John Lilly szólni sem tudott a meglepetéstől. Szinte megrémült. Ahogy haladt előre a tanulmányozásban, úgy nőtt a bámulata. Éjt nappallá téve dolgozott, még vasárnap is. Lassanként sikerült elkülönítenie a delfin első mozgás- és érzelmi központjait, a hatalmas „csendövezeten” túl, amelyben az elektródok ingere semmit sem vált ki.

Hosszadalmas, és sok türelmet igényel ez a munka. A kutató végtelenül lassan mozdítja odébb a csavar gombját, amely az elektródot vezeti századmilliméternyit előbbre a szürkeállományba. És akkor, a delfin erőteljes farkcsapása vagy fejrázása jelzi, hogy a mozgásközpontjához értek... John még egészen az elején tartott, amikor egyszer csak a delfin beszélni kezdett! Ó, még nem Robert Merle Fa és Bi delfinjeinek Shakespeare-i hőstettei, mégis a delfinhangok valószínűtlen kavargásába: csörömpölés, csikorgás, kuruttyolás és egyéb fütyülő hangok közé, amelyeket a tudós akkor kezdett rendszerbe szedni, mintha egy többször is elismételt szó vegyült volna papagáj módjára, mégis jól kivehetően. Az a szó, amelyet ő többször is használt.

John Lilly azonnal ráveti magát a delfin agyába helyezett elektródokra, izgatottan remélve, hogy rábukkan az emberéhez hasonló „beszédközpontra”. Hónapokig próbálkozott ugyanígy a majmoknál, de egy árva szót sem tudott kihúzni belőlük.

Sajnos, a hatodik delfint is elérte a sorsa, még mielőtt a tudós ujjával érinthette volna az állat „beszédközpontját” a koponyája alatt. A szegény pára, mielőtt kimúlt volna, még megajándékozta Johnt, no nem egy szó utánzásával, hanem kacagni kezdett! Ugyanúgy kacagott, mint John Lilly asszisztensnője. Valahányszor hallja e kacagást (fölvette ezt is, a többi hanggal együtt), tudósunk újra érzi a kezdeti szomorúságot, ami még évekig elkíséri.

Mégis azt írja a Journal című folyóiratában: ,,... szomorúságunk és kiábrándultságunk ellenére folytatnunk kell a kutatásokat. Ez az ára az igazság feltárásának.”

Valódi tudós, aki megfelel társadalmunk elvárásainak. Olyan tudós, akinek a munkájához most már mások is csatlakoznak; mind többen, köztük Peter Morgane, Myron Jacobs, Sterling Bűnnel, akiket megbabonázott a cetfélék agykéregműködése. Az ötvenes évtized vége felé megsokszorozódnak a delfinek és a bálnák agyával összefüggő anatómiai kutatások. Az első viselkedéskutatásokhoz meg a ritka őslénytani leletekhez kapcsolódva lassanként lenyűgöző kép bontakozik ki a további kutatások nyomán. Egyúttal ésszerű magyarázatot nyertek az állatvilág legmesésebb legendái.

Kezdetben földi emlősök voltak. Egyfajta vastag bőrű, négylábú rovarevők, sörényes hangyászfélék, amelyek ötven-hatvanmillió évvel ezelőtt, máig sem tudni, miféle kényszer hatására, lassan kezdtek visszatérni a tengerekbe, ahonnan két-három millió éve kijöttek a szárazföldre, a békák módjára.

Néhány millió évig a mocsarakban tocsogtak. Aztán mind határozottabban nyomultak a víz felé, mind tartósabban ütötték fel tanyájukat a partok, tavak, lagúnák mentén. Kétéltűvé és halevővé váltak, akár a vidra vagy a hód. Egyre mélyebbre merészkedtek, míg a végén egészen más világba jutottak, ahol nem a szagok, hanem a hangok uralkodnak.

Lassanként alaktanilag is alkalmazkodtak az új környezethez, amely sűrűbb, mégis könnyebben lehet benne haladni, sokkal több benne a rezgés és fénytanilag átlátszatlan. Szaglásuk fölöslegessé válva elcsökevényesedik, majd teljesen megszűnik. Ízlésük a vízhez igazodik, képesek a legfinomabb ízeket is megkülönböztetni a mindenütt jelenlevő víz ellenére. Később, a sós vízben ez különleges teljesítmény lesz. Elveszítik szőrzetüket, bőrük alatt vastag zsírpárna képződik, és nagyon érzékennyé válik. Látásukat nem veszítik el teljesen, úgy alakul át, hogy egyaránt működik a levegő és a víz közegében (ez fénytanilag különleges teljesítmény), de mind kevesebbet használják. Ezzel szemben tapintó- és hallószerveik a végsőkig kifinomulnak, annyira, hogy mintegy húszmillió év alatt kifejlesztik híres hangvisszaverő készüléküket, a „szonárjukat”. Igazi mélységérzékelő gép, amelynek segítségével tájékozódva változtatják helyüket a legsötétebb, legátlátszatlanabb víz közegében is. A következő oldalakon többször is szó kerül róla.

Még mielőtt kifejlődik ez a hangvisszaverő mélységmérő, a cetfélék a partoktól a tengerekhez érnek, benépesítik a tengeröblöket és a környező szárazföldi síkságokat, majd elözönlik a Föld óceánjait az Északi-sarktól a Déli-sarkig.

Minden egyes állomáson lemaradnak egyes csoportok, míg a többieket továbbviszi a kalandvágy, ily módon mindegyre újabb fajták vagy családok kezdeményei alakulnak ki. A ma ismert cetfélék körülbelül huszonötmillió évre tekinthetnek vissza. Öt kis cetféle még mindig kizárólag édesvízben él, a legismertebbek az Amazonas, a Gangesz és a kínai tavak delfinjei; tizenöt faj „keverék”, a folyók és a sós tenger torkolatöblei között találhatók; negyven faj csupán sós vízben képes megélni: a part mentén csakúgy, mint a mély tengerekben; tíz faj viszont a nyílt tengert részesíti előnyben... Összesen mintegy nyolcvan fajt ismerünk két családra osztva, amelyek azonban nem a delfinek meg a bálnák, hanem:

- a lebernyeges cetfélék - hatalmas testűek, szájuk szélén szűrőseprű, hajdan ebből készítették a ,,bálna”-ernyőt. Valahányszor kitárják a szájukat, tonnaszámra szűrik meg vele a tengervizet, és a „szűrőn” fennakadnak a nagyobb planktonok meg a garnélarákok. Közöttük vitathatatlanul a fejedelem, a legnagyobb testű állat, amelyet a Föld valaha is hordott a hátán (csaknem harminc méter hosszú és százötven tonna súlyú); a fenséges kék bálna, amelyet az ember már majdnem teljesen kiirtott;

- a fogas cetfélék - az ámbráscet Moby Dickjétől a tursiop—delfin Flipperéig.

A cetféléknek e két családja a többinél is szenvedélyesebben foglalkoztatja a kutatókat, mivel mindkét családbeliek idegrendszere vázlatosan azonos, bármennyire eltérők is alaktanilag és eredetüket tekintve. A két család valóban nem teljesen egyazon elődöktől ered; életmódjuk (tengeri emlősök) közelítette egymáshoz a fejlődésüket.

Az ő idegrendszerük az emberéhez képest végtelenül lassan és fokozatosan fejlődött. Az emberi agy ötmillió év alatt gyarapodott 450 köbcentiméterről 1300-ra. 1300 köbcentiméterről ötszázezer év alatt érte el az 1600-as térfogatot. A cetféléké ehhez képest ötször ennyi idő alatt fejlődött ki. Ennek eredményeképpen olyan az agyi berendezésük, amely mindattól különbözik, amit a szárazföldön ismerünk. Először is anatómiailag: kerek, gömb alakú agy, amelynek formáját a koponyacsont nagymértékű átalakulása határozta meg. Ez tette lehetővé, többek között, az orrlyuk fokozatos áttevődését a nyakszirtre is (sokkal egyszerűbb a levegővétel úszás közben), valamint a pofaberendezés átalakulását mélységjelző, rezgésvisszaverő szekrénnyé, „szonárrá”.

Mindenekelőtt azonban fiziológiailag eredeti ez az agy. Tudjuk, hogy az összes állatnál - beleértve az embert is - az agyi fejlődés nem a régi rendszer megfelelőbbel való felváltásával ment végbe, hanem az egyik rendszer ráépült a másikra. így hát túlzás nélkül állíthatjuk, hogy mindannyiunkban található egy régi hüllőagy, a létfontosságú lüktetések, pulzációk központja, amelyet az újabb réteg, a limbikus, azaz a környéki idegrendszer fed be: az emlősök ősi agya ez, az érzelmek többségének központja, a főemlősöknél meg az emberszabásúaknál fejlődött ki. A harmadik, hatalmas réteg a nevezetes neocortex, az új agyköpeny kérge, amelynek köszönhetően fokozatosan hatalmunkba kerítettük bolygónk állatainak összes többi osztályát.

Hogyan van mindez a cetféléknél? Az első két agykéreg: a hüllőé és a kezdetleges emlősé ugyanúgy megtalálható náluk is. Ezt követően furcsa különbséget tapasztalunk: a cetfélék neocortexe előtt, amely náluk is fontos, talán a miénknél is jelentősebb (jóllehet ősibb, kevesebb és ritkább „hálózatú” idegsejtet tartalmazó szürkeállomány), kialakult egy különleges, eddig ismeretlen réteg, amelyet „paralimbikus lebenynek” kereszteltek el. Ennek az előagylebenynek az a különlegessége, hogy egyazon helyen gyűjti össze mindazokat az érzékelő, valamint mozgásszabályozó központokat, amelyek a felsőbbrendű emlősöknél az egész neocortex területén szétszórva találhatók. Más szavakkal: a delfin számára a hanghoz óhatatlanul az érzékelés társul; az alak elmosódva jelenik meg; azt látja, amit hall stb. Az emberek is ismerik ezt: de csak közvetetten, gyakran érzékelhetetlenül (még azoknál a ritka személyeknél is, akik megőrizték a „táplálkozás kettős érzékelését”). A szárazföldi emlősöknél ugyanis a különféle agykéregmezők között hosszú és lassú az összeköttetés. A cetféléknél ez közvetlenül jön létre.

Egy szerv differenciálatlansága elvben a kezdetlegesség, a fejletlenség jele. De mivel magyarázható, ha a cetféléknek ez a szerve egyébként erőteljesen fejlett? Ez azért is érdekli a kutatókat, mivel az embernél a különböző érzékek összekapcsolása mindennek a netovábbját jelenti, kivált egyes keleti gondolkodás tanaiban, például a jógában. Ez az „előagylebeny” tehát számunkra elképzelhetetlen érzéseket indíthat el a cetféléknél, főként az érzés és a mozgás egységesítése során. Azért is izgatja ez a legtöbb kutatót, mert e folyamat megfigyelhető. A cetféléknél ugyanis a látvány, az íz vagy akár a hang (kivált a hang) közvetlenül jelenthet mozdulatot is, anélkül, hogy jelrendszert kellene megfejteniük. Hozzávetőleges képzetet alkothatunk róla, ha arra gondolunk, hogy egy rémült kiáltás vagy egy szerelmes sóhaj milyen mozdulatot vált ki izmainkban. Még egyszerűbb példával: a zene azonnali mozgásra ösztönzi testünket.

Egyes tudósaink kezdenek rájönni, hogy a zene kétségkívül a legjobb megközelítési módnak kínálkozik a delfinek és a bálnák megismeréséhez. Ez utóbbiak számára egyetlen énekhang feltehetően bonyolult mozdulatok együttesét jelenti: mondjuk egy halálugrást, vagy a víz mélyébe zuhanást, esetleg felhívást szorosan Összesimuló táncra. Egyszóval, bonyolult mozgások összességét érzékelik finoman az izmaikban és a bőrükön (esetleg párhuzamot vonhatnánk a cetfélék agya és a mi jobb agyféltekénk között, amely egyedül képes felfogni a zenét).

A neurofizikusoknak még jó tíz évre van szükségük (egészen a hatvanas évtized végéig), hogy tanulmányozzák a bálnák és a delfinek idegrendszerét, pontosabban azt a fura előagylebenyt, hogy levonhassák az első (hozzávetőleges) következtetéseket. Köztük a legegyszerűbb eme eredeti rendszer keletkezése. A delfineknek mindent összevetve a miénknél kényelmesebb életük volt! Bőven jutottak élelemhez, környezetük (a cápáktól eltekintve) nem jelentett veszélyt a számukra. Ennek köszönhetően fejlődhetett ki náluk az állatvilág „legösszetettebb” agyveleje: értelmi képességük 90%-át a társas együttlét kötötte le, és csak 10%-át fordították a külső információk vételére. Mi az összefüggés e százalékarányok között?

Ahhoz, hogy megértsük, vegyünk egy ellenkező példát: a nyúl félelemben élő emlős. Olyannyira, hogy agyműködésének csak 10%-át szenteli a társas létnek, míg 90%-át leköti a külvilágból érkező veszélyek figyelése. A nyúl esetében nincs „előagylebeny”, meg kiterjedt „szenzomotorikus mező”: másfajta prioritások határozták meg érzékelése területeit. Szemét erre, fülét arra tartva, orrát fölemelve éjjelnappal éberen kell figyelnie ahhoz, hogy valami kevés esélye legyen kitérni üldözői elől. A cetfélék agyműködésének 90%-os, „társas létre” felhasznált aránya nagyúri fényűzés. Egyedül a homo sapiensnek sikerült szert tennie, évmilliók elteltével, hasonló arányra. (Igaz, külön feladatokra szakosodott központokkal, amelyek kutatása további csodás eredményeket hozhatna!)

Vegyük ehhez a cetféléknek még két adottságát:

- Mivel nem kellett leküzdeniük a nehézségi erőt, a cetfélék idegrendszere hatalmas mennyiségű energiát tudott felhalmozni. Ugyanezt mi, a levegő közegében élő állatfajta, minden idők legszilárdabb egyensúlyának fenntartására fordítjuk. Ők ezt „másra” használták.

- A neuropszichológusok úgy vélik, hogy az - elvben csakis az emberre jellemző - elvont gondolkodás, beszéd, érvelés, nevetés stb., sőt az érzelmek felidézése nem csupán az új agyköpeny kérgének (a neocortexnek) a méretétől függ, hanem az idegkötegek vastagságától is, amelyek azt összekötik a régebbi eredetű agyakkal. Ilyenformán elmondhatjuk, hogy a cetfélék „előagylebenyük” révén a legvastagabb idegköteggel dicsekedhetnek az eddig ismert idegrendszerek közül.

... és máris beleütközünk a század tudományának legszebb rejtélyébe: mire használják mindezt „az értelem és az érzelem bajnokai”?

Nem azt hangoztattuk-e, hogy az emberi agy a kézhasználat következtében fejlődött ki? Több-kevesebb véletlen segítségével kitaláltunk egy szerszámot. A használata új, megoldandó kérdéseket vetett fel, amelyeket csak egy még nagyobb agy volt képes megoldani. Ez a nagyobb agy újabb

szerszámot talál ki, és így tovább. Márpedig a delfinek, mint tudjuk, egyetlen szerszámot sem találtak fel, és ma is olyan pőrén élnek, mint az első napjukon. A tudományos kutatók igencsak tanácstalanok. Ha igaz az, hogy a cetfélék egészen más utakat bejárva a miénkhez hasonlóan bonyolult értelmi képességeket fejlesztettek ki, vajon mi az ördögöt kezdenek vele, hiszen kezük sincs, és látszólag semmit sem állítanak elő? Minden bizonnyal ki sem fejlődhetett volna, ha nem használják, állítják a neurológusok. Ezek semmi esetre sem véletlenül visszamaradt nyomok, hanem bonyolult, rendszeresen karbantartott gépezetek. Akkor hát?...

A kutatók fokozatosan felismerik, milyen nehézségekkel kell megbirkóznunk, ha a miénktől gyökeresen eltérő értelmi képességeket próbálunk elképzelni. Az ember a beszéd-látás-cselekvés egymásutánja nyomán fejlődött, veszélyes és támadó jellegű közegben. Ezért van az, hogy az ember hallatlanul nehezen képes megérteni más, kétségkívül „értelmes”, de a kezüket nem használó lényeket, amelyek olyan jól beilleszkedtek a környezetükbe, hogy az élelem megszerzése gyakorlatilag nem jelentett gondot a számukra. Annyira nem, hogy idejük java részét játékkal és szerelmeskedéssel tölthették el.

A kutatókat még inkább zavarba hozta, hogy a cetfélék látszólag minden nehézség nélkül megértették őket. A híres antropológus, Gregory Bateson, amikor elolvasott egy csapat elfogott hawaii delfinről készült jelentést (éppen olyan cirkuszi számokra kezdték betanítani őket, amilyeneket a Marinelandekben lehet látni), ámulva vette tudomásul, hogy milyen gyorsan tanulnak. Nemcsak az új számokat sajátítják el azonnal, hanem néhány nap múlva már azt is megértik, ha „új szám kitalálására” buzdítják őket. Más szóval, a delfinek képesek „kategóriájuk” legmagasabb értelmi színvonalát elérni, ahová a homo sapiens kivételével még egyetlen állat sem jutott el.

Röviden, a cetfélék agya megfejthetetlen talányokat vet fel. A legfelkészültebb „delfinkutatók” is nemsokára zavarban lesznek, mert rájönnek, hogy meglehetősen nehéz ügybe fogtak, ami lidércnyomásként nehezedik majd rájuk.

Ezek az emberek, igazán ártatlan szándékkal, a legjobb tudásuk szerint azon igyekeznek, hogy „megértsék az értelemnek egy másik formáját”. Aztán ha közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, rájövünk, hogy az értelmünk tette lehetővé a számunkra, hogy évezredek óta módszeresen kiirtsunk mindenfajta lelkes lényt, amelyik ilyen vagy olyan módon a versenytársunk lehet. Egymás után kiirtottuk őket a neandervölgyi unokatestvérünktől a távoli mamutokig, aztán a medvék, oroszlánok, farkasok hosszú sorát. „Racionálisan” kutatjuk a bálnák „esetleges” intelligenciáját, közben kiirtjuk őket. Ez valahogyan nincs rendben.

A kutatók szerencséjére a cetfélék elterelik a figyelmet a metafizikus, érzék feletti szorongásról: játszanak, mint a bolondos koboldok! Igazából sohasem unatkoznak, még a delfináriumban sem. Legalábbis ez a benyomásunk róluk. A valóságban (Cousteau ír erről a dolgok ismeretében, A delfinek és a szabadság című könyvében) számos delfin már akkor meghal a stressztől, amikor a látszólag velük játszó tengerészek hirtelen hálót dobnak az orruk elé, feltartóztatva őket útjukon. Amelyikük ezt túlélte, nemritkán megpróbál öngyilkosságot elkövetni, a medence falához csapva magát. Még azt sem állíthatjuk, hogy minden átmenet nélkül, az övéktől gyökeresen eltérő börtönkörülmények közé kényszerítve (egy „másfajta értelmes lény” által) a cetfélék jobban kiállnak e megpróbáltatásokat, mint ahogyan a homo sapiens tenné. Lemondva minden támadó szándékukról, megpróbálnak azonnal kapcsolatba kerülni a fogláraikkal, akik ezt kihasználva, előbb a fogva tartottak agyát, majd testük másik különlegességét: hangképző és hallószerveiket kezdik tanulmányozni. Mesés pszichoakusztikai gépezet ez: John Lilly rövidesen elhatározza, hogy ennek szenteli tevékenységét. Sejti-e, hogy ezzel már egy másik világegyetembe kerül?

A cetfélék a víz alatt nem csupán fülükkel, hanem egész testükkel hallanak. Vagyis inkább a csontozatukkal, mivel a húsuk a vízzel csaknem azonos sűrűségű, így nem fékezi le a hangot, mint a levegőben. Michel Rendolfi zenésztől, a nizzai Nemzetközi Zenei Kutatóközpont igazgatójától hallottuk ezt először. A hetvenes évtized közepétől rendszeresen szervezett víz alatti koncerteket medencében[7] vagy a tenger alatt.[8] Igen furcsa hatást tapasztalhatunk ilyenkor: ha a vízen kívül, a medence szélén sétálunk, semmit sem hallunk. Amint a víz alá merülünk, a zene egyszerre mindenünnen előtör, szó szerint mintha hangfürdőznénk. Figyelemre méltó, ahogy a hallásunk átalakul: kedvenc szimfóniánk egyszerre unalmassá válik, ugyanakkor olyan hullámtörések meg susogások hangjai bűvölnek el, amelyek a vízen kívül ásításra késztetnének. Más világ vesz körül bennünket. Amint a delfinek alkalmazkodni kezdtek a vízhez, fokozatosan elvesztették „földi” hallásukat. Elsorvadt, betömődött viasszal. Helyette teljesen új, egészen eredeti rendszer alakult ki.

Ahogy John Lilly belekezdett delfinkutatásaiba, első lépésként magnetofonra rögzítette a „beszédüket”. Legalábbis annak az emberi fül számára is hallható foszlányait. (Emlékeztetőül: a delfin dobüregi hangablaka nagyjából 20—200 000 hertzig képes hangot befogadni, míg az emberé 20-20 000-ig.) A delfin a hangok két nagy fajtáját képzi: részint a többi állathoz hasonló módon a légzőszervével (ez esetben a légzőnyílásán át)[9], részint azokat a hangokat, amelyeket a feje elülső részén, a két zsírtasakban elhelyezkedő híres hangvisszaverő-mélységmérő készülékén, a szonárján keresztül bocsát ki.

Kezdetben Lilly nem foglalkozott e különleges, emberi fül számára alig hallható, villamoskisülés-szerű, recsegő hangokkal, ehelyett teljesen a „normál” hangokra összpontosított. A következőképpen írja le a kísérletet jegyzőkönyvében: a két különböző medencében elhelyezett delfinpár a víz alatt elhelyezett mikrofonok és hangszórók segítségével létesített kapcsolatot egymással. Elsőre sikerült is: a delfinek egy sereg fortélyt „eszeltek ki” a telefonáláshoz. De mit mondtak? Miről beszéltek egymással? Megtudhatjuk-e valaha?

A tudós két „zajsorozatot” kezd megkülönböztetni. Az első fütyüléshez hasonlít, a második meg csörömpöléshez. E hangsorozatok látszólag egymástól függetlenül hangzanak el. Lefilmezték a jelenetet egy igen gyors felvevővel, és Lilly fölfedezte, hogy a delfin légzőnyílásának két fele egymástól függetlenül működik. Amíg az egyiken fütyül, a másikon csörömpölő hangot hallat. Amikor a kutatók összehasonlították az összegyűjtött adatokat számítógép segítségével, rájöttek hogy a két delfin a két csatornán egyszerre lép kapcsolatba egymással, méghozzá nagyon udvariasan. Nem szakítják félbe a másikat, hanem végigvárják, soha nem keveredik a kettőjük hangja.

Vajon mondanak-e valamit? John Lilly sokszorosította a felvételeket, számítógépre vitte, hogy megkeresse az egyes vagy sorozatos ismétléseket, de semmi olyat nem talált a hangok között, ami egy szó kezdetére, esetleg valamilyen mondatszerkezet-félére emlékeztette volna. Ellenkezőleg, arra jött rá, hogy egyik állat sem elégedik meg a két légzőnyílásán kibocsátott hanggal, hanem „bűvészkedik” velük, keveri őket. Az eredmény egy harmadik, nagyon alacsony frekvenciájú hang, inkább „dobolás”, ami csak néha válik hallhatóvá az emberi fül számára. Amikor azonban rögzíteni tudta ezt a dobolást (mint mondta, ez inkább az öregebb delfineknél sikerült), és lehallgatta sztereó fülhallgatóján, az az érzése támadt, hogy a hang vándorol a fejében, és nagyon pontos útvonalat jár be...

Olyannyira megragadja ez a jelenség, hogy hónapokat szán rá, és több tucat „dobolásmintát” vesz fel magnetofonra, amelyeket azután katódképernyőn elemez. A mértani formák, úgy tetszik, minden esetben jelentést hordozó sorozatokban tűnnek fel. Például, igen vázlatosan, ha a delfin két fütyülést összekever, a dobolás négyágú csillagot alakít ki. Ha a bal „orrlyukából” jövő fütyülést a jobb oldaliból származó csörömpöléssel keveri össze, a csillag függőleges irányban megnyúlik. Ha a hangképzés fordítva történik, a csillag vízszintes irányban húzódik szét. A tudós „sztereó-hangképzésnek” kereszteli el a jelenséget.

A kutatók képzeletében apránként olyan különleges lény látomása rajzolódik ki, amelyik úgy alakítja a hangot, mint mi az agyagot. Márpedig egészen finom szemcséjű agyagra kell gondolnunk, amely a másodperc századrésze alatt bármilyen formára alakítható. Azonkívül a cetfélék ezt a hangot másodpercenként több mint ezerötszáz méteres sebességgel képesek egymáshoz eljuttatni. A hologramok! Amikor Lilly tudomást szerez Kenneth Norris munkáiról, még erősödik is benne ez a látomás.

Norris neuroakusztikával foglalkozik; az ötvenes évek kezdetétől kutatja a cetfélék „szonárját”. A szonár (sound navigation ranging) az ultrahangot víz alatt észlelő és felderítő berendezés angol mozaik-szavából önállósult. Paul Langevin találmánya: ennek segítségével figyelték a német tengeralattjárókat az első világháború idején. Ultrahangot bocsátottak ki a tenger felszíne alatt, és elemezték a visszhangját. Azt a kristálytiszta, távoli hangot, amelyet a tengeri csatákról készült filmek tettek fennkölten híressé. Az idő tájt még nem tudták, hogy a cetféléknek is van hasonló rendszerük, csak jóval fejlettebb, amelynek révén „látnak” is a hangjukkal. Amióta az echográfiát a szülészet is felhasználja az anya hasában fejlődő magzat megfigyelésére, már könnyebben tudunk fogalmat alkotni róla. Igaz, csak megközelítő elképzelést. A cetfélék tájékozódása a viszszavert hang segítségével olyan csoda, ami bizonyos tekintetben meghaladja szemünk teljesítőképességeit is.

Kenneth Norrisnak azt sikerült bebizonyítania, hogy a delfinek a szonár, azaz különleges hangvisszaverő szerkezetük segítségével nemcsak hogy bekötött szemmel is „látnak” (valóban látnak? nincs rá megfelelő szavunk), hanem távolról fel is ismerik az adott anyag természetét: szerkezetét, részecskéit, tartalmát. Felismerik például két azonos kiterjedésű és színű tárgyról, hogy az egyik vasból, a másik meg fából van; az egyik üreges, a másik tömör; az egyik sima, míg a másik érdes. Ez a szonár áthatol az anyagon. Valóságos domború képeket készítő röntgengép. Amikor a cetfélék „szemügyre vesznek” egy élőlényt, a teste belsejét érzékelik, főként a különböző nagyságú és fajsúlyú felületeket: a tüdő, a gyomor, a légcső tájait...

Amikor John Lilly a delfin szonárját vizsgálta, fölfigyelt a „dobolásra”, a hangkeverés adta alakváltozásokra a képernyőn, és bebizonyította, hogy az állat a Doppler-effektust[10] felhasználva, visszhang révén képes „látni” a testben az áramlásokat: a vérkeringést, a gyomor mozgását, a légzést... Mindazt, amire a legtökéletesebb orvosi berendezések csak mostanában kezdenek alkalmassá válni. A cetféléknél ez sokkal pontosabban, rendszerbe foglalva működik. A delfin számára a fajtájabeli (zsákmánya, vagy az ember) testében észlelt halk bugyborékolás is azonnal értelmet kap. Ismerik a test belsejét.

Tudósunk jót mulatott, amikor elképzelte, hogy egy ilyen szonár segítségével bepillanthatnánk a környezetünkben tartózkodó emberek belsejébe.

- Nézd csak, milyen ideges ez a jóember!; Hűha, ennek meg hogy ver a szíve!; Ezt fölvidította a szerelem!; Jaj, de borzasztó, rák! - Nem lehet hazudni, mivel érzelmi állapotunkat elárulják a belső mozgások és váladékok.

Lilly szerint egy delfin körülbelül ezt mondhatja szíve választottjának:

- Drágám, idegesítesz! Levegőt nyeltél.” Fölfújtad a hasadat, mint mindig, ha dühös vagy! De azért imádom mind a két fültasakodat.

Az emberhez hasonlította őket? Tőle minden kitelik. Egyes cetkutatók állandóan visszatérő kérdésére, hogy mi az ördögöt kezdenek a cetfélék értelmi képességeikkel, fejlett agyukkal? Lilly az állat oldaláról megközelített, részletes leírást javasol.

„Könnyen lehet” - írja egyik kollégájának -, „hogy a cetfélék központi idegrendszerük java részét egészen másra használják, mint amit mi ,felsőbb rendűnek’ gondolunk. [...] Lehet, hogy az ámbráscetnek, amely a világmindenség eddig ismert legnagyobb agyvelejével büszkélkedhet, csodálatos az emlékezőtehetsége. Lehet, hogy képes újra részletesen átélni élete bármely eseményét önfilmezéssel, három dimenzióban, színekkel és ízekkel! Esetleg bele is avatkozhat ebbe a filmbe, eljátszadozhat egyik-másik részletének kedve szerinti váltogatásával. Olyanformán, ahogyan mi tesszük a számítógépeinkkel, csakhogy ezt ők érzelmileg, belülről élik át.”

Talán azért hagyják, hogy megöljük őket, mert már azt az embert látják bennünk, aki utánunk jön, és sokkal tovább marad fenn?

A kilencvenes évtizedben „képzelt valóságnak”[11] nevezik azt a színházat, amely az emlékezésnek eme vágyát viszi színpadra. Mégis, e színház felkent prófétája, Jaron Lanier még álmai csúcsán sem mert elénk tárni olyan csodás univerzumot, mint amilyen az ámbráscetben fejlik, John Lilly elképzelései szerint.

„- És az emberek világa? - kérdezhetik. - Hogyan látják a bálnák az embereket? - Azt hiszik, elképednek talán ipari fejlettségünk láttán? Kételkedem benne. A környezeti szennyeződéstől meg egyenesen undorodnak. Talán egy nagy szimfónia hatna rájuk igazán. Vajon képesek-e óriási agyukkal mindörökre megjegyezni egy szimfóniát, hogy azután életük során bármikor teljes egészében visszajátszhassak maguknak? Úgy gondolom, ez felelne meg leginkább az ámbráscet ,kreativitásának'. Ha képes lenne bármikor újra játszani egy teljes szimfóniát, bármelyik pillanatban és bármelyik lehetséges formában... az lenne csak igazán nagyszerű!

Az mondhatják erre: hogyan lehetek ennyire biztos benne? Én meg azt válaszolom: tegyünk úgy, mintha hinnénk benne. Ezzel áltatva magunkat, előreléphetünk a fajok közti kommunikáció fejlesztésében. Lehet, hogy sohasem ismerjük meg történetünk végét. Hogyan kerülhetünk valóságos kapcsolatba a bálnákkal még mielőtt a bálnavadászok egytől egyig kiirtanák őket? Undorító majmok vagyunk, mindenütt otthagyjuk gyászos nyomunkat. A bálnavadászok pedig jól ismerik a szigonyvégre kapott bálnák fájdalmas üvöltését!”[12]

Eme „undorító majmok” jellegzetessége a beszéd. Ez egyedül az ő kiváltságuk, egészen az új rend eljöveteléig. De honnan erednek a szavaink? Nem az ének volt-e a kezdet kezdetén? A hangok, amelyek őselődeink lelke mélyében képzeteket alkottak? Miért mondja a Biblia, hogy „Kezdetben vala az ige”? A harcias művészetek mestere, Albert Pálma így ír fő művében, A sintoizmus útjában[13] a szómágiáról:

„Ne feledjük, hogy a világ vallásainak alapítói nem távolodtak el túlságosan a nyelv forrásától. A Szentírás erős hatása valóban az igén, titkos erők keltette szavakon alapul. Nem a tűz fölötti uralom, sem pedig (mint egyes tanok feltételezik) a homo erectus megjelenése jelenti a civilizáció ősrétegének kezdetét, hanem mind között a legcsodálatosabb: a beszéd. Nincs kétség afelől, hogy a szavak voltak a tapasztalatok, helyzetek, belső és külső ösztönzések hangi megfelelői. El lehet képzelni, milyen hosszadalmas és jelentős erőfeszítést igényelt a hang képzése, kialakítása, váltogatása, egymás mellé helyezése. A legmegindítóbb teremtés jegyeit viseli magán e folyamat. Új távlatai tudatában már az ember kezdi kutatni a világegyetemet. Minden bizonnyal az univerzum titkainak fölfedésével egy időben születtek meg az első ismeretek a teljességről is.”

A cetfélék elhatározták, hogy a teljesség küszöbén maradnak?

A rejtély változatlanul megoldatlan: miféle tudat az övék valójában? John Lilly úgy érzi, jó nyomon jár.

Elvár, a delfin az összes általa kibocsátott hangok közül azokat jegyzi meg a leghamarabb, amelyeket az emberi fül is képes fölfogni. Már csak a levegőben bocsát ki hangokat, és nem is az általa megszokott hullámhosszokon: ,,ugat”, „nyög”, „trombitál”, „vihog”, „vinnyog”, „locsog” ... majd egyszer csak kiáltásai az emberi hangot utánozzák: a nevetést, a mondatok végét görcsös kitörések formájában. A kutatónak nemsokára annyira feltűnnek ezek az utánzások, hogy már nem lehet kétséges: Elvár, a delfin beszélni akar! John Lilly képtelen ötletet dédelget, ami később híressé tette, de meg is fizetett érte. Angolra akarja tanítani a delfinjeit.

Késlekedés nélkül kigondol egy stratégiát. Azzal kell kezdeni, gondolta, hogy az állatot egy fiatal emberpalántáéhoz hasonló körülmények közé kell helyezni, azaz reggeltől estig szavakkal kell bombázni.

Különleges medencét építettek, amelynek korlátjára támaszkodva a delfin kedve szerint merülhetett a vízbe, miközben a feje búbja a lélegzőnyílásaival a szabadban maradt. Ha beszélhetnékje támadt, a korlátnak támaszkodhatott, ha meg elege lett belőle, teljesen visszamerülhetett a vízbe.

Néhány kísérlet után Elvár nagy kedvet mutatott hozzá. Igaz, minden jól sikerült hangutánzásáért egy halat kapott jutalmul. Lilly nemsokára észrevette, hogy az állat elhamarkodja a dolgot: megpróbál egész mondatokat ismételni, mintha dallam részlete volna. A kiejtése viszont csapnivaló maradt; semmit sem lehetett megérteni belőle a mintamondat ismerete nélkül. Több próbálkozás után a kutató úgy döntött, hogy lassítja az iramot. Egyelőre csak az első szakaszt tanulmányozza, és mindenekelőtt a kiejtést gyakorolja vele. E célból kiválasztott találomra száznyolcvanhét hangot, s ezt más és más oktatók sorban elismételték Elvárnak. Órákon át, fél másodpercenként egy-egy hangot ejtve.

Ezeket az oktatókat a tárgy iránti elengedhetetlen érdeklődésükön túl a hallásuk miatt választották ki. Föl kellett figyelniük a legcsekélyebb előrelépésre is a delfin beszédében, ami kezdetben egyáltalán nem volt könnyű feladat a túlnyomórészt ultrahangon hallható vinnyogások özönében, amellyel a derék Elvár elárasztotta őket.

A delfin közben láthatóan jól szórakozott. Négy oktatót „fogyasztott el” naponta. Az volt a fő gond, hogy ebben az iramban folytatva száz év is kevés lett volna rá, hogy megtanítsák a delfint akár csak egy rövid beszélgetéshez szükséges szavakra. Nyolc hónap kemény erőfeszítései után sem jutottak el egyetlen érthetően kiejtett szóig.

- Ahhoz, hogy a legcsekélyebb remény legyen kézzelfogható eredményre, az szükséges - mondta Lilly -, hogy sokkal otthonosabb körülményeket teremtsünk az állatnak. Az embertanárnak együtt kell laknia delfintanítványával kellemes, biztonságot árasztó körülmények között, az anyanyelvét elsajátító kisgyermek példájára.

Így születik meg John Lilly második őrült ötlete: az ember-delfinház. Olyan ház, ahol a két faj „egyenlőként” találkozhat.

A tudós nekiindul, hogy felkutassa a legmegfelelőbb helyet a tervéhez. Megszállottként keresztül-kasul bebarangolja az Antillák tengeröbleit, amíg rálel egy paradicsomi környékre St. Thomasnál, a Virgin-szigetek világában. A tudományos szervezetek, amelyeknek akkor még dolgozott, főként a haditengerészet, szó nélkül beleegyeznek, hogy bőkezűen támogassák az ötletét. Tekintélye ekkor még kikezdhetetlen volt! 1960-ban John Lilly és felesége, Elisabeth már egy furcsa intézmény, a „Fajok közti Kommunikáció Kutatóintézetének” az élén tevékenykedhet.

Vitán felül a legfurcsább maga a ház. Emlékeznek Malaparte villájára, ahol Godard A megvetést forgatta? Képzeljék ezt a trópusokra, hozzá úszómedencék sorát. Ezek a medencék különböző mélységűek, a tenger mélye szerint; felérnek a sziklafalhoz támaszkodó villa második emeletéig. A medencéhez képzeljenek még vízi felvonókat és csónakokat, helyezzék el a medencékben a Floridában frissen vásárolt delfineket, és megérthetik, ha tudósunk úszik a boldogságban. Tudományos-fantasztikus regénye megvalósult.

Nehéz időszak következett. Az első delfinpár nagyon hamar elpusztult: orrjárati fertőzésben. Lilly fölfedezte, hogy a cetfélék nagyméretű agyvelejükön kívül másban is hasonlítanak az emberhez: hurut, influenza, gyomorfekély, ekcéma stb. ugyanúgy megtámadja őket. Újabb „tanítványokat” kellett hát vásárolniuk Miamiból, és külön e célra barkácsolt kádakban a Virgin-szigetekre szállítani. A haditengerészet vállalta, hogy helikopterrel juttatja el hozzájuk...

John azokkal a klasszikus kísérletekkel kezdi, amelyeket húsz év múlva már sorozatban folytatnak. Két-három ismétlés után a Nic nevű delfin már megérti a „lök” igét a következő mondatokban: „Nic a lyukba löki a labdát” és „Joe a falhoz löki Lolát” (Nic delfintársát a fogságban). Ezután egy fokkal bonyolultabb gyakorlat következik. Nic-kel és Lolával e mondatot értetik meg: „Ne lökd a falhoz a labdát!” Ez nagy ugrás előre a delfin értelmi világában, mivel a mondat tagadást fejez ki, vagy valaminek a hiányát. Ezzel a delfinek magas szintű fogalmak megértéséről tettek tanúbizonyságot. Lilly azonban jóval távolabbra tekint. Kutatásai e szakaszában nincs többé kétsége: a delfin valóban értelmes földi lényként viselkedik; kapcsolatot keres az emberrel, ö, John Cunningham Lilly nemsokára nyíltan kapcsolatba léphet velük, és akkor!...

Mégis akadnak pillanatai, amikor teljességgel kételkedik benne.

Például egyik este nagy vihar kerekedett, és a tudós aggódva indult az alsó medence ellenőrzésére, ahol hatalmas hullámok csapkodtak. Ámulva fedezte föl, hogy a delfinek őrült jót mulatnak rácsaik mögött. Egyáltalán nem rémültek meg az ítéletidőtől. Aztán, amikor belegondolt, maga is meghökkent a meglepetésén: még mindig nem sikerült tudomásul vennie, hogy ezek az állatok gyökeresen különböznek tőlünk?

A sors is küld egy figyelmeztetést a számára. Levél érkezik Gregory Batesontól.

Vajon miért érdeklik a delfinek a híres antropológust, a Csendes-óceán déli felének kutatóját, a nem kevésbé híres Margaret Mead férjét, aki bevezette a kibernetikát a humán tudományokba; a „kettős kényszer” (a szkizofrénia előidézője) fölfedezőjét, a Palo Altó-i pszichológiai iskola guruját, a Vers une écologie de l'esprit (A lélek ökológiája felé) című mű jövendő szerzőjét?

„... azért - írja Lillynek -, mert az egyik nap olvastam egy tudományos cikket, amely rendkívüli módon fölbosszantott. Valaki arról írt benne, hogy a nagy agyvelejű állatok semmivel sem intelligensebbek a többinél, miután még a szorosan vett életműködésükben sem képesek a legcsekélyebb találékonyságra. Rögtön arra gondoltam, hogy írok önnek, azt javasolva, hogy oktassa ki azt a futóbolondot. Számomra nyilvánvalónak látszik, hogy a nagy térfogatú agy nem a létfontosságú fennmaradás céljait szolgálja (ezzel legfeljebb a cápák között uralkodnának), hanem a rendkívül bonyolult társas kapcsolataikban játszik különleges szerepet. Erre kellene feltétlenül fényt derítenünk, ezt kellene tanulmányoznunk.”[14]

Rendszeres levelezés kezdődött közöttük. Az antropológus nagyra becsüli John száraz humorát, aki adomák hosszú sorát írja le „tanítványairól”. Például egy nap Lilly elhatározta, hogy kipróbálja, hogyan viselkedik a delfin a fuldokló ember láttán. Fiát, George-ot kéri meg, tegyen úgy, mintha éppen elmerülne, és kiáltson segítségért. A delfin azonnal ott termett, és a partra húzta a fiút. John természetesen mindent filmre vett, de rájött, hogy elfelejtette letakarni a felvevőgépét. Szólt fiának, hogy ismételje el a színjátékot. A delfin ekkor már másképpen viselkedett: nem „mentette meg” George-ot, ehelyett lehúzta a mélybe, és megcsapta az orrával!

1964-ben Bateson elhatározta, hogy Hawaiiba megy, és egy ideig ott tanulmányozza a Sea Life Park egyik medencéjében élő hét delfin egymás közti viszonyát. Kimerítő munka volt. Előbb figyelmesen követte minden állat viselkedését, a többitől elkülönítve, majd egymás közti viszonyukat előbb páronként, majd hármasával, végül a csoportok viszonyát egymáshoz.

A párok kapcsolata igen sokrétű: a szeretkezéstől a fenyegetésig, amikor egymásra vicsorítanak a fogukkal; a kettő közt a simogatásnak, tapogatásnak, dörgölődésnek számtalan változatával, játékkal, akrobatikával, időnként igen szembetűnő nemiséggel (egyszer egy hím a párjával körbekeringte a medencét, miközben csőrét a nőstény nemi szervébe mélyítette!).

Hónapokig tartó megfigyeléseinek eredményeképpen Bateson asszisztensével, Barrie Gilberttel együtt bonyolult leírásokat készít a delfinek szervezeti felépítéséről. Pontos hierarchia bontakozik ki, ami alvásuk módjából derül ki a legvilágosabban. A delfinek úgy alszanak (hol az egyik, hol a másik agyféltekéjükkel), hogy közben szünet nélkül együtt úsznak, körbe-körbe. Hol az óramutató járásával egyező, hol azzal ellentétes irányban. Ily módon sohasem veszítik el egymást szem elől: ha egyikük elaludna (mindkét agyféltekéjével), a többiek azonnal fölkeltenék, nehogy megfulladjon.

Bateson fölfedezi, hogy alvásuk sorrendje az egymáshoz való viszonyuk kulcsa. Ily módon a hét delfin állandóan visszatérő rendszer szerint alszik: a vezérpár (egy hím, egy nőstény) a felszínhez közel úszik. Mindig ugyanazzal az egyetlen mozdulattal, tizenöt-húsz másodpercenként bukkan a felszínre levegőt venni. Eközben „alacsonyabb szinten” hármas csoport úszik alattuk (két hím, egy nőstény). Közülük mindegyik a saját ütemében úszik a felszínre levegőt venni, hogy utána azonnal újra elfoglalja a helyét az előbbi szinten. Az így keletkezett két kör egymás fölött helyezkedik el, hat-tíz méteres átmérővel.

Még távolabb két delfin alszik. Az egyik a vezérhím vetélytársa (nappal rendszeresen elcsábítja a vezérhím nőstényét), egyedül úszik körbe, és éber szemmel gyakran hátranéz (,,abban a reményben” - írja Bateson -,,hogy valamelyik delfin utánajön”). Végül a hetediknek a legrosszabb a sora: éjjelnappal mozdulatlanul, 45°-os szögben támaszkodik a falhoz a csőrével.

Egy esemény a többinél is jobban meglepte az antropológust. A tengeri szórakoztatópark igazgatósága az egyik nap úgy döntött, hogy kiveszi a medencéből az „alsóbb szinten” úszó hím delfin egyikét a hármas csoportból. Különleges akrobatamutatványra akarták megtanítani. Azonnal fölbomlott a csapat összhangja. Nemcsak az egyedül maradt hím tagadta meg a munkát, hanem a vezérük is dacos lett, így az előadás alatt szétesett a csoportszámuk. Az ügy odáig jutott, hogy az igazgatóság visszavonta a döntését. A delfinek túláradó boldogságukban azzal fejezték ki a hálájukat fogláraiknak, hogy aznap különlegesen csodás teljesítményt nyújtottak. Bateson így magyarázta az esetet:

A vezérhímnek első számú nősténye mellett (amelyik az ő engedélyével kacérkodhat a vetélytársával) szüksége van egy játszótársra is. Erre szolgál az alatta úszó hármas csoport. Azért páratlan számú, mert egy közülük mindig szabad (mindegy, hogy hím-e vagy nőstény, hisz csak játékról van szó). Amikor elvitték az alatta úszó egyik hímet, már csak egy pár maradt ott. Ezek pedig valami miatt leállhatnak, egyedül hagyhatják, ami tűrhetetlen a számára.

A kutatást azon a napon hagyta abba, amikor a másik ,,alsó hím” megfulladt. (Éjszaka beleakadt a farka egy kötélbe, és a többi delfin nem tudta a felszínre segíteni.) Egy csapásra fölborult a csoport felépítése. Gregory Bateson hazautazott.

Nem sokra rá fölkeresi Lillyt, aki megmutatja neki „embereknek és delfineknek” épült csodaházát. John fölfedi előtte őrült ábrándját: angolra akarja tanítani három új delfinjét. Néhány jelenlevő tanú segítségével körülbelül így adható vissza a jelenet a beszélgetésükről:

Bateson türelmetlenül rázta a fejét. Lilly nagy fába vágta a fejszéjét.

- Hát hogyne! - csattant fel Lilly. - Őrült vállalkozásnak látszik. El lehet-e képzelni két egymástól annyira különböző lényt, mint a delfin meg az ember? Vegyük a látás-hallás viszonyát. Látásunk gyorsasága és meghatározóképessége tízszerese az övéknek. A hallás területén viszont fordított az arány. Ennek eredményeként eléggé egyszerű hangok segítségével fejezzük ki magunkat, ezeket időnként bonyolultabb hangsorokkal vegyítjük. A cetfélék a legbonyolultabb hangok révén értik meg egymást. Mi ebből egyes hangokat hallunk, a valóságban azonban ezek valószínűleg információcsomagok, hangos ideogrammákhoz, fogalomíráshoz hasonlítanak.

A „hangos fogalomírás” ötlete nagyon tetszik Lillynek. Meggyőződése, hogy a cetfélék egyetlen hanggal jelezni tudják társaiknak: hol vannak, hová mennek, mi a szándékuk vele, milyen a kedvük stb. Miért is ne tudnának a legkisebb nehézség nélkül harmadik félnek is továbbítani olyan információt, amit a „szonárjuk” révén felfogtak?

- Csakhogy - igazítja ki magát a tudós - ezek az analógiák csapdákat rejtenek. Amikor azt mondom, hogy a hallásukkal „látnak”, valójában arról van szó, hogy értenek vele, de számunkra ismeretlen módon. Nem szabad lebecsülnünk e megszorítás támasztotta nehézségeket. Az egyetlen, ami biztos, hogy a delfineknek is van látó- és hallószervük csakúgy, mint nekünk. Senki sem akadályozhat meg bennünket, hogy egyszer majd sikerüljön olyan készüléket kiagyalnunk, amellyel az ember ugyanúgy érzékelheti a dolgokat, mint ők.

Bateson csábítónak tartja a „hangos fogalomírás” gondolatát. Mégis van egy ellenvetése:

- Nem hiszem, hogy a „beszédüknek” bármi köze volna a tárgyakhoz. Úgy gondolom, hogy csak egymás közti kapcsolatukat „beszélik meg” hihetetlenül árnyaltan: a szerelemtől a gyűlöleten át a tiszteletig terjedhetnek e fokozatok. Viszont komolytalannak tartom azt a hiedelmet, hogy tárgyakról értesítik egymást, hisz akkor tárgyiasítanánk elmeműködésüket, ezáltal az emberhez hasonlítanánk őket.

Az antropológus számára többé-kevésbé világos a cetfélék beszédének kialakulása. Hajdan, szárazföldi emlős korukban őseik felborzolták a szőrüket, fintort vágtak, összeráncolták a szemöldöküket, leeresztették a fülüket vagy hátsó lábukra álltak, röviden: a szárazföldön használatos viselkedésformák széles skáláját vették igénybe érzelmeik kinyilvánítására. Amikor a vízbe kerültek, kezdtek hasonlítani a halakhoz, és fokozatosan elvesztették vizuális kifejezőeszközeiket, amiket azután hangokkal helyettesítettek. Ezek azonban kizárólag az egymás közti kapcsolatok kifejezésére szolgálnak: szeretlek; tetszel nekem; tűnj el; jaj lesz neked; gyere gyorsan... mindehhez azonban olyan kifinomultság járul, ami eddig ismeretlen volt az állatok birodalmában.

Lilly bevallja, hogy még sohasem ismert a delfineknél szorosabb kapcsolatot tartó lényeket. Elmeséli, hogy egyik „tanítványa”, hirtelen megdermedve a hidegtől, segítségül hívta társait, és azok mint dörzsölték órákon át a hasa alját, a végbélnyílását, a nemi szerveit, hogy felélesszék izmait. Számtalan történetet mondott el a cetfélék szolidaritásáról. A beteg ember kómába eshet, és túléli. A delfin számára ez nem lehetséges. Hat perc teljes eszméletvesztés után megfullad. Egy beteg delfint éjjelnappal a társainak kell a víz felszínén tartaniuk...

Aztán Lilly így szól Batesonhoz:

- Kétségkívül gyökeresen különböznek tőlünk. Mégis úgy gondolom, hogy új korszakba léptünk. Ezek a delfinek, amelyekkel itt dolgozunk, talán huszonötmillió év hagyományait készülnek megtörni.

Érdekes módon Bateson nem gúnyolódik Lilly szónoki hangnemén:

- Lehetséges - ismerte el -, persze ne értsen félre, hogy esetleg magának kell majd a vízbe szállnia! Amikor a vízben van egy delfinnel, nem ugyanaz a helyzete, mint egy kutyával vagy macskával való kapcsolatában. Ez utóbbiak a gyerek szerepét játsszák magával szemben. A delfinnel más a helyzet. Ellentétben mindazzal, amit a szórakoztatóparkokban látni, maga lesz a gyerek, ő meg a szülő. Ha úgy úszik vele, hogy ezt elfogadja, azt hiszem, a delfin sok mindenre meg fogja tanítani. Az emberek általában azt hiszik, hogy az állatokat úgy érthetjük meg, ha idomítjuk őket. Ha megengedi ennek az állatnak, hogy ő kezdeményezze a maga tanítását, rengeteg mindent megérthet. Legalábbis az ő világából. - A maga helyében - folytatta az antropológus - nem is tudom, hogyan fognék hozzá. Talán azzal kezdeném, hogy megfigyelném, miként nevelik a kicsinyeiket. Ahogyan a fiatal delfin anyja mellett úszik, és vele együtt bukkan a felszínre levegőt venni, el sem mozdulva mellőle, a pavlovi reflexekre emlékeztet. Mégis úgy gondolom, hogy több annál: „gyermeknevelés”! Rá kell jönni a nevelés nyitjára. Aztán le lehetne küldeni a medencébe a delfinekkel közömbösen viselkedő, úszkáló embereket, megfigyelve: hogyan fogadják őket.

- A legnehezebb - mondta végezetül Lilly -, megfelelő embereket találni hozzá, akik eléggé hozzáértők, érdeklődők, és még kissé őrültek is, hogy belemenjenek ebbe a játékba. A delfinek hamar átlátnak az emberen. Fölmérik kívül-belül, erre szolgál hatalmas energiájuk! A legkisebb félrevezetés elég ahhoz, hogy megszakadjon a kapcsolat.

Az a gondja, hogy a legtöbb „edző”, akivel John megpróbált együttdolgozni a Virgin-szigeteki menedékében eltöltött öt év alatt, otthagyta néhány hét után. Már nem elektródokat kellett megkötözött állatok koponyájába mélyíteniük. Ehelyett egész napjukat a vízben, a természet kénye-kedvének kitéve kellett eltölteniük, a társas élettől teljesen elszigetelve, egy „őrült professzor” házában. Ez nem olyan egyszerű. Már csak azért sem, mert nincs pontosan előírt program. A jövőben, még ha a végcél továbbra is az angolra tanításuk, mindinkább a helyzet spontán és interaktív felmérése lesz megközelítésük fő eszköze.

John Lilly szerencséjére talált valakit, aki felért egy főnyereménnyel. Egy nőt. Margaret Howe a neve.

A fiatal, igen sportos alkatú pszichológusnő néhány hónapja jött az intézetbe, gyakorlatra. Végül beleegyezett, hogy megpróbálja végrehajtani azt a kísérletet, amit eddig mindenki visszautasított. Három hónapot kell eltöltenie éjjelnappal a vízben egy delfinnel, ez esetben egy fiatal hímmel, a hétéves Peterrel.

Miért nem próbálkozott Lilly saját maga? Alapötlete szerint a delfint a kisgyerekéhez hasonló, megnyugtató, biztos környezetbe kell helyezni, ahol az anyanyelvét tanulja. Úgy döntött, hogy ezt a feladatot a legjobban egy lehetőleg fiatal nő képes elvégezni, aki birtokában van e nem mindennapi feladathoz szükséges fizikai és pszichikai erőnek.

Ehhez képzeljük el azt a tudományos-fantasztikus elvek szerint felépített házat, amelynek egyik szárnya száraz környezetben van az emberek számára, míg a másik szárnyában mindenütt víz: a delfinek pihenőhelye. Van még egy vegyes terület is, ahol a két faj találkozhat. Itt éli át Margaret és Peter a valószínűtlen kísérletet. Tágas, korszerű helyiségek: konyha, hálószoba, fürdőszoba, dolgozószoba, redőnyökkel, villanyvilágítással, de az egésznek a padozatát egy méter magasságban víz borítja. Ily módon Peter, a delfin egészen Margaret ágyáig jöhet, hogy fölébressze (különleges ágy, gólyalábakon, zuhanyfüggönnyel elkerítve), vagy a bokáját harapdálhatja, miközben a kutató-nő napi beszámolóját készíti cölöpökre helyezett íróasztalán.

Az időbeosztás tartalmaz „kötelező órákat”, amikor a fiatal delfinnek elsősorban az emberi hangot kell megtanulnia végighallgatni, majd meg kell próbálnia visszaadni e hangokat. Ezenkívül pihenőidő is szerepel az időbeosztásában, amikor a delfin kedve szerint kószálhat, de nem csatlakozhat a társaihoz, két hasonló korú nőstény delfinhez. Ez csak kivételes esetben megengedett, amikor nemi vágya már nagy hiányt szenved, és Margaret nem képes megfékezni a vágyban égő delfint. Már a kezdetek kezdetén két gond is nyugtalanította a fiatal nőt: az állat fogai és nemisége. Margaret nem pódiumról tanítja az „angol nyelvet”. Játszva oktatja „gyermekét”: simogatja és közben beszél hozzá. A szóban forgó gyermek azonban egyszer csak kitátja hatalmas, félelmetesnek tetsző száját (a tursiop truncatusnak rettenetesen hegyesek a fogai), és a bizalom „anya” és „gyermeke” között máris csorbát szenvedett. Az ifjú kutatónő erre játékokkal próbál védekezni, a delfin felé dobja azokat, ahogy a kutyákkal szokták. Meg is van az eredménye, de alighogy helyreállt a bizalom Margaret és Peter között, ez utóbbi újra fölborítja: ödipuszi hajlamainak engedve hosszú, rózsaszínű nemi szervét „anyjához” szorítja. Margaretet annyira megrémíti vele, hogy véget vet az angol nyelvleckéknek.

Egyenetlenül telnek a hetek. Margaret, aki a leggyakrabban hosszú ujjú, kötött kezeslábast visel, időnként nyomasztónak találja, hogy a vízi házban egyedül van Peterrel (Lilly gyakran elutazik). Vannak éjszakái, amikor úgy érzi, feladja, hisz még az ágya is állandóan nedves a vizes környezetben. Egyébként is minden nedves és sós abban a házban! Az ágyneműtől a süteményig, pedig az ő szállását a ház szárazabbik felében rendezték be. De mégis kitart, mert föllelkesítette az őrült kísérlet.

Az bűvöli el a legjobban, amint fokozatosan észreveszi, hogy valószerűtlenül megfordult a helyzete (ami Gregory Bateson igazát erősíti meg): valójában nem ő tanítja a delfint, hanem a delfin idomítja embertanítóját. A pszichológusnő eme felismerését különösen világosan és őszintén írja le a naplójában:

1965. július 15-től augusztus l-ig.

,,Amikor elkezdtünk labdázni Peterrel, előbb minden rendben zajlott. Úgy két méternyire álltunk egymástól, és dobáltuk a labdát. Azt kiáltottam neki: »elkapni!« Peter apránként, nagyon finoman, mind rövidebb és rövidebb pályán kezdte visszadobni a labdát, és nekem kellett feléje közelednem, hogy elkapjam. A végén már eljutott odáig, hogy éppen előtte álltam, és szó szerint a szájába tettem a labdát. Ekkor az oldalára dőlt, előbb az állkapcsába zárta a gumilabdát, majd felém köpte. De nemsokára ismét a szájába vette, egészen mélyre helyezte benne, nekem pedig be kellett nyúlnom érte. Amint utána nyújtottam a kezemet, futólag megsimogattam az ínyét. Erre halottat játszott, még mindig az oldalára dőlve, védtelenül, és a szemét lehunyta gyönyörűségében. Addig minden esetben megtagadtam, hogy játék közben a szájába nyúljak. Ha kitátott szájjal közeledett felém, azonnal abbahagytam a játékot. De most, hogy ilyen nyugodtan viselkedett, láthatóan ellazulva, azonkívül a szájában tartott labda is biztosíték volt arra, hogy nem haraphat meg, belementem a játékba.

Előbb az állkapcsa végével »fogta meg« a labdát, ott, ahol a szája két széle összeér, de apránként mind mélyebbre küldte a labdát a torkán, amíg csaknem lenyelte. így újra becsukhatta az állkapcsát. A kísérletnek ezen a pontján elbizonytalanodtam. De Peter nyugodt maradt, és mereven nézett rám, meggyőzve róla, hogy még mindig ugyanarról a játékról van szó. Kicsit úgy éreztem magam, mint akiből bolondot csinálnak, és csodálkoztam is, hogy Peter milyen finom módszert talált ki arra, hogy eloszlassa a félelmemet a fogaitól.

Így érkeztünk el a következő helyzethez: Peter azt játssza, hogy halott, szemét behunyja, a labda egészen mélyen a torkában, én pedig mellette állva az ínyét meg az ajkát simogatom. Ez fokról fokra jött létre. Amint az egyik sikerült, Peter áttért a következőre. Már nem volt kétségem, mi a célja vele. Ő az, aki a játékot irányítja.

Mozdulatai ezután azt célozták, hogy közelebb férkőzzön hozzám. A labdát a foga között tartva, a szája szélével kezdte végigsimogatni a lábszáramat. En pedig mereven a labdára szegeztem a tekintetemet, hogy meggyőződjek róla: még mindig fel van-e peckelve az állkapcsa? Csakis így folytathattam ezt a játékot. És ekkor érkezett el terve második felének a megvalósításához. Az előbbi fokozatosság mintájára lassanként ismét mind hátrább küldte a labdát a szájában, miközben ajkával végigpásztázott a lábamon: föl-alá a lábam szárán. Nemsokára már nemcsak az ajka, hanem az egész állkapcsa mozgott rajta föl-alá. Én továbbra is a labdát figyeltem a szemem sarkából (a biztonság kedvéért), és visszafogtam a lélegzetemet. Közben már a fogai siklottak végig gyengéden a bőrömön (gondoljunk arra, hogy az öt-hatéves Peternek még apró, de érdes tejfogai vannak).

Amikor végre »helyzetbe került« (a lábam már a szájában volt), láthatóan jó kedve kerekedett. Mindeddig mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva a labdát figyeltem... Peter azonban még nem fejezte be. Az egyik nap »véletlenül« kiesett a labda a szájából. Én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy azonnal vegye föl, ha azt akarja, hogy tovább »játszhasson« a lábamon a fogaival. A labda azonban újra meg újra kiesik a szájából. Közben azonban annyira játékos és nyugodt volt, hogy a végén ráhagytam. Peter kisvártatva teljesen a fogai közé veszi a lábamat, méghozzá labda nélkül! A »biztonsági tényezőm« már nincs a helyén, én pedig csak néhány másodpercig tudom tartani magam. Aztán legyőz a félelem, és kiszabadítom magam. 0 azonban nem türelmetlenkedik. Lassanként teljesen elnyeri a bizalmamat…

Természetesen nemi indíttatású ez a játék. Testi érintés, mindez puha környezetben, igen nyugodt módon... Már csak suttogok hozzá, ő meg lassan vonaglik. Általában nem következik be nála erekció a játék során, de felém mutatja a hasát és nemi szerve tájékát, hogy simogassam a lábammal…

Az utolsó napokban sok látogató kereste fel a laboratóriumot. Ott álltak a szárazon, nézték Petert, és a kezüket nyújtogatták feléje a mellvéd fölött. Ez nagyon visszavet bennünket, nem kedvelem az ilyesmit. Peter ilyenkor előveszi régi szokását, és lelocsolja őket. Sikoltozásukat hallva, néhány perc múlva újra vizet zúdít rájuk. Jót szórakoznak, én azonban ostobaságnak tartom. Elhatároztam, hogy véget vetek az ilyen látogatásoknak. Ez a delfin nem ketrecben van, olyan emberek pedig ne jöjjenek ide, akiknek semmi közük a kísérlethez, és csak különleges mutatványként bámulják! Fogalmuk sem lehet róla, hogy néhány hónap alatt teljesen megváltozott.”[15]

Mennyiben „változott meg” Peter? Talán elkezdett angolul beszélni? Nem igazán. Hat hónapig tartó, mindennapos gyakorlás után a kedves delfin már több „emberi” hangot bocsát ki, mint kezdetben, de a szavak utánzása továbbra is határtalanul nehezen sikerül. Legfeljebb „haót” tud mondani Margaret ,,halló”-jára; „ó”-t a ,,Bobo”-ra; „mmm” nála a „mama” megfelelője. Ennyi a hosszú, gyötrelmes munka eredménye. Elég elolvasni hozzá több száz óra magnetofon-felvételének kilométeres átiratát, ahogyan a fiatal nő nap mint nap próbálja elismételni delfin barátjával:

- „Jó fiú”, mondd Peter, hogy „jó fiú”.

- Jzzzz (delfinhangok), jzzzz.

- Nem így! Gyerünk Peter! Mondd, hogy „jó fiú”!

- Jzzzz, fzzzz.

- Nem, nem, Peter! Mondd: „Bobo bohóc”, „Bobo bohóc”.

- Bzzzz, bbbooozzz.

- Igen, Peter! Igen! „Bohóc”!

Röviden: Peter nem az emberi beszéd kiejtésében változott meg, hanem abban, hogy képes volt figyelni különös oktatónőjére. A valóságban azonban inkább azt érte el, hogy tanítónője figyelt őrá. Ily módon John Lilly látomása a Gregory Bateson által előre fölvázolt eredménybe torkollott.

- A delfinek nem tárgyiasult állatok - mondta az antropológus. Másként kifejezve: ne próbálkozzunk bevezetni őket a mi visszafogott, egyenetlen, tárgyiasult világunkba. Bateson arra gondolt, hogy a cetféléket döntően társas kapcsolatban élő állatoknak kell tekintenünk, amelyek e kapcsolatok folyamatos áramlásában élnek. Szerinte (ha elfogadjuk e megközelítését) a delfinoktatónk lehet. Lilly nem cáfolta meg kollégáját, mégsem mondott le nyelvészeti megszállottságáról. Márpedig van-e ,,tárgyiasabb, egyenetlenebb” a modern ember nyelvénél? (Még ha zenére próbálta volna tanítani őket...)

Jóllehet Margaret Howe nem fogalmazta meg ilyen egyértelműen, ő is megközelítőleg az antropológus következtetéseire jutott. Szerinte is megváltozott Peter. A valóságban nem ő változott-e meg? Miután hat hónapot töltött ebben a környezetben, hirtelen elhatározással bejelenti, hogy kivesz két év szabadságot. Lakosztályába pedig költözzön be, aki akar!

Lilly nem csüggedt el. Észre sem vette, milyen zsákutcába jutott? Mérhetetlen a tudósok makacssága, ahogyan „kérlelhetetlenül” megpróbálják tárgyiasítani a világot. John Lilly fele részben megmaradt gépekkel dolgozó neurológusnak.

1965 végét írjuk. John megfelelő asszisztensek keresésére indul Margaret Howe helyére, amikor váratlanul visszarendelik, hogy számoljon be eddigi delfinkutatásairól.

Ki rendelte vissza?

A CTCC, az Egybeesések Ellenőrzésének Földi Központja.

Hogyan?

Nem tudják, mi fán terem a CTCC? Meg a CSCC? És a CCCC? Véleményük szerint ki táplálja az önök személyi biokomputerének metaprogramját, vagy ha a régi kifejezést jobban kedvelik, ki ösztönzi benső világuk legmélyebb énjét?

Ismerik-e valójában benső világukat, illetve világaikat? Van róla pontos térképük? Ha nemmel válaszolnak, tudniuk kell, hogy John Lilly segíthet ezen. A delfinkutatásaival párhuzamosan évek óta egészen másféle kutatásokat is folytat tudósunk. A saját benső világában.

Ahogyan sokasodnak az „ember-delfin” programja körüli nehézségek, úgy fordul önnön tudatának belső vizsgálatához, ott keresve a választ. Hatalmas kiterjedésű, ismeretlen birodalom... Jelen vizsgálódásunk további részében figyelmeztető és elkerülhetetlen kitérőt teszünk. Ezúttal belülről ismerhetjük meg ugyanazt a történetet.

b) Az önmegismerés mércéjének szédületes tévedése

John Lilly munkájának látható, hivatalos, tudományos, egyszóval bemutatható része ihlette meg Robert Merle Állati elmék című regényét.

Ugyanennek a tudósnak belső kutatásai (nevezzük alkalmazott filozófiának) adták az alapot Ken Russel filmjének: Altered States (Megváltoztatott állapotok, magyar címe: Billió dolláros agyrablás). Forgatókönyve szerint egy tudós, az emlékezés fejlődéstanát kutatva nagy adag LSD-t fecskendez be magának, majd egy érzékelésektől elszigetelt kamrába zárkózva önmagán vizsgálja a sejtjeiig hatoló belső utazás hatását. A dolog azonban rossz fordulatot vesz: olyan erőteljes álomemlékek lesznek úrrá rajta, hogy ötmillió évet megy vissza az időben, amíg australo-pithe-cantropusként látja viszont önmagát. A végén egy asszony szerelmének köszönheti, hogy életben marad, aki kész meghalni azért, hogy újra sapiens sapiens lehessen a tudósból, a keresztény időszámítás második évezredének a végén.

Amint az gyakran megesik, a képzelet nem veheti fel a versenyt a valósággal. John Lilly, az érzékszigetelt kamra feltalálója, az ötvenes évek elején saját maga is kipróbálta ezt a furcsa alkalmatosságot (előbb csak úgy, később LSD-vel), hogy „belső utazásokat” tegyen benne. Ami azonban fölkeltette a figyelmünket, sokkal több annál, mint amit Ken Russel szomatikus-misztikus filmjéről röviden elmondtunk.

Emlékezzünk csak, milyen volt Lilly kezdetben: nagyon is racionális, hideg fejű neurológus, aki minden eszközzel az agy és a tudat összefüggéseire akart rábukkanni. Descartes követőjeként nem bízik semmiféle tapasztalattól független, azaz a priori elméletben, mindent újra kikísérletez. Mivel azonban René Descartes a saját értelmi „gépezetét” tekinti egyetlen elvonatkoztatási erőnek, John Lilly anyagiasítja e tételét, igazi amerikai módjára. Lehetséges-e?

Azt javasolja 1953-ban: „Próbáljuk kiszabadítani magunkat egy pillanatra minden társadalmi nyomás és kötöttség alól. Képzeljük el, hogy nyaralunk, ahol minden gondot levesznek a vállunkról, és azonnal kielégítik testi igényeinket. Gondoljuk azt, hogy belemerülünk a csöndbe, a sötétségbe, a nehézségi erőtől is megszabadulva. Mi történik velünk meg a tudatunkkal?”

Az idő tájt még az a feltevés volt érvényben, hogy az egyén éberségét kívülről szakadatlanul érkező ingerek tartják fenn. Ingerektől megfosztva az ember azonnal álomba merül. A „Gondolkodom, tehát vagyok” Descartes-i elvét nem lehet pusztán kísérleti úton bebizonyítani, vélték a hozzáértők.

Próbáljuk ki kísérlettel ezt a lehetetlenséget, gondolta John.

Hallott azokról a vízzel megtöltött kamrákról, amelyekben harci búvárok tűrőképességét próbálták ki a második világháború idején. Beszerez egyet, és rögvest több órát eltölt a teljes sötétségben, meztelenül.

Két méter magas, másfél méter átmérőjű tartályféle ez, kuktaedényhez hasonló fedővel, amelyben a kísérleti alany légszivattyúval összekötött légzőmaszkon keresztül vesz levegőt. Eléggé kényelmetlen ez a maszk. Amerikai Descartes-unk több mintát is kipróbált, amíg egy alkalmasabb rendszert talált ki: a híressé vált „szamadi-kamrát”. Ennek belsejében a test maszk nélkül, vízszintesen lebeg 34°-os magnézium-klorid- vagy magnézium-szulfát-oldatban.

Bármilyen alakú is ez a kamra, már az első kísérlet első perceiben bekövetkezik a leglényegesebb jelenség. Az emberi tudat az érzékek elszigeteltségében egyáltalán nem merül álomba, amint ezt a viselkedéskutatók állították, ellenkezőleg: megkétszereződik a tudat éberségének élessége és erőssége. Azt mondhatnánk, hogy mindez a szervezet jó gazdálkodásának köszönhető, hiszen nincs szüksége hőtárolásra vagy az egyensúly megőrzésére, sem pedig a másodpercenként milliárdszámra beérkező adat különböző érzékek általi rögzítésére. Hatalmas mennyiségű anyagtól szabadíthatta meg tudattalan fiókjait. John soha nem tapasztalt összpontosításra, figyelemre, éberségre lett képes. Ehhez mérve különleges értelme eddig sötét képernyő volt csupán.

A képernyő, érthető módon, igen gyorsan benépesült képekkel. Jobban mondva, a képernyő helyét képzelt tájak foglalják el, és John szempillantás alatt bejárja ezeket. Olyan szürrealista filmre emlékeztet, amely elalvás előtt önkéntelenül pereg le a tudatunkban. Itt azonban szó sincs álomról. A „szürrealista film” feltűnően éles körvonalú. A tudósnak néha olyan érzése támad, hogy kilépett a testéből, és a magasban elrepül a negyed fölött, ahol lakik, vagy gyermekkora színhelye fölött. Máskor agyszüleményei rendezik a jelenetet, aztán meg képzeletbeli, számára ismeretlen eredetű bolygók jelennek meg előtte.

Röviden: a fiatal amerikai neurológus a maga módján fölfedezi a belső univerzumot és a pszichét. Ebben az az érdekes, hogy John Lilly különösen merész tudata szigorúan tudományos módszereken pallérozódott, így érzékei elszigeteltségét arra használja fel, hogy kikutassa saját értelmét, mint egy feltérképezendő tájat.

Körülbelül tíz éven át, 1953 és 1964 között kitartó munkával fölmérte saját belső világát, megjelölve annak minden állandó mutatóját. Ezek: a közelítési módok, a külső szerkezettel való viszonyok, a váltakozás sorrendje, az ijesztő, lidérces „semleges zónák”, a fenséges ujjongás tájai, a meglepetésekben bővelkedő vérerek, amelyek vizsgálata mind messzebbre vihet, végül a határterületek, valóságos betonfalak, amelyekkel szemben milliméternyit sem jut előre az értelem.

A kérdés: mi köze ennek a delfinekhez?

Egyesek tudni vélik, hogy Lilly azért találta ki az érzékszigetelt kamrát, hogy megismerje a delfinek belső érzelmeit. Saját magának föltett kérdésére pedig csak úgy adhatott választ, ha kipróbálja, mi történik vele, amikor hozzájuk hasonlóan éjjelnappal a vízben lebeg. Én is hozzájárultam e mendemonda terjesztéséhez, amikor 1984-ben, egy párizsi tanácskozáson John Lilly kereken visszautasította e feltételezésemet.[16] Mégis, természetesen, felbukkant több párhuzam is a két kísérlet között. Például a kamrában lebegő ember agyáramának működési módja (alfa-hullámon, sőt mi több, théta-hullámon is, ami a mélymeditáció jellegzetessége az ébrenlét és az álom határán) és a delfin belső élete között. De van ennél fontosabb összefüggés is a két kísérlet között.

Johnnak rá kellett ébrednie, hogy vágyálma: a ,,fajok közti kommunikáció” határtalan kétkedést váltott ki a tudósok többségében. Agyszüleménynek tekintették. Ha nyilvánvaló bizonyítékokat tárna eléjük, például delfinek által kiejtett egész mondatokat, vajon mit látnának benne? Emberutánzás megnyilvánulásait, vízi papagájok mimikrijét. A hagyományos tudomány számára elképzelhetetlen az olyan állat, amelynek tudata van. Márpedig csak két, tudattal bíró lény között jöhet létre kommunikáció.

Vajon ismerik-e kollégáim a saját tudatukat? - töprengett Lilly. Meggyőződése, hogy a delfinekkel kialakítandó kommunikáció függ az embernek róluk alkotott elképzeléseitől. ,,Ha az embernek sikerül megértetnie a delfinnel” - írja az Elmék a vízben című kötetben -, „hogy csupán korlátozott ismeretei vannak a delfinek világáról, de szeretné azokat kiegészíteni, akkor meglehet, hogy az állat együttműködik vele a kölcsönös kutatásban, sőt ennél többre is hajlandó.”

Márpedig a róluk alkotott elképzeléseink függvényei annak, hogy magunkról milyen képet sikerült kialakítanunk.

Delphoiban, a templom bejárata fölé, ahová Apollón érkezett delfinektől vezérelve, azt írták a régi görögök: Gnoti szeauton (,Ismerd meg saját magadat’). Johnt elbűvöli az egybeesés.

Előbb saját magunkat kell megismernünk.

John úgy gondolja, hogy hatalmas, még fölfedezetlen terek, amelyekben (gyanúja szerint) a delfinek tudata rejtőzik, kapcsolatot teremthetnek valamilyen formában a mi tudatunk tereivel. De hát... mi is a tudat?

Kérdésére csakhamar saját maga kénytelen válaszolni. Azután hogy tíz, majd száz, később már ezer órákat tölt a szigetelt kamrában, a tudós rájön, hogy ő sem ismeri saját magát. Azt a következtetést vonja le, hogy egy másik fajjal létesítendő kommunikációról folytatott komoly kutatásnak elengedhetetlenül kettős információsorra kell támaszkodnia: a (mi) tudatunk belső világára csakúgy, mint az (ő) anyaguk külső világára.

Mit fedezett föl saját magában?

Az informatika kezdeteinél vagyunk. John Lilly is azon amerikai egyetemi kutatók közé tartozik, akik az ötvenes évek dinoszauruszi méretű számítógépein dolgozhatott. Lilly, a kor jellegzetes tudósa találónak tart egy hasonlatot, ami nem megy ki a fejéből: tudatunk a jelek szerint olyanformán működik, mint egy mesés számítógép. El is kereszteli humán biocomputernek (élő, emberi számítógépnek).

Közelebbről szemlélve, minden valóban úgy működik, mintha „belső” világunkat beprogramozták volna. Részben kívülről érkeznek e programok genetikai, társadalmi, családi stb. logikai egységek révén, részben azonban magunk programozzuk be más, olyan logikai egységekkel, amiket tudatos énünk hoz létre és alakít át tetszése szerint. A tudós arra a felismerésre jut, hogy a „belülről”, tetszésünk szerint programozott logikai egységek lehetősége határtalan. Énünk „programozó” részét (ami csak kimerítő belső elemzés után válhat tudatossá és akaratunktól függővé) autonóm énnek, önprogramozónak (selfmetaprogramer) nevezte el

Ehhez ki kell tudnunk választani (hogy ellenőrzésünk alá vehessük) a „negatív metaprogramokat”, azaz a logikai egységeken belül azokat az egységeket, amik kívülről vagy belülről megbénítanak, gyakran gyermekkorunk óta akadályozzák a fejlődésünket.

Később így ír erről:[17]

„Amikor belépünk a szigetelt kamrába, tovább működik megszokott, személyi logikai egységünk. Ha nem cseréljük fel egy másik, megfelelő egységgel, időt veszítünk: órák telhetnek el anélkül, hogy történnék valami, vagy a negatív metaprogramoknak engedjük át a terepet (gyermekkorunkban épp eleget beszereztünk belőlük). Meg kell tanulnunk ezek felkutatását és eltávolítását, ami egyáltalán nem könnyű feladat. Nekem például ahhoz, hogy ez sikerüljön, pszichoanalízist kellett lefolytatnom. Nagyon sokat segített.

Rájöttem, hogy léteznek ugyan ,rossz gondolatok’, ellenségeskedő, gátlásos, bűntudattal teli érzések; alacsonyabb rendűnek, haszontalannak, gonosznak érezzük magunkat... ezzel szemben nem létezik rossz .gondolkodásmód '. Valaminek a módja nem lehet negatív. Az önvizsgálódásnak ez az első nagy tanulsága: a belső univerzum végtelen, nincsenek benne tilalomfák. Ily módon a ,mire gondoljunk?’ metaprogramja a lehető legszélesebb távlatú lehet, és annak is kell lennie. Határai csak ott vannak, ahol úgy hisszük, hogy határt kell szabnunk neki. Ez már önmagában is metaprogram, csak a tapasztalat mondhatja meg, hogy meddig terjed.”

Ez utóbbi gondolat fokozatosan kutatásai kulcskérdésévé válik. így fogalmazza meg:

„A tudat tartományában amiről azt gondoljuk, hogy igaz, az igaz is vagy az lesz, azokon a határokon belül, amelyeket tapasztalat vagy kísérletek révén kell megtalálnunk. Maguk a határok is hiedelmek, amiken túl kell lépnünk. A tudat tartományában nincsenek határok.”[18]

John Lilly, a létezés művész-matematikusa éveken át eljátszik azzal, hogy előbb „kitalálja, majd el is hiteti más világok létezését”. Ezek az óriás világok, törpe világok, különös, csodás világok gyökeresen különböznek a miénktől... És egyszer csak meglepve veszi észre, hogy utazhat bennük, és megismerheti a félelmet, a szomorúságot vagy az örömöt, de mindenekelőtt arra jön rá, hogy eközben logikus gondolatokra is képes.

„Sok kísérletet kellett végeznem magamon, hogy megbizonyosodjak az elméletemről, kiigazítsam, saját biokomputerem részévé tegyem. Amint ez az elmélet behatolt érzéseim és gondolkodásom gépezetébe, átprogramozva azt, életem gyorsan és gyökeresen megváltozott. Új terek nyíltak meg; új megismerések, új hangulatok tűntek fel. Es új kétség kelt belőlük. ,Saját hiedelmeim hihetetlenek’ - így szól az új hiedelmen túli hit.”

Az, hogy két, különböző metalogikai egységgel bíró „emberi biokomputer” minden további nélkül kapcsolatot tud teremteni egymással, lenyűgözi a tudóst. Elképzeli, hogy nem is annyira különbözők. Mégsem létezik két teljesen egyforma egyén. Tény viszont, hogy nem tudunk kapcsolatot teremteni egymással. íme, ez a legtöbb elmebetegség oka.

Nyilvánvalónak látszik a skizofrénia neves felfedezői, Gregory Bateson (megint ő) és Milton Erickson, a Palo Altó-i pszichológiai iskola hatása. Az az elgondolás, hogy az ember maga programozhatja be saját jó vagy rossz sorsát, java részben Paul Watzlawick munkásságát idézi, aki később szintén ennek az iskolának a hangadója. Azt írja: „A beszéd nem tükrözi olyan mértékben a valóságot, mint a hiedelem tartja róla.”

Minél mélyebbre merül Lilly saját, belső univerzumába, annál jobban értékeli onnan visszatérve a mi érzékletes, „normális” világunkat. Hogy azután csakhamar még mélyebbre merüljön önmagába. Minden eszközt felhasznál hozzá. Szertelen koponya.

1964-ig távol tartja magát a kábítószerektől. Nincs szüksége ilyesmikre. Elegendő a szigetelt kamrája, az első években pszichoanalízissel párosítva, ami (állítása szerint): „kellőképpen segít fölfednem negatív megnyilvánulásaimat, hogy azután ne azonosíthassam magam velük”.

Saját lelki világának felfedezése hihetetlenül felgyorsul, amikor kábítószerek adagolását is bevonja a folyamatba. A Sandoz-cég látja el hivatalosan LSD-vel (az Egyesült Államokban pszichiátriai kutatások esetében törvényes és általános gyakorlat, egészen 1966-ig). John (a legtöbbször érzékszigetelt kamrájában) olyan őrült iramban „látogatja” kísérleteit, hogy sikerül megtörnie „negatív metaprogramjainak” első bugyrát. Többé-kevésbé kísérteties alakban jelennek meg előtte mindazok az asszonyok, akiket valaha megkívánt, vagy akikkel szerelmeskedett; érzi, mint szabadul meg bűntudattal teli, puritán, katolikus neveltetésétől; egy robot apja alakját veszi fel. Ezerféle kapcsolatba kerül mindazokkal a személyekkel, akikkel gyerekkora óta élete során találkozott, de olyanokkal is, akiket eddig még sohasem látott. Újra átéli kamaszkora rémálmait, elölről kezdi kutatói számításait, mindig ugyanott rontja el, ugyanazok a rögeszmék gyötrik... Kipuhatolja saját tűrőképességét, aztán visszatér csecsemőkorába, elégedetten bevizel.

Végül közelít a vörös és fekete zónákhoz, ahol a tudata újjászületik, és magával ragadja. Nemsokára félelmei már embertelen, borzasztó alakot öltenek, végeláthatatlan labirintusokban bolyong időtlen időkig, szörnyetegekkel hadakozik, amelyek koponyája tág, nyitott hasadékaiba próbálnak behatolni... valahányszor „belső tartományai” határaihoz próbál közelíteni.

A tudatos selfmetaprogrammer tetszése szerint önprogramozhatók ezek a határok?

Nem derül ki egyértelműen.

Azonban, még mielőtt hatástalaníthatná belső csapdáit, hogy „eltávolíthassa negatív metaprogramjait”, és utána kijutva a világosság csodálatos tereibe, kimondhatatlan önkívület kerítené hatalmába, John Lilly kis híján meghal.

1964-ben tudattalanul egyfajta öngyilkossági kísérletet tesz, hogy a végére járjon programjának...

NDE (near death experience, azaz a közeli halál kísérlete) volt ez. A halál küszöbén felvillanó kapcsolatba került azzal a bizonyos „utolsó valósággal”. Az indiai bölcsek szamadinak, a japánok szatorinak nevezik ezt a kapcsolatot, míg a nyugatiak az Istennel való misztikus egyesülésnek... E jelenség egyidős az emberiséggel, de hosszú ideig csak egy szellemi elit részére volt fenntartva. Ma már az újraélesztés félelmetesen tökéletesre kifejlesztett módszereinek köszönhetően mind gyakrabban találkozhatunk a „halálból visszatértekkel” a nagy, korszerű kórházak intenzív osztályain.

Tudósunk 1964-ben megtapasztalhatta ezt a kimondhatatlan érzést „a szeretet és a megismerés tiszta fényébe merülve”... Először hosszan lebegett a végtelen űrben, teljes sötétségben. Évek óta jól ismerte e zóna minden zugát: „abszolút nulla pontnak” keresztelte el. Ide került, valamiféle ,,belső fenevad” elől menekülve. Mint már annyiszor, a sötétség most is lassanként tájjá változott. De azon nyomban valami szédületesen új érzése támadt. Eltűnt a táj. Helyette mindenütt fényesség. Különleges, aranyszínű fény, ami „szeretetet sugárzott”.

Johnak nem volt többé teste. Úgy érezte: egyetlen pont lett. Tudata mégis éber volt, az emlékezete is, sőt tiszta volt a látása, a hallása, az érzékelése... Éppen ez az: érezte, hogy közelednek hozzá a látóhatár felől. Két másik „tudatpontot” két... egységet sikerült kivennie. Minél közelebb kerültek, John annál jobban érezte, hogy valamiféle elképzelhetetlen melegség árad belőlük, amilyet még sohasem tapasztalt életében. Végül már olyan erősen érezte ezt az áramlást, hogy attól tartott, megsemmisül, ha még közelebb érnek hozzá. „Énje” már-már feloldódott bennük. Akkor megálltak az eggyéválással, „az abszolút semmibe való beolvadásával” szembeni ellenállása legvégső határán.

A velük történt hosszas időzés elragadtatással töltötte el. Tudta, hogy ezt csak részben sikerül megőriznie az emlékezetében.

„A végén azt mondták, hogy én választottam ketté őket, ily módon tudtam érzékelni a jelenlétüket, a valóságban azonban ők ketten egyek ebben a térben, ahol vagyok, tehát magammal találkoztam. ... Azt is mondták, hogy ők az én őreim, akik vigyáztak rám jóval e kísérlet előtt is, igazából mindig, de én nem voltam olyan állapotban, hogy észrevegyem őket.”[19]

Lilly később rájött, hogy már három másik alkalommal is találkozott őreivel élete során. Mindannyiszor nagyon rosszul volt: hétéves korában, amikor kivették a manduláját; tízévesen majdnem meghalt tüdővészben; huszonhárom éves korában pedig ki kellett húzni az összes bölcsességfogát, és teljes érzéstelenítést kapott. Az első három esetet teljesen elfelejtette, egészen e találkozásig. Ez a negyedik azonban kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetében.

Legfontosabb céljául azt tűzte ki, hogy ismét elérhesse ezt a dimenziót, ahol viszontláthatja őreit. Két-három alkalommal véletlenül sikerül neki. Azután olyan tökélyre fejleszti „benső vezérlő módszereit”, hogy tetszése szerint eljuthat oda.

Utolsó előtti „véletlen” találkozásuk során két őre John tudtára adja, hogy gyökeresen meg kell változtatnia az életét. Mindent felül kell vizsgálnia a régi aranyszabály szerint, Erik Erikson pszichiáter újrafogalmazásában: „Tedd/ne tedd azt, amit a többiektől elvársz hogy tegyék/ne tegyek veled; a többieken pedig más fajok/egyedek/lények értendők ebben a világegyetemben.”

Kezdetnek „őrei” azt sugallják, hogy hagyja békében a delfineket.

Egyszóval, vessen véget a delfinkutatásainak.

Az ötlet először elbizonytalanítja.

Röviddel ezután a Virgin-szigeteken, a medencékben tartott delfinek közül öt lett öngyilkos a nyolc közül, néhány nap leforgása alatt. Többé nem fogadtak el élelmet, vagy a falnak csapták magukat. Szörnyűséges önpusztítás.

A fogságban minden delfin fiatalon kimúlik. John Lilly később fölfedezte, hogy a delfináriumok adatait nagyrészt meghamisították, így kívánták bizonyítani a fogságban élő delfinek várható hosszú élettartamát. De ez... ez kész őrület. Az egész kutatócsapat gyászolja őket.

Lilly szerint ez nem lehetett a véletlen műve.

Ha hallgattam volna őreim tanácsára, elkerülhettük volna a tragédiát, ostorozta magát. Most már nem tétovázott. A három életben maradt delfint sürgősen kiemelték a medencéből, hajóval a nyílt tengerre vitték, majd az óceánnak azon a pontján engedték szabadon, ahol egy éve elfogták őket. A két fiatalabb, három és öt év közötti delfin nem értette meg a szándékukat. Folyton kiemelték a fejüket a vízből, vissza akartak térni az emberekhez. Szerencsére a harmadik, húsz év körüli, tapasztaltabb volt: farkával megcsapdosta őket, így kényszerítette a fiatal delfineket a víz felszíne alá, nehogy a halászok megöljék őket. Végre eltűnt a három delfin.

John Lilly egyszerre nagyon magányos lett.

Nemigen tudta, mihez kezdjen.

Szakmai szempontból rosszkor történt az eset. Johnnak éppen váratlan hiteleket ígért a haditengerészet és más szervezetek is, a delfinközpontjához. Mit mond majd a támogatóinak? Talán azt, hogy belső hangok parancsolták a kísérletek leállítását? így is tett, nehezen találva hozzá szavakat. Egyik napról a másikra sikerült szert tennie a kétes hírnévre: nem beszámítható.

A kutatók körében teljes a megdöbbenés.

Előbb visszaszolgáltatta az összes anyagokat az igazgatóságnak, mindenekelőtt az óriási számítógépet, amellyel hiába próbálta megteremteni a nyelvi hidat az ember és a delfin között. Azután tárgyalásokba kezdett az egészségügyi minisztérium különböző szolgálatainál harmincvalahány beosztottjának újra elhelyezéséről, akik a szigeteken és máshol dolgoztak. Megjelenteti utolsó cikkét a Journal de la Societé Acoustique—ban „A tursiopok hangkibocsátásának újraprogramozása” címmel. Ebben kifejti: a feltételes reflexre meg a büntetés-jutalmazás módszerére alapozott pszichológiai rostély alkalmazása helyett jobban tennék, ha megértenék végre: a delfin, hatalmas biokomputere segítségével képes átprogramozni saját magát, ha kölcsönös, folyamatos, kétoldalú együttműködésre lépett az emberrel.

És ezzel vége.

Felesége elhagyja.

Szó sincs többé LSD-ről. A „pszichedelikus (tudat határát kitágító) jelenség” terjedésének láttán az amerikai hatóságok betiltják e félelmetes sav használatát. John új életet kezd. Mihez fogjon?

Hosszan töpreng az alapkutatások jövőjéről. Valóban, mi az alapvető szó meghatározása?

Ezt írja:

„A kutatás mindinkább kapcsolódik a közvetlen felhasználáshoz. Mégis, ha mélyebb indítékaikról kérdezzük a tudósokat, gúnyolódásaik vagy zavart hebegésük mögött a valóság ájult tisztelete, Csodálata, bálványozása rejlik. Sokkal többet kell foglalkoznunk a tudomány iránt érdeklődő fiatalok mélyebb ösztönzésével és erkölcsi értékeikkel. Az ismeretlen tisztelete, sőt imádata nélkül szörnyetegekké válhatnak. Át kell élni, ki kell kutatni ama hatalmas erőket, amelyek kívülünk és bennünk munkálnak, ahhoz, hogy bölcsekké váljunk.

Elménk azonban szörnyen önkényes módon fejlődött. A mai tudomány követelményeit alárendelik a történelem menetének; esetlegesen hozzáigazítják. Neumann János azt mondta, hogy a mi számtanunk: az összeadás-kivonás-szorzás-osztás teljesen véletlen felfedezésen múlott. Ha valami ennél sokkal jobbat találtunk volna, olyat például, mint a saját agyunk matematikája, ma már sokkal előbbre tartanánk.”[20]

Hogyan kutatható agyunk matematikailag? íme, ilyen gondolatok foglalkoztatják az újdonsült munkanélküli-agglegény John Lillyt. Eközben bolyong egyik barátjától a másikig, keresztül-kasul az Egyesült Államokon, és egy másik kérdés is gyötri: hogyan utazzon a saját, benső univerzumába kábítószer nélkül?

Új, kedvelt területévé válik a nem kábítószerrel, hanem más eszközökkel létrehozott tudatváltozás állapota (ECM).

A wisconsini egyetem nyelvészeti tanszéke, valamint az illinoisi egyetemen Heinz Förster számítógépe segítségével az „alternatív” szavak hangjait kutatja. Ugyanannak a szónak állandó ismétlése során, az újra meg újra körbejáró ismétlődés hatására egyes hallgatók szabályos önkívületbe kerültek, „kiléptek a testükből”, és fantasztikus belső utazásokról számoltak be. Kutatónk rövidesen a stanfordi egyetemre kerül, a hipnózis szakértője, Ernest Hilgard laboratóriumába.

Akármilyen módszerrel érik is el a tudatváltozás állapotát, a legjobb alanyok hozzá a legfiatalabbak, a legbefolyásolhatóbbak, vagy azok, akik nem riadnak vissza „benső világuk tanulmányozásától”. John ötvenévesen kiváltképp nem ijedős alany.

Utazásai során eljut Kansasba régi barátaihoz, egy kutatóházaspárhoz. Velük próbál ki egy új módszert, igazi belső sportot: a távátvitelt.

John hipnotizált állapotban érzelmi kapcsolatot teremt Középnyugat-Amerika belsejéből egy másik személlyel, egy Los Angelesben levő nővel, tőle több ezer kilométer távolságra. Minden alkalommal, találomra kiválasztott pillanatokban pontosan ugyanazt érzi, mint az a nő. Egyes szeánszokon egyenesen úgy tűnik fel, mintha látná is „lelki szemével” azt, amit a másik a valóságos szemével lát!

Új állást ajánlanak neki: neuropszichológusnak hívják a Baltimore-i Spring Grove Hospitál kutatóközpontjába (itt mutatkozott be Amerikában a cseh Stanislas Gróf). Megtudja, hogy itt (kivételesen) törvényesen engedélyezték az LSD-t idült alkoholisták kezelésére... és John Lilly számára! így vélekedik erről: ,,A magam részéről osztom öreg mesteremnek az orvoslásban: H. C. Bazettnek a véleményét a kísérleti etikáról. Eszerint semmiféle kísérletet nem végezhetünk emberi alanyon addig, amíg saját magunkon ki nem próbáltuk.”

Mégsem a neuropszichológia lesz útjának következő állomása. 1969-ben San Franciscótól délre töltve egy hétvégét, fölfedezi a titokzatos Esalen-Intézetet, amelyet Miké Murphy és Dick Price parapszichológusok alapítottak. Itt oktattak az akkori amerikai antipszichiátria és ellenkultúra legismertebb mesterei: Alán Watts, Gregory Bateson, Fritz Perls, Ida Rolf... Önmagánál sokkal tapasztaltabb embereket ismert meg itt, akik képesek hónapokig (!) megváltoztatott tudati állapotban maradni. Ez tehát az a hely, ahol John Lilly végre letelepedett.

A test és a tudat kapcsolata nem nyilvánvaló. Az Esalen-Intézetben nem rettentek vissza e kettő keverésétől. Egyes műhelyekben le kellett vetkőzniük az alanyoknak, a szó igazi értelmében. Képzeljünk el igen választékosan öltözött, nagyon értelmiségi hölgyeket és urakat, akiknek egyszer csak le kell vetkőzniük, anélkül, hogy előre figyelmeztették volna őket. Beleborzonganak... de mindenki belemegy a játékba. És akkor újra vidámságot, meleget éreznek. Más műhelyekben Johnnak hirtelen igazából verekednie kell. Több mint ötvenévesen bizony összerándul a gyomra félelmében ... minden egyes alkalommal azt érzi, hogy megint egy (általában gyermekkorára visszavezethető) negatív metaprogramot sikerült hatástalanítania a bensejében.

Végül saját műhelyt indít: „Delfin vagyok” programmal. Előbb a parton, majd a vízben azt tanulják, hogyan támogassák a másikat, majd egymást (a karjukba emelve, mint egy gyermeket, vagy fölülről elkapva, mint a fáról lehulló gyümölcsöt). Végigpróbálják a legkülönbözőbb légzésgyakorlatokat. A cetfélék a be- és kilégzést egyetlen mozdulattal, alig két-három másodperc alatt végzik el. Ily módon lélegezve valaki órák hosszat lebeghet a víz felszínén. E gyakorlatok egyeseket mélymeditációba helyeznek, még olyan is akad, aki „kilép a testéből”!

Mindaddig ez foglalkoztatja, amíg nem találkozik a szúfizmussal.

Legalábbis egy bizonyos szúfi irányzattal, ami az amerikai földrész déli végeitől kiindulva, elérte az Egyesült Államokat...

A mester neve Oscar Ichazo, Chilében él, ahol a meditációnak egészen különleges módszerét tanítja. Például azt, hogyan helyezzük el különböző „tudatainkat” testünk különböző részeibe.

„Helyezzük a fülünkbe a lényeg képzetét (például a magunk lényegéről alkotott képzetünket, ha saját magunkról óhajtunk meditálni); a szemünkbe juttassuk el alakunk képzetét; az orrunkba a lehetőségeinket (minden lehetséges változatával); a szájunkba kerülnek a szükségleteink; a mellkasunkba a hajlamaink (akaratunktól független energiáink); a gyomrunkba a hasonulást folyamataink; a nemi mirigyekbe helyezzük alapvető tájékozódásunkat; karunkba és combunkba a képességeinket; térdünkbe és könyökünkbe a természetfölötti képességeinket; alsó karunkba és lábszárunkba annak képzetét, »aminek értelme van«; kezünk és lábunk fejébe pedig juttassuk el céljainkat.”[21]

Mindez bonyolultnak tetszik, de John rájön, hogy ez csak a kezdet. Változatlanul az „emberi biokomputer” bűvöletében él. Rögvest felhasználja e módszert, hogy leszokjon a dohányzásról. (A lényeg, az alak, a lehetőségek stb. mind szorosan összefüggenek a dohány kívánásával.) Sikerült. Váratlanul elsajátít egy második szúfi-módszert is, amit jól ismernek a dervisek. Ezúttal zene hallgatása közbeni meditációról van szó. Szerinte Ravel Bolerója a legalkalmasabb rá: a közbülső hangokat (a dallamot) a mellkasába helyezi, a magas hangokat a fejébe, a mély hangokat a hasába. Ezután kiürülve, nyitottan várja az ismeretlent. Bizonyos idő elteltével e gyakorlat kifejleszti a test új felfogóképességét. A selfmetaprogrammer (önmetaprogramozó) pedig még az eddiginél is sürgetőbben teszi fel a kérdést: ki az az „én”? (és ennek következményeként: testem mely részében rejtőzöm?)

Egy másik guru is megfordul az Esalen-Intézetben: a híres Dick Alpert, a Harvard egyetem volt pszichológusa, aki a Baba Ram Dasz nevet vette fel Indiában. Lilly emlékezetébe idézte Patandzsalinak (i. e. 400), a jóga mesterének egyik válaszát a ,,ki vagyok?” kérdésre. „Nem az vagyok, aki lát. De az sem, akit látnak.” John ezt átalakítja, szerinte gazdagabb tartalommal: „Nem vagyok saját magam biokomputere. Nem vagyok a programozója. Nem vagyok a programja. Nem én programozok. Nem engem programoznak. Ki vagyok hát?”

Ó, Te felfoghatatlan, fedd föl mégis magadat,
Te vagy minden, kívüled semmi sincs a világban
A testben a lélek rejtezik, és Te a lélek zugában
Ó, Te rejtőzöl abban, ami előlünk rejtve van!

Így dalolt Attár, a perzsa misztikus költő a 12. században. John újabban a dél-amerikaiak hatására keleti misztikusokat kezd olvasni: Szuhravardí, Ibn al-Arabí és al-Halládzs írásait. Huszajn al Halládzs, a 10. században vértanúhalált halt költő, mielőtt kezét-lábát levágták volna, így énekelt:

Ó Te, aki megrészegítettél a szerelmeddel

Ne adj vissza önmagamnak engem

Azután hogy önmagamtól vettél el...

„Önmagam”: nincs ennek valamilyen abszolút értéke? Mit jelent a szabadság ez esetben?

Végül 1970-ben John elhatározza, hogy fölkeresi a szúfi mestert, Oscar Ichazót Chilében.

A mester és a tanítvány azonnal rokonszenvet éreznek egymás iránt. A tanítvány először érzi úgy, hogy végre olyasvalakivel találkozott, aki pontosan tudja, milyen belső utazásokról akar vele beszélni. Mégis nehéz a kezdet John számára. Fizikailag is: a chilei mester hónapokig tartó, félelmetes iramot diktál a számára. A hegyeket járják, énekelnek, imádkoznak, meditálnak, a legkülönbözőbb gyakorlatokat végzik. Nehézségeken kell úrrá lennie partneri kapcsolatában is: amikor John jól érzi magát, új élettársa annál rosszabbul és fordítva. A boldogtalan nő órákat tölt sírva a szállodai szobájában...

Lilly gályarabsága végén a legcsodálatosabb felfedezése az „önmegismerés mércéje”. Oscar Ichazo ennek használatára tanítja meg jenki tanítványait. Kétségkívül a leghatásosabb a John Lilly által eddig ismert pszicho-spirituális rostélyok közül; az ECM legjobb globális térképe. És egy csapásra a legjobb útikönyv is benső világában tett utazásaihoz.

Aminek csak a kezdetéig jutott el.

Először is képzeljünk el egy érzelmileg teljesen semleges állapotot, amikor egyszerűen csak jelén vagyunk a világban: tiszta fejjel, figyelmesen. Ilyen állapotban kellene lennünk az emberek társaságában, amikor a többiekkel kommunikálunk, amikor tanítunk vagy amikor tanulunk. Lilly szerint ez az az állapot, és csakis ez, amikor képesek vagyunk racionálisan átprogramozni biokomputerünket. Oscar Ichazo ezt a semleges állapotot egy nagy grafikon közepén elhelyezkedő pontban, a „48-as” értékben határozza meg. (Hogy miért éppen 48 és nem nulla? ne vesztegessük ezzel az időnket. Gurgyev szúfi ontológiai matematikai összefüggésben tulajdonította a tudatnak e számokat, de ez nem tárgya vizsgálódásunknak.)

E középponttól, a ,,48”-asból indul ki egy lapos, fekvő S két ága. Á felső ág a ,, + ∞”-ig, míg az alsó a ,,− ∞”-ig ér. Akárkik vagyunk, bármilyen is a fejlettségi fokunk és aznapi kedélyünk: belső állapotunk bármelyik pillanatban, óhatatlanul leolvasható e nagy, fekvő S valamelyik pontján.

Általában a ,,48” környékén, a semleges központ körül tartózkodunk, de szinte mindig kis eltéréssel hol fölfelé, hol lefelé. A semlegestől fölfelé tartózkodik például az autója kormányánál ülő egyén, aki jól vezet, ezért megteheti, hogy biztos kézzel vezetve másra is gondoljon. E személy belső állapota tehát kissé fölfelé tér el a nagy, fekvő S mentén: ,,+ 24”-es, azaz professzionális állapot. „+ 24”-ben „automatára” kapcsolhat, így is elvégzi a feladatát. Ha táncol, látni rajta, hogy jól tud táncolni, és örömét leli benne.

Ennek az ellenkezője is előfordulhat, például ha betegek vagyunk vagy rosszkedvűek. Esetleg keményen rendreutasított a főnökünk, netán elhagyott a szerelmünk. Mégis ugyanúgy a kormány mögé kell ülnünk, dolgozni kell mennünk. A ,,− 24”-ben vagyunk, ezt negatív alaphelyzetnek nevezik; amikor még képesek vagyunk cselekedni, de rosszul, és ez veszélyt jelenthet mások számára. Még mindig tudunk táncolni is, de csak kegyetlen erőfeszítés árán!

Nézzük a ,,+ 12”-t. Ez az önkívület, a kegyelem állapota. Már nem is táncolunk, hanem táncoltatnak! A zene eluralkodik a testünkön. Már nem a földön járunk... mégis olyan szépnek látjuk a világot! Minden csillog, ragyog... Mintha megnyertük volna a főnyereményt. Őrülten szerelmesek vagyunk, a kozmikus szerelem állapotában. Ilyesféleképpen szokták leírnia „+ 12”-t.

És egyszer csak itt a „− 12”. Szinte elképzelhetetlen: a borzalom maga. Szó sem lehet többé autóvezetésről vagy munkavégzésről. Ilyenkor szenvedünk: körülöttünk vészjósló, félelmetes sötétségbe burkolózik a világ. Már abban is kételkedünk, hogy valaha táncoltunk. Hogyan határozzuk meg? A leírt állapot neve egész egyszerűen a negatív helyzet legszélső határa.

A fentieken túl már nehezebb meghatározni az állapotokat, mivel úgy hiszem, kevesen élték át közülünk. A „+ 6” a Buddha-állapot megismerése. Létünk az éber tudat egyetlen pontjává sűrűsödik össze, univerzumokon utazunk keresztül, elmondhatatlan szerelmi energia hordoz minket. Ez a valóságnak az a szintje, amit egyes NDE experiencers, a közeli halál állapotának kísérletezői ismernek... A „− 6”-nál az öntudat hajlik már a belépésre az alvilágba, a teljes és abszurd magány birodalmába.

Ami a „ + 3”-at és a ,,− 3”-at illeti, e két utolsó vonásra az „önmegismerés mércéjén” szinte nincsenek szavaink. Önmagunk, az énünk teljesen feloldódik, részint a tiszta lényegben (ez a nagy szatori, a derviseknél a faná, a megsemmisülés az egyetlenben); részint az abszolút egóban, a tagadás és a magány legnagyobb teljességében.

Térjünk vissza a semleges pontra, a ,,48”-ra. Énünk éber; minél inkább a „+ ∞” felé, tehát fölfelé haladunk, annál inkább átengedi a helyét a tiszta lényegnek; minél inkább lefelé, azaz a „− ∞” felé tartunk, annál inkább az ego veszi át a helyét.

Nem kell mást tennünk, mint kedvünk szerint végigjárni e mérce minden fokát ahhoz, hogy rájöjjünk: a ,,+” és a ,,−” összetalálkozik: ugyanannak a nagyszabású, kozmikus méretű színjátéknak a két végletét teszik ki.

Csak a játék kezdetének a szabályait lehet elmagyarázni.

Vegyük X állampolgár esetét. Zavartalanul éli az életét, valahol a semleges pontja közelében. Egyszer csak bumm! maga sem tudja, hogyan, a ,,− 24” tájékára zuhan vissza (elhagyta a szerelme, megbetegedett... stb.). Mintha csapda nyílt volna meg alatta, hirtelen háromméternyit zuhan. Őrületes energiára van szüksége, hogy összeszedje magát, rendbe jöjjön, és ismét a semleges szintre kerüljön, vissza a társadalomba. Azon bosszankodik, hogy ez megismétlődhet vele. A csapda valóban újra megnyílik a lába alatt: kétszer, háromszor, tízszer, százszor. Egy életen át újra meg újra beleesik ugyanazokba a hibákba.

Mindaddig, amíg egy napon valami „csoda folytán”, ahelyett, hogy végig tudattalanul zuhanna, közben egy röpke pillanatra kitisztul a tudata. Akkor veszi észre, hogy a ,,− 24” nem a jól ismert betonfal, amelybe már jó néhányszor fejjel rohant, hanem rugózó deszka, trambulin. Ha összezárt lábbal ráugrik, egyszer csak ,,+ 24” közepébe jut. Lilly „trambulin-effektusnak” nevezi ezt a jelenséget.

Ezután arra is rájövünk, hogy a ,,−24”-be zuhanás, legalábbis ily módon, nem okoz már több gondot. Sikerült végérvényesen hatástalanítanunk biokomputerünk egyik „negatív metaprogramját”. Egy életre.

Khálil Dzsibran egész egyszerűen ezt mondja erről: „Ahhoz, hogy megismerjük az örömöt, előbb meg kell ismernünk a szomorúságot.”

Oscar Ichazo segítségével John megtanulja az árnyalatokat. Fejünk semleges állapotban lehet, miközben a gyomrunk ,,− 24”-ben van. Ismerjük öncsalásainkat, amikor elhitetjük magunkkal, milyen jól érezzük magunkat, miközben szó sincs róla. Mindig ugyanazon a szinten kell tudnunk tartani magunkat, elsajátítva ennek módját. Úgy, ahogyan egy síző ismerkedik az új sítereppel: semleges állapotban kell lennie ahhoz, hogy át tudja magát programozni. Ezzel szemben később, versenyzés közben feltétlenül a „+ 24”-ben kell lennie: a professzionális állapotban. Ha ugrás közben a „+ 12”-be (kozmikus szerelem) téved, csaknem biztosan tótágasban végzi. Ha pedig a semleges pont környékére megy vissza, már csak amatőr teljesítményre képes. Ami a belső univerzumunkba történő korlátlan utazásunkat akadályozza, nem más, mint a karma, ahogyan az indiaiak nevezik. A kármát hatástalanítani kell, azaz éber tudattal kell leszállnunk a „− ∞”-be, hogy annál tökéletesebb ugrással a „trambulin-hatás” segítségével a ,, + ∞” tartományába kerüljünk...

Oscar Ichazo pontosabban is megmagyarázza tanítványainak:

- Mindenképpen tudniuk kell azt, hogy az ego kizárólag a negatív állapotok felé vihet. A pozitív állapotok az ego lényegénél fogva felfoghatatlanok, idegenek, érthetetlenek. Ezért van, hogy akik különösen sokat szenvedtek, nagyon gyorsan és messzire utazhatnak. Ők már teljesen megszabadultak az egójuktól.

Lilly, aki már tett ilyen utazásokat, mielőbb szeretné megtudni, hogyan mozoghat tetszése szerint ezen állapotok között. A szúfi mestere szerint elsajátítható ez a tudás.

Hat hónapig tart a gyakorlat. Végül ördöngös tudósunknak még azt is sikerül megismernie, amit a nagy elődök amritnak, nektárnak neveztek el. A szerelem fénye alakot ölt, és isteni nektárként csurog a koponyájára.

Néhány napra rá Lilly már úton van visszafelé, Los Angelesbe.

A „delfinek tudósa” történetének itt véget kellene érnie. Csakhogy...

Antonietta Alan Watts felesége volt. John Lilly Wattséknál ismerkedett meg a fiatalasszonnyal. Amikor először meglátta a barna hajú, szép nőstényoroszlánt, amint egy társas összejövetelt követően, jóval éjfél után a kihalt veranda padlóján üldögélt, azt kérdezte tőle: - Hol volt maga az elmúlt ötszáz évben? - Az asszony így válaszolt: - Felkészültem. - Lilly az ő oldalán ismeri meg a tökéletes párkapcsolatot. Az emberi eggyéválást. A két nem egybeolvadását. A Messiás eljövetelét? Rövidesen megtudják.

Antonietta rábeszélte Lillyt, hogy tizenöt év önmegtartóztatás után térjen vissza a delfinekhez.

,,Toni” elgondolása szerint „ember-delfin alapítványt” kellene létesíteni, amelynek feladata lenne találkozók szervezése az ember és a delfin között a tengerpartok mentén. Mindegy, hogy tudósok vagy sem, a legfontosabb, hogy a résztvevő emberek tartsák tiszteletben a fajok közti kapcsolatok aranyszabályát, miközben szabadon úszkálnak a delfinekkel. A hetvenes évtizedben gyönyörű utópia. Húsz év múlva tanúja lehet ötlete megvalósítása félénk kezdeteinek.

John azonban máris hasznosítja új élettársa kezdeményezését, hogy régi rögeszméje nyomába eredjen. Kétségtelenül megőrzött valami keveset biokomputerében a kármájából. (Oscar Ichazo figyelmeztető szavai szerint: „elég belőle egy szemernyi, hogy mindent elrontson”.) Lilly nagyobbik fiával együtt hónapokat tölt merüléssel, hogy találkozzon a tenger hercegeivel Kalifornia déli részétől Florida érintésével a Bahamákig. Káprázatos élmény volt. John nem tudott többé ellenállni a csábításnak.

Tizenöt év alatt nagyot fejlődtek a számítógépek. Már nem jelentett akadályt egy ilyen nagy teljesítményű eszközhöz hozzájutni. Végre nekiláthat, hogy megteremtse a nyelvi hidat az ember és a delfin között. Természetesen egyenlő alapon működő hidat! Szó sincs többé a tanításukról, a legkevésbé angol nyelvre. A delfinek használják csak a maguk nyelvét, ugyanúgy, mint az ember. A számítógép majd elvégzi a fordítás feladatát a delfin ultrahang-hieroglifái és az emberi kommunikáció sorban egymás után következő, jelentéseket tartalmazó jelei között.

Lilly hónapokig barkácsolt egy cseh mérnök, John Kert segédletével. Kiötlöttek egy csodálatos gépet, amelyet Janus névre kereszteltek el. Már csak a delfinek hiányoztak hozzá.

Egy szép reggelen aztán John Lilly enged a csábításnak. Vesz egy bottlenose (palackorrú) delfinpárt, és elhelyezi őket egy külön e célra készült medencében, kaliforniai otthonában.

Joe-t és Rosie-t.

Két kamasz delfint. Arra ítéltettek, hogy fiatalon elsorvadjanak, majd kimúljanak ugyanúgy, mint a világ összes Marinelandjében. - Az enyémeknek legalább nincs rossz soruk - mondja John szabadkozva. - És esetleg nekik köszönhetően megváltozhat a világról alkotott képünk.

Másnaptól már ideje java részét velük tölti: a vízben, a medence szélén, vagy összeköttetést teremtve velük az érzékszigetelt kamrából. Pályafutásának két sarkköve, amelyek egykor kizárták egymást, most együtt foglalkoztatják: az érzékszigetelt kamra meg a delfinek.

Így érkezett el a „lényeghez”.

Néhány hete új módszert vezetett be: mikrofonok és tengeri hangszórók segítségével összeköttetést teremtett a delfinek medencéje és az ő szigetelt kamrája között. „Fedeles fürdőkádjába” merült, és azzal próbálkozott, hogy megállapítsa a delfinek általa feltételezett tudatának szintjét: a béta agyhullám ugyanis az álomba merülés előtti állapot vagy a meditációba merülés jellegzetessége. Órák hosszat várakozott az általa mesterségesen létrehozott anyaméh meleg sötétjében. Hirtelen létrejött a villámcsapáshoz hasonló kapcsolat.

Kommunikáció, amihez foghatót ember még nem észlelt. Teljesen testi jelenség, ami azonban bejárta lelki tájainak mélyrétegeit is.

John ugyanis utánozni kezdte a delfinek fütyülő hangjait, azok pedig nem késlekedtek a válasszal. Nemsokára teljes hangzavartól visszhangzott a „tartály”. Fütyülés, fogcsikorgatás, kuruttyolás, csattogás... a delfinek teljes hangtára, amelyet John gyűjtött elsőként leltárba negyedszázada. Számára nem volt újdonság. Már majdnem elfelejtette, hol van, amikor egyszerre egy delfin „kiáltása” telibe találta.

Kimondhatatlan érzés volt. - Képzeld el - mesélte Toninak -, amint egy elnyújtott, fütyülő hang hatol be a lábad ujján, és a fejed búbján érzed, amikor kilép belőled. Ezalatt tudatosul a saját magad belső világa. Különösen részletesen láttam, valósággal láttam agyam belsejét, amikor az a hang áthatolt rajta.

John számára különösen izgalmas volt a kommunikáció erotikus mértéke. Nem is a nemi értelmében, hisz a delfinek pajkosak, vadul maszturbálnak. Akkor úgy érezte: olyan erotikus tér vette körül, ami magasabb szintű, mondhatni tantrikus (a tántrán alapuló szexuális rítus) jellegű volt. Ismét jókora csapást mértek az emberi felsőbbrendűségre. Végül is pontosan mi történt?

Az egyik delfin (vagy mind a kettő) valószínűleg egész egyszerűen szondázta, azaz „nézte” Johnt a szonárjával. Csakhogy ez először fordult elő a meditáció állapotában. Más szóval, ugyanabban az állapotban volt, mint ami feltehetően a delfinek állapota éjjelnappal (legalábbis elfogadhatónak látszik ez a feltételezés).

John pedig azon töri a fejét, vajon nem talált-e rá végre, hetvenévesen régebbi feltételezésének első kísérleti bizonyítékára: a delfinek és persze a többi cetfélék is képesek a „távszerelemre”. Az is lehet, hogy egyszerűen így lépnek kapcsolatba egymással. Annyira megrázza ez az esemény, hogy nem sokkal ezután véget vet a Janus-műveletnek. Ugyanis meggyőződött róla, hogy végre jó úton jár.

Tudósunk végső, lélegzetelállító „fölfedezése” a „szerelmi szonár” működéséről sikeres kutatásainak a végét jelenti. Mindez visszavezet oda, ahol abbahagytuk.. . Jim Nollman és a bálnák kommunikációjához.

Megdöbbenés.

Ekkora kitérőt tettünk, hogy visszaérkezzünk?

Függöny.

Johnnal szemben éppen Jimnek támadt az az ötlete, hogy a rövidebb utat választva, a zenét használja fel céljához. Mit akart megtakarítani a rövidebb úttal?

A „racionális” kutatás hosszadalmas állomásait?...

John Lilly teljesen hiába vesztegette az idejét, amikor makacsul „tudományos” módszerekkel próbálta fölvenni a kapcsolatot a delfinekkel?

Nem hiszem.

Elengedhetetlen volt a számára, hogy megpróbálja bizonyítani a feltevéseit. Olyan távlatokat nyitott velük, amelyeket egy napon mások még szélesebbre tárnak. Ma már tudjuk, hogy egy bizonyos tudománynak végleg leáldozott: annak, amelyik megöli a delfint azért, hogy „megpróbálja megérteni agyműködését, intelligenciája természetét”. Természetesen azóta mindenki használja már azokat az anatómiai ábrákat a delfin agykéregtartományairól, amelyeket Lilly térképezett föl. Más itt a lényeges: úgy tűnik fel, hogy napjainkban a tudomány végnapjait éli. Jól tudjuk, és az elméleti fizika is alátámasztja: a megfigyelő rideg tárgyilagossága, amikor feltételezi, hogy teljesen független az általa vizsgált alanytól; ez az; ún. „reneszánsz perspektivizmusból” született ridegség óriási együgyűségnek bizonyult. Kamaszkori pattanás. Olyan idők jönnek, amikor már nincsenek többé „mozdulatlan térben levő nézőpontok”, sokkal inkább „létező pontok a zűrzavarban” (monda Derrick de Kerkhove, a torontói McLuhan-program igazgatója). John Lilly kockára tette hírnevét, pályafutását, az életét, hogy ezt bebizonyítsa. Köszönte érte, Johnny!

Az a fajok közti kommunikáció, amikor az ember megpróbálja az állatokra erőszakolni a saját nyelvét, balsikerre van ítélve. Ezt próbálja bizonyítani a legtöbb etológus, köztük is a legjobbak. John az első, aki meggyőződött róla. Felesége, Tony teljesen váratlan halála után, 1986-ban szabadon bocsátja két delfinjét, Joe-t és Rosie-t, tapasztalataiból ismert, számos óvintézkedés közepette. Igen fontos példát mutatott e cselekedetével.

Az ORCA[22]-művelet (a rövidítés mozaikszó, összeolvasva a kardos delfin latin megfelelője - A ford.), amelyet nagy nehezen jóváhagyott a washingtoni kormányzat, és felkarolta a National Geographic is, elérte, hogy megtehessék az első jogi lépéseket a koncentrációs tábor jellegű Marinelandek felszámolására. Európa is követni fogja e példát. Ha késve is, eljön az ideje.

Ahogyan Lilly haladt előre a kutatásaiban, mindinkább megdöbbent azon, hogy mi, nyugatiak csak félig tanítjuk gyermekeinket: csupán a külvilággal ismertetjük meg őket. Belső világunkat egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk, azon egyszerű okból, hogy saját magunkat sem ismerjük. Hat-hét évszázada annak, hogy a „keresztény jógik” az ósdi gondolkodás akaratából eltűntek, ízekre tépte őket az inkvizíció, aztán államosította a protestantizmus. Manapság kizárólag külföldi szakértők kutatásaira támaszkodhatunk, ha belső világunkról óhajtunk megtudni valamit. Lilly így vélekedik erről: „Meg kell hagyni, a spiritualista, személyiségen túli, jungista vagy bárhogy nevezzék pszichológusok kemény csatákat vívnak a társadalmi nyomással szemben, és kétségkívül, még szélsőséges erőszakkal is szembe kell nézniük.”

A forrófejű John Lilly máshogyan is bebizonyította, milyen nagy tudós: egy másik fajta, globálisabb és áramló tudománnyal, mondaná Bergson. Ez pedig az álom jelentőségének elismerése, és ama szükségszerűség felismerése, hogy hagyjuk magunkat sodortatni az áramlattal, kivált, ha véletlen egybeesések is közrejátszanak...

- Bízzák a CCCC-re! - mondja John nevetve. Az Egybeesések Ellenőrzésének Kozmikus Központja! E rövidítést használja A halál új amerikai könyve[23] előszavában, amely tibeti és zsidó bölcsességek elegye. Kozmikus Központ, a Naprendszer Központja, az Egybeesések Ellenőrzésének Földi Központja, így érzékelteti a mind jobban terjedő programozási folyamatot, miközben egyre gyakrabban visszatekintünk eredetünk forrásvidékére, ami meghatározza életünk menetét, a közbejött egybeesések révén.

Íme, az egybeesésnek egy szép példája:

Televíziós sorozatot készültem összeállítani az emberek és a cetfélék kommunikációjáról. Három személyiséget már felkértem rá: Jacques Mayolt, John Lillyt és Jim Nollmant. Kerestem egy negyedik személyt, aki ellensúlyozná az amerikaiakat.

Hallottam egy oroszról, akit úgyszintén régóta foglalkoztat a kommunikáció a delfinekkel. Ennél többet sajnos, nem tudtam róla, még a nevét sem ismertem. Hetekig tartó keresgélés után már-már lemondtam róla. És akkor, egy este felhívott Jim Nollman egy csendes-óceáni szigetről, arra kérve, hogy találkozzak egy hölgy ismerősével, bizonyos Gigi Coyle-lal, aki átutazóban van Párizsban. Egyszerű udvariasságból iránta. Jimnek fogalma sem volt a terveimről.

Így is lett. Két nap múlva meghívtam Jim jó ismerősét egy különös kisvendéglőbe: zsúpfedeles, rendbe hozott régi ház Beauce búzaföldjei kellős közepén.

A napsütés után a szememnek hozzá kellett szoknia a benti félhomályhoz, amikor egy kedves hölgybe botlottam, aki mintha egyenesen a Kerekasztal lovagjai köréből lépett volna elő. Harminc körüli, sugárzóan kerek arcú szőke nő, aki hívogatóan, de egyetlen szó nélkül monoton énekbe kezdett kissé fátyolos hangján, gitárjától kísérve. Óda a bálnákhoz! Nem hiszek a fülemnek. Más helyzetben talán nevetséges lett volna. Ott azonban nem volt az. Végtelenül szép jelenetnek voltam tanúja. Könnyekig meghatódtam. Belekábultam.

Aztán bemutatkozott és kérdezni kezdett. Filmet készítek? Milyen filmet készülök forgatni Johnnal, Jimmel és Jacques-kal?

Megfelelő válaszokat adhattam, mert egy vörös-narancsszínben játszó kis lapot tesz elém. Sci-fi miniatúra: két apró delfint lehet kivenni rajta, amint egy óriási szív belsejében úsznak. Közben ezt mondja: - Moszkvából jövök. Biztos vagyok benne, hogy neked is el kell menned oda. A címek, amelyeket keresel, a hátlapon vannak.

Megfordítom a rajzot és ... öt címet találok ott, köztük Igor Csarkovszkijét is... Te jó ég! Ezt a nevet keresem hetek óta! Az orosz neve, aki különös kísérleteket végez a delfinekkel a szovjetek birodalmában! Honnan tudta Gigi, hogy keresem ezt a nevet? Sohasem beszéltem róla Jimnek.

Azt mondja, ő semmit sem tudott minderről. Belső hang vezérelte.

Gigi gyakran behunyja a szemét és hallgat.

Nem találok szavakat.

Többször is elismétli, hogy menjek el Moszkvába. Semmi ellenvetésem, de nem beszélek oroszul, és sem időm, sem pénzem, hogy belevágjak egy ilyen utazásba. Érveim leperegnek róla, akár a vízcseppek.

Három napra rá főszerkesztőm bejelenti: - Utazol a Szovjetunióba. Riportot készítesz az ogyesszai feketepiacról.

Megkérdeztem tőle: - Moszkván is átutazom?

- Hát persze. Miért?

Nem tudok megszólalni.

A folytatás is mesébe illő a számomra. Tébolyítóan illeszkedik minden. Telefonálnom kellett a CNN televíziónak, hogy megtudjam, mit terveznek a következő Hirosima-évfordulóra. Beszélgetőpartnerem felsorolja az ünnepségeket, majd megjegyzi:

- Természetesen a nagy esemény Moszkvában lesz, ahol mind az öt kontinens képviselőinek részvételével rendeznek televíziós vitaelőadást.

- Moszkvában? - (meglepve ugrottam föl) - Igaz is, melyik napra esik az évforduló?

- Augusztus 5-e és 6-a között van, attól függ, melyik időszámítást vesszük figyelembe.

Lázasan kutatok a zsebemben a repülőjegyem után. Atyavilág! 5-én érkezem Moszkvába! Mondom a CNN-esnek. Előbb kitör belőle a nevetés, majd felkiált:

- Vau, szuper! Akar beszélni az egész világ előtt? Jegyezze: megadom annak az orosz tökfejnek a nevét, aki szervezi.

És ez így ment tovább... Meg kell hagyni, azóta sem tapasztaltam sorozatban ennyi egybeesést.

Az igazat megvallva, Moszkvába érkezve mégsem „beszéltem az egész világ előtt”, amint azt a CNN-es megjósolta. Á szovjet bürokrácia még igencsak hatalmas volt 1984-ben, nem állhatta a rögtönzést. Az „orosz tökfej”, akiről szó volt, bizonyos Joszif Golden azonban egyenest jó barátjához, Igor Csarkovszkijhoz vezetett, és...

Mielőtt azonban rátérnénk az oroszokra, fejezzük be a cetfélékről szóló riportjaim amerikai részét, mivel benne rejlik jelen könyvem nyitja.

A művész Jim Nollman a végsőkig csigázta érdeklődésemet, amikor azt érzékeltette velem, hogy vízi koncertjein a vadon élő kardos delfinek valódi dzsesszzenészek módjára viselkedtek, azaz alanyokként a szó filozófiai értelmében. Meg akartam bizonyosodni róla, ezért fordultam a tudományhoz. Márpedig azt kellett tapasztalnom, mint már annyiszor, hogy a tudomány nagyon szép és nagyon érdekes kerülőutakat megtéve a legjobb esetben is oda érkezik, ahová a művészet már az első próbálkozásra eljut, legalábbis amikor élőlényekről és azok kapcsolatáról van szó.

Bizonytalanságomat tehát nem sikerült eloszlatnom.

A delfin és az ember?

Ha sem a művészet, sem a tudomány nem volt képes elfogadható magyarázatot adni rá, akkor hol keressem?

Így jutottam el a mítoszokhoz.

A kaliforniai hegyvidéket Ojai fölött Provence erdőségeire emlékeztető fák sűrűje borítja. Szikrázott a napsütés. Valahol harang szólt. Az egészséges, könnyű reggeli ellenére a részvevők ernyedten, lassú léptekkel indultak a zöld lombú tölgyek alatt a ,,Darma Jurtához”, a nagy sátorhoz, ahol már harmadik napja zajlott a Delfin Tanács ülése.

A cetfélékre szakosodott tudósok fura gyülekezete (John Lilly kiemelkedett közülük a tudományból kiátkozott tudós hírnevével), harcos környezetvédők, a Greenpeace volt kommandósai vagy az Earth first! mozgalmárai, akik hős huszárok módjára tárták mellüket a nagyiparosok szigonyai elé. Voltak ott öngyilkos gömbölyű delfinek elszánt megmentői, festők, zenészek, akiket elbűvölt a bálnadzsessz. (Közülük sokan jelen voltak a helyszínen, és szemüket a bálna szemébe függesztve olyan élményben volt részük a fenséges tengeri óriásokkal, amilyen költői beszámolót még sohasem hallottam addig.) Hozzájuk csatlakoztak még néhányan a vízi helyszínekben érdekelt üzletemberek közül, valamint a különböző tájékoztatási eszközök, tévécsatornák, az újkor többé-kevésbé felvilágosult, önjelölt sámánjai. Közös érdeklődésük: az új delfinkultusz hozta össze őket. A részvevők kétharmada amerikai, két-három német, a többiek latin-amerikaiak. Egyetlen francia voltam köztük.

A hatalmas sátor végében Gigi Coyle elnökölt: tiszta arcú, titokzatos szőke szépség, kissé rekedtes, blues-énekes hangjával. Gigi volt a legeredményesebb a delfinimádók közül a mecénások felkutatásában, az anyagi alapok megteremtésében, egyszóval stratégiai személyiség. Ő kezdeményezte a tanács összehívását is, merész napirenddel: Peter Shenstone-t kellett végighallgatni. A volt ausztráliai reklámszakember mesébe illő telepatikus kommunikációjáról beszélt egy Melbourne kikötőjébe tévedt bálnával. Aztán közös meditálás következett.

Az említett telepatikus kommunikáció oly mértékben megrázta a jóembert, hogy felszámolta a vállalatait (négy virágzó hirdetési ügynöksége volt a Csendes-óceán angolszász; befolyású vidékein, Szingapúrtól Hawaiig). Feleségével és négy gyermekével körbejárta a földgolyót, hogy összegyűjtse egy csodás kirakójáték darabjait, amelyhez (elmondása szerint) több mint tíz civilizáció járult hozzá: ez pedig az Arany Delfin legendája.

Egy este történt vele, minden előzmény nélkül. Békésen elmélkedett melbourne-i szalonjában, amikor egyszer csak, váratlanul és összetéveszthetetlenül megszólalt a bensejében egy bálna hangja.

Egész éjjel beszélt hozzá. A bálna—saga hosszú előadása után (tudnunk kell, hogy legalább egy évszázadon át Ausztráliában ölték meg minden idők legtöbb cetféléjét) a különös hang a lényegre tért. Fontos küldetés vár Peterre. Gyökeresen meg kell változtatnia az életét, hogy megkezdhesse utazását a varázslatos delfinvilágban.

Lenyűgözve hallgatta a belső hangot az egész éjszakán át, amint hihetetlen ember-delfin történetek hőseiről mesélt neki; afrikaiakról, a görög istenekről, és még a földön kívüli civilizációról is szót kerített... Hajnalban azután elképzelhető megdöbbenéssel hallotta a hírt, hogy a melbourne-i kikötő közepén rekedt egy hatalmas bálna. Másról se beszélnek a városban. Úgy érte, mint egy gongütés. Egy év múlva Peter Shenstone már úton volt. Tíz évre rá pedig ott ült előttünk. Szálas termetű, szakállas férfi ropogósra vasalt lepelben, büszkén foglalt helyet Gigi jobbján.

Két napon át mesélte nekünk a világban összeszedett, különféle delfintörténeteit. Volt köztük vietnami, ghánai, amazonasi... A görögök voltak a legszebbek. Erósz delfinháton, Afrodité megszületésétől kezdve úgyszintén. Emlékeznek még Arionra, a görög költőre, Robert Laffont jelképére, akit egy tengeri hajó legénysége a tengerbe vetett? Halála előtt megengedték neki, hogy énekeljen, még egyszer, utoljára. Dalával odavonzotta a delfineket, azok pedig a partra vontatták, miközben a hajó viharba került és elsüllyedt.

Apollón meg delfinné változott ugyanúgy, mint Visnu és a legkülönbözőbb mitológiák számos más istenei is: Babilon nagyhírű papjaitól a mali dogonokig, a kanadai indián kwakiutloktól az ausztrál bennszülöttekig.

Peter időnként másokat is szóhoz enged jutni. Például Jim Nollmant vagy a brit antropológust, Francis Huxley-t meg Teresát, a tengeri biológusnőt, aki egy különös eset hatására a sámánizmusnál kötött ki. Egy álmot látott akkoriban, amikor John Lillynél dolgozott, és a tudóst még nem közösítették ki a kollégái.

Teresa álma! A sok ezer meg ezer közül a legmegdöbbentőbb, amit valaha is hallottam a delfinimádóktól, mióta közéjük keveredtem. Mintha poszt-freudi szakaszba jutottunk volna az álomvilágunk kezelésében; primitív és futurista szakaszba, amikor az álmot már nem patológiai barométernek tekintik, hanem mesés látomások tartományának, ami képes pozitív irányba terelni az életünket.

Hajnalodott, amikor Teresa verítékben fürödve ébredt. Furcsa álma volt, a rémálom határán: egy bálna beszélt hozzá! Szavak nélkül, inkább képekben (hol maradt a hang?), világosan, érthetően szólította meg a hatalmas állat. Amint fokozatosan visszatért a tudata, már nem esküdött volna rá teljes bizonyossággal, hogyan is történt, de abban biztos volt, hogy egy bálna lépett kapcsolatba vele. A fiatal nő még mindig reszketett az ágyában, mert a bálna segítséget kért tőle.

Amióta Lilly munkatársaként dolgozott, Teresa már megtanulhatta, hogy eléggé szokványos volt ott bálnákról álmodni, kivált egy idő után. Főnöke kollégái közül többen is bizalmasan bevallották neki, hogy a cetfélék iránti szenvedélyük egy álommal kezdődött. Márpedig ezen álmok nagyobb részének pontos jelentése volt, többé-kevésbé bonyolult jelképrendszere, amit meg kellett fejteni. Mit jelenthetett a segítségkérés Teresa álmában? Bajban van a bálna, amely óriási szemével ránézett?

Mivel nem tudott újra elaludni, nekiállt papírra vetni mindazt, ami megmaradt benne a bálna „üzenetéből”.

Az írásnak vannak olyan rejtett értelmű részei, amelyek legalább olyan titokzatosak, mint amilyen az álom volt. Nehezen sikerült szavakba öntenie, és Teresa saját maga is meglepődött rajta, hogy valódi jelenet kerekedett belőle. Először azt mondta neki a bálna, hogy halál vár rá. Nem volt azonban világos, hogy mi fenyegeti az állatot. Azt lehetne mondani, hogy egyszerre érkezik kívülről és belülről. Mintha öngyilkosságra készülne valamilyen külső... látszólag jóindulatú kényszer miatt!?

Különösképpen nehéznek látszott e „kényszer” jellegét megfejteni. Teresa tudatát teljesen foglyul ejtette a bálna szeme, ezért félig önkívületben próbálta apránként megfejteni azokat a bonyolult érzéseket, amiket e szem közölt vele folyamatosan. Azért cselekszik így... meghal, ezáltal akarja elkerülni, hogy nemsokára megöljék.

Ahogyan Teresa kezdte írásba foglalni az álmát, azon töprengett: vajon miféle, mélyen benne ülő agyrémnek felel meg ez az esemény? Lenyűgözte, ahogyan az érzések elhatalmasodtak rajta. Mégis, bármilyen hihetetlennek tetszett, továbbra is hallotta a segélykiáltást, valósággal rátelepedett. Szorongás markolta, mert nem tudott válaszolni rá. Elhatározta, hogy az ösztöneire bízza a tollát. Szinte akaratától függetlenül jegyzi tovább:

„Nővéreim, szegény nővéreim! Nagyon meggyengültem ebben a medencében, nem való már nekem az óceán. Ó, nővéreim! Meg kell ölnötök engem, hogy megkíméljetek a cápa fogaitól. Nem akarom, hogy ezt kelljen tennetek. Nem vagyok képes rá. Inkább én ölöm meg magamat.

Ember, tőled pedig azt kérem: mondd el a többi embernek, hogy miért tettem.”

Mire Teresa magához tért önkívületéből, azaz álma leírásából, éppen ideje volt, hogy munkába induljon. A laboratóriumban főnöke végighallgatta, anélkül, hogy félbeszakította volna. Aztán megkérdezte tőle:

- És most, hogy visszagondol, mi jut eszébe hirtelen?

Teresa habozás nélkül válaszolta:

- Az, hogy a bálna létezik, és veszélyben van valahol, egy tengeri akváriumban. Az is lehet, hogy azok valamelyikében, amelyeket ismerünk. Különben miért éppen hozzám fordult volna?

A tudós csak ingatta a fejét.

- Attól félek, hogy nem tévedett, de... Semmi akadálya, hogy végigtelefonálja a Marinelandeket. Különben még megüli a gyomrát ez az ügy!

Teresa egész nap a készülék mellett ült, végigtelefonálta a földrész minden szóba jöhető pontját. A következő nap folytatta. A második nap estéjén megtudta, hogy a vancouveri akvárium a feje tetején áll. - Szerencsétlenség történt - mondták neki. - Valami teljesén váratlan, rendkívüli dolog!

Az éjszaka folyamán egy szürke bálna (vajon micsoda erőfeszítéssel?) kivetette magát a medencéből. Hajnalban találták meg élettelenül. Saját, hatalmas tömegétől fulladt meg. Még elszomorítóbb, hogy az akvárium rangidős delfinje volt, egy tíz év körüli „nagykamasz”.

- De a legszörnyűbb az egészben - sírt a hang a telefonban -, hogy a szerencsétlen pára néhány nap múlva már végleg megmenekülhetett volna.

- Hogyhogy? - érdeklődött Teresa elképedve.

- Az igazgatónál valami nincs rendben! Képzelje, elhatározta, hogy szabadon engedi.

Ilyen elbeszélések tarkították a delfinről rendezett „eszmecserét” egész héten át, a kaliforniai hegyek között. A leggyakrabban mégis Peter Shenstone, a pályamódosító ausztrál reklámszakember beszélt.

Minél tovább hallgattam a történeteket, annál inkább az az érzésem támadt, hogy valóban egy furcsa kirakójáték szerint működik az ember meg a delfin viszonya. Hallgattam, amiket meséltek, de alig értettem belőle valamit. Ésszerűen nem sikerült semmiféle összeköttetést fölfedezni e két „emlős” között. Csupán egyfajta mágikus gondolat képes létrehozni kettőjük kapcsolatát, de mégsem mertem megkockáztatni ennek lehetőségét.

Peter Shenstone színes, rajzos táblákkal szemléltette mondandóját, nem úgy, mint mások, akik jegyzeteket készítettek. Ehelyett ő a legkisebb részletet is azonnal lerajzolta. Megszokta reklámszakember korából, és most bőven kamatoztatta e módszerét.

A harmadik nap közepe felé jártunk. Peter töviről hegyire elmagyarázta nekünk az „Arany Delfin legendáját”. Már a jövő lebegett a Szeme előtt: szervezetbe kell tömöríteni az új legenda hordozóit.

- Mindenekelőtt - jelentette ki széles mosollyal - e világszervezetnek vezetőre van szüksége. Márpedig én tudnék egyet...

A jelenlevők feszült várakozással figyeltek.

- Károly herceg Angliából! - kiáltott fel, egy rajzot lobogtatva, rajta az angol zászló egy csillogó delfinnel. A jenkik soraiból harsány kacagás tört fel. Más oldalról ingerült bosszankodás hallatszott. Peter Shenstone azonban már folytatta is:

- Nézzék, uraim - fordult az amerikaiakhoz -, én hosszú időn át fő pénzelője voltam a republikánus pártnak, amely arra törekedett, hogy Ausztrália lépjen ki a brit államközösségből. Részemről teljesen idejét múltnak tartom az angol királyságot. Ezek a zsivány bálnák beleszóltak az életembe. Tudom, hogy megdöbbentek, de fogadják higgadtan a javaslatomat. Károly messze a legjobb vonzereje ügyünknek. Azon egyszerű oknál fogva (csúfondáros képet vágott hozzá), mert ő a walesi herceg!

Telitalálat. Az amerikaiakban jó közönségre talált. Kiáltozásban, harsogó nevetésben törtek ki, tiltakoztak, tapsoltak. Angol szójáték: Wales -gallok hona és Whales - bálnák. Egy h híján azonos hangzású szavak révén Károlyból a „bálnák hercege” lett. A reklámszöveg tökéletes hatást keltett. Kacagás söpört végig a termen.

Egyszer csak egy mély hang szólalt meg a sátor végéből:

- Elnézést, Peter, de valami lényeges kimaradt.

Negyven szempár meredt az ismeretlenre. Magas, barna hajú, jóképű, harminc körüli férfi, aki bostoni kiejtéssel beszélte az angolt, és az előző nap érkezett, teafa—olaj üvegcsékkel megrakodva, amelyek (állítása szerint) egy sereg betegséget meggyógyítanak.

- Őseim - folytatta az ismeretlen - egy francia hős leszármazottai, akit Bayard lovagnak hívtak. Sajnos, már nem beszélem a nyelvüket, de annyi közösséget mégis megőriztem az óhazával, hogy tudjam: téved, amikor Anglia jövendő királyát javasolja egyetlen jelöltként a delfinmozgalom élére.

A hatalmas sátor árnyékában ülve már éreztem ágaskodni bennem a kérdést. Mindenki tátott szájjal hallgatta.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Peter ingerülten.

- Akkor hát, kedves Peter - szólt hozzá a másik -, maga szerint hogy hívják a francia királyok fiát?