A CSILLAGKÖZI ŰRHAJÓBAN

Az idegen űrhajó eltörpült az Urania-3 hatalmas, nyolcvan méter hosszú teste mellett. Lassan, óvatosan közeledtek hozzá. Cápa kitűnően értett a manőverezéshez, s a két űrhajó leheletszerűén koccant egymásnak. A pillanat ünnepélyességét nem érezték, mert most csak az izgatta őket: hogyan kapcsolhatják egymáshoz biztonságosan a két testet.

Vörös vállalkozott a felderítésre. Szkafanderbe öltözött, s a légzsilipen keresztül kilépett az űrbe. A többiek izgatottan figyelték minden mozdulatát. Veszélyes volt a feladat, amelyre vállalkozott: súlytalan állapotban nehezebb volt az egymáshoz simult két űrhajó közelében dolgozni, mint a viharban hánykolódó óceánjáró fedélzetén. Elég egy a Földön megszokott mozdulat, egy földi lépés, s máris messzire eltávolodik az űrhajótól. “Köldökzsinór", száz méter hosszú biztonsági kötél kapcsolta az Urania-3-hoz. Kis méretű “űrpisztoly" segítségével mozgott ide-oda.

Az idegen űrhajón a lelógó kábelen kívül nem volt semmiféle kiálló alkatrész, amelyhez Vörös kötelet hurkolhatott volna. Akármerről járta is körbe a koporsó alakú alsó testet és a belőle kiemelkedő kupolát, nem talált egyetlen kapaszkodót sem, csak mindenütt sima falakat.

Ideges tanácskozás kezdődött az űrhajóban: mitévők legyenek? Telefonkészülékén keresztül Vörös is bekapcsolódott a beszélgetésbe; kívülről az Urania-3 egyik megfigyelő ablaka elé úszott, belekapaszkodott egy külső fogódzóba, úgy figyelte tanakodó társait.

– Hegesszünk rá kampókat – ajánlotta Harlin.

– Te megőrültél! – támadt rá rögtön Péter.

– Nem is rossz gondolat – helyeselt odakintről Vörös, és szkafander sisakjával bólogatott. Péter kétségbeesetten tiltakozott:

– Őrültség! Őrültség! – hajtogatta.

– Miért lenne őrültség?! – szállt vele vitába Harlin. – Plazmapisztollyal könnyedén megoldható.

– Ügy van – szólalt meg ismét a hangszóróból Vörös hangja.

Péter azonban nem hagyta magát:

– Fogalmunk sincs, miféle anyagból van ennek az idegen űrhajónak a fala, s neki akarunk menni plazmapisztollyal. Lehet, hogy azonnal robban, de ha nem, belül, a fülkében akkor is olyan károk keletkeznek, amelyeket sohasem tehetünk jóvá.

– Márcsak azért sem – tette hozzá Onor –, mert esetleg mi magunk is elpusztulunk.

– Igaz – mondta ki a vitában az utolsó szót a kevés beszédű Cápa.

Minden további szószaporltás nélkül belátta Harlin is, hogy bármilyen kényelmes és kézenfekvő megoldást kínál a plazmapisztoly, le kell mondaniok róla.

Az Urania-3 tervezői annak idején előrelátók voltak, s gondoskodtak arról, hogy az ilyen váratlan feladat se hátráltassa az űrhajósokat. Két, tárcsára felcsavart drótkötél tekercs volt az űrhajóban, végükön vonóhorog. Vörös felnyitotta az egyik kis csapóajtót, amely mögött ott volt a drótkötelek horgos vége. Kilazította a biztosító csavart, s karjára akasztotta az egyik horgot, aztán elrúgta magát az Urania-3-tól, húzni kezdte a kötelet maga után.

Amikor távolabb került, bekapcsolta a sugárpisztolyt, azzal hajtotta-kormányozta magát. Belülről különös, komikus látvány volt Vörös, ahogy a legkülönbözőbb testhelyzetekben úszkálva, kalimpálva körözött a két űrhajó körül, miközben a drótkötéllel szorosan egymáshoz kötözte őket.

A külső szemlélőnek látszólag könnyű munka volt ez, hiszen az űrhajós súlytalanul lebegett, holott éppen ez a lebegő helyzet nehezítette a dolgát: egyetlen megszokott, a nehézkedési erővel számoló, Földön beidegzett mozdulatot sem tehetett. Kimerültén érkezett vissza Vörös az Urania-3 közös termébe, szeplős, kerek arcáról csörgött a verejték, amikor kibújt űrruhájából.

A pálya, amelyen ezután haladtak, új volt, az összekapcsolt két test egy kevéssé módosította egymás addigi útvonalát. Az automatikus berendezés rövid időn belül elvégezte a helyzetüket meghatározó méréseket és számításokat.

A következő feladat az volt, hogy közelebbről szemügyre vegyék az idegen űrhajót. A Föld utasítása úgy szólt, hogy előbb csak kívülről, a kupolán keresztül ismerkedhetnek vele, behatolniok majd csak akkor szabad, ha erre külön engedélyt kapnak. Cápa – az Urania-3 kapitánya – és Vörös maradtak az űrhajóban, a többiek – Onor vezetésével – szkafanderbe bújtak, s kiléptek az űrbe.

Négy oldalról körbevették az idegen űrhajó koporsó alakú testét, figyelmesen, minden apró részletet számba véve, végigtanulmányozták. A biztosító köldökzsinórban telefonhuzal is volt, s ezen keresztül Cápával is és egymással is beszélhettek; emellett mindegyikük mikrofonvezetékére egy-egy magnetofonkészülék is kapcsolódott, hogy észrevételeiket külön-külön rögzítse.

Cápa, hol egyiküktől, hol másikuktól kérdezett valamit; arra törekedett, hogy lehetőleg semmi se kerülje el a figyelmüket. Negyedóra múlva végeztek a felderítéssel, s visszatértek az űrhajóba. Kifújták magukat, frissítőt ittak, azután sorban végighallgatták magnószalagjaikat.

Mind a négyen úgy találták, hogy a kupola átlátszónak vélt fala nem teljesen átlátszó; sokkal jobban szórja a fényt, mint messzebbről hitték. A mikrometeorok összevissza karcolták a felületét, pontszerű lyukakat ütöttek belé, Onor csak azon az oldalon láthatott mögé, ahol a fényjeleket villogtató lámpa ki-kivilágltotta a kupola belsejét.

Harlinnak az az ötlete támadt, hogy:

– A karcok sűrűségéből talán kiszámíthatnánk, mennyi ideje kering a világűrben ez az idegen űrhajó.

– Nincs összehasonlítási alapunk – mondta rá Péter.

– Csinálunk. Mindnyájan meglepődtek.

– A kupolára hasonló keménységű műanyaglapot erősítünk fel – magyarázta Harlin. – Rajta hagyjuk, mondjuk, négy hétig. Alatta a kupola felületét újabb sérülés nem érheti, de a műanyaglap megkarcolódik; ha nem is napra pontosan, de eléggé megbízhatóan kiszámíthatnánk a két felület összehasonlításából, mikroszkopiái vizsgálatából, hogy hányszor annyi meteorit csapódott a kupola egy négyzetcentiméternyi darabjára, mint a műanyaglap egy négyzetcentiméterjére.

– Kipróbálhatjuk – vélte Onor. Hallgatták tovább a magnószalagokat. Otmár felvétele következett:

– “ ... Az én oldalamon kis fülke mélyül a koporsó alakú rész falába. Közvetlenül a kupola alatt. Valamikor külső ajtólap zárhatta el; most az ajtó nyitva van, s úgy látom, megsérült. – Cápa itt többször közbekérdezett, de a magnetofon csak a válaszokat rögzítette: – ... Igen a belső ajtó szorosan zárva van. . . Nem, nincs rajta, kilincsfélét nem látok."

Megvitatták Otmár észrevételeit, s ellenvetés nélkül egyetértettek abban, hogy a fülke egészen biztosan légzsilip lehetett, amelyen keresztül ki-be közlekedtek az idegen űrhajó ismeretlen utasai.

– Nagy felfedezés – mondta örömmel Cápa. – Megvan a reménység, hogy mi is bejuthatunk a kupola belsejébe. Péter egészen mást vett észre:

– “.. . Kiálló csonkot látok, vezeték lóg ki belőle. Talán antenna lehetett, ami letört. Megnézem közelebbről. Igen, jól látszik a törés helye. – Rövid szünet következett, majd Cápa kérdésére azt felelte: – ... Várj, felkapaszkodom, s megnézem. Jól sejted, a vezeték bemegy a kupola belsejébe, egészen a közepéig, ahol a fényjeleket adó lámpa van. Nem látom világosan, de valami nagyobb készülék lehet ott.... Nagyobb, akkora, mint egy szekrény."

Onor közbeszólt:

– Én világosan láttam. Hallgassuk meg csak az én szalagomat.

– “ ... A kupola átmérőjét körülbelül nyolc méternyire becsülöm. Itt lehetett az idegen űrhajó parancsnoki terme. Alul, a peremén vastag vezeték fut körbe, amelyből leágazás nyúlik be középre. Nagy méretű készülék áll ott, valami olyasmi, mint a mi elektronikus számológépeink. – Cápa kérdezett valamit, arra válaszolta: – ... A lámpa a tetején áll. . .. Nem, egészen kicsi, talán öklömnyi lehet a fényforrása, de a fénysugarak, amennyire megítélhetem, teljesen párhuzamosak. ... Igen, valószínű, hogy lézer."

Harlin egészen fellelkesült, s elégedetten dörzsölgette hosz-szú, sovány tenyerét:

– Azt hiszem, fontos üzenetek várnak ránk a kupolában. Talán nem készakarva, s nem nekünk szánva hagyták hátra az ismeretlen űrhajósok, de egészen biztosan izgalmas adatokat találunk majd odabent.

– Ebben én sem kételkedem – mondta Onor –, csak azt nem tudom: le tudjuk-e majd fordítani emberi nyelvre a feljegyzéseiket?

– Egyáltalán felismerjük-e – toldotta meg Cápa –, hogy adatokkal van dolgunk?! Gondoljatok csak az inkák csomóírására; azokról a színes zsinegekre kötött görcsökről sem gondolta sokáig senki, hogy írásjeleket és számokat jelentenek.

Hümgettek, bólogattak. Megannyi ismeretlen feladat várt rájuk l S minél közelebb jutottak az idegen űrhajó belső világához, annál gyorsabban szaporodtak a kérdések, amelyek mind választ vártak.

Meghallgatták Harlin magnószalagját is:

– “... A kupola sík lapjának folytatásaként kinyúló karokat látok, ívelt alakúak, és kapcsoló kallantyúk vannak a végükön. Ügy tetszik, valamikor egy másik, valószínűleg nagyobb testhez rögzíthették a kupolát és a koporsó alakú, alsó részt."

Onor összegezte a látottakat:

– Azt hiszem, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az idegen űrhajóval katasztrófa történt, s a legénység menekülve hagyta el. Feltehetően fontos adatokat találunk a kupolában, sürgősen engedélyt kell tehát kérnünk a Földtől a behatolásra.

– Úgy van, úgy van – helyeseltek egyszerre, egymás szavába vágva.

Vörös rádiókészüléke mellé ült, s azonnal hívta a Földet. Az Urania-3 27 millió kilométernyire járt ekkor a Földtől, három percbe telt, amíg a rádióhullámok oda-vissza megtették az utat. A negyedik percben a Föld jelezte, hogy várja az adást.

Onor vette kezébe a mikrofont, s röviden, tömören elmondta a történteket.

– Engedélyt kérünk az idegen űrhajó belső felderítésére –zárta be jelentését. A földi rádióállomásnál Croa professzor ült.

– Nagyon örülök, kedves fiaim. – Ez volt az első mondata. – Most szépen pihenjetek le. Kezdetnek elég volt ennyi. A hat űrkutató fancsali képpel nézett össze.

– Az engedélyt is rövidesen megkapjátok – hallották tovább az öreg professzor rekedtes, el-elvékonyuló hangját. – Részletes utasítást dolgozunk ki hozzá. Addig legyetek türelemmel.

Valóban fáradtak voltak, most érezték csak, amikor kiengedett idegzetükből a felfedezések izgalma, feszültsége. Otmár maradt az ügyeletes, a többiek lefeküdtek.

Keménykötésű, szép férfi volt Otmár. Kurdisztánból származott, nagyapja még juhok mellett pásztorkodott, s lóháton járta a satnya, sivatagos legelőket. Gyermekkorában ő is sokszor volt kinn a nyáj mellett; akkor szokta meg, hogy a tűző nap és a homokot sodró szél elől keskenyre húzza sötéten lobogó, fekete szemét. Ilyenkor kicsit félelmessé vált máskor mosolygós tekintete.

Hosszú utat lovagolt végig naponta, hogy iskolába járhasson. Lova ügető ritmusára is tanult; hol verseket, hol valamelyik idegen nyelv szavait. Szívósan, önmaga gyarlóságával naponta megküzdve tanult és tanult. De nemcsak szorgalma, hanem fantáziagazdag, különös kombinációkra mindig kész logikája is kiemelte osztálytársai közül. Így jutott a középiskola után műszaki egyetemre, ahol rákétamérnöki oklevelet szerzett.

Zárkózott volt, könnyen megbántódott, nehezen oldódott fel még űrkutató társai között is. Gyakran behúzódott a fülkéjébe, s ősi kurd dalokat zümmögve dolgozott. Szeretett egyedül lenni. Közelebbi barátság csak Harlinhoz fűzte, de ővele aztán boldogan elbeszélgetett órák hosszat.

Onort eleinte nyugtalanította Otmár sértődékeny, tüskés viselkedése; a Harlin iránt kialakuló vonzódását sem nézte jó szemmel, félt, hogy rossz hatással lesz az amúgy is magának való természetű csillagászra. Tévedett. A két hasonló gondolkodású tudós hamar egymásra talált, s hosszú, s váratlan fordulatokkal, szökellésekkel teli beszélgetéseik mindig felvillanyozták őket. Onor elég józan volt és bölcs ahhoz, hogy tévedését felismerje; attól fogva mindig úgy osztotta be a két tudós munkáját, hogy minél több időt tölthessenek együtt.

Most is Harlin váltotta fel az ügyeletes szolgálatban Otmárt, és természetesen a kurd fiú nem vonult mindjárt vissza.

– Egyre inkább rögeszmémmé válik – kezdte a beszélgetést, miután átadta barátjának a szolgálatot, s Harlin beült a műszerek elé –, nem szabadulhatok a gondolattól, hogy nem egy, hanem két értelmes lényekkel lakott világ van Naprendszerünk közelében.

– Nem lesz sok egyszerre?! – lepődött meg Harlin. – Hiszen még egynek a létezését sem sikerült eddig bebizonyítani.

– És itt ez az idegen űrhajó? Hozzánk kötözve! Nem bizonyíték?

– Még csak félig az.

– Félig, félig, de cáfolhatatlanul.

Harlin megadta magát, kíváncsian várta barátja fejtegetését.

– Tegyük fel – fogott szenvedélyesen a magyarázatba Otmár, s szűkre húzta fekete szemét –, tegyük fel, hogy az egyik lakott világ a mi Napunktól egy bizonyos irányban van, a másik pedig vele szemközt, Napunk ellenkező oldalán helyezkedik el tehát a Tejútrendszerben. A kettő között vagyunk mi, valahol középütt, fele úton egyiktől is, másiktól is.

– Kissé túlságosan szabályos modell, nem? Három pont, amely egy egyenesen helyezkedik el, még a geometriában is ritka alakzat.

– Szabályos, igaz, de elképzelhető.

– Jó, tegyük fel.

– Na, mármost a két értelmes világ régóta kapcsolatban van egymással, anélkül, hogy rólunk, emberekről bármit is tudnának. Persze, mi sem tudunk róluk semmit; fejünk fölött küldözgetik egymásnak az üzeneteket, amelyekből mi egy árva kukkot sem értünk, sőt: arra sem gondolunk, hogy az esetleg felfogott jelek értelmes szöveget rejtenek magukban.

– Használható gondolat! – kiáltott fel Harlin.

– Addig-addig értekeztek egymással, amíg végül is elhatározták, hogy az egyik bolygóról űrhajót indítanak a másikra.

– Várj! – emelte fel hosszú, izgékony mutatóujját Harlin. – Hadd folytassam én.

– Folytasd.

– És utazás közben felfedezik a Földet; észreveszik, hogy a kettőjük között elhelyezkedő Napnak is van egy bolygója, amelyen értelmes lények élnek.

– Úgy van.

– Így arra is magyarázatot kaphatunk – fejtegette tovább a gondolatsort Harlin –, hogy miképpen került Naprendszerünkbe ez az elhagyott űrhajó.

– Én is végiggondoltam már ezt.

– Kíváncsi vagyok, milyen eredményre jutottál. Otmár várt egy keveset, kifújta magát, azután kezdett bele:

– Mielőtt az a bizonyos űrhajó az egyik bolygóról elindult volna a másikra, a szó szoros értelmében tisztáztak egymás között mindent. Azt is megbeszélték, hogy a visszaúthoz a másik bolygó adja majd az energiát, így az űrhajó sokkal kisebb lehet, hiszen nem kell olyan tetemes mennyiségű energiahordozó anyagot magával vinnie.

– Igen – szólt közbe Harlin –, de akkor közbeléptünk mi.

– Igen.

– Arra gondolsz tehát – vette át ismét a szót Harlin –, hogy miután az ismeretlen űrhajósok felfedezték a Földet, úgy gondolták, elég tartalék energiával rendelkeznek ahhoz, hogy nekik elenyészően rövid kitérőt tegyenek.

– Meg is tették ezt a kitérőt, és bekövetkezett a katasztrófa – fejezte be a gondolatot Otmár.

Harlin elgondolkodott, majd tűnődve vonogatta széles, csontos vállát:

– Ebben már nem vagyok olyan biztos.

– A katasztrófában?! Minden jel arra mutat.

– Az biztos, hogy szerencsétlenség történt, nem kételkedem benne. Azt nem látom még tisztán, hogy mikor történhetett.

– Hogyhogy mikor?

– Lehet, odafelé menet csak megközelítették a Földet, s majd a visszaútjukat akarták felhasználni arra, hogy alaposabban körülnézzenek nálunk.

– Értelek – bólogatott Otmár. – Ügy gondolod tehát, ezt akadályozta meg a váratlan robbanás vagy mi, amely kiűzte őket az űrhajóból.

– Igen.

Beszélgetés közben gyorsan telt az idő, észre sem vették, milyen régóta vannak már együtt; csak akkor kaptak észbe, amikor a Föld jelentkezett. Megérkezett az engedély: beléphetnek az idegen űrhajóba.

Rögtön riasztották a társaságot.

Az engedélyhez bőséges utasítások és tanácsok is fűződtek; Croa professzor jó félóráig beszélt, amíg minden tennivalót és megszívlelendőt elsorolt. Magnetofonszalagra rögzítették szavait, hogy bármikor ellenőrizhessék: jól dolgoznak-e.

A belépés előtt nagy és nehéz munka várt rájuk. Megtalálták ugyan az idegen űrhajó bejáratát, de azon át még nem mehetnek be a kupolába, előbb ki kell javítaniok a külső ajtót, hogy lezárhassák a légzsilipet; másképpen azonnal megszökne a kupola levegője.

Leszerelték a külső ajtólapot, amely – véleményük szerint – a mentő űrhajó indulásakor szakadhatott ki a sarkából. Különös, kemény fémből készült, elő kellett venniök a plazmapisztolyt, másképpen nem boldogultak vele. Külső és belső oldalán szabályos kilincs volt, de hiába forgatták akár a belsőt, akár a külsőt, nem jött elő sehonnan semmiféle zárónyelv.

Kiderült, hogy elektromágnesek szorítják be az ajtólapot a keretébe, a kilincs ezeknek az áramkapcsolója. Megtalálták az elszakadt vezeték csonkjait, de semmiféle földi huzalt nem bírtak hozzáforrasztani. Végül is két horgot hegesztettek az ajtólap belső felére, s arra csavarral megfeszíttető akasztókat szereltek; a légzsilip belső falára két kampó került, s hozzájuk kapcsolták a behúzott ajtót.

Amikor elkészültek a munkával, Cápa oxigénpalackot vitt a zsilipkamrába, s kipróbálta, légmentesen zár-e a megjavított külső ajtó. A műszerek hamarosan jelezték a légnyomás emelkedését, de az oxigénpalack elzárása után majdnem ugyanilyen hamar vissza is estek a mutatók zérusra.

Újabb keserves munka következett; rugalmas műanyaggal vonták be az ajtólap peremét és körben a keretet, aztán így próbálta ki Cápa. Most már nem szökött el az oxigén, légmentesen záródott a zsilipkamra.

Hárman készültek fel a kupola meghódítására: Cápa, Onor és Péter. Harlin Vörössel és Otmárral az Urania-3-ban maradt. Az öreg Croa határozottan a lelkűkre kötötte, hogy három embernél több egyszerre ne hagyja el az űrhajót, s bármennyire szeretett volna Harlin az elsők között lenni, mivel éppen ügyeletes volt, le kellett mondania erről. Szomorodott szívvel, s irigykedve búcsúzott el társaitól.

Cápa, amikor magukra zárta a légzsilip külső ajtaját, nem töltötte fel a fülkét oxigénnel, mert nem akarta, hogy az oxigén majd belekeveredjék a kupola levegőjébe; – óvatosan elfordította a belső ajtó kilincsét.

– Az elektromágnesek kioldottak – mondta Onor, aki műszerével figyelte az ajtó mágneses terét.

Cápa visszafordította a kilincset, s a műszer ismét jelezte, hogy a mágnesek bekapcsolódtak.

– Nagyszerű – mondta Onor. – Kinyithatod. Hiába oldották fel azonban a mágneses zárat, az ajtó nem engedett; nekifeszültek mind a hárman, de meg sem moccant.

– A belső nyomás – bólogatott Cápa. – Erre számítanunk kellett.

Sokáig tanácstalanok voltak, nem tudták, mitévők legyenek.

Végül Péter a sisakjára szerelt homlokfényszóró fényénél észrevett valami csapféle szerkezetet.

– Nézzétek csak – szólt oda társainak.

Gondosan szemügyre vették, minden irányból körbevilágították, s megállapították, hogy egészen biztosan légelzáró csap, amelyen keresztül a kupola levegője kiáramlik a zsilipkamrába.

– Kinyitom – mondta Péter.

– Nem, nem – fogta meg rögtön a karját Cápa. – Előbb mintát veszünk.

– Miféle mintát?

– Légmintát. – Azzal már elő is húzott szerszámos táskájából egy erős falú műanyag tömlőt. Onor helyeselt:

– Igazad van; tudnunk kell, milyen gázkeverékbe lépünk be.

Cápa szorosan a csap szájához illesztette a tömlőt, s egy moccanásnyit megnyitotta a csapot; sziszegve áramlott ki a kupola levegője, s a tömlő gyorsan felfújódott.

– Így. Most szépen megvártok itt, én pedig visszamegyek, s Vörössel megcsináltatom a vegyelemzést.

Amíg Cápa távol volt, Onor és Péter tüzetesen megvizsgálták a légzsilip falait. Nem találtak semmi olyasmit, ami bármit is elárult volna a titokzatos űrhajó belső szerkezetéről és ismeretlen utasairól.

A kupola levegője hasonló volt a földi levegőhöz, csak az alkotó elemek arányában volt eltérés. Nitrogén 81%, argon 3,2%, oxigén 11,3%, hidrogén 2,4%, hélium 1,1% volt benne; a széndioxid volt a legkevesebb, alig 0,6%. A még fennmaradó 0,4%-ot különböző gázokból eredt szennyeződésnek minősítették.

– Veszély nélkül beléphetünk tehát – mondta Onor, amikor Cápa visszatért közéjük, s elmondta az eredményt.

– Most már igen.

Péter óvatosan kinyitotta a csapot, s a fülke hamarosan megtelt a kupola levegőjével. Nyomása fél atmoszféra volt, s alig kellett megérinteniök az ajtót, könnyedén, hangtalanul kinyílt. Elöl ment Cápa, utána Onor és a sor végén Péter.

Mind a hárman megilletődtek, amikor megálltak a kupola szemkápráztató világosságában. Jó darabig nem tudtak szólni, csak néztek erre, néztek arra. A fény volt az első, amellyel nem bírtak betelni. A lassan forgó kupolába betűzött a Nap, s a meteoritoktól áttetszővé homályosuk falon keresztül olyan volt a fénye, mintha télvíz idején jégvirágos ablakon keresztül látnák. Ebbe villogott bele a lézer vakító fénysugara.

– Óriási – mondta Onor. Ez volt az első emberi szó, amely elhangzott a kupolában.

Rövidesen megtörtént az első emberi cselekedet is.

Különféle készülékek álltak körben a fal mentén, de az első, amelyhez szinte egyszerre odaléptek, a terem közepén emelkedő, hatalmas fémszekrény volt. Tetején villogtatta jeleit a Föld felé a lézerlámpa.

– Ki kellene kapcsolnunk – nézett fel rá oldakól Cápa –, mert megvakulunk.

Onor körbejárta a gépezetet, s rövidesen felfedezte a villanyvezetéket, kapcsolónak azonban nyomát sem találta. Nem volt más megoldás, meg kellett keresniök a csatlakozást, ahol a vezeték az áramforrásba kapcsolódik.

– Itt van – intette magához társait Péter; az egyik alacsony, leginkább villanyorgonához hasonló készülék előtt állt.

Különféle színű billentyűk sorakoztak egymás mellett a készülékben, s amilyen színe volt egy-egy billentyűnek, éppen olyan volt a hozzátartozó vezetéké is.

Kikapcsolták a lézerlámpát.

Pár percig sötétnek tetszett a kupola, de aztán megszokta szemük a természetes fényt, s tovább nézelődtek. Croa profesz-szor utasítása úgy szólt, hogy az első látogatáskor lehetőleg ne mozdítsanak el semmit, csak a helyszínt tanulmányozzák. Komolyan vették öreg főnökük szavait, s a lézer kapcsolóján kívül semmihez nem nyúltak.

Péter lefényképezett külön-külön minden készüléket, aztán társait is lefényképezte a lézerlámpa hatalmas fémszekrénye előtt, s visszatértek az Urania-3 fedélzetére.