IV. rész

SZELLEMKÉPEK A FALON

Az Uránia-3 hetek óta járta közös útját az égi koporsóval. Elérkeztek a pálya napközei-pontjához, a Naptól kereken 100 millió kilométernyire. Utvonaluk ezen a szakaszon a Vénusz bolygó pályáján belül került; menetirányban előttük járt a Vénusz, de nagyobb sebességük miatt rövidesen utolérik, hogy utána rögtön kívül is kerüljenek a pályáján.

A Vénusz korongját most még fele akkorának látták, mint amekkorának a Földről a Hold látszik; fénye olyan volt, mint a teleholdé. Amikor majd mögé kerülnek és a sötét oldala fordul feléjük, áthaladnak az árnyékkúpján, s teljes napfogyatkozást élnek meg. Számításaik szerint ekkor 220 000 kilométernyire lesznek a Vénusz felszínétől, közelebbről látják tehát majd a bolygót, mint a holdbéli állomásokról a Földet látni.

Szokatlanul nagy volt a Nap. A korong maga csupán másfélszer látszott nagyobbnak, mint a Földről, mégis óriásinak tetszett, mert foltjai, fáklyái is tisztán kirajzolódtak rajta, s a napkorona fényudvara hatalmassá növekedett a bársonyfekete égbolton.

Az Urania-3 pályasíkja közel öt fokkal hajlott el a Föld pályasíkjától, kis módosításra volt szükség, hogy a Vénusz árnyékkúpjának éppen tengelyvonalán haladjanak át. Számításaikat ellenőriztették a földi központtal, aztán Cápa nekilátott a manőverezésnek. Rövid ideig fékezte az űrhajót, hogy így még beljebb haladó pályára jussanak, s itt felgyorsulva száguldjanak tovább.

Hatalmassá nőtt előttük a Vénusz korongja, kétszer akkorára, mint a Földről látszó tele Hold, s ahogy nőtt a mérete, úgy veszített mind többet és többet fényéből; mögéje, az árnyékos oldalára kerültek, s kerek korongja sarlóvá soványodott.

Káprázatosán szép látvány volt az egyre vékonyodó fénysarló. Két behajló hegye messze túlnyúlt azon a határon, amelyet a megvilágított felszín rajza adna; a bolygó vastag légkörében szétszóródott a napfény, s sziporkázó ívvel toldotta meg a Vénusz világító sarlóját.

Az űrhajó fokozatosan merült bele az árnyékkúp vak éjszakájába. Útjuk során először vette körül őket teljes sötétség, eddig valamelyik oldalról mindig sütött rájuk a Nap. Bekapcsolták a villanylámpákat, s a fűtőtesteket maximális teljesítményre állították. Külön kis erőművük volt erre a célra.

Az égi koporsó kupolájában sejtelmes fény derengett.

– Mintha holdfény világította üvegházban volnánk – mondta Vörös.

Mesterséges világítótestek után kutatott Péterrel, de nem bukkantak ilyesminek a nyomára. Így, amíg az Uránia-3 és a hozzá kötözött égi koporsó át nem haladt a- Vénusz árnyékkúpján, meg kellett szakítaniuk a felderítő munkát.

– Én maradok – mondta Péter.

– Nem látsz semmit.

– Hoztam magammal lámpát.

– Egészen belebolondulsz már ebbe a készülékbe.

– Nagy titkokat rejt.

– S te meg akarod fejteni őket, mi?l

– Csak gúnyolódj l Akkor szólj majd, ha elétek teszem az eredményt.

Vörös megvonta a vállát:

– Te tudod. – Azzal magára hagyta barátját, s visszament az Urania-3 fedélzetére.

A két csillagász, Onor és Harlin volt a legizgatottabb, nekik jelentette a legtöbbet az űrbéli napfogyatkozás. Ilyen élmény és tudományos lehetőség még egyetlen csillagásznak sem adatott. Onor a Vénusz sötét korongja körül tündöklő napkoronát, a vörös lángnyelveket lövellő protuberanciákat tanulmányozta, Harlin pedig a bolygó szembe-fénnyel átvilágított légkörét.

– Valóságos röntgenvizsgálat – hajtogatta örömmel.

Croa professzor külön felhívta figyelmüket néhány mérésre, amelyeket a Földön a légkör és a magnetoszféra vastag védőburka miatt lehetetlen elvégezni.

Jól benne jártak már a Vénusz árnyékkúpjában, amikor Péter riadt hangja csendült fel a rádiótelefon hangszórójából:

– Jöjjön át valaki.

– Rosszul vagy? – kérdezte Vörös. – Fényképezőgépet hozzon magával.

– Fényképezőgépet?

– Azt, mégpedig színes filmmel betöltve.

– Jó, már indulok is – mondta a mikrofonba Vörös, a többieknek meg néhány néma mozdulattal megmagyarázta, hogy átmegy a kupolába, mert úgy látszik, Péter rosszul lett, valószínűleg víziókat lát. Mentőfelszerelést, oxigénpalackot vett magához, de fényképezőgépet nem.

Pár perc múlva az ő hangja szólalt meg a hangszóróból:

– Gyorsan kell a fényképezőgép! Színes filmmel! – Mi az, te is víziókat látsz? – kérdezte Cápa. – Te is láthatsz, ha átjössz. – Megyek.

Péter hangja szólalt meg a hangszóróban:

– Lehet, hogy valóban csak vízió, optikai csalódás, lehet, hogy nem. Le kell fényképeznünk, s az majd eldönti: mit látunk. Hozd át a gépet.

– Viszem.

Cápa gyorsan beöltözött a szkafanderbe, s fényképezőgéppel átment az égi koporsóba.

A kupola falán különös jelenség ejtette ámulatba a három űrkutatót. Ügy érezték magukat, mintha hirtelen és váratlanul moziba tévedtek volna: egy téglalap alakú, körülbelül egy négyzetméternyi darabon kivilágosodott a derengő fal, ragyogó színű foltok jelentek meg rajta. Elég jól felismerhetően nagyra nőtt emberi arc rajzolódott ki a színfoltokból, amely farkasszemet nézett velük, mintha a kupola áttetsző, foszforeszkáló falán át nézne be.

Cápa azonnal fényképezni kezdte. Hol erről, hol arról vette célba, s gyorsan készítette a felvételeket. Félt, hogy esetleg eltűnik, mielőtt sikerülne minden oldalról lefényképeznie. Amikor elhasználta az egész filmtekercset, visszament az űrhajóba, hogy rögtön előhívja a képeket.

Otmár ment át helyette a kupolába.

– Tudjátok, hol láttam ilyen szín-világú képeket? – kérdezte, amikor felocsúdott ámulatából. – Az ősi abesszín templomokban. Ott uralkodnak ennyire a zöld különféle árnyalatai, a haragostól egészen a foszforeszkáló mitisz-zöldig, s a vörös adja meg a formák körvonalát.

Nem gyönyörködhettek túlságosan sokáig a különös látványban, mert áthaladtak az árnyékkúpon, s a Vénusz korongja mögül előbukkant a Nap. A kupola fénybe borult, az arc eltűnt. Péter odament, ahol pár perccel előbb még mind a hárman látták a jelenséget; megtapogatta, s fényszórójával közvetlen közekői megvilágította a falat, de nyoma sem volt a képnek.

Visszamentek az űrhajóba. Most már a két csillagász is hozzájuk csatlakozott. Cápa közben elkészült a képekkel, s a felvételek világosan bizonyították, hogy nem képzelődtek, a különös kép valóban ott volt a falon.

– Szellemkép – mondta Péter, még az élmény hatásától elbűvölve.

– Sejtem a magyarázatát – szólalt meg Otmár. Mindnyájan a csillogó fekete szemű kurd fiúra néztek, aki magyarázni kezdte:

– Fordított Hallwachs-effektus.

– Mi köze ennek a fotocellához? – kérdezte Vörös.

– Rögtön elmondom, mire gondolok. Azt jól tudjátok, hogy bizonyos fémekből a fény hatására elektronok lépnek ki, s ha például vörös fénnyel világítunk meg ilyen fémet, mindegyre növelve a fény intenzitását, a kilépő elektronoknak csak a száma nő meg, az energiájuk nem. Ha azonban azonos erővel, de mind rövidebb hullámhosszú fénnyel világítunk rá, akkor nő az elektronok energiája.

– Ez a Hallwachs-effektus – mondta Harlin. – Az elektronok energiáját a fény színe határozza meg.

– Itt most, mondom, ennek a fordítottját láttuk. A napfényben minden szín előfordul, a napfény hatására tehát sokféle energiájú elektron szabadul fel.

Vörös a fejét csóválta:

– Hiába győzködsz, öregem, ez még nem magyarázza meg a kép keletkezését.

– Most képzelj el egy szűrőt, amely bizonyos energiájú elektronokat átenged, másokat pedig nem.

– Elképzeltem. S akkor mi van?

– Ezek az elektronok nekiütköznek egy lapnak, amelyről visszaverődve színjelenségeket keltenek aszerint, hogy mennyi volt az indító energiájuk.

A magyarázat rendkívül izgatta mindnyájukat, de helyességében nem sikerült megegyezni. Sok volt a feltételezés, a “képzeljük el".

Vörös jóindulatúan megveregette Otmár vállát:

– Öregem, ezzel a logikával akár a színes televízió új módszerét is feltalálhatod. Nem kell majd hozzá semmi más, csak vászon, amelyet bevonnak valami anyaggal, amely a különféle energiájú, nekiütköző elektronok hatására különféle fénysugarakat bocsát ki magából. A képcső is feleslegessé válik, hiszen az elektronforrás akár egy tűhegy is lehet. Nem igaz?

Ironikusnak szánta, amit mondott, de Otmár komolyan válaszolt rá:

– Úgy van. Csak azt az anyagot kell megtalálnunk, amely a vetítővásznat erre a sajátos fényvisszaverődésre képessé teszi; azt az anyagot, amely az űrhajót megépítő értelmes lényeknek nyilván a birtokában van.

Sokáig hallgattak.

– Annyi bizonyos – szólalt meg Cápa –, hogy napfogyatkozás közben jelent meg a kép, s amikor ismét betűzött a Nap a kupolába, a kép eltűnt. A sötétség idején Péter egyedül dolgozott odaát, csakis az ő fényszórója válthatta ki tehát a furcsa tüneményt. Mert miért nem láttuk addig ezt a képet, s miért nem látjuk azóta?

A kérdés szónoki kérdés maradt, senki sem tudott felelni rá. Végül belenyugodtak abba, hogy a sok elibük akadt jelenség közül ez is egyike azoknak, amelyekre végleges választ majd csak a Földön, elmélyült, gondos kutatómunka után adhatnak.

Űrhajóban voltak, nem értek rá túlságosan sokat foglalkozni egy-egy részletkérdéssel. Sürgette őket az idő és az újabb meg újabb feladatok hosszú sora. Valahányszor megfordultak az égi koporsóban, mindig felfedeztek valami újat, ami eddig elkerülte figyelmüket. Lassanként jöttek rá, hogy a puritán egyszerűséggel berendezett kupola valóságos kincsesbányája a különféle munkaeszközöknek, tudományos készülékeknek.

A legnagyobb bonyodalmat okozó felfedezésüket akkor tették, amikor már jócskán elhagyták a Vénuszt, s hazafelé tartottak. Harlin volt a hőse, aki akarata ellenére életveszélyes helyzetbe sodorta társait.

A kupola falán, a légzsilip ajtaja mellett volt egy fogantyú, amely alig emelkedett ki a falból. Többször is megnézték, és találgatták, vajon mi lehet, de nem találtak semmiféle okos magyarázatot. Annyit állapítottak meg csupán, hogy valamilyen kapcsoló, amelynek vezetéke a kupola alatt levő, koporsó alakú térségbe vezet.

Hozzá, addig nem nyúlhattak, ki nem próbálhatták, amíg nem volt elképzelésük arról, hogy milyen gépezetet indít el vagy állít meg. Leginkább arra gondoltak, hogy az égi koporsóról a katasztrófa idején levált űrhajórészben végződhetett a vezeték; talán éppen az a huzaldarab kapcsolódik hozzá, amelyen az a bizonyos emberformájú roncsdarab lóg.

Ellentmondott ennek a feltevésnek az, hogy a koporsó alakú rész a padlózat alatt 185 centiméter vastag volt, egészen biztosan rejtett tehát magában olyasvalamit, amiről sejtelmük sem volt. Igaz, Onornak az volt a véleménye, hogy nincs ott semmi, az egész egyetlen, több rétegből álló szigetelő fal, amely az égi koporsó hajtóművét választotta el az ismeretlen űrhajóslények munkatermétől, hogy megvédje őket a káros kisugárzásoktól.

Nagyon meggyőzőnek látszott ez a vélemény, hiszen semmiféle nyilasnak, csapóajtónak sem volt nyoma, csupán a fogantyú kapcsolószerkezetéből kiinduló vezetékről fedezték fel, hogy a padlózaton át az alsó részbe vezet. Az a gondolatuk is támadt, hogy talán ez volt a hajtómű indítókarja. Persze rögtön el is vetették az ötletet, mert semmilyen műszer sem volt a közelében, s egyáltalán: nem a légzsilip ajtófélfája az a hely, ahová értelmes lények a naprandszerek között közlekedő űrhajó indítókarját felszerelik.

Egyik nap Harlin és Péter átmentek az égi koporsóba, a többiek pedig az Urániában maradtak; Vörös és Otmár aludt, Cápa tartott ügyeletet Onorral.

– Megérkeztünk – jelentette Péter a rádiótelefonon odaátról, s abban a pillanatban ...

.... a szabadon hagyott tárgyak csúszni, repülni kezdtek egyik irányba; Cápa meg Onor kirepültek székükből, s amikor megkapaszkodtak valamelyik rugalmas műanyag kötélbe, amellyel addig könnyedén közlekedtek, kedvük szerint ide-oda “lőtték" magukat, a kötelek vészesen megnyúltak, sőt egyik-másik el is szakadt.

“Lent"-té az egyik oldalfal lett, oda repült, zuhant minden tárgy, s ők ketten is arrafelé korcsolyáztak és estek. Azon az oldalon volt az égi koporsó.

Cápa nem vesztette el lélekjelenlétét; amikor elszakadt kezében a műanyag kötél, elkapta az egyik állvány lábát, s visz-szatornászta magát a vezérlő asztal mellé. Első dolga az volt, hogy megnézze a hajtómű műszereit; arra gyanakodott, hogy talán működni kezdett valamelyik fúvóka, s az okozza a botrányt, az oldalozó mozgást. A műszerek mutatói azonban nem jeleztek semmi gyanúsat, a hajtómű felől nem hallatszott árulkodó zaj.

Onor – csillagász fővel – arra gondolt, hogy váratlanul valamilyen ismeretlen, nagy tömegű égitest közelébe kerültek, s ez okozza súlyuk hirtelen és irtózatos erejű megnövekedését. Szédelegve, hányingerrel küszködve felkapaszkodott a radarkészülék mellé, s körbepásztázta az eget. Nem talált semmit, ami indokolta volna az ijesztő eseményt.

Cápa átkiáltott neki:

– Nézd meg: bepörögtünk?

– Nem, a csillagok állása változatlan.

Ekkor szólalt meg ismét Péter a hangszóróból; ingerült volt és türelmetlen:

– Mi az ördögöt csináltok?

– Semmit – felelte Cápa. – Nem tudjuk, mi történt.

– Mind a ketten a kupola padlóján heverünk, s alig bírunk megmozdulni.

– Nálunk is egyre nő a gravitáció.

– Miért kell fordulnunk?

– Nem fordulunk, az eredeti pályán haladunk most is.

– Már legalább másfél mázsa a súlyunk. Akkorát estem, mint egy zsák. Még most sem bírok felkelni.

– Harlin? Mi van Harlinnal?

– Ő az ajtó előtt fekszik, és nyög. Most fordult át a másik oldalára.

– Megvagyok – szólalt meg Harlin is. – A vállamra estem, s a fejemet is bevertem a padlóba.

– Nem csináltatok valamit? – kérdezte Onor. – Felétek vonz a gravitáció.

– Minket meg tifelétek.

Cápa és Onor értetlenül néztek össze, képtelenségnek, fizikai lehetetlenségnek tetszett, hogy a két űrhajóban a gravitációs erőtér ellentétes irányú. A műszer mutatója eközben már elérte a 3 g vonalát, s egyenletesen haladt tovább. Elviselhetetlenül súlyosnak érezték magukat, a rosszullét környékezte őket. Vörös és Otmár álmában legurult az ágyról, mert a műanyag kötelek, amelyekkel leszíj áztak magukat, elszakadtak; mind a ketten a földön hevertek.

Harlin megőrizte hidegvérét. Amikor magához tért a fejét ért ütés kábulatából, hasra fordult, aztán négykézlábra állt.

– Csak nyugalom! Nyugalom! – ismételgette közben.

– Már 4 g-re nőtt a gravitáció – mondta Cápa.

– Vérzik az orrom – felelte Onor, s igyekezett egy kicsit magasabbra helyezni a fejét.

– Nyugalom! Nyugalom! – biztatta őket Harlin. Két lábra állt, a légzsilip ajtófélfájába kapaszkodott, úgy tartotta magát. Hosszú karjával a magasba nyúlt, s hirtelen rántással az ellenkező irányba fordította azt a kart, amelynek működéséről csak vitatkoztak, de semmi bizonyosat nem tudtak. Halk kattanás hallatszott, de nem történt semmi.

– A graviméter mutatója megállt – kiáltotta kicsit később Cápa. Majd utána rögtön: – Visszafelé halad.

A váratlanul rájuk rontó nehézségi erő ugyanolyan gyorsan, ahogyan keletkezett, megszűnt. Ismét súlytalanok lettek. Harlin és Péter visszamentek az Uránia-3 fedélzetére, ahol a többiek már zúzódásaikat kezelték. Otmár homlokán felrepedt a bőr, be kellett kötözni.

– Olyan vagyok, mint a nagyapám volt – mondta a tükörbe nézve. – Ő hordott ekkora turbánt a fején.

– Illik neked – vigasztalta Vörös.

– Ellemezzük, mi történt – indítványozta Cápa.

– Én vagyok a bűnös – mondta rögtön Harlin. r

– Hogyhogy te? Nem értem. A többiek is értetlenül néztek rá.

– Tudjátok, ott van az a kar a légzsilip mellett? – kérdezte Harlin.

Bólintottak.

– Azt rántottam meg véletlenül, az okozta a bajt. Amikor Péterrel beléptem a kupolába, s be akartam csukni magam mögött az ajtót, a zár nem kattant be. Babráltam, nyomkodtam, s hogy nagyobb erővel feküdjek neki, belekapaszkodtam ebbe a karba. Az ajtó becsukódott, s észre sem vettem, hogy közben elfordult kezemben a fogantyú. Fellöktem magam a magasba, de a következő pillanatban akkorát estem, hogy azt hittem, menten széthasad a fejem.

– Még jó, hogy eszméletre tértél – mondta Onor furcsa orrhangon; vastag vattatamponok voltak még egyre vérző orrában.

– Már esés közben eszembe jutott, hogy egészen biztosan elmozdítottam a kart, s megindult az égi koporsó hajtóműve.

– Szerencsénkre nem ez történt, mert ez nem is történhetett meg – mondta Cápa.

– De akkor tulajdonképpen mi történt? – kérdezte Vörös. – Teljesen érthetetlen.

– Gondoljuk rendszeresen végig, s rájövünk. Kezdődik azzal, hogy Harlin véletlenül meghúzott egy kart a kupolában, amire ott is, nálunk is gravitációs tér keletkezett, amely egyre növekedett.

– Mesterséges gravitációkeltő!?

– Lehetséges lenne?!

– Működésben H. G. Wells cavoritja?! Cápa rendületlenül folytatta:

– A gravitációs tér központja a kupola és az Uránia között volt, ezt mindnyájan tapasztaltuk, nem lehetett tehát másutt mint a koporsó alakú részben.

– Át kell röntgeneznünk – szólalt meg Harlin.

– Meg is tesszük, de előbb próbáljunk valamiféle modellt elképzelni.

– Szerintem elektromágneses erővonalak kelthetik a gravitációt.

– Gyorsltóberendezésre gondolsz?

– Igen, egyfajta gyorsítóberendezésre, amely a koporsó alakú rész tömegét relativisztikusan megnöveli.

– És ha neutrinócsapda van a padozat alatt? – kérdezte Ot-már.

– A neutrínóra a mágneses tér sem hat, hiszen semleges részecske – vetette ellene Harlin.

– Azt nem tudod elképzelni, hogy esetleg lemezek, különös anyagból készült lapok vannak ebben a koporsóban, amelyek mondjuk, elektromosság hatására magukhoz rántják és fogva tartják a neutrínókat? Egyszóval valahogy úgy működnek, mint a rádiókészülékben a közönséges kondenzátorok lemezei?

– Elképzelhetem, de semmivel sem látom valószínűbbnek, mint a gyorsítóberendezést. Cápa berekesztette a vitát:

– Lássunk munkához, fiúk. Végezzünk el minden lehetséges vizsgálatot, hogy alapos jelentést adhassunk az öreg Croának.

Mindenekelőtt röntgensugarakkal világították át a 185 centiméter magasságú, koporsóalakú részt, de sokkal nem lettek okosabbak. A kép hatalmas, kör alakú berendezés körvonalait mutatta, de valóban csak a körvonalait, részleteket nem figyelhettek meg.

– Helyezzük üzembe megint – ajánlotta Harlin –, s röntge-nezzük át úgy. Talán akkor többet látunk.

A kép így is ugyanolyan volt, mint az imént, semmit sem árult el a szerkezet lényegéről.

A neutrinósugarakkal is megpróbálkoztak. A fogantyút úgy fordították, hogy a gravitáció ismét 4 g-re emelkedjék, akkor neutrínó sugárnyalábot irányítottak a kupola padlózatára, vele átellenben pedig, az Urania-3-ban mérőműszereket állítottak fel. Rögtön kiderült, hogy a neutrinósugár zavartalanul áthatol a csaknem két méternyi vastag testen. Az már tehát biztos volt, hogy nem neutrinócsapdát rejt a koporsó, nem az kelti a mesterséges gravitációt.

Hátra volt még, hogy megmérjék az űrhajóroncs tömegét. Cápa bekapcsolta az Urania-3 hajtóművét, s felgyorsította, majd meg lassította az összekapcsolt két testet. Saját űrhajójuk tömegét ismerték, a gyorsulás-lassulás adataiból tehát kiszámolhatták, mekkora tömegű is az égi koporsó. Méreteihez viszonyítva meghökkentően nagy számot kaptak: kereken 2500 tonnát.

– Ez szép! – bólintott elismerően Vörös. – Tisztes temetéshez illő díszkoporsó.

Volt, aki nevetett, de Cápa olyan megsemmisítő tekintettel nézett barátjára, hogy annak torkán akadt a szó, s riadtan, szégyenkezve húzta be a nyakát.

Tanakodtak, vitatkoztak még valameddig, de rá kellett jön-niök, hogy akármeddig törik is a fejüket, többre már nem jutnak. Hiába minden erőfeszítés. Fölösleges is azonban a további küszködés, hiszen az űrhajóroncsot leviszik magukkal a Földre, s ott nyugodt körülmények között, mindenféle laboratóriumi felszereléssel a kezükben, eredményesebben kereshetik meg a titkát.

Az öreg Croa figyelmesen végighallgatta a jelentést, aztán különféle kérdéseket tett föl nekik, a legapróbb részletre is kíváncsi volt. Amikor végül minden lehetségest tisztáztak, nagy nevetve azt mondta:

– Na, ezt holnap a sajtótájékoztatón ismertetem az újságírókkal. Megetetem velük. Hetek óta gyötörnek, szorongatnak valami szenzációért. Most megkapják. Figyeljétek meg, három napon belül megfejtik a talányt, olyan masinát szerkesztenek oda mellétek a koporsóba, hogy majd magatok is csak csodálkoztok, s dühöngtök: miért nem ti találtátok ki.

A jóslat bevált.

Egymás után jelentek meg a különféle igényű és jellegű újságcikkek, tanulmányok. Bámulatosnál bámulatosabb megfejtések és következtetések születtek. Az egyik képes folyóirat, a “Képes Orvilág" egy héten belül már új űrhajó tervrajzával is meglepte álmélkodó olvasóit; az új űrhajó a mesterséges gravitációval ellensúlyozta a Föld tömegvonzását, s ilyen módon – bár többszörösen nagyobb volt, mint az eddig épített legnagyobb űrhajó – pillekönnyedséggel rugaszkodott el az indítótorony mellől.

Az egyik tudományos szemleíró – az operaházi fantom botrányában világhírűvé vált “Hajnali Harsona" munkatársa –igen meggyőzően azt fejtegette, hogy a mesterséges gravitáció megfejtése a centrifugális erőben rejlik. Einstein relativitás elméletére hivatkozott, amelyből ő azt a következtetést vonta le, hogy centrifugális erő nemcsak akkor keletkezik, ha nyugvó környezetben forgó mozgás indul meg, hanem akkor is, ha álló test körül a környezet kezd el forogni.

“Az égi koporsóban sem történt más" – írta –, “mint az, hogy az elfordított kar bekapcsolt egy hajtóművet, amely fokozódó sebességgel forgatni kezdte a hatalmas, a röntgenkép szerint kör alakú testet. Ezáltal örvénylő mozgás keletkezett, s létrejött a relatív, mesterséges gravitáció."

A hat űrkutató az Urania-3 fedélezetén hol komolyan, elgondolkozva, hol harsány, nagy nevetések között hallgatta a különböző fejtegetéseket és elméleteket. Croa professzor gondoskodott róla, hogy rádión keresztül mindennap felolvassanak nekik egy-egy érdekesebb cikket vagy tanulmányt.