A TÚLNÉPESEDÉS kérdésével már az ókorban is foglalkoztak olyan filozófusok, mint Platón vagy Arisztotelész, de persze ők nem világméretekben gondolkoztak, csupán kisebb-nagyobb közösségek bővülésére reflektáltak. Valódi, általános népességnövekedésről a középkortól kezdhetünk beszélni, a 14. századi nagy pestisjárványok lezárulta után. Kezdetben persze igen lassan szaporodott az emberiség, hiszen a születések számát ellensúlyozta a folytonos háborúskodás és a betegségek miatti korai halálozás. A növekedési görbe az utóbbi 50-60 évben ívelt föl meredeken, köszönhetően az orvostudomány ugrásszerű fejlődésének és az élelmiszertermelés egyre jobb hatásfokának.

Thomas Malthus közgazdász, demográfus fogalmazta meg először a 18. század végén abbéli aggodalmát, hogy készleteink idővel nem tudják majd fedezni az egyre növekvő igényeket. Ezért drasztikus lépéseket javasolt a népesség számának féken tartására, olyanokat, mint az önmegtartóztatás és a fogamzásgátlás. Legtöbb tudóstársa azonban csak nevetett elméletén.

Az efféle extrapolációk és gondolatkisérletek természetes irodalmi közege a tudományos-fantasztikum lett, ám jó darabig az sem mutatott különösebb érdeklődést a téma iránt. Az első változás az 1950-es évek elején állt be, amikor a Marvel Science Stories vitaindító tanulmányt közölt arról, vajon szükséges-e a népesség korlátozása. Ugyanekkor jelent meg C. M. Kornbluth „Menetelő maflák" címit elbeszélése, amely fekete komédia formájában dolgozza föl a különböző társadalmi osztályok eltérő születésszabályozási szokásait. 1954-ben Kurt Vonnegut is szatíraként taglalta a témát a "Holnap, holnap, holnap"-ban. Ebben a novelIában az élethosszabbító technológiák fejlődése idézi elő a kalamajkát. Frederik Pohl megoldást is kínált - szintén ironikusan -, szervezett, tömeges öngyilkosságok formájában, „A népszámlálók" című írásában.

A téma komolyabb boncolgatását Paul Ehrlich munkássága indította el. 1968-ban megjelent, nagy vihart kavart tudományos kötete, A népességbomba riasztó képet festett az emberiség jövőjéről. Gondolatai olyan írókat ihlettek meg, mint Robert Silverberg, John Brunner vagy Harry Harrison. Utóbbi 1966-os regényéhez, a Helyet! Helyet!-hez maga Ehrlich írt előszót.

Az 1960-as évek végétől egyre divatosabbá váló katasztrófairodalomnak immár szerves részét képezik a túlnépesedés kérdései, például Robert Sheckley „Össznépi csapdá"-jában, John Brunner Stand on Zanzibarjában vagy Thomas M. Disch 334-ében. James Blish „A Hatodik Pecsét" cimű novellájában már az űrbe kirajzás sem nyújt megnyugtató megoldást. William F. Nolan és George Clayton Johnson regényében, a Logan futásában a népességszabályozást a lehető legmorbidabb módon oldják meg: a 21. életév betöltésekor minden embert eliminálnak, hogy több hely maradjon a fiataloknak.

Philip José Farmer „A keresztbeszelt csakkeddvanvilág" című novellájában a túlnépesedett Föld minden lakóját a hétnek mindössze egyetlen napjára ébresztik fel, hogy így tegyék elviselhetőbbé az életet. Az ötlet annyira megtetszett a szerzőnek, hogy egész regénytrilógiává duzzasztotta 1985 és 1990 között.

Robert Bloch itt következő kisregénye egészen újszerű megoldást kínál a túlnépesedesre egy izgalmas történet keretében.

Jó szórakozást hozzá!

Németh Attila

TÚLZSÚFOLT FÖLD

Az emberiség napjai meg vannak számlálva... A világ újjáépítése csak úgy lehetséges, ha a civilizációs folyamatban a józan ész a megfelelő helyére kerül...

1. HARRY COLLINS - 1997

A teleképernyő pontban reggel nyolckor bekapcsolt. Megjelent Mosolygós Brad, a szokásos reggeli üdvözletével:

- Jó reggelt! Gyönyörű nap ez a mai itt, Chicagee-ben!

- Aligha - mormogta Harry Collins. A másik oldalára fordult, és megérintette a készülék kapcsolóját. Felült, és a beépített szekrényébe nyúlt a ruhájáért.

A látogatói - főleg a nők - többnyire hangosan lelkendeznek a „lakosztálya" előnyei láttán.

- Nahát, de kényelmes! - áradoznak. - Minden annyira praktikus, karnyújtásnyira. Sok fölösleges lépést megspórolsz!

A legtöbbjük persze csak udvariaskodni próbált, és igyekezett felvidítani Harryt. Pontosan tudták, hogy egyáltalán nem önszántából lakik egy ilyen egyszobás kis lyukban. A Lakástörvényt azonban egyszerűen nem lehet megkerülni; legalábbis nem itt, Chicagee-ben, és nem az utóbbi időben. Egy agglegénynek egyetlen szoba jár - se több, se kevesebb. És bár Harry gyorsan és könnyen megszedte magát az ügynökségnél, ahol dolgozott, ő sem remélhette, hogy büntetlenül megszegheti a szabályokat.

Csak egyféleképpen játszhatná ki azokat, mégpedig azzal, ha megnősülne. A házasság automatikusan feljogosítaná két szobára - már ha egyáltalán sikerülne találnia valahol akkora lakást. Nem kevés női látogatója célzott erre, hol burkoltan, hol pedig nyíltan, ám Harry nem felelt semmit. A házasság nem jelent megoldást, legalábbis ő így látta. Tudta: nem is remélheti, hogy nyolc mérföldes körzeten belül bárhol is esélye lenne megcsípni egy kétszobás lakosztályt. Így is épp elég baj, hogy minden reggel és este negyven mérföldet kell vezetnie munkába menet és jövet - hát még, ha kétszer akkora távolságot kellene megtennie! Ha találna is magának egy nagyobb helyet, az háromórás vonatozást jelentene oda, és ugyanennyit vissza az egyik ingajáraton, az ingavonatok pedig gyilkosak. Kalkutta kerekeken gördülő fekete lyukai.

De hát itt minden gyilkos - tűnődött Harry, miközben kilépett a toalettből a csaphoz, a csaptól a sütőhöz, onnan pedig az asztalhoz.

Porított tojás reggelire. Ez is gyilkos. De legalább gyors és olcsó kaja, könnyen elkészíthető, és a hozzávalók nem sok helyet foglalnak. Az egyetlen gond, hogy utálja az ízét. Harry azt kívánta, bárcsak lenne ideje étteremben reggelizni. A plusz kiadást megengedhetné magának, azt viszont nem, hogy félórákat (nem ritkán annál is többet) álljon sorba emiatt. Az ügynökségnél pedig pontosan tíz harminckor kezdődik a munkaideje, és nem jut ki az irodából egészen fél négyig. Hosszú, kemény, ötórás munkanapok ezek. Olykor azt kívánta, bárcsak a New Philly körzetben dolgozna, ahol négyórás munkanap az előírás. De úgy vélte, időmegtakarítás szempontjából azzal sem lenne sokkal előrébb, mivel akkor még messzebb kellene laknia, valahol kint a peremterületen. Mekkora is most New Philly lakossága? Valami 63 milliós, nem? Chicagee-é sokkal kisebb - idén „mindössze" 38 millió fő.

Idén. Harry megcsóválta a fejét, és belekortyolt Instanteájába. Igen, ebben az évben a lakosság létszáma hivatalos adatok szerint eléri a 38 millió főt, és a közösség határai észak felé kitolódnak egészen a régi Milwaukee egykori területére, délen pedig Garyn is túlra. Vajon mi lesz a helyzet jövőre? És azután?

Az utóbbi időben ez a kérdés kísérteni kezdte Harryt. Nem igazán tudott rájönni, miért. Végtére is, ez valójában nem az ő problémája. Hiszen neki jó állása van, biztonsága, szép lakása, alig kétórányira a Huroktól. Még saját autót is vezethet. Mi mást kérhetne még?

És miért kell így kezdenie a napot, ilyen kínzó fejfájással? Harry végzett az Instanteájával, és ezen töprengett. Igen, már megint kezdődik, ugyanúgy, ahogy az elmúlt hónapban szinte minden reggel. Leül az asztalhoz, elfogyasztja szokásos reggelijét, és megfájdul a feje. Miért?

Nem az étel a ludas; egy darabig szándékosan variálta az étrendjét, de hasztalan: nem változott semmi. És alig tíz napja, hogy átesett a szokásos havi rutinvizsgálaton, ahol biztosították róla, hogy kutya baja. Ám ezek a fejfájások mégis makacsul visszatérnek. Minden reggel, amikor leül, és balra rántja a fejét, így...

Ez az. Ha balra rántja a fejét. Úgy tűnt, mindig ez váltja ki a hasogató fájdalmat. De miért? És egyáltalán, hol és mikor vált szokásává, hogy így balra kapkodja a fejét?

Harry nem tudta.

Az órájára pillantott. Már csaknem kilenc óra. Legfőbb ideje indulni. Tárcsázta a lenti garázs számát a lakásközi videó vezérlőpaneljén.

- Bill? - szólt bele. - Ide tudná hozni a kocsimat a Hármas Szám elé?

A kézi kijelzőn megjelenő apró arc mulyán vigyorgott.

- Mr. Collins, ugye? Nahát, úgy sajnálom, Mr. Collins! Az éjszakai brigád felvett egy új tagot, bizonyára ő keverte el a listákat, és most az a helyzet, hogy nem találom a számát.

Harry felsóhajtott.

- A számom egy-nyolc-hét-három-per-öt - diktálta. - Világoskék, kétüléses Pax. A rendszáma is kell?

- Nem, csak a parkolóhelyének a kódja. Ha meglátom, felismerem. De csak a jó ég tudja, melyik szinten van. Az az éjszakai fickó tényleg...

- Hagyjuk! - szakította félbe Harry. - Mennyi idö alatt tudja előkeríteni?

- Hát, olyan húsz perc. Talán fél óra.

- Fél óra? El fogok késni. Csak szaporán!

Kikapcsolta a videót, és a fejét csóválta. Fél óra! Hát, az embernek manapság fel kell készülnie az efféle malőrökre, ha függetlenségre törekszik, és saját kocsival akar munkába járni. Az ügynökség révén persze érvényesíthetné elsőbbségi jogát, és egy hónapon belül elfogadnák az I. C. vonalszakaszra benyújtott kérelmét. Ám az I. C. is csak egy ingavonat, és ő azt nem bírná. Csaknem két órán át állni, zötykölődni és ide-oda ringani, tolongani a tömegben, aztán elverekednie magát a mozgólépcsőkig. Mindig fennáll a veszélye, hogy eltiporják. Egyszer a saját szemével látta, amint egy öregembert agyontaposnak az egyik Michigan Boulevard-i mozgólépcső előtt, és azóta sem bírta kiverni a fejéből azt a jelenetet.

Ám a félelem csupán részben adott magyarázatot a változtatás iránti vonakodására. Harry számára a legrémesebb az volt, amikor arra a temérdek sok emberre gondolt; a kényszerű fizikai érintkezésre, a fullasztó levegőhiányra, a szagokra és a testek elkerülhetetlen egymáshoz préselődésére. Már az is épp elég rémes, hogy sorba kell állni vagy az utcán közlekedni. Az ingavonat egyszerűen túl sok lenne neki.

Mindezek ellenére Harry fel tudta idézni magában azt az időt, amikor - kissrácként - még élvezte az efféle utazásokat. Ott ült az ablaknál, és bámulta a sebesen elsuhanó tájat, ez gyerekkori önmaga számára valódi izgalmat jelentett. Milyen régen is? Már több mint húsz éve?

Most viszont már nincsenek ülések, sem pedig ablakok. Ami valószínűleg nem is olyan nagy baj, mivel táj sincs már, ami suhanhatna odakint. Viszont a vonal összes állomásánál megállnak, és az utasok folyamatos harcot vívnak, hogy időben odaverekedjék magukat az ajtókhoz.

Nem, a kocsi ennél mindenképpen jobb.

Harry kivett a konyhaszekrényből egy gyógyszeres üveget, és kiszórt a tenyerébe pár szem aszpirisztamint. Elvileg ez majd enyhíti a fejfájást. Legalább addig, amíg be nem ér az irodába. Ott pedig elkezdheti beszedegetni a napi efedrin-fejadagját. Közben még az is segíthet, ha kijut az utcára. Kár, hogy nincs ablaka a lakásának, de hát, voltaképpen, mi haszna is lenne? Hiszen úgysem látna semmi mást, csak a szemközti apartmant.

Vállat vont, és felöltötte a kabátját. Kilenc óra harminc, ideje lemenni a földszintre. A kocsija talán hamarabb előkerül, mint ahogy Bill ígérte; hiszen végtére is, van vagy kilenc asszisztense, és nem mindenki ebben az első nappali műszakban indul dolgozni.

Harry végigsétált a folyosón, és megnyomta a lift hívógombját. A kijelzőre nézett, és figyelte, amint a vörös csík az ő emelete sorszáma felé mozdul, majd megállás nélkül túlhalad rajta.

- Dugig tele - morgott magában. - Remek!

Kinyújtotta a karját, és megérintette a folyosó mindkét falát. Ez szintén olyasmi, amit ki nem állhat; a folyosóknak ez a szűkössége. Két ember alig fér el egymás mellett anélkül, hogy ne kelljen a másikhoz érniük. Természetesen, az ily módon megépített lakótömbök helytakarékosak, és minden talpalatnyi hely aranyat ér. Harry azonban egyszerűen nem bírt hozzászokni ehhez. Eszébe jutott pár régi épület a gyerekkorából, amik még mindig állnak...

A fejfájása nem javult, sőt inkább rosszabbodott. Harry a másik liftajtó kijelzőjére pillantott. A vörös csík felfelé kúszott, elhaladt az övé mellett, és megállt a negyvennyolcadikon. Az a legfelső emelet. Majd megindult lefelé; megállt a 47., a 46., a 45., a 44., majd a 43. szinten, és... már meg is érkezett!

- Kérem, lépjen hátrébb! - hallatszott a gépi hang. Harry igyekezett tőle telhetően engedelmeskedni, de nem sok hely állt a rendelkezésére. A fülkében máris jó kéttucatnyi felső szomszédja nyomorgott. Harry egy-két fazont felismerni vélt közülük, de nem mert volna megesküdni rá. Olyan sok ember van itt, annyi idegen arc. Egy idő után mind kezdenek hasonlítani egymásra. Igen, ráadásul egyformán lélegeznek, sőt ugyanolyannak is érződnek, amikor hozzájuk nyomódik - és mindig össze kell préselődnie velük, bárhová megy is. Érzi a szagukat, hallja, ahogy zihálnak és köhögnek, és együtt hull alá velük valami feneketlen gödörbe, ahol a feje lüktetni kezd, és csak lüktet és lüktet, és lehetetlennek tűnik elmenekülni ez elől a gyötrő hőség és nyomás elől. Már az is épp elég nehéz, hogy ne kezdjen üvölteni...

Azután kinyílt az ajtó, és Harry kilökődött a földszinti előcsarnokba. A mögötte lévő tömeg kifelé nyomakodott, könyököIt és lökdösődött, mert mindenki sietett. Mostanában folyton rohannak, ha pedig valaki az útjukba kerül, kíméletlenül letiporják, ahogy azt a szerencsétlen öreget is agyontaposták; nincs már hely olyan embernek, aki nem része a tömegnek.

Harry pislogott, és a fejét csóválta.

Megragadta a fal szélét, és minden erejével belecsimpaszkodott, próbálva megakadályozni, hogy teljesen kisodorják őt is az előtérből. Mindkét tenyere ragadt a verítéktől; lecsúsztak a falról, miközben lassan araszolva megindult visszafelé, szembe a kitóduló tömeggel.

- Várjanak meg! - kiáltotta. - Várjanak, én is lefelé megyek! - Ám a hangja beleveszett a zajos kavalkádba, ahogy a teste is a mozgó testrészek forgatagába. Azonkívül, egy automatizált felvonó nem hall. Csupán egy szerkezet, amely fel-le szállítja a többi gépezetet, amelyek ki és beszállnak, vagy körbe-körbe mennek, az ember pedig ott ragad közöttük, ahogy egy mókus csapdába esik a mókuskerékben, és csak rohan és lohol, és a legtöbb, amit remélhet, hogy bírja a tempót, és amíg sikerül lépést tartania a szerkezettel, nem tapossák el.

A liftajtó becsukódott, mielőtt még Harry visszacsusszanhatott volna. Megvárta, amíg érkezik egy újabb fülke, ám ezúttal oldalra húzódott, miközben kitódult a tömeg, majd sietve befurakodott mögöttük az ajtón.

A fülke leereszkedett az első garázsszintre, és Harry hálásan állt a viszonylagos elszigeteltségben, nagy kortyokban szedve a levegőt. Most már legfeljebb csak tízen lehettek körülötte.

Kilépett a rámpára, megadta a számát az őrnek, és odaintegetett az irodájában gubbasztó Billnek. Bill a jelek szerint felismerte őt; mindenesetre kurtán odabiccentett neki. Nem sok értelme volna megpróbálni beszélgetni vele - legalábbis nem ebben a komor és sivár, föld alatti helyen, amit betölt a kipufogócsövek dübörgő visszhangja és a fékek kétségbeesett csikorgása. Reflektorok villogtak a sötétben, ahogy kocsik húztak el mellettük, fentről le- és lentről felhajtva a beszálló platformokra. A jelzőlámpák rendszere pislogva villogott a falakban, és kerekek dacos csikorgása felelt a figyelmeztető csengőszóra.

Harrynek eszébe jutott. hogy az ódivatú teológusok régen azon vitatkoztak, tényleg létezik-e Pokol, és ha igen, vajon Isten teremtette-e, vagy az Ördög? Milyen kár, hogy már nincsenek jelen, hogy választ kaphassanak a kérdéseikre! Igenis van Pokol, és a General Motors alkotta meg.

Harry halántéka lüktetni kezdett. Elhomályosuló tekintettel látta, ahogy a kezelőszemélyzet egyik tagja egy kézmozdulattal hívja a ,,Hármas átvevő" - feliratú platformhoz. Odament, es egy kisebb csoporttal együtt némán várakozott.

Egyébként, mi van ma velem? Először az a fránya fejfájás, most meg már a lába is megfájdult. Ez a tétlen ácsorgás és várakozás, biztosan ez az oka. Ez az örökös veszteglés. Kissrác korában a felnőttek folyton panaszkodtak a hosszú, hétórás munkanapok miatt, meg azért, hogy az mennyire megnyirbálja a szabadidejüket. Hát, talán nekik is lehetett okuk az elégedetlenkedésre, de akkoriban legalább jutott némi pihenő a napi munka kezdete előtt vagy utána. Most ezt az extraidőt felemészti a folytonos várakozás. Ez az állandó sorban állás, tömegben ácsorgás, ez a kimerítő semmittevés.

Ám ezúttal szerencsére nem volt olyan rémes a dolog. A világoskék Pat tíz percen belül odagördült elé. Harry beszállt, miután a parkolóőr kicsusszant a kormány mögül, és már épp távozni készült. Ekkor a rámpán futva megjelent egy kövér fickó. Vadul integetett vaskos hüvelykujjával. Harry kurtán biccentett, a dagi pedig bevágódott mellé az utastérbe, és becsapta maga után az ajtót.

Már indultak is. Harry türelmetlenül figyelte a lámpákat, a zöld „Mehet" jelzésre várva. Abban a pillanatban, ahogy meglátta, gázt adott, huszonkettőre gyorsult, és elhúzott.

Ez az, amit úgy szeretett, amit mindig alig várt. Persze nem épp veszélytelen, főleg itt, a mélygarázs alatti alagútrendszerben, de Harryt mindig izgalomba hozta ez a sebesség. A Pax elméletileg, szabad terepen harmincötre, talán negyvenre is képes, ám őt még ez a huszonkettő is bőven elégedetté tette.

Felzúgott a rámpán, bekanyarodott, az utcaszint felé vette az irányt, azután lefékezett, és várta, hogy a lámpa ismét zöldre váltson.

Éles, vakító napfény hatolt át a szmogon, és érezte, hogy könnybe lábad tőle a szeme. Az utcai zajok támadást intéztek a füle ellen: a fogaskerekek csikorgása, a túráztatott motorok bőgése. De legalább a hangerőszabályzó alacsonyan állt, és így, teljesen felhúzott ablakokkal, amelyek kizárták a csípős, fullasztó levegőt, még hallott is valamit.

- Helló, Frazer! - fordult oda a mellette ülő, testes alakhoz. - Mi ez a nagy sietség?

- Tizenegyre be kell érnem a belvárosba - felelte a kövér férfi. - Igazgatósági ülés lesz, de teljesen kiment a fejemből. Tudtam, hogy nincs már időm megvárni a kocsimat, és azt reméltem, találok valakit, aki be tud vinni. Mázlim van, hogy épp akkor jöttél.

Harry bólintott, de nem felelt. Pillanatnyilag épp próbált valahogy befurakodni a forgalomba, amely megszakítatlanul hömpölygött előre, egyetlen óriási, ütközőtől ütközőig érő kocsikaravánként. Az áradat egységesen és egyenletesen haladt az előírt tizenötös tempóban. Harry lassan felengedte a féket, és a Pax araszolva kúszott előre, mígnem baljós figyelmeztetésként fel nem harsant egy kamion kürtdudája. Az éles zaj belehasított Harry fejébe; összerezzent, és vágott egy fájdalmas grimaszt.

- Mi a baj? - kérdezte Frazer.

- Fejfájás - dünnyögte Harry. Az ütközőjét agresszíven betolta egy Chevsoto elé. - A francba, azt hittem, nem engedik rá erre a főútra az ilyen nagy, négyszemélyes dögöket csúcsforgalomban! - Fokozatosan sikerült betolakodnia a jobb oldali sávba. - Na végre! - sóhajtott. - Mehetünk.

És mentek is, teljes három percig, a robotpilóta által beállított tizenötös sebességgel. Aztán valahol előttük villogni kezdett egy jelzés, és a kocsisor ismét megakadt. Harry felkattintotta a kormány kapcsolóját. Szokás szerint, mindenfelől méltatlankodó dudálás harsogott - mechanikus tiltakozás egy mechanikus akadály ellen.

Harry arca újra megvonaglott.

- Macskajaj? - érdeklődött Frazer segítőkészen. - Erre jó az aszpirisztamin!

Harry megrázta a fejét.

- Nem vagyok másnapos. És köszi, de már bevettem hármat. Semmi nem használ. Szóval, azt hiszem, rajtad áll a dolog.

- Rajtam? - Frazer őszintén zavarodottnak tűnt. - Mit tehetnék én a fejfájásaid ellen?

- Benne vagy a Várostervezők Igazgatótanácsában, ugye?

- Így igaz.

- Lenne egy javaslatom, amit szeretném, ha tolmácsolnál a nevemben. Szólj nekik, hogy kezdjék el megtervezni egy pár termonukleáris bomba ledobását a körzetben! Nyugodtan takarítsanak el innen vagy húsz-harmincmillió embert. Hidd el, a kutyának se hiányoznának!

Frazer kényszeredetten elvigyorodott.

- Bárcsak kapnék annyiszor egy dollárt, ahányszor hallottam már ezt a javaslatot!

- És belegondoltatok már valaha is, miért hangzik el ilyen sűrűn? Megmondom én: mert mindenki pontosan ugyanígy érez... egyszerűen nem bírjuk elviselni, hogy így össze vagyunk zsúfolva, mint a heringek.

- Hát, a bombák nem segítenének. Ezt te is jól tudod. - Frazer lebiggyesztette az ajkát. - Robertson kiszámolta, mi történne, ha egyszer beindulna a láncreakció.

Harry vetett egy oldalpillantást utasára, miközben a kocsisor újra megindult előre.

- Ez mindig is érdekelt - vallotta be. -Komolyan mondom. Tényleg igaz a sztori, vagy ez is csak egy újabb kormánypropaganda, amit úgy szerettek terjeszteni?

- Igaz bizony! Valóban élt egy Robertson nevű tudós, aki előállt a termonukleáris képlettel, még '75-ben. És be is bizonyította. - Frazer sóhajtott. - Ha bevetnénk, amit kifejlesztett, a láncreakció sosem érne véget. Más országok tudósai is tesztelték az elméletet, és mind egyetértettek; nem játszottak össze, egyszerűen csak ez jött ki nekik is, gyakorlati alapon. Azóta nem tört ki háború... Milyen bizonyítékot akarsz még?

- Hát, akkor nem használhatnának fel néhányat a régi jó hidrogénbombákból?

- Legyen már eszed, öregem! Amint valaki ledobna egy bombát, egy nemzet se bírna ellenállni a csábításnak, hogy mozgósítsa minden erejét. Az pedig, tudod, ugye, hogy mihez vezetne? Totális világháborúhoz. De szerencsére, ezzel mindenki tisztában van. Úgyhogy marad a béke. A tartós béke.

- Hát, pedig én bármikor inkább bevállalnék egy jó kis háborút, mint ezt itt.

- Nem tudod, mit beszélsz. Nem vagy már olyan fiatal, hogy ne emlékeznél, milyen idők jártak régebben. Mindenki félelemben élt, és reszketve várta, mikor kezdenek hullani a bombák. Az embereket járványok ritkították, és azon aggódtak, hogy végez-e velük a sugárzás vagy a radioaktív csapadék. Emlékezz csak a nemzetközi rivalizálásokra, a politikai hatalmi játszmákra, az örökös nyomásra és az állandó krízisekre! Senki, akinek maradt egy csöpp józan esze, nem akarna visszatérni ahhoz! Az elmúlt jó két évtizedben hatalmasat léptünk előre.

Harry visszakapcsolt a robotpilótára, és hátradőlt az ülésében.

- Talán épp ez a baj - jegyezte meg. - Talán túl gyorsan és túl messzire jutottunk. Én nem vicceltem, amikor azt mondtam, le kéne dobni néhány termonukleáris bombát. Valamit tenni kell! Nem folytathatjuk így a végtelenségig. Miért nem áll elő az Igazgatótanács valami épkézláb megoldással?

- Azt hiszed, nem próbáltunk, és nem próbálunk most is? - vonta meg vaskos vállát Frazer. - Hidd el, éppúgy tudatában vagyunk a helyzet súlyosságának, mint te... sőt, jobban. De nincs könnyű megoldás. A lakosság száma egyre nő, ez a nagy helyzet. Nincsenek háborúk, amelyek megtizedelnék; a fertőző betegségeket visszaszorítottuk a minimumra; a várható átlagos élettartam kilencven év, vagy annál is több. Természetes, hogy ez problémákhoz vezet. De egy bomba nem segítene semmiféle tartós megoldás előidézésében. Azonkívül, ez nem helyi, de még csak nem is állami, hanem globális kérdés. Mit gondolsz, miről vitázunk ezeken az üléseken?

- Mi a helyzet a születésszabályozással? Miért nem támogatnak jobban egy emigrációs mozgalmat?

- Törvény által nem korlátozhatjuk az utódnemzést. Ezt te is tudod. - Frazer kikandikált a járdaszinten nyüzsgő gyalogosok tömegére. - Ez jóval több egyszerű vallási vagy politikai kérdésnél... ez szociális probléma. Az emberek gyerekeket szeretnének. Megengedhetik maguknak. Azonkívül, a Lakástörvényt úgy alkották meg, hogy gyakorlatilag csak akkor juthatsz nagyobb lakóhelyhez, ha gyereket vállalsz.

- Nem próbálkozhatnának fordított pszichológiával? Úgy értem, ha mondjuk, elsőbbséget biztosítanának azoknak a személyeknek, akik hajlandók sterilizáltatni magukat?

- Már megpróbálták három éve, kis létszámú, kísérleti csoporton, a nyugati parton.

- Sosem hallottam róla egy árva szót sem.

- Naná, hogy nem! - bólintott Frazer komoran. - Az egész projekt szigorúan titkos volt, méghozzá jó okkal. A nyilvánosság tönkretehette volna a kormányt.

- Mi történt?

- Mégis, mit gondolsz, mi? Lázongások kezdődtek. Szerinted egy háromszobás lakásban élő háromgyerekes házaspárnak hogy tetszett az ötlet, hogy tétlenül kell nézniük, amint egy sterilizált pár négyszobás lakosztályt és saját gyepterületet élvezhet? A dolgok csúnyán elfajultak, annyit mondhatok. Elterjedt a szóbeszéd, hogy az államvezetés homokosok kezébe került. Az egyház teljesen felbőszült, és harcra készen állt... és ha mindez még nem lett volna elég, még szembe kellett néznünk a legfőbb problémával is. Egész egyszerűen nem volt, és most sincs elég hely. Legalábbis azokon a területeken, amelyek alkalmasak a népesség fenntartására. A hegyek még mindig hegyek, és a sivatagok még mindig sivatagok. Talán sikerülhet azokban a régiókban is házakat emelnünk, de ki élhetne ott, mondd? Még így is, hogy teljes erővel zajlik a decentralizáció, az embereknek a munkahelyükhöz ésszerű közelségben kell lakniuk. Nem, egész egyszerűen kifogytunk a szabad területekből.

A kocsisor ismét megállt egy jelzésre. A türelmetlen dudaszó mellett Harry megismételte a kivándorlással kapcsolatos kérdését.

Frazer a fejét rázta, de meg sem próbált válaszolni, csak amikor a dudák elhallgattak, és ők újra megindultak.

- Ami az emigrációt illeti, a saját fegyverünket fordították ellenünk. Úgy nyolcvan éve ugyanis megszigorítottuk az ellenőrzést, és bezártuk a kapukat a bevándorlók előtt, illetve megszabtunk egy bizonyos kvótát. Most ugyanezt a létszámstopot használják velünk szemben, és lássuk be, nem igazán hibáztathatjuk érte a többi államot. Nekik még rosszabb népességnövekedéssel kell szembenézniük, mint nekünk. Vegyük például az Afrikai Föderációt, hogy mi történt ott, a hatalmas vagyonuk ellenére! Dél-Amerikában pedig még rosszabb a helyzet, az összes területhasznosítási projektjük dacára. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor kitakarították az Amazonas-medencét, azt hitték, az elkövetkező ötven évre elegendő helyük lesz. És nézd csak meg most... kétszázmillió, ez a legfrissebb adat, amit kaptunk.

- Szóval, akkor mi a megoldás? - dörmögte Harry.

- Fogalmam sincs. Ha nem lenne a hidroponikus növénytermesztés és az Ag Culture mezőgazdasági szabályozása, nekünk máris annyi lenne. A dolgok jelenlegi állása szerint még mindig képesek vagyunk elég élelmiszert előállítani, és a régi kereslet-kínálat egyensúly gondoskodik az egész gazdaságról. Nincsenek javaslataim semmilyen általános megoldásra, de még csak regionálisra sem. Az én dolgom, és az egész igazgatótanácsé mindössze az, hogy szabályozzuk a lakáskérdést, valamint a közúti és tömegközlekedést Chicagee-ben. Nagyjából ennyit várhatsz tőlünk, ennyivel tudunk megbirkózni.

Ismét le kellett fékezniük, és a dudák és légkürtök hangosan tülköltek körülöttük mindenfelé. Harry csak ült ott, amíg egy izom rángatózni nem kezdett az állkapcsa bal oldalán. Mindkét öklével rácsapott saját dudájára.

- Kuss legyen! - üvöltötte. - Az ég szerelmére, elég már!

Majd hirtelen elernyedt, és magába roskadt.

- Sajnálom! - hebegte. - Ez az átkozott fejfájás. Én csak... ki kell jutnom ebből a rémálomból.

- Felőröl a munka?

- Nem. A munka remek. Legalábbis mindenki ezt mondogatja. Heti huszonöt óra, háromszáz dollárért. Plusz a kocsi és a szoba. A teleképernyő, az italbár, az efedrin-tabletták. Meg a rengeteg szabadidő, amit azzal üthetek agyon, amivel csak akarok... hacsak nem az idő csapja szét az én agyamat.

- De... mit akarsz?

Harry rálépett a gázra, és tovább araszoltak előre. Az aszfalt most nyolcsávos főúttá szélesedett, és nagy nyerges vontatók csatlakoztak a menethez a belvárosi terület peremén.

- Ki akarok jutni innen - jelentette ki Harry. - Ki ebből az egészből.

- Soha nem látogatsz el a Nemzeti Parkokba? - kérdezte Frazer.

- Dehogynem. Odarepülök minden szabadságom alatt. Felülök egy unalmas repülőre, odautazom egy unalmas állami üdülőhelyre, és kifogom a fejadagként kiszabott két unalmas halamat. Mit mondjak, remek sport! Ha pedig megházasodnék, akkor már négy unalmas hal járna! De én nem ezt akarom. Én arra vágyom, amiről az apám mesélt egykoron. Lekocsikázni vidékre... apropó, engedélyek nélkül... és egyszerűen csak bolyongani, amerre jólesik. Teheneket és csirkéket akarok látni; farmokat, szántóföldeket, fákat, tavakat és a kék eget.

- Úgy beszélsz, mint valami francos naturalista.

- Ne gúnyolódj! Talán épp azoknak a természetimádóknak van igazuk. Lehet, hogy le kellene állnunk ezzel az egész talmi fejlődéssel és a felfoghatatlan, színlelt békével. Ne érts félre, nem vagyok liberális, de olykor tényleg azt hiszem, hogy a naturalistáké az egyedüli érvényes megoldás.

- De mégis, mit tehetnél ez ügyben? - dörmögte Frazer. - Tegyük fel, csak a vita kedvéért, hogy nekik van igazuk. Hogyan változtatsz a dolgokon? Nem állíthatjuk meg csak úgy, pusztán akaraterővel a növekedést és a fejlődést, és a biológiai késztetések ellen nem hozhatunk törvényeket. A több szabadidővel rendelkező, több és egészségesebb ember törvényszerűen még több utódhoz vezet. Ez, az adott körülmények között, sajnos elkerülhetetlen. És se neked, se nekem, se senkinek nincs joga akár háborúval, akár járványokkal pusztulásra ítélni embermilliókat.

- Tudom - sóhajtott Harry lemondóan. - Az egész reménytelen. Azt hiszem. Ennek ellenére, akkor is ki akarok szabadulni ebből. - Megnyalta az ajkát. - Frazer, te vagy itt a vezetőségi tag. Komoly kapcsolataid vannak a felsőbb körökben. Ha legalább valami esélyt kapnék, hogy áthelyezzenek az Ag Culture-hoz, a mezőgazdasági szektorba. Ha dolgozhatnék az egyik olyan farmon...

Frazer a fejét ingatta.

- Sajnálom, Harry. Te is ismered az ottani helyzetet, ebben biztos vagyok. Per pillanat is durván kilencmillió jóváhagyott és iktatott kérvény vár a sorára. Mindenki szeretne bejutni az Ag Culture-ba.

- De, mondjuk, mi lenne, ha vennék valami földet, és állami szerződést kötnék élelmiszertermesztésre?

- Van hozzá elég tőkéd? Minimum negyven holdat kellene bérelned valamelyik farmvállalattól, és az alsó hangon is legalább kétszáz lepedődbe kerülne, és akkor még nem számoltuk a felszerelést és munkagépeket. - Rövid szünetet tartott. - Azonkívül, ott a munkaalkalmassági vizsgálat. Jók a tesztjeid?

- Igazad van - ismerte be Harry. - Elvileg ügynök alkat vagyok. Ügynökként kell dolgoznom életem végéig. Vagy nyugdíjba mehetek ötvenévesen, és gubbaszthatok a szobámban a rákövetkező ötven évben, minden reggel bekapcsolhatom a tévét, hogy meghallgassam, amint valami nagyszájú hazudozó azt akarja elhitetni velem, hogy ismét egy újabb gyönyörű nap virradt ránk Chicagee-ben. Ki tudja, addigra talán százmilliárd ember lesz a bolygón, aki élvezheti a békét, a fejlődést és a jólétet. Mind ott gubbasztanak majd aprócska szobákban, és...

- Hé, vigyázz! - Frazer megragadta a kormánykereket. - Majdnem nekimentél annak a teherautónak! - Megvárta, amíg Harry arca kisimul, és csak azután eresztette el a kormányt. - Jobb lenne, ha kivizsgáltatnád magad! Nem csak szimpla fejfájásról van szó, ugye?

- Nem butaság, amit mondasz - felelte Harry. - Ez nem csak fejfájás.

Kezdett komolyan elgondolkodni azon, hogy valójában miről lehet szó, és ez segített valamelyest. Segített átvészelni a legrosszabb részt, vagyis a belvárosi forgalmat, meg azt, hogy megbocsásson Frazernek, és végighallgassa, amint arra buzdítja őt, hogy keressen fel egy orvost.

Azután beért az épület parkolójába, hagyta, hogy elvigyék a kocsiját, és elsüllyesszék a föld alatti, zajos sötétségbe, a folytonosan tülkölő dudák és villogó reflektorok birodalmába.

Harry felcaplatott a rámpán, és csatlakozott a liftek felé hömpölygő fél tizenegyes műszakhoz. Tizennyolc felvonó működött az épületben, amelyek összesen nyolcvan emeletet szolgáltak ki. Közülük kilenc gyorslift az ötvenedikig, három pedig expressz a hatvanötödikig. Az utóbbiak egyikére pályázott, mint ahogy a tömeg nagy része is. Az a tolongó, lökdösődö, csimpaszkodó, nyavalyás tömeg! Csak nyomakodnak, zihálnak, bőgnek, akár egy marhacsorda, a csőcselék, amely meglincsel, kínoz, és örömtáncot jár a máglyák és a vérpadok körül, és megpróbál lerántani és agyontiporni, mert nem bírják elviselni, ha a neved Harry, és különbözni próbálsz tőlük. Gyűlölnek, mert nem szereted a tojásport, a teleképernyőt meg az újabb gyönyörű napokat Chicagee-ben. És rád merednek, mert fáj a homlokod, és rángnak az izmok az állkapcsodban, és tudják, hogy legszívesebben ordítanál, miközben mész fel, fel, fel, és próbálod kitalálni, miért hasogat a fejed, ha balra biccented.

Azután odaért az iroda ajtajához, és amikor belépett, jó reggelt kívánt neki mind a nyolcvan gépíró, akik a külső irodahelyiségben dolgoztak elektromos írógépeiken, és rávillantották gépies műmosolyaikat - beleértve azt a lányt is, akivel gépiesen szeretkezett múlt szombat éjjel, és aki azt szeretné, ha kétszobás házasságra lépnének, gyerekeik lennének, jó sok gyerekük, akik élvezhetik a békét, fejlődést és jólétet.

Sietve csattogott végig a folyosón, hogy mielőbb kijusson csábító bűvkörükből. Már csak pár lépés, és biztonságban lesz az irodájában, a maga saját, privát helyiségében, amely csaknem akkora, mint az egész apartmanja. És a fiókban ott várja a likőr, no meg a sárga bevonatos efedrin-tabletták. Azok majd segítenek. Azután munkához láthat.

Mi is a mai napi meló? - Megpróbálta felidézni. - Wilmer-Klibby, ugye? Igen. Telereklámok a Wilmer-Klibby nevezelű ablaküveggyártó cégnek.

Ablaküveg!

Benyitott az irodája ajtaján, majd bevágta maga mögött. Egy percre minden elhomályosult, azután hirtelen eszébe jutott. Már tudta, mitől kapja félre a fejét, és mitől fájdul meg a feje, miközben ezt csinálja. Hát persze! Ez az!

Amikor reggelente leül az asztalhoz reggelizni, azért fordítja balra a fejét, mert mindig is így tett, már kissrác kora óta. Az a kisfiú, az akkori énje ott ült Wheatonban a reggelizőasztalnál, és kibámult az ablakon. Nézte a kinti nyári napsütést, a tavaszi záport, az őszi ködöt és a frissen hullt hó tündöklően fehér csodáját.

Nem hagyott fel ezzel a szokásával azóta sem. Még mindig balra néz minden reggel, ahogyan ma is. Pedig többé már nincs ott semmiféle ablak. Csak egy csupasz fal. Azon túl pedig semmi más, csak a szmog, a zsivaj és a tömeg.

Ablaküveg. A Wilmer-Klibby cég gondokkal küszködik. Többé már senki sem akar ablaküveget venni. Senki, kivéve azokat, akik az ehhez hasonló épületeket emelik. A felső szinteken még mindig vannak igazi üvegablakok, ahogy itt, az ő irodájában is. Harry odalépett az ablak elé; nagyon lassan mozgott a lüktető feje miatt. Fájt nyitva tartania a szemét, de ki akart nézni az ablakon. Ilyen magasan már elláthat a szmog felett. Bolyhos gomolyfelhőkbe csomagolt, sugárzó ékkőnek láthatja a napot. Ha kinyitja az ablakot, érezheti a homlokát hűsítő, friss levegőt, teleszívhatja vele tüdejét, és kilélegezheti magából a fejfájást.

De nem mert lenézni. Ó, nem, soha nem szabad lefelé nézni, mert akkor meglátná azt a rengeteg épületet, ami körülveszi. A lenti koromfekete házak szaggatott körvonalai úgy rajzolódnak ki alatta, akár rothadó fogak csonkjai. Ameddig a szem ellát, minden irányban egyik romló fogsor húzódott a másik után; felvigyorogtak rá az utcák kipufogógázoktól fuldokló torkából. A város méhéből, mélyen odalentről felszűrődött a gyenge, ám véget nem érő zsongás: a dudálás és fékcsikorgás, az örökös forgalom és tumultus idegőrlő csikorgása. És ő nem tud mit tenni ellene, a friss levegővel együtt azt is belélegzi. Az pedig megmérgezi, és jóval több kárt okoz egy egyszerű fejfájásnál. A szíve is sajog tőle, és megbetegíti a lelkét; le kell hunynia tőle a szemét, befognia az orrát és lezárnia az agyát.

Megtántorodott, de tudta: ez az egyetlen megoldás. Le kell zárni előtte az elmét! Azután, amikor újra kinyitja a szemét, talán sikerül olyannak látnia a dolgokat, amilyenek azok régen voltak...

Odakint havazott, és Iucskos hó volt, a legjobb, tapadós fajta a hógolyók és hóemberek készítéséhez, és ilyenkor az egész banda kijött játszani suli után.

Ám ezúttal nem volt tanítás, ezen a szombati napon, és a levelek rozsdabarna, arany és vörös színekben pompáztak, amitől úgy tűnt, mintha a világ összes fája lángra kapott volna. Lehetett csoszogni és térdig gázolni az avarban, nagy kupacba összegyűjteni a lehullott leveleket, és meghemperegni bennük.

Valami mesés volt végiggurulni nyáron a ház előtti pázsiton, le egészen a járdaszegélyig, mintha egy nagy domb lett volna a gyep, és Apa elkapta az alján, és mindketten nevettek. Mami is nevetett, és igy szólt: Nézd, tavasz van, nyílnak az orgonák! Szeretnéd megérinteni a szép virágaikat, Harry?

Ő pedig, bár nem igazán értette, mit mond Mami, feléjük nyújtotta kezét; az esőtől és lágy, édes puhaságtól illatozó, lila szirmok irányába, melyek ott nyíltak közvetlenül az ablakuk alatt; ha még egy kicsit kijjebb nyúlna, meg is érinthetné őket...

Azután a hó, a levelek, a fű és az orgona mind eltűntek, és Harry ismét csak a szuvas, romlott fogakat látta, amint őt méregetik, és feléje kapdosnak. Harapni akartak belőle, megrágni, lenyelni és megemészteni, ő pedig nem tudta megakadályozni őket, és nem bírt megálljt parancsolni magának. Megtántorodott, és bezuhant a város üvöltő állkapcsai közé.

Utolsó tudatos erőfeszítésével, kétségbeesetten próbált friss levegőt nyelni a tüdejébe, mielőtt lebucskázott. A friss levegő segít leküzdeni a fejfájást...

2. HARRY COLLINS -1998

Tíz másodpercükbe került megmenteni Harryt a lezuhanástól, neki viszont több mint tíz hetébe telt, hogy visszanyerje lelki egyensúlyát.

Valójában jócskán eltelt két hónap, mire teljesen ráébredt, hogy mi történt vele, és hol van jelenleg. Bizonyára észlelhették aznap reggel az irodában, hogy valami nem stimmel vele, mivel két felügyelő és egy végrehajtó berontott, és még épp időben sikerült elkapniuk, mielőtt kiszédült volna az ablakon. Azután elküldték őt ide.

- Ez nagyszerű - mondta dr. Manschoffnak. - Ha tudtam volna, milyen jól bánnak itt az emberrel, már évekkel ezelőtt örömmel a vallatódíványra feküdtem volna.

Dr. Manschoff kövér képe szenvtelen maradt, ám a halvány mosolyráncok elmélyültek a szeme körül.

- Épp ezért nem hozzuk nyilvánosságra a pszichoterápia területén elért új eredményeinket - felelte. - Mert mindenki gyógycentrumba akarna kerülni, és akkor mihez kezdenénk?

Harry bólintott, és elnézett a doktor válla fölött; a széles ablakon túl elterülő, lankás tájra meredt.

- De még mindig nem értem - motyogta. - Hogy tudnak fenntartani egy ilyen intézményt, ennyi hellyel és ilyen fényűzően? Úgy tűnik, a bentlakók jobb körülmények között élnek, mint odakint a városi környezethez kondicionált személyek. Ez az egész a feje tetejére van állítva.

- Talán. - Dr. Manschoff összeérintett pufók ujjai templomtornyot formáltak. - De hát úgy tűnik, manapság annyi minden áll a feje tetején, nem igaz? Nem éppen ennek a ténynek a felismerése váltotta ki az ön közelmúltbeli nehézségeit?

- Sőt! Csaknem a testemet is kivágta azon az ablakon - ismerte be Harry derűsen. - És az már más dolog. Gondolom, azért küldtek ide, mert öngyilkosságot kíséreltem meg, sokkot kaptam, esetleg átmeneti amnéziát, vagy valami hasonlót.

- Valami hasonlót - visszhangozta a doktor az ujjait szemlélve.

- De itt még nem is kaptam semmiféle kezelést - folytatta Harry. - Ó, persze, tudom én, hogy egy darabig be voltam nyugtatózva. Ön és a stáb néhány másik tagja beszéltek hozzám. De eddig jobbára csak pihentem egy szép és jó nagy szobában, és hatalmas adag ételeket ettem.

- Igen. És? - A templomtorony húsos csúcsa összeroskadt.

- És azt szeretném tudni, hogy mikor kezdődik az igazi kezelés. A pszichoanalizis vagy a kemoterápia, meg minden egyéb.

Dr. Manschoff vállat vont.

- Gondolja, ilyesmikre van szüksége?

Harry félig hunyorogva, félig homlokráncolva kinézett az ablakon túl vakítóan ragyogó napfényre.

- Nem, most, hogy jobban belegondolok, azt hiszem, nincs. Jobban érzem magam, mint évek óta bármikor.

A doktor hátradőlt a székében.

- Vagyis évekig rosszul érezte magát. Mert bezárva élt, lekorlátozva, testileg, lelkileg és érzelmileg egyaránt. Szorosan satuba szorítva, végül már elviselhetetlenné fokozódó nyomás alatt. Ami viszont most megszűnt. Az eredmény pedig, hogy már nem szenved, és nincs többé szüksége rá, hogy a halálban vagy az önazonossága tagadásában keressen kiutat. Ezt a radikális attitüdváltást ezen a helyen alig két hónap alatt sikerült elérnie. És mégis azt kérdezi tőlem, mikor kezdődik az „igazi terápia"?

- Akkor hát, azt hiszem, máris megkaptam a gyógykezelést, nem igaz?

- Így van. Elnyújtott analízisre vagy drasztikus beavatkozásra, véleményem szerint, egyáltalán nincs szükség. Mi pusztán azt nyújtjuk, amire a jelek szerint tényleg szüksége van.

- Rendkívül hálás vagyok érte - motyogta Harry. - De hogy engedhetik ezt meg maguknak? Miért bánnak így velem?

Dr. Manschoff új templomot emelt ujjaiból valami ismeretlen istenségnek. Kutatóan szemügyre vette a szerkezetet, miközben megfontolt szavakkal válaszolt:

- Mert az ön problémája ritkaság.

- Ritkaság? Pedig én meg mertem volna esküdni rá, hogy havonta sok millióan összeomlanak. A naturalisták szerint...

A doktor fáradtan bólintott.

- Igen. Tudom, mit mondanak. De most inkább tegyük félre a szóbeszédet, és tekintsük a tényeket! Olvasott már valaha is olyan hivatalos jelentést, amely azt állította, hogy a mentális betegségek eseteinek száma milliós nagyságrendű?

- Nem, még soha.

- Ha már itt tartunk, ismer egyáltalán bárkit, akit valaha is egy ehhez hasonló gyógyközpontba küldtek?

- Hát, természetesen mindenki eljár az orvoshoz rendszeres kivizsgálásra, aminek az agyturkásszal való konzultálás is része. De ha valaki rossz állapotban van, egyszerűen csak felírnak neki valami erősebb nyugtatót. Gondolom, olykor felülvizsgálják a munkaalkalmassági tesztjét, és áthelyeztetik máshová, valami más munkaterületre.

Dr. Manschoff tiszteletteljesen meghajtotta a fejét az ujjtorony felett, mintha elégedett lenne ezzel a kiprovokált válasszal.

- Ez nagyjából így is van. Úgy hiszem, ha átkutatja az emlékezetét, nem fogja tudni felidézni, hogy bárhol akár csak említés esett volna gyógycentrumokról. Efféle helyek gyakorlatilag szinte nem is léteznek manapság. Még mindig müködik néhány intézmény a valamilyen mentális működészavarban, például parézisben, szenilitásban, demenciában vagy veleszületett rendellenességekben szenvedők számára. Ám a nagy többségről gondoskodnak a rendszeres felülvizsgálatok és a megelőzési terápiák. Már nem az elmebetegségek eredményeire koncentrálunk, hanem megtanultuk célba venni a kiváltó okokat... Tudja, ez ismét a régi sárgaláz-probléma, csak új köntösben.

Egyszer, régen, az orvosok kizárólag a sárgalázas betegek kezelésével foglalkoztak. Majd egy idő után a betegség forrására fordították a figyelmüket. Elintézték a moszkitókat, lecsapoltatták a mocsarakat, és a sárgaláz-probléma egy csapásra megszűnt... Az utóbbi években mi is ugyanezt a megközelítést alkalmazzuk. Kifejlesztettünk egy szociális terápiát, így a személyes kezelések szükségessége nagymértékben lecsökkent... Mik a mentális zavarokat és kibillenéseket előidéző feszültségek forrásai? A fizikai és anyagi bizonytalanság, a háború általi fenyegetettség, a társadalmi versengés agresszív mintázatai, a régi stílusú családi kapcsolatokban gyökerező megoldatlan Ödipusz-komplexusos helyzetek. Ezek azok a mocsarak, ahol a moszkitók röpködnek és csípnek. De a mocsarak többségét mostanra lecsapoltuk, és a vérszívókat kiirtottuk... Manapság olyan társadalmi helyzet felé tartunk, ahol senki nem éhezik, nincs munkanélküliség és hajléktalanság, és senkinek nem kell megküzdenie a státuszáért. A munkaalkalmassági teszt megállapítja az embernek a társadalomban betöltött jogos helyét és feladatát, és többé nem létezik a rassz, bőrszín vagy hitvallás miatti mesterséges, hátrányos megkülönböztetés. A háború is a múlté. De ami a legfőbb, a régimódi „otthoni életet", annak minden egészségtelen érzelmi kötelékeivel együtt lecseréltük a tudatos kondicionálásra az iskolaérett kort elérő gyermekeknél. A köldökzsinór többé nem egy állandó póráz, nem fojtogató hurok, vagy egészen az anyaméhig visszanyúló ezüstözött mentőkötél.

Harry Collins bólintott.

- Feltételezem, hogy akkor csak a kivételes eseteknek kell ilyen gyógyközpontokba kerülniük.

- Pontosan.

- De én mitől lettem a kivételek egyike? Talán amiatt, ahogyan felneveltek, egy kisvárosban, az ódivatú könyvekkel, meg minden? Ezért gyűlölöm úgy a bezártságot és a csordaszellemet? Az olvasással töltött évek miatt? És miért...

Dr. Manschoff felállt.

- Ön próbára tesz - jelentette ki. - Méghozzá erősen. Mint láthatja, szeretem a kis-előadásokat... és a rabul ejtett hallgatóságot. Ám jelen esetben a hallgatóságom nem maradhat rab. Felírok önnek egy azonnali hatályú szabadságdózist.

- Úgy érti, távoznom kell innen?

- Szeretné?

- Őszintén szólva, nem. Főleg, ha ez azt jelentené, hogy vissza kell térnem az irodai munkámhoz.

- Erről még nem született döntés. Később megtárgyalhatjuk a problémát, és talán az ön által az imént felvetett kérdésekre is válaszolhatunk. Pillanatnyilag azonban azt javaslom, maradjon még velünk, bár mostantól ne korlátozza a mozgásterét a szobájára és az udvarra, ha lehet. Más szóval, azt szeretném, ha újra kimozdulna a szabadba.

- A szabadba?

- Látni fogja, hogy több négyzetmérföldnyi nyílt terület húzódik közvetlenül az ajtón túl. Szabadon kóborolhat, sétálhat, amerre csak akar. Érezze jól magát! Itt bőséges a napfény és a friss levegő. Jöhet, mehet, ahogy a kedve tartja. Már kiadtam az utasításokat a személyzetnek, úgy oszthatja be az idejét, ahogy jól esik. Akkor ehet, amikor csak kívánja.

- Nagyon kedves.

- Ugyan, kérem! Egyszerűen felírom, amire szüksége van. Aztán amikor eljön az ideje, majd újra beszélgetünk. Tudja, hol talál meg.

Dr. Manschoff lebontotta a templomtornyot, és a tetőszerkezet két felét a nadrágzsebeibe süllyesztette. Harry Collins pedig kiballagott a szabad levegőre.

Csodálatos érzés volt így sétálni, egyedül és szabadon - mintha ismét visszatért volna a réges-régi wheatoni gyermekkorához. Kószálásai első hetében a kint töltött idő minden egyes percét élvezte.

De immár nem gyerek volt, és egy hét után a barangolás helyett kezdett egyre inkább eltöprengeni.

A gyógycentrum körüli terület nem csupán tágas volt: valósággal vég nélkülinek tűnt. Bármilyen messze gyalogolt is a nap folyamán, soha, sehol nem látott semmiféle falat, kerítést vagy mesterséges korlátot; semmi nem gátolta a továbbhaladását, csak a magas, meredek sziklafalak alkotta természetes akadályok, amelyek mintha minden oldalról körülvették volna a hatalmas völgyet. A jelek szerint maga a centrum egy jókora kanyon kellős közepén helyezkedett el - amely elég nagy volt ahhoz, hogy le- és felszállóhelyet biztosítson helikopterek számára. A fő épületegyüttestől vezető egyetlen kövezett út a leszállópályán ért véget, és Harry látta, hogy időről időre helikopterek érkeznek és távoznak; nyilván élelmiszert és felszereléseket hoztak. Ami magát a gyógyközpontot illeti, az négy nagy épületből állt, amelyek közül Harry csak kettőt ismert behatóbban. A legnagyobbat az egyes betegek lakosztályai alkották, és a személyzet nővérekből meg kezelőorvosokból állt. Az ő szobája is itt volt, a második emeleten, és kezdettől fogva tetszése szerint, szabadon kóborolhatott a lenti közösségi csarnokokban. A második, hivatali épületben nyilvánvalóan adminisztratív feladatokat láttak el - dr. Manschoff magánirodája is abban volt, és feltehetőleg az ápoló személyzet más tagjai is innen működtek. A másik két épületbe a jelek szerint nem lehetett bejutni; nem őrizték, de még csak táblák sem jelezték a behatolási tilalmat, egyszerűen csak lezárva, kihasználatlanul álltak. Harry legalábbis zárva találta az ajtókat, amikor - merő kíváncsiságból - a közelükbe merészkedett. Ugyanakkor nem látta, hogy valaha bárki is belépett volna oda, vagy távozott volna onnan. Ezek az épületegységek a jelen körülmények között talán tényleg szükségtelenek voltak, és csak majdani szálláshelyként emelték őket. Mégis, bár nem tehetett róla, furdalta az oldalát a kíváncsiság. Most pedig, ezen a kérdéses délutánon, ott ült egy, a völgyet átszelő kis folyó partján; érezte, amint a nyári nap forrón tűz a homlokára, miközben a lába előtt hömpölygő víz örvényeit, fodrozódó hullámait és tükröződéseit figyelte.

Fodrozódás és visszatükröződés...

Dr. Manschoff remek válaszokat adott mindenre, csakhogy közben új kérdések merültek fel benne.

Az emberek többsége manapság már nem őrül meg, magyarázta a doktor, ezért csak nagyon kevés ehhez hasonló gyógycentrum létezik a világon.

Kérdés: Miért van szükség egyáltalán erre az egyre is?

Egy ilyen hely fenntartása és személyzettel való ellátása egész vagyonba kerülhet. Egy olyan korban, amikor az élettér és a hasznosítható földterület ily magas értékkel bír, miért vesztegetik el ezt a hatalmas és termékeny területet? Egy olyan társadalomban, ahol a vezetők egyre nyíltabban elkötelezik magukat a lehető legnagyobb számú állampolgár lehető legnagyobb mértékű megsegítésének politikája mellett, miért törődnének így a mentálisan zavart betegek egy elismerten kicsiny és jelentéktelen csoportjának a sorsával?

Persze nem mintha Harry neheztelt volna a saját helyzete miatt; valójában szinte túl szépnek érezte ahhoz, hogy igaz legyen.

Kérdés: Vajon tényleg túl szép ahhoz, hogy igaz legyen?

Most, hogy jobban belegondolt, hogy lehet, hogy az egész itt-tartózkodása alatt kevesebb mint tucatnyi más pácienst látott? Mindegyikük férfi, és - a jelek szerint - kivétel nélkül egy, az övéhez némiképp hasonló állapotból lábadoznak. Legalábbis, felismerte rajtuk ugyanazt a zárkózott szűkszavúságot és félénk bátortalanságot, amikor véletlenül összetalálkoztak valamelyik külső folyosón, és több is elhangzott, mint egymás futó és gépies üdvözlése. Akkor elfogadta, hogy vonakodnak kommunikálni: sőt, örömmel vette, és teljesen megértette ezt, a saját állapota miatt. Önmagában nem ez volt az, amit most megkérdőjelezett.

De tényleg, miért lát ilyen kevés pácienst saját magán kívül? Miért mind férfiak? És ők vajon miért nem sétálgatnak idekint, ahogy ő teszi?

Ennyi orvos és ápoló, és ilyen kevés páciens. Mennyi hely, fényűzés és szabadság, és mily kihasználatlan! Az egésznek szemlátomást elég kevés a célja és az értelme.

Kérdés: Van valami rejtett cél és szándék mindezek mögött?

Harry lebámult a fodrozódó hullámokra és tükröződésekre, és a nap egyszerre elviselhetetlenül forró lett, a víz pedig hirtelen vakítóvá és zavaróvá vált. Látta saját arcát tükröződni a vízfelszínen, és nem az ismerős ábrázat nézett vissza rá - a vonásai felpuffadtak, eltorzultak, vibráltak, és bizonytalanul reszkettek.

Megint kezdődik az egész? Lehet, hogy újra megfájdul a feje. Netán ismét elveszíti a kontrollt önmaga felett.

Igen, vagy talán egyszerűen csak a képzetete játszik vele. Nem jó ötlet itt ülni, ebben a rekkenő hőségben.

Úszhatna egyet. Miért is ne?

Ez elég ésszerűnek tűnt. Ami azt illeti, kimondottan örömteli figyelemelterelésnek ígérkezett. Harry felkelt, és levetkőzött. Kissé esetlenül mászott be a vízbe - az ember nem ugrik fejest, főleg miután húsz éven át tartózkodnia kellett a szabad természettől -, de úgy találta, hogy többé-kevésbé még mindig tud úszni. A víz kellemesen hűsítette és megnyugtatta. Pár percnyi lubickolás után azon kapta magát, hogy meg is feledkezett a spekulációiról. A kellemetlen, nyomasztó érzése elenyészett. Most, amikor belenézett a vízbe, a saját arcát látta visszatükröződni, amely épp úgy nézett ki, ahogyan elvárta. Amikor pedig felnézett...

Észrevette a nőt, amint ott áll a parton.

Magas volt, vékony, szőke hajú.

Nagyon magas, nagyon vékony, nagyon szőke.

És igen kívánatos.

Harry egészen az előző pillanatig élvezetes kikapcsolódásnak tekintette az úszást. Most viszont...

- Milyen a víz? - kiáltott oda a nő.

- Finom.

Bólintott, és lemosolygott rá.

- Nem jön be? - invitálta Harry.

- Nem.

- Akkor mit csinál itt?

- Magát kerestem, Harry.

- Tudja a nevem?

A nő ismét bólintott.

- Dr. Manschofftól.

- Úgy érti, ő küldte, hogy keressen meg?

- Így van.

- Ezt nem értem. Ha nem akar úszni, akkor miért... mármint...

A nő mosolya szélesebbé vált.

- Ez is a terápia része, Harry.

- A terápiának?

- Pontosan. Része. - A szőkeség felkuncogott. - Nem szeretne inkább kijönni a vízből, hogy kiderítse, milyen lehet a többi?

Harrynek nem kellett kétszer mondani.

Egyre fokozódó lelkesedéssel adta át magát a sajátos „kezelésnek", és belépett az aktív együttműködés állapotába.

Csak egy bizonyos idő elteltével mert megjegyzést tenni a helyzetre.

- Manschoff átkozottul jó diagnoszta - mormogta. Majd felült, és tegezésre váltva, megkérdezte: - Te is páciens vagy itt?

A nő megrázta a fejét.

- Ne kérdezősködj, Harry! Nem tudsz megelégedni a dolgokkal úgy, ahogy vannak?

- Tehát te csak az vagy, amit a doktor előírt számomra. Rendben. - Fürkészőn nézett rá. - De nincs legalább valami neved?

- Szólithatsz Sue-nak.

- Köszönöm, Sue.

Előrehajolt, hogy megcsókolja, ám a nő félrehúzódott előle, és talpon termett.

- Mennem kell!

- Máris?

A nő biccentett, és a partot szegélyező bokrok felé iramodott.

- De mikor látlak újra?

- Holnap jössz úszni?

- Igen. - Talán akkor elszabadulhatok újra egy kis foglalkozásterápiára.

Előregörnyedt a bokrok mögött, és Harry fehér ruha villanását látta.

- Te nővér vagy, ugye? - motyogta.

- A személyzet része, gondolom. Tudhattam volna.

- Jó, beismerem, az vagyok. Mi köze ennek bármihez?

- Feltételezem, igazat mondtál, amikor azt állítottad, hogy Manschoff küldött ide. Ez is része a terápiámnak, nem igaz?

A nő kurtán biccentett, miközben belebújt az egyenruhájába.

- Ez zavar téged, Harry?

Beharapta az ajkát. Amikor végül megszólaIt, a hangja halk és visszafogott volt.

- Igen, a fenébe is. Zavar. Mármint, úgy tűnt... vagy legalábbis azt reméltem... hogy nem csak egy feladatot teljesítesz.

A nő komoly arccal emelte rá a tekintetét.

- Ki beszélt itt bármiféle feladatról, kedvesem? - suttogta. - Önként jelentkeztem.

Azzal eltűnt.

Otthagyta őt, de aznap éjjel visszatért Harry álmaiban, és azután másnap megint megjelent a folyónál, és az jobb volt az álmoknál, és még jobb az előző napnál.

Sue bevallotta, hogy már hetek óta figyelte. Ő maga ment Manschoffhoz, és ajánlkozott, a doktor pedig örömmel fogadta. Elmondta, hogy itt kell találkozniuk, idekint a szabad ég alatt, hogy ne bonyolítsák a helyzetet, és véletlenül se zavarják meg a többi páciens nyugalmát.

Így aztán Harry magától értetődően kérdezősködni kezdett a többi páciensről, meg az egész általános felállásról, a nő pedig kitérőleg csak annyit mondott neki, hogy dr. Manschoff majd minden kérdésére választ ad a kellő időben. Most viszont, hogy alig egy szabad órájuk van, azt tényleg beszélgetéssel akarja tölteni? A dolgokon ennek megfelelően változtattak, kölcsönös megelégedésükre, és erre alapozva folytatták egy darabig a csaknem napi szintű légyottjaikat.

A következő néhány hónap talán a legboldogabb időszak volt, amit Harry valaha átélt. Az egész epizód egyfajta álomszerű minőséget öltött - idealizált, romantikus, ám alapjában véve mégis érzéki jelleget. Valószínűleg minden férfi pszichéjében él egy ilyen álom, mélyen eltemetve, tűnődött Harry, de csak néhányuknak adatik meg, hogy valaha is megélje annak valóságosságát. Korábbi kérdezgető attitűdjét felváltotta a puszta elfogadás és az élvezet. Az ősi, primitív dráma zajlott közöttük, a férfi-női kapcsolat esszenciája; Ádám és Éva a Kertben. Miért is vesztegette volna az idejét a Tudás Fájának keresésével?

Az egész nyár eltelt, mire Harrynek egyáltalán eszébe jutott a Kígyó.

Egy délután, amint Sue-t várva ott ült a folyóparton, hirtelen mozgás nesze ütötte meg a fülét a mögötte húzódó bokorból.

- Drágám? - szólt oda szenvedélyesen.

- Kérem, ennyire azért nem ismerjük egymást. - A mély, férfias hangban derű bujkált.

Harry elvörösödve fordult a jövevény felé. Alacsony, köpcös, középkorú férfi volt, akinek felálló, ősz kefehaja csaknem teljesen illett szürke, ápolói uniformisának természetes színárnyalatához.

- Valaki mást várt, ugye? - dörmögte a férfi. - Nos, akkor nem is zavarok.

- Erre semmi szükség. Valójában csak ábrándoztam, azt hiszem. Nem tudom, miből gondoltam... - Harry érezte, hogy még jobban elvörösödik. Lesütötte a szemét, és lehalkította a hangját, miközben próbált rögtönözni valami elfogadható kifogást.

- Csapnivalóan hazudik - állapította meg a férfi, majd közelebb jött, és letelepedett Harry mellé a partra. - De nem sokat számít. Egyébként nem hiszem, hogy a kis barátnője ma is felbukkanna.

- Hogy érti ezt? Mit tud ön...

- Pontosan úgy értettem, ahogy mondtam - vágott a szavába az idegen. - Mindent tudok, amiről tudnom kell önről, a nőről és általában a szituációról. Épp ezért vagyok most itt, Collins.

Szünetet tartott, és némán figyelte Harry tekintetében az érzések játékát.

- Tudom, mire gondol most - folytatta azután a szürke hajú férfi. - Először azon töprengett, honnan tudom a nevét. Aztán ráébredt, hogy ha az ápolószemélyzethez tartozom, természetes, hogy fel tudom ismerni az ápoltakat. Most pedig eszébe jut, hogy eddig még sosem látott az osztályon, úgyhogy azon spekulál, együtt dolgozom-e az adminisztrációs irodán kívül Manschoffal, azzal a mihaszna pszichiáterrel, avagy sem. De ha így volna, nem gúnyolódnék vele a háta mögött, nem igaz? Ami azt jelenti, hogy most kezd teljesen összezavarodni. Jól látom, Collins? Helyes!

A fickó kuncogni kezdett, de a hangjában nyoma sem volt gúnynak, rosszindulatnak vagy igazi örömnek. És a tekintete is józan és elszánt maradt.

- Ki maga? - kérdezte Harry. - És mit keres itt?

- A nevem Ritchie, Arnold Ritchie. Legalábbis errefelé így ismernek, és maga is szólíthat így. Hogy mi dolgom itt? Ami azt illeti, ez egy hosszú történet. De talán fogalmazzunk így: jelen pillanatban azért vagyok itt, hogy egy kis haladó szintű terápiában részesítsem.

- Akkor hát Manschoff küldte?

Újabb kuncogás következett, és Ritchie tagadólag megrázta a fejét.

- Nem. Sőt, ha csak gyanítaná, hogy most itt vagyok, eléggé dühbe gurulna.

- Akkor meg mit akar tőlem?

- Nem az a kérdés, hogy én mit akarok. A kérdés az, hogy magának mire van szüksége. Az pedig, amint az imént említettem, a haladó szintű terápia. Az a fajta, amit a drága jó, engedékeny, apapótló Manschoff dokinak nem áll szándékában megadni önnek.

- Mondja, mi ez az egész? - egyenesedett fel Harry.

Ritchie is kihúzta magát, és most először elmosolyodott.

- Örülök, hogy feltette ezt a kérdést, Collins. Tudja, már épp ideje volt. Bár minden gondosan úgy lett megtervezve, hogy ne firtassa ezt. De maga akkor is kezdett kissé ezen agyalni, nem igaz?

- Nem értem, mire céloz. Hová akar kilyukadni?

- Nem látja azt sem, hogy bárki más mire céloz, Collins. Elvakította a kedvesség látványos demonstrációja, és tévútra vitte saját érzéki vágyainak kielégítése. Mondtam, hogy mindent tudok magáról, amit tudnom kell, és így is van. Most arra fogom kérni, hogy önmagáért emlékezzen ezekre a dolgokra; mindarra, amit eddig direkt nem vett fontolóra... Megkérem, emlékezzen rá, hogy huszonnyolc éves, és csaknem hét éven át ügynök volt, méghozzá nem is akármilyen. Keményen dolgozott, lelkiismeretesen végezte a munkáját, engedelmesen beállt a sorba, betartotta a szabályokat és előírásokat, és sosem lázadt. Helyesen foglaltam össze a helyzetét?

- Hát igen, azt hiszem.

- Szóval, mivel díjazták ezt a vég nélküli erőfeszítését és örökös behódolását? Egy egyszobás lakással és évente egy hét szabadsággal. „Jobb, ha megbecsüli magát, Collins." Igazam van?

- Igen.

- Azután mi történt? Végül bekattant, nem igaz? Megpróbált fejest ugrani, ki az ablakon. Eldobta a munkáját, a felelősségeit, a jövőjét, és saját magától is megpróbált megszabadulni. Még mindig jól mondom?

- Igen.

- Rendben. Most pedig elérkeztünk a történet érdekes részéhez. Hét évig játszotta a jófiút, és semmi mást nem kapott, csak a jelen és jövőbeli frusztrációk ígéretét. Hét másodpercnyi őrület és önpusztítási kísérlet pedig ide juttatta. Annak jutalmaként, hogy ellenszegült a rendszernek, maga a rendszer biztosította az ön számára a luxust és a kényelmes életet... a teljes kötetlenséget, hogy kedve szerint, szabadon járhasson-kelhessen, hogy tágas helyen élhessen, tobzódhasson minden vágya kielégítésében, könnyedén, bármiféle korlátozástól vagy felelősségtől mentesen. Igazam van?

- Azt hiszem, igen.

- Jól van. Most pedig hadd tegyem fel én is a kérdést, amit maga kérdezett tőlem az imént! Mi ez az egész? - Rátette kezét Harry vállára. - Árulja el, Collins, mit gondol, miért részesült ilyen bánásmódban? Mindaddig, amíg engedelmesen beállt a sorba, mindenki magasról tett a maga kényelmére és jólétére. Majd amikor elkövette a jelen társadalmunk főbenjáró bűnét... vagyis, amikor fellázadt... mindent ezüsttálcán kínáltak fel magának. Mondja, van ennek bármi értelme?

- De hát, ez a terápia. Dr. Manschoff azt mondta...

- Nézze, Collins! Évente több millióan bekattannak. További milliók kísérelnek meg öngyilkosságot. Mit gondol, közülük hányan jutnak ilyen helyre, mint ez itt?

- De ez nem így van. Ez csak a naturalisták propagandája. Dr. Manschoff azt mondta...

- „Dr. Manschoff azt mondta!" Jó, persze, tudom, mit mondott. Maga pedig hitt neki, mert hinni akart neki. Szüksége volt az általa kínált megnyugtatásra és bátorításra... a különlegesség és fontosság érzetére. Így aztán nem tett fel kínos kérdéseket se neki, se önmagának. Mint például, hogy miért vélné bárki úgy, hogy egy ilyen barátok, család és bármilyen kapcsolatok nélküli, jelentéktelen kis ügynököcskét érdemes egyáltalán rehabilitálni, ráadásul ilyen választékos és fényűzően drága környezetben? Miért, hiszen a magafajtából manapság annyi van, akár a pelyva; a munkaalkalmasságisok csak megnyomnak pár gombot, és máris előállhatnak félmillió helyettes munkaerővel, akik akár holnap átvehetik a munkáját. Maga nem fontos a társadalom számára, Collins. Egyáltalán senkinek nem számít, önmagát kivéve. És mégis, a legnagyobb előkelőségeknek kijáró bánásmódban részesül. Vörös kárpitot terítenek a lába elé. Szerintem épp ideje, hogy valaki kirántsa a talpa alól a szőnyeget. Miről szól ez az egész?

Harry meglepetten pislogott.

- Figyeljen ide, nem értem, mi köze magának ehhez az egészhez. Azonkívül, az igazat megvallva, éppen várok...

- Tudom, kinek az érkezését várja, de már mondtam: ő nem lesz ma itt. Mert várandós.

— Hogy micsoda...?

— Ideje, hogy megtanulja az élet tényeit, Collins. Igen, a jól ismert tényeket... a madarakról és méhekről, meg a mezítlábas fiúkról és a csinos szőkékről. A maga kis barátnője, Sue hamarosan ajándékot kap.

— Nem hiszem el! Meg fogom kérdezni dr. Manschoffot.

— Ó, hát persze. Maga egyenesen nekiszegezi a kérdést, ő pedig tagadni fogja. Ezért majd beszél neki rólam. Azt mondja, találkozott ma valakivel az erdőben. Vagy egy eszelőssel, vagy egy naturalistával, aki csalárd fondorlattal beépült ide. Manschoff pedig megnyugtatja önt. Biztosítja, hogy minden rendben, épp csak annyi ideig, hogy elkaphasson. Azután mindkettőnket elintéz.

— Arra céloz, hogy...

— Nem, a fenébe is! Nem célozgatok. Azt mondom...! — Ritchie hirtelen leengedte a kezét, és a hangja újra higgadttá vált. — Nem tűnődött még el azon, hogy vajon mire szolgálhat az a két másik épület a birtokon, Collins? Hát, az egyikről mesélhetek, mivel ott dolgozom. Hívhatja kísérleti laboratóriumnak is, ha úgy tetszik. Majd később részletesen leírom önnek. Most azonban a másik épület az, ami számít; a nagy kéményes. Az egyfajta krematórium, Collins... olyan hely, ahol a hibák füstté válnak, az éjszaka leple alatt, hogy senki ne lássa. Azon a helyen lesz belőlünk is füst és hamu, ha olyan ostoba, hogy beszéljen erről Manschoffnak.

— Maga hazudik.

— Istenem, bár úgy lenne, mindkettőnk érdekében! De be tudom bizonyítani, hogy igazat mondok. Sőt, maga is megteheti, bizonyíthatja saját magának.

— Hogyan?

— Tegyen úgy, mintha ez a találkozás meg sem történt volna! Játssza el, hogy egyszerűen csak itt töltötte a délutánt, és várta a lányt, aki nem jött el. Azután tegye pontosan azt, amit ilyen körülmények között tenne. Menjen, keresse meg dr. Manschoffot, és kérdezze meg tőle, hol van Sue! Mondja neki, hogy aggódik, mert azt ígérte, találkoznak, és utána nem jelent meg... Előre elárulhatom, mit fog felelni magának. Azt hazudja majd, hogy Sue-t áthelyezték egy másik gyógycentrumba, és hogy ő már hetek óta tudott erről, de nem akarta felzaklatni magát a távozása hírével. Ezért inkább úgy döntött, hogy egyszerűen meglép. Manschoff pedig arra kéri majd, hogy ne lógassa az orrát, mert történetesen ismer egy másik nővért, aki szintén szemet vetett önre: egy nagyon csinos kis barna nőcske, bizonyos Myrna. Ami azt illeti, ha holnap lejön a folyóhoz, bizonyára itt találja majd, amint magára vár.

- Mi lesz, ha visszautasítom?

Ritchie vállat vont.

— Miért tenné? Hiszen az egész csak élvezetes szórakozás, nemde? Egészen mostanáig nem firtatta, mi folyik itt, és elég furcsán adná ki magát, ha ennyi idő múltán elkezdene kérdezősködni. Nyomatékosan javaslom, hogy működjön együtt velük. Ha nem teszi, valószínűleg minden füstbe megy... a szó szoros értelmében.

Harry Collins a homlokát ráncolta.

— Jól van, tegyük fel, hogy azt teszem, amit mond, és Manschoff azt a választ adja, amit előre megjósolt. Ez továbbra sem bizonyítja, hogy ő hazudna, vagy hogy maga igazat mond nekem.

— Még csak jelzésértékű sem lenne?

— De, talán. Másrészt viszont, mindössze azt is jelentheti, hogy maga megtudta, hogy Sue-t tényleg áthelyezték valahová, és hogy dr. Manschoff át akar passzolni egy másik nőnek. Ez nem feltétlenül sejtet semmiféle baljós és sötét összeesküvést.

— Más szóval, ragaszkodik valami perdöntő bizonyítékhoz, erről van szó?

- Igen, pontosan.

- Jól van hát. - Ritchie nagyot sóhajtott. - Maga kérte. - Azzal belenyúlt a szürke egyenruhája bal felső zsebébe, és előhúzott egy kicsi, négyszögletes, merev, fényes papírlapot.

- Mi az? - kérdezte Harry. A kártyáért nyúlt, de Ritchie visszahúzta a kezét.

- Nézze meg a vállam fölött! - mondta. - Nem akarok rajta ujjlenyomatokat. Így is átkozottul kockázatos dolog volt kicsempészni az irattárból. A fene se tudja, milyen szigorúan ellenőrzik ezt az anyagot.

Harry megkerülte az alacsonyabb férfit, és a háta mögé lépett. Hunyorogva próbálta kivenni a szöveget.

- Nehéz elolvasni.

- Persze. Ez egy fénymásolat. Én készítettem, ma reggel; ez itt az én részlegem. Olvassa el figyelmesen! Látni fogja, hogy ez egy laborjelentés átirata. Susan Pulver, így hívják a nőt, jól mondom? Alapos vizsgálat és az előzetes tesztek elvégzése után ezennel megállapítást nyert a második hónapos terhessége. A vélelmezett apa Harry Collins... Ez itt a maga neve, látja? És íme, a jelentés többi része.

- Igen, hadd nézzem! Mi ez az egész az oltássorozattal? És ki az a dr. Leffingwell? - Harry közelebb hajolt, de Ritchie összezárta az ujjait a másolat körül, és újra zsebre dugta. - Azzal most ne törődjön! Majd később elmondom. Ami a legfontosabb, hisz már nekem?

- Igen, elhiszem, hogy Sue terhes.

- Ennyi épp elég. Ahhoz legalábbis, hogy megtegye, amire kértem. Menjen, keresse meg Manschoffot, és kérdezősködjön! Hallgassa meg a válaszait! Ne rendezzen jelenetet, és az ég szerelmére, meg ne említse a nevemet! Csak erősítse meg magának a történetemet! Azután majd beavatom a további részletekbe.

- Mikor látom újra?

- Holnap délután, ha szeretné. Ugyanitt.

- De azt mondta, küldeni fognak egy másik nővért...

Ritchie bólintott.

- Igen, ezt állítottam. És ő is megígéri majd. Javaslom, mentse ki magát, és kérjen egy kis haladékot; mondja azt, hogy szüksége van némi időre, hogy kiheverje a megrázkódtatást, amiért így kellett elvesztenie Sue-t.

- Ahhoz nem kell hazudnom - motyogta Harry.

- Tudom. És sajnálom. Higgye el, tényleg! - Ritchie ismét sóhajtott. - De mostantól kezdve bíznia kell bennem!

- Bíznom? Amikor még azt se magyarázta el, mi ez az egész?

- Mára már épp eleget kapott a sokkterápiából. Jöjjön vissza holnap, és folytathatjuk a kezelést.

Azzal Ritchie felszívódott, szürke uniformisa beleolvadt a part menti bokrok szürke árnyékaiba.

Röviddel később Harry maga is visszaindult a centrumba az egyre sűrűsödő, alkonyi félhomályban. Még a naplemente is színtelenné vált. Immár minden szürkének tűnt.

Harry Collins arca is szürke árnyalatot öltött, miután kilépett aznap este dr. Manschoff irodájából. És még másnap délután is sápadt volt, amikor kisétált a folyópartra, és várta, hogy Ritchie újból megjelenjen.

Az alacsony fickó a bokrok mögül bukkant fel. Rámeredt Harry nyúzott arcára, majd lassan bólintott.

- Igazam volt, ugye? - mormogta.

- Nagyon úgy fest. De azt továbbra sem értem, mi folyik itt. Ha ez nem csak egy gyógyközpont, ha nem érdekli őket az én jólétem, akkor mégis, mit keresek én itt?

- Részt vesz egy titkos kísérletben. Ez itt, barátom, egy hatalmas laboratórium. Maga pedig egy szép, egészséges kísérleti nyúl.

- De hát ennek semmi értelme. Nem végeznek rajtam semmiféle kísérletet. Épp ellenkezőleg: hagyják, hogy azt tegyek, amit csak szeretnék.

- Pontosan. És miben jeleskednek a kísérleti nyulak? Szaporodnak.

- Úgy érti, ezt az egész helyzetet csakis azért rendezték meg, hogy Sue és én...

- Azért ne legyünk ennyire egocentrikusak, ha kérhetem! Elvégre, nem maga az egyetlen férfi páciens ezen a helyen. Még tucatnyian kószálnak szabadon. Némelyiküknek megvan a maga kedvenc barlangja, mások kis mellékösvényeket fedeztek fel, de a jelek szerint valamennyiüknek sikerült találniuk maguknak valami ideális találkahelyet. Ahol természetesen az önkéntes nővérek akadnak rájuk.

- Azt akarja mondani, hogy ugyanez történik az összes többi társammal is?

- Miért, hát nem teljesen nyilvánvaló? Nem mutatott túl nagy hajlandóságot arra, hogy barátkozzon a többi itteni pácienssel, és közülük sem kezdeményezett senki ismerkedést önnel. Ennek az az oka, hogy mindenkinek megvan a maga kis titka, a maga privát egyezsége. Így aztán mind külön utakon járnak, kerülik egymást, és becsapják a többieket, miközben ők mindannyiukat rászedik. Ebben a tekintetben le a kalappal Manschoff és az emberei előtt. Tény, hogy mesterien értenek az alkalmazott pszichológia trükkjeihez.

- De maga a szaporodásról beszélt. A jelenlegi világméretű túlnépesedési probléma mellett mi az ördögért akarnák szándékosan bátorítani a nemzést és az újabb gyerekek születését?

- Pontosan! Remekül megfogalmazta. Valóban, „mi az ördögért"! Ahhoz, hogy erre választ adhassak, jobb, ha alaposan megnézi, mi folyik ma a világban.

Arnold Ritchie letelepedett a fűre, előhúzott egy pipát, azután sietve visszadugta a zsebébe.

- Jobb, ha nem füstölünk - mormogta. - Kínos lenne, ha magunkra irányítanánk vele bármilyen figyelmet, és főleg, ha együtt találnának minket.

Harry értetlenül meredt rá.

- Hiszen maga is naturalista, nem?

- A szakmámat tekintve riporter vagyok.

- Melyik csatornánál? - Nem a tévénél. A Newzines magazinnál. Tudja, még mindig nyomják, kis példányszámban.

- Igen, tudom. De nem engedhetem meg magamnak.

- Nem sokan maradtak, akik megtehetik, vagy akár csak szükségét érzik, hogy nyomtatott sajtót olvassanak. Ennek ellenére, a hozzám hasonló szabadúszók még mindig csökönyösen ragaszkodnak a Negyedik Rend ősi és tiszteletre méltó praktikáihoz. Ezek egyike a belső sztorik, a hírek mögötti hírek kiszaglászása.

- Akkor hát nem a naturalistáknak dolgozik.

- Dehogynem. Nekik is, és mindenki másnak, akit érdekel az igazság kiderítése. - Ritchie rövid szünetet tartott. - Egyébként, folyton úgy használja ezt a kifejezést, mintha valami mocskos szó lenne. Mégis, mit jelent ez? Árulja el, a maga olvasatában ki és mi a „naturalista"?

- Hát, egy radikális gondolkodó, természetesen. A kormánypolitikát és a fejlődést ellenző rendbontó. Olyasvalaki, aki úgy hiszi, lassan elfogy az életterünk, és feléljük az utolsó természeti erőforrásainkat is.

- Mit gondol, valójában mi ösztönzi a naturalistákat?

- Nem bírják elviselni a mindennapi élet nyomását vagy egy olyan jövő kilátását, ahol még ennél is többen leszünk, szorosan összezsúfolva egymással.

- Ahogy maga sem bírta tovább, alig pár hónapja, amikor megpróbált öngyilkosságot elkövetni - bólintott Ritchie. - Mondhatjuk akkor, hogy ön is úgy gondolkodott, mint egy naturalista?

Harry vágott egy grimaszt.

- Hát, azt hiszem, végül is igen.

- Ne szégyenkezzen emiatt! Ön tisztán látta a helyzetet, éppúgy, ahogy az úgynevezett naturalisták. És ahogy az államigazgatás is. Csak épp a kormány nem meri beismerni... ezért ez a nagy titkolózás e körül az egész projekt körül.

- Titkos kormányzati terv, hogy további szaporodásra sarkalljanak? Még mindig nem értem...

- Nézzen csak körül a világban! - ismételte Ritchie. - Nézze meg, mi a helyzet, realisztikusan. Mi a jelenlegi szituáció? A népesség száma máris csaknem hatmilliárd, és gyorsan növekszik. A hatvanas években volt egy kiegyenlitődési periódus, azután újra növekedésnek indult a görbe. Nem voltak betegségek, sem háborúk, amik megtizedelték volna az embereket. A szintetikus élelmiszerek kifejlesztése, az algák és gombák bevetése kizárta az éhínséget mint korlátozó tényezőt. Az atomenergia egyre nagyobb fokú kiaknázása eltörölte a széles körű szegénységet, úgyhogy gazdasági szempontból sincs már semmi, ami elriasztaná az embereket a szaporodástól. Sem az egyház, sem az állam nem mer rendeletet hozni ellene. Szóval, most itt vagyunk, az ezredfordulón. A nemzetközi konfliktusokat belső feszültségekkel helyettesítettük. A termonukleáris bombák helyett a népesség robbanásával kell számolnunk.

- Elég sötét a kép, amit fest.

- Én csak a jelenkori tényekről beszélek. De vajon mi lesz majd tíz év múlva, amikor elérjük a tízmilliárdos lélekszámot? És mi történik, ha ez a szám tovább növekszik, húsz-, ötven- vagy akár százmilliárdra? Ne beszéljen nekem új helyettesítőkről, a még több szintetikus anyagról és a termőtalaj megóvásának új módjairól! Egyszerűen nem lesz elég hely mindenki számára!

- Akkor mi a megoldás?

- A kormány is épp ezt akarja tudni. Higgye el, rengeteg ez irányú kutatást végeztek; a többségüket teljes titokban. Azután jött ez a Leffingwell figura, az ő megoldásával. Persze, ez pontosan az... egy endokrinális oldat, azaz hormonkoktél, közvetlen befecskendezésre.

- Leffingwell? Az a dr. Leffingwell, akinek a neve szerepelt azon a fénymásolaton? Neki mi köze mindehhez?

- Ő az egész projekt főnöke - felelte Ritchie. - Ő az, aki meggyőzte őket, hogy hozzanak létre egy ilyen tenyészcentrumot. Maga az ő kísérleti nyula.

- De miért ez a nagy titkolózás?

- Pontosan ezt akartam kideríteni. Ezért szaglásztam körbe, és használtam ki a kapcsolataimat, hogy labortechnikusi állást szerezzek itt. Higgye el, nem volt könnyű! Az egész műveletet szigorúan titokban tartják, amíg Leffingwell elmélete nem nyer kísérleti bizonyítást. Azt tüstént felismerték, hogy fatális hiba volna önkénteseket alkalmazni a kísérletekhez: szinte törvényszerű, hogy eljárna a szájuk, és kiszivárogtatnának bizonyos információkat. És persze számítottak némi kínos eredményre, főleg az első időkben, amíg nem sikerül tökéletesre csiszolniuk a technikát. Hát, ebben nem is tévedtek. Saját szememmel láttam a „kudarcaik" némelyikét. - Ritchie megborzongott. - Ha kiszabadult volna bármilyen önkéntes, legyen bár katonatiszt, kormányhivatalnok vagy akár egy úgynevezett ,,elkötelezett tudós", épp elég pletykát elterjesztett volna az itt folyó dolgokról ahhoz, hogy az egész projekt lehúzhassa a rolót. Épp ezért döntöttek úgy, hogy a mentális problémakkal küzdő páciensek közül választanak maguknak tesztalanyokat. Isten a tudója, sok millió beteg közül válogathattak, de nagyon pontos feltételeket szabtak. Maga egy ritka példány, Collins.

- Hogy érti ezt?

- Úgy, hogy történetesen minden konkrét feltételüknek megfelel. Fiatal, és jó fizikai állapotnak örvend. A lakosság kilencven százalékával ellentétben még csak kontaktlencsét sem hord, ugye? Az aberrációja pedig csupán átmeneti volt, és könnyen meg lehetett szüntetni azáltal, hogy kiemelték a stresszt kiváltó környezetből. Nincsenek családi kötelékei, sem közeli barátai: senki, aki törődne az eltűnésével. Ezért szemelték ki a kétszáz kísérleti alany egyikének.

- Kétszáz? De hiszen, itt most alig van tucatnyi másik páciens.

- Tucatnyi férfi, igen. Csakhogy megfeledkezik a nőkről. Legalább ötven-hatvan főnek kell még lennie a másik épületben.

- De ha olyasvalakikről beszél, mint Sue, nővér...

Ritchie megrázta a fejét.

- Arra utasították, hogy ezt mondja. De valójában ő is páciens volt. Mind azok. Tizenkét férfi és hatvan nő, pillanatnyilag. Eredetileg körülbelül harminc férfi és százhetven nő lehetett.

- Mi történt a többiekkel?

- Mondtam már: történtek balesetek. A nők közül sokan meghaltak szülés közben. Némelyikük túlélte, de tudomást szerzett az eredményekről... azok pedig egészen mostanáig nem igazán voltak tökéletesek. Néhányan a férfiak közül is rájöttek az igazságra. Itt viszont csak egyféleképpen kezelik a kudarcba fulladt eseteket. Megszabadulnak tőlük. Már beszéltem arról a kéményről, nem?

- Úgy érti, hogy végeznek a csecsemőkkel és azokkal is, akik rájöttek valamire?

Ritchie vállat vont. Ez volt a válasza.

- De mit műveinek valójában? Ki ez a dr. Leffingwell? Mi folyik itt?

- Azt hiszem, ezekre a kérdésekre én is válaszolhatok.

Harry megperdült az ismerős hang hallatán.

Dr. Manschoff mosolygott le rá a folyópart tetejéről.

- Ne féljen! - mondta. - Nem azért követtem, mert hallgatózni akartam. Csupán aggódtam őmiatta. - A doktor szeme megvillant, ahogy a tekintetét Harry mögé irányította, és Harry ismét megfordult, hogy Arnold Ritchie-re nézzen.

A köpcös fickó már nem állt a lábán, és immár nem volt egyedül. Két ápoló támogatta kétfelől, maga Ritchie pedig lehunyt szemmel, ernyedten lógott a szorításukban. Az egyik kísérő injekcióstűt tartott a kezében, ami megmagyarázta, miért csuklott össze Ritchie ilyen hirtelen.

- Csupán egy erős nyugtató - duruzsolta dr. Manschoff. - Felkészülten érkeztünk, mert számítottunk efféle vészhelyzetre. - Odabiccentett a társainak. - Jobb, ha most visszaviszik. Majd este benézek hozzá, ha magához tért.

- Sajnálom mindezt - folytatta Manschoff, és letelepedett Harry mellé, miközben a beteghordozói felemelték Ritchie ernyedt testét, és felcipelték a lejtőn. - Az egész csakis az én hibám. Rosszul ítéltem meg a páciensemet... Nem lett volna szabad ilyen fokú szabadságot biztosítanom a számára. Nyilvánvaló, hogy még nem áll rá készen. Remélem, semmilyen módon nem zaklatta fel önt!

- Nem. Ő elég... - Harry tétovázott egy pillanatig, majd sietve folytatta: - ...logikusnak tűnt.

- Valóban, az is. - Dr. Manschoff elmosolyodott. - A paranoid téveszméket, ahogy régen nevezték, gyakran igen meggyőzően lehet racionalizálni. És ami keveset hallottam, az alapján azt kell mondanom, kiváló munkát végzett, nem igaz?

- Nos...

- Igen, tudom. - Az apró sóhaj eltörölte a doktor mosolyát. - Leffingwell és én őrült tudósok vagyunk, akik emberi kísérleti nyulakon végzünk tiltott biológiai kísérleteket. Szaporodás céljából összepárosítottunk bizonyos pácienseket, és a kormány titokban pénzel minket. Továbbá, elhamvasztjuk az áldozatainkat... ismét csak kormányzati jóváhagyással. Az egész teljesen logikus, nemde?

- Nem úgy értettem - felelte Harry. - Csak azt mondta, hogy Sue teherbe esett, és célozgatni kezdett bizonyos dolgokra.

- Azt mondta? - Manschoff felállt. - Célozgatott? Meglep, hogy nem ment tovább ennél. Épp ma fedeztük fel, hogy titokban használta az irodai felszereléseket... Amint azt sejtheti, egyfajta próbaidős pozícióban dolgozott nálunk, kisegítette az adminisztrációs személyzetet... hogy kézzelfogható bizonyítékokkal szolgáljon művészi agyszüleményei számára. „Hivatalos jelentéseket" írt, azután fénymásolatokat készített róluk. A jelek szerint ,,bizonyítékként" akarta elterjeszteni az eredményeket, a téveszméi alátámasztására. Nézze, itt egy minta!

Dr. Manschoff átnyújtott egy fényes felületű, négyszögletes papírlapot Harrynek, aki gyorsan átfutotta a tekintetével. Egy másik laborjelentés volt, nagyon hasonló ahhoz, amit Ritchie mutatott neki, csak más nevek szerepeltek rajta.

- Nem tudni, mióta művelt efféle dolgokat - folytatta Manschoff. - Lehet, hogy több tucat ilyen kópiát készített. Természetesen, abban a pillanatban, ahogy felfedeztük, rájöttünk, hogy haladéktalanul cselekednünk kell. Ő speciális kezelést igényel.

- De mi vele a gond?

- Hosszú történet. Egykor riporter volt... ezt talán ő is említette magának. A felesége halála súlyos traumát jelentett a számára, és ezzel felhívta magára a figyelmünket. Valójában nem áll módomban semmi többet elárulni az esetéről; biztos vagyok benne, hogy megérti.

- Akkor hát azt mondja, hogy minden, amit előadott nekem, csak a beteges képzelete terméke volt?

- Nem, kérem, ne értsen félre! Pontosabb volna úgy fogalmazni, hogy csupán eltorzította az igazságot. Például, valóban dolgozik egy dr. Leffingwell az itteni személyzetben; kiváló diagnoszta, és nincs semmi köze a pszichoterápiához per se. Ő a kórházi osztály vezetője a Hármas Egységben, a harmadik épületben, amit bizonyára ön is látott már az Igazgatóság mögött. A nővérek természetesen ott laknak, szolgálati lakásokban. Mellesleg, ha valamelyik nővér elvállal egy... különleges megbízatást, amint az például a maga esetében is történt, Leffingwell az, aki megvizsgálja és ellátja őket. Van egy új, általa kifejlesztett, szájon át bevehető fogamzásgátló szer, amely igen hatékonynak bizonyulhat. De az adott körülmények között aligha nevezhetnénk ezt baljós kísértetezésnek, nem gondolja?

Harry megrázta a fejét.

- De ami Ritchie-t illeti, ővele mi lesz? - kérdezte.

- Nem szolgálhatok semmilyen prognózissal. A vele kapcsolatos közelmúltbeli téves ítéletem fényében nehéz előre megjósolni, hogyan reagál majd a további kezelésre. De biztosíthatom róla, hogy minden tőlem telhetőt elk��vetek a jobbulása érdekében. Jó eséllyel rövidesen újra láthatják majd egymást.

Dr. Manschoff az órájára pislantott.

- Lassan visszamehetnénk, rendben? - javasolta. - Hamarosan felszolgálják a vacsorát.

A két férfi felkaptatott a folyópart oldalán. Harry rájött, hogy a doktornak igaza volt a vacsorát illetően. Amikor visszatért a szo-bájába, tényleg pont akkor tálaltak. Ám a Ritchie-vel kapcsolatos jóslata már nem bizonyult ilyen pontosnak.

Vacsora után történt - valójában jó pár órával később, miközben Harry ott ült az ablaknál, és álmatlanul bámult ki az ablakon, bele az éjszakába -, hogy észrevette a Harmadik Egység kéményéből hirtelen előgomolygó, sűrű, fekete füstöt. A látvány talán felkészíthette rá, hogy dr. Manschoffnak a zavart páciensét illető jóslata valószínűleg téves.

Harry nem kérdezősködött róla, és soha nem kapott semmiféle magyarázatot.

Ám attól az estétől fogva többé senki nem látta újra Arnold Ritchie-t.

3. WINTHROP ELNÖK 1999

A külügyminiszter becsukta az ajtót.

- Nos? - kérdezte.

Winthrop elnök felnézett az asztaláról, és hunyorított.

- Üdv, Art! - mondta. - Üljön le!

- Elnézést a késésért! - mentegetőzött a miniszter. - Jöttem, amint megkaptam a hívást.

- Nem számít. - Az elnök meggyújtott egy cigarettát, és csücsörített a szájával, hogy az ki ne essen ajkai közül. - Egész éjjel a jelentéseket böngésztem.

- Fáradtnak tűnik.

- Az vagyok. Egy hétig is tudnék aludni. Vagyis, bárcsak megtehetném!

- Sikerült valamire jutnia?

Az elnök félretolta a papírokat, és egy ideig az asztallapon dobolt. Azután egy fakó mosoly szürke árnyékát villantotta a miniszter felé.

- A válasz még mindig ugyanaz.

- De hát, ez volt az utolsó esélyünk...

- Tudom. - Az elnök hátradőlt a karosszékében.

- Ha csak belegondolok, mennyi időt, energiát és mekkora pénzeket öltünk ezekbe a projektekbe! Nem szóltunk egy szót sem a reményeinkről. Most pedig úgy tűnik, az egész a semmiért volt.

- Ezt nem mondhatja - ellenkezett a miniszter. - Elvégre, elértük a Holdat. Eljutottunk a Marsra. - Szünetet tartott. - Ezt senki nem veheti el öntől. Ön szponzorálta a marsi repüléseket. Küzdött a költségvetési hitelkeretekért, és erővel keresztülvitte a projektet. Segített az emberiségnek, hogy ráébredjen a legnagyobb álmára.

- Kérem! Ezt inkább tartogassa a riportereknek! - szólt közbe az elnök. - A tény, hogy sikerrel jártunk, tény marad. És a sikerünk kudarc lett. Az emberiség legnagyobb álma, hm? Olvassa csak el ezeket a jelentéseket, és rájön, hogy ez inkább az emberiség legnagyobb rémálma.

- Ennyire súlyos a helyzet?

- Igen. - Az elnök besüppedt a székébe. - Ennyire. Tetszés szerint eljuthatunk a Holdra, immár emberi utasokat küldhetünk a Marsra is, de mindez semmit nem jelent. Egyik helyen sem tudjuk támogatni az életet. Abszolút nincs semmi reális esélyünk egy előretolt állás létrehozására vagy fenntartására, egy nagyobb kolóniáról vagy állandó emberi lakóhelyről már nem is beszélve. Az összes jelentés ezt demonstrálja, méghozzá igen meggyőzően... Minden oxigénmolekulát, minden falat ételt, minden ruhadarabot és felszerelési tárgyat nekünk kellene biztosítanunk. A vizsgálatok pedig azt bizonyítják, semmi esély rá, hogy valaha is visszatérüljön belőle bármi. Egy ilyen művelet megdöbbentő költségvonzata tiltó akadály, kizárja a megvalósíthatóságot. Még ha volna is bizonyíték, amely azt mutatná, hogy lehetséges belefogni valami bányászati projektbe, az akkor sem fedezné a költségeket, távolról sem, főleg, ha a szállítási tényezőket is figyelembe vesszük.

- De ha továbbfejlesztik a rakétákat, ha sikerül helyet teremteniük egy nagyobb rakomány számára, úgy nem volna olcsóbb?

- Még akkor is durván egymilliárd dollárba kerülne felszerelni egy repülőjáratot és fenntartani egyetlen évig egy húszfős személyzettel - mondta az elnök. - Ennek direkt utánanéztem, és még ez a becslés is a legoptimistább tervezéseken alapul. Úgyhogy, ön is láthatja, most már nincs értelme tovább folytatnunk. A problémáinkat nem oldjuk meg azzal, ha megpróbáljuk kolonizálni a Holdat vagy a Marsot.

- De hát, ez az egyetlen lehetőségünk maradt.

- Nem, ez nem így van - ellenkezett az elnök. - Még mindig ott van a mi Leffingwell barátunk.

A külügyminiszter félrefordította a fejét.

- Hivatalosan nem szponzorálhat olyasmit - mormolta. - Az kész politikai öngyilkosság lenne.

A szürke mosoly visszatért a szürke ajkakra.

- Öngyilkosság? Mit tud ön az öngyilkosságról, Art? Erről is olvastam néhány statisztikát. Mit gondol, az elmúlt évben ténylegesen hány öngyilkosság történt ebben az országban?

- Százezer? Talán kétszáz?

- Kétmillió. - Az elnök előrehajolt. - Adjon hozzá ehhez még egymillió gyilkosságot és további hatmillió erőszakos bűncselekményt!

- Nem tudtam...

- A fenébe is, még szép, hogy nem! Régen ott volt nekünk az FBI, hogy segítsen megakadályozni az ilyesmit. Most a „nagy feladat" pusztán az eltussolásukból áll. Mindent megteszünk, ami a hatalmunkban áll, csak hogy titokban tartsuk ezeket az információkat, máskülönben kitörne az általános pánik. Ott van azután az a rengeteg baleset, meg a pszichopaták aránya. Nem győzzük elég gyorsan építeni az intézményeket, hogy bezárhassuk az összes elmebeteget, és nincs elég képzett orvosunk, hogy gondjukat viseljék. Az, ha áthelyezzük őket más munkába, egy másik területre, még nem hoz számukra gyógyulást, és többé már nem is palástolja el, hogy mi történik valójában. Ha ilyen tempóban folytatjuk, tíz év múlva a lakosság fele megtébolyodik. És az egész világon mindenütt ugyanez a helyzet... Ez faji szinten zajló öngyilkosság, Art. Öngyilkosság, a tiszta termékenység révén. Leffingwellnek igaza van. Az ellenőrizetlen szaporodási ösztönök végül kibillentik a csoporttúlélést az egyensúlyi helyzetéből. Mikor járt kinn utoljára az utcán?

A miniszter megvonta a vállát.

- Sosem megyek ki az utcára - felelte. - Nem túl biztonságos.

- Persze hogy nem. De annak a több százmillió embernek sem az, akik nap mint nap mégis kénytelenek kimenni. Balesetek, bűntények, a tömeg puszta őrjító közelsége... ezek a jelenségek mértani haladvány szerint növekszenek. Muszáj gátat szabni nekik. Leffingwell kezében van az egyetlen megoldás.

- Nem fogják bevenni - jegyezte meg a miniszter. - Sem a kongresszus, sem a szavazók; semmivel sem lesz népszerűbb, mint a születésszabályozás. Ez pedig még annál is sokkal rosszabb.

- Ezzel is tisztában vagyok. - Az elnök felállt, odalépett az ablakhoz, és kinézett az egykori National Mall parkban emelkedő apartman-felhőkarcolókra. Próbálta megtalálni a kusza kőlabirintusban eltörpülő Washington-emlékmű obeliszkcsúcsát. - Ha az emberek elé állok, és támogatom Leffingwellt, nekem befellegzett. Akkor végem, elnökként és pártpolitikusként egyaránt. Elevenen keresztre feszítenek. De valakinek, akinek elég hatalma van hozzá, akkor is keresztül kell vinnie ezt a projektet, ha kell, erővel! Ez csak a kezdet. Amint kitudódik, az embereknek el kell gondolkozniuk a lehetőségeken. Lesz majd ellenkezés, azután vita, majd tanácskozás. És Leffingwell fokozatosan egyre több támogatói szerez. Lehet, hogy beletelik öt évbe, vagy tízbe... de végül bekövetkezik a változás. Először önkéntesek révén. Azután törvényre emelve. Azért imádkozom, hogy erre mihamarabb sor kerüljön.

- Átkozni fogják a nevét! - figyelmeztette a miniszter. - Megpróbálják majd meggyilkolni. Pokoli lesz.

- Ha megteszem, nekem az lesz, igen. Viszont ha nem, az egész világra vár egy még rosszabb pokol.

- De egészen biztos benne, hogy be fog válni? Mármint, a módszere?

- Ön is látta a tesztjeiről készült jelentéseket, nem? Remekül működik. Most már nem csak elvont adatok állnak a rendelkezésünkre. Filmfelvételeink is vannak, minden készen áll a teleképernyőkre.

- Filmek? Úgy érti, ténylegesen bemutatja az eredményeket? Hát, szerintem már az is épp elég rossz lesz, ha csak elmondjuk az embereknek. És ha bevalljuk, hogy titkon a kormány szponzorálta a projektet. De ha még látják is, akkor az égvilágon semmi nem mentheti meg a merénylettől.

- Talán. De nem igazán számít. - Az elnök elnyomta a cigarettáját a hamutálban. - Eggyel kevesebb száj, amit etetni kell. Amúgy is kezd már nagyon elegem lenni a szintetikus műételekből. - Winthrop elnök a miniszter felé fordult, és egy pillanatra felragyogott a tekintete. - Mondok én magának valamit, Art. Nem tervezem, hogy jövő hétfő előtt a nyilvánosság elé állok a javaslattal. Mit szólna, ha tartanánk egy kis privát vacsorapartit szombat este, csak a kabinettagok és a feleségeik részére? Bizonyos szempontból, egyfajta búcsúünnepséget. De persze nem hívjuk majd annak. A séf szerint még mindig van tíz kiló hamburger a fagyasztóban.

- Tíz kiló hamburger? Komolyan mondja? - A miniszter is elmosolyodott.

- Úgy bizony. - Az Amerikai Egyesült Államok elnöke már előre vigyorgott. - Jó régóta nem ettem valódi, hamisítatlan hamburgert.

4. HARRY COLLINS 2000

Harry nem kérdezősködött. Csak befogta a száját, és várt. Dr. Manschoff talán gyanakodott, talán nem. Mindenesetre nem volt semmi zűr. Harry úgy számította, hogy nem is lesz mindaddig, amíg nem lóg ki a sorból, és az elvárásoknak megfelelően viselkedik. Az egész az alkalmazkodás, igazodás, egyetértés és hit megfelelő eljátszásán múlik.

Így hát ügyelt minden lépésére - kivéve az álmaiban, ahol mindig belezuhant a tátongó, feneketlen mélységbe.

Tisztán tartotta az orrát - de az álmaiban érezte a verem vér- és kénkőbűzét.

Sikerült mindig vidám mosolyt erőltetnie az arcára - habár az álmaiban ordított.

Végül még Myrnával is megismerkedett; azzal a csinos kis barnával, akit Ritchie említett, és a nő mindent meg is tett, hogy megvigasztalja - csak épp az álmaiban, amikor átkarolta őt, egy vonagló, nyálkás füstkígyót ölelt.

Nem kizárt, hogy Harry Collins némileg becsavarodott, pusztán attól, hogy el kellett játszania az épelméjüséget. De megtanult viselkedni, és elboldogult. Az őrületet pedig (vagy az lett volna a valóság?) sikerült az álmokra tartogatnia.

Közben pedig csak várt, és nem szólt semmit.

Hallgatott, amikor - nagyjából három hónap elteltével - hirtelen és minden figyelmeztetés nélkül Myrnát is „áthelyezték".

Nem mondott semmit, amikor - általában hetente egyszer - látogatást tett dr. Manschoff irodájában.

Nem szólt semmit, amikor Manschoff önként tudatta vele, hogy Ritchie-t szintén ,,áthelyezték", sem pedig, amikor azt javasolta, hogy az volna a legjobb, ha maradna még „további terápiára".

És akkor sem tiltakozott, amikor egy harmadik nővér is az útjába akadt; egy furfangos, roppant előzékeny és émelyítően nimfomán nő.

A legfontosabb az volt, hogy életben maradjon. Hogy túléljen, és megpróbáljon tanulni.

Csaknem további egy évébe került, mire sikerült kideritenie, amit akart. Több mint nyolc hónap telt el, mire végre megtalálta a módját, hogy éjjel kiosonjon a szobájából, és észrevétlenül bejusson abba a Harmadik Egységbe egy alkalmanként hanyagságból nyitva felejtett szervizajtón át.

Még így is csupán annyit tudott meg, hogy a női pácienseket valóban itt szállásolták el, az ápolószemélyzettel és - feltehetőleg - dr. Leffingwellel együtt. A nők közül sokan tényleg kezeltek voltak, ahogy azt Ritchie állította, nem pedig nővérek. Nagy részük a terhesség különböző stádiumaiban leledzett, ám ez önmagában még semmit nem bizonyított.

Harry többször is fontolóra vette annak lehetőségét, hogy a bizalmába fogad valakit a saját egységében lakó férfiak közül. Aztán mindig eszébe jutott, mi történt Arnold Ritchie-vel, és végül úgy döntött, nem éri meg kockáztatni. Túl nagy a tét. Egyedül kell folytatnia.

Harry csak akkor érte el, amit akart - igazából, amit nem akart -, amikor végül sikerült bejutnia a Négyes Egységbe, és megtudta, hogy a valóság és az álmai megegyeznek. Eljött az az éjszaka - több mint egy teljes évvel azután, hogy megérkezett a gyógycentrumba -, amikor végül behatolt az alagsorba, és megtalálta a hamvasztókemencéket. A krematóriumok pedig elvezették őt a műtőkhöz és szülőszobákhoz, a szülőszobák a laboratóriumhoz, a laboratórium az inkubátorokhoz, azok pedig a rémálomhoz.

A rémálomban Harry azon kapta magát, hogy a szeme elé tárulnak a kísérletek tévedései és kudarcai, felismerte valódi mibenlétüket, és akkor már értette, miért van annyi dolguk a hamvasztóknak, és miért gomolyog az a sok fekete füst a kéményből.

A rémálomban látta a speciális egységeket is, bennük azokkal, akik nem minősültek hibának és kudarcnak, és bizonyos tekintetben ezek még rosszabbak voltak a többinél. Vörösen vonaglottak az inkubátorban, az üveg felületén pedig ott lógtak az adatlapok, rajtuk a grafikonokkal és táblázatokkal, meg mindenféle adatokkal. Aztán Harry meglátta a neveket; a saját nevét is, kétszer - egyszer Sue, egyszer Myrna miatt. És ráébredt, hogy ő maga is hozzájárult a kísérletek sikeres eredményeihez, avagy gyümölcseihez (Eredmények? Gyümölcsök? Ezek a borzalmak?), és hogy Manschoff valószínűleg ezért döntött úgy, hogy vállalja a kockázatot, és mégis életben tartja. Mert ő a jó kísérleti nyulak egyikének bizonyult, és a magjából eleven, nyávogó kis förtelmek születtek, az ő saját ivadékai.

Korábban már álmodott ezekről a micsodákról, és most látta, hogy valóságosak, hogy a rémálma összeolvadt a jelennel, és tágra nyílt szemmel meredt le rájuk, és végül eltátott szájából előtört az iszonyat üvöltése. Azután persze futva érkezett egy ápoló (habár olyan nagyon lassúnak tűnt minden mozdulata, mert egy ilyen rémálomban minden lassított felvételként mozog). és Harry látta, hogy jön, és felemelt egy üvegburát, és a férfi fejére sújtott vele (lassan, nagyon-nagyon lassan), majd hallotta, hogy mások is érkeznek, így hát kimászott az ablakon, és elfutott.

Zseblámpák pásztázó fénysugarai villogtak az udvarokon, és a szirénák fémes tölcsértorkai hisztérikusan vonyítottak.

Az éjszaka megtelt árnyakkal, amelyek őt üldözték. Ám Harry tudta, hová fusson. Egyenesen keresztülrohant a rémálmon, át a látványok és hangok egész fantasztikus, mégis ismerős tekervényein, mígnem eljutott a folyóhoz, és belevetette magát.

A rémálom immár nem látványból és zajokból állt, csupán testi érzetekből. Jéghideg, desztillált sötétségből; rohanó, tajtékzó, kavargó és harsogva zúgó hullámokból. De kellett, hogy legyen valami kiút ebből a rémálomból, valami menekvés az egész kanyonból, az pedig nem más volt, mint maga a folyó.

A jelek szerint senki más nem gondolt a folyóra; talán eleinte fontolóra vették, mint lehetséges menekülési útvonalat, aztán elvetették az ötletet, amikor ráébredtek, milyen vadul tajtékozva örvénylik a sziklák között, ahogy végül alábukik a kanyon torkában. Szerintük nyilvánvalóan senki nem remélheti, hogy szembeszállhat azzal az áramlással, és túlélheti.

Ám a rémálmokban különös dolgok történnek. Az ember birokra kel a dermedtséggel és feketeséggel, görcsösen csapkod és kapálózik, ide-oda hánykolódik, majd meglovagolja a tomboló ár hullámtaréját, alámerül a pánik és kétségbeesés teknőibe, és körbe-körbe pörög és sodródik, majd lesüllyed a semmibe, amíg végül sikerül áttörnie a szabadságba, amely csak a feledéssel érkezik.

Valahol a kanyon tajtékzó bendőjén túl, Harry Collins rátalált arra a szabadságra és feledésre. Elmenekült a rémálomtól, ahogy a folyóból is sikerült kiszabadulnia.

Maga a zúgó folyó nélküle hömpölygött tova.

És a rémálom is folytatódott...

5. MINNIE SCHULTZ - 2009

Amikor Frank hazaért, Minnie az ajtónál fogadta. Egy szót sem szólt, csak átnyújtotta neki a borítékot, benne az értesítővel.

- Mi baj? - kérdezte Frank, és megpróbálta átölelni. - Hé, hiszen te sírtál.

- Nem számít! - szabadította ki magát Minnie a karjából. - Csak olvasd!

Frank lassan, figyelmesen és eltökélten végigolvasta a szöveget; a vonásai eltorzultak az összpontosítástól. A Munkaalkalmassági Hivatal még a régi elemi iskolai szinten befejezte az iskoláztatását, és bár, mint minden diáknak, neki is tanítottak annyit, hogy képes legyen elolvasni a szükséges reklámszövegeket, bár minden efféle nyomtatott üzenet már határozottan nagy kihívást jelentett a számára.

Az értesítő felénél elkomorodott a tekintete.

- Ez meg miféle baromság?

- Nem baromság. Ez az új törvény. Mostantól mindenki, aki Angeliscóban házasodik, megkapja az injekciókat. A fickó a városházáról, ő mondta, amikor ezt kézbesítette.

- Na, azt majd meglátjuk - mormogta Frank. - Semmilyen átkozott kormány nem szabhatja meg, hogyan éljük az életünket. Ez szabad ország, vagy nem?

Minnie szája széle rángani kezdett.

- Holnap reggel visszajönnek, azt mondta a fickó. Jönnek, hogy beadják az első adagot. Jesszus, szívem, úgy félek. Nem akarok injekciókat kapni.

- Akkor kész, ennyi, el van döntve - jelentette ki Frank. - Elhúzzuk innen a csíkot, de gyorsan.

- Mégis, hová mennénk?

- Mittudomén. Valahová. Texasba, talán. Ma a melóban hallgattam a rádiót. Texasban nincs ilyen törvény. Most még legalábbis. Gyere, kezdjünk csomagolni!

- Csomagolni? De hogy jutunk oda?

- Repülünk. Sugárhajtásúval.

- Tán elsőbbségi jegyfoglalásod van, vagy mi?

- Nem. - Frank homloka ismét ráncba szaladt. - De ha beadok nekik valami megható sztorit, tudod, mondjuk, hogy ez a nászutunk, akkor hátha...

Minnie megrázta a fejét.

- Nem fog menni, szívem. Te is tudod. Hat hónap, mire megkapjuk az elsőbbségi engedélyt, vagy minek hívják. Aztán meg, ott a munkád is, meg minden... Mihez kezdesz majd Texasban? Az itteni nyilvántartásban szerepelsz. Ott még csak leszállni sem engednek majd. Lefogadom, hogy Texas mostanában még zsúfoltabb a városokban, mint Angelisco. Az összes többi része pedig az Ag Culture-projekthez tartozik, nem?

Frank a mosogatónak dőlve hallgatta. Tett három lépést előre, és leült az ágyra. Miközben beszélt, nem nézett a feleségére.

- Akkor is tennünk kell valamit! Nem akarjuk azokat az injekciókat, az hétszentség. Talán kaphatok helyettük olyan másmilyen izét, azt a hogyishívjákot.

- Szóval, arra célzol, ahol megoperálnak?

- Az az! Az a vasz-akármi. Tudod, amivel sterilizálnak. Azután már nem kell aggódnunk.

Minnie vett egy mély lélegzetet. Leült, és átölelte Franket.

- De hát, te akartál gyerekeket - súgta. - Te mondtad, amikor elvettél, hogy mindig is szeretted volna, ha születik egy fiad...

Frank elhúzódott tőle.

- Persze - bólintott. - Egy fiút. Azt szeretnék. Egy igazi utódot. Nem valami torzszülöttet. Nem egy átkozott kis szörnyeteget, akinek havonta be kell mennie a klinikára, és injekciókat kell kapnia, hogy ne nőjön tovább. És mi lesz veled, ha mostantól te kapsz oltásokat? Mi van, ha becsavarodsz tőlük, vagy ilyesmi?

Minnie újra átkarolta Franket, és rávette, hogy a szemébe nézzen.

- Ez nem igaz - mondta neki. - Ez csak egy naturalista süketelés. Tudom.

- Tudod te a francokat.

- De igen, szívem! Őszintén, tényleg! May Stebbins, ő tavaly kapta meg az injekciókat, amikor önkénteseket kerestek. És azóta is jól van. Te magad is láttad a babáját, emlékszel? Igazi kis cukorfalat, és szörnyen okos! Szóval, talán nem lesz az olyan rossz.

- Holnap rákérdezek erre a műtét-izére -felelte Frank. - Felejtsd el! Nem számít.

- Már hogyne számítana! - Minnie egyenesen a szemébe nézett. - Azt hiszed, nem tudom, min mész keresztül? Keservesen végigküzdöd magad egyik munkanapon a másik után, megőrülsz a forgalomban, és félreteszed az összes fejadag-kupont, hogy jusson egy kis plusz harapnivaló a nászútra, meg minden?

- Tudod jól, hogy nem kellett hozzám jönnöd. Csak úgy tűnt, lehetne együtt egy saját klassz lakásunk, meg gyerekeink.

- Hát tudod, mit? Igenis lesznek, szívem. Vállalom az injekciókat.

Frank a fejét csóválta, de nem mondott semmit.

- Nem lesz az olyan rossz - folytatta Minnie. - A szurik egyáltalán nem fájnak, és megkönnyítik a baba kihordását. Azt mondják, még csak reggeli émelygésem se lesz, meg semmi. És gondolj csak bele, amikor gyerekünk születik, esélyt kapunk, hogy nagyobb lakásba költözzünk. Felkerülünk a lakáslistára. Akár két szobánk is lehet! Meg talán egy igazi hálószoba.

Frank rámeredt.

- Csak erre bírsz gondolni? - kérdezte. - Egy igazi hálószobára?

- De szívem...

- Hát a porontyunk? - mormogta. - Szerinted ő hogy fogja érezni magát? Te mennyire élveznéd, hogy felnősz, és közben nem nősz fel? Te szeretnél egyméteres törpe lenni egy világban, ahol mindenki más jóval magasabb nálad? Mondd, miféle élet az olyan? Én azt akarom, hogy a fiamnak rendes esélyei legyenek.

- Úgy is lesz. - Minnie visszanézett a férjére, de nem látta az arcát. - Hát nem érted, szívem? Ez nem olyasmi, ami csak velünk történik. Nem vagyunk speciális eset. Mindenkivel ez van, az egész országban, az egész világon. Te is láttad a híradóban, nem? A legtöbb államban elfogadták a törvényt. Pár éven belül ez lesz az egyetlen módja annak, hogy bárki is gyereket szülhessen. Még tíz-húsz év, és ezek a srácok felnőnek. A miénk akkor már egyáltalán nem fog kilógni a sorból, mert mostantól az összes gyerek épp olyan lesz, mint ő. Ugyanakkora.

- Azt hittem, félsz az injekcióktól - jegyezte meg Frank.

Minnie még mindig maga elé meredt.

- Így is van, szívem. Csak, nem is tudom. Folyton a Nagyi jár az eszemben.

- Mi köze mindennek egy öregasszonyhoz?

- Hát, szóval, emlékszem, amikor még kislány voltam. Az én Nagyim mindig az ő nagymamájáról mesélt, amikor még ő volt kislány... Elmondta, hogyan éltek akkoriban, még azelőtt, hogy egyáltalán létezett volna Angelisco... amikor az ő nagyija egy fedett társzekéren érkezett ide. Csak gondolj bele, szívem: fiatalabb volt, mint én most, és több ezer mérföldet utazott, egy rozoga szekéren! Igazi lovakkal, meg minden! Nem voltak még házak, sem emberek, semmi. Csak indiánok, akik lőttek rájuk. Ők meg megmászták a hegyeket, átvágtak a sivatagokon, és étlen-szomjan is folytatták az útjukat, közben folyton harcolva azokkal az indiánokkal. De sosem adták fel, és nem álltak meg, amíg el nem jutottak ide. Mert ők voltak a pionírok.

- Pionírok?

- A Nagyi azt mondta, az ő nagymamája így nevezte magát. Pionírnak, vagyis úttörőnek. Nagyon büszke volt rá. Mert úttörőnek lenni azt jelenti: megvan benned a bátorság, hogy szakíts minden régivel, és kipróbálj valami új dolgot, amikor szükséges. Hogy elkezdj egy gyökeresen új életet, és felépíts egy egészen új világot. - Felsóhajtott. - Szóval, én is mindig pionír akartam lenni, de sosem hittem volna, hogy lesz rá lehetőségem.

- Te meg miről beszélsz? Mi köze ennek hozzánk és a gyerekvállalásunkhoz?

- Hát nem érted? Ha elfogadom ezeket az injekciókat, és így születik babánk... az is valami olyasmi, mintha mi is pionírok lennénk. Segítünk újfajta emberekkel benépesíteni egy új világot. Ha ez nem úttörő dolog, akkor mi? Nem hiszem, hogy ennél nagyobb esélyem lenne pionírrá válni. Szóval, most úgy érzem, ez a helyénvaló nekem. - Minnie elmosolyodott, és bólintott. - Igen. Azt hiszem, ezzel el is határoztam magam. Vállalom az injekciókat.

- A nagy francokat! - fortyant fel Frank. - Majd reggel még beszélünk erről.

De Minnie csak mosolygott tovább. Aznap éjjel pedig, ahogy feküdt a silány típuságyban, a rugók nyikorgása a forgó kerekek hangjává változott. A nyolcvanadik emeleti lakás műanyag falai és mennyezete hullámzó ponyvavászonná alakultak át a képzeletében, az odakint elhúzó, sugárhajtású gépek dübörgése pedig milliónyi bölénypata dobogásává.

Holnap reggel Frank újra beszéljen csak velem, ha akar - gondolta Minnie. - Most már mit sem számít. Mert minket, pionírokat nem lehet megállítani.

6. HARRY COLLINS - 2012

Harry a sziklák mögött guggolt, megtámasztotta a vadászpuskát a kövek között, és igazított a teleszkópon. A távoli ajtó hirtelen éles fókuszba ugrott, ő pedig elégedetten felmorrant, és elhelyezkedett, rákészülve a virrasztásra. A puskacső matt felülete megakadályozta, hogy megcsillanjon rajta a fény, ily módon rejtve maradt, és Harry sötét szemüvege megvédte őt a reggeli napfény ragyogása ellen. Elképzelhető, hogy most több órán át várakoznia kell, de nem érdekelte. Tizenkét évébe telt, hogy eljusson végre idáig, és minden további nélkül hajlandó volt várni még egy keveset.

Tizenkét év! Tényleg ilyen sok idő eltelt azóta?

Egy tükör talán megadhatta volna neki a választ; egy tükör megmutathatta volna neki egy negyvenkét éves férfi kemény vonásait. De Harrynek nem volt szüksége tükörre. Anélkül is túlságosan könnyen emlékezett az elmúlt tucatnyi évre - bár egyáltalán nem volt könnyű időszak.

Túlélni a folyót: az csak a kezdet volt. Azt a próbatételt a puszta állati ösztöne segítségével állta ki. De valóban állatként bukkant elő a folyóból; sebzett vadként kúszott át a bokrokon és a folyóágyon a dél-coloradói kanyonon kívül.

Azután is az állati ravaszság tartotta életben. Hosszú napokig kóborolt céltalanul, mire találkozott Emil Grizekkel és csapatával. Addigra már félholtra éhezett, és félrebeszélt. Egy teljes hónapba telt, mire sikerült felépülnie.

Ám Emil és a srácok gondosan ápolták. Felváltva vigyáztak rá az ideiglenes szállásukon; a módszereik kezdetlegesek, ám hatékonyak voltak, Harry pedig hálás volt értük. A legjobban annak örült, hogy nem kérdezősködtek. A státusza egy üldözött szökevényé volt, mindenféle munkaalkalmassági bizonyítvány vagy minősítés nélkül. A hatóságok és minden lehetséges munkáltató megvizsgálta volna ezeket a papírokat, de Emil Grizek a jelek szerint sosem kíváncsiskodott. Mire Harry újra talpra állt, már elfogadták őt a banda új tagjaként. Csak annyit mondott nekik, hogy a neve Harry Sanders, és ez elegendőnek bizonyult.

Két hónappal azután, hogy rátaláltak, elszegődött Emil Grizek mellé, és új életfeladatot talált magának.

Harry Collins, a reklámszövegíró most átváltozott Harry Sanders marhapásztorrá.

Mindez meglepően kevés nehézséggel járt. Grizek távollevő munkaadóit nem érdekelték csoportvezetőjük módszerei mindaddig, amíg minden rendben ment, és saját maga toborozta a csordásait a B farmon. Senki nem kérte számon a munkaalkalmassági kártyákat, és nem követelte meg a hivatalos munkajelentéseket, a fizetést pedig készpénzben kapták. Az utóbbi időben nehéz volt megfelelő marhapásztorokra lelni, és kimondatlanul is feltételezték, hogy az efféle munkát vállaló férfiak csavargók, vándormunkások vagy a törvény és az igazságtalanság elől menekülő szökevények. Nagyjából egy nemzedékkel ezelőtt még lehet, hogy csavargókká váltak volna; de az utolsó hobók eltűntek az utolsó tehervonatokkal együtt. Egykor az efféle lezüllött emberek a nagyvárosok kanyonjait kísértették volna; manapság viszont már nem volt ott hely a magukfajta hajléktalanok számára, ezért elmenekültek a nyugati kanyonokhoz. Harry új szerepet talált magának, és senki nem kérdezett semmit.

Különös módon, nagyon könnyen beilleszkedett. A szabadtéri munka kifejezetten megfelelt neki, és alig pár hónap alatt egész tisztességes tehénpásztorrá vált; egy éven belül pedig gyakorlatilag Grizek jobbkezévé tornázta fel magát.

A terepjáró dzsip vezetésében a csapat legjobbjaival vetekedett, és képes volt kerek negyven másodperc alatt kiszemelni, különválasztani és elkábítani egy tinót; majd az elektromos bélyegzővassal megjelölte a szegény párát, ami egy percen belül már talpon is termett.

A munka nem jelentett problémát, ahogy a pihenés sem. A munkásbarakk kezdetleges, ám megfelelő berendezést kínált az élethez; az ódivatú légkondicionáló és az antik infravörös grillsütő elég jónak tűnt ahhoz, hogy ha nem is fényűzően, de ellegyenek valahogy, és Cookie elég tisztességes férfiadagokat osztott nekik. Az eredeti marhahús és hamisítatlan, helyben sült kenyér igazi csemegének hatott, és ritka élvezetül szolgált, ahogy a hálóhelyek tágasságának luxusa is. Harry nagyon jól érezte ott magát.

Ráadásul, néhány munkatársa elég érdekes alaknak bizonyult. Persze, renegátok és csavargók voltak, hogyne: de mindegyikük igazi, páratlan egyéniség, és Harry élvezettel hallgatta a fecsegésüket a hosszú éjszakákon.

Ott volt például Big Phil, aki már hatvan felé járt, de senki meg nem mondta volna róla, míg beszélni nem kezdett a régi időkről, amikor még detroiti srácként élt. Az apja volt az egyik utolsó szakszervezeti tag, még azokban az időkben, amit régen a Szervezett Munkásmozgalom korának hívtak. Csaknem úgy tudott mesélni az órabér-egyezményekröl, a Vasúti Testvériségről, a szerződéskötési tárgyalásokról és hasonlókról, mintha személyes tapasztalat révén tudna róluk. Még a Demokrata Pártra is emlékezett. Phil akkor jutott ki, amikor a kormány átvette a hatalmat, és érvénybe léptette a Munkaalkalmassági Törvényt meg az Ipari Felügyeletet; akkor vetődött nyugatra.

Tom Lowery katonacsaládból származott; azt állította, a West Point Akadémiáról kikerült utolsó végzős osztályba járt. Amikor véget ért a fegyverkezési verseny, a karrier-kilátásai füstbe mentek, és őrként kezdett dolgozni Canaveralban. Végül aztán nekivágott a nyílt vidéknek.

Bassett volt a csapat tanult tagja. Képes volt órákon át üldögélni és fejből idézni a régi idők íróitól - olyan klasszikusoktól, mint Prather és Spillane. Egy másik korban és helyen talán egyetemi professzor, vagy akár futballedző is válhatott volna belőle; igazi művészi adottságokkal bírt.

Ott volt azután Lobo, a nőgyűlölő, aki egy feleséget és tizenegy gyereket hagyott hátra Montereyben; és Januzki, aki egykor belekeveredett az egyik furcsa vallási kultuszba a partvidéken. Azzal hetvenkedett, hogy a beat nemzedék Big Daddy-O zenészeinek egyike volt, és valami Kerouac nevű régi evangelistáról vitatkozott Bassett-tel.

Harry azonban a legjobban Nick Kendrickkel szeretett beszélgetni. Nick hobbiját a zene jelentette; kincsként őrizte használtan vett sztereomagnóját és kazettagyűjteményét. A maga módján ő is klasszikus-párti volt, és Harry sok hosszú téli éjszakán ült vele ősi folknótákat hallgatva. A progresszív dzsessz különös hangnemnélkülisége és a „király hangok" gyermetegen frenetikus ritmusai valahogy olyan megnyugtatóan és bátorítóan hatottak, egy egyszerűbb korszak egyszerű örökségének emlékeztetőiként.

De mindenekfelett, ezek a férfiak marhapásztorok voltak, és mind különös büszkeséggel viseltettek e hivatás hagyományai iránt. Egy sem akadt köztük, aki ne tűnődött volna hosszú órákon keresztül a legelő és a préri tanításain. Ismerték a Nagy Idők Nagy Neveit, az olyan hősöket, mint Eugene Autry, Wyatt Earp, a legendás Thomas Mix, Dale Robertson, Paladin meg az összes többi; férfiakat, akik igazi lovon ültek, egy olyan korban, amikor a vadnyugat még tényleg csak egy vad és betöretlen határvidék volt.

És amilyen cowboyok voltak, megörizték a letűnt kor szokásait. Pár havonta felszálltak egy szilaj helikopterre, és elrepültek valami züllött nyugati városba - Las Vegasba, Renóba vagy akár Palm Springsbe -, hogy féktelen vedelésbe merüljenek a koktélbárban, meggondolatlanul dobálják a pénzt a félkarú rablókba, vagy kokaint szippantsanak valami tévés modellel, aki épp szabadtéri reklámforgatásra érkezett a helyszínre. Még mindig létezett vagy féltucatnyi ilyen bűntanya szerte nyugaton; még a kormány is elismerte, hogy a magányos férfiaknak ki kell engedniük valahol a gőzt. És bár az Ag Culture hivatalosan helytelenítette az egész cowboyrendszert, és szigorú nyilatkozatokat tett arról, hogy új, hatékonyabb módszereket alkalmaz majd a személyzet betanítására és a marhalegelők kezelésére, soha semmi nem történt. Talán a hatóságok is tudták, hogy reménytelen feladatra vállalkoztak; csak a számkivetettek és a tekintélyrombolók rendelkeznek olyan vérmérséklettel, ami az ilyen végletes magány túléléséhez kell a szabad ég alatt. A városlakó konformisták egyszerűen képtelenek lettek volna elviselni ezt a gyilkos monotóniát.

De még Emil Grizek legjobb emberei is csodálták azt, ahogyan Harry élt. Ő sosem csatlakozott hozzájuk, amikor kicsapongó látogatásokat tettek a bűnös és parázna síkvidéki városokba, és az idő nagy részében mintha még a teleképernyőt sem nézte volna. A jelek szerint szándékosan került minden lehetséges érintkezést a civilizációval.

Mivel önként sosem beszélt a saját személyes múltjáról, maguk között arra a következtetésre jutottak, hogy egyszerűen csak egy lelki beteg személyiség.

- Erős regresszív és elzárkózási hajlamok - magyarázta Bassett komolyan.

- Hogyne - bólintott Nick Kendrick nagy bölcsen. - Szóval úgy érted, egy régi motoros.

- Birkaszellemű konformista - mormolta a kultista Januzki. Mivel a többiek nem voltak vallási fanatikusok, nem igazán értették, mire céloz. De fokozatosan megtanulták normálisként elfogadni Harry elszigetelődési törekvéseit - legalábbis vele kapcsolatban. És minthogy sosem szállt vitába senkivel, és sosem adta semmiféle jelét az elégedetlenségnek, ráhagyták a bogaras szokásait.

Ezért hát annál nagyobb meglepetésként hatott, amikor ezek a szokások hirtelen és gyökeresen megváltoztak.

Harry jól emlékezett az alkalomra. Azon a napon történt, amikor a Leff-törvényt hivatalosan jóváhagyták a legfelsőbb bíróságon. Folyton ezt sugározták a képernyőkön, és nem lehetett kikerülni - ő sem vonhatta ki magát a hatása alól, mivel mindenki erről beszélt, és mindenki nézte a híradókat.

- Ehhez most mit szólsz? - szegezte neki a kérdést Emil Grizek. - Ha egy nő gyereket akar, be kell adni neki azokat az injekciókat. Azt mondják, azok a kölykök semmivé zsugorodnak. Egy kilósak sincsenek, amikor megszületnek, és sosem nőnek nagyobbra egy törpénél. Ha engem kérdezel, az egész ötlet totál agyament, arról nem is szólva, mennyire pszichotikus.

- Nem tom - vont vállat Big Phil. - De asszem, muszáj tenniük valamit, amilyen tempóban a városok megtelnek, meg minden. Azt mondják, az országban mindenütt dugig vannak a lakható helyek, kivéve az itteni síkságokat. Ugyanez a helyzet Európában, Afrikában meg Dél-Amerikában. Lassan mindenütt a világon elfogy a hely és a kaja. Ez a Leffingwell meg kitalálta, hogy megnyesi a méreteket, hogy az egész hóbelevanc folytatódhasson.

- De miért nem lehet önkéntes alapon tenni? - erősködött Bassett. - Ezek az önkényes rendeletek elkerülhetetlenül elégedetlenséget és csalódottságot szülnek. El tudjátok képzelni, mi lesz így az egyes családok mostani felállásával? Vegyünk, mondjuk, egy családot, akinek máris van két gyerkőce. Tegyük fel, hogy a feleség a következő gyermekénél aláveti magát az injekciókúrának, és a baba méretmutációval születik meg! Hogy a csudában tud majd az a szegény flótás törpeként megélni az óriások családjában? Ez elmondhatatlan károkat okoz a személyiségében...

- Már hallottuk az összes ilyen érvet - vágott közbe Tom Lowery. A naturalisták már évek óta ezzel kampányolnak. Mi történik a kölykök új generaciójával, honnét tudjuk, hogy nem lesznek-e szellemileg sérültek vagy visszamaradottak, hogyan tudnak majd alkalmazkodni, milyen jogon avatkozik bele a kormány az emberek magánéletébe és személyes vallási hitébe; meg minden ilyesmi. Ez a vita már több mint tíz éve folyik. Közben pedig vészesen fogy az idő. Fogy a tér. Az étel. Ez többé már nem személyes döntés kérdése... hanem a csoportos túlélésé. Én azt mondom, a bíróságnak igaza van. A törvény szerint kell cselekednünk. A törvény betartását pedig bármi áron biztosítani kell, akár fegyveres erővel is.

- Ja, vettük az üzenetet - értett egyet Januzki. - De valami azt súgja, ebből bajok lesznek. A legtöbb embernek úgy hiányzik egy törpe, mint púp a hátára.

- Badarság az egész, cimborák - vélte Nick Kendrick. - A naturalisták nem értik ezt. Mindvégig harcolni fognak ellene. Mindenki teljesen fel lesz dúlva.

- Akkor is jó ötlet ez - bizonygatta Lobo. - Ez a dr. Leffingwell, ő elvégezte a teszteket. Éveken át sorra adta az injekciókat, és nem történt semmi baj. A gyerekek egészségesek, élnek és virulnak. Speciális iskolákban tanulnak...

- Honnan tudod? - kérdezte Bassett. - Talán az egész csak egy csomó motivációs propaganda, semmi más.

- Láttuk őket a teleképernyőn, vagy nem?

- Lehet, hogy csak megjátszották. Talán kamu az egész.

- De Leffingwell a miénk mellett más kormányoknak is felajánlotta az injekciókat. Az egész világon alkalmazni fogják...

- Mi van, ha néhány ország nemet mond? Mi van, ha a mi gyerekeink törpék lesznek, az ázsiaiak meg visszautasítják az oltásokat?

- Nem fogják. Nekik még nagyobb szükségük van a helyre, mint nekünk.

- Nincs értelme a vitának - fejezte be Emil Grizek. - Ez a törvény. Te is jól tudod. Ha nem tetszik, csatlakozz a naturalistákhoz! - Felkuncogott. - De jobb, ha sietsz. Valami azt súgja, pár éven belül hírmondójuk se marad. Most, hogy van ez a Leff-törvény, a kormány nemigen tűr majd túl sok kritikát. - Harryhez fordult. - Te mit gondolsz?

- Nincs hozzáfűznivalóm - vont vállat Harry.

Ám a következő nap odament Grizekhez, és kérte a teljes fizetségét.

- Elmész? - dörmögte Grizek. - Ezt nem értem. Már csaknem öt éve itt vagy velünk. Hová mész, mik a terveid? És egyáltalán, mi ütött beléd ilyen hirtelen?

- Ideje változtatni a dolgokon - felelte Harry. - Megtakarítottam némi pénzt.

- Szerinted nem tudom? Egész idő alatt egy fillért sem költöttél. - Grizek végigsimított az állán. - Nézd, ha fizetésemelést szeretnél, tudok...

- Nem, kösz. Nem erről van szó. Van elég pénzem.

- Az már igaz. Úgy számolom, olyan tizennyolc-húszezer lehet, a prémiummal. - Emil Grizek felsóhajtott. - Hát, ha ragaszkodsz hozzá, akkor gondolom, így kell lennie. Mikorra tervezed az indulást?

- Mihelyt lesz egy szabad helikopter.

- Holnap reggel indul egy Colorado Springsbe a postáért. Elintézhetem, hogy felszállhass rá, és írok egy csekket...

- Készpénzt szeretnék.

- Hát, az nem lesz olyan egyszerű. Ahhoz külön kérvényt kell írni. Eltarthat kábé egy hétig.

- Tudok várni.

- Rendben. Azért gondolod át még egyszer! Talán menet közben meggondolod magad.

Harry azonban nem gondolta meg magát. Tíz nappal később felszállt egy helikopterre, ami bevitte a városba. A pénztartó övét oda-szíjazta a testére, a biztonsági öve alá.

Colorado Springsből sugárhajtású repülővel átment Kancitybe, Kancityből pedig Memphisee-be. Mindaddig, amíg volt pénze, senki nem kérdezősködött. Olcsó reptéri motelekben dekkolt, és várta a fejleményeket.

Nem volt könnyű újra hozzászoknia a városi élethez. Már több mint hét évet töltött a nagyvárosoktól távol, de ennyi erővel könnyen lehetett volna akár hét évszázad is. A túlnépesedési probléma gyomorforgatóvá vált. A privát gépjárművek törvényen kívül helyezése segített, és a légi utak megtisztítása jó célt szolgált; az atommeghajtású motorok egyre szélesebb körű alkalmazása csökkentette valamelyest a szmogot. De a szintetikus étel rettenetes volt, a tömeg elviselhetetlen, és akár a legegyszerűbb emberi tevékenységgel együtt járó szabályok és rendeletek valóságos áradata meghaladta a felfogóképességét. Csaknem mindent élelmiszerjegyre osztottak; Harry szerencséjére, a feketepiacon bármiféle kínos kérdezősködés nélkül elfogadták a készpénzt. Rájött, hogy igy életben maradhat.

Ám Harryt nem a túlélés érdekelte; pusztítani akart. A naturalisták bizonyára szervezettek, és van valami tervük!

Persze anno, még '98-ban csupán egy értelmes célokat hangoztató kisebbségnek számítottak, hivatalos egység nélkül - mindössze egy absztrakt, formátlan és rendszertelen csoportot alkottak, a korábbi nemzedékek „liberálisaihoz" hasonlóan. Bárki lehetett naturalista: katolikus pap; avatatlan unitárius; ateista gyári munkás; állami tisztviselő; az állami irányítással szemben erősen elfogult háziasszony; gazdag tőkés, aki helytelenítette az egyre növekvő iparosodás veszélyeit; Ag Culture alkalmazott, aki rettegett a személyi jogai megnyirbálásától; pedagógus, aki tartott a szociálpszichológia széles körű alkalmazásától; vagy gyakorlatilag szinte bárki, aki szembeszegült a tömegesen motivált tömegember koncepciójával. Ám a naturalisták sosem alkottak egységes osztályt, réteget vagy politikai pártot.

A Leffingwell-törvény jogerőssé tétele azonban bizonyosan egyesítette őket! Harry tudta, hogy erős az ellenállás, és nem csupán a magasabb szinteken, de az átlag lakosság körében is. Az emberek félni fognak az új oltásoktól; a teológusok kárhoztatják majd az egész eljárást; a gazdasági érdekcsoportok, ingatlantulajdonosok és a szállítmányozó mágnások és gyárosok is érezni fogják a fenyegetést. Szponzorálni és támogatni fogják a szószólóikat, és a naturalisták hatékony ellenzéki szervvé fognak fejlődni.

Harry legalábbis ezt remélte, és ezt hitte, amíg nyilvánosan meg nem jelent a városokban; de megjelent, és ráébredt, hogy a tömegemberek puszta mennyisége megakadályozta minden szervezkedési törekvését, és olyan teremtménnyé degradálta, aki csak gürcöl és fogyaszt. A szervezkedés az eszmecserékből születik, az eszmecserék pedig a gondolkodásból - de ki képes gondolkodni a káoszban, beszélgetni a hagymázas önkivületben, szervezkedni légüres térben? Harry ráébredt: az átlagpolgár szemlátomást elvesztette minden képességét, hogy csoportosan, összefogva cselekedjen. Visszaemlékezett pár évvel korábbi önmagára - vagy elveszetten sodródott a tömegben, vagy otthon gubbasztott, egyedül. Szoros baráti kötelékek ritkán szövődtek, a családi egységek pedig harmatgyenge alapokon álltak. Túlságosan sok időt és energiát emésztett fel a szabályok betartása, a közlekedés, a szüntelen, egyhangú rutinok követése, amelyek még az élet legegyszerűbb mintázatait is szabályozták a nyüzsgő városokban. Pihenésnek és szórakozásnak ott volt a teleképernyű meg a sárga efedrin-kapszulák, a komoly problémákkal pedig az agyturkászhoz fordulhattak az orvosi rutinellenőrzésekkor. Úgy tűnt, manapság mindenki elveszetten bolyong a tömegben.

Harry rájött, hogy dr. Manschoff valóban hazudott neki; az elmebaj egyre nagyobb számban jelentkezett. Emlékezett egy ősrégi könyvre - az egyik legelső tanulmányra a szociálpszichológiáról. A magányos tömeg, ugye? Tele volt mindenféle halandzsával a „belső irányítású" meg „külső irányítású" személyiségekről. Hát, mindenesetre ott rejlett a szövegben az igazság szikrája. A tömeg és annak egyéni tagjai magányban élnek. És mivel nem ismerik a többi embertársukat elég jól ahhoz, hogy beszélgessenek, mármint igazán, bensőségesen, hát magukban beszélnek. Mivel nem tudják elkerülni a fizikai érintkezést másokkal, valahányszor kimozdulnak, inkább otthon maradnak - kivéve, amikor muszáj munkába menniük, sorban állniuk az élelmiszer-fejadagokért vagy egyéb ellátmányért, vagy órákig kell várniuk a szabadnapokon az orvosi rutinvizsgálatokra. Otthon maradni pedig azt jelenti, hogy be vannak zárva egy régimódi börtöncellának megfelelő helyre. Ha valaki nem házas, akkor „magányosan" él; ha megházasodik, akkor kénytelen elviselni cellatársa jelenlétét, akinek szokásai idővel elviselhetetlenné válnak. Úgyhogy egyre többet és többet nézik a teleképernyőt, vagy fokozzák a bevett nyugtatók napi adagját, és amikor ez sem segít, keresni kezdik az igazi kiutat. Ami mindig elérhető, ha az ember elég hosszan és elszántan kutatja; ott várakozik egy késhegyen, egy kötélhurokban, egy puskacsőben. Megtalálhatják a gyógyszeres üveg mélyén vagy az ablak túloldalán, az épület tövében, odalent az aszfalton. Harrynek eszébe jutott, hogy ő maga is ott kereste, oly sok évvel korábban.

Most azonban valami mást keresett. Illetve másokat, olyan embereket, akik nem csupán az ő nézeteiben, de az eltökéltségében is osztoznak.

Hol vannak a naturalisták?

Harry éveken át kutatott utánuk.

A média?

De a teleképernyőkön nem lehetett naturalistákat látni. A híradók és a hírek készítői azt a nemzeti filozófiát tükrözték, amelyet sok nemzedékkel korábban tettek magukévá a tömegkommunikáció alapító atyái a maguk végtelen bölcsességében - „Ami jó a General Motorsnak, az jó az egész országnak." Szerintük pedig minden, ami csak történt, jó az országnak; ez volt az autóértékesítés tudományának vezérelve. Többé nem léteztek már Arnold Ritchie-k, és mintha a nyomtatott sajtó is eltűnt volna a föld színéről.

A papság?

Úgy tűnt, nehéz találni külön templomokat, testi valójukban is megjelenő hívek gyülekezetével. A teleprédikátorok még mindig rendszeresen megjelentek a nézők előtt vasárnaponként, de a szövegeiket - mint mindenki másét is - jó előre átnézték és cenzúrázták. A felekezetiség és a szektarianizmus is hanyatlóban volt; ezek a színpadi evangélisták mind olyan egyformának tűntek, amennyiben mindannyian a status quo erőteljes, szókimondóan egyenes, inspiráló bajnokaiként parádéztak.

A tudósok?

De hiszen a tudósok a kormány részeként működtek, a kormány pedig egypártrendszerű volt, és ez a rendszer a nemzetet támogatta, a nemzet pedig a tudósokat. Természetesen még mindig akadtak ipari célból pénzelt magánlaboratóriumok, ám a bennük dolgozó embereket a jelek szerint ennél kevésbé már nem is érdekelhették volna a szociális problémák. Harry bizonyos szempontból teljesen meg tudta érteni az álláspontjukat. Nem tűnt valószínűnek, hogy egy szakmájának elkötelezett tudós, akinek az új tisztítószert létrehozó specializált kutatását Nobel-díjjal jutalmazták, elég világias szemléletű legyen, hogy szembenézzen a maga antiszeptikus szentélyének falain túl uralkodó kellemetlen realitásokkal. Végtére is, akadt már precedens az efféle elszigetelődési politikára - a szentté avatott Betty Crocker vajon részt vett valaha is bármilyen keresztes hadjáratban? Ami pedig az orvosokat, pszichiátereket és a tömeglélektan szakembereit illeti, épp ők alkották a Leffingwellt támogatók kemény magját.

Akkor talán a pedagógusok?

A Munkaalkalmassági Törvény a kormányzás részét képezte. A szegény pedagógusok pedig, akik nemzedékeket töltöttek azzal, hogy kiküzdjék magukat az iskolatáblák dzsungeléből, nagyon is örömmel üdvözölték egy olyan közelgő évezred elképzelését, ahol a máris csekély kötelezettségeik még kisebbre zsugorodnak. Bár a hivatalos iskolai oktatás a legtöbb fiatal számára tizennégy éves korában befejeződött, még mindig ott volt a túlzsúfoltság és túlnépesedés problémája. A teleképernyős és teletesztes technikai megoldások segítséget jelentettek, ám a gond alapjában véve fizikai természetű volt. Leffingwell pedig fizikai megoldást k��nált. Ezenkívül, maguk a pedagógusok is további oktatásban részesültek, a Munkaalkalmassági Törvény révén. És bár ők a kormánnyal együtt buzgón hangoztatták a szólásszabadság elvét, valahol akkor is meg kellett vonni a határt. Mint azt mindenki tudja, a szólásszabadság nem azonos a kritizálás szabadságával.

Az üzletemberek?

Talán akadt néhány elégedetlen lélek a kereskedelmi közösségben, akinek titokban egy letűnt kor olajmágnásai voltak a hősei, vagy a régi értéktőzsde-klán, amely bika- vagy medvetotemek alatt egyesült. Azonban a kemény és dacos individualisták kora rég leáldozott; csupán a lagymatag individualisták maradtak. Nekik pedig mindenfélével kellett foglalkozniuk: nyomtatványokat kitölteni, ellenőrökkel vitázni, fejadagok miatt aggódni, adókat befizetni, kvótákat teljesíteni. Hosszú távon azonban mégis elboldogultak. Az üzletemberek a kormánynak dolgoztak, de a kormány is nekik. A pozícióik védelmet élveztek. És ha a kormány azt nyilatkozta, hogy a Leff-oltások megoldják a túlnépesedési problémát - anélkül, hogy megtizedelnék a fogyasztókat -, nos, tényleg olyan rossz dolog lenne az? Lám, egy nemzedéknyi idő múlva talán még több is lenne a fogyasztó! Ez egyben az ingatlanok értéknövekedését is jelentette.

Harrynek több évébe telt, mire ráébredt, hogy sosem fog olyan naturalistákat találni, akik csoportos megmozdulást szerveznének. Ahogy a létszámuk növekedett, úgy enyészett el a csoportos megmozdulás iránti képességük. Az anyagi érdekeltségek mind kölcsönösen függtek egymástól; a régi polgári, jótékonysági, szociális és antiszociális egyesületeknek többé nem voltak jelen idejű céljaik. Az egykor ismert gyülekezőhelyek pedig - akár idealista humanitárius célokat képviseltek, akár a nyers és kendőzetlen önérdeket - elenyésztek a tömegben. A patriotizmus, rasszizmus és unionizmus mind belevesztek a zűrzavaros mamutvárosok megalopolitanizmusába.

Persze, voltak tüntetések. Az anyák tiltakoztak, legalábbis némelyikük. Különösen az Ag Culture-nak gyűlt meg a baja olyan nőkkel, akik újjáélesztették a Leff-törvény elleni „sztrájkolás" furcsa szokását, és nem engedték, hogy beadják nekik az injekciókat. De ez mind egyéni szinten zajlott, és gyorsan legyőzték őket. A kormány egészségügyi hatóságai várták ezeket a nőket a rutinvizsgálatokon, és szemléltették, hogy a Leff-törvény nemcsak ugat, de harap is. Fogai vannak, és szikéi. A rebellis nőket nem legyőzték, megölték vagy elkülönítették - hanem sterilizáltak őket. Talán több is kisülhetett volna ebből, ha a férjeik is odaállnak melléjük; ám mindent összevetve, a férfiak realisták maradtak. Gyereket vállalni komoly fejfájást jelentett ezekben az időkben. A lényegét tekintve, ez az új injekciókúra nem is olyan rossz. Továbbra is születnek gyerekek, és ugyanannyi extra élettérjuttatást kapnak értük - csak épp mindez úgy lesz megoldva, hogy több helyük marad, és a lurkók kevesebbet esznek. Remek üzlet ez. Ráadásul egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a gyerekek károsodnának. Sőt, némelyikük sokkal okosabbnak bizonyult az átlagnál - például a nagy kvízműsorokban rendre nyolc-kilencéves kölykök vitték el a fődíjakat. Okos kis bitangok voltak ezek. Természetesen, bizonyára ők lehettek azok, akik a kormány által létesített első speciális iskolába jártak. Azt beszélték, maga az öreg Leffingwell - a tudós, aki feltalálta az injekciókat - vezette az oktatási intézményt. Bizonyos értelemben így folytatta a kísértetezést, hogy lássa, hogyan boldogul ez az új utódállomány...

Amikor Harry tudomást szerzett az iskoláról, csak akkor tudta végre, mit kell tennie.

Ha pedig senki nem segít neki, hát majd önállóan cselekszik. Lehet, hogy semmilyen szervezett társaságtól nem remélhet segítséget, de még mindig fordulhat szervezetlen társaságokhoz.

A következő két évet és a pénze maradékát arra szánta, hogy megtalálja a módját a terve kivitelezésének. A bűnözés mintázata és aránya is megváltozott, ezért nem volt könnyű megtalálnia a segítséget, amire szüksége volt. Nagyjából az egyetlen csoportos bűntény, ami még mindig virágzott, az eltérítés volt; hosszú időbe telt, mire sikerült rábukkannia egy kis létszámú, titkos alakulatra, amely St. Louie környékén működött, és el tudta intézni, hogy szerezzenek neki egy helikoptert és pilótát. A puska megszerzése még ennél is keményebb kihívást jelentett, de megbirkózott vele. És mire minden készen állt, azt is kiderítette, amit dr. Leffingwellről és az iskolájáról tudnia kellett.

Amint azt gyanította, az iskola a régi kanyonban helyezkedett el, ugyanazokban az épületekben, amelyek egykor kísérleti egységekként szolgáltak. Harry nem tudta, hány fiatal növendék lehet ott. Talán Manschoff még mindig ott dolgozik, de az is lehet, hogy azóta teljesen új személyzetet fogadtak. Ezek a részletkérdések valójában nem számítottak. Csakis az, hogy Leffingwell is ott lehet valahol az egyik épületben. Olyasvalaki, aki ismeri a helyszínt, aki egyedül dolgozik, egyetlen céltól vezérelve, megtalálhatja őt.

Így esett hát, hogy Harry Collins ott kuporgott a mögött a szikla mögött azon a fényes májusi reggelen, és várta, hogy megjelenjen dr. Leffingwell. A helikopter előző nap tette ki őt a kanyon felső végében, lehetőséget adva neki, hogy felderítse a terepet, és újra ismerőssé váljon a területen. Megtalálta Leffingwell szállását, sőt még magát a férfit is látta az egyik alacsony ablakon át. Harry nek nem jelentett problémát beazonosítani; azt az arcot már amúgy is túlságosan jól ismerte az ezernyi teleképernyőn látott ezernyi tudósítás révén. Valamikor a nap folyamán elkerülhetetlenül elő fog bukkanni az épületből. És amikor megjelenik, Harry várni fogja.

Pózt váltott a szikla mögött, és kinyújtotta a lábát. Tizenkét év telt el, és végre visszajutott ide: a kör bezárult. Az egész ügy itt kezdődött, ezért itt is kell véget érnie. Egyszerűen így az. igazságos.

És ez tényleg csak igazságszolgáltatás -bizonygatta magának Harry. Nem bosszú. Mert a bosszúnak nem lenne semmi értelme; az csupán melodramatikus badarság. Ő nem Monte Cristo, aki azért jött, hogy bosszút álljon kegyetlen elnyomóin. És nem volt őrült, holmi monomániás megszállottság áldozata. Amit most tenni készül, hosszú, logikus megfontolások eredménye.

Ha Harry Collins, egy állami gyógycentrumból rég eltűnt szökevényként próbálná előadni az embereknek saját, személyes történetét, elhallgattatnák, mielőtt bárki füléhez eljutna. Pedig ezt a sztorit hallaniuk kell! Csak egyetlen módja van, hogy megragadja az egész nemzet figyelmét - ha mikrofon helyett karabéllyal kampányol.

Egy golyó Leffingwell agyába; ez jelenti a megoldást a problémára. A merénylő egyik napról a másikra országszerte ismert alakká válik. Kétségkívül kihallgatnák és elítélnék, de előtte kapna egy napot a bíróságon. Egy esélyt, hogy felemelje a hangját. Azzal pedig okot adna a Leff-törvény néma, szervezetlen áldozatainak a lázadásra - és személyes példát kínálna nekik. Ha Leffingwellnek meg kell halnia, a jó ügy érdekében teszi. Ráadásul meg is érdemli a halált. Ő vajon nem ölt meg férfiakat, nőket és gyerekeket minden könyörület nélkül?

De ez nem bosszú - ismételte Harry. Tudom, mit csinálok. Korábban talán zavarodott voltam, de most józan és épelméjű vagyok. Tökéletesen logikus. Tökéletesen nyugodt. Tökéletesen uralt.

Igen, és most a józan, logikus, nyugodt, uralt tekintete észrevette, hogy a távoli ajtó kinyílik, és belenézett a célzókeresztes távcsőbe, és józan, logikus, nyugodt, uralt kezét a cső mentén a ravaszhoz emelte. Két férfit látott felbukkanni, és az alacsonyabb, teltebb közülük Leffingwell volt. Hunyorogva méregette a kopaszodó, magas homlokot; tökéletes célpontot kínált. Egy apró ujjmozdulat, és tudta, mi fog történni. Az ő józan, logikus, nyugodt, uralt elméjében, a lelki szemei előtt látta, ahogy megjelenik a fekete lyuk annak a homloknak a közepén, mögötte pedig a vörösen csöpögő, szürke pép...

- Mit csinálsz?

Harry megperdült, és kimeresztett szemmel nézett le a gyerekre, aki mosolyogva állt mellette. Tényleg kisgyerek volt,ez épp elég nyilvánvalónak tűnt parányi testalkatából, finom, törékeny kis végtagokból és a túlméretezett fejből. De a kisgyerekek nem viselik a serdülőkor küszöbén álló nagyfiúk ruházatát, nem beszélnek ilyen tisztán és tagoltan, és nem merednek ilyen higgadtan és tudatosan az idősebb személyekre. Nem mondják, hogy:

- Miért akarod bántani dr. Leffingwellt?

Harry belebámult a tágra nyílt szempárba. Meg se bírt szólalni.

- Te beteg vagy, ugye? - erősködött a gyerek. - Hadd hívjam a doktort! Ő tud segíteni.

Harry körbelendítette a fegyverét.

- Na idefigyelj! Tíz másodpercet kapsz, hogy elpucolj innen, mielőtt lövök.

A gyerek megrázta a fejét. Majd közelebb lépett hozzá.

- Nem fogsz bántani - jelentette ki komolyan. - Te egyszerűen beteg vagy, azért beszélsz így.

Harry ráemelte a csövet.

- Nem vagyok beteg - mormogta. - Tudom, mit csinálok. És rólatok is mindent tudok. Te is közéjük tartozol, nem igaz? Egyike vagy Leffingwell legelső törvénytelen porontyainak.

A gyermek még közelebb lépett.

- Nem vagyok törvénytelen - mondta. -Tudom, ki vagyok. Láttam a feljegyzéseket. A nevem Harry Collins.

Valahol eldördült a puska, a golyó ártalmatlanul elsüvített a feje felett a levegőben. De Harry nem hallotta. Ahogy minden elsötétedett körülötte, csak azt a józan, logikus, nyugodt, uralt hangot hallotta felrobbanni a saját agyában. A fia hangját.

7. MICHAEL CAVENDISH - 2027

Mike épp a facsoporton átvágva közeledett, amikor a fiú integetni kezdett neki. Odébb csúsztatta az otromba, régi Jeffrey .475-öst, magában átkozva a súlyát, ahogy megszaporázta a lépteit. De ezen nem lehetett segíteni, neki magának kellett cipelnie a puskát. A fiúk egyike sem volt hozzá elég nagy és erős.

Azon tűnődött, milyen lehetett egykor, amikor még normális méretűek voltak a fegyverhordozók. A vidéken hemzsegett a vad is, és egy fehér vadász igazi királynak számított.

És mi maradt ebből mostanra? Semmi, csak pigmeus törpék, kivétel nélkül, ahogy rohangásznak, és dibatagok és gerenukok után zörgetik a bozótost. Mike még kissrác korában látta eltűnni az utolsó antilopokat; az utolsó gnúkat és zebrákat is. Utánuk a ragadozók következtek - az oroszlánok és a leopárdok. Szimba meghalt, és talán jobb is így. Ezek a bennszülöttek sosem merészkednének ki a falvaikból, ha megtudnák, hogy maradt még élő oroszlán. A legtöbbjük amúgy is elment Cape-be és más városokba; a marhapásztorkodás túlságosan fárasztó meló, kivéve az állami farmokon. Azok a tehenek szinte mozgó hegyekként tornyosultak az átlagos fiúk fölé.

Persze még mindig maradtak páran a régebbi nemzedékből; kikiyuk, sőt még pár watusi is. De sok éve elkezdődtek az ingyenes oltások, és az életciklus itt eléggé felgyorsult. A bennszülöttek hamar megöregedtek, és harmincévesen meghaltak; tizenöt évesen már érettnek számítottak. Most, vadászható vadak híján az idősebbek még gyorsabban beadták a kulcsot, és csak a fiatalok maradtak a városokon és a farmprojekteken kívül.

Mike mosolyogva várta, hogy a fiú felkaptasson mellé. Nem a fiúra mosolygott - hanem önmagán, amiért itt volt. Neki is Cape-ben kellene lennie, vagy Kenyarobiban. Micsoda átkozott ostobaság az egész: fehér vadásznak lenni, amikor nem maradt semmi elejthető vad!

De valahogy mégis maradt, amióta Apu meghalt. Pár dolog azért kárpótolta a helyzetért. Idekint, az erdőben az embernek legalább maradt némi mozgástere, megízlelhette a zavartalan egyedüllétet és azt a különös, egzotikus, trópusi gyümölcsöt, amit úgy hívtak: magány. De mostanában még az is kezdett eltűnni.

Talán elég kárpótlás volt, amiért cipelnie kellett ezt az átkozott Jeffreyt. Mike megpróbálta felidézni, mikor sütötte el utoljára eleven célpontra. Egy éve, vagy kettő? Igen, csaknem két teljes éve. Arra a gorillára, fent a Ruwenzori-vidéken. Legalábbis a fiúk esküdtek rá, hogy ingagi volt. Mindegy, amúgy sem sikerült eltalálnia. Elszökött a sötétben. Valószínűleg csak egy árnyékra lőtt. Nem élnek már gorillák - talán ők is kaptak az injekciókból. Lehet, hogy mind rézuszmajmokká változtak.

Mike nézte, ahogy a fiú feléje fut. Jó ötszáz méterre lehetett a folyómedertől, és nem bírta gyorsan szedni azt a rövid, barna lábacskáját. Eltűnődött, milyen érzés lehet ilyen aprónak lenni. Bizonyára teljesen más úgy az ember arányérzéke. Az pedig kihat az illető értékrendjére is. De vajon milyen értékek uralkodnak a világban az ember körül, ha csupán egy méter magasra nőtt?

Mike nem tudhatta. Ő nagydarab volt - csaknem száznyolcvan centi.

Olykor eltűnődött, milyenek lennének a dolgok, ha mondjuk, húsz évvel később születik. Addigra már szinte mindenki a Leff-oltások termékévé válna, és nem lennének többé kivételek - ő maga sem. Ott maradhatna a saját korabeliekkel Kenyarobiban anélkül, hogy zavarban lenne, hogy esetlennek és feltűnőnek kellene éreznie magát. Ha nagyon forszírozzák, beismerte volna, hogy most részben emiatt szeretett inkább idekint maradni, Apu régi helyén. A bennszülöttek bámuló tekintetét el tudta viselni, de valahányszor bement a városba, kínosan feszengett a fiatalok fürkésző tekinteteinek kereszttüzében. Attól, ahogyan azok a kamaszok méregették, szinte szörnyetegnek érezte magát.

Annál még ezt a kinti monoton ürességet is könnyebb volt elviselnie. Igen, és a várakozást, hogy esélye nyíljon vadászni. Habár tíz esetből kilencszer kiderült, hogy csak vaklárma az egész. Az elmúlt jó egy évben Mike semmi másra nem vadászott, csak legendákra és szóbeszédre, és árnyékok üldözésével töltötte az idejét. Aztán három napja felkeresték őt a falubeli bennszülöttek a vad történeteikkel. Ahogy meghallgatta őket, már akkor ráébredt, hogy bizonyára színtiszta tündérmese az egész. És minél erősebben bizonygatták az igazukat, ő annál inkább ráébredt, hogy egyszerűen nem lehetséges, amit mondanak.

De mégis eljött. Bármit elvállalt, hogy történjen végre valami esemény, bármi, ami megteremti a cél illúzióját...

- Tembo! - rikoltotta a fiú, túl izgatottan ahhoz, hogy legalább színlelje az óvatosságot. - Előttünk, a folyóban. Jöjjön gyorsan, nézze!

Nem. Az nem lehet! A kormányzati felmérések alaposak voltak. Az utolsó feljegyzés eleven példányról több mint hat éve született. Lehetetlennek tűnt, hogy maradt bármilyen túlélő közöttük. És az elmúlt napokban a szafari során mindvégig egy árva nyomot vagy jelet sem láttak, ami erre utalt volna.

- Tembo! - visította a fiú. - Jöjjön gyorsan!

Mike megmarkolta a puskát, és nekiiramodott. A többi fegyverhordozó mögötte bukdácsolt, nem bírták tartani a tempóját a kurta lábuk miatt, és mert - legalábbis úgy gyanította - nem is akarták igazán, attól való félelmükben, hogy mi vár rájuk. Félúton a folyópart felé Mike megtorpant. Most már hallotta a morajlást, az eltéveszthetetlen zörgést. És most már a forró szellő szárnyán érkező áporodott szag is megcsapta az orrát. Nos, legalább feléje fújt a szél.

A fiú mögötte elkerekedett szemmel reszketett. Tényleg látott valamit, nem vitás. Bár talán csak egy krokodilt. Még mindig akadt belőlük pár a környéken. Azt pedig komolyan kétségbe vonta, hogy egy fiatal bennszülött képes volna különbséget tenni közöttük.

Ennek ellenére Mike-on hirtelen erőt vett valami ismeretlen izgatottság, egy félig várakozással, félig félelemmel teli különös érzés. Valami ott dagonyázik a folyóban; valami nagydarab, amely hangosan dübörög és fújtat, és az élet bűzét árasztja.

Mostanra megközelítették a partot szegélyező fasort. Mike gondosan ellenőrizte a puskáját. Azután óvatosan előrébb nyomult, amíg a teste beleolvadt a fák vonalába. Innen jól látott, ő viszont nem látszott. Lekémlelhetett a folyóra - vagyis a helyre, ahol egykor a folyó hömpölygött, a rég elmúlt esős évszak idején. Most nem volt több, csupán egy sáros dagonyázó a tűző nap alatt; egy hatalmas sártenger, amelyet mély, kerek benyomódások tarkítottak, és elszórtan állati ürülékkupacok.

Ám a helyszín kellős közepén ott állt a tembo.

Tembo, az eleven hegy, egy lélegző, fekete bazalttömb. Tembo feltrombitált, hangosan fújtatott, és vadul forgatta vérben úszó szemét.

Mike-nak elakadt a lélegzete. Fehér vadász volt, de ezelőtt még sosem látott élő elefántbikát. Ennek pedig legalább három és fél méteres lehetett a marmagassága: a leghatalmasabb teremtmény, ami a földön járt. Felemelkedett a sárból, hátrahagyta a dagonyát, és feltekerte az ormányát, érzékenyen reagálva az emberek, számára ismeretlen illatára. Úgy tárta szét két fülét, akár valami óriási dzsungeldenevér terjesztette volna ki a szárnyát. Mike látta, hogy legyek zümmögnek a roppant bőrlebernyegek egyenetlen szélei körül. Rámeredt a hatalmas, erezett, megsárgult és töredezett agyarakra - eszébe jutott, hogy az emberek egykor ezekért a csontokért vadásztak az elefántokra.

De hogy voltak rá képesek? Még puskával a kézben is, hogy mertek szembeszállni egy ilyen eleven, mozgó heggyel? Mike nyelni próbált, de a torka teljesen kiszáradt. A puskatus kicsúszott nyirkos ujjai közül.

- Lőjön! - esdekelt a fiú mellette. - Lőjön, most!

Mike lepillantott rá. Az elefánt tudatában volt a jelenlétének. Szándékosan feléje fordult, felnézett a folyópart oldalán, miközben négy fekete, oszlopszerű lábán himbálózott. Mike látta a szürkés, mély ráncok sokasága mélyén ülő, vörös szemét. Az a szem felismerte őt.

Tudja - ébredt rá. Ez a szempár mindent tud róla; hogy ki ő, és mi ő, és miért jött ide, mit szándékozik tenni. Ez a szem már látott embert - talán már jóval azelőtt, hogy Mike megszületett volna. Mindent értett: a fegyvert, a jelenlétét és a célját.

- Lőjön! - kiáltotta a fiú, többé nem törődve azzal, hogy lehalkítsa a hangját. Az elefánt ugyanis lassan a dagonyázóhely széle felé mozgott, szándékosan a szilárdabb talaj irányába, a fiú pedig félt. Mike is félt, de nem bírt lőni.

- Nem - mormolta. - Engedjük el! Nem tudom megölni.

- De muszáj! Megígérte! - emlékeztette a fiú. - Nézze ezt a rengeteg húst! Elég két, vagy akár három falunak is.

Mike megrázta a fejét.

- Nem vagyok rá képes - felelte. - Ez itt nem hús. Hanem élet. Nagyobb élet, mint mi vagyunk. Hát nem érted? Ó, a büdös francba vele! Gyerünk innen!

A fiú nem hallgatott rá. Az elefántot nézte megigézve. Aztán pedig reszketni kezdett.

Az elefánt kiért a szilárd talajra. Lassan, finoman mozgott, tönkszerű lábai csaknem kényeskedve puhatolóztak a part felszínén. Azután felpillantott, és nem fért kétség, merre irányul a tekintete - elszántan meredt fel egyenesen Mike-ra és a fiúra a töltésen. A füleit legyezőszerűen széttárta, majd lobogtatni kezdte. Az elefántbika hirtelen felvetette az ormányát, és vadul feltrombitált.

Azután leszegve súlyos, busa fejét, a fekete fenevad megindult fel az emelkedőn. Megtévesztően lassú ügetéssel kezdte, szinte csak cammogva, azután hirtelen felgyorsultak a mozdulatai, és sebesen, biztosan, feltartóztathatatlanul, egyenesen feléjük dübörgött. A földgát nem volt meredek, és az elefánt lendülete nem tört meg az emelkedőn. Jobb vállával nekicsapódott egy fiatal facsemetének, ami szilánkosra tört. A bika már teljes sebességgel rohamozott. Újra feltrombitált, és úgy nyújtotta előre az ormányát, mint a végzet buzogányát.

- Lőjjön már! - visította a fiú. Mike nem akart lőni. El akart futni. El akart menekülni a mozgó hústorony, a fújtató groteszk óriás elöl. De ő fehér vadász volt, és ember; az ember pedig nem fenevad. Egy férfi nem fut el az élet elől, jelenjen meg bármilyen alakban és méretben is.

Az elefánt felvetette ormányát. Mike felemelte a puskáját. Messziről hallotta, ahogy a szörnyeteg elbődül, majd egy másik hangot is hallott, ami bizonyára az elsülő fegyver lehetett, és valami vállon taszította, és feldöntötte. Visszarúgott a puska? Igen, mert az elefánt többé nem volt ott a szeme előtt; hallotta odalent, a földgát peremén túlról a vergődő, robajló csapkodást. Mike talpra állt. Látta, hogy a fiú már fut, teljes erőből szalad vissza az ösvény szélén összeverődött többi fegyverhordozó csoportja felé.

Megdörzsölte a vállát, felvette a földről a puskáját, és újratöltött. Odalent elhallgattak a zajok. Mike lassan odaóvakodott a part széléhez, és lekémlelt.

Az elefántbika elzuhant, és visszagurult egészen az iszapos pocsolyáig. Telibe találta a golyó, közvetlenül a jobb füle alatt, és miközben Mike nézte, az ormánya erőtlenül vonaglott, akár egy haldokló kígyó, majd belecuppant a sárba. A gigantikus fülek megrándultak, reszketve libegtek párat, végül elernyedtek, ahogy a hatalmas test az oldalára gördült, és nem mozdult többet.

Mike hirtelen felzokogott.

Az ördögbe is, ő nem akart lőni! Ha az elefánt nem indult volna ilyen roham ra ellenük...

De az elefántnak muszáj volt támadnia. Éppúgy, ahogyan neki muszáj volt lőnie. Ebben állt az egész titok. Az élet titka. És a halálé is.

Mike elfordult, arccal kelet felé. Kenyarobi kelet felé esett, és ő most oda fog menni. Többé semmi nem tarthatta itt, kint a vadonban. Még csak a nagy lakomát sem akarta megvárni. Amúgy is, pokolba az elefánthússal! A vadászattal töltött napjai veget értek.

Mike lassan odasétált az ösvényen várakozó fiúkhoz. A háta mögött pedig, odalent a dagonyában, a legyek letelepedtek a világ utolsó elefántjának élettelen tetemére.

Prev Next

BEVEZETŐ