Sokáig azt hittem, hogy nincs is lelkem. Túlzottan elapróztam magamat. Mi is a lélek?

Környezetem szerint, amelyben mozogtam, rengeteg eltérő szerepet játszottam és ez a legkülönbözőbb irányba terelte minden olyan törekvésemet, amely arra irányult, hogy határozottan valaki legyek. ,,De a lélek egy más dolog - javítottak ki -, ne keverje össze a maja hatalmas lélektani színjátékával, az illúziók világával!”

Hát akkor mi a lélek?

Ha megkérdeznénk egy 16. századi európai embert, hogy mit jelent a „reneszánsz kora” kifejezés, minden bizonnyal kissé zavarba jönne - csupán a visszatekintő történelmi szemlélet révén tudjuk áttekinteni azokat a messzire nyúló jelenségeket, amelyek révén a modern világ megszületett. Amikor bizonyos kortársaink felidézik a jelenlegi, eseményekkel teli időszakot, amelyet most, az évezred végén átélünk, egy ,,új korról” beszélnek, de miről is van itt szó lényegében? Rendelkeznek-e a kellő időtávolsággal ahhoz, hogy e kort ekkora nagyságrenddel illessék?

Megfordítva: nem könnyű-e kissé gúnyolódni az előbb említett Új Kor „halandzsáján”, „szegény miszticuillon szinkretizmusán”, „szánalmas szellemi materializmusán”?

Mi ez a mozgalom, ami milliónyi embert érint? Változáson esünk át? Netán egy új születés lázas izgalmát éli át ez a világ?

„Az egyik világ meghal - mondják -, és egy másik születik.” Az általánosításnak ezen a szintjén vitathatatlan: az atomizált, klánosodott, törzsekbe verődött, nacionalista történelmi századok a szemünk előtt egyetlen magmába folynak össze. Az egész világ eggyé válásának (technológiai, gazdasági, kulturális, hadi és egyre világosabban politikai és szellemi) üteme őrületesen felgyorsult és óriási nacionalista és integrista fellángolásokat vált ki - de az eddigiek folyamán melyik fasizmus bizonyította be, hogy hosszú távon életképes? Úgy tűnik, a tömegpatológiák nem tudnak hosszú ideig fennmaradni, amikor az emberiség feltartóztathatatlanul azt kutatja, hogyan alakíthatná ki tudatosan egységét.

Nyilvánvaló, hogy ez a tudat a teljes válság idején alakul ki: háború, tömegmészárlás, szennyeződés, elsivatagosodás, éhínség, mint soha máskor ... A teletechnológia vívmányainak köszönhetően egyetlen távolba kisugárzó ,,világhang” lassanként ugyanarra a ritmusra táncoltatja a föld egyik sarkától a másikig az emberek egész tömegét, de teljesen excentrikus tánc ez egy beteg bolygón.

Innen ered a legtöbb egyénnél az az érzelmi megnyilvánulás, amely a modern világ fantasztikus belső változásának a szükségletéből ered, és amely legalább olyan mélyreható, mint a külső változás, amelyet a modernséget lassan elérő fejlődés öt évszázad alatt idézett elő.

A világot külsőleg egy óriási gépezetté alakítottuk át. És most egy „mindent átfogó agyról” beszélnek nekünk. Arról, hogy ez a bolygógépezet nem csupán a helyünkbe kíván lépni, ahogyan ezt egyesek javasolják, hanem életre akar kelni, lelket ölteni! Pinocchiónak elege van már abból, hogy gép legyen. Jiminytücsök lelkét akarja felölteni és emberré válni.

Páratlan kihívás.

Arra kényszerít, hogy az egyéni szabadság sajátosan értelmezett gondolatát emberek milliárdjai a végletekig fokozzák.

Elvileg ez a belső változás - amelyet az évezredek folyamán az összes kultúra és civilizáció látnokai megálmodtak - a reneszánsz korában kezdett demokratizálódni, sőt már a görögök idején. De ki érte el szédítő teljességében idáig, a kiváltságosokon kívül, a tökéletes belső szabadságot? Kevés ember? Nos, ennek a szabadságnak az általánossá válása még az emberi történelem folytatása szempontjából is életszükségletté vált. Elképzelhetetlen, hogy ne együtt vizsgáljuk e nagyon futurista, de ugyanakkor nagyon kezdetleges globális felelősséget.

A „kezdetleges - valamint - futurista” változás belső világunk valamennyi állomásán pontról pontra áthalad. Ebből adódik az a fajta nehézség, hogy miképpen határozzuk meg pontosan. De nem szűkölködünk ezen a bolygón a különféle meghatározásokkal. Sem azokkal az utakkal, ahogyan ezt a folyamatot felgyorsíthatnánk. Russe Joseph Goldin az Expedíció a rejtőző források nyomában c. könyve megértette a delfinek szülésén túl - Igor Csarkovszkij szerint - a cirkuszi sportokat, a vizionárius holdjáró űrhajósokkal való találkozást, a Georgij Lozanov szuggesztopédiáját alkalmazó nevelést - ez a bolgár pedagógus, aki a jógik mellett tanulmányozta a személyiségvédelem mechanizmusát és ezek akadályain keresztül azokat a tudatküszöb alatti módokat, ahogyan az információhalmazok kincseit memorizálhatjuk - különösképpen a kisgyerekeknél: vagyis játszva könnyebben tanulunk.

Az orvostudományban is meglepő változás történik. Ahelyett, hogy a „neuro-pszichoimmunológia” közismert zónáit és a csodálatot keltő, az orvostudományok által el nem ismert módszerek elszaporodását írnám le (amelyek közül a legígéretesebbek ugyan nem állnak szemben a tudományokkal, de mindenesetre megvilágítják a mindeddig „hősiesen” elzárkózó és ennélfogva tehát veszélyes tudós szellemiségét), inkább Szolzsenyicinnek a következő hozzászólását közlöm a Rákosok pavilonjából:

Kosztoglotov: ,,Nem kell az orvosokra hagyatkoznunk, mint a tengeri malacoknak. Figyeljetek, éppen most olvasom Abrikoszov és Sztrukov könyvét: A patologikus anatómia tudománya, kézikönyv egyetemi használatra. Nos, azt írják, hogy a daganat kifejlődése és az idegközpont működése közötti kapcsolat még nincs eléggé feltárva. De csodálkozni fogtok a kettő összefüggésén! Feketén-fehéren azt írja, hogy (Kosztoglotov megtalálja az említett sort) »bizonyos, elég ritka esetben, spontán gyógyulásokat figyelhetünk meg«. Fel tudjátok ezt fogni? - spontán gyógyulások! (...) Kosztoglotov letette a könyvet és szótagolva ejtette ki szavait, miközben kezével a levegőben hadonászott... »Ez azt jelenti, hogy egy szép napon, érthetetlen módon, a daganat egyszer csak elkezd visszafejlődni. Leapad, elszíntelenedik és végül eltűnik! No? Mit szóltok hozzá?« (...) egyedül Pudujev, aki alatt megcsikordult az ágy, szólt hozzá rekedt hangon, bikanyakát megfeszítve: »Ehhez, egy bizonyos... tiszta lelkiismeret kell!«”

Shri Aurobindo - egy híres aszrám mestere Pondichéryben, az ideális város, Auroville kitalálója - úgy tűnik közel járt ehhez a „tiszta lelkiismeret”-hez. Anyának hívott felesége és szellemi gyermeke, Satprem hasonlóképpen. Mindhárman azt állították, hogy felfedezték, hogyan lehet a tudat által a „sejtek vad őserdejéig” alászállni, hogy kiűzzék onnan a halálos elalvást, a gyilkos feledést és a hatalmas félelmeket. A sejtek öntudatra ébredése!

És ekkor valami kimondhatatlan ujjongás tört ki mégis ugyanebben a lényben, mégis ugyanebben a testben - ó, micsoda öröm, amelyet soha, soha nem tapasztaltam létezésem óta, még a vadon tengerpart gyönyörű viharában sem, egy olyan testi gyönyört, mintha a megszámlálhatatlan sokaságú tűzrészecskék forrásukra leltek volna.

Ezernyi módon szemlélhetjük a jelenleg folyamatban levő változást. Egyesek elsősorban az orvosi, mások a nevelési szférába sorolják, megint mások az érzékszerveken túli szférába (valamennyien a hírhedt ,,őserők ébredése” közé sorolva). Némelyek pedig a vállalati és munkaszférában

vizsgálják ezt a változást (a kapitalizmus és a szocializmus túllépése, amely az egyén tökéletes kiteljesedésének az utópiája által történik, a közösségben végzett tevékenységén keresztül). Mások e változást a művészi és főképpen a zenei világban látják feltűnni (az emberi életet úgy tekintik, mint egy óriási, szent koreográfiát). Mások az építészetben és az urbanizmusban (a város egészét úgy tekintik, mint egy művészeti alkotást, egy templomot). Megint mások ezt az átalakulást az ember és a természet ki-békülésében látják, az állat-, a növény-, az ásvány- és a kozmikus világ közötti ,,új szövetség” létrehozása, sőt az egész világegyetem önmagunkban való újrafelfedezése által, ahogyan ezt az összes nagy ezoterikus hagyomány tanítja.

Nyilvánvaló, ha elméleti szinten maradna - egy bizonyos értelmiségi elit vagy néhány beavatott csoport számára -, ennek a szellemi változásnak a mozgalma hiábavaló lenne. Fontos gyakorlati megvalósítása sokszor egy rettenetes szükség nyomására történik. A haldoklók utolsó útjára történő „elkísérés” művészetének az (újrafelfedezése, a két világháború, több kegyetlen gyarmat- és polgárháború után egy fényes és megdöbbentő példa erre. A legparányibb mezőgazdasági folyamat specifikus biológiai finomságainak felfedezése egy jó évszázaddal a földek kémiai mérgezése után (a decentralizált redukcionalizmus ártalmassága) a másik példa erre. Afrika csodálatosan szabályozó ritmusainak felfedezése pedig - még most is, amikor a világgazdaság, a kulturális különbségek és az AIDS miatt közeli pusztulás fenyegeti - egy másik példát tár elénk az „Ember” borzalmas születéséről, amelyről már a Védák és a Biblia is szól.

Végeláthatatlan program, amelyben az emberanyag formálódik. Olyan beláthatatlan, hogy megszámlálhatatlan csapdái - mágikus vagy tudományelméleti megalomániák, különféle csalások és szélhámosságok -kétségtelenül végigvonulnak a pályáin. Vigyázzatok magatokra: az egyre növekvő leküzdhetetlen zűrzavarban az ámulatot gyakran kíséri szívünkben a Mirákulumok Udvarának sűrű sötétsége és egyedüli iránytűnk önmagunkban rejlik majd.

De ki az az „önmagunk”?

A kívül és a belül között csak egy fontos állomás van: az individuum.

A keresztények „személyiséget” mondanak némi pátosszal a hangjukban. Az egyik legmodernebb keresztény mozgalom Emmanuel Mounier perszonalizmusa. De apersona szó latinul álarcot jelent, nem? A pszichoanalízis elevenítette fel ezt a témát. Az álarc! Engem megdöbbentett, mert igaz volt: bizonyos válságos pillanatokban mindig megkíséreltem levetni álarcomat... Több százat vetettem le magamról, de mindig találtam még egy másikat alatta. És egészen mélyen, lent, természetesen semmi sem volt. Legföljebb hazugság.

Mi is az egyéni szabadság?

Mesterünket Bemard du Crest-nek hívták. Jól ismerte Indiát. Egy nap, ahogy a Kerala dombjain sétált, olyan közelről súrolta egy sas, hogy meg volt győződve arról, valamit mondani szeretne neki.

- Szép vagy - gondolta az ember -, és főleg szabad.

- Szabad? - kérdezett vissza a sas, aki forró levegőspirált húzott maga után a felhők közé felrepülve. Bizonyára így van, de vizsgáld meg egy kicsit azt, amit ti, modern emberek szabadnak neveztek.

A sas egy szempillantás alatt maga alá zárta szárnyait és mint egy kő zuhant lefelé. Olyan sebesen, hogy Bemard azt hitte, szét is zúzódott már a sziklán. Az utolsó pillanatban azonban újból kitárta szárnyait és a szél a horizont irányába sodorta magával a madarat.

A delfinek ugyanezt a példát nyújtották Jacques Mayolnak. Amikor egy tigriscápát tett a medencéjükbe, azonnal abbahagyták a játszást, háromszög alakú csapatokba verődtek a medence alján, mint egy kard, és éber figyelemmel őrködtek. Majd riasztóberendezésük jelezte, hogy a vad cselekvésképtelen, ártalmatlan. Ekkor, mint valami féktelen dívák, azonnal játszani kezdtek ismét, mindegyik a maga helyén, önfeledten, játszadozva, flörtölve, merő élvezetből bosszantva a halakat.

Egy nap az a gondolatom támadt, hogy mi valamennyien egy delfincsapat vagyunk. A pillanatnyi helyzetnek megfelelően szétszóródva vagy csoportokba verődve.

A legtöbbször valamennyiünk egy tucat különböző emberből áll, olyan emberekből - mondják a szúfik -, akik egy limlomokkal teli palotában tévelyegnek, amelynek a kalifáját egy rabszolga rendszeresen leváltja a helyébe lépve, akit majd egy másik rabszolga vált le, aki stb. A mindennapi életben ez a lomtár egy cirkusz. Mulatságos. Nevetünk rajta. De nagyon különös...

Hogyan is tudták a delfinek helyesen „megálmodni a létezést”, egészen odáig menően, hogy kitaláltak minket?

Hogy belelendüljek, elmondom az Ötödik Álom mantráját:

Először semmi sem volt, és a Semmi vágyat érzett.

A Semmi arra vágyott, hogy valami létezzen és megálmodta a fényt.

A fény a súlyra vágyott és megálmodta a nehézségi erőt.

A kő gyöngédségre vágyott és megálmodta a hím- és nőnemű virágokat, amelyek egy kozmikus táncban kínálkoznak fel vagy elutasítják egymást.

A termékeny fa arra vágyott, hogy futni tudjon és megálmodta a lovat, a gerlicét, a pumát, majd végül a bálnát. A bálna a mi ősállat-képünk.

És íme, ez az őskép, a cetfélék - a hím delfin a delphis, az ősanya a delphys, ahogyan már a görögök az orfikus szertartásokban megmondták

-, íme, amikor a ,,Negyedik Alom” következett, heves vággyal telt meg, azzal a vággyal, hogy kiszakadjon a világból, azzal a vággyal, hogy...

És a legenda itt megáll.

Milyen vágyat hajszoltak, amikor megálmodták az emberiséget?

A bálna olyasmiről álmodott, ami természetesen nem létezett... Megálmodta az ellentétjét.

Van-e ezen túl szín-ízlés, ezen túl nemes-szomjúság-nagy-visszatérés-kristály, ezen-túl nemiség-virág-csodálatos-játék-káprázatos-csábítás, ezen túl élvezet-nevetséges-bajnoki-biokompjúter-nagy-szív-magányos-delfin-trónörökösnő... ?

Mi van ezen túl?

Megpróbálom folytatni a befejezetlen legendát:

Ekkor hirtelen a delfin heves vággyal telt meg, hogy... ?

Hogy nevessen?

Azt mondják, hogy ez csak az ember „sajátja”?

Pedig nagyon is az a benyomásunk, hogy a delfinek már nevetnek... Igen, de a delfinek csak örömükben nevetnek, ők nem ismerik az eltévelyedést - máskülönben ezek az atléták miért is hagynák magukat, hogy mi, manipuláló majmok, akik testileg sokkal gyengébbek vagyunk, megfojtsuk őket? A nevetés természetesen kritika, egy szakadékot jelent a nevetés alanya és tárgya között. Nézzük csak:

Akkor a bálna nevetni vágyott és megálmodta az embert.

Igen... Miért is ne?

Itt csak egy baj van: mi elpusztítjuk a bálnát.

Elpusztítjuk az ősállat-képünket!

És ő csinálja ezt a szörnyűséget.

A bálnának nagyon jó akasztófahumora van!

De hát akkor... tud nevetni.

Tehát akkor nem a nevetés miatt álmodott meg minket.

Ezt be kell bizonyítani.

Nem, ez nem megy.

Próbáljunk ki valami mást.

És ekkor a bálna a világból kiszakadva, az ellentmondás, a ravaszság, a machiavellizmus... óriási vágyával telt meg és megálmodta az embert.

Nem. Nem érzem.

És ekkor a bálnának elege lett már abból, hogy csak legyen, és birtokolni vágyott. Számtalan tárgyat akart birtokolni, amelyek rendkívüli értelmet tárnak fel. És megálmodta az ember kezét.

Nem többet.

Még mindig a nevetés a legerősebb. De a nevetés önpusztítás. És ha nem

a nevetés volt az, amire a bálna vágyott, akkor mire?

Kezdjük ismét:

És ekkor a bálna óriási vágyat érzett. Ő, aki gyönyörűséggel úszkált a világ óceánjaiban, amelyeket népes fajtája uralt az északi sarktól az egyenlítőig, ő, aki energiájának és idejének körülbelül a tíz százalékát táplálkozással töltötte, a többit pedig szórakozással, szeretkezéssel, szüléssel, neveléssel, beszélgetéssel, több száz énekest egybehangoló, véget nem érő dzsessz koncertekkel sok száz kilométeres hatósugarú körben, és a bálna, aki mindezt megélte, hirtelen heves vágyat érzett, hogy...

Minek a vágyát, a fenébe is?!

,,A szavak utáni vágy, üvölti műveltségem, a beszélni vágyás, az igehasználat, hogy a külső világot néven tudjuk nevezni! És megszemlélni. Tudjuk: beszélő állatok vagyunk és szavaink alkotják a világot, amelyben élünk.”

Persze a beszéd is az ember sajátja. Az ember a szavaira épül. De bocsássátok meg nekem Igék hercegei, hogy nem úgy látom, mintha a bálna ennek a vágyát közvetlenül érzékelné. Mivel ő a maga nyelvén beszél.

Igen, válaszolnak az Igék hercegei, de a szavak vágyával együtt jár a kezek vágya, a manipulálás és a megnevezés vágya, valamint az, hogy így fejezzük ki érzelmeinket és gondolatainkat az anyagban. A bálna arra vágott, hogy befolyással legyen az anyagra, és megálmodta az embert.

Eggyé gyúrt anyagáradatot látok, zsíros földhullámot, ahogy kicsordul az ekevas alól, szövet-, papír-, acél-Niagarát, amint egy nagy olvasztóban folynak össze, emberáradatot az autópályákon... Hasonlóképpen mint Godfrey Reggio első filmjében, a Koyaanisqatsi—bam a volt cajun szerzetest, aki kultúragitátor lett.

Ellepte-e vajon a delfinbálnát az a vágy, hogy kitaláljon-alakítson-termeljen-eladjon-exportáljon-vásároljon-invesztáljon-allaidozzon-ajánljon--lemondjon-romboljon?

És az írásvágy?

Hogy kifesse a Szent Peter-bazilika plafonját?!

A kutyafáját, a bálna csakugyan arra vágyott, hogy Mozarttá váljon?

Igen, igen, minden bizonnyal, de...

Végül is, még mindig az első javaslat maradt meg bennem a legerősebben. Próbáljuk ki ismét, hogy nevessünk, a nevetés vágyát.

És akkor a delfin arra vágyott, hogy nevessen...

Úgy nevessen, hogy valósággal szétpukkadjon...

Egy egészséges ember, például egy gyermek, legalább hat-hétszázszor nevet naponta. Ó, ez épp jó így.

... és megálmodta...

Akkor megpróbálom elképzelni az álmát. Nevetünk. Waaaaaaa Haaaaa Haaaaaaa Haaaaaaaaa Haaaaaaaaa Haaaaaaa!

És aztán hirtelen nem nevetünk többé.

Miért?

Mert erős érzelem lett úrrá rajtunk. Szeretünk. Gyűlölünk. Őrülten. Láttunk. Elesünk. Meghalunk. Féltékenységből. Szenvedélyből. Szerelemből. Képzeljük csak el, hogy ez még néhány fokkal erősebbé válik és az élet tornádóként elsöpör. Humorérzékünk valószínűleg örökre eltűnne. Hogyan is tudná akkor az Ötödik Álom a maga körülírását elvégezni? Meg kell-e őriznie a humorérzékét még a legnagyobb borzalomban is, amelyre az ember, és csakis ő képes? Ez lenne épp az a kihívás, amelybe a delfin álma sodort bennünket?

„Amikor életérzésed felfokozódik - szuszogta nekem a nagy delfinbálna (aki bizonyára olyan információkkal rendelkezik, amelyekről én nem tudok) -, minden attól függ, hogy miképpen »verődsz csapatba« saját lelkedben. Melyik »éned« vezetése alatt teszed ezt? Milyen összpontosítással, milyen odafigyeléssel, milyen esztétikával?

Mi nyugatiak decentrikusak vagyunk. Időérzék nélkül. Ha nálunk derűsebb, táncosabb, kevésbé materialista, létérzésében nyitottabb népekre hallgatunk, csodálatos csapatszellemmel rendelkező személyiségeket eredményezhet ez a földön. Külön-külön és közösen is partnerek egy galaktikus tangóban.

Mégis elgondolkozom: „Igen, jó, de mi is a személyes, egyéni lélek, ez a »halhatatlan« lény, amelyet megpróbálok bemutatni a tér-idő egységében? Miben is merül ki az a tény, hogy mi minduntalan kisajátítjuk magunknak a szabad jelzőt?”

A reinkarnálódás gondolata például kielégítő a szellem számára. Sőt, racionalista az által az ökológiai tisztogatás által, amikor az elhunyt lelke elkezdi visszapörgetni elmúlt életét, és áttekinti eközben azt a tökéletességet, amelyen keresztülmegy (kellemes vagy nem, erős vagy lágy). De a Holtak Országából visszatért nagy álmodozók általában azt mondják, hogy a reinkarnáció semmiképp sem olyan, mint ahogyan közülünk a legtöbben gondolják.

„Az emberi lelket nem a pszichológiai törvények kormányozzák” - ismétlik a vén guruk.

Apám, nem sokkal halála után, megjelent álmomban. Magas volt, szinte mozdulatlanul állt. A többiek között elvegyült. Csoportos lénnyé olvadt össze velük. Összeolvadt! Különös, hogy ami gyermekkoromban halálra rémisztett volna a félelemtől, ami „ázsiai undorral” semmisített volna meg, most örömmel töltötte el a szívem. Mert ez nagyon is az apám volt, sokkal inkább, mint azelőtt, mintha teljes mivoltában önmaga lenne -olyan volt ekkor, mint amilyennek sohasem láttam őt! Ó, idős apám, nem szenvedsz már az asztmádtól, amely alig harmincnégy éves korodban sírba vitt. Harmincnégy! Képzeljük csak el, ahogy akkortájt még egy fiatal, nagyszerű homo sapiens férfit teljes szárnyalásában kaszál le egy túlfűtött izgalmi állapot. Egy olyan izgatottság, amely halálba rántotta, anélkül, hogy csapatba olvadhatott volna. Spirál alakban hullott alá magányosan (zseniálisan lábalt ki belőle, az emberbarát Diogenész módjára, bár álmomban testileg megnyugtató állapotban volt és ez jó érzéssel töltött el). És ekkor egy furcsa dologra döbbentem rá: különböző szemszögből tekintve, apám más-más alakot öltött ebben a „csoportos” állapotban, amelyeket eddig nem is ismertem. De én egy olyan rendkívül különös szemszögből láttam őt, amely annak az életnek volt a sajátos jellemzője, amelyet együtt töltöttünk. És így, ebből az egyetlen szemszögből láttam kristálytisztán lényének formáját, mint az erezetet a gyémántban. Felismertem: ez volt gyengeségeinek a fehér törése! Az ember korlátai, amelyek apám képében tűntek a szemembe. És ebben a formában tűntek fel. Ilyen szemszögből. Ebben a kristályrepedésben. És szép volt így. Egy teljes földi élet egyetlen kalligráfiában.

Majd azokon a gurukon kezdtem gondolkozni, akikkel találkoztam, és hogy szerintük mi az egyéni lélek, az a részünk, amely a feltételezések szerint képes továbbélni a halál után. ,,Ez bizonyára nem a pszichikum -állították mindannyian -, mert a Legvégső Valósággal való szembesüléskor minden személyes sajátosság megszűnik, még azok esetében is, akiknél ez »túlsúlyban« van és akik a Léthébe zuhannak alá (amelynek a partján egy új inkarnáció várja őket). Nem a pszichikum az, mert a lélek, a személyiség egy egészen más dolog, mint az emberi színjáték.”

A guruknál mindig az volt az érzésem, hogy az „egyben való feloldódásra” szomjazom. Arabul a „személyiségnek az egyben való megsemmisülését” fanának hívják. A fana, úgy vélem, hatalmas ezoterikus dimenzió. Amikor valaki még nem ért célhoz, erre mondják, hogy fanatikus: ezt a szót annak az érzékeltetésére használják, amikor valaki ki van szomjazva arra, hogy az Egyben feloldódjon, de még nem jutott el odáig.

Egy párizsi plébánia papja, Biondi atya, aki a „fiatal újságírók gondozója” lett, előadásaival egy csapásra szétoszlatta a reinkarnációs mítoszt. Az ő értelmezése szerint a dolog épp ellenkezőleg áll: minden individuum egy bizonyos napon, bizonyos helyen született feltétlen, és határozottan egyedülálló. Egy ilyen radikalizmus csak tetszhet az embernek.

Megkérdeztem tőle: „Ennek a feltétlen egyedülálló lénynek a lelke vajon halhatatlan?

- Igen.

- És mire hasonlít, mert tegyük fel, hogy SEMMIt sem őriz meg a neurotikus személyiségébe inkarnálódott vonásaiból?

- Ki mondta, hogy semmit sem őriz meg?

- Jó, de hogyan őrizné meg?

- Ahogyan a zeneakkordok. Ez a legkifejezőbb metafora.”

Zeneakkordok?

A pap gondolata nagyon megtetszett nekem. Mindegyikünk egy harmonikus egység lenne, egy feltétlen és határozottan egyedülálló egység... (Ha alaposan átgondoljuk, ez a metafora egyébként nagyon jól működne a reinkarnációs mítoszban is.) Lelkünk tehát olyan zeneakkordok összessége lenne, amely minden pillanatban nevetésben tör ki... egyéni zenei nevetésben... Vagy inkább lelkünk megpróbálna, küszködve megpróbálna egyéni zenei nevetés lenni!

De egy kollektív anyagba vagyunk zárva.

Már önmagában a nemzésünk, egy nőnemű személy belsejében való magzatéletünk által, aki egy hímmel közösült, egymáshoz kapcsolódó lények vagyunk. És keressük, hogy miképpen tudnánk leginkább egyénileg kibontakozni. Kiválni.

Miért?

Miről álmodozol, bálna?

Egy olyan lényről, aki a földi ős-képből képes lenne kiválni, amelyet te olyan nagyszerűen jelképezel?

Egy olyan lényről, aki azzal a félelmetes kiváltsággal rendelkezne, hogy kívülről tudná nézni a világot?

És néven tudná nevezni a dolgokat?

És nevetni tudna rajta?

Vagy sírni miatta?

Szóval egy isten!

Akit Embernek neveznének.

Súlyos árat kellene fizetni érte.

A világhoz való kötődéseinek a megcsonkítását jelentené. Lezuhan. A gravitációs erő szigorúan az ember tér-idő egységében létezik - a földi látványon túlmenően fel kell kapaszkodnia az űrhajósokkal, hogy joga legyen újból sasként szárnyalni. Vagy visszatérni a tengerbe...

Sok kortársunk tér vissza ehhez az állapothoz. Megteremtik saját belső környezetüket. Az érdekes dolog belső énjükben zajlik le. A maguk állapotában. Az ő létérzésükből fakad. A saját érzésükből.

De az érzés előbb létezik, mint maga az emberi személy. Az állatok csodálatos érzékekkel bírnak. És a növények? Úgy tűnik, ők is. (A kristályokról semmit sem tudok, az ásvány számomra egészen más.) Az állati állapotra, egy bizonyos, rettentően visszavágyunk. Ez olyan élvezetes. De mi nem delfinek vagyunk, hanem a delfin álma! Mindig eszembe jut, amit Ray Lema mondott nekem: azt akarjuk, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon - a csoportba való beolvadást és a szabad individuum éles világosságát. Mit érzékelnek az erdő emberei, amit a városiak már nem? Ezek a fehérek - mondta - szörfözni akarnak, de nem látják a hullámokat! Az afrikai kerék ápolni, rendet teremteni, összekapcsolni akar. Az egykori emberiség kristályát tükrözi. Ezután az egyéni törés következett. A szabadság. Majd a szárnyak repedtek meg, ez volt a tiszta öntudat világosságának az ára.

Mi az individualitás?

Mindannyiunk a kristályra vágyakozik. Az Államok, politikai egységek, jelentékeny szocio-organikus hálózatok, pusztán időbeli tényezők, az állam vágyaként szerepelnek (belső, időtlen), hogy jobban tudjanak ellenőrizni minket. Legalább ötmilliárd pár megcsonkított szárny húz le minket!

De valóban nem könnyű egyénivé válni. Az a kérdés, hogyan tudunk kiválni a csoportos létből. Mert Simone Weil „hatalmas állat”-ja, az „Apokalipszis állat”-ja, vagyis a társadalmi nyomás erősen fogva tart minket.

Ezzel szemben létezik az ördög, aki nagyon egyéninek tűnik. Mindig, amikor a csoportzenekar játszani kezd, az ördög egy olyan hang játszásával szít viszályt, amely elvágja az összes többit. Az ember csodálatos őrülete mindig abból áll, hogy felveszi a kihívást, fáradhatatlanul kutatja az eredetileg elő nem adott zenét, amely az ördög zavaró játékát végül beépíti egy átfogóbb, szebb zenébe.

Az ördög a szépre törekedne? Igen. Csak a szimfóniákra emlékezünk és elfelejtjük azokat a gikszereket, amelyek megelőzték... MINDEN civilizációban - tájékoztat Gérald Messadié, a történelmi regényíró - az ördög az Egyedülvaló elkötelezett szolgája -, az „egész - ontológiailag gonosz - ördög” valószínűleg perzsa eredetű elképzelés és az elrettentő inkvizíció elevenítette fel örömmel. Pedig az ördög egyébként az egész érdekében végzi küldetését.

Akkor hát a jóságos bálna erre az ördögre vágyott volna, az ellentétjére?

Ördög vagy Sheitan (az, aki megoszt vagy ellenáll), te lennél az Ötödik Alom szolgálója? Az, aki minket az egyénivé válás felé terel - és az Apokalipszisban szereplő állat, aki szüntelenül arra törekszik, hogy eltiporja a konformizmusunkat, a te megátalkodott ellenfeled lenne?

Van munkád, ördög! Erős ellenfeled az állat. Valamint az autonóm személyekből álló, erotikusán, érzelmileg, művészileg, intellektuálisan szabad emberiség, bár állandóan környezetükhöz kötődnek; ez az individuáció, amelyről Carl Gustav Jung rizomatikus szelleme beszél és hosszú időt ad (hány évezredet?) az önmegvalósításra.

A csoportos lét atavisztikus.

A családi pszichoterápia (szisztematikus, de ugyanakkor mélységesen pszichoanalitikus) hihetetlen összefüggéseket tár felugyanannak a családnak a tagjai között. Betegségeink jó része közvetlen kapcsolatot mutat szövevényes családi kötelékeinkkel. Még ha el is felejtettük már apánkat, anyánkat, vagy esetleg valamennyi testvérünk és unokatestvérünk meghalt, mégis árnyképük továbbra is létezik számunkra, egymáshoz kapcsolódva, rugalmas ektoplazma képében, rendkívül bonyolult szereposztás szerint, amelynek törvényeit Freud, az első modern kutató próbálta megfejteni.

A családi ektoplazma alakja, szerkezete, tónusa, a pszichoszomatikus individuum áttételei, mindezek rendkívül különböznek esetenként. Mint mindig, az úttörők első teóriáikat a rendellenes jelenségek, a betegségek feltűnésekor hangoztatják.

Tudomásunk van arról, hogy szisztemista módszert alkalmazó terapeuta kommandók hat hónap alatt meggyógyítottak eredendően mentális okokból étvágytalanságban szenvedő betegeket (gyakran halálos kór) például ellentmondásos utasítások alkalmazásával: - „Előírom neked (mondják a szülei kíséretében lévő junkynak), hogy naponta harminc milligrammot egyél, mivel világosan látod bizonyára, hogy amennyiben megteszed, lehetővé teszi, hogy egész családod viszonylag megfelelően működjön!”

A módszer hatékony lehet. A junky feloldódik. Az anorexiás lány újból enni kezd, attól a pillanattól kezdve, hogy terapeutái valamennyi jelen lévő rokona, testvére előtt meg merték mondani, hogy a családban sohasem mondták egymásnak azt, hogy „szeretlek”.

Az anorexiás újból eszik. De történetesen hat hónappal később húga kórosan elhízik: a szétesett család pszichéjének a Loch Ness-i szörnye, a beteg családi ektoplazma súlyosan felerősödik úgy, hogy egy más alanyt választ ki áldozatul és egy más betegséget eszközül.

Bizonyos súlyosan sérült családok esetében (egy repedéshez, erős geológiai töréshez hasonlíthatjuk a tünetet, amely például generációk között húzódik meg, fiával élő anya vagy édesanyjával élő apa esetében, nem is beszélve a régóta közismert vérfertőzésről) azt mondják, hogy a családi ektoplazma egy olyan szomatikus autonómiát ér el, amely a szó szoros értelmében a testen kívül mutatkozik, külső alanyokon jelenik meg! Djohar Si Ahmed pszichoanalitikus kutatásai, amelyeket Laurent Corbin parapszichológus által Normandiában megfigyelt, bizonyos kopogtató szellemekről közölt megfigyeléseire alapozott, különös módon világítják meg ezt a kérdést. Ezek a kutatások meglehetősen egyeznek Didier Anzieu vízióival, amelyeket André Ruffiot használt fel kutatásaiban: itt a gyermek pszichéje feltűnik és mentális jelrendszerének rácsára bukkan - enélkül a gyermek vegetatív állapotban maradna -, anyja álmában. Anyja álmában, aki az apjáról álmodik.

És ekkor bizonyos rémülettel azt vesszük észre, hogy valamennyien, személy szerint ezekhez az ektoplazmatikus dolgok egyikéhez vagyunk kapcsolva.

A rémület első pillanatai után elgondolkozunk.

De a valóságnak ezen a szintjén mindössze fejünkkel gondolkozni önmagában nem elég. Az ektoplazmákról a test gondolkodik. A has, a hara, mondja Karlfried Graf Dürckheim.

Az összes nagy hagyomány azt mondja, hogy ,,az énnek meg kell halnia, hogy újjászülethessen önmagában”. Egyesek ezt így pontosítják: az individuumnak meg kell halnia, hogy a személyiség megszülessen. Hogy a Homo humánus felébredjen.

De a persona álarcot jelent...

„Természetesen - felelt az ördög - a lényegnek mindig álarcban kell maradnia.

- Álarcban? Ez igen! Bravó, ördög!”

Ah, a szép bolygó!

Ah, a szép szabadság! Ah, az alkotó merészség!

Ah, a szép testvériség!

Ah, a szép együttérzés!

Ah, a szép vallásháborúk!

Igen, ördög, a vallásháborúk iszonyatosak. Igen, ördög, a vallások miatt gyakran hánynunk kell. Igen, ördög, a vallások megakadályozzák, hogy az individuáció tovább folytassa táncát. Egyébként miért akadályozzák meg?

„Azért, mert - üvölt a szerencsétlen ördög -, a vallások kisajátítják a végtelent. Azért, mert ráteszik kezüket a mindenek fölött álló Valóság imádására, amelynek visszatükröződését valamennyien magunkban hordozzuk. Azért, mert a Végtelenből a maguk dolgát akarják létrehozni, miközben a Végeshez kapcsolódni életszükséglet, ahogyan minden egyes embernek szabadnak kell lennie ahhoz, hogy a maga módján élhessen.”

Alszunk.

Mit válaszolhatna a német baloldal Wilhelm Reichnek, amikor az a nácizmus ősi természetéről világosította fel őket, amely a szexualitásban és az eltorzult, kifosztott, megkínzott szent ügyben gyökerezik?

Semmit.

Meghalni.

Mit válaszolnak ma a demokratikus társadalmak a vallási kalandorok által kisajátított, elferdített, perverzzé tett szent ügy betörésére?

Nem nagy ügy.

Nyilvánvaló, rettentő nehéz erre választ adni. Főképpen, amikor a valóság elszabadul. El tudjuk képzelni, hogy az ökológiai forradalom, amelyen kortársaink esnek át, fájdalom nélkül jár? Ki nem látja, hogy ez a forradalom olyan durva, olyan kegyetlen, hogy a szent ügy minden pórusában süket már? Szinte fölösleges kritizálni a „zöld khmereket” (a jövendőbeli feltételezett ökolo-misztikus zsarnokok), ha nem kíséri rögtön egy olyan alternatíva, amely másképpen tárgyal UGYANAZOKKAL az erőkkel. Ellenezhetjük a tenger közepén lefolytatott szülést, és az egész szisztematikus anesztézia mellett dönthetünk mindenben, ami fájdalmat okoz, hihetünk a bionikus méhben, emberi jövőnk fél-test és fél-gép folytatásában, a szülés mégis megtörténik. A gyermek életre kel. Lelke lesz. Egyéni lángja...

De valójában mi is leendő szabadsága, egyéni szabad akarata?

Elgondolkozva azon, hogy ki is ez az ,,én” bensejében, az a hang, amely a legnagyobb zeneszerzők darabjait kívánja előadni, Willem Ibes zongorista a haptonómiai világkongresszuson kijelentette, hogy tízéves lánya adta számára az első kielégítő választ, amikor túláradó lelkesedéssel ezeket mondta: „Sohasem játszottam még úgy, mint ma... ujjaim mindent maguktól csináltak; nem volt szükségem, hogy bármit is tegyek; kicsit olyan volt, mintha a billentyűk húzták volna maguk felé azokat az ujjakat, amelyekre éppen szükség volt”.^*

Hatvan évvel korábban ezt Albert Einstein egy kicsit másképpen fogalmazta meg: „Egy emberi lény a mindennek egy része, amelyet »világegyetem«-nek nevezünk... és amely időben és térben korlátolt rész. Tapasztalatot szerez magáról, gondolatairól és érzelmeiről, mintha azok a többitől külön állnának - tudatának valamiféle optikai illúziójára épül. Ez az illúzió olyan számunkra, mint egy börtön, személyes vágyainkra korlátoz, és arra, hogy csak néhány személy iránt legyenek érzelmeink, akik a legközelebb állnak hozzánk. Az a feladatunk, hogy kiszabaduljunk ebből a börtönből és kiszélesítsük érzelmeink körét, hogy át tudjuk ölelni valamennyi élő teremtményt, a természet teljességét és szépségét.”

Te = Én? Én = Mi? Igen, de nem, mert... És az ego, barátom, a nélkülözhetetlen ego?!

Hogyan tudnánk emberek lenni e nélkül az egoisztikus bőr akadálya nélkül, amely elválaszt minket az összes többitől?

Egy angyal oldotta meg számomra a legelképesztőbb paradoxont.

Ez a Treblinka-parti lengyel paraszt döbbenetes megjegyzésével kezdődött (pedig olyan egyszerű, olyan banális). Ne feledjék: Lanzmann filmrendezőnek, aki azt kérdezte tőle, hogy a második világháború alatt a koncentrációs táborok mindennapi látványa nem okozott-e számára fájdalmat, a lengyel paraszt így válaszolt: „De uram, amikor ön megvágja az ujját, nekem az nem okoz fájdalmat.”

Amikor először hallottam, azt gondoltam: ,,Ez az alak hülye, képtelen meghallani lelkiismerete hangját. Külső értékrendet kell állítani elé, hogy azok irányítsák, egy rajta kívül álló morális hangot, egy vallást. Ez egy Homo religiosus, még mindig egy fabábu Pinocchio, akit Jiminy Tücsök dorgál szüntelen.”

Ami engem illet, azt gondoltam, hogy életem folyamán sikerült beépítenem ezt az erkölcsi hangot bensőmbe.

És ahogy egy nap a karma fogalmán elmélkedve elgondolkoztam: „Őrzőangyalom, ez az egység, amely tudatalattim árnyékában »örök lelkiismeretem« hordozója, rajtam kívül vagy bennem van?”

Aoki mesternél voltam ekkor gyakorlaton, a sintaido alapítójánál. Mit gondolt ő az őrzőangyalról?

Amikor azt látta, hogy széles kézmozdulatokat teszek egy fejem fölötti, néhány méterre levő láthatatlan lény felé, a sensei egyik ujját az orromra nyomta és összes fogát kivillantva, mosolyogva kérdezte tőlem: „Miért történne ez rajtad kívül, miért nem benned?”

Hirtelen úgy éreztem, hogy alig különbözők attól a lengyel paraszttól, aki még nem építette be magába morális lelkiismeretét, ezt a Jiminy Tücsköt önmagán kívül hordozó Pinocchiót... Ugyanolyan voltam.

El kellett volna keserednem.

Éppen ellenkezőleg történt.

Ha a Semmi megálmodta a fényt, a fény megálmodta a kristályt, a kristály megálmodta a fát, a fa megálmodta a delfint, a delfin pedig megálmodott minket...

Ha az egész világegyetem bennünk van.

Ha az ontogenezis megismétli a filogenezist.

Ha mi vagyunk a létezés élő határa, amely saját táncára ébred.

Ha minden egyes életsors a civilizációk nagy történetét ismétli meg.

Akkor az ember kiteljesedés felé tartó rohamos fejlődése mindannyiunkban megvalósulna egyetlen élet leforgása alatt. Nem lenne feltétlen szükségünk sok-sok ezer reinkarnációra, hogy geológiai sebességgel valóra váltsuk az Ötödik Álmot!

Egy angyal győzött meg erről engem, tűzszavával villantva fel előttem a rémisztő távlatot.

Egy határozottan körvonalazódott kérdés foglalkoztatott hosszú évek óta: szerettem volna megtudni, hogyan lehet tisztességesen derűsnek maradni a legnagyobb válságban, teljes káoszban, háború közepén. Hogyan csinálták azok, akik képesek voltak a szenvedélyek sodrásának ellenállni a második világháború legsötétebb kínjai idején? Azok, akik vidámak maradtak - reményteljesek -, még a koncentrációs táborok gyalázatában is? Számomra ez lehetetlennek, felfoghatatlannak tűnt mindig. Pedig ismertem a Párbeszéd az angyallal című könyvet. Évek óta állandó olvasmányom volt.

Amikor angyalról hallunk, ugye angyali tisztaságra, szelídségre, talán pajkosságra, rózsaszín-kék irrealizmusra gondolunk? Ti szerencsétlenek! Az Angyal a kegyetlen valóság harcosa! Amit pedig mond, rendkívüli nyerseséggel hatol szinte a húsba. Éles, mint a kard. Pedig túlcsordul a szeretettől.

A Párbeszéd az angyallal c. könyvet képtelenség egyszerre elolvasni. Az ilyen műfajú alkotást csak szakaszonként, éveken át lehet feldolgozni. Egy olvasásra lelki csömört válthat ki. Én nem ismerek még egy ehhez foghatót, amely jobban kifejezné évezredünk végét.

Az, ahogyan a Párbeszéd... a nyilvánosság elé került, meglepőnek, döbbenetesnek tűnt. Valójában épp talán a legjobb pillanatban jelent meg.

A történet a negyvenes években játszódik. Négy, modern gondolkozású magyar fiatal, három nő és egy férfi többnyire együtt él Budapesten. Hanna és Gitta a deco művészetekkel foglalkoznak. Hanna okos és szelíd természetű, állandóan tréfálkozik, intuíciókkal teli szüntelen, a szűkszavú József felesége, aki bútortervező, korát jóval megelőző designén Gitta, ő valamiféle elhibázott fiú. Úszóbajnok. Magyarországon sztár. Lili pedig szép és finom, inkább tartózkodó, ritmikus táncot oktat, és messziről is jönnek, hogy óráit látogassák. Négyük közül egyedül Gitta nem zsidó, de egyikük sem gyakorolja vallását; valamennyien agnosztikusok vagy ateisták.

Hosszú ideig Horthy kormányzó fortélyainak köszönhetően Magyarország hivatalosan nem vesz részt a háborúban. De a nácizmus hatja át a légkört. A vérengző nyilaskeresztesek Hitlert is túlszárnyalva rettegést keltenek és végül 1944 márciusában sikerül kezükbe kaparintani a hatalmat, amikor is a német hadsereg megszállja az országot. Ezerszámra ölik a zsidókat. A négy barát Budaligeten bújik meg, Budapest egyik külvárosában. Csupán Mailasz Gitta hírneve nyújt számukra viszonylagos biztonságot és munkát.

Régóta az a szokásuk, hogy hosszú órákon át az élet értelméről vitáznak, Lao-cet és a Védákat olvassák, és egyre gyakrabban találkoznak zárt ajtók mögött. A fékeveszett háború egyre messzebb sodorja őket elszigeteltségükben. Beszélgetésük izzó csúcspontra ér.

„Minden este - meséli Gitta - munka után különböző témákat »melegítettünk fel«, amelyek különösképpen érintettek bennünket. De ahogyan a háború egyre jobban kibontakozott, egyetlen törekvésünk maradt Csupán: a hazugság. Az a kitervelt hazugság, amely megmételyezte a levegőt... Az igazságot kerestük mindebben, a mi igazságunkat. Nem bűnösöket, hanem tévedéseket, amelyeket általában az ember követett el és mi áldozatai voltunk. Hogyan is születhetett volna meg bennünk az új ember, a félelemtől mentes alkotó individuum?

Egyfajta igazságjáték vált szokássá közöttünk. Igényes, nehéz játék. És egy péntek délután, egészen pontosan 1943. június 25-én, egyszer csak hallatlan dolog történt.”

Gitta és Hanna voltjelen csupán. Összevitatkoztak egy szövegen, amelyet Gitta szándékozott írni, azaz, pontosabban, nem döntötte el, hogy leírja-e. Hirtelen Hanna meglepő ünnepélyes hangon kijelentette: „Vigyázz! A továbbiakban nem én beszélek.”

Amit ezután mondott, és Mallasz Gitta kérdéseire adott válaszai alkotják a nyolcvannyolc rendkívüli párbeszéd első részét.

Kivel folytatott párbeszédek? Mondjuk, hogy egy sugárzó „erővel”, amelyet egy hónap múlva „angyalnak” neveztek el, és amit mások talán „tudatalattinak” neveznének - óriási szívvel ruházták fel ekkor, amely ragyogó értelemmel és páratlan szigorúsággal rendelkezett a „testi rész” gyávasága, önelégültsége, ambíció- és függetlenséghiányával szemben.

1943 júniusától 1944 novemberéig tizenhét hónapon át a szent jelenség először hetente egyszer, aztán amikor a náci satu bezárult, naponta egyszer, majd a végén minduntalan megismétlődött - aztán az angyal felhagyott a szigorú pedagógiai fellépésével, amely kezdetben jellemezte és a továbbiakban egy igazi Apokalipszishez méltó történetbe kezdett, egy rendkívül vidám kinyilatkoztatási próféciába.

Igen, vidám! Még akkor is, amikor a házat hóhérok vették körül és arra készülődtek, hogy Hannát, Lilit és a zsidó nők százait elhurcolják, akiket Gitta - egy náci konfekcióműhely tulajdonosnőjének adva ki magát -hónapok óta védett.

Ők, az utolsó pillanatig, lakkozott fedelű füzeteikbe mindent följegyeztek. József ekkor már egy koncentrációs táborban pusztult el.

Harminc év múlva Gitta Mallasz, az egyetlen túlélő, miután tizenöt év egyéb kálváriát élt ált a kommunisták uralma alatt - köteles volt megtervezni a Magyar Állami Balett díszleteit, hogy megmentse hajdani tiszti családját -, francia állampolgár lett, majd végül sikerült megjelentetnie füzetei tartalmát Párizsban, az Aubier Kiadónál.

Elsöprő siker. A Párbeszéd az angyallal című könyvet rengeteg nyelvre azonnal lefordították. Számos művész által megbecsült könyv lett, köztük Yehudi Menuhin és Narciso Yepes - ez utóbbi személyesen végzi el a spanyol fordítást, gondosan tiszteletben tartva a szöveg félig zsoltár-, félig néger spirituálé-szerű nagyon különös zenéjét és ritmusát.

A század egyik nagy, szent alkotása ez.

Összefoglalni természetesen lehetetlen. Minden oldal radikális újdonságú kincseket tartalmaz.

Mit gondoljunk a vallásokról?

„Régi világ!”

És a tudományról?

„Gőgös szolga, aki úrnak képzeli magát.”

A parapszichológia?

„A betegek nyála, a hajótöröttek vacogása.”

A gondolat?

„Csak az időn belül létezik. Az idővel együtt született, vele hal meg és semmit sem tud felfogni önmagán kívül.”

A szenvedés?

„Az állat számára féken tartó erő, az ember számára fölösleges.”

Az emberi szexualitás?

„Az ember ezt a »többletet« kapta, ami kielégíti a földi hiányt, de nem azért, hogy sok testet, hanem hogy EMBERt csináljon.”

És a háború?

„Az ember négymillió éve létezik, béke még sohasem létezett. De elérkezik...”

A háború, gyötrő...

Ezeket a kérdéseket 1991 márciusában tettem fel Mailasz Gittának, amikor az Irak elleni „célpontosított” háborút kísértük figyelemmel elképedve, éppen egy fél évszázaddal a hitleri Blitzkrieg elszabadulása után...

A több mint nyolcvanéves egykori osztrák-magyar úszónő ekkor még élt - Dél-Lyonban, Cote-Rotie partján, ahol francia barátai, Bemard és Patrícia Montaud fogadták házukba. Érdes, túl érzelgős és gúnnyal teli hangon válaszolt, erős közép-európai akcentussal ejtve ki a szavait:

- A Golf-háború kezdetén barátaim aggódva kérdezték tőlem, hogy mit tehetnének. Először ezt válaszoltam: Úgy tegyetek, mint a kínai paraszt: szántsátok fel továbbra is a földeteket. De ezt ők nem úgy értették, mint mi, a négy budapesti barát, akik képesek voltunk elviselni a második világháború idején a körülöttünk lévő borzalmakat. Egy fontos dolgot tanultunk meg: a háború nem a harcmezőn, nem is a legfelsőbb vezetők értekezletein dől el. A háború nem más, mint egy másik harcmező elkerülhetetlen következménye, amely az emberi szem számára láthatatlan.

- Hol van ez a harcmező?

- Tudnunk kell, hogy minden emberi mosoly a háborús terveket ássa alá. Hogy minden építő gondolat csökkenti a destruktív erők összefogását. Hogy minden békevágy enyhíti a harcok tüzét. De ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy minden negatív érzelem, ezzel ellentétben, a rombolásnak nyit ajtót. Mi, akik ma élünk, bizonyára nem véletlenül vagyunk szemtanúi ezeknek a háborúknak: mindannyian harcosok vagyunk, akik felelősek a nagy történelemi egyensúlyért. Nem csupán a külső események tehetetlen áldozatai vagyunk mindössze, hanem épp ellenkezőleg, az a döntő csepp, amely az élet... vagy a megsemmisülés felé fordíthatja az egyensúlyt. Lelkiismerettel viselni ezt a felelősséget, ez az ember méltósága.

Gitta Bourbon-konyakot kínál és félig lehunyt szemmel így folytatja:

- 1943 telén, egy pénteken Lili ezt kérdezte: Tehetünk-e valamit a háború borzalmai ellen? Az angyal kissé elkeseredett hangon így felelt. A HÁBORÚ MEGSZOKOTT DOLOG. FORDULJ A SOHASEM LÁTOTT FELÉ. A SOHA NEM HALLOTT FELÉ! Nos, a legrégebbi emberi csontok körülbelül két-vagy négymillió évvel ezelőttről származnak, de tudjuk, hogy az ősember azonnal megölte fajtestvéreit a túlélésért folytatott harcban. Azóta sem szűnt meg az öldöklés, és amikor ez szervezett formában történik, háborúnak nevezzük. Négymillió év alatt a tömeggyilkosság már szokássá vált! Sejtjeink hozzászoktak már az öldökléshez, sőt maguk a génjeink! Négymillió év FOLYTONOS HÁBORÚ, ez már rutin, ugye! És az angyal ezt mondta nekünk: „Béke még sohasem létezett, SOHA. Mert a béke nem csupán haladékot jelent két háború között.”

- Nem látjuk, hogy mi vezethetne ki minket ebből...

- Dehogyisnem! A sejtek mélységéig teljes egészében átalakult test!

Egy olyan test, amelyet a továbbiakban nem tudnak már megölni. Ekkor a háború valamennyi eszköze, az egész bombakészlet, a legrafináltabb technológiai öldöklés... semmit sem érhet el. A szemétkosárba vele! Ha az ember már egy olyan testben él, amelyet nem lehet többé megölni!

- Persze! De létezhet-e egy ilyen test?

- Az angyal válasza a következő volt: „AZ EMBER NAGYSÁGA AKKORA, HOGY ÉN MAGAM SE TUDOM FELMÉRNI MÉG.” Felfogod-e, hogy azt sem tudjuk, kik vagyunk. Egyáltalán nem! És rettentő szerények vagyunk.

- Nos, én azt hittem, hogy ez épp ellenkezőleg van, hogy az ember, ez a gőgös lény, mindent tönkretett, mert úrnak képzelte magát.

- Álúr, aki nem vállalja a szerepét! Sokkal kényelmesebb, ha mindössze a fenekünkön ülünk és semmit sem teszünk, mert Embernek lenni óriási felelősség! A teremtés szószólójának lenni! Az állat nem beszél. Az angyal sem. Csak az ember által. Egyedül az ember kapott szót - és mosolyt! Senki sem tud mosolyogni, csak az ember. A szó teremtő erő. De teremthetek sötétséget épp úgy, ahogy fényt is. Bennem legerősebben ez a mondat ragadt meg - a legnagyobb sötétség időszakát éltük -, amikor az angyal így szólt hozzánk: „NE FOGLALKOZZ A SÖTÉTSÉGGEL! HANEM A FÉNYT SUGÁROZD, MINDIG ÉS MINDENÜTT! A FÉNY NEM SZÜL SÖTÉTSÉGET, DE A SÖTÉTSÉG ELPUSZTUL A FÉNYTŐL!”

- Egyesek azt gondolják, hogy az új csak sürgős esetben tűnik fel, a szükség hatalmas nyomására keletkezik.

- Ez még a kényszerhelyzetből adódó régi törvény. De az új törvény szabad választást nyújt átalakulásunk számára. Ez az ember legnagyobb méltósága. Az előtt a hihetetlen lehetőség előtt állunk, hogy tudatosan alakítsuk önmagunkat. Tudatosan csatlakozni annak a fénynek a részéhez, amelynek az anyagi része vagyunk, ahhoz az éltető részhez, amelynek az életre kelt része vagyunk, ahhoz az időtlen részhez, amelynek a halálos része vagyunk, a régi ember nem is tud erről. Csak azt tudja, hogy életre kelt, de mi célból? - nem tudja.

- Az angyal természete milyen? Milyen dimenzióban él?

- Az angyal az anyagot nem látja. Csak az ember által. Egy nap, ahogy egy halom virágot rendezgettem, így szólt hozzám: „TÚLZOTTAN RAGASZKODSZ A DÍSZÍTÉSHEZ. VESD EL MINDAZT, AMI RAGASZKODÁS. ÉN NEM LÁTOM A VIRÁGOK FORMÁJÁT, DE AMIKOR EGYEK LESZÜNK, A TE TESTI SZEMEIDDEL FOGOM LÁTNI A TEREMTÉS FORMÁJÁT.”

- Az angyal egy formának csak a lényegét látja, az alkotó szikráját; de nem látja az alkotott formát. Csak rajtunk keresztül. Megfordítva, ha te az angyalhoz társulsz, látod a teremtés lényegét, az alkotó elvet. A terem-

tett lény és a teremtőnek az egyesüléséből áll az ember tavasza. És közeleg ez a tavasz. Lili és Hanna ezt tanúsították még a koncentrációs tábor halálos félelmében is: itt a tavasz! Most! Máris megismerhetünk, ha akarjuk, egy olyan állapotot, amely sohasem létezett!

- Az angyalnak köszönhetően? Ő a kezdeményező?

- 1943 elején, az első beszélgetések közben ezt gondoltam: A fenébe is! Ez a hang az igazságot mondja! És én, aki az igazságot kutatom, és akinek annyira elege van a hazugságból... Ó, te, aki beszélsz, hogyan is hallhatnám állandóan a hangodat? Ekkor hihetetlen megvetéssel válaszolt az angyal nekem: „EGY MARIONETTFIGURA LENNÉL! LÉGY FÜGGETLEN!” Azt szerette volna, ha vidám és független lennék.

- Jó, de ez az angyal egy provokátor! Épp akkor mondja ezt, amikor a sötétség a csúcsfokára hágott. Kinek is sikerülne őszintén vidámnak lenni a háború közepén?

- Tulajdonképpen azt hiszem, hogy kísérleti nyulak vagyunk, mondjuk, hogy... angyalian tudományosak. Valami ilyesmi lehet tanulmányozásunk tárgya: hogyan tud négy teljesen átlagos, egészséges gondolkozású ember (a mindennapi életben gyökereztünk alapvetően), hogyan tudnak a normális, de rendkívül nehéz körülmények között élő emberek elviselni az egyre erősebb sugárzó fényözönt? A kísérlet egyszer majdnem megbukott: megtudtuk, hogy több millió zsidót gázosítottak el és a magyar nácik köre mindennap egyre szorosabban zárult körénk. Ekkor olyan reménytelenségbe zuhantunk, hogy az angyalok... elvesztették a kapcsolatot velünk! Csak annyit tudtak mondani nekünk: „Vagy megtisztulunk, vagy veletek együtt elveszünk!” Mert angyalaink valójában - ezt éreztük - óriási kockázatot vállaltak maguk is. Azt a kockázatot, hogy a kísérlet megbukik... Szerencsére, amikor végre túlestünk ezen a megrázkódtatáson, soha többé nem veszítettük el a hitet, még József deportálása után sem, akkor sem, amikor szemmel láthatóan semmi sem tudott már megmenteni minket...

- Eszerint tizenhét hónapon át hétről hétre, aztán napról napra ezek a furcsa angyalhangok adtak Önöknek nagyszerű oktatást, szent órát. Mindig Hanna szavain keresztül. Egy transzállapot volt ez?

- Nem, Hanna teljesen világos gondolkodású maradt, még akkor is, amikor néha a benne lakozó erő megremegtette.

- Milyen erő?

- A gondolat hatalma engem mindig elkápráztatott. Már kisgyermekkoromban elgondolkoztam azon: „Hogyan zárhatnám be az ajtót mindazok a gondolatok előtt, amelyek a fejembe engedélyem nélkül hatolnak be?” Harmincéves koromig kellett várnom arra, hogy az angyal megvilágosítson ez ügyben. A gondolat a teremtett világhoz tartozik, ahogyan az intuíció a teremtő világhoz. Az első az időnek van alávetve, a második pedig kiszabadítja onnan. A gondolat egyszerűen arra való, hogy világosan átadjuk azt, amit az intuíció sugall.

„Milyen sok nagy gondolkodó, Descartes, Newton, Einstein, Poincaré vallották, hogy valamiféle álomban ismerték fel a felfedezéseik ihletét. A megvilágosodás pillanatában az egész struktúra megjelent előttük. Azután órák kellettek, napok vagy hónapok, hogy gondolatukat szavakba tudják foglalni, vagy megvalósítani azt, amit intuícióik tártak fel nekik. Természetesen ahhoz, hogy ez az intuíció tökéletes módon működjön, egy szigorúan körvonalazott gondolát kellett. Vegyük például Mozartot: már pici gyermekkorában apja megtanította neki a zeneszerzés szerkezetét. Amikor aztán intuíciója révén a mennyei zenét meghallotta, le tudta kottázni azonnal, sőt gyakran minden javítás nélkül, szimfónia, koncert vagy opera formájában.”

„Ezzel szemben egy gyenge intellektus középszerűen közvetíti a legautentikusabb intuíciót is, vagy eltorzítja azt. Hányszor olvastam elképedve olyan személyek szövegét, akik igazi szellemi élményeken estek át kétségtelenül, mégis írásaik véget nem érő dagályos ismétlések voltak csupán, álpoétikusak, újítás nélküliek.”

„Hanna barátnőnk ritka intelligenciájú, nagyon következetes gondolkozású volt. Amikor intuíciója révén meghallotta az angyal szavát, azonnal közvetíteni tudta, habozás nélkül a mi nyelvünkön. Természetesen ez a nyelvezet nem ugyanaz egy európai vagy egy ázsiai, egy tudós vagy egy művész esetében. De végül is nem a használt kifejezések számítanak, hanem új értelmük, az új perspektíva. Ez az ÚJ adja a névkártyát, az angyal átvonulásának a bizonyítékát!”

„Az angyal vagy inkább angyalok: mindegyikük, mégha nem is akarja, állandó kapcsolatban áll az alkotó fény részével. Lili angyala gyöngéd volt. Józsefé mértéktartó. Hannáé egzaltált. Az enyém könyörtelen. Mindegyik közös sajátossága az volt, hogy nem használtak elkoptatott szavakat. Sohasem ejtették ki például a keresztnevünket. Nem azt mondták, hogy József, hanem »Az, aki alkot«, nem azt, hogy Hanna, hanem »Aki beszél«. Egyszer egyikük ezt mondta: »NEM EJTHETEK KI KERESZTNEVET, MERT EZ HAZUGSÁG, ÁLARC LENNE.«”

„És amikor a legfőbb teremtő erőről volt szó, a »Végső Realitásról«, ahogy az indiai Upanisádák mondják, sohasem volt szó »Istenről«: az angyalok egyszerűen csak »Öt« mondtak. Ez sajnos a legtöbb nyelvtani nemmel rendelkező nyelvre lefordíthatatlan. Egy semleges alak, amely nincs ugyan megfosztva természetes nemétől, de túlmutat a nemeken, a szerelmi összefonódásukon is túl...

- A Valóságok Valósága egy összefonódás gyümölcse lenne?

- Az angyal ezt mondta: HA KÉPESEK LENNÉTEK EGYÁLTALÁN MEGÉREZNI AZ ANYAG SZERELMI VONZÓDÁSÁT A FÉNY IRÁNT, ÉS MEGFORDÍTVA, A FÉNY VONZÓDÁSÁT AZ ANYAG IRÁNT, AKKOR VALÓSÁGGAL MEGRÉSZEGÜLNÉTEK.«

Az angyal számára a részegség azt jelentette, amit mi Istennek nevezünk. Azt mondta, hogy ez a részegség minden pillanatban elérhető számunkra. Elég, ha csak kitárulkozunk előtte. És ezt mindig szerelmi vonatkozásában értette.

- Hogyan lehet erre a részegségre eljutni? Mi az útja?

- Az út az öröm és a súly - amely megmagyarázhatatlanul - a szerelmi vonzás”...

Amióta a Párbeszéd-et olvasom, ez az utolsó mondata az, amely kétségtelenül a legnagyobb hatást tette rám. Lakj a testedben - sugallja az angyal idői felének -, ne tedd, hogy nem gondolkozol. Kettőnk közül a könnyű én vagyok, míg neked megvan az az őrült kiváltságod, hogy az anyagban laksz - ez ad neked hatalmat, amit fel sem fogsz, mindenekelőtt a szó hatalmát. Mert az összes teremtés közül te vagy az egyetlen, aki beszélni tud. Még az isten is csak általad szól szavakban. Akkor mérlegelj barátom - az út a súly -, de örömmel mérlegeld súlyod! Így tudok kapcsolatba lépni veled. Mintha ezen a módon, és csakis ezen a módon tudna az ember és az angyal között a legfőbb kozmikus hangszer húrja kifeszülni: az Ember.

Ember?

Akkor... mire hasonlít hát az Ötödik Alom beteljesedése?

Ez egy olyan lény, amelyet maga az angyal sem tudna kieszelni. Egy lény - mondta egy hétkarú gyertyatartót rajzolva - a fény és az anyag, a szeráf és a fa, az angyal és az állat egybeolvadásából. Egy olyan lény, amelyben a teremtő és a teremtett találkozik...

AZ EMBER AZ EGÉSZ VILÁGEGYETEM és törvényei mindig újak.

Az állat, majd az angyal adta nekem a boldogság kulcsát.

A folytatás csak a feltáró munka lehet.

[1] Ezt a szöveget már közölték Albert Palma: La Voie du Shintaúdo ( A sintaido útja) című könyvének útószavában. Albin Michel, 1992.

[2] E kérdésről készült első riportsorozatom (La Source noire) (A fekete forrás), Grasset, 1986.

[3] 1978. Új kiadás: Lattčs, 1989.

[4] Ilja Prigogine 1977-ben kémiai Nobel-díjat kapott a nem-egyensúlyi rendszerek terén elért eredményeiért. Munkáit általánosan meghatározónak tekintik: azt a módot tárgyalja bennük, ahogyan a káoszból kialakul a rend, „amikor még távol volt az egyensúly állapota”. Entre le temps et l’éternité (Az idő és az örökkévalóság között) című könyvének előszava utal a delfinre.

[5] Jim válogatást készített a legjobban sikerült részekből: Orca’s best Hits (A kardos delfinek legszebb dalai). Az Interspecies Communication juttatta el tagjaihoz e felvételt.

[6] Gallimard, 1979.

[7] 1985-ben a strasbourg-i római kori fürdők medencéjében egész éjszaka tartó, szürrealista barlangálomban ringatott több száz embert.

[8] San Diegóban és Nizzában.

[9] A víz alatt nem engedi ki azonnal a levegőt, hanem légzőszerve segítségével többször is felhasználja, amire képesek a jógik és egyes szaxofonosok is.

[10] Egy mozgásban lévő tárgy rezgésszámváltozásának görbéje. Ismeretes s távolodó autó példája.

[11] Vö.: Harmadik rész, 3. fejezet.

[12] Részletek John Lilly: L’Homme et le Dauphin (Az ember és a delfin) című könyvéből. Stock, 1961.

[13] Id. mű.

[14] Idézet Joan McIntyre Mind in the Waters (Emlék a vizekben) című összeállításából. Julian Press, Double Day, 1982.

[15] Részletek Az ember és a delfin című id. műből.

[16] “A víz és a tudati állapotok” címet viselő tanácskozás nagyon kiábrándító volt. Lilly, aki először járt Franciaországban, egyszerűen nem nyilatkozott. Kérdéseimre, amelyeket kétségbeesve próbáltam föltenni neki, igennel vagy nemmel válaszolt. Jacques Mayol és Michel Odent kiegészítő hozzászólásait meg az én beszámolómat Igor Csarkovszkij munkásságáról épp hogy csak le nem hurrogta a közönség.

[17] Programming and metaprogramming the human biocomputer.