földfeletti" vagy „felszíni" a ford.