Jaj, mi is történik velem?

Jaj, mi is történik velem?

Örüljek avagy féljek inkább, nem tudom.

Jaj, mi is történik velem?

 

Átmentek egy macskakővel burkolt udvaron, ahol hideg, mosott ruhák lógtak le az arcuk elé, majd egy kisebb kapun át egy hatalmas csarnokba léptek be, ahol sem a falakat, sem a mennyezetet nem látták a sötétben. Hatalmas kőoszlopok rontottak nekik, ahogy a csarnokon át vonszolták magukat, majd félrehajoltak előlük anélkül, hogy akár egyszer is teljességükben láthatóvá váltak volna. A lélegzet visszhangot vert ebben a hatalmas teremben, apróbb lények léptei hallatszottak olyan tisztán, akárcsak a sajátjuk. Molly Grue szorosan Schmendrick közelében maradt.

A nagy csarnok után újabb ajtó következett, majd egy keskeny lépcső. Kevés ablak volt, lámpa pedig sehol. A lépcső, ahogy emelkedett, egyre szűkebbre és szűkebbre csavarodott össze, míg a végén olyan volt, mintha minden egyes lépcsőfok önmaga körül forogna, és a torony úgy zárta őket magába, mint egy izzadt ököl. A sötétség visszanézett rájuk és megérintette őket. Nedves, ázott kutyaszag volt.

Valami felmorajlott valahol a mélyben, közel. A torony beleremegett, mint egy hajótest, mikor zátonyra fut, és a kövek mély hangjukon feljajdultak. A három utazó felkiáltott, megkapaszkodott, hogy talpon maradjon a remegő lépcsőkön, de vezetőjük nyomult tovább előre anélkül, hogy megtántorodott vagy megszólalt volna. A fiatal ember komoly hangon ezt suttogta Amalthea úrnőnek:

- Minden rendben van, ne félj. Ez csak a Bika.

A hang nem ismétlődött meg.

A második őr hirtelen megállt, valami titkos helyről elővarázsolt egy kulcsot, és - látszólag - egyenesen a csupasz falba dugta. A fal egy szakasza beugrott, és egy alacsony, szűk kamrába érkeztek, amelynek csupán egyetlen ablaka volt, a távolabbi végében pedig egy szék állt. Semmi más nem volt itt: sem más bútor, szőnyeg, drapéria vagy falikárpit. A kamrában mindössze az öt ember tartózkodott, a magas szék és a felkelő újhold sápatag fénye.

- Ez Haggard király trónterme - mondta az őr.

A varázsló megragadta páncélos könyökénél fogva, maga felé fordította, és farkasszemet néztek egymással.

- Ez itt börtöncella. Ez sírbolt. Egy eleven király sem tartja a székét itt. Vezess minket Haggardhoz, ha ugyan él egyáltalán.

- Ítéld meg te magad - válaszolta az őr érdes hangja. Kioldotta sisakját, és leemelte szürke fejéről.

- Én vagyok Haggard király - mondta.

Szeme olyan színű volt, mint a Vörös Bika szarva. Magasabb volt, mit Schmendrick, és arcán keserű ráncok futottak végig; nem volt semmi kedélyesség vagy ostobaság benne. Az arca egy lándzsa hegye volt: hosszú, hideg áll, kemény arc, hosszú, szikár, erőtől duzzadó nyak. Lehetett úgy hetven-nyolcvan éves, vagy még több.

Az első őrszem is előlépett, sisakját karja alá fogta. Molly Grue elámult, mert kedves, bohó arca azé az ifjú hercegé volt, aki újságot olvasott, miközben a hercegnője egyszarvút próbált magához csalogatni.

- Ő Lír. - mondta Haggard király.

- Üdv - mondta Lír herceg. - Örvendek a találkozásnak.

Mosolya úgy ugrált a lábaiknál, mint egy hízelkedő kölyökkutya, de a szeme - mély, árnyékos kék szeme, sűrű szempillái mögött - mindvégig Amalthea úrnő szemén nyugodott. Ő visszanézett rá, némán, mint egy drágakő, nem látva őt valóságosabbnak, mint az emberek az egyszarvúakat. Ám a herceg mégis, különös módon, boldog bizonyossággal érezte, hogy a lány a lelkébe látott, olyan barlangok mélyére, melyek létezéséről még ő maga sem tudott, és ahol immár az ő fénye visszhangzott és énekelt. Csodák kezdtek ébredezni benne, a tizenkettedik bordájától délnyugatra, és ő maga is - még mindig Amalthea úrnő fényét tükrözve vissza - fényleni kezdett.

- Mi dolgotok van velem?

Schmendrick, a varázsló megköszörülte a torkát, és meghajolt a fakó szemű öregember előtt.

- Szeretnénk a szolgálatodba lépni. Haggard király mesés udvarának híre széltében-hosszában bejárta a világot…

- Nincs szükségem szolgákra.

A király elfordult, arca és teste hirtelen megereszkedett és érdektelenné vált. Schmendrick mintha mégis érzékelt volna valami kíváncsiságot rezdülni a kőszürke bőrön és az ősz haj tövében. Óvatosan így folytatta:

- De hát bizonnyal tartasz valami udvart, valami kíséretet, uram. Az egyszerűség egy király leggazdagabb ékessége, elismerem, de egy ilyen király, mint Haggard…

- Kezdem elveszíteni az érdeklődésemet irántad - szakította félbe ismét a csikorgó hang -, és ez nagyon veszélyes. Egy pillanat alatt teljesen elfelejtelek, és nem emlékszem majd arra sem, mit tettem veled. Amit én elfelejtek, nem csupán megszűnik létezni, de nem is létezett soha a valóságban.

Miközben beszélt, az ő tekintete is, akárcsak a fiáé, Amalthea úrnő szeme felé fordult.

- Udvartartásom - folytatta -, amennyiben így óhajtod nevezni, négy fegyveresből áll. Szívesebben nélkülözném őket is, ha tehetném, mert többe kerülnek, mint amennyit érnek, mint ahogy a világon minden. De ellátják a feladatukat, felváltva őrszemek és szakácsok; és bizonyos távolságból egy hadsereg látszatát keltik. Miféle más kísérőkre lehetne még szükségem?

- De hát az udvari mulatságok - kiáltott fel a varázsló -, a zene, a csevej, a hölgyek és a szökőkutak, a vadászatok és maszkabálok, a nagy ünnepségek…

- Ez számomra mind nem jelent semmit - mondta Haggard király. - Ismertem mindezeket, és egyik sem tett boldoggá. Nem akarok semmit sem magam körül, ami nem tesz boldoggá.

Amalthea úrnő csendben elhaladt mellette, az ablakhoz ment, és kinézett az éjszakai tengerre.

Schmendrick megpróbálta követni a király gondolatmenetét, és kijelentette.

- Tökéletesen megértelek! Milyen fárasztó, romlott, sekélyes és haszontalan lehet hát szemedben minden világi vígság! Untat a ragyogás, megcsömörlöttél az élvezetektől, elfárasztottak a meddő gyönyörök. Ez nemes, királyhoz méltó gyötrelem, így hát senki sem szorul rá annyira egy varázsló szolgálataira, mint egy ilyen király. Mert csupán egy varázsló számára állandó, végtelenül változékony és örökké új a világ. Csak ő ismeri az átváltozások titkát, csak ő tudja igazán, hogy minden létező olthatatlanul vágyik valami mássá válni, és ő ebből az egyetemes törekvésből meríti erejét. Egy varázsló számára a március lehet május, a hó zöld, a fű szürke; ez amaz, vagy amit csak óhajtasz. Tégy hát szert még ma egy varázslóra!

Fél térdére ereszkedve fejezte be, karját szélesre tárta. Haggard király idegesen húzódott el tőle, közben így motyogott:

- Állj föl, állj föl, még egészen megfájdítod a fejemet. Mellesleg, van már egy udvari varázslóm.

Schmendrick nehézkesen feltápászkodott, arca vörös és üres volt.

- Nem is említetted, uram. Mi a neve?

- A neve Mabruk - válaszolta Haggard király. - Nem találkozom túl gyakran vele. Még a fegyvereseim sem tudják, hogy itt lakik a várban. Mabruk mindazt tudja, amit szerinted egy varázslónak tudnia kell; és még annál is többet, amiről szerintem még te sem álmodsz. Szakmájában az ő nevét csak úgy emlegetik, hogy a „varázslók varázslója”. Nem látom okát, miért kellene őt lecserélnem holmi csavargó, senkiházi, csepűrágó…

- De én igen! - vágott közbe Schmendrick kétségbeesetten. - Egy okot tudok, amiről épp az imént beszéltél, még egy perce sincs. Ez a csodálatos Mabruk nem tesz téged boldoggá.

A király zord arcára lassan a csalódottság és az elhagyatottság árnyéka kúszott. Egy lélegzetvétel erejéig olyan volt, mint egy zavarba esett fiatalember.

- Ni csak, hiszen ez igaz - mormolta magában. - Mabruk varázslatai már régóta nem vidítanak fel. Mikor is lehetett utoljára, csak tudnám?

Határozott mozdulattal összeütötte a tenyerét és felkiáltott:

- Mabruk! Mabruk! Jelenj meg, Mabruk!

- Itt vagyok - hallatszott egy mély hang a helyiség egy távoli sarkából. Egy öregember állt ott, sötét, csillámló gyöngyökkel borított köpenyben és csúcsos, csillogó süvegben. Senki sem tudta volna biztosan megmondani, vajon nem állt-e már azóta ott, hogy ők beléptek a trónterembe. Szakálla és szemöldöke fehér volt, arca szelíd és bölcs metszésű, de a szeme olyan kemény, mint a jégeső.

- Mit óhajt tőlem felséged?

- Mabruk - mondta Haggard király -, ez az úriember itt a te hivatásodba tartozik. A neve Schmendrick.

Az öreg varázsló jeges szeme egy kissé kitágult, és rámeredt a rongyos emberre.

- Csak nem, ó, hát lehetséges volna? - kiáltott fel színlelt örömmel. - Schmendrick, drága fiacskám, micsoda öröm téged itt látni! Te nem emlékezhetsz rám, de én nagyon-nagyon kedves barátja voltam tanítódnak, a drága öreg Nikosznak. Oly nagy reményeket fűzött hozzád, a szegény ember. Nos hát, ez aztán a meglepetés! Tehát még mindig a szakmában vagy? Egek, te aztán elszánt egy fickó vagy! Mindig mondtam, a kitartás már fél tudás… persze nem mintha valamit félig tudni túl sokat jelentene. De mégis, mi járatban volnál errefelé?

- Azért jött, hogy átvegye a helyedet. - Haggard király hangja szilárd és végérvényes volt. - Mostantól fogva ő az udvari varázslóm.

Schmendrick első döbbenete nem kerülte el az öreg Mabruk figyelmét, bár a varázsló maga alig mutatott meglepetést a király döntése hallatán. Egy pillanat erejéig nyilván fontolóra vette egy dühkitörés hasznát, de ehelyett az őszinte derű hangját választotta.

- Ahogy Felséged óhajtja, most és mindig - duruzsolta. - De talán Felségednek sem árt megtudni egyet s mást ennek a varázslónak a történetéről. Bizonyos vagyok, hogy a kedves Schmendrick nem bántódik meg azon, ha elárulom, ő már most is egyfajta legenda a szakmában. Valóban, szakmabeliek között csak úgy emlegetik: „Nikosz Kudarca”. Elbűvölő és teljes alkalmatlansága, hogy akár a legegyszerűbb rúnát megtanulja, kreatív bánásmódja a leggyermetegebb szellemidéző varázsigével, arról nem is beszélve…

Haggard király csak finoman intett egyik kézfejével, Mabruk azonnal elhallgatott. Lír herceg felkuncogott.

- Nincs szükségem rá, hogy meggyőzz, mennyire alkalmatlan erre a hivatalra - mondta a király. - Egyetlen rá vetett pillantás elárulja ezt nekem, mint ahogy egyetlen pillantás nyilvánvalóvá teszi, hogy te az egyik leghatalmasabb varázsló vagy a világon.

Mabruk enyhén felfújta magát, dicskoszorú formájú szakállát becézgette és jóságos szemöldökét ráncolta.

- De mindez nem jelent számomra semmit - folytatta Haggard király. - A múltban véghezvittél minden varázslatot, amit csak kívántam tőled, és csupán azt érted el, hogy kiöltél belőlem minden vágyat a csodák iránt. Nincs olyan feladat, ami túl hatalmas volna varázserőd számára - és mégis, ahogy a várva várt csoda bekövetkezett, nem változott semmi sem. Úgy kell lennie tehát, hogy ez a nagy erő nem képes megadni nekem, amire igazán vágyom. Egy tökéletes mágus nem volt képes engem boldoggá tenni. Lássuk hát, mire képes egy tökéletlen. Távozhatsz, Mabruk.

Biccentett, hogy elbocsássa az öreg varázslót.

Mabruk felszíni nyájassága sisteregve párolgott el, mint szikra a havon. Egész arca jéggé dermedt, akár a szeme.

- Tőlem nem lehet ilyen könnyedén megszabadulni - mondta teljes nyugalommal. - Nem lehet holmi szeszélyből, még egy király szeszélyéből sem, és főleg nem egy bolond kedvéért. Vigyázz, Haggard! Mabrukot nem tanácsos csak úgy megharagítani!

A sötét kamrában feltámadt a szél. Ugyanúgy jöhetett egyik vagy másik sarokból - az ablakon keresztül, a félig nyitott ajtón át -, de igazi forrása mégis a varázsló kővé vált alakja volt. A szél hideg volt és áporodott: dögletes, sziszegő mocsári szél. Úgy ugrált ide-oda a kamrában, mint egy örvendező állat, amelyik éppen fölfedezi az emberi lények sebezhetőségét. Molly Grue Schmendrickhez bújt, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát. Lír herceg a kardjával babrált, ki-be tologatta a hüvelyébe.

Még maga Haggard király is hátrált egy lépést a vén Mabruk diadalmas mosolya előtt. A szoba falai olvadozni kezdtek és tovatűntek, a varázsló csillagos köntöse hatalmas, tomboló éjszakává változott. Mabruk maga egy szót sem szólt, de a szél, ahogy erőre kapott, egyre ádázabb, mennydörgő hangon bömbölt. Még egy perc, és láthatóvá válik, alakot ölt. Schmendrick kinyitotta a száját, de ha ellenvarázsigét akart is mondani, hallani nem lehetett, és hatni sem hatott.

A sötétségben Molly Grue látta, ahogy messze tőlük Amalthea úrnő megfordul és kinyújtja egyik kezét, amelyen a gyűrűs és a középső ujj egyforma hosszú volt. Homlokán a különös jegy olyan fényesen ragyogott, mint egy virág.

Aztán a szél elállt, mintha soha nem is fújt volna, és a kőfalak ismét ott voltak körülöttük. A komor kamra olyan derűs volt, akár a déli verőfény Mabruk éjszakája után. A varázsló szinte egészen a földig görnyedt, ahogy Amalthea úrnőre meredt. Bölcs, nyájas arca olyan ábrázatot öltött, mint egy vízbe fulladt emberé, szakálla ritkásan csöpögött le álláról, mint a hínár. Lír herceg megfogta a karjánál fogva.

- Gyere, öreg - mondta kedvesen. - Erre van a kijárat, nagyapó. Írok neked ajánlólevelet.

- Elmegyek - szólt Mabruk. - Nem mintha félnék tőled, te rakás sületlen szerencsétlenség; sem az őrült, háládatlan apádtól, sem az új varázslótoktól, teljék benne örömötök.

Pillantása találkozott Haggard király kiaszott tekintetével és felkacagott, mint egy bakkecske.

- Haggard, a világ minden kincséért sem lennék a helyedben - jelentette ki. - A vesztedet engedted be a főkapun, de az nem azon az úton fog távozni tőled. Bővebben is kifejthetném, de már nem állok többé a szolgálatodban. Ez pedig nagy kár, mert eljön még az idő, amikor csak egy mester lesz képes téged megmenteni… és azon az órán csak Schmendrick lesz, akit magadhoz szólíthatsz! Ég veled, szegény Haggard, ég veled!

Eltűnt, még mindig kacagva; de káröröme örökké ott maradt a kamra zugaiban rejtőzve, mint a füst szaga, vagy a régi, dermedt por.

- Nos hát - szólt Haggard király a szürke holdfényben. -Nos.

Lassan Mollyhoz és Schmendrickhez lépett, léptei csendesek voltak, fejét szinte játékosan ingatta.

- Maradjatok nyugton - parancsolt rájuk, amikor megmozdultak. - Látni akarom az arcotokat.

Lélegzete úgy csikordult, mint a kés a köszörűkövön, miközben egyikükről a másikukra nézett.

- Közelebb! - mordult föl, a sötétben hunyorogva. - Gyertek közelebb. Közelebb! Látni akarlak benneteket.

- Akkor gyújtson világot - szólalt meg Molly Grue. Saját hangjának nyugalma jobban megrémisztette, mint az öreg varázsló dühe. Könnyű az ő kedvéért bátornak lenni, gondolta, de ha már egyszer a saját kedvemért kezdek bátor lenni, hol lesz annak a vége?

- Én soha nem gyújtok világot - válaszolta a király. - Mire jó a fény?

Elfordult tőlük, magában így mormolt: - Az egyikük arca szinte teljesen naiv, majdhogynem ostoba, de nem eléggé ostoba. A másik arca olyan, mint az enyém, ez veszélyt jelent. De mindezt láttam már a kapunál is… miért engedtem hát őket belépni? Mabruknak igaza volt; megvénültem, ostoba és könnyelmű lettem. Mégis, csak Haggardot látom, mikor a szemükbe nézek.

Lír herceg nyugtalanul összerezzent, amikor a király átvágott a tróntermen, és Amalthea úrnő felé indult. Ő ismét kifelé nézett az ablakon, Haggard király pedig már egészen közel ért hozzá, mire ő megfordult, hirtelen mozdulattal, különös módon hajtva le a fejét.

- Nem érintelek meg - mondta a király, és ő némán állt. - Miért időzöl itt az ablaknál? - kérdezte. - Mit nézel?

- A tengert nézem - válaszolta Amalthea úrnő. Hangja mély volt és remegő; nem a félelem, hanem az élet remegett benne, mint egy újszülött pillangó a napfényben.

- Ó - mondta a király. - Igen, a tenger mindig jó. Semmi sincs, amit sokáig tudnék nézni, csak a tenger.

Bár nagyon sokáig nézett Amalthea úrnő arcára, saját arca nem adott vissza semmit sem annak fényéből - mint ahogyan Lír hercegé -, hanem elvette, és elrejtette valahová. Lehelete dohos volt, mint a varázsló szélvihara, de Amalthea úrnő nem mozdult.

A király hirtelen felkiáltott: - Mi van a szemedben? Tele van zöld levelekkel, fákkal, folyókkal és apró állatokkal. Én hol vagyok? Miért nem látom magam a szemedben? Amalthea úrnő nem válaszolt. Haggard király megfordult, hogy szembenézzen Schmendrickkel és Mollyval. Síri mosolya pengeként feszült a torkuknak.

- Ki ő? - kérdezte.

Schmendrick köhintett néhányat.

- Amalthea úrnő az unokahúgom - jelentette ki. - Én vagyok az egyetlen élő rokona. Nem kétlem, talán öltözéke láttán kérdések merülhetnek fel benned, de mi sem könnyebb, mint ezt megmagyarázni. Utunk során rablók támadtak ránk, és elrabolták minden…

- Miféle ostobaságokat fecsegsz itt összevissza? Ki kíváncsi az öltözékére? - A király ismét megfordult, hogy szemügyre vegye a fehér lányt, és Schmendrick hirtelen ráébredt, hogy sem Haggard király, sem a fia nem vette észre, hogy köpenyének rongycafatai alatt mezítelen. Amalthea úrnő olyan kecsesen tartotta magát, hogy a rongyok és cafrangok hercegnői öltözékké változtak rajta; mellesleg ő maga sem volt tudatában annak, hogy meztelen. Inkább a páncélba öltözött király tűnt meztelennek előtte.

- Hogy milyen öltözéket visel, mi történt veletek, kicsodái vagytok egymásnak, ezek az ügyek szerencsére nem tartoznak rám. Ezekben annyit hazudtok nekem, amennyit nem szégyelltek. Azt akarom tudni, hogy ki ő. Tudni akarom, hogyan törte meg Mabruk varázslatát egyetlen szó nélkül. Tudni akarom, miért vannak zöld levelek és rókakölykök a szemében. Beszéljetek gyorsan, és nehogy a hazugság kísértésébe essetek, különösen, ami a zöld leveleket illeti. Válaszoljatok hát.

Schmendrick nem válaszolt rögtön. Néhány hangot kipréselt magából, komolyságát alátámasztandó, de egy értelmes szót sem tudott kiejteni. Molly Grue összeszedte minden bátorságát, hogy válaszoljon, bár gyanította, lehetetlenség elmondani az igazságot Haggard királynak. Volt valami dermesztő a király téli lényében, ami elhervasztott minden szót, összekuszálta az értelmet, és a becsületes szándékokat olyan meggyötört alakokká torzította, mint várának tornyai. Mégis megszólalt volna, de helyette egy másik hang csendült fel a komor kamrában: az ifjú Lír herceg könnyed, kedves, butácska hangja.

- Apám, mit számít, hogy kicsoda? Itt van már, és csak ez számít.

Haggard király felsóhajtott. Sóhaja nem volt lágy, inkább mély és csikorgó; nem a megadás hangja volt, hanem az ugrásra kész tigris mélyről morajló összpontosítása.

- Természetesen igazad van - mondta. - Ő itt van, mindannyian itt vannak, és legyenek bár a végzet előhírnökei, egy ideig nézem őket. A balvégzet kellemes illata lengi őket körül. Talán éppen erre vágyom.

Schmendrickhez kurtán így szólt:

- Mint udvari varázslómnak az lesz a feladatod, hogy engem szórakoztass, amikor csak szórakozni vágyom, felváltva komoly és könnyed stílusban. Elvárom tőled, hogy tudd, mikor van rád szükség és milyen öltözékben, mert nem tudom örökké kielemezni minden óhajomat és sóhajomat, hogy a dolgodat megkönnyítsem. Fizetségben nem részesülsz, hiszen nyilvánvalóan nem az vezérelt ide. Ami a macádat vagy a segédedet illeti, hívd őt akárhogy, ő is szolgálni fog nekem, ha a váramban akar maradni. Ettől az estétől fogva szakácsnő és cselédlány lesz egyben, takarítónő és konyhalány, szintúgy.

Kis szünetet tartott, várva, hogy Molly tiltakozzon, ám ő csak bólintott. A hold eltűnt az ablakból, de Lír herceg szemében a sötét kamra ettől nem lett sötétebb. Amalthea úrnő hűvös fénye lassabban kapott erőre, mint a szél, amelyet az imént Mabruk kavart, de a herceg nagyon jól megértette, hogy ez sokkalta veszélyesebb amannál. Ebben a fényben verseket szeretett volna írni, és még soha ezelőtt nem akart verset írni.

- Te jöhetsz és mehetsz tetszésed szerint - mondta Haggard király Amalthea úrnőnek. - Talán ostobaság volt tőlem, hogy bebocsátottalak, de nem vagyok annyira ostoba, hogy eltiltsam előled egyik vagy másik ajtót. Az én titkaim vigyáznak magukra… vajon a tieid is? Mit nézel?

- A tengert nézem - válaszolta újra Amalthea úrnő.

- Igen, a tenger mindig jó - mondta a király. - Egy napon együtt nézzük majd.

Lassan az ajtó felé indult.

- Különös - mondta -, hogy lesz a várban egy lény, akinek a jelenléte arra bírta Lírt, hogy „apám”-nak nevezzen engem, első alkalommal azóta, hogy ötesztendős múlt.

- Hat - mondta Lír herceg. - Hatéves voltam.

- Öt vagy hat - mondta a király -, már jóval azelőtt nem tett engem boldoggá, és most sem tesz azzá. Még semmi sem változott attól, hogy ő itt van.

Majdnem olyan halkan távozott, mint Mabruk, csizmáinak fémes kopogását egyszerre csak a lépcsőkön hallották.

Molly Grue szelíden odament Amalthea úrnőhöz, és megállt mellette az ablaknál.

- Mi az? - kérdezte tőle. - Mit nézel?

Schmendrick a trónszéknek támaszkodott, és Lír herceget figyelte hosszúkás, zöld szemével. Messze, Hagsgate völgyében, újra fölhangzott a dermesztő bömbölés.

- Majd én keresek megfelelő szállást számodra - mondta Lír herceg. - Nem vagy éhes? Kerítek valami ennivalót. Tudom, hol van szövet, finom atlaszselyem. Készíthetsz ruhát.

Senki sem válaszolt. A súlyos éjszaka elnyelte a szavait, neki pedig úgy tetszett, Amalthea úrnő se nem látja, se nem hallja őt. Nem mozdult, a herceg mégis biztos volt benne, hogy miközben itt áll, úgy távolodik tőle, mint a hold.

- Engedd, hogy segítsek - mondta Lír herceg. - Mit tehetek érted? Engedd meg, hogy segítsek.

 

 

Tizedik fejezet

 

- Mit tehetnék érted? - kérdezte Lír herceg.

- Most éppen nem sokat - válaszolta Molly Grue. - Csak a vízre volt szükségem. Hacsak nem óhajtja fenséged megpucolni a krumplit, amivel nagy segítségemre lenne.

- Nem, nem így értettem. Azaz hogy, igen, ha kívánod, de éppen őhozzá beszéltem. Úgy értem, ha vele beszélek, mindig ezt kérdezem tőle.

- Foglaljon hát helyet, és hámozzon meg nekem néhány szem krumplit - mondta Molly. - Az majd egy kicsit lefoglalja a kezét.

A mosogató helyiségben voltak, a konyha melletti nyirkos, szűk kamrában, amelyet a rothadó répa és az erjedő marharépa erős szaga töltött be. Az egyik sarokban vagy tucatnyi cserépedény állt felhalmozva, és aprócska tűz vacogott egy háromlábú állvány alatt azon erőlködve, hogy egy nagy üstnyi, piszkosszürke vizet forrásba hozzon. Molly egy durván ácsolt asztalnál ült, amelyet beborítottak a krumpli, a póré, a hagyma, a paprika, a répa és egyéb zöldségek halmai, többségük fonnyadt és mocskos volt. Lír herceg előtte állt, nyurga lábán lassan hintáztatta magát, hosszú finom ujjait összefonva.

- Ma reggel megöltem egy újabb sárkányt - szólalt meg hirtelen.

- Ez igazán szép - válaszolta Molly. - Nagyon derék. Eddig mennyit tesz ki a számuk?

- Ötöt. Ez a mostani kisebb volt, mint a többi, de igazán kemény dió volt. Nem tudtam gyalogosan a közelébe férkőzni, úgyhogy a lándzsámat kellett használnom, és a lovam csúnyán megégett. Aztán a lóval valami egészen különös dolog történt…

- Üljön le fenséged, és hagyja ezt a ringást abba. Egészen beleszédülök, ha látom - szakította félbe Molly. Lír herceg leült vele szemben. Az övéből előhúzott egy tőrt, és rosszkedvűen nekiállt krumplit pucolni. Molly halvány, csöndes mosollyal figyelte őt.

- Elvittem hozzá a levágott fejet - folytatta. - A szobájában volt, ahogy máskor is. Fölcipeltem azt a fejet, végig a lépcsőkön, hogy a lába elé helyezhessem. - Felsóhajtott, és megszúrta az ujját a tőrével. - Az ördögbe. Nem erre értettem. A lépcsőn menet végig azt gondoltam, a sárkány feje a legdicsőbb ajándék, amit egy lovag csak adhat. De ahogy ő rápillantott, hirtelen nem volt többé más, csak egy nyomorúságosan széttrancsírozott pikkelycsomó és szarumócsing, porcogós nyelv, véres szemek. Úgy éreztem magam, mint egy falusi hentes, aki egy szép darab friss húst visz a kedvesének szerelme jeléül. Ő rám nézett, és én már bántam, hogy megöltem a sárkányt. Bántam, hogy megöltem egy sárkányt! - Belevágott egy fagyott krumpliba, és ismét megsebezte magát.

- Ne maga felé vágja, hanem a másik irányba - tanácsolta Molly. - Tudja, Fenség, szerintem nem érdemes tovább gyilkolni a sárkányokat Amalthea úrnő kedvéért. Ha öt sárkány nem hatotta meg, eggyel több vagy kevesebb már oly mindegy. Próbálkozzék talán valami mással.

- De mi van még a világon, amit ne próbáltam volna meg? - kiáltott fel Lír herceg. - Átúsztam négy folyót, mindegyiket az áradás tetőpontján, és mindegyik legalább egy mérföld széles volt. Megmásztam hét hegyet, amelyet még soha, senki sem mászott meg, eltöltöttem három éjjelt az Akasztott Emberek mocsarában, és elevenen sétáltam ki az erdőből, ahol a virágok megperzselik a szemet, és a pacsirták dala méreg. Felbontottam az eljegyzésemet a hercegnővel, aki nekem ígérte a kezét - és ha azt gondolod, hogy ez nem valami nagy hőstett, akkor még nem ismered az anyját. Legyőztem pontosan tizenöt fekete lovagot, akik tizenöt gázlónál várakoztak fekete sátrukban, és minden arra áthaladót párbajra hívtak. És már régóta nem tartom számon a boszorkányokat tövisbozót erdeikben, az óriásokat, az úrhölgyeknek álcázott démonokat, az üveghegyeket, a végzetes találós kérdéseket, a rettenetes próbatételeket, a bűvös almákat, gyűrűket, lámpákat, varázsszereket, kardokat, köpönyegeket, csónakokat, nyakláncokat és hálósipkákat. Nem is beszélve a szárnyas paripákról, a baziliszkuszokról, a tengeri kígyókról és az egész állatseregletről.

Fölemelte a fejét, mélykék szeme zavarodott volt és szomorú.

- És mindhiába - mondta. - Meg sem érinthetem, tegyek bármit. Az ő kedvéért váltam hőssé, én, a mulya Lír, apám szégyene és gúnyolódásának kedvenc céltáblája… de akár maradhattam is volna ugyanaz az ostoba tökfilkó, aki voltam. Dicső tetteim nem jelentenek számára semmit sem.

Molly felemelte a kését, és a paprikát kezdte szeletelni.

- Akkor talán Amalthea úrnőt nem a nagy tettekkel lehet megnyerni.

A herceg rábámult, beleborzongva a tanácstalanságba.

- Más módon is meg lehet hát nyerni egy leányzó szívét? - kérdezte komolyan. - Molly, tudsz valami más módot is? Elmondod nekem? - Áthajolt az asztalon, és megragadta a kezét. - Szeretnék elég bátor lenni, de gyáva naplopó leszek ismét, ha szerinted az segít. A látása arra ösztönöz, hogy felvegyem a harcot minden gonoszsággal és rútsággal, de egyszerre arra is, hogy csendben és boldogtalanul üljek. Mit tegyek, Molly?

- Nem is tudom - válaszolta Molly, hirtelen zavartan. - Kedvesség, udvariasság, jó cselekedetek, ehhez hasonlók. Jó humorérzék.

Egy kicsi, vörös-szürke foltos, tépett fülű macska szökkent az ölébe mennydörgő dorombolással, és a kezének dörgölőzött. Remélve, hogy eltereli a beszélgetés irányát, megkérdezte:

- Mi történt a lovával? Mi volt olyan különös?

De Lír herceg a kis csonka fülű macskát bámulta. - Honnan került ez ide? A tied?

- Nem - felelte Molly. - Csak enni adok neki, és néhanapján megsimogatom.

Megcirógatta a macska vékony nyakát, az pedig lehunyta a szemét.

- Azt hittem, itt él.

A herceg megrázta a fejét.

- Az apám gyűlöli a macskákat. Szerinte nincs is olyasmi, hogy macska, csak az alakja, amit felvesz minden manó, kobold és ördögfajzat, hogy könnyűszerrel bejuthasson az emberek otthonaiba. Elpusztítaná, ha megtudná, hogy itt van.

- Mi történt a lóval? - kérdezte Molly.

Lír herceg arca ismét elkomorult.

- Nagyon különös eset volt. Mivel az úrnő az ajándékban nem lelte örömét, azt gondoltam, talán érdekesnek fogja találni, hogyan sikerült megszereznem. Így hát beszéltem neki a látványról és a küzdelemről, tudod, a sziszegésről, a csupasz szárnyakról és arról, ahogy a sárkányok bűzlenek, különösen esős hajnalon; és hogy miként szökik elő a fekete vér a lándzsám hegye nyomán. De ő egy szót sem hallott meg az egészből, míg csak a tűzről nem meséltem, amelyet okádnak, és amely szinte elégette szegény hátasom lábát. Akkor… ó, akkor megint visszatért onnan, ahová távozik lélekben olyankor, amikor szólok hozzá, és látni akarta a lovamat. Így hát elvezettem az istállóhoz, ahol a szegény jószág állt, fájdalmában nyihogva, és ő rátette a kezét a lábára. A ló pedig abbahagyta a bőgést. Rettenetes a hangjuk, amikor súlyosan megsebesülnek. Ha abbahagyják, az olyan, mint a muzsika.

A herceg tőre csillogott a krumplik között. Odakint az eső hatalmas széllökésekkel zúdult körös-körül a vár falának, de a konyhában csak a hangját hallották, mert a zord kamrának egyetlen ablaka sem volt. Fény sem volt egyéb, csak a tűzhely lángja pislogott szegényesen. A Molly ölében szundikáló macska ebben a fényben egészen olyannak látszott, mint egy halom őszi levél.

- És aztán mi történt? - kérdezte Molly. - Miután Amalthea úrnő megérintette a lovat.

- Semmi sem történt. Egyáltalán semmi sem.

Lír herceg hirtelen feldühödött. Az asztalra csapott öklével, a póréhagymák és a répák meg szanaszét repültek.

- Azt vártad talán, hogy valami történni fog? Ő azt várta. Azt vártad, hogy az állat égett sebe azonmód begyógyul, a felhasadozott bőr összeforr, a megfeketedett hús újból elevenné válik? Ő ezt várta… szerelmemre esküszöm! Aztán, hogy a ló lába nem gyógyult meg az érintése nyomán, elszaladt. Nem tudom, merre járhat most.

Miközben beszélt, hangja szelíddé vált, asztalon fekvő keze szomorúan elernyedt. Felállt, és a tűz fölött függő fazékhoz lépett, hogy belenézzen.

- Forr - mondta. - Ha bele akarod tenni a zöldségeket. Sírt, mert a lovam lába nem gyógyult meg, hallottam, hogy sír, de könnyek nem voltak a szemében, mikor elszaladt. Minden más volt benne, de könnyek nem.

Molly gyengéden letette a macskát a földre, és összegyűjtötte a kiérdemesült zöldségeket a fazékba. Lír herceg figyelte őt, ahogy fel-alá járkál az asztal körül, a csillogó padlón, és énekel.

 

Ha táncot járna lábam,

Mint álmomban teszem,

Oly keccsel s kényesen,

Mint az álcás Halál -

Szép volna, és hibátlan,

Csak akkor keseregnék,

Hogy bár ifjabb lehetnék –

Asszony, s bölcs legkivált.

 

- Kicsoda ő, Molly? - kérdezte a herceg. - Miféle nő az, aki azt hiszi… tudja, hiszen láttam az arcán… hogy egy érintésével sebeket tud gyógyítani, aki egy könnycsepp nélkül sír?

Molly folytatta a munkáját, még mindig dúdolgatva magában.

- Minden nő tud könnyek nélkül sírni - válaszolta a válla fölött visszaszólva -, és a legtöbb tud az érintésével gyógyítani. Sebe válogatja. Amalthea nő, fenség, és ez már önmagában is elég talány.

Ám a herceg felállt, hogy elállja az útját, és Molly megállt. Köténye tele volt fűszerekkel, haja kibomlott és a szemébe hullott. Lír herceg az arcához hajolt: öt sárkánnyal öregebb volt, de jóképű és még mindig butácska. Így szólt:

- Te énekelsz. Az apám a létező legfárasztóbb munkát osztja rád, és te mégis énekelsz. Soha nem hallatszott énekszó ebben a várban, macskák sem voltak, sem a finom étel illata nem érződött. Ez is Amalthea úrnő miatt van, mint ahogy én is miatta lovagolok ki minden hajnalban, veszélyeket űzve.

- Én mindig is szerettem főzni - mondta Molly szelíden. - Ha valaki Cully kapitánnyal és az embereivel tizenhét esztendőn keresztül él a rengetegben…

Lír herceg folytatta, mintha Molly nem is szólt volna.

- Szeretném őt szolgálni, ahogyan te teszed, hogy segítsek neki megtalálni azt, aminek a keresésére idejött. Egyetlen vágyam, hogy az lehessek, amire a legnagyobb szüksége van. Mondd ezt el neki. Ugye elmondod neki?

Miközben beszélt, hallhatatlan léptek nesze ébredt a szemében, és selyemruha sóhaja zavarta meg az arcát. Amalthea úrnő állt az ajtóban.

A Haggard király dermesztő hajlékában eltöltött időtől szépsége sem halványabb, sem fakóbb nem lett. A tél sokkal inkább kiélezte szépségét, és az úgy hasított a szemlélőbe, mint a görbe hegyű nyílvessző, amelyet nem lehet a sebből kihúzni. Fehér haját kék szalag fogta össze, ruhája orgonaszínű volt. Egyáltalán nem illett rá. Molly Grue ügyetlen varrónő volt, a selyem idegessé tette. De Amalthea úrnő szegényes ruhájában, a rideg kövek között, a répaszagban csak még szebbnek tűnt. A haja nedves volt az esőtől.

Lír herceg meghajolt előtte; hirtelen, esetlen mozdulattal, mintha valaki hasba vágta volna.

- Úrnőm - motyogta. - Igazán befedhetnéd a hajad, ha kimégy ebben az időben.

Amalthea úrnő leült az asztalhoz, a kis őszilomb színű macska pedig azonnal felugrott előtte, szenvedélyesen és nagyon szelíden dorombolva. Ő kinyújtotta felé a kezét, de a macska félresiklott, még mindig dorombolva. Nem tűnt ijedtnek, de nem engedte megérinteni rozsdaszínű bundáját. Amalthea úrnő csalogatta, a macska pedig úgy tekergőzött, mint egy kutya, de nem közelített.

- Mennem kell - szólt Lír herceg rekedten. - Van egy óriás, abból a fajtából, amely parasztlányokat fal, úgy kétnapi lovaglásnyira innen. Azt mondják, csak az győzheti le, aki Alban herceg hatalmas csatabárdját forgatja. Sajnálatos módon Alban herceg az elsők között volt, akit elfogyasztott: falusi lánynak öltözött, hogy legyőzze a szörnyeteget, így hát aligha kétséges, kinek a birtokában található most a csatabárd. Ha nem térnék vissza, gondolj néha rám. Ég veled.

- Ég önnel, Fenség - mondta Molly. A herceg még egyszer meghajolt, aztán elhagyta a konyhát, nemes küldetésére indulva. Csak egyszer nézett vissza.

- Kegyetlen vagy hozzá - mondta Molly.

Amalthea úrnő nem nézett föl. Nyitott tenyerét kínálta a tépett fülű macskának, de az mozdulatlan maradt, miközben remegett a vágyakozástól, hogy odamenjen hozzá.

- Kegyetlen? - kérdezte. - Hogyan lehetnék én kegyetlen? Hiszen kegyetlenek csak a halandók tudnak lenni. De fölemelte tekintetét, és hatalmas szemében bánat volt, és még valami, ami egészen közel volt a gúnyhoz. - És a kedvesség is - tette hozzá.

Molly Grue elfoglalta magát a fazéknál, kevergette és fűszerezte a levest, mintegy félálomban sürögve-forogva. Fojtott hangon megjegyezte:

- Szólhatnál egyszer-egyszer egy kedves szót hozzá. Hatalmas tetteket vitt végbe a kedvedért.

- De miféle szót szóljak hozzá? - kérdezte Amalthea úrnő. - Egy szót sem szóltam hozzá, mégis mindennap eljön hozzám, napról napra több levágott fejjel, szarvval, lenyúzott bőrrel, farokkal, elvarázsolt drágakővel, elátkozott fegyverrel. Mit tenne vajon, ha szólnék is hozzá?

- Azt szeretné, ha gondolnál rá - mondta Molly. - Lovagok és hercegek csak egy módot ismernek arra, hogy az emlékezetüket megőrizzék. Nem az ő hibája. Azt hiszem, nagyon jól csinálja.

Amalthea úrnő újra a macska felé fordította a tekintetét. Hosszú ujjaival selyemruhája szegélyét csavargatta.

- Nem, ő nem arra vágyik, hogy én gondoljak rá - mondta szelíden. - Engem akar, éppen úgy, ahogy a Vörös Bika is, ugyanannyira értetlenül. De ő még jobban megrémít, mint a Vörös Bika, mert a szíve jó. Nem, soha nem szólok hozzá egy bíztató szót sem.

A halvány jegy a homlokán láthatatlan volt a konyha félhomályában. Megérintette, de olyan gyorsan elkapta a kezét róla, mintha megsebezte volna.

- A ló elpusztult - mondta a kicsi macskának. - Nem tehettem semmit sem.

Molly hirtelen megfordult, és rátette a kezét Amalthea úrnő vállára. A csillogó ruha mellett a teste olyan hideg és kemény volt, mint bármely kő Haggard király várában.

- Ó, úrnőm - suttogta -, azért van mindez, mert nem az igazi alakodban vagy. Amint visszanyered önmagadat, mindent visszakapsz: minden hatalmadat, minden erődet, minden tudásodat. Visszatérnek hozzád.

Ha merte volna, a karjába vette volna a fehér lányt, és elringatta volna, mint egy kisgyermeket. Soha még csak nem is álmodott ehhez fogható érzésről.

De Amalthea úrnő így válaszolt:

- A varázsló egy emberi lénynek csak a külsejét adta nekem - a külsőt, de nem a lelket. Ha tehát meghalnék, akkor is egyszarvú maradnék. Az öregember tudta ezt, a varázsló. Semmit sem mondott, hogy dacoljon Haggarddal, de tudta.

Ahogy ott ült, a haja kiszabadult a kék szalagból, és végigszaladt nyakán, vállán. A macskát egészen magával ragadta a vágyakozás; fölemelte egyik mancsát, hogy játsszon vele, aztán megint visszahúzta, visszaült a hátsó lábára, a farkát maga köré tekerte, mellső lábai elé, fejét furcsamód értelmesen billentette oldalra. Szeme arannyal pöttyözött zöld színű volt.

- De ez már réges-rég történt - folytatta a lány. - Most már két személy lakik bennem: én magam, és az a másik, akit úgy szólítasz, „úrnőm”. Mert már ő is ugyanolyan valóságosan itt van, mint én most, bár kezdetben még csak egy fátyol volt körülöttem. Sétál a várban, alszik, felöltözködik, magához veszi az ételét, és a saját gondolatait gondolja. Bár nincsen hatalma gyógyítani vagy megnyugtatni, van más varázshatalma. Az emberek beszélnek hozzá, „Amalthea úrnő”-nek szólítják, ő pedig válaszol nekik, vagy éppen nem. A király folyton figyeli fakó szemével, és azon töpreng, kicsoda is lehet ő. A király fia megsebzi magát a szerelmével, és azt kérdezi, ki lehet ő. Ő pedig nap nap után kutatja a tengert és az égboltot, a várat és a vár udvarát, a tornyot és a király arcát, kutat valami után, amire már maga sem emlékszik mindig. Mi lehet az, mi az, amit itt keres, ezen a különös helyen? Egy perce még tudta, de elfelejtette.

Arcát Molly felé fordította, és a két szeme nem az egyszarvú szeme volt. Még mindig gyönyörű volt, de szépségét néven lehetett nevezni, mint egy halandó nő szépségét. Mélységük megtapasztalható és megismerhető, sötétségük szavakkal leírható volt. Molly félelmet, bánatot és zavarodottságot látott bennük, ahogy belenézett - és önmagát. Mást semmit.

- Az egyszarvúakat - mondta. - A Vörös Bika elűzte őket, mind, csak téged nem. Te vagy az utolsó egyszarvú. Azért jöttél ide, hogy megkeresd a többieket és megszabadítsd őket. És így is teszel.

A mély, titkos tenger lassan visszakúszott Amalthea úrnő szemébe és megtöltötte, míg ismét olyan ősöreg, megismerhetetlen és leírhatatlan lett, mint maga a tenger. Molly ezt végig figyelte, és megrémült, de még szorosabban tartotta az előrecsukló vállakat, mintha a karjával, mint valami villámhárítóval, képes lenne távol tartani a kétségbeesést. És eközben megremegett a konyha kövezete egy morajlástól, amelyet már hallott ezelőtt: mintha hatalmas fogak -őrlőfogak - csikorodnának össze. A Vörös Bika forgolódott álmában. Vajon álmodik-e, gondolta Molly.

- El kell mennem hozzá - mondta Amalthea úrnő. - Nincs más út, és nincs több vesztegetni való idő. Ebben az alakban, vagy a sajátomban, szembe kell néznem vele újra, még ha a népem el is pusztult már, és nincs kit megmenteni. El kell mennem hozzá, mielőtt örökre elfelejtem, ki vagyok… de nem ismerem az utat, és egyedül vagyok.

A kis macska megcsóválta a farkát és különös hangot hallatott, ami nem volt sem nyávogás, sem dorombolás.

- Elkísérlek - mondta Molly. - Én sem ismerem a Bikához vezető utat, de kell lennie valahol. Schmendrick is eljön. Ő majd készít nekünk utat, ha nem találjuk.

- Én semmi segítséget sem remélek a varázslótól - válaszolta Amalthea úrnő megvetően. - Nap nap után látom őt, ahogy a bolondot játssza Haggard király előtt. Ügyetlenségével szórakoztatja őt, elvéti még a legapróbb trükköt is. Azt mondja, többre nem képes, míg az ereje nem szólítja újra. De soha nem fogja szólítani. Már nem varázsló többé, csupán a király szánalmas bohóca.

Molly arca hirtelen lángba borult, és elfordult, hogy újra megkóstolja a levest. Torkába fájdalom hasított, ahogy felelte:

- Érted teszi. Miközben te merengsz és búslakodsz, és valaki mássá válsz, ő bohóckodik Haggard előtt és eltereli a figyelmét, és így talán marad időd megtalálni a tieidet, ha még ugyan meg lehet őket találni. De nemsokára a király ráun, mint ahogy ráun mindenre, és leveti őt valamelyik tömlöcébe, vagy még azoknál is mélyebbre. Igazságtalan vagy, ha gúnyolódsz rajta.

Hangja szomorúan susogott, mint egy gyermeké. Így folytatta:

- De veled olyasmi sohasem történhet meg. Téged mindenki szeret.

Egy pillanatig egymásra néztek, a két nő: egyikük szép és idegen a nyirkos, alacsony kamrában; a másik egészen otthonos ebben a környezetben - egy dühödt kis bogár, a maga konyhalány szépségével. Aztán csizmák csattogása hallatszott, páncélok csörömpölése és öreg emberek heves beszéde. Haggard király négy fegyverese csörtetett be a helyiségbe.

Legalább hetvenévesek lehettek, ösztövérek, nehéz mozgásúak és törékenyek, mint a kérgesre fagyott hó, de mindannyian tetőtől talpig Haggard király nyomorúságos páncélját viselték és elgörbült fegyvereit hordozták. Ahogy beléptek, vidáman éltették Mollyt, és faggatták, milyen vacsorát készített nekik. Ám amint Amalthea úrnőt megpillantották, mindannyian elcsöndesedtek, és mély meghajlással üdvözölték, amitől egészen kifulladtak.

- Úrnőm - szólt a legidősebb közülük. - Parancsolj szolgáidnak. Mi már megviselt, törődött emberek vagyunk, de ha valami csodát szeretnél látni, csak kérj lehetetlent tőlünk. Ha úgy kívánod, megifjodunk megint.

Három társa egyetértően dörmögött.

De Amalthea úrnő így suttogott válaszul:

- Nem, nem lesztek már soha többé fiatalok.

Aztán elmenekült előlük, vakító haja arcába hullott, selyemruhája suhogott.

- Milyen bölcs is! - jelentette ki a legidősebb fegyveres. - Ő már tudja, hogy még az ő szépsége sem veheti fel a harcot az idővel. Különös, szomorú bölcsesség ez ilyen fiatal korban. Csodásan illatozik az a leves, Molly.

- Túl ínycsiklandó illat ezen a helyen - morogta a második, miközben mindannyian asztalhoz ültek. - Haggard gyűlöli a finom ételeket. Szerinte semmilyen étel nem lehet elég jó ahhoz, hogy megérje az árát vagy az elkészítésére fordított gondoskodást. „Mindez csak szemfényvesztés” mondja, „és költséges. Éljetek úgy, mint én, józanul!” Brrrrr!

Megborzongott és grimaszt vágott, a többiek pedig nevettek.

- Még hogy úgy éljek, mint Haggard - mondta egy másik fegyveres, ahogy Molly a tányérjába merte a gőzölgő levest. - Az lesz a sorsom a következő életemben, ha nem viselem magam rendesen ebben.

- Miért maradtok hát a szolgálatában? - kérdezte Molly.

Leült velük együtt, és arcát kezére támasztva pihent.

- Nem fizet nektek zsoldot - folytatta -, és olyan keveset ad ennetek, amennyit csak mer. A legcudarabb időben küld lopni titeket Hagsgate-be, mert sohasem költ egy fityinget sem a jólétre várában. Mindent tilt, a fényt, a zenét, a tüzet, a szerelmet, az éneket és a vétket, a könyveket, a sört, a beszédet a tavaszról és a kártyát. Miért nem hagyjátok el őt? Mi a búbánat tart itt benneteket?

A négy ember nyugtalanul nézegetett egymásra, köhécseltek és sóhajtoztak. Aztán az első így szólt:

- A korunk miatt. Hová is mehetnénk? Öregek vagyunk már ahhoz, hogy az utat rójuk, munkát és szállást keresve.

- A korunk miatt - bólintott a második fegyveres. - Ha az ember megvénült, minden, ami nem zavarja, az már jó. Hideg, sötét, unalom: rég elvesztették az élüket számunkra, de a meleg, a dalok, a tavasz már csak zavarnának bennünket. Van annál rosszabb is, mint ha úgy kell élni, mint Haggard.

- Haggard vénebb, mint mi - szólt a harmadik. - Ha eljön az ideje, Lír herceg lesz ennek az országnak a királya, és addig nem akarom elhagyni a világot, míg azt a napot meg nem érem. Mindig is nagyon szerettem a fiút, már egészen kicsi korától.

Molly nem érzett éhséget. Nézte az öregemberek arcát, hallgatta sebhelyes szájuk, aszott torkuk hangját, ahogy a levesüket szürcsölték. Egyszerre hálás volt, hogy Haggard király mindig egyedül fogyasztja az ételét. Molly óhatatlanul megkedvelte, akinek enni adott.

Óvatosan megkérdezte tőlük:

- Hallottatok valaha arról, hogy Lír herceg nem Haggard örökbe fogadott unokaöccse?

A fegyveresek nem mutattak meglepetést a kérdés hallatán.

- Ó, igen - válaszolta a legöregebb. - Hallottuk már ezt a történetet. Talán igaz is, mert a herceg tényleg nem mutat semmiféle rokonságot a királlyal. De mit számít mindez? Jobb, ha egy jöttment idegen uralkodik az országban, mint Haggard vér szerinti fia.

- De ha a herceget Hagsgate-ből lopták - kiáltott fel Molly -, akkor ő az az ember, aki beteljesíti majd a várra mondott átkot!

Elismételte a verset, amit Drinntől hallott a hagsgate-i fogadóban.

De Hagsgate-i emberre vár az,

Hogy földig rombolja a várat.

De az öregemberek csak a fejüket rázták és mosolyogtak. Foguk olyan rozsdás volt, mint sisakjuk és mellvértjük.

- A herceg lekaszabol talán száz sárkányt is, de nem dönt le várakat, nem taszít le királyokat. Nem olyan a természete. Kötelességtudó fiú ő, aki, ó jaj, nem kíván egyebet, csak hogy méltó legyen ahhoz az emberhez, akit apjának hív. Nem Lír herceg lesz az. Talán valaki másról szól a vers.

- És még ha Lír herceg lenne is az - tette hozzá a második -, még ha az átok őt jelölte is meg kiválasztottként, elbukna mégis. Mert Haggard király és végzete közt ott áll a Vörös Bika.

A kamrába belopózott a csend, és ott maradt, ijesztő árnyékával elsötétítette az arcokat, és leheletével megdermesztette a jó meleg levest. A kis őszilomb színű macska abbahagyta a dorombolást Molly ölében, a tűzhely kicsiny lángja pislákolni kezdett. A nyirkos falak mintha közelebb húzódtak volna.

A negyedik fegyveres, aki eddig nem beszélt, odaszólt Mollynak a homályban.

- Ez a valódi oka annak, hogy megmaradunk Haggard zsoldjában. Ő nem óhajt minket elbocsátani, és amit Haggard király óhajt, vagy éppen nem óhajt, az a Vörös Bikát is köti. Haggard király vitézei vagyunk, de a Vörös Bika foglyai.

Molly keze megdermedt, miközben a macskát simogatta, de elgyötört és száraz hangon megkérdezte.

- Kicsodája hát a Vörös Bika Haggardnak?

A legöregebb fegyveres válaszolt.

- Nem tudjuk. A Bika mindig itt volt. Úgy szolgálja Haggardot mint hadsereg és védőbástya; ő az ereje és erejének forrása, és egyedüli társa is egyben, mert bizonyosra veszem, hogy a király éjjelente valami titkos lépcsőn leereszkedik az üregébe. De hogy a Bika saját akaratából vagy kényszerből engedelmeskedik-e Haggardnak, és hogy vajon Haggard-e az úr, vagy a Bika… ezt mi sohasem tudtuk.

A negyedik fegyveres, aki a legfiatalabb volt, Molly felé hajolt, vöröses, nedves szeme hirtelen átszellemült, ahogy megszólalt:

- A Vörös Bika démon, és szolgálatainak jutalma egy napon maga Haggard lesz.

A többiek félbeszakították, és azt bizonygatták, hogy a Bika Haggard elvarázsolt rabszolgája, és az is marad, míg csak meg nem törik a boszorkányság, amely fogva tartja, és el nem pusztítja korábbi urát. Kiáltozni kezdtek, és kidöntötték a levesüket.

Ám ekkor Molly feltett egy kérdést - nem hangosan, mégis mindannyian elnémultak.

- Hallottatok az egyszarvúakról? Látott valamelyikőtök valaha egyet is?

A kis kamrában tartózkodó élőlények közül csupán a macska és a csönd nézett vissza értelmesen. A négy fegyveres hunyorgott, böffentett és a szemét dörzsölgette. Lent a mélyben az alvó Bika ismét nyugtalanul forgolódni kezdett. A vacsora véget ért, a fegyveresek tisztelegtek Molly előtt, és elhagyták a konyhát. Kettő közülük aludni ment, a másik kettő átvette az éjszakai őrszolgálatot az esőben. A legidősebb megvárta, míg a többiek elmennek, aztán halkan így szólt Mollyhoz.

- Vigyázz Amalthea úrnőre. Amikor ideérkezett, a szépsége olyan volt, hogy még ezt az elátkozott várat is megszépítette… mint a hold, ami pedig csak egy világító kődarab. De túl régen van itt. Most is olyan szép, mint mindig, de a szobák és a falak, amelyek visszatükrözik őt, valahogy közönségesebbek a jelenlétében.

Hosszan felsóhajtott, sóhaja jajszóvá vált.

- Ismerős ez a szépség a számomra - mondta -, bár még soha ezelőtt nem találkoztam hasonlóval. Vigyázz rá. El kellene mennie innen.

Mikor Molly egyedül maradt, belefúrta arcát a kis macska ritkás bundájába. A tűzhely lángja alacsonyan pislákolt, de ő nem kelt föl, hogy rakjon rá. Kicsi, gyors lények suhantak át a kamrán, olyan zajt verve, mint Haggard király hangja; az eső a vár falain olyan robajjal dübörgött, mint a Vörös Bika. Aztán, mintha csak válasz volna, meghallotta a Bikát. Bömbölésétől megremegtek a kövek a lába alatt, és ő kétségbeesetten kapaszkodott az asztalba, hogy megfogódzkodjon, és a macskával együtt le ne zuhanjon hozzá. Felsikoltott.

- Vadászni indul - szólt a macska. - Minden napnyugtakor vadászni indul a különös fehér vadra, amelyik elmenekült előle. Te nagyon is jól tudod. Ne légy ostoba.

A féktelen bömbölés újra felhangzott, most valamivel messzebbről. Molly lélegzete elakadt, és a kis macskára meredt. Nem ámult annyira, mint más ámult volna - egy idő óta nem volt könnyű őt ámulatba ejteni.

- Mindig tudtál beszélni? - kérdezte a macskától. - Vagy Amalthea úrnő láttára jött meg a szavad?

A macska elmélyülten nyalogatta a mancsát.

- Az ő láttára jött kedvem a beszédhez - mondta nagy sokára -, és maradjunk ennyiben. Tehát ő egyszarvú. Nagyon szép.

- Honnan tudod, hogy ő egyszarvú? - kérdezte Molly. - És miért féltél, hogy megérint? Figyeltelek. Féltél tőle.

- Aligha lesz sokáig kedvem beszélni - felelte a macska minden neheztelés nélkül. - Én a te helyedben nem vesztegetném az időmet ostobaságokra. Ami az első kérdésedet illeti, egy macskát, aki már első bundáját levetette, sohasem téveszt meg a látszat. Nem úgy, mint az emberi lényeket, akik még élvezetüket is lelik benne. A második kérdésed…

Itt félbehagyta, és egyszerre nagyon lekötötte a mosakodás. Nem is válaszolt, míg teljesen össze nem borzolta a bundáját és fényesre nem nyalogatta megint. De még ezután sem pillantott Mollyra, és a mancsait kezdte vizsgálgatni.

- Ha megérintett volna - mondta egészen lágyan -, az övé lettem volna, és nem önmagam ura, soha többé. Akartam, hogy megérintsen, de nem engedhettem meg. Egyetlen macska sem engedte volna. Az emberi lényeknek megengedjük, hogy simogassanak bennünket, mert elég kellemes, és őket megnyugtatja; de neki nem. Ilyen nagy árat egy macska sem tud fizetni.

Molly felvette hát őt, és a macska olyan sokáig dorombolt a nyakában, hogy már attól tartott, többé nem akar beszélni:

- Nagyon kevés időd van. Hamarosan már nem fog emlékezni rá, hogy kicsoda, vagy hogy miért jött ide, és a Vörös Bika már nem bömböl utána többet éjszakánként. Talán feleségül megy a jó herceghez, aki szereti őt.

A macska erősen nekidörgölte a fejét Molly kezének, amely egyszerre megállt.

Folytasd - követelte a macska. - A herceg nagyon bátor, hogy beleszeret egy egyszarvúba. Egy macska nagyon tudja méltányolni a lehetetlenre törő hősiességet.

- Nem - mondta Molly Grue. - Nem, ez nem történhet meg. Ő az utolsó.

- Nos, akkor meg kell tennie, amiért idejött - válaszolta a macska. - Végig kell mennie a király útján le a Vörös Bikához.

Molly úgy megszorította a macskát, hogy az tiltakozásában csak cincogni tudott, mint egy kisegér.

- Ismered az utat? - kérdezte olyan mohón, ahogyan nemrég Lír herceg faggatta őt. - Mondd, merre vezet az út, mondd, merre kell mennünk.

Letette a macskát az asztalra, és levette róla a kezét.

A macska sokáig nem felelt, de a szeme egyre fényesebb és fényesebb lett: az arany felragyogott, és elhomályosította a zöldet. Megtépázott füle és a sötét bojt a farka végén megrándult, de semmi egyéb.

- Amikor a bor megissza magát - mondta -, amikor a koponya megszólal, amikor az óra a kellő időt üti, meglelitek a járatot, amely a Vörös Bika barlangjába vezet.

Mellső mancsait maga alá húzta, és hozzátette:

- Egy trükk is van benne, természetesen.

- A nyakamat teszem rá - mondta Molly komoran. - Van egy rettenetes, mállatag, öreg koponya a nagy csarnokban, egy oszlop tetejére van biggyesztve, de még eddig nem volt semmiféle mondandója. Az óra, amely a közelben áll, kerge: akkor üt, amikor neki tetszik; minden órában éjfelet, tizenhét órát négy órakor, vagy akár egyet sem egy álló hétig. És a bor… ó, macska, nem lenne egyszerűbb, ha megmutatnád az alagutat? Tudod, hol van, nem igaz?

- Természetesen tudom - válaszolta a macska fel-felcsapó, hullámzó nyávogással. - Valóban egyszerűbb volna, ha megmutatnám neked. Egy csomó időt és bajt megtakaríthatnál.

Hangja álmosan elnyújtott lett, és Molly észrevette, hogy ő is, akárcsak Haggard király, kezdi elveszíteni az érdeklődését. Gyorsan megkérdezte:

- Egyet árulj még el nekem. Mi lett az egyszarvúakkal? Hová lettek?

A macska ismét ásított.

- Közel és távol, távol és közel járnak - mormolta. - Itt vannak úrnőd szeme előtt, de már szinte elérhetetlen távolságban emlékezete számára. Közelednek, aztán megint eltávolodnak.

Behunyta a szemét.

Molly lélegzete úgy feszült meg rekedt torkában, mint egy kötél.

- A pokolba veled, miért nem segítesz nekem? - kiáltott föl. - Miért kell mindig talányokban beszélned?

A macska kinyitotta egyik szemét, amely zöldarany volt, akár a napfény az erdei lombokon. Így szólt:

- Az vagyok, aki vagyok. Elmondanám neked, amit tudni szeretnél, ha képes lennék rá, hiszen jó voltál hozzám. De macska vagyok, és még soha egyetlen macska sem adott senkinek egyenes választ.

Utolsó szavai elvesztek mély, szabályos dorombolásában, és álomba merült, miközben egyik szeme félig nyitva maradt. Molly az ölében tartotta és simogatta, ő pedig dorombolt álmában, de nem szólt többet.

 

 

Tizenegyedik fejezet

 

Lír herceg három nappal azután érkezett haza, hogy kilovagolt a szűzleányokat faló óriás lekaszabolására. Háta mögött Alban herceg csatabárdja lógott, az emberevő óriás feje a nyeregkápáján fityegett. Nem ajánlotta fel őket díjként Amalthea úrnőnek, és nem is rontott be hozzá az óriás száradó vérével a kezén. Eltökélte magát, hogy soha többé nem zaklatja udvarlásával Amalthea úrnőt - ahogy akkor este Mollynak a konyhában kifejtette -, hanem csak távolról gondol rá, és híven szolgálja egészen magányos, utolsó órájáig, ám többé sem a társaságát, sem a figyelmét, sem a szerelmét nem keresi.

- Névtelen leszek, mint a levegő, amelyet belélegez -mondta -, láthatatlan, mint az erő, amely a földön tartja őt. - Egy kicsit eltöprengve hozzátette: - Talán írok majd egy verset neki olykor-olykor, és becsúsztatom a küszöbe alatt, vagy csak egyszerűen otthagyom valahol, hogy véletlenül bukkanjon rá. De egyetlen verset sem fogok soha aláírni.

- Ez nagyon nemes - mondta Molly. Megkönnyebbült, hogy a herceg feladta az udvarlást. Szórakoztatta a dolog, mégis valahogy elszomorította.

- Fiatal lányok jobban szeretik a verseket, mint a lemészárolt sárkányokat és a varázskardokat - jelentette ki. - Legalábbis én eladó lány koromban. Ez vitt rá, hogy elszökjem Cullyval…

De Lír herceg félbeszakította, és eltökélten kijelentette:

- Nem, ne adj reményt nekem. Meg kell tanulnom remény nélkül élni, ahogyan az apám él, és talán egy napon megértjük majd egymást. - A zsebébe túrt és Molly papír zizegését hallotta.

- Mellesleg, éppen írtam néhány verset erről, a reményről és róla, meg ilyesfélékről. Átfuthatnád őket, ha kedved tartja.

- Nagyon szívesen - felelte Molly. - De akkor nem lovagol ki többé Fenséged, hogy fekete lovagokkal harcoljon és lánggyűrűkön keljen át?

Csipkelődésnek szánta a szavait, de közben érezte, hogy sajnálná, ha így döntene a herceg, mert a kalandoktól még csinosabb lett, és nem kevés súlyfölöslegtől szabadult meg, emellett a halál enyhe pézsmaillatát nyerte, amely minden hőst körülleng. De a herceg megrázta a fejét, szinte elfogódottnak tűnt.

- Ó, azért edzésben tartom majd magam - motyogta. - De nem a mutatvány kedvéért, vagy hogy ő megtudja. Eleinte azért történt, de aztán, mikor már az ember szokásává válik a bajbajutottak megmentése, az átkok feloldása, a gonosz hercegek párviadalra hívása, nehéz föladni a hősi létet. Tetszett az első költemény?

- Valóban nagyon sok érzelem van benne - válaszolta Molly. - Tényleg rímel a „virágban” és a „romokban”?

- Még kell rajta finomítani - ismerte el Lír herceg. - A „varázs” szó okozta a gondot.

- Magam is furcsállottam a „parázs” szót.

- Nem, a helyesírásról van szó. Vajon egy r-rel és két zsvel, vagy éppen fordítva?

- Mindenesetre egy r-rel, azt hiszem - mondta Molly.

- Schmendrick - szólt, mert a varázsló éppen akkor lépett be az ajtón -, hány r-rel írják a „varázs” szót?

- Kettővel - válaszolta fáradtan. - Ugyanaz a töve, mint a „varrás”-nak.

Molly húslevest mert neki egy tálba, ő pedig leült az asztalhoz. Tekintete olyan kemény és zavaros volt, mint a jáde-kő, és egyik szemhéja rángatózott.

- Már nem bírom ezt sokáig - mondta lassan. - Nem ez a szörnyű hely az oka, nem is az, hogy folyton őrá kell figyelnem - már egészen jól viselem -, hanem ezek a nyomorúságos, ócska vásári komédiás mutatványok, amelyeket órákon át kell csinálnom neki, vég nélkül - tegnap éjjel egészen hajnalig. Nem bánnám, ha az igazi varázslatot kívánná tőlem, vagy éppen egyszerű bűvésztrükköket, de mindig csak ezek a karikák és aranyhalak, kártyák és kendők és kötelek, pontosan úgy, mint az Éjféli Karneválban. Nem bírom tovább. Nem megy már.

- De hiszen pontosan erre kellettél neki - vetette ellene Molly. - Ha az igazi varázslat kellett volna neki, megtartotta volna a régi varázslót, azt a Mabrukot.

Schmendrick felemelte a fejét és szinte derűs volt a pillantása.

- Nem úgy értettem - mondta Molly. - Mellesleg már hamarosan megtaláljuk a Vörös Bikához vezető utat, amiről a macska mesélt.

Suttogóra fogta a hangját, ahogy az utolsó szavakat kiejtette, és mindketten hirtelen Lír hercegre pillantottak; de ő a sarokban ült egy széken, és láthatólag egy újabb verset írt.

- Gazella - mormolta, tolla végét rágicsálva -, debella, citadella, karamella… - Felragyogott az arca, és sebesen írni kezdett.

- Soha nem találjuk meg az utat - mondta Schmendrick nyugodtan. - Még ha a macska az igazat mondta is, amit kétlek, Haggard gondoskodik róla, hogy soha ne találjunk időt a koponya és az óra faggatására. Mit gondolsz, miért zúdít rád napról napra több munkát, ha nem azért, hogy ne téblábolj és kíváncsiskodj a nagy csarnokban? Mit gondolsz, miért kell állandóan a vásári mutatványaimmal szórakoztatnom őt? Mit gondolsz, elsősorban miért is vett magához varázslónak? Molly, ő tudja, ebben biztos vagyok! Tudja, hogy kicsoda ő, bár még nem hiszi el teljesen - de amikor ez bekövetkezik, tudni fogja, mit kell tennie. Tudja. Néha látom az arcán.

- A vágy emel, és földre sújt a bánat - szólalt meg Lír herceg. - A tamtatamtatam keserűsége, várat, állat, fákat. A pokolba.

Schmendrick áthajolt az asztalon.

- Nem ülhetünk itt, várva, hogy lesújtson. Az egyetlen reményünk, hogy megszökünk egy éjszaka; a tengeren, talán, ha tudok egy csónakot szerezni valahol. A fegyveresek a másik utat őrzik, és a kaput…

- De a többiek! - jajdult föl Molly halkan. - Hogyan mehetünk el, ha már ő ilyen messzire eljött, hogy megtalálja a többi egyszarvút, miközben tudjuk, hogy itt vannak?

És mégis, egy kicsi és áruló rész a lelke mélyén hirtelen azt akarta, hogy ismerje be a küldetés kudarcát, ő pedig érezte ezt, és megdühödött Schmendrickre.

- És mi a helyzet a te varázserőddel? - kérdezte. - Mi van a te saját kis kereséseddel? Azt is fel akarod adni? Haljon meg emberi alakban, te pedig élj mindörökké? Akkor már akár a Bikának is odaengedhetted volna.

A varázsló visszasüppedt a székbe, és az arca olyan fakó és görcsös lett, mint egy mosónő ujjai.

- Akár így, akár úgy, nem igazán számít - mondta, szinte magának. - Ő már nem egyszarvú többé, hanem halandó nő… valaki, aki után fajankók sóhajtoznak, és verseket írnak hozzá. A király majd a lányává fogadja, és soha nem fogja megtudni, ki ő valójában. Nem különös?

Érintetlenül tolta félre a levesét, és a kezébe temette az arcát. - Még ha megtalálnánk is a többieket, akkor sem tudnám őt visszaváltoztatni egyszarvúvá - mondta. - Nincs varázserőm.

- Schmendrick - kezdte Molly, de ebben a pillanatban Schmendrick talpra ugrott és kirohant a konyhából, bár Molly nem hallotta, hogy a király szólította volna. Lír herceg egyszer sem pillantott föl, egyre folytatta a ritmusképletek mormolását és a rímek próbálgatását. Molly egy üstöt függesztett a tűz fölé, hogy elkészítse a teát az őrszemek számára.

- Már csak az utolsó párrím hiányzik, és kész vagyok - szólalt meg Lír hirtelen. - Most akarod meghallgatni, vagy később?

- Ahogy fenséged óhajtja - válaszolta Molly, így hát a herceg felolvasta a verset, bár ő egy szót sem hallott meg belőle. Szerencséjére megérkeztek a fegyveresek, mielőtt még a herceg végigolvashatta volna a műve, szégyellte volna ugyanis mások jelenlétében kérdezni a véleményét. Mire ismét távoztak, a herceg már egy másikon dolgozott, és mikor jóéjt kívánt Mollynak, késő éjszaka volt. Molly az asztalnál ült, tarka macskájával az ölében.

Az új költemény szextinának készült, és Lír herceg fejében boldogan csengtek-bongtak, a rímek a szobájába vezető lépcsőkön. - Az első verset az ajtaja előtt hagyom - gondolta -, a többit meg félreteszem holnapra. - Felhagyott eredeti elgondolásával, hogy nem írja alá a munkáját, és ilyen költői álnevekkel játszadozott, mint „Az Árnyak Lovagja”, vagy „Le Chevalier Mal-Aimé”, mikor egy sarkon befordult, és összetalálkozott Amalthea úrnővel. A hölgy éppen lefelé sietett a sötétben, és amikor meglátta őt, különös, nyihogó hangot hallatott, és megtorpant három lépcsőfokkal fölötte.

A ruhát, amelyet viselt, a király egyik embere lopta neki Hagsgate városában. A haja vállára omlott, és mezítláb volt. Ahogy ott állt a lépcsőn, látványa szomorúságot keltett a hercegben, amely végignyalt a csontjain, ő pedig elhányta a verseit és szándékait, és megfordult, hogy elmeneküljön. De végül is hős volt, minden helyzetben, ezért bátran visszafordult, hogy a szemébe nézzen.

Halk és udvarias hangon megszólította.

- Jó estét, úrnőm.

Amalthea úrnő rámeredt a homályban, kinyújtotta egyik kezét, de visszahúzta, mielőtt megérintette volna.

- Ki vagy te? - suttogta. - Rukh vagy?

- Lír vagyok - válaszolta a herceg hirtelen megütődve. - Nem ismersz meg?

De a hölgy hátrálni kezdett, a herceg pedig úgy látta, léptei olyan finomak, mint valami állatéi, és úgy hajtja le a fejét, mint egy kecske vagy egy szarvas.

- Lír vagyok - mondta.

- Az öregasszony - suttogta Amalthea úrnő. - A hold kihunyt. Ó!

Megborzongott, aztán a tekintetével felismerte. De még egész teste vad volt, és nem lépett közelebb hozzá.

- Álmodhattál, úrnőm - mondta a herceg, ismét rátalálva a lovagi hangra. - Bár ismerhetném az álmodat.

- Már álmodtam ezt korábban - válaszolta Amalthea lassan. - Egy ketrecben voltam, és mások is voltak ott… vadállatok ketrecekbe zárva, és egy öregasszony. De nem akarlak ezzel terhelni, hercegem. Sokszor láttam már ezt az álmot.

Távozni akart, de a herceg olyan lágy hangon beszélt hozzá, ahogy csak a hősök tudnak szólni, mint ahogy a legtöbb állat szert tesz egy bizonyos hangra, amikor anyává lesz.

- Az álom, amely ilyen gyakran visszatér, üzenetet akar átadni, amely óv a jövendőtől, vagy emlékeztet a múltra, amelyet idő előtt elfelejtettél. Mesélj még erről, ha úgy tetszik, és én megpróbálom megfejteni neked.

Erre a hölgy megállt és ránézett, kissé félrebillent fejjel, még mindig úgy hatott, mint egy karcsú, bundás kis állat, amely a sűrűből tekint kifelé. De a szemében az elmúlás emberi kifejezése ült - mintha valaminek a hiányát érezné, amire szüksége volt, vagy hirtelen rádöbbenne, hogy az soha nem is volt az övé. Ha a hercegnek akár csak a szeme rebben, otthagyta volna; de nem rebbent a szeme, hanem állta a hölgy pillantását, ahogy megtanulta, hogyan állja rezzenéstelen tekintettel griffmadarak és kimérák pillantását. A lány csupasz lábának látványa mélyebben megsebezte, mint bármilyen agyar vagy éles karom, de igazi hős volt.

Amalthea úrnő így szólt:

- Az álmomban fekete, rácsos kocsikat látok, vadállatokat, amelyek ott is vannak, meg nem is, és egy szárnyas lényt, amely úgy pendül a holdfényben, mint az acél. A magas embernek zöld szeme van és a keze véres.

- A magas ember a bácsikád lehet, a varázsló - suttogta Lír herceg. - Ez a része elég világos, mellesleg szólva, a véres kezek nem lepnek meg. Soha nem néztem ki belőle semmi jót, már ha megbocsátod, hogy ezt mondom. Ennyi az egész álom?

- Nem tudom elmondani az egészet - mondta. - Még soha nem álmodtam végig.

A félelem úgy tért vissza a szemébe, mint egy tóba zuhanó nagy kő; az egész elhomályosult és kavarogni kezdett, gyors árnyak cikáztak benne szerteszét. Így folytatta:

- Menekülök onnan, ahol biztonságban voltam, és az éjszaka izzik körülöttem. Azután egyszerre nappal lesz, és én bükkfák alatt járok a langyos, savanykás esőben, és pillangók röpködnek, mézillat száll a levegőben, és előttem tarka utak, halszálka alakú városok, és a szárnyas lény megöli az öregasszonyt. És én futok és futok, előttem a dermesztő tűz, akármerre fordulok, és a lábaim alattam egy állat lábai…

- Úrnőm - vágott közbe Lír herceg. - Úrnőm, engedelmeddel, ne tovább.

Az álom ott sötétlett közöttük, lassan alakot öltött, ő pedig egyszerre nem akarta tudni a jelentését.

- Ne tovább - ismételte.

- De folytatnom kell - mondta Amalthea úrnő -, mert még soha nem ért véget. Ha ébren vagyok, akkor sem tudom, mi a valóság és mi az, amit álmodom, bár közben járok-kelek, beszélek és eszem. Olyan dolgokra emlékszem, amik nem történhettek meg, és elfelejtek másokat, amik most történnek velem. Emberek néznek rám, mintha ismernem kellene őket, és én ismerem őket az álmomban, és a tűz mind közelebb jön, bár ébren vagyok…

- Ne tovább - kiáltott a herceg kétségbeesetten. - Ezt a várat egy boszorkány építette, és ha itt rémálmokról beszélnek, gyakran valóra is válnak.

Nem az álom rémítette meg, hanem az, hogy Amalthea úrnő nem sírt, miközben elbeszélte. Együttérzett a síró asszonyokkal, hiszen hős volt, és tudta, hogyan kell elállítani a könnyeiket - többnyire úgy, hogy megölt valakit -, de az úrnő nyugodt rettenete összezavarta és gyámoltalanná tette, miközben arcvonásai szétmorzsolták azt a méltóságteljes távolságot, amelyet ő annyira szeretett volna fönntartani. Amikor ismét megszólalt, hangja olyan volt, mint egy kisgyermeké, és akadozott.

- Kifinomultabban tenném a szépet neked - mondta -, ha tudnám, hogyan kell. Az én sárkányaim és harci tetteim untatnak téged, de ez minden, amit adhatok. Hosszú ideig nem voltam hős, és mielőtt hőssé lettem, nem voltam más, csupán az apám bamba, tohonya fia. Talán most másféleképpen vagyok bamba, de itt vagyok, és kár volna hagynod, hogy elkallódjam. Szeretném, ha kérnél valamit tőlem. Nem kell hogy hőstett legyen; csak valami hasznos.

És Amalthea úrnő rámosolygott, először ama nap óta, hogy Haggard király várába érkezett. Kicsinyke mosoly volt, mint az újhold, halvány fénycsík a láthatatlan peremén, de Lír herceg odahajolt, hogy a mosoly melengesse. A két tenyere öblébe fogta és leheletével élesztette volna a fényét, ha van hozzá bátorsága.

- Énekelj valamit - szólalt meg Amalthea úrnő. - Nagyon hősies tett lenne, ha fölemelnéd a hangodat ezen a sötét, kietlen helyen, és hasznos is volna egyben. Énekelj nekem valamit, énekelj hangosan: oltsd ki az álmaimat, ne engedd, hogy emlékezzem bármire, ami emlékezetembe tolakszik. Énekelj nekem, hercegem, ha ez kedvedre való. Talán nem tűnik valami hősi feladatnak, de nekem örömömre szolgálna.

Így hát Lír herceg vidám dalra fakadt a hideg lépcsőkön, és sok dohos, láthatatlan lény menekült botladozva és sietve, hogy elrejtőzzön hangjának napfényes vidámsága elől. Az első dalt énekelte, ami az eszébe jutott, és az így hangzott:

 

Míg ifjú voltam, nagy kegyben álltam,

Mit kértem, boldogan adták meg a nők,

Szíveket szemeztem, mint mazsolát más,

Szerelmet hazudtam, s hittek nekem ők.

 

De mondtam magamban: „Nem sejti meg egy sem

A titkot, amellyel a szívem oly tele:

Egy nőre várok, ki látszatomon átlát,

Elárulja, hogy ő az, ahogy bánok vele.

 

Futottak az évek, mint égen a felhők,

S a nők körülöttem, mint a szél meg a hó,

S csak csábítottam, színleltem egyre,

Én gyáva csaló, én gyáva csaló.”

 

De mondtam magamban: „Nem látja meg egy sem,

Hogy lényemnek van egy más, egy tiszta fele.

A hölgyem késik, de tudja majd, hogy vártam,

S elárulja, hogy ő az, ahogy bánok vele.”

 

S jött végre a hölgy, gyöngéd, figyelő, s szólt:

„Nem az ön, akinek látja önt a világ.”

Megcsaltam előbb, mint kimondta e szókat;

Mérget nyelt s vízbe vetette magát.

 

S mondom magamban, ha időm akad éppen,

Míg elnyel a züllés, s csúszom lefele:

Erős a szerelem, de a szokás erősebb,

Elárulta az is, ahogy bántam vele.

 

Mikor a dal véget ért, Amalthea úrnő elnevette magát, és a vár vénséges vén sötétje mintha sziszegve húzódott volna vissza.

- Ez valóban hasznos volt - mondta. - Köszönöm, jó uram.

- Nem is tudom, miért épp ezt a dalt választottam -mondta félszegen Lír herceg. - Az apám egyik embere énekelte régen. Nem is igazán hiszem el. Én úgy hiszem, a szerelem erősebb, mint a szokások vagy a körülmények. Hiszem azt, hogy lehetséges sokáig őrizni magunkat valaki számára, és még mindig emlékezni, ki az, akit várunk, ha aztán végül megérkezik.

Amalthea úrnő újból elmosolyodott, és a herceg egy lépéssel közelebb merészkedett hozzá.

Maga is elcsodálkozott a saját bátorságán, amikor halkan így szólt:

- Bárcsak beléphetnék az álmodba, ott őrizhetnélek, és elpusztíthatnám azt a valakit, aki üldöz téged, aminthogy napvilágnál is volna bátorságom megküzdeni vele. De nem juthatok oda másképp, csak ha álmodsz rólam.

Mielőtt Amalthea válaszolhatott volna, vajon ő is így gondolja-e, léptek zaja hallatszott az alattuk kanyargó lépcsőkön, majd Haggard király fátyolos hangja:

- Hallottam a fiamat énekelni. Mi üthetett belé, hogy énekel?

Aztán Schmendrick, az udvari varázsló hangja hallatszott, amint szelíden és hadarva így válaszol:

- Sire, hiszen ez csak valami hősi ének lehetett, valami chanson de geste, aminőt fiad gyakran dalol, ha dicső tettekre lovagol ki, vagy diadalmasan tér haza. Biztos lehet benne felséged…

- Soha nem énekel itt - mondta a király. - A bolondos vándorútjain állandóan énekel, arra a nyakamat teszem, mert ez a hősök szokása. De ő itt énekelt, és nem csatákról, sem hősi tettekről, hanem szerelemről. Merre járhat az úrnő? Tudtam, hogy a fiú a szerelemről énekel, még mielőtt a szövegét meghallottam volna, mert még a kövek is megremegtek, mintha a Bika mozdult volna meg a föld alatt. Hol van az úrnő?

A herceg és Amalthea úrnő egymásra nézett a sötétben, és ekkor már egymás mellett álltak, bár egyikük sem mozdult. Hirtelen rettegés fogta el őket, mert akármi volt is az, ami kettőjük között született, olyasmi volt, ami alighanem megfelelt a király szándékainak. A lépcsőpihenő a fejük fölött egy folyosóban folytatódott; megfordultak hát, és együtt kezdtek futni, bár a saját orrukon túl sem láttak. Amalthea úrnő lépte olyan halk volt, mint az ígéret, amit tett az ifjúnak, míg Lír herceg nehéz csizmái pontosan úgy döngtek, mint nehéz csizmák a kőpadlón. Haggard király nem vette üldözőbe őket, de hangja ott recsegett a csarnokban, a nyomukban, és válaszul a varázsló hangját hallották sustorogni:

- Egerek lehettek, nagyuram, minden kétséget kizáróan. Szerencsére, birtokában vagyok egy egyszerű varázslatnak…

- Hadd fussanak - mondta a király. - Nagyon is kedvemre való, hogy futniuk kell.

Amikor abbahagyták a futást, és megálltak, újra egymásra néztek.

A tél pedig nyögve vonszolta tovább magát - nem valamiféle tavasz felé, hanem Haggard király országának rövid, perzselő nyara felé. Az élet a várban abban a csendben folyt tovább, amely ott honol, ahol senki nem remél már semmit.

Molly főzött és mosta a szennyest, sikálta a követ, javítgatta a fegyvereket és élesítette a kardokat; fát aprított, lisztet őrölt, lovakat csutakolt és takarította az istállójukat, lopott aranyat és ezüstöt olvasztott be a király kincsesládájába, és vályogot vetett szalma nélkül. És esténként, mielőtt aludni tért volna, rendszeresen végigolvasta Lír herceg Amalthea úrnőhöz írott új költeményeit, megdicsérte őket, és kijavította a helyesírást.

Schmendrick pedig bohóckodott és bűvészkedett és komédiázott, ahogy a király óhajtotta, és gyűlölte, miközben tudta, hogy a király tudja ezt, és ebben leli örömét. Többé nem ajánlotta Mollynak, hogy szökjenek el a várból, mielőtt még Haggard kideríti az igazságot Amalthea úrnőről; de többé nem kutatta a Vörös Bikához vezető titkos járatot sem, még ha olykor maradt is némi ideje önmagára. Úgy tűnt, megadta magát - nem a királynak, hanem egy sokkal ősibb, kegyetlenebb ellenségnek, aki végül itt, ezen a télen beérte őt.

Amalthea úrnő mindennap annyival gyönyörűbb lett, amennyivel az a nap komorabb és vigasztalanabb volt az előzőnél. A vén fegyveresek, amint átázva, átfázva visszatértek őrjáratukról az esőből, vagy tolvajkörútjukról, amelyre a király küldte ki őket, olyan csöndesen nyíltak meg előtte, mint a virágok, mikor a lépcsőkön vagy a csarnokban összetalálkoztak vele. Ő olykor-olykor rájuk mosolygott és kedvesen szólt hozzájuk; de amint eltávozott, a vár mindig sötétebbnek tűnt, mint valaha, és a szél odakinn úgy tépte, szaggatta a rongyos eget, mint lepedőt a szárítókötélen. Mert a szépsége emberi volt, és elátkozott, és nem adott megnyugvást az öreg emberek számára. Így hát szorosabbra húzták magukon csöpögő ruháikat, és közelebb bicegtek a konyha kicsiny tűzhelyéhez.

De Amalthea hercegnő és Lír herceg olyan boldogan sétálgatott, beszélgetett és énekelt együtt, mintha Haggard király vára zöld ligetté változott volna egy vad és árnyas tavaszidőn. Úgy mászták meg a görcsbe csavarodott tornyokat, mintha hegyek lettek volna, uzsonnáztak a kőből való réteken a kőszínű ég alatt, fel-alá caplattak a lépcsőkön, amelyek folyókká szelídültek és olvadtak. A herceg elmesélt neki mindent, amit tudott, és mindent, amit gondolt, és boldogan talált ki élettörténeteket és gondolatokat számára, ő pedig azzal segítette, hogy hallgatta. Nem tévesztette őt meg, hiszen valóban nem emlékezett semmire sem, ami a vár és a herceg előtt történt. Minden Lír herceggel kezdődött és végződött a számára - kivéve az álmait, de azok is hamarosan elhalványodtak, ahogy a herceg megmondta előre.

Ezután csak ritkán hallották éjjelente a Vörös Bika moraját, amint vadászni indul, de amikor a mohó hang megütötte a fülüket, Amalthea úrnőt elfogta a félelem, és a tél és a vár falai ismét ott tornyosultak körülöttük, mintha a tavaszt csak az ő öröme adta volna ajándékul a hercegnek. Ilyenkor a herceg szerette volna átölelni, de már régen tudta, mennyire retteg az érintéstől.

Egy délután Amalthea úrnő a vár legmagasabb tornyában állt, és a messzeségbe nézett; Lír herceget várta vissza egy kalandról, amelyre a korábban megölt óriás sógorát legyőzni indult. Hébe-korba még mindig kilovagolt egy kis kalandozásra, ahogy Mollynak is említette. Hagsgate völgye fölött az ég feltornyosult, és olyan színt öltött, mint a mocskos szappan, de eső nem esett. Messze lenn, a tenger ezüstös, zöld és moszatbarna éles szalagokban tekergett a füstös látóhatár felé. A csúf madarak nyugtalankodtak: föl-fölszálltak, kettesével vagy hármasával, gyors köröket írtak le a víz fölött, majd fontoskodva visszatértek a partra, vihorásztak, és a fejüket Haggard király szirten gubbasztó vára felé kapkodták. „Megmondtuk, megmondtuk!”, csúfondároskodtak. Apály volt, az ár éppen fordulóban volt.

Amalthea úrnő énekelni kezdett, hangja úgy billegett és röpdösött a nehéz, hideg levegőben, mint egy idegen madár.

 

Vagyok király leánya,

S vénülésem gyötör,

Tömlöcöm a személyem,

S béklyóm e sima bőr.

Jaj, szöknék, s mint a koldus

Járnék az ég alatt…

 

Nem emlékezett rá, hogy valaha hallotta ezt a dalt, de a szavak úgy csipkedték és húzták-vonták magukkal, mint a gyerekek, akik megpróbálják visszavezetni egy helyre, amelyet újból látni akarnak. Megvonta a vállát, hogy megszabaduljon tőlük.

De hiszen én nem vagyok öreg, mondta magában, és nem vagyok rab. Amalthea úrnő vagyok, Lír herceg kedvese. Ő eljött az álmaimba, hogy akkor se kelljen kételkednem magamban, mikor alszom. Hol is hallhattam volna olyan dalt, amely a bánatról szól? Amalthea úrnő vagyok, és csak olyan dalokat ismerek, amelyeket Lír herceg tanított nekem.

Felemelte a kezét, hogy megérintse a homlokán lévő jegyet. A tengerár megfordult, olyan nyugalommal, ahogy a nap járja égi útját, és a rút madarak rikoltoztak. Egy kicsit zavarta, hogy a jegy nem akar elmúlni.

- Felség - mondta, bár semmiféle nesz nem hallatszott. A háta mögül reszelős nevetést hallott, és megfordult, hogy a király lássa. A király szürke köpönyeget viselt láncinge felett, de hajadonfőtt volt. Arcán fekete csíkok mutatták, a kor hol mart bele a kemény bőrbe, de erősebbnek látszott, mint a fia, és szilajabbnak.

- Gyors vagy, akármi légy is - mondta a lánynak -, de lassú ahhoz képest, ami voltál. Azt mondják, a szerelemben a férfiak gyorsak lesznek, az asszonyok pedig nehézkesek. A végén még beérlek, ha a szerelmed tartós lesz.

Ő némán mosolygott rá. Soha nem tudta, hogyan szóljon a fakó szemű öregemberhez, akit csak ritkán látott feltűnni magánya peremén, amelyen Lír herceggel osztozott. Aztán páncél csillant a völgy mélyén, és a köveken botorkáló fáradt ló poroszkálása hallatszott.

- Felséged fia hazatér - mondta. - Várjuk őt együtt. Haggard király lassan odalépett a mellvédhez, de csak egy pillantást vetett az apró, hazafelé lovagló alakra.

- Ugyan, mi közöm van nekem vagy neked Lírhez? - kérdezte. - Nem tartozik hozzám, sem a születése, sem a szeretet által. Onnan szedtem fel, ahova valaki más letette. Arra gondoltam, hogy még sohasem voltam boldog, és még soha nem volt fiam. Eleinte elég kellemes volt, de hamar kihunyt ez az érzés. Minden elhal, amit én megérintettem. Nem tudom, miért történik így, de mindig így volt. Egy drága tulajdonom kivétel csupán, amely nem hűlt ki és nem lett értelmetlen, miközben birtokoltam; az egyetlen, ami valaha az enyém volt.

Komor arca hirtelen olyan lett, mint egy kiéhezett, ugrásra kész csapda.

- És Lír nem lesz a segítségedre abban, hogy megleld - mondta. - Soha még csak nem is tudta, mi az.

A vár teste váratlanul megpendült, mint egy megfeszített íjhúr, ahogy odalent a vadállat rettentő súlyával megfordult álmában. Amalthea úrnő gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, mivel már egészen hozzászokott, és könnyedén így válaszolt:

- A Vörös Bika. De miért gondolja felséged, hogy azért jöttem, hogy ellopjam a Bikát? Nincs királyságom, amit meg akarnék tartani, és hódítani sem vágyom. Ugyan mihez kezdenék vele? Mégis, mennyit eszik?

- Ne gúnyolódj! - válaszolta a király. - A Vörös Bika ugyanolyan kevéssé az enyém, mint a fiam, nem eszik és nem lehet ellopni. Bárkinek szolgál, aki nem ismeri a félelmet - és én ugyanolyan kevéssé ismerem a félelmet, mint a nyugalmat.

Amalthea úrnő baljós figyelmeztetést látott a hosszú, szürke arcon végigkúszni egészen a szemöldök és az arccsontok árnyékáig.

- Ne gúnyolódj velem - ismételte meg a király. - Miért teszel úgy, mintha elfelejtetted volna küldetésedet, és nekem kellene azt az emlékezetedbe idéznem? Tudom, miért jöttél, és tudod nagyon jól, hogy nálam vannak. Vedd hát el, vedd el őket, ha tudod - ne merészeld feladni most!

A fekete ráncok olyan élessé váltak, mint a kések.

Lír herceg énekelt lovaglás közben, bár a szavait Amalthea úrnő nem vehette ki. Hűvösen így válaszolt a királynak:

- Uram, egész váradban, egész birodalmadban, az összes királyságban, amit csak a Vörös Bika nyerhet felségednek, csupán egyvalamire vágyom; és éppen most hallottam, hogy az nem Felséged tulajdona, tehát nem rendelkezik fölötte. Legyen bármi is felséged féltve őrzött tulajdona rajta kívül, őszintén kívánom, hogy teljék benne öröme. Minden jót, Felség.

Elindult a torony lépcsője felé, de a király elállta az útját, ő pedig megtorpant. Ahogy a királyra nézett, szeme olyan sötét volt, mint patanyomok a hóban. A szürke király egy pillanatra elmosolyodott, és Amaltheát egy különös, gyöngéd érzés dermesztette meg, mert hirtelen rádöbbent, hogy ők ketten valahogy egyformák.

De a király így szólt:

- Tudom, ki vagy. Már szinte akkor tudtam, ki vagy, amikor az úton megpillantottalak, amint a váram kapuja felé tartottál a szakácsnőddel és a bohócoddal. Attól a pillanattól fogva nem tehettél olyan mozdulatot, amely árulód ne lett volna. Egy lépés, egy pillantás, ahogy elfordítod a fejed, a nyakad villanása, ahogy lélegzetet veszel, még az is, ahogy tökéletesen csöndben állsz… mind a kémeim voltak. Hagytad, hogy egy ideig gyönyörködjem benned, és a magam módján hálás is vagyok érte. De az időd lejárt.

A válla fölött kinézett a tengerre, és hirtelen a mellvédhez lépett, egy fiatal férfi tudattalan bájával.

- Közeleg a dagály - mondta. - Gyere, nézd. Gyere ide. Egészen szelíden beszélt, de a hangjában a rút parti madarak rikácsolása reccsent meg.

- Gyere ide - mondta élesen. - Gyere, nem foglak megérinteni.

Lír herceg így énekelt:

Szeretlek, amíg csak bírlak én, Örök időkig akár…

A rémisztő fej nyeregkápája mellett valahogy összhangban volt mély fejhangjával. Amalthea úrnő a király mellé lépett.

A hullámok közeledtek a fátyolos, örvénylő ég alatt, lassan nőttek, mint a fák, ahogy egyre közelebb gördültek a tengeren. Ahogy a parthoz értek, kúszni kezdtek, hátukat egyre magasabbra és magasabbra púpozták, majd olyan dühödten ugrottak a partnak, mint csapdába esett és a falat rohamozó vadállatok. Keserves vicsorgással hullottak vissza, hogy újra és újra nekirugaszkodjanak, karmok recscsentek és törtek, és a csúf madarak panaszosan jajveszékeltek. Mielőtt megtörtek volna a hullámok, szürke és zöld színűek voltak, mint a galambok, aztán olyan színűre változtak, mint Amalthea úrnő haja, melyet a szemébe sodort a szél.

- Ott - szólt hozzá egy ismeretlen, tiszta hang a közeléből. - Ott vannak.

Haggard király komoran rámosolygott, és lemutatott a tajtékos vízre.

- Ott vannak - mondta, és úgy nevetett, mint egy rémült kisgyerek -, ott vannak. Mondd, hogy nem a te néped, mondd, hogy nem azért jöttél, hogy őket megtaláld. Mondd, hogy a szerelem tartott egész télen át a váramban.

Nem várt választ, elfordult a hullámok felé. Arca hihetetlenül elváltozott: boldogság színezte a komor bőrt, végigsuhant az arcéleken és meglágyította az íjfeszes ajkakat.

- Ők az enyémek - mondta elérzékenyülve -, az enyémek. A Vörös Bika terelte hozzám őket, egyiket a másik után, és a parancsomra a tengerbe hajtotta őket. Hol máshol lehetne az egyszarvúakat tartani, miféle ketrec fogságában? Hiszen a Bika maga őrködik felettük, éberen vagy álomban, és a szívük réges-régen elcsüggedt. Most a tengerben élnek, és minden dagály egylépésnyire sodorja őket a parthoz, ám ők mégsem merik megtenni azt a lépést, nem mernek a vízből kijönni. Félnek a Vörös Bikától.

A közelben Lír herceg így énekelt:

„Van aki többet igér, mint amit adni képes,

Mindent, ami élte fogytáig az övé lesz…”

Amalthea úrnő a mellvédhez szorította a kezét, és csak azt kívánta, bár Lír itt lenne most vele, mert már tudta, hogy Haggard király őrült. Lábuk előtt hevert a keskeny, sápadt tengerpart, a sziklák és az emelkedő dagály, és más semmi. - Szeretem nézni őket. Boldogsággal töltenek el.

A gyermeki hang szinte énekelve szólt.

- Biztosan tudom, hogy ez a boldogság. Amikor először éreztem ezt, azt hittem, belehalok. Ketten voltak a kora hajnali félhomályban. Egyikük egy folyóból ivott, a másik pedig az első nyakán pihentette a fejét. Úgy éreztem, belehalok. Így szóltam a Vörös Bikához: „Azt akarom, azt a kettőt. Nem, mindet akarom, ahányan csak vannak, mindet, mert erősen emészt a vágy utánuk.” A Bika pedig elhozta őket, egytől egyig. A Bikának mindegy volt. Mindegy lett volna az is, ha galacsinhajtó bogarakat vagy krokodilokat kértem volna. Neki csak az számít, hogy akarok-e valamit vagy nem akarok. Egy pillanatra egészen elfelejtkezett Amalthea úrnőről, ahogy az alacsony mellvéd fölé hajolt, és ő ekkor talán bemenekülhetett volna a toronyba. De mozdulatlan maradt, mert egy régi, rossz álom ébredezett körülötte, bár fényes nappal volt. A hullámok szilánkokra zúzódtak a sziklákon, és újra összekavarodtak, és Lír herceg dalolva lovagolt:

„De én szeretlek,

míg szeretni bírlak,

Sose kérdem,

hogy szeretsz-e te is.”

- Úgy emlékszem, ifjú ember voltam, amikor először megpillantottam őket - folytatta Haggard király. - Most már vénséges vén lehetek - legalábbis mindenféle kacatot összeszedtem azóta, amim akkor még nem volt, majd elhánytam őket újból. De mindig tudtam, semmi sem méltó arra, hogy a szívemet feltegyem rá, mert semmi sem tart sokáig, és igazam volt, így hát mindig is öreg voltam. De valahányszor az egyszarvúimat látom, ugyanaz az érzés fog el, mint azon a reggelen az erdőben, és ifjú vagyok, a korom ellenére, és minden megtörténhet egy olyan világban, amelyben ilyen szépség létezik. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük, ha én már nem leszek. A Vörös Bika rögtön elfelejti őket, tudom, és elmegy új gazdát keresni, de azt hiszem, hogy akkor sem nyerik vissza a szabadságukat. Remélem, hogy így lesz, mert akkor az enyémek maradnak, mindörökre.

Majd megfordult, és ismét Amaltheára nézett, a pillantása pedig gyöngéd volt, és vágyakozó, mint Lír hercegé. - Te vagy az utolsó - mondta. - A Bika azért vétett el, mert nő alakjában látott, de én mindig tudtam. Mellesleg hogyan sikerült így átváltoznod? A varázslód nem tehette. Alig hinném, hogy tejszínből vajat tudna csinálni.

Ha Amalthea úrnő elengedte volna a mellvédet, kizuhant volna, mégis teljesen nyugodtan válaszolt: Uram, nem értem, miről beszélsz. Én semmit sem látok a vízben.

A király arca megremegett, mintha tűz lángján keresztül nézett volna rá.

- Még mindig tagadod hát, ki vagy? - suttogta. - Tagadni merészeled, ki vagy? Nem, ez olyan hamis és gyáva volna, mintha tényleg ember volnál. Saját kezemmel vetlek le innen a néped közé, ha tagadni mered, ki vagy.

Amalthea úrnő felé lépett, ő pedig tágra nyílt szemmel figyelte, mozdulásra képtelenül. A tenger zúgása töltötte be a gondolatait, Lír herceg énekével és a Rukh nevű ember gurgulázó halálsikolyával együtt. Haggard király arca úgy magasodott fölé, mint egy kalapács feje, és ezt motyogta:

- Az nem lehet, nem tévedhettem. És mégis, a szeme ugyanolyan ostoba, mint a Líré: mint bármely szem, amely még soha nem látott egyszarvúakat, soha nem látott semmit, csak önmagát a tükörben. Miféle csalás ez, hogyan lehetséges? Már nincsenek zöld levelek a szemében. Amalthea úrnő lehunyta a szemét, de amit magába zárt, több volt, mint ami kívül maradt: egy boszorkányarcú, bronzszárnyú lény suhant el, nevetve és fecsegve, és a pillangó kitárta szárnyát, hogy lecsapjon, a Vörös Bika csöndben haladt át az erdőn, sápadt szarvával félrehajtva a csupasz ágakat. Tudta, hogy Haggard király eltávozott, de nem nyitotta ki a szemét.

Hosszú idő múlva - vagy csak egy pillanattal később, a varázsló hangját hallotta a háta mögött.

- Nyugodj meg, nyugodj meg, már vége van.

Pedig ő nem emlékezett rá, hogy egy hangot is kiadott volna.

- A tengerben - mondta a varázsló. - Tehát a tengerben vannak. Nos, Nos, ne érezd magad rosszul emiatt. Én sem láttam őket, sem most, sem máskor, amikor figyeltem, mint emelkedik a dagály. De ő látta őket; és ha Haggard lát valamit, az ott van.

Felnevetett, és nevetése úgy koppant, ahogy fejsze a fán.

- Ne bánkódj emiatt. Ez egy boszorkány vára, és ha valaki itt él, nehezen tudja közelről szemlélni a dolgokat. Nem elég, ha készen állsz a látásra: mindig nézned kell.

Újra nevetett, egy kicsit szelídebben.

- Minden rendben - mondta -, most már megtaláljuk őket. Gyere. Gyere velem.

Amalthea úrnő feléje fordult, megpróbált szavakat formálni a szájával, de egy hang sem jött ki rajta. A varázsló zöld szemével kutatva nézte az arcát.

- Nedves az arcod - mondta aggodalmasan. - Remélem, hogy csak a tenger permete. Ha annyira emberivé válsz, hogy sírsz, akkor nincs az a varázslat a világon… ó, csak a tenger permete lehetett. Gyere velem. Bárcsak permet volna.

 

 

Tizenkettedik fejezet

 

Haggard király várában a nagy csarnokban az óra hatot ütött. A valóságban tizenegy perccel múlt éjfél, de a csarnok csak egy kevéssel volt sötétebb, mint hat órakor, vagy akár délben lett volna. Akik a várban éltek, mégis a sötétség változásaiból állapították meg az időt. Voltak időszakok, amikor a csarnok csak a melegség utáni sóvárgástól volt hideg, és a fény hiányától komor; amikor a levegő dohos és állott volt, és a kövek az áporodott víz szagát árasztották magukból, mert nem volt ablak, amely a frissítő szelet beereszthette volna. Ilyenkor nappal volt.

Ám éjjel a vár telis-tele, csordultig tele volt a sötétséggel, életre kelt tőle - mint ahogy vannak fák, amelyek egész nap magukba gyűjtik az eleven fényt, és levelük fonákján még sokáig őrzik, miután a nap már lenyugodott. Ilyenkor a nagy csarnok ugyanígy volt sötét. A kicsiny zajok, amelyek nappal aludtak, felébredtek, és kopácsolni és kapirgálni kezdtek a sarkokban. Éjszaka akkor volt, amikor a kövek ódon szaga szállt fel mélyről, a padló alól.

- Gyújts világot - szólt Molly Grue. - Mondd csak, nem tudnál valami fényt csinálni?

Schmendrick mormogott valamit, kurtán és szakszerűen. Egy pillanatig semmi sem történt, de azután egy különös, sápatag fény áradt szét a padlóból, ezer meg ezer rohanó, izzó és visítozó szikrára szórva szét magát a teremben. A vár apró éjszakai szörnyei úgy ragyogtak, mint a szentjánosbogarak. Ide-oda csapódtak a csarnokban, rohanó árnyakat keltve beteges fényükkel, és még dermesztőbbé tették a sötétséget, mint amilyen előtte volt.

- Ennél még a sötét is jobb volt - szisszent fel Molly. - Nem tudnád valahogy visszahívni őket? Legalább azokat a bíborszínű micsodákat, amelyeknek lábuk… azt hiszem lábuk van.

- Nem, nem tudom - válaszolta Schmendrick mogorván. - Nyugodj meg. Hol van a koponya?

Amalthea úrnő látta a koponyát, amint egy pillér tetejéről vigyorog az árnyékban, akkora, mint egy citrom, és sápadt, mint a hajnali holdvilág, de nem szólt semmit. Nem szólt egy szót sem azóta, hogy lejött a toronyból.

- Ott van - szólt a varázsló. A koponya elé lépett, és sokáig bámult repedéseibe és porladozó szemüregébe, közben lassan bólogatott, és valamit ünnepélyesen mormolt magában. Molly Grue ugyanolyan komolyan nézett rá, de közben sűrűn Amalthea úrnőre pillantott. Végül Schmendrick megszólalt:

- Nos, rendben. Ne állj ilyen közel.

- Tényleg létezik varázsige, amely meg tud szólaltatni egy koponyát? - kérdezte Molly. A varázsló kinyújtóztatta az ujjait, és kurtán, szakértően rámosolygott.

- Vannak varázsigék, amelyek bármit szóra bírnak. A nagy mágusok nagyon értettek a meghallgatáshoz, és meglelték a módját, hogy minden létező dolgot megbűvöljenek és megszólaltassanak, legyen az eleven vagy holt. Látni és meghallgatni: leginkább ez tesz varázslóvá valakit.

Mély levegőt vett, gyorsan oldalra pillantott, és megdörzsölte a kezeit. A többi csupán gyakorlat kérdése - mondta. - Nos hát, gyerünk.

Váratlanul szembenézett a koponyával, egyik kezét finoman rátette a sápadt homlokra, és mély, parancsoló hangon beszélni kezdett hozzá. A szavak úgy meneteltek elő a szájából, mint a katonák, léptük hatalmasan visszhangzott a sötétben, de a koponya egy szót sem szólt.

- Csodálkoztam volna - mondta a varázsló nyugodtan. Fölemelte a kezét a koponyáról, és újra beszélni kezdett hozzá. Ezúttal a varázsige hangzása érvelőbb volt, és hízelgőbb, szinte könyörgő. A koponya néma maradt, de Molly úgy látta, mintha valami éberség suhant volna át az arctalan homlokon, majd ismét eltűnt.

A ragyogó férgek cikázó fényében Amalthea úrnő haja úgy fénylett, mint egy virág. Sem kíváncsinak, sem közömbösnek nem mutatta magát. Néma maradt, ahogy egy csatatér is elnémul néha, és figyelte, ahogy Schmendrick egyik ráolvasást a másik után kántálja a homokszínű csontgolyóbisnak, amely ugyanolyan néma, mint ő. Minden varázsige kétségbeesettebb hangon hangzott el, mint az előző, de a koponya nem szólt. És mégis, Molly biztos volt benne, hogy figyel és hallgat, és magában mulat. Jobban ismerte a gúny némaságát, semhogy összetévessze a halál csöndjével.

Az óra huszonkilencet ütött - legalábbis ennél a pontnál veszítette el Molly a számolást. A rozsdás ütések még egyre a padlón csörömpöltek, amikor Schmendrick hirtelen megrázta mindkét öklét a koponya előtt, és felordított:

- Nos, rendben, legyen hát, te beképzelt térdkalács! Mit szólnál, ha jól a szemed közé csapnék?

Utolsó szavainál a hangja nyomorúságos és dühös nyüszítéssé vált.

- Helyes - szólalt meg a koponya. - Ordíts. Ébreszd csak fel a vén Haggardot. - Hangja olyan volt, mintha száraz faágak csikorognának és nyikorognának a szélben. - Ordíts hangosabban - mondta. - A vénember bizonyára itt van valahol a közelben. Nem alszik sokat.

Molly örömében halkan felsikoltott, és még Amalthea úrnő is egy lépéssel közelebb jött. Schmendrick ökölbe szorított kézzel állt, arcán nyoma sem látszott diadalnak.

A koponya folytatta:

- Na, elő vele. Kérdezd csak, hogyan lehet eljutni a Vörös Bikához. Nem bánjátok meg, ha az én útmutatásomat követitek. A király testőre vagyok, és azért helyezett ide, hogy a Vörös Bikához vezető utat őrizzem. Még maga Lír herceg sem ismeri a titkos utat, ám én igen.

Molly Grue félénken megkérdezte:

- Ha tényleg azért vagy itt, hogy őrt állj, miért nem versz riadót? Miért ajánlgatod a segítségedet ahelyett, hogy a fegyvereseket hívnád?

A koponya csörömpölve nevetett.

- Már hosszú ideje itt vagyok ezen a pilléren - mondta. - Egykor Haggard fegyverhordozója voltam, mígnem egyszer minden ok nélkül lecsapta a fejemet. Ez abban az időben történt, amikor még azért volt gonosz, hogy megtudja, az teszi-e igazán boldoggá. Kiderült, hogy nem, de gondolta, hasznát veheti a fejemnek. Felhelyezett hát ide, hogy őrszemként szolgáljak neki. Ilyen előzmények után nem vagyok annyira hűséges Haggardhoz, mint lennem kéne.

Schmendrick halkan így szólt:

- Akkor hát oldd meg a feladványt. Mondd el, merre vezet az út a Vörös Bikához.

- Nem - válaszolta a koponya. Aztán eszelősen fölkacagott.

- Miért nem? - kérdezte Molly dühödten. - Miféle játékot játszol?

A koponya hosszú, sárga állkapcsa meg se mozdult, miközben beszélt, de eltartott egy ideig, mire a komisz nevetés abbamaradt. Még a suhanó éjszakai teremtmények is megálltak egy pillanatra, cukormáz színű fényük megtorpant, míg a röhögés el nem ült.

- Én halott vagyok - folytatta a koponya. - Halott vagyok, és kitettek ide a sötétbe, hogy vigyázzam Haggard birodalmát. Egyetlen nyomorúságos szórakozásom az maradt, hogy bosszantsam és ingereljem az élőket, és nem adódik túl sok lehetőségem erre. Számomra szomorú veszteség ez, mivel életemben különösen ingerkedő természetű voltam. Biztosan megbocsátjátok, ha egy icipicivel többet engedtem volna meg magamnak veletek szemben. Próbáljátok meg holnap. Talán holnap elmondom.

- De nekünk nincs időnk! - kiáltotta Molly. Schmendrick könyökével oldalba bökte, de ő előresietett, egész közel lépett a koponyához, és egyenesen lakatlan szemébe nézve így szólt hozzá:

- Nincs időnk. Talán már most is túl késő.

- Nekem van időm - válaszolta elmerengve a koponya. - Igazában nem is jó, ha az embernek sok ideje van. Sietség, kapkodás, kétségbeesés, valamit elmulasztasz, más dolgok elmúltak, megint mások nagyobbak, semhogy beleférjenek a röpke időbe… így telik el az élet. Elkerülhetetlen, hogy erről-arról lekéssen az ember. Ne fájjon a fejed emiatt.

Molly még közelebb lépett volna, de a varázsló megragadta a karját és félrehúzta.

- Hallgass! - szólt rá kurtán és élesen. - Egy szót se, egy szót se többet. Beszél az ördögadta holmi, nem igaz? Talán ennyi elég is a feladvány megoldásához.

- Nem elég - jelentette ki a koponya. - Annyit beszélek, amennyit csak akarok, mégsem mondok el nektek semmit. Ez aztán az aljasság, nem igaz? Hát még ha ismertetek volna engem életemben.

Schmendrick rá se hederített.

- Hol van a bor? - kérdezte Mollytól. - Lássuk csak, mire megyünk a borral.

- Nem találtam sehol se - válaszolta Molly idegesen. - Már mindenütt kerestem, de nem hiszem, hogy akár csak egy csöppnyi is lenne ebben a várban.

A varázsló néma csendben nézett rá.

- Pedig kerestem - bizonykodott Molly.

Schmendrick lassan felemelte a karját, majd megint leeresztette. - Nos - mondta -, nos hát, ez van, nem tudtunk bort keríteni. Ismerek néhány trükköt, de a levegőt nem változtathatom borrá.

A koponya csattogva-kattogva felvihogott.

- Anyagot sem létrehozni, sem elpusztítani nem lehet - jegyezte meg. - Legalábbis a legtöbb varázsló nem képes rá.

Molly ruhája ráncából előhalászott egy kis flaskát, amely a sötétben halványan derengett. Így szólt.

- Arra gondoltam, ha lenne egy kis víz, azzal elkezdhetnéd…

Schmendrick és a koponya nagyon is egyformán nézett rá.

- Nos, már volt ilyenre példa - mondta Molly hangosan. - Nem kell semmi új dolgot csinálnod. Olyasmit sohasem kérnék tőled.

A saját hangját hallva oldalra pillantott Amalthea úrnőre; de Schmendrick kivette a kezéből az üvegcsét és elgondolkodva tanulmányozta, forgatta, és különös, törékeny szavakat suttogott maga elé. Végül így szólt:

- Végtére is, miért ne? Amint te mondtad, ez egészen hétköznapi mutatvány. Egy időben nagy divatját élte, emlékszem, de manapság már valóban egy kissé idejétmúlt.

Egyik kezét lassan a flaska fölé emelte és egy szót rajzolt a levegőbe.

- Mit csinálsz? - kérdezte izgatottan a koponya. - Hé, csináld közelebb, csináld itt előttem. Nem látok semmit.

A varázsló megfordult, melléhez szorította az üvegcsét és föléhajolt. Sustorgós énekbe kezdett, amely Mollyt arra a hangra emlékeztette, amit az elhamvadt tűz ad, miután már az utolsó parázs is kihunyt.

- Meg kell értened - szólt, félbeszakítva saját magát -, nem lesz valami különleges ital. Asztali bor, ha egyáltalán. Molly ünnepélyesen rábólintott. Schmendrick folytatta:

- És mint általában, túl édes lesz; arról meg, hogy hogyan fog magától elfogyni, ha senki sem issza meg, a leghalványabb elképzelésem sincs.

Újrakezdte a ráolvasó éneket, még lágyabban, miközben a koponya keserűen panaszolta, hogy se nem lát, se nem hall semmit. Molly halkan és reménykedve súgott valamit Amalthea úrnőnek, aki nem nézett rá, és nem válaszolt.

A dal hirtelen félbeszakadt, és Schmendrick a szájához emelte az üveget. Először beleszimatolt és így mormogott:

- Gyenge, gyengécske, alig van valami bukéja. Még senki sem tudott varázslattal jó bort készíteni. - Aztán a szájához emelte az üveget, hogy igyon belőle, majd megrázta és rámeredt. Halvány, ijesztő mosollyal felfordította. Semmi sem folyt ki belőle, egyáltalán semmi sem.

- Ennyi volt hát - mondta szinte vidáman. Száraz nyelvével megnyalta a szája szélét és folytatta: - Ez volna hát, végül ez is megesett. - Még mindig mosolyogva, fölemelte az üveget, hogy elhajítsa a csarnokon át.

- Ne, várj! Hé, ne dobd el!

A koponya csikorgó hangja olyan hevesen tiltakozott, hogy Schmendrick megállt, mielőtt még az üveg elhagyta volna a kezét. Mollyval együtt megfordultak, és szemügyre vették a koponyát, amely olyan izgalomba jött, hogy függő állapotában ugrándozni kezdett, viharvert tarkóját keményen az oszlopnak csapkodva, ahogy szabadulni próbált.

- Ne dobd el! - siránkozta. - Ti, emberek nem vagytok eszeteknél, ha eldobtok egy ilyen bort. Add nekem, ha neked nem kell, de ne dobd el! - Nyüszítve remegett és imbolygott az oszlopon.

Schmendrick arcán álmatag, csodálkozó kifejezés suhant át, mint esőfelhő egy kiaszott ország fölött. Óvatosan kérdezte:

- És mit kezdesz a borral, hisz nincs már nyelved, hogy megízleld, nincs ínyed, hogy érezd, nincs gigád, hogy ledöntsd rajta. Ötven éve halott vagy, lehetséges, hogy még mindig emlékszel, még mindig vágyakozol?

- Ötven éve halott vagyok, mi mást is csinálhatnék? - A koponya abbahagyta a groteszk rángatózást, de keserűségében szinte emberivé vált a hangja.

- Emlékszem - mondta. - Többre is emlékszem, nem csak a borra. Adj egy kortyintásnyit, ne többet… adj egy nyeletet… és én úgy ízlelem majd, ahogyan te sohasem fogod, romlandó húsoddal, minden ízlelőbimbóddal és érzékszerveddel. Volt időm rá, hogy ezt elgondoljam. Tudom, milyen a bor. Ide vele!

Schmendrick vigyorogva megrázta a fejét.

- Nagyon meggyőző, de újabban kezdem észrevenni magamon, hogy kissé bosszúálló természetű vagyok. - Harmadszorra is fölemelte az üres üveget, a koponya pedig fölsikoltott az iszonyú rettegéstől.

Molly Grue szánakozva mondta:

- De hiszen nincs is… - ám a varázsló rálépett a lábára. - Természetesen - dudorászta fennhangon -, ha véletlenül ugyanúgy emlékeznél a Vörös Bika barlangjának bejáratára, ahogyan a borra emlékezel, akár még üzletet is köthetnénk.

A flaskát szórakozottan forgatta két ujja között.

- Rendben! - vágta rá a koponya azonnal. - Megegyeztünk, egy hörpintésért cserébe, de add ide, most, azonnal! Jobban szomjazom a borra, mint az életemben valaha, amikor pedig még volt torkom, amely kiszáradhatott. Csak egyetlenegy kortyot adj most, és elmondok mindent, amit csak tudni akarsz.

A mállatag állkapcsok összevissza csikorogtak egymáson. A koponya palaszürke fogai vacogtak és reccsenve töredeztek.

- Add oda neki - suttogta Molly Schmendricknek. Attól félt, hogy a kihalt szemüregek egyszer csak megtelnek könnyekkel. De Schmendrick megint megrázta a fejét.

- Az egészet odaadom - nézett fel a koponyára. - Miután elmondtad, hogy juthatunk a Bikához.

A koponya felsóhajtott, de nem habozott.

- Az út az órán át vezet - mondta. - Egyszerűen átsétáltok az órán, és ott vagytok. Na, megkaphatom végre a bort? - Az órán keresztül.

A varázsló megfordult, és a csarnok távolba vesző végébe nézett, amerre az óra állt. Magas volt, fekete és keskeny, egy nagy állóóra alkonyati árnyéka. Előlapján az üveg betört, az óramutató elveszett. Mocskos üvege mögött látszott a csupasz óramű, amint olyan bosszúsan ficánkol és tekergőzik, mint egy vízisikló.

- Úgy érted, amikor az óra elüti a megfelelő időt, kinyílik, és ott van mögötte egy alagút, egy rejteklépcső? - kérdezte Schmendrick. Hangja kételkedő volt, mert az óra túl keskeny volt ahhoz, hogy valamiféle átjárót rejthessen.

- Ilyesmiről nem tudok - válaszolta a koponya. - Ha arra vártok, míg ez az óra elüti a megfelelő időt, akkor addig lesztek itt, míg én. Miért tovább bonyolítani egy egyszerű rejtélyt? Átmentek az órán, és a Vörös Bika ott lesz a túloldalon. Na, ide a borral.

- De a macska azt mondta… - kezdte Schmendrick. Aztán megfordult, és elindult az óra felé. A sötétben úgy látszott, mintha lefelé haladna egy hegyről, egyre kisebb és görnyedtebb lett. Amikor odaért az órához, megállás nélkül továbbment, mintha az tényleg nem volna több egy árnyéknál. De beütötte az orrát.

- Ez ostobaság - mondta hűvösen a koponyának, ahogy visszatért. - Azt hiszed, hogy így becsaphatsz bennünket? A Bikához talán tényleg az órán át vezet az út, de lennie kell még valaminek, amiről tudnunk kéne. Áruld el, vagy kidöntöm a földre a bort, hogy a bukéja és a látványa örökké emlékeztessen rá. De siess!

Ám a koponya megint felnevetett; ezúttal gondoskodó, szinte atyai hangon.

- Emlékezzetek, mit mondtam nektek az időről - mondta. - Mikor még éltem, az hittem, ahogyan ti is, hogy az idő legalább annyira valóságos és kézzel fogható, mint én magam, vagy valószínűleg még inkább. Azt mondtam, „egy óra”, mintha csak látnám, és „hétfő”, mintha ott lenne valahol a térképen. Siettem percől percre, napról napra, évről évre, mintha valóban egyik helyről a másikra haladnék. Mint mindenki más, én is egy házban éltem, amely a másodpercek és a percek, a hétvégék és az újesztendők tégláiból állt, és sohasem hagytam el, míg meg nem haltam, mert nem volt más kijárat. Most már tudom, hogy nyugodtan kibe sétálhattam volna a falakon.

Molly zavartan pislogott, de Schmendrick bólintott.

- Igen - mondta -, ahogy az igazi varázslók is teszik. De akkor az óra…

- Az óra sohasem üti az igazi időt - mondta a koponya. - Haggard régen összezavarta az óraművet egy napon, amikor megkísérelte a tovasuhanó időt megállítani. De számotokra egy a fontos: meg kell értenetek, nem az számít, hogy az óra éppen a tízet ütötte el, vagy a hetet, vagy a tizenötöt. Meghatározhatjátok a saját időtöket, és elkezdhetitek a számítást egészen máshonnan. Ha ezt megértitek, akkor minden idő az igazi idő lesz számotokra.

Ebben a percben az óra négyet ütött. Az utolsó kondulás még el sem halt, mikor a nagy csarnok alól egy hang válaszolt rá. Nem bömbölés, nem vad dübörgés volt, mint amit a Vörös Bika álmában szokott hallatni, inkább egy lassú, kíváncsi moraj - mintha a Bika valami új szagra ébredt volna az éjszakában. A padló minden köve sziszegett, mint a kígyó, maga az éjszaka is beleborzongott, és a ragyogó éjjeli lények vadul kalimpáltak a csarnok sarkai felé. Mollyba hirtelen belenyilallt a bizonyosság, hogy Haggard király a közelben van.

- Add ide a bort - kiáltott a koponya. - Én megtartottam az alku rám eső részét.

Schmendrick némán odaemelte az üres flaskát az üres szájhoz, a koponya pedig nyeldekelt, sóhajtozott és csettintett.

- Ó! - szólalt meg végül. - Ó, ez felséges volt, ez aztán bor volt! Többet értesz a varázslathoz, mint gondoltam volna. Most már megérted, amit az időről mondtam?

- Igen - válaszolta Schmendrick. - Azt hiszem.

A Vörös Bika újból az érdeklődő morgást hallatta, a koponya pedig az oszlopnak csattant.

Schmendrick folytatta:

- Nem. Nem értem. Nincs más út?

- Hogyan lehetne? - Molly lépteket hallott; aztán csönd lett; majd lélegzés vékony, óvatos árapálya lett hallhatóvá. Nem tudta volna megmondani, merről jön. Schmendrickre nézett, akinek az arca most olyan volt, mintha belülről piszkolódott volna be, mint egy lámpás belseje: félelemtől, zavarodottságtól. Fénylett, bár inkább pislákolt, mint egy lámpás fénye a viharban.

- Azt hiszem, értem - mondta -, de biztos vagyok benne, hogy nem. Megpróbálom.

- Én még mindig azt gondolom, hogy ez valóságos óra - mondta Molly. - De nekem így is jó. Egy valóságos órán is át tudok sétálni.

Részben azért beszélt, hogy Schmendricket megnyugtassa, de érezte, hogy fény gyúl a testében, és ráébredt, hogy amit mondott, valóság.

- Tudom, hova kell mennünk - mondta. - És ez van olyan jó, mint tudni bármikor, hogy mennyi az idő.

A koponya félbeszakította: Adok nektek egy jó tanácsot, cserébe a jó borért. Schmendrick bűntudatosan nézett rá. A koponya így folytatta:

- Törjetek össze. Vágjatok a földhöz, hadd törjek szilánkokra. Ne kérdezzétek, miért, tegyétek.

Nagyon gyorsan beszélt, szinte suttogott.

Molly és Schmendrick egyszerre kiáltotta:

- Micsoda? Miért?

A koponya elismételte a kérést. Schmendrick újból megkérdezte:

- Miket beszélsz? Mi az ördögért kellene összetörnünk?

- Csak tegyétek! - parancsolta a koponya. - Tegyétek! - A lélegzetvétel minden irányból közelebbről hallatszott, bár csak egy pár láb lépteit lehetett hallani.

- Nem - mondta Schmendrick. - Megőrültél. - Hátat fordított, és másodszorra is elindult a komor, sötét óra felé. Molly megfogta Amalthea úrnő fagyos kezét, és követte Schmendricket. Úgy húzta maga után a fehér lányt, mint egy papírsárkányt.

- Hát jó - mondta szomorúan a koponya -, én figyelmeztettelek.

Iszonyatos hangon, olyan hangon, mintha jégeső csapott volna le acéllemezre, hirtelen rikoltozni kezdett:

- Ide hozzám, hej, a király nevében! Őrök, ide hozzám! Betörők vannak itt, rablók, martalócok, emberrablók, fosztogatók, gyilkosok, banditák, kalózok! Haggard király! Hé, Haggard király!

A fejük fölül és mindenhonnan egyszerre lábdobogás hallatszott, és a vén fegyveresek ziháló hangja, ahogy futás közben kiáltoztak. Egy fáklya sem lobbant fel, mert a várban nem gyújthatott senki fényt, hacsak maga a király személyesen nem parancsolta, és Haggard még néma volt. A három tolvaj ott állt megzavarodva, és gyámoltalanul bámult a koponyára.

- Sajnálom - mondta az. - Már csak ilyen vagyok, szószegő. De megpróbáltam.

Aztán rég elenyészett szemei hirtelen megpillantották Amalthea úrnőt - tágra nyíltak és felizzottak, bármily képtelenség volt ez.

- Ó, nem - suttogta. - Nem, nem. Lehet, hogy áruló vagyok, de nem ennyire.

- Menekülj - kiáltott rá Schmendrick, ahogy egyszer, réges-régen a vad, tajtékfehér legendának kiáltotta, akit éppen akkor szabadított ki. Átrohantak a nagy csarnokon, miközben a fegyveresek nagy zajt csapva botladoztak a sötétben, és a koponya rikoltozott,

- Egyszarvú! Egyszarvú! Haggard, Haggard, itt megy, a Vörös Bikához tart! Figyelj az órára, Haggard! Hol vagy már? Egyszarvú! Egyszarvú!

Aztán a király hangja reccsent bele vadul a hangzavarba:

- Te ostoba hitszegő, hiszen te magad árultad el neki!

Gyors, titokzatos lépései a közelből hallatszottak, és Schmendrick maga is megfordult és futásnak eredt. De ekkor robaj hallatszott, reccsenés és csörömpölés, majd egy hang, ahogy a vén csont pattogva tört szét a vén kövön. A varázsló rohant tovább.

Amikor az óra előtt álltak, a kétség vagy a bizonyosság már nem játszott sok szerepet. A fegyveresek a csarnokban voltak, csörömpölő lépteik visszhangot vertek, amely oda-vissza csapódott a falak közt, miközben Haggard király szitkozódott és átkozta őket. Amalthea úrnő egy pillanatig sem tétovázott. Belépett az órába és eltűnt, akár a hold a felhők mögött - amelyek elrejtik ugyan, de magukba nem foglalják, hiszen ezer és ezer mérföldnyire jár tőlük.

Mintha egy erdei nimfa volna, gondolta Molly tébolyultan, az idő pedig a fája. A sötét, mocskos üvegen keresztül látta a súlyokat, az ingát és a rozsdás harangokat, minden pörgött és izzott, miközben nézte. Nem volt semmilyen ajtó mögöttük, amelyen Amalthea úrnő átmehetett volna. Csak az óramű rozsdás sugárútja volt, amely magával ragadta tekintetét, ki az esőbe. A súlyok úgy himbálóztak ide-oda, mint a tengeri hínár.

Haggard király rikoltozott:

- Állítsátok meg őket! Törjétek szét az órát!

Molly megfordult, el akarta mondani Schmendricknek, hogy már sejti, miről beszélt a koponya; de a varázsló eltűnt, és eltűnt Haggard király csarnoka is. Az óra is köddé vált, ő pedig Amalthea úrnő mellett állt valahol a hidegben.

A király hangja nagyon messziről ért el hozzá - nem is annyira hallotta, mint inkább emlékezett rá. Oldalra fordította a fejét, és egyszer csak Lír herceg arcába nézett. Mögötte fényes pára lebegett, amely úgy csillámlott, mint egy hal pikkelyes oldala, és semmiféle hasonlatosságot nem mutatott egy rozsdás óraművel. Schmendricket sehol sem látta.

Lír herceg komoran Molly felé fordította arcát, de Amalthea úrnőhöz szólt először.

- Elmentél volna nélkülem - mondta. - Nem is hallgattál rám.

Ő pedig válaszolt neki, bár Mollyhoz vagy a varázslóhoz nem szólt volna. Mély, tiszta hangján így válaszolt:

- Visszajöttem volna. Nem tudom, miért vagyok itt, sem azt, hogy ki vagyok. De visszajöttem volna.

- Nem - mondta a herceg. - Soha nem jöttél volna vissza.

Mielőtt még folytathatta volna, Molly, saját legnagyobb meglepetésére, sírva fakadt:

- Ne ezzel foglalkozzatok! Hol van Schmendrick?

A két idegen udvariasan rácsodálkozott, hogy kettejükön kívül képes még valaki ezen a világon beszélni, ő pedig úgy érezte magát, mint akit tetőtől talpig jól megráztak.

- Hol van? - kérdezte. - Én visszamegyek érte, nélkületek is - és megfordult.

Schmendrick leszegett fejjel lépett elő a ködből, mintha erős széllel szemben járna. Egyik kezét halántékához szorította, és mikor elvette onnan, arcán lassan végigfolyt a vér.

- Nincs semmi baj - mondta, mikor látta, hogy a vére Molly Grue kezére csöppen. - Nincsen semmi baj, nem mély. Nem juthattam át, míg meg nem történt. – Bizonytalanul Lír herceg felé hajolt. - Gondoltam, hogy te mentél el mellettem a sötétben - mondta. - Hogyan lehet, hogy ilyen könnyedén átsétáltál az órán? A koponya azt mondta, nem ismered az utat.

A herceg tanácstalan arcot vágott.

- Miféle utat? - kérdezte. - Mit kellett itt ismerni? Figyeltem Amaltheát, merre megy, és követtem.

Schmendrick váratlanul kitörő nevetéssel nekidőlt a rücskös falaknak, amelyek úszva közeledtek, ahogy a szemük hozzászokott az újfajta sötéthez.

- Hát persze - mondta. - Vannak dolgok, amelyeknek természettől megvan a maguk ideje.

Ismét fölnevetett, megrázta fejét, és ismét eleredt a vére. Molly leszakított egy darabot a ruhájából.

- Azok a szegény öregek - mondta a varázsló. - Nem akartak bántani, én pedig ha tudtam volna, sem bántottam volna őket. Körbe-körbe kergettük egymást, miközben folyamatosan elnézést kértünk egymástól, Haggard meg egyre csak kiáltozott, és én folyton beleütköztem az órába. Tudtam, hogy nem igazi óra, mégis annak éreztem, és aggódtam emiatt. Aztán Haggard kardot rántott és megsebesített. - Behunyta a szemét, miközben Molly a fejét kötözte. - Haggard - mondta. - Kezdtem megkedvelni. Még mindig kedvelem. Olyan rémültnek láttam.

A király és emberei elhaló, távoli hangja most hallhatólag erősödni kezdett.

- Nem értem - mondta Lír herceg. - Mi rémítette meg az én apámat? Ugyan mire…?

De ekkor az óra túlfeléről szavak nélküli diadalkiáltás hallatszott, és nagy recsegés-ropogás. A ragyogó ködfátyol rögtön eltűnt, és a sötét csend magába zárta őket.

- Haggard elpusztította az órát - mondta hirtelen Schmendrick. - Immár nincs se visszaút, se kivezető út, csak a Bika útja.

Lomha, ólmos szél támadt.

 

 

Tizenharmadik fejezet

 

Az út elég széles volt ahhoz, hogy valamennyien egymás mellett menjenek, ők mégis egyesével vonultak. A sor elején Amalthea úrnő haladt, saját akaratából. Lír herceg, Schmendrick és Molly Grue követte őt, a sötétben egyedül haja fénye volt lámpásuk, neki magának egyáltalán nem volt semmi fénye. Mégis olyan könnyedén haladt előre, mintha már járt volna ezen az úton.

Hogy valójában merre jártak, soha nem tudták megállapítani. A jeges szél valóságosnak tűnt, mint ahogy az állott bűz is, amelyet magával sodort, és a sötétség még sokkal kelletlenebbül engedte őket át magán, mint az óra az imént. Az ösvény maga is volt oly tényszerű, hogy felsebezze a lábukat, és hogy itt-ott elvesszen a valódi kövek és földhalmok alatt, amelyek a barlang falából omlottak le. De iránya egy álom lehetetlen útját követte; esetleges volt és tétova, és önmaga körül tekergőzött; hol meredeken zuhant le, hol enyhén fölfelé kúszott; egyszer kifelé és kissé lefelé tartott, majd újra visszavitte őket - talán éppen a nagy csarnok alá, ahol Haggard király minden bizonnyal még mindig tombolt a feldöntött óra és a szilánkokra zúzott koponya fölött. Boszorkányos mű, semmi kétség, gondolta Schmendrick. Végső soron semmi sem valóságos, amit egy boszorkány épített. De ez a végső, tette hozzá magában. Ha pedig nem a végső, akkor akármi valóságos lehet.

Miközben előrefele botorkáltak, Schmendrick gyorsan elbeszélte Lír hercegnek kalandjaik történetét, kezdve saját különös históriájával és még különösebb sorsával; felidézte az Éjféli Karnevál pusztulását és szökésüket az egyszarvúval, folytatta azzal, miként találkoztak Mollyval. Beszélt a Hagsgate-be vezető útról és Drinn történetéről, a várost és a várat sújtó kettős átokról. Itt megtorpant, mert ezután a Vörös Bika éjszakája következett volna, az éj, amely a szerencsés - vagy szerencsétlen? - varázslatban ért véget, és a meztelen lány, aki úgy vergődött a testében, mint tehén a futóhomokban. Remélte, hogy a herceget jobban érdekli saját hősies újjászületése, mint Amalthea úrnő eredete.

Lír herceg gyanakodva hallgatta, és bizony nehéz kezelni az ilyen helyzetet.

- Már régóta tudom, hogy a király nem az apám - mondta. - De minden erőmmel arra törekedtem, hogy méltó fia legyek. Ellensége vagyok mindazoknak, akik ellene támadnak, és több kellene egy vénasszony ostoba fecsegésénél ahhoz, hogy a vesztére törjek. Ami a többit illeti, azt hiszem, nem léteznek már egyszarvúak, és tudom, hogy Haggard király soha nem látott egyetlenegyet sem. Hogyan volna lehetséges, hogy bárki, aki akár csak egyszer is megpillantott egy egyszarvút, nem beszélve ezrekről és ezrekről, minden egyes dagálykor olyan szomorú legyen, mint Haggard király? Hiszen, ha csak egyszer láttam volna őt, és azután soha többé…

Majd hirtelen zavartan abbahagyta, mert ő is érezte, hogy a beszéde olyan bánat felé halad, ahonnan nincs többé visszatérés. Molly nyaka és válla elszántan fülelt, de ha Amalthea úrnő hallotta is, amit azok ketten beszéltek, jelét nem adta.

- A király mégis őriz valahol az életében egy nagy boldogságot - jelentette ki Schmendrick. - Tényleg nem láttad az emlékét… nem láttad soha semmi nyomát a szemében? Én igen. Gondolkozz csak el egy pillanatra, Lír herceg.

A herceg néma maradt, ők pedig egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak előre az áporodott feketeségbe. Nem mindig tudták volna megmondani, vajon felfelé másznak-e, vagy lefelé ereszkednek, olykor még azt sem, hogy a járat ismét kanyarodik-e, míg néha a kövek rücskös közelsége a válluk mellett kétoldalt, hirtelen, egy fal komor görbületévé vált, közvetlenül az arcuk előtt. Semmilyen nesz nem utalt a Vörös Bika közelségére, gonosz fényének csillanása sem látszott; de amikor Schmendrick megérintette nyirkos arcát, a Bika bűze csöpögött ujjairól.

Lír herceg így szólt:

- Néha, amikor a toronyban volt, láttam valamit az arcán. Nem egészen fényt, de világosságot. Emlékszem. Gyermek voltam, és soha nem nézett így, mikor rám nézett, sem akármi másra. És volt egy álmom. - Nagyon lassan ment, egészen lassan csúsztatva lépéseit a földön. - Gyakran láttam egy álmot - mondta. - Újra és újra ugyanazt az álmot. Az ablakomnál állok az éjszaka közepén, és látom a Bikát, látom a Bikát, amint…

Nem fejezte be.

- Látod a Bikát, amint egyszarvúakat űz a tengerbe - mondta Schmendrick. - Nem álom volt. Haggardé már valamennyi egyszarvú, ő pedig kényére-kedvére sodortatja őket ki-be az apállyal és a dagállyal. Mind, kivéve egyet. - A varázsló mély lélegzetet vett. - Az az egy pedig Amalthea úrnő.

- Igen - válaszolta Lír herceg. - Igen, tudom.

Schmendrick rámeredt.

- Hogyhogy tudod? - kérdezte dühösen. - Honnan tudhattad volna, hogy Amalthea úrnő egyszarvú? Ő nem mondhatta, mert ő maga sem emlékszik rá. Amióta beleszerettél, ő már csak halandó nőnek tartja magát.

Jól tudta, hogy az igazság éppen fordítva van, de ebben a pillanatban nem törődött vele.

- Honnan tudtad? - kérdezte ismét.

Lír herceg megállt, és szembefordult vele. Túl sötét volt ahhoz, hogy Schmendrick bármit is lásson az arcából a két nagy szeme helyén lebegő hűvös, tejszínű derengésen kívül.

- Nem tudtam, ki ő, egészen mostanáig - mondta. - De azóta, mióta először megláttam őt, tudtam, hogy több annál, mint amit én képes vagyok látni. Egyszarvú, hableány, lidérc, boszorkány, gorgó… bármilyen nevet is adsz neki, nem lep meg, és nem is rettent meg. Szeretem, akit szeretek.

- Ez roppant nemes érzés - mondta Schmendrick. - De ha visszaváltoztatom őt valódi önmagává, hogy megküzdhessen a Vörös Bikával és megszabadíthassa a népét…

- Szeretem, akit szeretek - ismételte Lír herceg eltökélten. - Nincs hatalmad az igazán fontos dolgok fölött.

Mielőtt a varázsló válaszolhatott volna, Amalthea úrnő ott állt kettejük között, bár egyikük sem látta vagy hallotta, hogy visszafordult az alagútban. A sötétben úgy fénylett és remegett, mint a rohanó víz. Így szólt.

- Nem akarok továbbmenni.

A herceghez szólt, mégis Schmendrick válaszolt:

- Nincs más választás. Csak menni tovább az úton. Molly Grue közelebb lépett; egy izgatott szempár, egy arccsont sápadt éle. A varázsló megismételte:

- Csak tovább mehetünk.

Amalthea úrnő nem nézett rá.

- Nem változtathat vissza - szólt Lír herceghez. - Ne engedd, hogy elvarázsoljon. A Bika nem törődik az emberi lényekkel: talán el tudunk menni mellette, és kiszabadulunk. A Bika egyszarvút keres. Mondd meg neki, hogy ne változtasson át egyszarvúvá.

Lír herceg úgy szorította ökölbe a kezét, hogy ujjai beleroppantak.

- Ez igaz - mondta Schmendrick - Nagyon is valószínű, hogy ezen a módon megmenekülhetünk a Vörös Bika elől, ahogy korábban is megmenekültünk. De ha így teszünk, nem lesz már több lehetőségünk. A világ összes egyszarvúja rabságban marad mindörökre, kivéve egyet, és az az egy meg fog halni. Megöregszik, és meghal.

- Mindenki meghal egyszer - mondta Amalthea úrnő, még mindig Lir hercegnek. - Jó, hogy mindenki meghal egyszer. Én is meg akarok halni, ha te meghalsz. Ne engedd, hogy elvarázsoljon, ne engedd, hogy halhatatlanná tegyen. Nem vagyok egyszarvú, nem vagyok mesebeli lény. Halandó vagyok, és szeretlek téged.

A herceg gyöngéden válaszolt neki:

- Nem tudok sokat a varázslatokról, csak azt, miként kell megtörni őket. De egyet tudok: még a legesleghatalmasabb varázslóknak sincs hatalmuk két ember fölött, akik szeretik egymást. Ő pedig végtére is csak a kétbalkezes Schmendrick. Ne félj. Ne félj semmitől. Bármi voltál is ezelőtt, már hozzám tartozol. Én megvédhetlek.

Amalthea úrnő végül a varázsló felé fordult, ő pedig még a sötétségen át is érezte a szemében ülő rettenetet.

- Nem - mondta. - Nem, nem vagyunk elég erősek. Át fog változtatni engem, és akármi történik is azután, mi ketten elveszítjük egymást. Nem foglak szeretni, ha egyszarvú leszek, te pedig szeretni fogsz, mert nincs más választásod. Szebb leszek, mint bármi a világon, és örökké fogok élni.

Schmendrick szólásra nyitotta a száját, de hangját hallva Amalthea megingott, mint a gyertya lángja.

- Nem akarom így. Így nem akarom.

Amalthea úrnő hol a varázslóra nézett, hol a hercegre, száját úgy szorította össze, mint egy seb széleit.

- Ha lesz még bennem egy szemernyi szerelem irántad, miután visszaváltoztat, tudni fogod, mert hagyom, hogy a Vörös Bika engem is a tengerbe űzzön, a többiekkel együtt. Akkor legalább a közeledben leszek.

- Erre az egészre nem lesz semmi szükség - mondta könnyedén Schmendrick, és erőltetetten felnevetett. - Kétlem, hogy vissza tudnálak változtatni, még ha úgy kívánnád is. Még maga Nikosz sem tudott egy emberi lényt egyszarvúvá változtatni, és te most már valóban ember vagy. Tudsz szeretni és félni, megtiltani dolgoknak, hogy azok legyenek, amik, és túljátszani a szerepedet. Legyen hát itt a vége, legyen vége a küldetésnek. Annyival rosszabb lesz talán a világ, ha az egyszarvúak elvesznek? Vagy jobb lenne-e egy kicsivel, ha újból szabadon futhatnának? Egy jó asszonnyal több a világon ér annyit, mint minden egyes eltűnt egyszarvú. Legyen itt a vége. Házasodj össze a herceggel, és éljetek boldogan, amíg meg nem haltok.

A járat világosodni kezdett, és Schmendrick maga elé képzelte a Vörös Bikát, ahogy feléjük oson, patáit olyan mesterkélten rakosgatva maga elé, mint egy szürkegém. Molly Grue arcán kihunyt a halvány csillogás, ahogy elfordította az arcát.

- Igen - mondta Amalthea úrnő. - Ez a kívánságom. De ugyanabban a pillanatban Lír herceg így szólt:

- Nem.

A szó olyan hirtelen tört ki belőle, mint egy tüsszentés, és kétségbeesett szűköléssé változott - egy butácska ifjú ember hangja volt, akit halálos zavarba ejtett egy gazdag és rettentő ajándék.

- Nem - ismételte meg, és ez alkalommal a szó más hangon szólt: egy király hangja volt. Nem Haggardé, hanem egy királyé, akinek nem az után fáj a szíve, amit nem kaphat meg, hanem amiatt, amit nem adhat oda.

- Úrnőm - mondta. - Én hős vagyok. Ez mesterség, nem kevésbé, mint a szövés vagy a sörfőzés, és akárcsak azoknak, ennek is megvannak a maga szabályai, trükkjei, apró műfogásai. Megvan a módja, miként lehet meglátni a boszorkányokat, felismerni a mérgezett folyókat; vannak gyenge pontjai a sárkányoknak, és vannak válaszok a csuklyás idegenek találós kérdéseire. De a titok, ami egy hőst hőssé tesz, a dolgok rendjének ismerete. A disznópásztor nem veheti feleségül a királylányt, mielőtt útra nem kel kalandjaira, a kisgyermek sem kopogtathat a boszorkány ajtaján, mikor az éppen szabadságon van. A gonosz nagybácsit nem lehet leleplezni és ártalmatlanná tenni, mielőtt nem tesz valami gonoszat. Mindennek akkor kell megtörténnie, amikor eljött az ideje. Küldetéseket nem lehet csak olyan egyszerűen feladni, jóslatokat nem lehet hagyni megrothadni, mint a leszedetlen gyümölcsöt. Egyszarvúak maradhatnak egy ideig megmentő nélkül, de örökké nem. A boldog vég nem jöhet el a történet közepén.

Amalthea úrnő nem válaszolt.

- Miért? Ki mondja, hogy nem? - kérdezte Schmendrick.

- A hősök - válaszolta szomorúan Lír herceg. - A hősök tudnak egyet s mást a dolgok rendjéről, a boldog végről, a hősök tudják, hogy az egyik dolog jobb, mint a másik. Az ácsok ismerik a fák évgyűrűit, a zsindelyeket és az egyenes éleket.

Amalthea úrnő felé nyújtotta a kezét és közelebb lépett hozzá. Ő nem húzódott vissza előle, az arcát sem fordította el, hanem magasra emelte a fejét, és a herceg volt az, aki elfordította a pillantását.

- Te tanítottál meg erre - mondta a herceg. - Soha nem tudtam úgy terád nézni, hogy ne éreztem volna, milyen édes a világ tökéletessége, vagy milyen keserű a pusztulása. Azért lettem hőssé, hogy téged szolgáljalak, és mindent, ami hozzád hasonlít. Meg azért is, hogy el tudjak kezdeni egy beszélgetést.

De Amalthea úrnő néma maradt.

A citromszínű sápadt derengés erősödni kezdett a barlangban. Már tisztán láthatták egymást, mindegyikük sápadt és torz volt a félelemtől. Még Amalthea úrnő szépsége is hamuvá vált ebben a tompa, emésztő fényben. Halandóbbnak látszott, mint bárki hármuk közül.

- Közeledik a Bika - mondta Lír herceg. Megfordult, és elindult lefelé a járatban, a hősök merész és mohó lépteivel. Amalthea úrnő követte, olyan könnyedén és büszkén suhanva, ahogy csak a hercegnők tudnak járni. Molly Grue a varázsló közelében maradt, és úgy fogta a kezét, ahogy valamikor az egyszarvút érintette meg, amikor magányosnak érezte magát. A varázsló rámosolygott, és elégedettnek tűnt önmagával.

- Hadd maradjon az, aki - mondta Molly. - Hadd maradjon így.

- Ezt mondd inkább Lírnek - válaszolta Schmendrick incselkedve. - Talán én mondtam, hogy a dolgok rendje a legfontosabb? Én mondtam, hogy ki kell hívnia a Vörös Bikát, mert így helyesebb és tisztességesebb? Nem nekem fontos a szabályszerű szabadítás és a hivatalos boldog vég. Hanem a hercegnek.

- De miattad akarja így - felelte Molly. - Tudod, hogy egyre vágyik csak a világon, hogy rávegye Amaltheát a küldetése föladására és arra, hogy vele maradjon. És meg is tette volna, ha nem emlékezteted rá, hogy hős, most viszont már úgy kell cselekednie, ahogy hőshöz illik. Szereti őt, te pedig kijátszottad.

- Én soha - mondta Schmendrick. - Csendesebben, hall téged.

Mollyra rátört a könnyedség érzése, egészen megrészegült a Bika közelségétől. A fény és a bűz mocskos tengerré változott, amelyben úgy kapálózott, mint az egyszarvúak, reménytelenül, örök időkig. A járat ereszkedni kezdett, egyenesen az erősödő fénybe. Messze előttük Lír herceg és Amalthea úrnő olyan nyugodtan ment a vég felé, ahogy a gyertyák lobbannak egy utolsót. Molly Grue kuncogni kezdett.

- Tudom, hogy miért tetted. Nem lehetsz halandóvá addig, míg vissza nem változtatod őt újból. Nem igaz? Téged nem érdekel, mi lesz vele, vagy a többiekkel, csak hogy végre igazi varázsló legyen belőled. Nem igaz? Nos, még ha a Bikát bölömbikává változtatod, akkor sem leszel igazi varázsló, mert az is csak bűvésztrükk lesz, ha te viszed végbe. Téged semmi sem érdekel, csak a varázslat, és miféle varázslóvá válhatsz így? Schmendrick, nem érzem magam jól. Le kell ülnöm.

Schmendrick már egy ideje karjában vitte, mert Molly nem igazán állt a lábán, csak a varázsló zöld szeme járt az eszében.

- Nos, legyen igazad. Nem érdekel semmi más, egyedül a varázslat. Magam is szívesen hajtanék föl egyszarvúakat Haggard számára, csak hogy egy hajszálnyival nőjön az erőm. Így igaz. Nem szeretek senkit, nem vagyok hűséges senkihez. Csak a varázslat számít.

Hangja kemény és szomorú volt.

- Tényleg? - kérdezte Molly, álmatagon ringatva magát rémületében, a feléjük áradó világosságot figyelve. - Ez rettenetes. - El volt bűvölve. - Tényleg ilyen vagy?

- Nem - válaszolta Schmendrick egy kis idő múlva. - Nem, ez nem igaz. Hogyan is lehetnék ilyen, miközben még mindig itt ülök nyakig a pácban? - Majd így folytatta: - Molly, most már állj lábra. Itt van. Itt van.

Elsőként Molly pillantotta meg a szarvakat. A ragyogásban el kellett takarnia az arcát, de a fakó szarvak fénye kínzón hatolt át kézen és szemhéjon, egészen az elme legmélyéig. Látta, hogy Lír herceg és Amalthea úrnő ott áll a szarvak előtt, a barlang falain pedig burjánzik és felcsap a tűz a tetőtlen sötétségbe. Lír herceg kardot rántott, de az felizzott a kezében, ő pedig elejtette. A kard úgy tört ketté, mint egy jégdarab. A Vörös Bika dobbantott egyet a lábával, és mindannyian elterültek. Schmendrick úgy képzelte, hogy a Bikát az odújában lelik majd, vagy valami tágas helyen, ahol van elegendő tér a harcra. De ő csendben feljött a járaton, hogy elébük kerüljön - és most itt állt a szemük előtt, nem csupán az egyik lángoló faltól a másikig, hanem valahogy magukban a falakban is, túl rajtuk, magához hajlítva őket térben és időben. És mégsem varázslat volt, csupán a Bika maga, némán gőzölögve és horkantva, vak fejét ingatva. Állkapcsa rettenetes morajjal kérődzött párálló leheletén.

Most. Itt az idő, hogy romlást vagy nagy jót vigyek végbe. Ez lesz a vége. A varázsló lassan feltápászkodott, nem törődve a Bikával, és úgy hallgatta tenyérnyi önmagát, mint egy tengeri kagylót. De semmilyen erő nem ébredt föl benne, semmilyen erő nem szólalt meg benne. Nem hallott mást, csupán a semmi távoli, elhaló vonyítását a fülében -ahogy a vén Haggard király hallhatta ébren és álomban, örökké csak ezt a hangot. Nem jön el hozzám. Nikosz tévedett. Az vagyok, akinek látszom.

Amalthea úrnő hátrált egy lépést a Bika előtt, de nem többet, és némán nézte, amint az mellső lábaival kapál, rettentő horkantása dübörgő, viharos széllökésként tört elő hatalmas orrlyukaiból. A Bika pillantása bizonytalannak tetszett, szinte ostobának. Nem bömbölt. Amalthea úrnő előtte állt dermesztő fényében, fölszegett fejjel, hogy teljes nagyságában láthassa. Közben hátranyújtotta a kezét, Lír herceg kezét keresve.

Jól van, jól van. Immár semmit sem tehetek, és örülök neki. A Bika elengedi, ő pedig elmegy Lírrel. Ez is van olyan jó, mint bármi más. Csak az egyszarvúakat sajnálom. A herceg még nem vette észre a felé nyújtott kezet, de egy pillanat, megfordul és észreveszi, és megérinti, életében először. Lír soha nem fogja tudni, mit kapott tőle, de a lány sem, hogy mit adott neki.

A Vörös Bika lehajtotta a fejét és előrerontott.

Váratlanul jött, némán, csak a patái dübörögtek. Ha úgy akarta volna, összezúzhatta volna mind a négyüket ezzel az egyetlen, néma rohammal. De hagyta, hogy szétrebbenjenek előle és belesimuljanak a gyűrött falakba; és továbbrobogott, hozzájuk sem érve, bár sekély menedékükben könnyűszerrel felöklelhette volna őket, mint valami csigákat. Könnyedén, mint a tűz, megfordult ott, ahol nem volt hely a fordulásra, és újból előttük termett. Pofája a földet súrolta, nyaka úgy tornyosult, mint a tenger hullámai. És ekkor felbömbölt.

Menekültek előle, ő pedig a nyomukban volt: nem olyan gyorsan, mint ahogy az imént támadott, de elég gyorsan, hogy elszakadjanak egymástól, társtalanul az ádáz sötétségben. A föld felgyűrődött lábuk alatt, és feljajdultak, bár a saját hangjukat sem hallották. A Bika minden egyes bömbölése óriási kőtömböket és földet zúdított rájuk; ők pedig még mindig küszködtek előre, mint az összetiport bogarak, és a Bika a sarkukban volt. Tébolyult üvöltésébe keveredve egy másik hangot is hallottak; maga a vár jajgatott mély hangon, ahogy megfeszült gyökerén, és a Bika dühének szélviharában csattogott, mint a zászló. Aztán, egészen halványan, a tenger illata kúszott föl a járatba.

Tudja, tudja! Egyszer már elbolondítottam így, de másodszorra nem tudom. Nő vagy egyszarvú, most a tengerbe űzi, ahogy parancsba kapta, és semmilyen varázslatom nem akadályozza meg ebben. Haggard győzött.

Így gondolkodott futás közben a varázsló, és hosszú, különös élete során most először veszítette el minden reményét. Az út hirtelen kiszélesedett, és ők egy barlangszerűségbe érkeztek, ami nem lehetett más, csak a Bika odúja. Álmának bűze olyan vastagon és avatagon ült meg itt, hogy már émelyítően édesnek érzett. A barlang maga olyan vörös volt, mint egy torok, mintha csak a Bika fénye lehorzsolta volna a falakat, és ott rozsdállana a repedésekben és a résekben. Az üregen túl a járat folytatódott, és sápadtan ragyogott a hullámzó tenger.

Amalthea úrnő olyan visszavonhatatlanul esett el, mint ahogy egy virág letörik. Schmendrick félreugrott, és Molly Grue-t is magával rántotta. Csúnyán nekiütötték magukat egy éles kőtömbnek, és itt összekucorodtak, miközben a Vörös Bika meg se fordulva, tombolva száguldott el mellettük. De két lépés között megállt; és a hirtelen támadt csönd - amelyet csak a Bika szuszogása és a tenger távoli morajlása tört meg - képtelennek hatott volna, ha nem tudják az okát.

Amalthea úrnő az oldalán feküdt, egyik lábát maga alá húzva. Lassan megmozdult, de nem szólt. Lír herceg a teste és a Bika között állt, fegyvertelenül, de a kezét még mindig úgy tartotta fel maga előtt, mintha kardot és pajzsot tartana. A végtelen éjszakában még egyszer így szólt:

- Nem.

Nagyon nevetséges látványt nyújtott, és közel állt hozzá, hogy összetapossák. A Vörös Bika nem láthatta, és úgy ölte volna meg, hogy még csak észre sem vette volna az útjában. A csodálat, a szeretet és a mélységes szánalom ekkor megrendítette Schmendricket, a varázslót, és megteremtette benne az összhangot önmagával, teletöltötte, míg úgy nem érezte, hogy túlcsordul és kiárad belőle valami, ami egyik sem ezek közül. Nem hitte már, de az a valami végül mégis eljött hozzá, ahogy már két alkalommal megérintette - majd még kopárabban hagyta magára, mint annak előtte. Ezúttal túl sok volt belőle, hogy magában tartsa; túláradt a bőrén, kiszökött az ujjain és lábujjain, hajában, szemében és vállhajlatában hullámzott. Túl sok volt belőle ahhoz, hogy magában tartsa, túl sok volt, hogy valaha felhasználja; és mégis azon kapta magát, hogy zokog a fájdalomtól telhetetlen mohóságában. Azt gondolta, vagy mondta, vagy fennhangon énekelte, nem tudtam, hogy ennyire üres voltam, míg ennyire meg nem teltem.

Amalthea úrnő azon a helyen feküdt, ahol elesett, és éppen felkelni próbált, Lír herceg pedig még mindig őrizte, csupasz kezét emelve a fölé tornyosuló hatalmas alak felé. A herceg nyelve hegye kilógott a szája szélén, amitől olyan komoly benyomást keltett, mint egy gyermek, aki éppen darabokra szed szét valamit. Sok-sok évvel később, amikor Schmendrick neve már hatalmasabb volt Nikoszénál, és még a lidérceknél gonoszabb lények is menekültek, ha csak meghallották - a legapróbb varázslatot sem tudta véghezvinni anélkül, hogy fel ne idézte volna maga előtt Lír herceg képét, amint hunyorog a fényáradatban, és kilóg a nyelve hegye.

A Vörös Bika ismét dobbantott egyet, Lír herceg arcra esett, és vérző fejjel kelt föl. A Bika felmorajlott, leszegte vak, duzzadt fejét. Úgy csapott le, mint a sors mérlegének karja: Lír herceg hősies szíve mintha már ott csüngött volna a fakó szarvak között, a hegyükről csöpögve, ő maga összetaposva és szétszórva hevert. A Bika morajlása hangosabb lett, ahogy a szarvak leereszkedtek.

Ekkor Schmendrick kilépett a nyílt színre, és néhány szót ejtett ki a száján. Kurta szavak voltak, dallamuk vagy hangsúlyuk alapján nemigen lehetett őket egymástól megkülönböztetni, és még maga Schmendrick sem hallotta őket a Bika rettentő üvöltésében. De tudta, mit jelentenek, és pontosan tudta, hogyan ejtse ki őket. Azt is tudta, hogy újból ki tudná őket mondani, amikor csak akarja, ugyanígy, vagy éppen egészen máshogy. Most szelíden mondta őket, és örömmel, és közben érezte, hogy a halhatatlanság úgy foszlik le róla, mint egy páncél vagy egy szemfedő.

A varázsige első szavaira Amalthea úrnő elhaló, keserű sikolyban tört ki. Megint Lír herceg  felé nyújtotta a kezét, de az háttal állt, védelmezve őt, és nem hallotta meg. Molly Grue ijedtében megragadta Schmendrick karját, de a varázsló folytatta. Még akkor is, amikor a csoda felragyogott ott, ahol addig ő állt - tajtékfehéren, szépsége olyan határtalan, mint a Bika ereje -, Amalthea úrnő egy pillanatig még ott csüngött önmagán. Már nem volt többé, arca mégis ott lebegett, mint a lehelet a fagyos, párás levegőben.

Jobb lett volna, ha Lír herceg nem fordul meg, míg az úrnő el nem tűnik, de ő megfordult. Megpillantotta az egyszarvút, az pedig úgy ragyogott vissza benne, mint a tükörben, de ő a másikat szólította - a száműzöttet, Amalthea úrnőt. A herceg hangja teljesítette be a végzetét: eltűnt, ahogy az a nevét kiáltotta, mintha a kakas kukorékolt volna.

Az események egyszerre gyorsultak és lassultak, mint az álmokban, ahol a kettő valójában egy és ugyanaz. Az egyszarvú rezzenéstelenül állt, és elveszett, távolba révedő szemével őket nézte. Még sokkal gyönyörűbb volt, mint Schmendrick emlékeiben, mert senki sem tudja sokáig az egyszarvú képét az emlékezetében megőrizni - és mert az egyszarvú nem volt már a régi önmaga, ahogyan Schmendrick maga sem. Molly Grue feléje sietett, gyöngéd és ostoba szavakkal szólt hozzá, de az egyszarvú nem adta semmi jelét, hogy megismerné. A csodálatos szarv szürke maradt, mint az eső.

Olyan bömböléssel, amitől felzengtek a bika odújának falai, és recsegtek, ropogtak, mint egy cirkuszi vászon, a Vörös Bika másodszorra is támadásba lendült. Az egyszarvú kimenekült a járaton át a sötétségbe. Lír herceg fordultában lépett egyet az egyik oldalra, és mielőtt még vissza tudott volna fordulni, a Bika váratlan rohamával földre zúzta. Elalélt, szája félig nyitva maradt.

Molly szeretett volna odasietni hozzá, de Schmendrick megragadta, és a Bika és az egyszarvú után vonszolta. Egyik állat sem volt látható, de a járat még mindig visszhangzott elkeseredett vágtájuk robajától. Molly kábán és összezavarodva botladozott a goromba idegen mellett, aki sem elesni nem hagyta, sem a lépteit lassítani. A feje fölött és mindenünnen érezte, mint nyög és nyikorog a vár a sziklában, mint egy lazuló fog. Fejében a boszorkány átka károgott.

De Hagsgate-i emberre vár az,

Hogy földig rombolja a várat.

Hirtelen homokba süllyedt a lábuk, és a tenger illata csapott feléjük - hideg volt, mint az a másik szag, de olyan jó és barátságos illat volt, hogy mindketten abbahagyták a futást, és hangosan fölkacagtak. Fölöttük, a szirten, Haggard király vára meredt a szürkészöld, áttetsző tejfehér felhőkkel összefröcskölt hajnali égboltra. Molly biztos volt benne, hogy a király maga is figyel a remegő tornyok egyikéből, de látni nem látta. Néhány csillag még a víz fölött rezgett a súlyos, mélykék égen. Az ár éppen visszahúzódott, és a csupasz homok a csíkos kagylók nedves fényében ragyogott, de messze, lenn a parton a tenger pattanásig feszült, mint egy íj, és Molly tudta, hogy az apály véget ért.

Az egyszarvú és a Vörös Bika az ív csúcspontján nézett farkasszemet egymással, az egyszarvú a hátát a tengernek vetve állt. A Bika lassan közelített, nem támadott, szinte finoman szorította a víz felé, hozzá sem ért. Ő nem szegült ellene. Szarva fénytelen volt, fejét lehajtotta, és a Bika ugyanúgy parancsolt neki, ahogyan Hagsgate síkján, mielőtt Amalthea úrnővé lett. Mintha ugyanaz a reménytelen hajnal lett volna - csak most itt volt a tenger.

És az egyszarvú mégsem adta még teljesen meg magát. Addig hátrált, míg egyik hátsó lábával a vízbe nem lépett. Ekkor előreszökkent, át a Bika komoran parázsló tüzén, és vágtatott végig a part mentén: olyan gyorsan és könnyedén futott, hogy a szél, amelyet közben kavart, elsodorta lábnyomait a homokban. A Bika utánaloholt.

- Csinálj már valamit - szólt egy rekedt hang Schmendrickre, ahogyan egyszer régen Molly szólt. Lír herceg állt mögötte, arca véres volt, szeme tébolyult. Egészen olyan volt, mint Haggard király.

- Tégy valamit! Megvan rá a hatalmad. Visszaváltoztattad őt egyszarvúvá: most tégy valamit, hogy megmentsd. Különben megöllek. - A varázsló felé emelte a kezét.

- Nem tehetek érte semmit sem - válaszolta Schmendrick csöndesen. - A világ minden varázslata sem képes most segíteni rajta. Ha nem száll szembe a Bikával, neki is a tengerbe kell mennie a többiekhez. Sem varázslat, sem gyilkosság nem segíthet rajta.

Molly hallotta, ahogyan apró hullámok fodrozódnak a parton - a tengerár fordulóban volt. Nem látott egyetlen egyszarvút sem a vízen hánykolódni, bár kereste őket. Örült volna, ha ott lettek volna. Mi van, ha már túl késő? Mi van, ha már kisodródtak az utolsó apállyal a nyílt tengerre, amerre már a hajók sem járnak az óriáspolipok és a tengeri sárkány miatt, meg az úszó hajóroncsok labirintusa miatt, amely még őket is magába kuszálná és vízbe fullasztaná. Akkor aztán az úrnő sohasem találja meg őket. Vajon akkor itt marad velük?

- Akkor hát mire való a varázslat? - kérdezte indulatosan Lír herceg. - Mi haszna van a varázslatnak, ha egy egyszarvút sem tud megmenteni? - Erősen megragadta a varázsló vállát, hogy el ne essen.

Schmendrick nem nézett rá. Hangjában leheletnyi szomorú gúnnyal így válaszolt:

- Ez a hősök dolga.

A Bika hatalmas alakjától nem láthatták az egyszarvút; de az hirtelen visszakanyarodott a csapására, és szélsebesen száguldott feléjük a parton. A Vörös Bika követte, vakon és kitartóan, mint a tenger, patái hatalmas gödröket vájtak a nedves homokba. Füst és tűz, vízfátyol és vihar, együtt közeledtek, egyik sem diadalmaskodott még, és Lír herceg magában hümmögött, amikor megértette.

- Igen, hát persze - mondta. - Pontosan ez a hősök dolga. A varázslók nem tesznek különbséget, ezért azt állítják, nem is létezik különbség. De a hősök azért vannak, hogy meghaljanak az egyszarvúakért.

Elengedte Schmendrick vállát, és magában mosolygott.

- Az érvelésed alapjában hibás - kezdte Schmendrick méltatlankodva, de a herceg már nem hallgatott rá. Az egyszarvú elcikázott mellettük - lehelete kékesfehéren gomolygott, fejét egészen magasra szegte -, és Lír herceg a Vörös Bika elé lépett. Egy pillanatra teljesen eltűnt, mint tollpihe a lángok között. A Bika átgázolt rajta, és otthagyta a földön heverve. Arca félig a homokba fúródott, egyik lába hármat rándult, mielőtt megmerevedett.

Egy hang nélkül esett el; Schmendrick és Molly ugyanolyan némán, lesújtva állt, ám az egyszarvú megfordult.

A Vörös Bika megállt, amikor az egyszarvú megállt, és megfordult, hogy ismét közéje és a tenger közé kerüljön. Újra kezdte finomkodó tánclépéseit, de akár egy udvarló madár is lehetett volna, amennyi figyelmet az egyszarvú neki szentelt. Mozdulatlanul állt, és Lír herceg kicsavart testére meredt.

A dagály hullámai hangosan dübörögtek, és a part máris keskenyebb lett egy csíkkal. Tajtékos gerincű, fehér taréjú nagy hullámok keltek a szétáradó hajnali fényben, de Molly Grue nem látott más egyszarvút, csak őt. Fenn a vár fölött az ég bíborszínt öltött, és a legmagasabb torony tetején Haggard király olyan élesen és feketén meredt az égre, mint egy téli fa. Molly még szájának egyenes vonalát és a mellvédet markoló sötét körmeit is láthatta. De a vár még nem dőlhetett le. Csak Lír dönthette le.

Az egyszarvú hirtelen felnyihogott. Egyáltalán nem olyan volt, mint az a kihívó nyerítés, amellyel először szólította a Bikát. Ez a bánat, a gyász és a düh fülsértő, panaszos sikolya volt, olyan, amilyent soha semmilyen halhatatlan lény nem hallatott még. A vár megremegett, és Haggard király hátrahőkölt, egyik kezét arca elé emelve. A Vörös Bika tétovázott, bizonytalanul lépegetett a homokban, kétségek közt sunyítva.

Az egyszarvú újból felnyerített, és úgy csapott le rá, mint egy görbe élű szablya. Testének édes suhanása láttán Mollynak le kellett hunynia a szemét, de rögtön kinyitotta újra, hogy lássa, mint ugrik az egyszarvú a Bika felé, a Bika pedig hogyan tér ki az útjából. Az egyszarvú szarva megint fényes volt, úgy izzott és remegett, mint egy pillangó.

Újból támadásba lendült, és a Bika hátrált, zavarában nehézkesen, de még mindig olyan gyors volt, mint egy hal.

Szarvai mint a villámok, fejének legkisebb mozdulatával felöklelhette volna az egyszarvút; de ő csak hátrált és hátrált, folyamatosan közeledve a part felé, mint az egyszarvú az imént. Az egyszarvú felé döfött, hogy megölje, de nem érhette el. Akárha egy árnyékot vagy egy emlékképet döfködött volna.

Így hátrált a Vörös Bika harc nélkül, míg a víz széléig nem ért. Ott aztán megvetette a lábait, a hullámok a patái körül kavarogtak és alámosták a homokot. Se küzdeni nem fog, se menekülni, az egyszarvú pedig tudta, hogy soha nem pusztíthatja el. Mégis elszánta magát egy újabb támadásra, és a Bika torkát csodálkozó moraj hagyta el.

Molly Grue számára a világ mozdulatlanul állt ebben az üveggé dermedt pillanatban. Mintha még Haggard király tornyainál is magasabb toronyban állna, úgy tekintett le egy parányi, sápadt földsávra, ahol egy játék ember és asszony bámult összehunyorított szemmel egy cserépbikára és egy aprócska, elefántcsont egyszarvúra. Elhagyott játékok - egy másik baba is hevert ott, félig eltemetve; és egy homokvár, egy karószerű királlyal, aki egy csáléra álló torony tetején meredezett. Egy perc, és a dagály elviszi az egészet, nem marad más, csak a körbe-körbe szökdécselő petyhüdt madarak a tengerparton.

Aztán Schmendrick visszazökkentette ebbe a világba, nevén szólítva:

- Molly.

Messze kint a tengeren nagy, fodros hullámok közeledtek a part felé: hosszan, lassan gördültek, zöld szívük fölött fehér taréj; addig görögtek előre, míg porrá nem zúzódtak a homoknyúlványokon és a nyálkás sziklákon, olyan hangon morzsolva a partot, mint a tűz ropogása. A madarak zajos csapatokban szálltak föl, bántó gyalázkodásuk elveszett a hullámok dübörgésében, mint a tű a szénában.

És a fehérségben, a fehérségből, a tajtékos vízből kibomlottak, testük a hullámok csíkos márványüregeivel sajdult, sörényük, farkuk és a hímek törékeny szakálla lángra lobbant a nap fényében, szemük olyan sötét és ékes volt, mint a tenger mélye - és a szarvak ragyogása, a szarvak gyöngyházfénye! A szarvak úgy suhantak a víz fölött, mint ezüst hajók szivárványos árbocai.

De addig nem léphettek a partra, amíg a Bika ott volt. Ott kavarogtak a sekély vízben, olyan rémülten cikázva, mint a megriasztott halak, amikor a halászok felhúzzák a hálót; már nem voltak többé a tengerben, elveszítették lábuk alól. Százak érkeztek minden egyes hullámfodorral, és sodródtak neki egymásnak, ahogy megpróbálták magukat távol tartani a parttól, és forgolódva, kétségbeesetten igyekeztek megállni a lábukon, ágaskodtak és botladoztak, hátrafelé nyújtogatták hosszú, felhősörényes nyakukat.

Az egyszarvú lehajtotta a fejét, és még egyszer, utoljára rárontott a Vörös Bikára. Ha igazi hús-vér lény vagy akár csak szélfútta szellem lett volna, a roham szétvetette volna, mint egy rothadt gyümölcsöt. De a Bika tudomást sem vett róla, csak megfordult, és lassan elindult a tengerbe. Az egyszarvúak vadul tolongtak a vízben, hogy utat engedjenek neki, a hullámokat kavargó vízköddé taposták és hasították, ami szarvaiktól szivárvánnyá változott. De a parton, a szirt tetején, hegyen és völgyben, szerte Haggard birodalmában felsóhajtott a föld, amint terhe eltávozott róla.

A Bika sokáig gázolt a tengerben kifelé, mielőtt úszni kezdett volna. A hatalmas hullámok nem értek csánkjánál följebb, és a félénk dagály kitért előle. De ahogy végül is elmerült az emelkedő tengerárban, hatalmas hullám támadt mögötte; zöld és fekete áradat, olyan mély és lágy és kemény, mint a szél. Némán gyűlt, egyik látóhatártól a másikig ért, míg egyszer csak egy pillanatra valóban eltakarta a Vörös Bika púpos hátát és ferde nyakát. Schmendrick fölemelte a halott herceget, és Mollyval együtt addig szaladt, míg a sziklafal eléjük nem állt. A hullám láncostorként csapott le, mint egy felhőszakadás.

Aztán az egyszarvúak előjöttek a tengerből.

Molly nem látta őket tisztán - fényből voltak, amely áradt felé, és a könnyek elhomályosították a szemét. Elég bölcs volt, hogy tudja, egy halandó nem láthatja egyszerre a világ összes egyszarvúját. Megpróbálta pillantásával az ő egyszarvúját megkeresni, és csakis őt nézni. De túl sokan voltak, és túl gyönyörűek. Kezét maga elé nyújtva tapogatózott feléjük, vakon, mint a Bika.

Az egyszarvúak bizonyára letaposták volna, ahogy a Vörös Bika letiporta Lír herceget, mert részegek voltak a szabadságtól. De Schmendrick megszólalt, és ők kikerülték mindhármukat, jobb és bal felé kettényílva - néhányan még át is ugrották őket, ahogy a tenger törik meg egy sziklán, majd kavarogva zárul össze mögötte. Molly körül mindenfelé ömlött és özönlött a fény, olyan elképzelhetetlenül, mintha a hó lángot vetett volna, és az ezer és ezer hasadt pata úgy csengett-bongott, mint a cintányérok. Szótlanul állt, nem sírt, nem nevetett, mert az öröme nagyobb volt, semhogy a teste felfoghatta volna.

- Nézz föl - szólt Schmendrick. - A vár leomlik.

Megfordult, és látta, hogy a tornyok úgy porlanak széjjel, miközben az egyszarvúak a sziklára ugranak és körülöttük kavarognak, mintha homokból lennének, és a tenger mosná el őket. A vár nagy, rideg kőkoloncokra hullott szét, amelyek zuhanás közben egyre halványodtak, majd a levegőben kavarogva eltűntek. A kastély némán vált porrá és tűnt el, és nem hagyott romokat maga után, sem a földön, sem azoknak az emlékezetében, akik látták leomlani. Egy perccel később már nem emlékeztek arra, hogy hol állt, vagy hogy milyen volt.

De Haggard király, aki egészen valóságos volt, úgy zuhant alá varázsát vesztett vára romjai között, mintha egy késpenge hasított volna a felhőkbe. Molly még hallotta, hogy felkacag, mintha számított volna erre. Nagyon kevés dolog lepte meg valaha Haggard királyt.

 

 

Tizennegyedik fejezet

 

Mikor aztán a tenger újra elmosta gyémánt formájú lábnyomaikat, ugyanúgy nem maradt semmi utánuk, hogy valaha ott jártak, akár Haggard király várának. Az egyetlen különbség az volt, hogy Molly Grue nagyon is jól megőrizte emlékezetében az egyszarvúakat.

Jó, hogy búcsú nélkül ment el, gondolta Molly magában. Ostobán éreztem volna magamat. Egy perc múlva így is, úgy is ostoba leszek, de azért így mégiscsak jobb, töprengett Aztán meleg fuvallat kúszott végig arcán és hajában, mint a napfény, és ő megfordult, hogy átölelje az egyszarvú nyakát.

- Ó, hát itt maradtál! - suttogta -, hát maradtál!

Szerette volna feltenni a bolondos kérdést: Ugye velünk maradsz?, de az egyszarvú szelíden kisiklott az öleléséből, és a földön fekvő Lír herceghez lépett. Annak mélykék szeme már kezdte elveszíteni a színét. Úgy állt fölötte, ahogy egykor a herceg védelmezte Amalthea úrnőt.

- Vissza tudja hozni - súgta halkan Schmendrick. - Az egyszarvú szarva orvosság még a halál ellen is.

Molly alaposan szemügyre vette a varázslót, ahogy már régen nem tette, és látta, hogy immár elérkezett ereje teljébe és a kezdethez. Nem tudta volna megmondani, miből is látja, mert nem lobogott lángoló dicskoszorú körülötte, sem más jelek nem támadtak, hogy mutassák dicsőségét. Schmendrick volt, a varázsló, mint mindig - és mégis, valahogy most először volt az.

Az egyszarvú sokáig állt Lír herceg mellett, mielőtt a szarvával megérintette volna. Bár küldetése örömteli véget ért, tartása fáradt volt, és szépségébe szomorúság vegyült. Molly még sohasem látta őt ilyennek. Hirtelen ráébredt, hogy nem Lír után bánkódik az egyszarvú, hanem az elveszett lány után, akit már soha többé nem lehetett visszahozni: Amalthea úrnő után, aki talán boldogan élt volna a herceggel, amíg meg nem hal. Az egyszarvú lehajtotta a fejét, és szarva végigragyogott Lír arcán, olyan félszegen, mint egy első csók.

Lír hunyorogva ült föl, valami régen elmúlt emlékképre mosolyogva.

- Apám - mondta hadarva, csodálkozó hangon. - Apám, láttam egy álmot. - Aztán megpillantotta az egyszarvút, talpra állt, és a vér az arcán újra megindult és csillogni kezdett.

- Halott voltam - mondta.

Az egyszarvú másodszor is megérintette a szíve fölött, és egy kis ideig ott nyugtatta szarvát. Mind a ketten beleremegtek. Lír herceg úgy nyújtotta felé a kezét, mintha szavak volnának. Ő így válaszolt:

- Emlékezni fogok rád. Emlékezni fogok.

- Mikor halott voltam… - kezdte Lír, de az egyszarvú már eltűnt. Egy kő sem gördült le a nyomában, egy bokor sem szakadt ki, ahogy a sziklára felszökött: olyan könnyű volt a járása, mint egy madár árnyéka. Ám amikor visszafordult, hasadt patájú hátsó lábain ágaskodva, a nap fénye megcsillant oldalán, feje és nyaka különös módon törékenynek látszott a szarv súlyához mérten - akkor ott lent mindhárman feljajdultak fájdalmukban. Az egyszarvú megfordult és elszáguldott; de Molly Grue látta, hogy jajszavuk úgy találja el, mint egy nyílvessző, és bármennyire is kívánta, hogy az egyszarvú visszatérjen, még annál is jobban kívánta, hogy bár ne kiáltott volna.

- Ahogy megpillantottam őt, tudtam, hogy halott voltam -szólt Lír herceg. - Akkor is így éreztem, amikor lenéztem apám várából, és először láttam meg őt.

Aztán fölnézett, és elakadt a lélegzete. Ez volt a gyász egyetlen megnyilvánulása, amit Haggard királyért valaha halandó érzett.

- Én tettem volna hát? - suttogta. - Az átok szerint én voltam az egyetlen, aki ledönthette a várát, és én mégsem tettem volna meg soha. Nem volt jó hozzám, de csak azért, mert én nem voltam olyan jó, mint amilyennek ő szeretett volna. Én okoztam volna hát a bukását?

- Ha nem próbáltad volna megvédeni az egyszarvút, sohasem tudta volna a Vörös Bikát a tengerbe űzni - válaszolta Schmendrick. - A Vörös Bika idézte elő a szökőárat, és így tette szabaddá a többi egyszarvút. Ők pusztították el a várat. Kívánnád, hogy másképp legyen, tudván ezt?

Lír herceg megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Molly megkérdezte:

- De miért menekült előle a Bika? Miért nem állt meg, miért nem küzdött?

Ahogy kinéztek a tengerre, semmi sem mutatta, hogy ott lenne, bár kétségkívül hatalmasabb volt, semhogy ilyen rövid idő alatt látótávolságon kívülre úszhatott volna. Hogy később eljutott-e egy másik partra, vagy a tenger végül lehúzta hatalmas súlyát, egyikük sem tudta meg még sokáig. Ebben a királyságban soha többé nem bukkant föl újra.

- A Vörös Bika sohasem küzd - mondta Schmendrick. - Diadalmaskodik, de sohasem harcol.

Lír herceghez fordult és a vállára tette a kezét.

- Most már te vagy a király - mondta. Mollyt is megérintette, néhány szót ejtett ki a száján, vagyis inkább füttyentett, és mindhárman fölszálltak a levegőbe, mint a pitypang pihéi, egészen a szirt tetejéig. Molly nem érzett félelmet. A varázs olyan gyöngéden emelte fel, mintha hang volna egy dallamban, és a varázs énekelné őt. Érezte, hogy bármelyik pillanatban vaddá és veszedelmessé válhat, mégis elszomorodott, amikor végül letette.

A várból egy kő sem maradt, még a helye sem látszott - a föld még csak egy árnyalatnyival halványabb sem volt azon a helyen, ahol valamikor állt. Négy ifjú ember kóborolt rozsdás, viharvert vértben a köddé vált folyosók helyén, és forgolódott ide-oda az ürességben, ami egykor a nagy csarnok volt. Ahogy megpillantották Lírt, Mollyt és Schmendricket, futottak elébük, és kacagtak. Lír előtt térdre hullottak, és egyszerre kiáltottak:

- Felség! Éljen Lír király!

Lír elpirult és igyekezett fölemelni őket.

- Ne törődjetek most ezzel - motyogta. - Ne is törődjetek ezzel. Kik vagytok? - Álmélkodva nézett egyik arcról a másikra. - Ismerlek benneteket… ismernem kell benneteket… de hát hogyan lehetséges ez?

- Így van, Felség - szólt boldogan az első ifjú. - Valóban mi vagyunk Haggard király fegyveresei, ugyanazok, akik oly sok fázós és fáradságos éven át szolgáltuk őt. Elmenekültünk a várból, miután Felséged eltűnt az órában, mert a Bika tombolt, és minden torony remegett, minket pedig elfogott a félelem. Tudtuk, hogy az ősi átok végül beteljesedik.

- Egy hatalmas hullám sodorta el a várat - mondta a második fegyveres -, pontosan úgy, ahogy meg volt írva. Láttam, hogy olyan lassan zúdul le a szirtről, mintha hóból lenne, de hogy mi miért nem pusztultunk vele együtt, azt nem tudnám megmondani.

- Az áradat szétvált körülöttünk - mondta egy másik -, még sohasem láttam ilyen hullámot. Különös víz volt, mintha a víz szelleme lett volna, szivárványos fényű pára lebegett fölötte, és egy pillanatig úgy tűnt… - Megdörzsölte a szemét, megvonta a vállát és tanácstalanul elmosolyodott. - Nem is tudom. Olyan volt, mint egy álom.

- De mi történt veletek? - kérdezte Lír. - Öregemberek voltatok, már mikor én születtem, és most fiatalabbak vagytok, mint én. Miféle csoda ez?

A három ember, aki eddig beszélt, zavartan nevetgélni kezdett, de a negyedik így válaszolt:

- Az vált csodálatosképpen valóra, amit egyszer ígértünk. Azt találtuk mondani Amalthea úrnőnek, hogy még mi is fiatalok lennénk újra, ha ő úgy kívánná, és úgy látszik, igazat szóltunk. Hol van most ő? Oltalmára sietünk, még ha magával a Vörös Bikával kell is szembeszállnunk.

- Eltávozott - mondta Lír király. - Kerítsétek elő a lovamat, és nyergeljétek föl. Ide a lovammal!

Hangja nyers volt és mohó, a fegyveresek pedig rohantak, hogy engedelmeskedjenek új uruknak.

De Schmendrick csöndesen így szólt mögötte:

- Felség, ne tedd. Nem követheted őt.

A király megfordult, és most olyan volt, mint Haggard.

- Varázsló, ő az enyém! - Szünetet tartott, és szelídebb hangon folytatta, ami már inkább könyörgés volt. - Kétszer támasztott fel a halálból, és mi lesz belőlem, ha harmadszorra is meghalok?

Olyan erővel ragadta meg Schmendrick csuklóját, amellyel porrá zúzhatta volna a csontjait, de a varázsló nem mozdult.

Lír így folytatta:

- Én nem vagyok Haggard király. Nem vágyom arra, hogy foglyul ejtsem őt, csak arra, hogy az ő nyomában járva tölthessem az életem; mérföldeken és mérföldeken, éveken át, akár ha egyszer sem láthatom, mégis boldog leszek. Jogom van ehhez. A hősnek joga van ahhoz, hogy a története boldog véget érjen, ha egyszer eljön az ideje.

De Schmendrick így válaszolt:

- Ez itt nem a vég, sem számodra, sem az ő számára. Egy puszta ország királya lettél, ahol eddig nem uralkodott más, csak a rettegés. Igazi feladatod még csak most kezdődik, és életed során nem fogod megtudni, vajon sikerrel jártál-e, csak azt, ha elbuktál. Ami őt illeti, ő olyan történet, amelynek nincs vége: se boldog, se szomorú. Ő nem tartozhat senkihez, aki elég halandó ahhoz, hogy vágyjon rá.

Aztán meglepő módon átölelte az ifjú királyt, és így tartotta egy kis ideig.

- Légy boldog, uram - súgta halkan. - Senki más nem bírja náladnál jobban a kegyét, és senki más nem lesz megáldva emlékezetével. Szeretted őt és szolgáltad: légy hát boldog, és légy király.

- De én nem ezt akarom! - kiáltotta Lír. A varázsló nem válaszolt neki, csak ránézett. Kék szem mélyedt a zöldbe; egy arc vált szikárrá és királyivá a másik arcban, amely sem daliás, sem rettenthetetlen nem volt. A király hunyorogni és pislogni kezdett, mintha a napba nézett volna, és hamarosan lehajtotta a fejét és ezt motyogta:

- Legyen hát. Itt maradok és egyedül uralkodom egy nyomorult nép felett egy országban, amelyet gyűlölök. De nem lelem majd több örömömet az uralkodásban, mint a boldogtalan Haggard valaha.

Egy kicsi, barnás, tépett fülű macska óvakodott elő valami rejtett zugból, és Mollyra nyávogott. Molly fölkapta és az arcához szorította, az pedig a haját borzolta a mancsaival. Schmendrick elmosolyodott, és így szólt a királyhoz:

- Most el kell hagyjunk. Nem jönnél velünk, és kísérnél el bennünket barátságban birodalmad határáig? Sok minden van emitt és amott, ami méltó volna figyelmedre; és ígérem neked, találkozni fogunk az egyszarvúak nyomával.

Lír király tehát ismét a lovát kérte, emberei pedig megkeresték és meg is találták; de Schmendrick és Molly számára nem találtak hátast. Mégis, ahogy visszatérőben voltak a király lovával, annak meglepett tekintetére hátranéztek, és két másik lovat láttak békésen poroszkálni a nyomukban: egy feketét és egy pejt, mindkettő már felnyergelve és felkantározva. Schmendrick magának a fekete lovat választotta, Mollynak pedig a pejt adta.

Ő először egy kicsit megszeppent.

- A tieid? - kérdezte. - Te varázsoltad őket ide? Már ezt is meg tudod tenni, hogy csak úgy lovakat varázsolsz elő? A király suttogása visszhangozta csodálkozását.

- Találtam őket - válaszolta a varázsló. - De amit én értek azon, hogy „találtam”, nem ugyanaz, mint amit te. Ne kérdezz többet.

Fölsegítette őt a nyeregbe, majd maga is fölszállt.

Így hát hármasban lovagoltak, a fegyveresek pedig gyalogszerrel követték őket. Egyikük sem nézett vissza, mert nem volt semmi, amire visszatekinthettek volna. Lír király egyszer csak így szólt, hátra se fordulva:

- Különös érzés, hogy férfivá értem egy helyen, amely csak úgy köddé foszlott, és minden megváltozott. Azután meg egyszerre királlyá lettem. Semmi sem volt hát valóság az egészből? Én magam valóságos vagyok egyáltalán?

Schmendrick nem válaszolt.

Lír király gyorsan akart haladni, de Schmendrick ragaszkodott a kényelmes tempóhoz és az országjáró körutazáshoz. Amikor a király lassúságuk miatt nyugtalankodni kezdett, figyelmeztette őt gyalogos embereire - bár azok, csodálatos módon, egyszer sem fáradtak el útközben. Molly hamar megértette, hogy a varázsló azért lassítja az utazást, hogy szélesre tárja Lír pillantását birodalmára. És a saját legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy a föld érdemes a pillantásra.

Mert nagyon lassan ugyan, de a tavasz köszöntött be a puszta országba, amely valaha Haggardé volt. Egy idegen talán nem sok változást észlelt volna, de Molly látta, hogy a repedezett föld lassan zöldülni kezd, olyan halványan, mint a füst. Göcsörtös, bütykös fák, amelyek még sohasem virágoztak, olyan elővigyázatosan bontogatták rügyeiket, ahogy egy hadsereg küldi előre a felderítőit; réges-rég kiszáradt vízfolyások kezdtek csörgedezni ágyukban, apró lények szólongatták egymást. Illatok szálltak a levegőben: sápadt fű és fekete sár, méz és dió, menta és széna és korhadó almafa; még a délutáni napfénynek is szelíd, tüsszentésre ingerlő illata volt, amelyet Molly mintha már ismert volna valahonnan. Schmendrick mellett lovagolt, nézte a tavasz szelíd érkezését, és azon gondolkodott, hogyan is jött el - későn bár, mégis örökre.

- Az egyszarvúak jártak erre - suttogta a varázslónak. - Ez lenne az oka, vagy talán Haggard bukása és a Vörös Bika távozása? Mi lehet ez, mi történik itt? Mindez - válaszolta az neki. - Mindez, minden egyszerre. Ez nem egyetlen tavaszidő, hanem ötven, és nem egy vagy két rém távozott el, de ezer meg ezer kis árnyék oszlott szét ezen a földön. Légy türelemmel és figyeld.

Lírhez szólva hozzátette:

- Ez nem az első tavasz, amely ebbe az országba ellátogat. Jó föld volt ez a régi időkben, és nem kíván többet, csak egy jó királyt, hogy ismét azzá váljék. Nézd, hogyan szelídül meg előtted.

Lír király nem szólt, de lovaglás közben jobbra-balra barangolt tekintetével, és nem tudta nem észrevenni a változást. Még a gonosz emlékezetű Hagsgate völgyében is a legkülönbözőbb fajtájú vadvirágok kavarogtak: harangvirág és vadjácint, levendula és csillagfürt, gyűszűvirág és cickafark. A Vörös Bika földbe vájódó patanyomait benőtte a mályva.

De ahogy egy késő délután Hagsgate városába értek, különös és elvadult látvány várta őket. A szántóföldek gorombán feldúlva és széttiporva, a gazdag gyümölcsösök és szőlők letaposva, egyetlen erdőcske vagy liget sem állt a helyén. A pusztítás olyan méretű volt, mintha maga a Bika vitte volna végbe. Mollynak úgy tűnt, mintha ötven év elfojtott szerencsétlensége egyszerre csapott volna le Hagsgate-re, ahogyan ötven év tavasza melengeti végre az ország többi részét. A letiport föld a késői fényben egészen hamuszínű volt.

- Mi történt itt? - kérdezte Lír király csöndesen.

- Lovagolj be, felség - válaszolta a varázsló. - Lovagolj tovább.

A nap éppen lenyugvóban volt, amikor áthaladtak a város romba dőlt kapuján, és óvatosan végigvezették lovaikat az utcákon, amelyeket deszkák, limlomok és üvegcserepek, faltörmelékek és ablakok, kémények, székek, konyhai eszközök, tetődarabok, fürdőkádak, ágyak, kandallópárkányok, öltözőasztalkák torlaszoltak el. Hagsgate minden háza romokban hevert, minden, ami törhető volt, eltört. A város úgy festett, mintha valaki rátaposott volna.

Hagsgate polgárai házuk küszöbén üldögéltek, már ahol megtalálták, és a pusztuláson tanakodtak. Mindig olyan arcuk volt, mint a szegény embereknek, még a bőség kellős közepén is, de romlásukban inkább megkönnyebbültek, és egy kicsit sem tűntek szegényebbnek. Addig jószerivel észre sem vették a közéjük léptető Lírt, míg meg nem szólalt:

- A király vagyok. Mi történt itt?

- Földrengés volt - motyogta egy ember álmatagon, de a többiek vitába szálltak vele: - Vihar volt, északkeletről jött, egyenesen a tenger felől. Darabjaira szaggatta a várost, a jégverés pedig úgy csapott le, mint paták dübörgése.

Megint mások azt erősítgették, hogy egy hatalmas áradat mosta el Hagsgate-et; egy áradat, amely olyan fehér volt, mint a som virága, és olyan kemény, mint a márvány - egy áradat, amely senkit sem fojtott vízbe, ám mindent szétzúzott. Lír király mindannyiukat végighallgatta, s közben komoran mosolygott.

- Hallgassatok ide - mondta, mikor ők befejezték. - Haggard király halott, vára ledőlt. Én Lír vagyok, Hagsgate városának szülötte, akit születése után magára hagytak, hogy ne teljesedjék be a boszorkány átka, és mindez ne történjék meg. - Karjával körbemutatott, a darabjaikra szaggatott házak felé. - Megátalkodott, ostoba emberek! Az egyszarvúak visszatértek, az egyszarvúak, akiket láttatok, amint a Vörös Bika űzte őket, és úgy tettetek, mintha nem látnátok. Ők döntötték romba a várat, ugyanúgy, mint a várost. De a ti mohóságotok és a ti félelmetek tett tönkre titeket.

A városi nép egykedvűen sóhajtott, de egy középkorú asszony előlépett, és némi tűzzel a hangjában így szólt:

- Nem vagy egészen méltányos, uram, már engedelmedet kérem. Mit tehettünk volna, hogy megmentsük az egyszarvúakat? Rettegtünk a Vörös Bikától. Mit is tehettünk volna?

- Talán egyetlen szó elég lett volna - válaszolta Lír király. - Most már sohasem tudhatjátok meg.

Már éppen fordította volna a lovát, hogy otthagyja őket, de egy reszketeg, beteges hang szólította meg:

- Lír, kicsi Lír, kisfiam, királyom! - Molly és Schmendrick felismerte a csoszogva közeledő embert, aki karjait szélesre tárta, zihált és sántikált, mintha öregebb volna, mint valójában. Drinn volt.

- Ki vagy te? - kérdezte a király. - Mit kívánsz tőlem? Drinn belecsimpaszkodott a kengyelbe, és a csizmájához simult.

- Hát nem ismersz meg, fiam? Nem, hiszen hogyan is ismerhetnél meg? Hogyan is szolgálhattam volna rá, hogy megismerj engem? Én a te apád vagyok: a te szegény, öreg, boldog apád. Én vagyok az, aki azon a hajdani téli éjszakán kitettelek a piactérre, és átadtalak hősi sorsodnak. Milyen bölcs is voltam, és sokáig milyen szomorú… és most milyen büszke vagyok! Fiam, kicsi fiacskám!

Nem tudott valódi könnyeket sírni, de az orra megcsordult.

Lír király szó nélkül meghúzta lova gyeplőjét, és kihátrált a tömegből. A vén Drinn leeresztette kitárt karját.

- Ezt kapja az ember a gyerekeitől! - rikácsolta. - Háládatlan elhagynád hát apádat ínségében, mikor kedvenc varázslód egy szava újból helyreállíthatna mindent? Vess meg, ha úgy kívánod, de én eljátszottam a szerepemet, hogy oda kerülj, ahol most vagy, ne merd tagadni! A gazembereknek is vannak jogai.

A király még mindig hátat fordított neki, de Schmendrick megérintette a karját és közel hajolt hozzá:

- Igaza van, hisz tudod - súgta. - Ami őt illeti… ami őket, mindnyájukat… nélkülük a történet egészen más irányt vett volna, és ki tudja, lenne-e olyan boldog a vége, mint így? Királyuk vagy, és olyan kegyesen kell uralkodnod rajtuk, mintha jóravaló és hűséges néped lenne. Mert ők is a sorsod részesei.

Így hát Lír fölemelte karját Hagsgate népe felé, ők pedig lökdösődtek és a könyökükkel böködték egymás oldalát, hogy csöndet teremtsenek. Így szólt hozzájuk:

- Most tovább kell lovagolnom a barátaimmal, és egy darabig elkísérem őket. De a fegyvereseimet itt hagyom, és ők a segítségetekre lesznek, hogy elkezdjétek újjáépíteni a városotokat. Mikor visszatérek, kis idő múlva, én magam is segíteni fogok. Nem kezdek új vár építésébe, míg nem látom, hogy Hagsgate újra áll.

Ők keservesen a szemére hányták, hogy Schmendrick varázsereje segítségével ezt egy pillanat leforgása alatt is megtehetné. De a varázsló így válaszolt nekik:

- Akkor sem tudnám megtenni, ha akarnám. A varázslás művészetét ugyanúgy törvények szabályozzák, mint ahogy az évszakokat és a tengert. Varázslat tett benneteket gazdaggá, míg mindenki más szegény volt az országban; de bőségetek napjai véget értek, és most mindent újra kell kezdenetek. Ami pusztaság volt Haggard idejében, ki kell zöldüljön és termővé kell váljon ismét, de Hagsgate-nek ugyanolyan kínkeservesen kell majd életet teremnie, mint a szíveknek, amelyek itt laknak. Bevethetitek földjeiteket megint, újraültethetitek kidöntött gyümölcsöseiteket, már nem teremnek úgy soha többé, mint régen… míg meg nem tanuljátok örömötöket lelni bennük, minden érdek nélkül.

Ahogy végignézett a városlakókon, szemében nem volt harag, csak szánalom.

- A ti helyetekben én gyermekeket vállalnék - mondta; aztán Lír királyhoz fordult: - Mit gondolsz, Felség? Töltsük itt az éjszakát, és induljunk tovább hajnalban?

De a király megfordult, és olyan sebesen vágtatott ki a romba dőlt Hagsgate-ből, ahogy csak a lovát sarkantyúzni bírta. Jó időbe tellett, mire Molly és a varázsló beérték, és még több időbe, mire nyugovóra tértek.

Sok-sok napon át utaztak Lír király birodalmán keresztül, napról napra kevésbé ismertek rá, és mind jobban csodálatba ejtette őket. A tavasz úgy terjedt szét előttük, mint a futótűz: felöltöztette, ami eddig csupasz volt, tágra nyitotta, ami rég bezárult - úgy érintette meg a földet, ahogyan az egyszarvú érintette meg Lírt. Mindenféle állat, a medvétől a fekete bogarakig, vidáman vagy komótosan járta az útját, és a déli égbolt, amely régen olyan homokszínű és kiaszott volt, mint a föld maga, most virágba borult a madaraktól, akik olyan sűrűn kavarogtak, mintha a nap nagyobbik részében napnyugta volna. Halak cikáztak és villództak a tovasiető folyókban, és a vadvirágok úgy kergetőztek föl és alá a domboldalakon, mint akik börtönből szabadultak. Az egész föld zajos volt az élettől, de legfőképpen a virágok néma örömujjongása tartotta éjszakánként ébren a három utazót.

A falvak népe gyanakodva fogadta őket: egy csöppet sem kevésbé mogorván, mint amikor Schmendrick és Molly először haladt át erre. Csak a legvénebbek láttak közülük életükben tavaszt, és sokan attól tartottak, hogy a fékeveszett zöldellés valamiféle járvány vagy ragály. Lír király tudtukra adta, hogy Haggard halott, és a Vörös Bika elment mindörökre, és meghívta őket látogatóba új várába, mire az felépül, majd továbbhaladt.

- Időre van szükségük, hogy megbarátkozzanak a virágokkal - mondta.

Bárhol is álltak meg, mindenhol kihirdettette, hogy minden törvényen kívüli bocsánatot nyer, Molly pedig remélte, hogy ezek a hírek eljutnak Cully kapitányhoz és vidám cimboráihoz is. Ahogy remélte, úgy is történt, és az összes vidám cimbora azonnal otthagyta az erdei életet, kivéve Cullyt magát és Jack Jinglyt. Ők vándor énekmondónak csaptak föl, és a hírek szerint meglehetős népszerűségre tettek szert országszerte.

Egy éjjel Lír királyságának legtávolabbi határánál aludtak. Ágyukat a magas fűben vetették meg. Virradatkor a király búcsút szándékozott venni tőlük, és visszatérni Hagsgate városába.

- Magányos leszek - mondta a sötétben. - Szívem szerint veletek tartanék, és hagynám a királyságot.

- Ó, meg fogod kedvelni - válaszolta Schmendrick. - A falvak legtehetségesebb fiataljai kelnek majd útra udvarod felé, te pedig lovagi és hősi erényekre tanítod őket. A legbölcsebb elöljárók adnak majd tanácsokat, a legtehetségesebb zenészek, csepűrágók és mesemondók jönnek majd kegyeidet keresni. És jön egy hercegnő a megfelelő időben: vagy elmondhatatlanul gonosz apja és bátyjai elől menekül, vagy igazságot keres számukra. Talán híreket hallasz felőle, hogy acélból és gyémántból épült toronyba zárták, és egyetlen társasága egy érző szívű pók…

- Nem törődöm efféle dolgokkal - mondta Lír király. Olyan sokáig csöndben volt, hogy Schmendrick már azt gondolta, elaludt, de aztán hirtelen megszólalt:

- Csak őt szeretném látni még egyszer, hogy elmondjam neki mindazt, ami a szívemben van. Soha nem fogja tudni, mit akartam igazából mondani. Megígérted, hogy látni fogom még őt.

A varázsló éles hangon válaszolt.

- Én csak annyit ígértem, hogy látni fogod az egyszarvúak nyomát, és úgy is lett. Birodalmad áldottabb, mint amire föld csak rászolgálhat, mert ők szabadságban keltek át rajta. Ami téged, a szívedet és azokat a dolgokat illeti, amelyeket elmondtál, és amelyeket nem mondtál el, ő emlékezni fog mindenre, még akkor is, amikor az emberek már csak a nyulak mesekönyveiben léteznek. Gondolj erre, és hallgass. A király ezután nem szólt többet, Schmendrick pedig kezdte megbánni a szavait.

- Kétszer érintett meg téged - folytatta egy kicsit később. - Az első érintés azért volt, hogy visszahozzon az életbe, de a második neked szólt.

Lír nem válaszolt, és a varázsló soha nem tudta, vajon hallotta-e, vagy sem.

Schmendrick álmában eljött hozzá az egyszarvú, és megállt mellette holdkeltekor. A könnyű, éjszakai szellő meglibbentette és felborzolta sörényét, a hold pedig ott ragyogott a hópelyhen, amely apró fején játszott. Tudta, hogy álom, de örült, hogy látja őt.

- Milyen gyönyörű vagy - mondta. - Sohasem mondtam el ezt neked.

Szerette volna fölébreszteni a többieket, de az egyszarvú két szeme olyan figyelmeztetőn rebbent felé, mint két riadt madár. Tudta, ha megmozdul, hogy felkeltse Mollyt és Lírt, ő maga ébred fel, az egyszarvú pedig eltűnik. Így hát csak ennyit mondott:

- Ők jobban szeretnek, azt hiszem, de én is megpróbálom a legjobbat adni, ami tőlem telik.

- Éppen ezért - válaszolta az egyszarvú, és Schmendrick nem tudta volna megmondani, mit is válaszolt neki. Egészen mozdulatlanul feküdt, remélve, hogy emlékezni fog az egyszarvú füleinek pontos alakjára, amikor reggel majd fölébred. Ő így szólt hozzá:

- Most immár igazi és halandó varázsló vagy, amire mindig is vágytál. Boldog vagy?

- Igen - válaszolta a varázsló, csendesen nevetgélve. - Én nem vagyok olyan, mint a szegény Haggard, hogy elveszítsem a szívem vágyát, mire az enyém lesz. Van fekete mágia, fehér mágia és köztük a szürke végtelenül sok árnyalata - és már látom, hogy mindez egy és ugyanaz. Akár úgy döntök, hogy azzá leszek, akit az emberek bölcs és jó varázslónak neveznek, aki segíti a hősöket, gáncsolja a boszorkányokat, gonosz nagyurakat és elvetemült szülőket, esőt csinál, gyógyítja a lépfenét és a dühöngő részegeket, lehozza a macskákat a fa tetejéről… vagy éppen ellenkezőleg, az elixírrel és esszenciákkal teli retortákat választom, porokat, csodaszereket és mérgeket, lelakatolt varázskönyveket, amelyek olyan bőrbe vannak kötve, hogy jobb néven nem nevezni, a füstködöt, amely elsötétíti a kamrát és a benne sziszegő édes hangot. Miért is ne, hiszen az élet olyan rövid, és hány embernek segíthetek vagy árthatok? Végül ráleltem az erőmre, de a világ még mindig nehezebb, semhogy kimozdíthassam a helyéből, bár barátom, Lír, lehet, hogy másként gondolja.

Álmában újra fölnevetett, kicsit szomorkásan.

Az egyszarvú így válaszolt:

- Ez igaz. Emberi lény vagy, és az emberek nem tehetnek semmit, ami bármit is megváltoztatna. - De a hangja furcsamód lassú és súlyos volt. - Választottál már? - kérdezte.

A varázsló harmadszorra is elnevette magát.

- Nem kétséges, hogy a jó varázslatot választom, mert neked az tetszene jobban. Nem hiszem, hogy viszontlátlak még valaha, de arra fogok törekedni, hogy azt tegyem mindig, ami kedvedre való volna, ha tudnál róla. És te? Merre leszel az életem hátralévő részében? Azt hittem, rögtön visszatérsz az erdődbe.

Az egyszarvú egy kicsit elfordult, és a vállán megcsillanó holdfény látványától a varázsló hirtelen úgy érezte, szavai a varázslatról homokká válnak a torkában. Molylepkék, muslincák és mindenféle éjjeli bogarak, amelyek túl aprók ahhoz, hogy nevük legyen, érkeztek és körbetáncolták ragyogó szarvát, de ettől nem lett nevetséges, sokkal inkább bölcs és bájos volt, amint körülünnepelték őt. Molly macskája oda-odadörgölőzött mellső lábához.

- A többiek elmentek - mondta. - Szétszóródtak az erdőkben, ahonnét jöttek, még ketten sem maradtak együtt, és az emberek nem veszik majd könnyebben észre őket, mint ha még mindig a tengerben volnának. Én is visszatérek az erdőmbe, de nem tudom, hogy boldogan élek-e ott, vagy bárhol máshol. Halandó voltam, és egy rész bennem még most is az. Tele vagyok könnyekkel és vágyakozással és a haláltól való félelemmel, bár nem tudok könnyezni, nem vágyom semmire és nem halhatok meg. Már nem vagyok olyan, mint a többiek… mert nem volt még egyszarvú, aki tudott volna bánkódni, én pedig tudok. Nagyon fáj.

Schmendrick úgy takarta el az arcát, mint egy kisgyermek, bár már nagy hatalmú varázsló volt.

- Sajnálom, nagyon sajnálom - mormolta az öklébe. - Gonoszat tettem veled, ahogy Nikosz a másik egyszarvúval: ugyanannyi jószándékkal, és ugyanannyira nem tudom meg nem történtté tenni. Fortuna anyó, Haggard király és a Vörös Bika együtt jobbak voltak hozzád, mint én.

De ő szelíden így válaszolt neki:

- A népem ismét a világban van. Semmiféle bánat nem él bennem olyan sokáig, mint ez az öröm… kivéve egyet, és azt az egyet is köszönöm neked. Ég áldjon, jó varázsló. Most megpróbálok hazajutni.

Nem csapott zajt, amikor elment, de ő ébren volt, és a csonka fülű macska magányosan nyávogott. Ahogy oldalra fordította a fejét, látta, hogy a hold fénye ott rezeg Molly Grue és Lír király nyitott szemében. Mindhárman éberen feküdtek reggelig, és egyikük sem szólt egy szót sem.

Hajnalhasadtakor Lír király fölkelt, és felnyergelte a lovát. Mielőtt fölszállt, így szólt Schmendrickhez és Mollyhoz:

- Nagyon örülnék, ha meglátogatnátok egy napon. Ők megígérték, hogy így lesz, de ő még mindig tétovázott, himbálózó kantárszárát ujjai között csavargatva.

- Az éjjel őt láttam álmomban! - mondta.

- Én is! - kiáltott fel Molly. Schmendrick kinyitotta a száját, majd újra becsukta.

Lír király rekedten folytatta:

- A barátságunkra, könyörögve kérlek benneteket, mondjátok el, mit mondott nektek!

Kezével megragadta a karjukat, szorítása hideg és kétségbeesett volt.

Schmendrick halványan rámosolygott: Uram, én olyan ritkán emlékszem az álmaimra. Úgy rémlik, csip-csup dolgokról beszélgettünk ünnepélyesen, ahogy már csak az emberek szoktak: súlyos semmiségekről, üres és tünékeny dolgokról.

A király eleresztette a karját, és félőrült pillantásával Molly felé fordult.

- Én nem mondom el sohasem - mondta ő egy kicsit ijedten, de különös szenvedéllyel. - Én emlékszem, de soha nem mondom el senkinek, még ha meg kell is halnom, még neked sem, uram.

Miközben beszélt, nem rá nézett, hanem Schmendrickre.

Lír király eleresztette az ő kezét is, és olyan indulattal vetette föl magát a nyeregbe, hogy lova rúgkapálva fölágaskodott a pirkadatban, mint egy szarvasbika. De a nyeregben maradt: komor, törődött és beesett arccal nézett Mollyra és Schmendrickre, mintha már ugyanannyi ideje uralkodna, mint előtte Haggard.

- Egy szót sem szólt hozzám - suttogta. - Értitek? Egy szót sem szólt hozzám, egy szót sem.

Aztán megszelídültek a vonásai, mint ahogy még Haggard király arca is egy kicsit lágyabbá vált, amikor az egyszarvúakat nézte a tengerben. Ettől a pillanattól fogva megint az az ifjú herceg volt, aki szeretett volt a konyhában üldögélni Mollyval.

- Rám nézett. Álmomban rám nézett, és egy szót sem szólt.

Búcsúszó nélkül lovagolt el, ők pedig addig néztek utána, míg a dombok el nem takarták - egy magas, szomorú lovas, útban hazafelé, hogy királlyá legyen. Molly végül így szólt:

- Ó, a szegény ember. Szegény Lír.

- Nem járt olyan rosszul - válaszolta a varázsló. - Nagy hősöknek nagy bánatra és nagy teherre van szükségük, különben nagyságuk fele veszendőbe megy. Ez is a tündérmeséhez tartozik.

De hangjában bujkált egy kis kétség, és karjával lágyan átölelte Molly vállát.

- Nem lehet balsors az, ha valakit szeretett egy egyszarvú -folytatta. - Bizonnyal ez a legnagyobb kegy, bár egyben a legnehezebben kiérdemelhető.

Később olyan közel húzta magához Mollyt, mint az ujjai hegyét, és megkérdezte tőle:

- Nekem elárulod, mit mondott neked?

De Molly Grue csak nevetett és rázta a fejét, a haja pedig kibomlott, és szebb volt, mint Amalthea úrnő.

- Nos, rendben - mondta a varázsló. - Akkor újra megkeresem az egyszarvút, ő talán elmondja.

Majd nyugodtan elfordult, hogy füttyszóval hívja a ménjeiket.

Molly nem szólt egy szót sem, míg Schmendrick a lovát nyergelte, de amikor az övéhez kezdett, karjára tette a kezét:

- Gondolod, hogy… tényleg azt reméled, hogy meglelhetjük még őt? Valamit elfelejtettem neki elmondani.

Schmendrick a válla fölött ránézett. A reggeli nap fényében a szeme olyan vidáman ragyogott, mint a fű; de olykor-olykor, ahogy egy ló árnyékába lépett, tekintetébe sötétebb zöld is vegyült - a fenyőtüskék halvány, hűvös keserű zöldje. Így szólt:

- Tartok tőle, őmiatta. Az azt jelentené, hogy ő is vándorrá lett, és ez az emberi lények sorsa, nem az egyszarvúaké. De remélem, természetesen remélem.

Majd rámosolygott Mollyra és kézen fogta.

- Mindenesetre neked és nekem a sok út közül egy utat kell választanunk. A végén mind ugyanoda vezet, és ez lehet akár ugyanaz az út is, amelyet az egyszarvú választott. Lehet, hogy soha nem látjuk őt, de mindig tudni fogjuk, merre járt. Jer hát. Jer velem.

Így indultak el új útjukon, amely kellő időben vezette őket jobbra és balra az édes, gonosz, vénséges vén föld ráncai közt, végezetül pedig különös és csodálatos sorsuk felé. De mindez később történt, és előtte, mikor még jó tízpercnyire sem jártak Lír királyságától, egy hajadonnal találkoztak, aki gyalogszerrel sietett feléjük. Ruhája rongyos és foltos volt, de kidolgozásának gazdagsága szemmel látható, és bár haja zilált és tépett volt, karja sebes, szép arca maszatos, mégis, senki más nem lehetett, csak egy sanyarú szükségbe jutott hercegnő. Schmendrick rámosolygott, hogy üdvözölje, ő pedig két kézzel kapaszkodott belé, mintha egy gyümölcs héja volna.

- Ó, segítsenek! - sikoltott fel. - Segítsenek, au secours! Ha harcos és érző szívű ember vagy, mostan segíts rajtam. Alison Jocelyn hercegnő volnék, a jó Giles király leánya, kit aljasul meggyilkolt vala bátyja, a véreskezű Wulf herceg, és elragadta vala három bátyámat, Corin, Colin és Calvin hercegeket, vetvén őket gyászos tömlöcbe mint túszokat, hogy én hájas fiának, Dudley úrnak arája legyek, ám én megvesztegetém az őröket és leitatám az ebeket…

De Schmendrick, a varázsló fölemelte a kezét, és ő elnémult, hatalmas ibolyakék szemével döbbenten nézve rá.

- Szép hercegnő - szólt komolyan hozzá -, a férfiú, akire neked szükséged van, épp most haladt végig ezen az úton - és a felé az ország felé mutatott, amelyet nemrég hagytak el.

- Vedd hát lovamat, és olyan gyorsan utoléred, hogy még az árnyékod sem kerül a hátad mögé.

Kinyújtotta a karját Alison Jocelyn hercegnőnek, ő pedig fáradtan és némileg zavarodottan fölkapaszkodott a nyeregbe. Schmendrick megfordította a lovat, és így szólt:

- Bizonyára könnyedén utoléred, mert lassan halad. Igaz ember ő, és nagyobb hős, mint akit bármilyen nemes ügy megérdemel. Minden hercegnőt hozzá küldök. A neve Lír.

Rácsapott a ló farára, és elindította az úton, amerre Lír király ment; aztán olyan sokáig nevetett, hogy nem bírt fölszállni Molly mögé, és egy darabig gyalog kellett mennie a ló mellett. Mikor újból levegőt tudott venni, dalra fakadt, Molly pedig bekapcsolódott a dalba. Ezt a dalt énekelték, miközben együtt mentek, kifelé ebből a történetből, útban egy másik felé:

 

„Nem vagyok én király, se nagy úr,

Se vitéz katona”, szólt a legény.

Hárfás vagyok, ki a kezedet kéri,

„Hárfás vagyok, de koldus-szegény.”

„Volnál nagy úr, az én uram volnál,

S ha tolvaj volnál, akkor is”, szólt a leány.

„S ha hárfás vagy, az én hárfásom leszel,

Mert ilyesmit az ördög se bán,

Az ördög se bán.”

„S ha kiderül, hogy nem vagyok hárfás,

Csak hazug, mert szeretlek igazán?”

„Hát megtanítlak játszani, dalolni,

Mert szeretem a hárfát”, szólt a leány.

 

 

UTÓSZÓ

Írta: Komáromi Gabriella

 

„Valamit tudnak az angolok, legalábbis, ami a gyerekkönyveket illeti” - olvasom Bényei Tamás kritikájában. [Bényei Tamás: Boldog bűnbeesés. Élet és Irodalom, 2004. 39. sz.] Erre bizony csak bólinthatok, és gondolatban máris tovább sorolom a bizonyítékokat Carrolltól Barrie-ig, Kiplingtől Loftingig, Kenneth Grahame-től Milne-ig, Edith Nesbittől Pamela Traversig és Mary Nortonig - végül Tolkientől C. S. Lewisig és J. K. Rowlingig. Mert bizony ugyanúgy a szigetország szülötte az Alice Csodaországban, A dzsungel könyve, a Pán Péter, a Micimackó, a Csudálatos Mary, mint A Gyűrűk Ura, a Narnia-ciklus vagy napjainkban a Harry Potter-széria. Nagyon is beleillene ebbe a sorba Az utolsó egyszarvú című regény.

Csakhogy Peter Soyer Beagle amerikai. 1939-ben New Yorkban született, mégpedig Manhattanben. A pittsburghi egyetemre járt, és Kaliforniában él. [http://www.peterbeagle.com] Regényíró, novellista, aki filmek, tv-játékok garmadájának forgatókönyvét írta, mindezen túl dalszövegszerző és zenész. Csupán néhány fantasztikus írást említek meg a már terebélyes életműből: A Dance for Emilia, A Fine and Private Place, The Folk of The Air, The Innkeeper’s Song, Tanisin, The Unicorn Sonata. (Az utolsóként említett nem előzménye vagy folytatása Az utolsó egyszarvúnak.) Forgatókönyvírói munkásságából pedig csak azt emelem ki, hogy mikor a Warner Bros. stúdió elkészítette A Gyűrűk Ura rajzfilmváltozatát, az egyik forgatókönyvíró ő volt. Ez a film kudarc lett, de erről a legkevésbé Beagle tehet. Ahhoz, hogy Peter Jackson műve megszülethessen, még egy negyedszázadot kellett várni a filmtechnika csodáira. P. S. Beagle vonzalmairól azonban sokat elárul ez a vállalkozás. Saját bevallása szerint íróként amolyan „mindenes”, reklámszöveget csak azért nem írt eddig, mert még nem kérte erre senki. Az írásai poétikusak, a nyilatkozatai profánok. Ha ír, mintha angol volna, ha nyilatkozik, tőrőlmetszett amerikai.

Kétségkívül azok közé az írók közé tartozik, akik Tolkien „köpönyegéből” bújtak elő. Ma is úgy csodálja példaképét, ahogy egy nagy varázslót szokás. De nemcsak hozzá kötődik. Az utolsó egyszarvú című regénynek legalább annyi köze van a klasszikus angol irodalom allegorikus, látomásos vonulatához, mint napjainkban Philipp Pullman világsikerű könyveinek.

Nem korán, nem későn, hanem nagyon is a kellő időben történt, amikor a Ciceró Könyvstúdió felfedezte Peter S. Beagle regényét. Furcsa állításnak tűnhet, hiszen inkább késlekedésről beszélhetnénk. A The Last Unicorn című regény már 1968-ban megszületett. De ez mit sem számít. A Ciceró nemcsak hogy nem akármit talált a világ könyveinek rengetegében, hanem akkor fedezte fel és fordíttatta le Beagle regényét, amikor a világot éppen rabul ejtette a mese és a meseszerűség; amikor milliós példányszámokat olyan könyvek érnek el, mint A Gyűrűk Ura, a Harry Potter, a Sárkánylovasok. Műfaja szerint egytől egyig fantasy, akárcsak Az utolsó egyszarvú. Meseszerűek, mitikusak, mágikusak.

A fantasy jött, látott, győzött. Legalábbis így érezzük. Pedig ez csak a mögöttünk hagyott évtizedekre nézve igaz. A műfajteremtő, azaz Willam Morris, Jules Verne és H.G. Wells kortársa volt. Első sikeres műveit, amelyek mára ódonnak tűnnek, már több mint száz esztendeje megírta. (The Wood beyond the World, The Well at the World’s End, 1895).

Közvetlen utódait is alig ismerjük. Tolkienig legfeljebb E. R. Eddison, James B. Cabell vagy T. H. White nevét jegyezte meg a világ. (Az utolsóként említett emelte fantasybe az Arthus király-mondakört.)

A műfaj távolabbi őseire a romantika korában született fantasztikus irodalom alkotói között találunk rá. Egy-egy olyan művet említünk meg E. T. A. Hoffmann és Ludwig Tieck életművéből, ami műfajunk szempontjából előfutárnak számít; Hoffmann: Das fremde Kind / Az idegen gyermek (1817), Ludwig Tieck: Die Elfen /A tündérek/ (1812).

A fantasy öröklött motívumok és műfajok újrakeverésével született. (Tulajdonképpen az irodalomban a dolgok többsége ilyen.) Több mint egy évszázad alatt gátlástalanul keveredett benne mindenféle. Az ősi mítoszok: a Gilgames, a görög mitológia, a skandináv sagák, a germán és kelta regék. Belefértek a kópéregény és a romantikus rémregény kellékei. A horror és a sci-fi motívumai is. (És itt a képzeletnek semmi nem szegi szárnyát. Semmit nem kell a logika törvényeivel vagy a tapasztalati valóság kérlelhetetlen tényeivel magyarázni. A fikció működését tekintve a fantasy sokkal szabadabb műfaj a sci-fi-nél. Szárnyalhat, mint a mesék.) A középpontjában mindig az ember áll, bár hőseinek többsége többnyire legendás, képzelt lény. „Játéktere” pedig a sci-fi hideg, emberidegen kozmosza helyett a természet. A feszültség forrásai ősrégiek: Pl.: Miként lehet egy titkot megoldani; hogyan lehet akadályokat legyőzni, célokat elérni, konfliktusokat megoldani. Kalandregények a javából, és nagyobbik hányaduk - miért is tagadnánk - a triviális irodalom körébe tartozik. De egy-egy regény messze túlnőhet azon, amennyit egy kalandregény érhet, bár ez nem túl gyakran történik meg.

A fantasy „színeit”, karakterét az adja, hogy miből, milyen műfajokból keverték ki, s hogy milyenek az arányok. Legszebb, legmaradandóbb változatai mítoszok töredékeit és a tündérmese dramaturgiáját őrzik. Beagle könyve is. Tulajdonképpen gyönyörű tündérmese, amelyben a Jóság és a Gonoszság azért ütköznek meg egymással, hogy a rabbá tett Szépség szabad legyen. A tündérmese dramaturgiájához illően van kezdeti baj, vándorút, találkozások, próbatétel, viadal, sőt győzelem is, habár ez utóbbi nem olyan felhőtlen, mint a mesében. S a csoda sem olyan természetes, mivelhogy a fantasy csodája már nem a meséé. Néha a „világ minden varázslata sem képes segíteni”. A tündérmese harmóniáját is hiába keresném. De az igaz, hogy csodálatos a fantasy, hihetetlen történet, mint a tündérmese; pontosabban hol csodálatos, hol félelmetes. [Tzvetan Todorov sémáiba (tisztán félelmetes, fantasztikusan félelmetes, fantasztikusan csodálatos, tisztán csodálatos) nem tudnám beilleszteni Beagle könyvét, de egyfolytában a csodálatos és félelmetes között éljük át a története. – Az idézett sémákat lásd: Stoyan, Hajna: Die fantastischen Kinderbücher von Michael Ende. Frankfurt am Main, Peter Lang, 2004. p.21.] Mese, mítosz, mágia keveredik benne.

Hogy miért éppen manapság lett fogékony a világ erre a meseszerű fantasztikumra, a mitikusra, a mágikusra? Talán a romantika kora után most döbbenünk rá újra, hogy a valóság mennyire elvesztette színességét, hogy az egyéniség most már menthetetlenül veszélybe került, hogy az élet elviselhetetlenül mechanizált, hogy a nagy célok veszendőek lettek, hogy a technika mindenhatóságában már egy szemernyi bizodalmunk sincs. A világban (akárcsak a mesében) a Jóság és a Gonoszság kérlelhetetlen harca folyik a szemünk előtt, de győzelemre messze nincs olyan esélye a Jónak, mint a mesében. Ráadásul Jó és Rossz jóval nehezebben megkülönböztethetők egymástól.

Egyszerre sok oka van annak, hogy a meseszerűbe menekült ez az ezredforduló. Nemcsak a gyerekek, hanem a kamaszok és a fiatal felnőttek is. Így aztán megszaporodtak az ún. „dupla” fedelű könyvek, amelyeknek a tulajdonjogán nincs is értelme vitatkozni. Peter S. Beagle regénye ilyen. Senki sem sajátíthatja ki. Sem a gyerek, sem a felnőtt, bár olvasóként egyik is, másik is másképp fordítja le a történet jelentéseit. A „tenger” metaforájával élve: Lehet, hogy a gyerek csak a hullámok tajtékát látja a vízen, a felnőtt a tenger mélyét is. A korallokat, a tengeri csillagokat és a foglyul ejtett unikornisokat. Meglehet, hogy az érzékeny nagykamasz is sok mindent lát már ebből. (A tenger motívuma fontos szerepet játszik a könyvben, nem csoda, hogy éppen vele példálództam.) Miért is tagadnám, hogy ez a varázslatos történet alapjában véve bonyolult szövegvilág. Ráadásul egy ismeretlen szerző ismeretlen fantáziavilágába lépünk.

Tolkien „térképén” már jól eligazodunk, világába úgyszólván bejáratosak vagyunk. M. Ende Végtelen Történetét olvasva már nem tévedünk el a jelképek erdejében. De Peter S. Beagle könyve itt és most vadonatújnak számít. Világa ismeretlen. Még nem hangolódtunk rá arra, ahogy mesél. Most egyszerre fedezünk fel mindent: a szerzőt, a nagyvilágban már ismert könyvet; és ha szerencsénk van, videón láthatjuk az animációs filmet is, ami 1982-ben készült az Egyesült Államokban (s nem kisebb művész „játszotta” az egyszarvút, mint Mia Farrow). A készülő játékfilmre egyébként már talán esztendőnyi időt sem kell várnunk. A regény megjelenése amolyan előzetes a filmhez. A modern idők kulturális összjátékában hol a könyv, hol a film játssza el egy-egy mű esetében a szálláscsináló szerepét.

A kortárs művek esetében még egy néhány oldalas utószó is fontosabb lehet a szokásosnál. Segíthet abban, hogy az író, a mű és az olvasó között kapcsolat teremtődjön, hogy a beleérzés érzékenyebb, az értelmezés mélyebb legyen. De nem felejthetem, hogy nincs olyan műelemzés, amelynek ne volna adóssága. „A teljesen adekvát interpretáció agyrém” - mondta Adorno. És igaza van. (Annyira, hogy már közhelyként citáljuk a mondatot.) Inkább csak megkíséreljük, hogy közvetítsünk egy könyv és olvasói között. Bizonytalan kimenetelű a kísérlet, de nem reménytelen.

Bevallottan a könyv világára szeretném ráhangolni az olvasót. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy egy világszerűvé kerekedő szöveg jelentéshordozó elemeinek nyomába eredünk. Keressük azokat az üzeneteket, amelyek ismétlődnek és szimbolikus jelentést hordoznak. Tulajdonképpen a könyv olvasójával együtt szeretnék eljutni a „tengermélybe” is. Jó lenne, ha kezébe véve a regényt, meghallaná, amit a mindenkori író, azaz itt és most Peter S. Beagle kér: „Elképzeltem valamit, képzeld el te is!”

Ha egy történet úgy kezdődik, hogy: „Az egyszarvú egyedül élt egy orgonaszínű erdőben. Vénséges vén volt, bár ő erről mit sem tudott. A színe már nem volt többé olyan, mint a játékos tajték a tengeren, hanem inkább olyan volt, mint a holdfényes éjszakákon hulló hó. De a szeme még mindig tiszta és fáradhatatlan volt, és járása még mindig olyan, mint árnyék a tenger vizén”, akkor meg kell éreznünk, hogy a „fikció erdejébe” léptünk (sőt talán azt is, hogy nemcsak a varázslatok, hanem a költészet „erdejében” is vagyunk), ahol mások a játékszabályok. Ilyenkor olyan olvasóra van szükség, aki elfogadja, hogy a józan észen és ésszerűségen túli világba lépünk.” [Eco, Umberto: Hat séta a fikció erdejében. ( Ford. Schéry András, Gy. Horváth László.) Bp. Európa, 1995. 16. o.] Imaginárius helyzet, a képzeletünket, az ábrándozó, álmodozó lényünket kívánja. Valami olyat, ami a gyerekben még tökéletesebben él. „Ó, a régi szép idők, amikor még tudtam röpülni” - olvassuk a Pán Péterben. Nem árt, ha az utolsó unikornisról szóló történet olvasója még nem felejtett el „röpülni”. Lehet, hogy az igazi átélés valami olyasmit jelent, mint ha a regényben azt mondják: „Elvarázsoltak.”

Nem véletlenül használtam a főhős latin nevét. Mitikus lényként, a nimfákkal együtt az erdő szellemeként gyakrabban nevezzük így. (A Harry Potterben például mindig így hívják.) Beagle regényének egyszarvúja is mitikus lény. Alig kell néhány sort olvasnunk a regény szövegéből ahhoz, hogy kiderüljön: halhatatlan, varázshatalma van, erdejében örökös a tavasz, és ő maga gyönyörű szép. Beagle főhősei közül nem ő az egyetlen a mítoszok világából. A híradások szerint legszebb könyveiben mitikus állatok a főszereplők: holló, nőstényfarkas, orrszarvú, unikornis.

Szerzőnk a gyerekkorából hozta minden szenvedélyét. Az állatok iránti szeretetet, a könyvek iránti rajongást, a mesemondás és a fantáziajátékok örömét, a költészet iránti vonzódást. Kövér gyerek volt és magányos, mint a Végtelen Történetben Bux Barnabás. Ez az amerikai fiú, azaz „Bux Barnabás” Bronxban 12 éves kora óta író akart lenni. Kiskamaszként a szomszéd gyerekeknek mesélt. 16 évesen költői versenyt nyert. Gyerekkori szenvedélyei csak elhatalmasodtak az idők során. „Nem tudnék semmi egyebet elképzelni, mint hogy történeteket meséljek” - mondja ma magáról. [http:// www.hobbitpresse.de/lesefutter/beaQle-oeter-autor-.htm]

Amikor az egyszarvú történetébe kezdett, még nagyon ifjú volt. Egy időre állítólag elakadt a történetben, de amikor befejezte a regényt, még mindig huszonéves. Nyilatkozataiban állított olyasmit, hogy az unikornisról hallott, olvasott mítoszok interpretációi nem befolyásolták, hogy számára az egyszarvú csupán egy csodálatos, fantasztikus lény. De ezt ne higgyük el! Hogy nem egészen így van, azt igen könnyű leleplezni. [L. Borges, Jorge Luis: Képzelt lények könyve. Munkatárs: Margarita Guerrero. Bp., Helikon K., 1988.31-32.]

Amikor például Beagle hőse lánnyá változik, Amaltheának hívják. Hogy miért éppen így? A görög mitológiában Zeuszt gyerekkorában egy Amalthea nevű nőstény kecske szoptatta, akinek a kis isten játék közben letörte az egyik szarvát. Az állat így lett egyszarvú, letört szarva pedig a bőségszaru - legalábbis Ovidius szerint. (Bár ugyanő ugyanerről mást is mesélt. De hát ilyenek a legendák.) Az unikornisról szó esik már a Bibliában (a Próféták könyveiben), Plinius írásaiban, de a róla szóló legendák klasszikus kora a középkor. A legendák a csillaghit nyomait is őrzik, hiszen az egyszarvú csillagkép is, a Monoceros. (Amalthea kecske, a mitikus állat külön is feljutott a csillagos égre. Ő a fényes Capella Aurigae, azaz a Szekeres kecskéje a Boka cikkelyében. Máris a regény Vörös Bikája juthat az eszünkbe.)?

Az unikornis kezdetben több állat alakjában is ismert volt (sárkány, vadszamár, antilop, orrszarvú; keveredtek is), de később többnyire szépséges fehér lovacskának ábrázolták; úgy, hogy homlokán hosszú, tekervényes szarv díszlik. A legendák szerint járása nesztelen, nem tapossa el a füvet, tavasz az aurája, és érzékisége elnyomja vadságát. Leonardo da Vinci ezzel az érzékiséggel magyarázta, hogy ha az unikornis egy lány ölébe hajtja a fejét, elejthetik a vadászok. Ő inspirálta Raffaello Hölgy unikornissal című képét is.

Nem véletlen, hogy Beagle regényében egy vadász azt emlegeti, a dédanyja még látott egyszarvút. „…csak ült csöndben, az egyszarvú meg az ölébe hajtotta a fejét és elaludt.” - meséli. Ugyanez a vadász történetmondásba kezd arról, milyen az egyszarvú Plinius leírása szerint: „…roppant vérengző természetű, teste hasonló a lóéhoz, feje a szarvaséhoz, lába az elefántéhoz, farka a medvééhez; hangja mély, bömbölő, és egyetlen, két könyök fekete szarva van.” Erre azonban a legkevésbé sem hasonlít Beagle hőse. - Van nyoma azonban a könyvben annak, hogy a keresztény ikonográfiában az unikornis a szüzesség, az ártatlanság szimbóluma. (Máriáé, Jézusé.) [Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium. Bp. Panoráma, 1988. 223-224. o.] A regény egyszarvúját hajdan „fiatal szűz lányok” keresték fel - olvassuk. „Az egyszarvúaknak a kezdet való” - mondja Molly Grue. „Az ártatlanság, a tisztaság, a frissesség. Az egyszarvúak a fiatal lányokhoz jönnek el.”

Az egyszarvú szinte maga a női principium; mint Jungnál az örök nőiség. Beagle egyszarvúja is ilyen: Lady Amalthea.

Ha magam elé képzelem, nem az animációs film szépséges fehér lovacskáját látom ékes szarvával, hanem egy 16. századi flamand falkárpitot. Ezen a képen olyan az egyszarvú, mint a regény unikornisa Fortuna anyó ketrecébe zárva.

Az egész történetben úgy keverednek a reális és transzcendens elemek, mint ebben a mitologikus lényben. A befogadáshoz is ez az állapot kell. Nemcsak metaforikusan igaz a recepcióról, hogy: „ Az Óperenciás-tengeren innen és túl vagyunk egyszerre ugyanazon szövegben” - ahogy Zsélyi Ferenc írja A másik szöveg c. könyvében. „A szöveg sokasodik, nem egyértelmű, mintha különböző világok felé nyitna ösvényeket. A szöveg ezen ösvények szövevénye, amelyben más szövegekre, az olvasóra, az íróra, az itt/mostra vonatkoznak szavak, amelyeknek a kifeszített szálait az olvasás és az alatta létrejövő összefüggések, ki- és elmondások, félreértések szövik át szövetté.” Mert a „szöveg szövet”. „Minden olvasás újra szövi a szöveg szövetét…” S közben tudnunk kell, hogy: „A szöveg rendkívül sérülékeny, hisz valamiféle olyan anyagból van, ami szinte nincs is, annyira átlátszó és megfoghatatlan. [Zsélyi Ferenc: A másik szöveg. Szeged, JATEPress, 1994. 21. o.] Jó okunk van tehát arra, hogy féltsük. Annál inkább, minél költőibb és varázslatosabb, mert több kár eshet benne, és több veszhet el belőle.

Miközben az olvasó újra szövi a szöveg szövetét, a műértelmezés próbálja felfejteni. Más a dolguk. De ha belegondolunk, mindketten a műfaji emlékezet mentén haladnak. Az alkotóban is ez működik, amikor meseszerűen fantasztikus világának struktúráját megteremti. Valamennyiünk emlékezetének „retináján” ott van a „mesei út, és ott vannak a lehetséges fantasztikus világok. Mindegyiknek megvannak a megkülönböztető jegyei: tartalmi motívumok, események, figurák, játéktér. A fantasztikus világoknak vannak modelljei is. [A szakirodalom alapvetően három modellt körvonalazott: 1./ Egy reális világban jelenik meg a fantasztikum. (Pl. Travers: Csudálatos Mary, O. Preussler: Krabat és a Fekete Malom, Cornelia Funke: Sárkánylovasok stb. 2./ A hős egy reális világból jut el a fantázia világába, és vissza is tér onnan. Ezek a párhuzamos világok történetei. (Pl. Carroll: Alice Csodaországban, C. S. Lewis: Narnia-ciklus, P .S. Beagle: The Unicorn Sonata, Michael Ende: Végtelen Történet. 3./ Az író saját fantasztikus világot teremt, mint Tolkien és - tegyük hozzá - P. S. Beagle is, legalábbis Az utolsó egyszarvú című regényben.. - L. Gansel, Carsten: Moderne Kinder- und Jugendliteratur. Ein Praxisbuch für den Unterricht. Berlin, Comelsen Scriptor (1999).167-171. o.]

Mélyebben és már kora gyermekségünkben a mesei „út” vésődött emlékezetünkbe. Sok minden életre szólóan ott van az elvárásaink horizontján. Ráismerünk a mese stációira, dramaturgiai fordulataira, a történetszövés sajátos ismétléstechnikájára (1. találkozások), morális megoldásokra.

Hogy miben áll az ún. kezdeti baj, azaz a mese bonyodalma? Abban, hogy hová lett a többi egyszarvú. Miért változott meg a világ? Ha az emberek az egyszarvúakat csak elfelejtették vagy meg sem látják: „Milyennek látják akkor egymást? Milyennek látják a fákat, a házakat, az igazi lovakat - vagy saját gyermekeiket?” Az egyszarvúakkal a Szépség veszett el a világból. Néha szeretné azt gondolni az unikornis, hogy az egyszarvúak ismeretlenül és boldogan élnek valahol. „De túl reményen és hiú álmokon, mégis tudta, hogy az emberek azért változtak meg, és velük a világ, mert az egyszarvúak elmentek.” A világot tehát meg kell menteni, ahogy a varázsmesében, a mítoszban és általában a fantasyben is.

Világgá megy a hős, mint a mesében, de töpreng, kételkedik, amíg kimondja, hogy: „Igen, és azonnal.” A mese hőse ezt ritkán teszi, az unikornis pedig a legszívesebben visszafordulna néha. „Ment tovább a kemény úton, és minden nappal jobban és jobban bánta, hogy elhagyta az erdejét” - olvashatjuk róla. - Nincs híján ez a mesei út a tradicionális találkozásoknak sem. Az egyszarvú találkozik a vadászokkal, a kövér paraszttal, a pillangóval, majd pedig Jack Jinglyvel, Cully kapitány rablóbandájával, Lír királyfival. A találkozások ismétléstechnikájában még a hármas tagolású „sorok” szimmetriájának halvány rajzolatát is felfedezhetjük. De „adományozóval” csak eggyel akad össze az úton. Ez a pillangó, aki felismeri őt. „Egyszarvú” -mondja. „Ófranciául unicorne. Latinul unicornis. Jelentése: egy-szarvú, unus: egy, cornu: szarv. Mesebeli állat, hasonlatos egy lóhoz, amely egy szarvat visel.”

Nagyon talányos módon igazítja útba az unikornist, közben táncol, ragyog, énekel. Hebehurgya, halandzsa szövegei próbára teszik a mindenkori fordítót. Amit mond, az nem kevésbé romlékony szövetű, mintha csak reklámszövegek montázsa volna. De mégiscsak elárul valamit. („- Megtalálhatod a néped, ha bátor vagy. Réges-rég eltűntek minden útról, és a Vörös Bika szorosan a sarkukban volt eltörölni a nyomaikat. Ne félj semmitől, de ne tétovázz. - Szárnyai végigsimították az egyszarvú szőrét(…) - Kövess engem” -mondja, de eltűnik.) A jó tett helyébe jót várj fordulat elmarad. A pillangó nem kér semmit, az unikornis, pedig csak ámul-bámul. Egyszer feltűnik még a pillangómotívum, amikor az egyszarvú legyőzi a Vörös Bikát. „Az egyszarvú szarva megint fényes volt, úgy izzott és remegett, mint egy pillangó” - olvassuk. Olyan ez, mint amikor a tündérmeséből ismert segítők - adományozók hirtelen megjelennek. A kellő időben. A halhatatlan mellett a világ egyik leghalandóbb lénye.

Kétségkívül a tündérmese rokkáján szőtték ennek a szövegnek a fonalait. Ott vannak benne a legfontosabb cselekvésmotívumok (funkciók). Vannak bátorságpróbák, csodálatos varázslatok, átváltozások, tündérmesei figurák, bűvös számok. Ezerféle dolog figyelmeztet arra, hogy mesében vagyunk: 17 nyelven beszél a sárkány, vihog a lakat, titkok tudója a macska (akárcsak a pillangó). Vannak paradoxonok is: „El kell érnem a gyorsvonatomat” - mondja a pillangó. Sok minden meg is sokszorozódik ebben a meseszerű történetben. Még a hős és az ellenfél is.

Nemcsak azért, mert a mű címe Az utolsó egyszarvú, ennek a varázslatos történetnek valóban az unikornis a hőse. De amikor lánnyá változik, megjelenik mellette a tündérmesék királyfija. Nem afféle álhős. Titkok övezik, jóslat kísérti, a szabadítók fajtájából való. Hősnek látszik az első pillanatban is. A történet azt sejteti, ő lesz majd az, aki Haggard király várát letaszítja.

„ - A hősnek kell beteljesítenie a jóslatot, a gonosznak pedig gáncsolnia kell őt; bár más történetekben a dolgok gyakrabban esnek fordítva. Egy hősnek pedig születése pillanatától fogva bajban kell lennie, vagy nem is igazi hős. Nagyon örülök annak, amit Lír hercegről megtudtam. Már vártam, mikor jelenik meg a főhős ebben a történetben” -mondja a varázsló.

Ha figyelünk rá, észrevesszük, Lír egyfolytában „játssza” is a hős szerepét, és sose esik ki belőle. Betartja a tündérmese szabályait. „Én hős vagyok - mondja. - Ez mesterség, nem kevésbé, mint a szövés vagy a sörfőzés…” Már maga az is  „lehetetlenségre törő hősiesség”, hogy beleszeret egy „egyszarvúba”, hiszen kezdettől érzi, Amalthea lány alakban különleges lény. Humor és báj forrása is a könyvben ez a szerepjáték. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Lír herceg a tőrével krumplit pucolni segít Mollynak, s közben szerelmi kudarcairól kesereg: „- Ma reggel megöltem egy újabb sárkányt - szólalt meg hirtelen. - Ez igazán szép -válaszolta Molly. - Nagyon derék. Eddig mennyit tesz ki a számuk? - Ötöt(…) - Tudja, fenség, szerintem nem érdemes tovább gyilkolni a sárkányokat Amalthea úrnő kedvéért.” Hogy mit tegyen a lány meghódításáért, arra Molly Grue-tól, nem a tündérmesékből kap receptet: „- Kedvesség, udvariasság, jó cselekedetek, ehhez hasonlók. Jó humorérzék.” Ez többet érne - mondja. Igazat adunk ennek az okos asszonynak. Mintha már leáldozott volna a sárkányölő vitézeknek. De hiába, Lír herceg közülük való. Pedig tulajdonképpen semmi másra nem vágyik, mint hogy rávegye Amaltheát „küldetése föladására és arra, hogy vele maradjon”. És talán meg is teszi, ha a varázsló nem figyelmezteti, hogy „úgy kell cselekednie, ahogy hőshöz illik.” Egyenesen tragikus Lír küldetéstudata: „…ez a hősök dolga - mondja, amikor a Vörös Bika támad. -… a hősök azért vannak, hogy meghaljanak az egyszarvúakért.” És meghal.

Őszintén szólva néha még a történet szereplői is elbizonytalanodnak azzal kapcsolatban, hogy ki is a hős. „ - Ha Lír a hős, ő kicsoda?” - kérdezi Molly az egyszarvúról. „- Ő más. Haggard, Lír, Drinn, te meg én - mi egy mesében vagyunk, és arra kell mennünk, amerre az vezet bennünket. De ő valóság. Ő valóság” - mondja Schmendrick, a varázsló. Beagle könyvében a legendáknál nincs élőbb. Ezért valóságosabb az unikornis, mint Lír; ezért élőbb a varázslattal megidézett Robin Hood, mint Cully kapitány és bandája. (De a realitás és illúzió problémájára még visszatérünk, áttűnéseik egymásba nem akármilyen bonyolultságúak a szövegvilágban.)

De nézzük, miként sokszorozódik meg az ellenfél! Az egyszarvú ellenfelét Vörös Bikának hívják. A Vörös Bika szarva öl, az egyszarvúé gyógyít. Az egyszarvú a szépség, a teljesség, a nagylelkűség, a Vörös Bika a harag, a gyűlölet, a mohóság, a félelmetes üresség. Eszünkbe kell hogy jusson a mindent elnyelő tenger haragos istenének, Poszeidónnak egyik szent állata, a bika. S ha meggondoljuk, a Vörös Bika a tenger fogságában tartja a földkerekség minden egyszarvúját. A szemében is a háborgó tengert látjuk. Az egyszarvú szeme tükrében zöld levelek, folyók, rókakölykök vannak. Az egyszarvú színe fehér, mint a tajték vagy a hó. A Bika színe mint a vér. De akkor ki Haggard király, a gonosz, ha a Bika az ellenfél? Ki tudja, ki kit irányít; hogy ki kinek a kiterjesztett mása. „A Bika Haggardé, Haggard a Bikáé?” Talányosan elválaszthatatlanok. Mindenesetre az egyszarvúnak a Vörös Bikát kell legyőznie.

De nemcsak Haggard és a Vörös Bika az ellenfél. A mesei út első stációján, Fortuna anyó mutatványos bódéiban az egyszarvú egy hárpiával találja szemben magát. Előjáték veszélyből, viadalból, bátorságpróbából. Ez az első találkozás a Gonosszal. Élethalálharc már az első stációnál. A két küzdelemnek vannak párhuzamos motívumai. (A hárpiával „keringtek egymás körül, mint egy kettős csillag”. Így köröz majd az egyszarvú körül a Vörös Bika.) De a hárpia-unikornis kapcsolatban nincs úgy kidolgozva a polaritás, mint az egyszarvú és a Bika között. Ráadásul hirtelen más történik, mint ami már szinte ott van az olvasó elvárás-horizontján.

Ennek a szövegnek nem kevés meglepetésegysége van, amikor a várttól, az elvárttól, az előre sejthetőtől való eltérés játszik szerepet a hatásban. Az alkotó valamit késleltet, hirtelen leenged egy időzsilipet, vagy eltérít egy pillanatot, jelenetet, mondatot. Mint amikor a hárpia, mint a „hullócsillag”, nem az egyszarvúra, hanem a boszorkányra zuhan: „Ragyogó karmait Fortuna anyó szíve felé meresztette - olvassuk -, aki kitárta felé csontos karját, mintha üdvözölné a hazatérő hárpiát.” A boszorkány olyan, mint egy „kettétört halott ág”. A hárpia föléje kuporodik, és a tolla csupa vér. Az egész jelenet drámai, költői - és megdöbbentő meglepetés.

Beagle regénye egészében a meglepetések, a talányok könyve. „Semmi sem volt hát valóság az egészből? Én magam valóságos vagyok egyáltalán?” - kérdezi Lír herceg, mielőtt az „út” véget ér. Bizony nem mindig könnyű tudni, mi a valóság, mi az álom. A realitás és illúzió filmszerűen tűnnek át egymásba. Varázslatra, szemfényvesztésre is hasonlít, ahogy Beagle a valóság és a képzelet képeivel játszik. (Nem véletlen, hogy a regény szimbolikus síkján olyan sokszor tűnik fel a változó hold.)

D.P. Norford tanulmánya kivételes érzékenységgel fejti fel ezeknek az áttűnéseknek a szövetét. Olvasatában ez a meseszerű regény a létértelmezés sajátos formája, ahol a szöveg szövetében az égadta világon mindennek van színe és van fonákja. [L.. Norford, Don Parry: Reality and Illusion in Peter Beagle’s The Last Unicorn. - 1n: Critique, 1977. Vol. 19. Issue 2. p. 93-104. - A kéziratos formában rendelkezésemre álló anyagot ford: Dudinszky Katalin] A mesei „út” tulajdonképpen metafora. Ahogy Biczó Gábor írja: „…a mese a megértés útjának parafrázisa.” [Biczó Gábor: A mese hermeneutikája. - In: Közelítések a meséhez. Szerk. Bálint Péter. Debrecen, Didaktika, 2003.14. o.] A történetet alkotó reális és transzcendens elemeket az alkotás során az értelmezői nézőpont keveri a maga szándékai szerint. A hős csodás feladat megoldására vállalkozik, s közben a lét faggatására tesz kísérletet. Ugyanúgy végső kérdésekre keres választ, mint a filozófiai-etikai tradíció. Olyasfélékre például, hogy mi a valóság és a látszat, az igaz és a hamis, a halandó és a halhatatlan, az idő és az időtlen, a teljesség és az üresség, a Jó és a Rossz, a boldogság és a boldogtalanság, az ifjúság és az öregség, a bátorság és a gyávaság. A hősök vándorlás és tapasztalatszerzés közben mindig úgynevezett végső kérdéseket tesznek fel. A mese tulajdonképpen örök témák ismétlésében létezik. Az egyszarvú egy ideig egyedül vándorol, aztán társakra akad, s együtt mennek tovább, ahogy ez a mesében szokás. Az úton - a Hold hegyein túl, az Árnyak Völgyében - minden lehetséges a rengetegtől a tengerig. De vannak keresztutak, és rejtélyeket, talányokat megoldva kell megkeresni a célt. Minden időtlennek tűnik, s a talány mégis a „kellő időben végzett cselekvésre” int. (Időre utalnak a motívumok is: az óra ütése, az elmúlás szimbóluma, azaz a koponya.)

A vándorló hősöknek van egyéni sorsuk és életstratégiájuk. Más az egyszarvú, Lír, Schmendrick és Molly. Másképp képesek életútjuk hősévé válni. (Pl. Lír férfivá, királlyá érik, Schmendrik visszanyeri a varázserejét.) „Saját” úton kell járniuk. „…csak járd a világot körbe-körbe örökké hiába, amíg végül el nem jutsz saját magadhoz, és megtudod, ki vagy ” - olvassuk. Michael Ende ezt úgy mondta volna, hogy rá kell találnunk „valódi vágyainkra”. Nem véletlenül említem őt. Több mint tíz évvel a Végtelen Történet (1979) előtt Beagle könyvében már ott van Ende regényének néhány motívuma. („Én nem vagyok szegény Haggard, hogy elveszítsem szívem vágyát” - mondja Schmendrick. És többször is elhangzik az a mondat, hogy „Tedd, amit akarsz!”)

A vándorló hősök valamennyien megsejtik, hogy: „Nem vagyunk mindig azok, akiknek látszunk, és szinte sohasem azok, akiknek álmodjuk magunkat.” A realitás és illúzió játéka, az igaz és hamis vibrálása Fortuna anyó „cirkuszában” a leglátványosabb. Fortuna anyó neve is magában hordja ezt a kiszámíthatatlanságot, hiszen Fortuna istennő a szerencse és a szeszélyes véletlen istennője a görög-római mitológiában. Éjféli Karneválja tulajdonképpen Platón barlangjára hasonlít. A Politeia barlanghasonlatában az emberek nem látják a valódi dolgokat, csak az árnyképeket. Fortuna anyó ketreceiben az oroszlánt mantikornak nézik, a kutyát Kerberosznak, egy kivénhedt majmot szatírnak, a krokodilt sárkánynak, csak a valódit nem ismerik fel: a hárpiát és az egyszarvút. Platón szerint az ember felejt, s csak egy korábbi életre emlékezve képes a lélek az ideák megragadására. Beagle könyvében is ott kísért a felejtés. „Amit én elfelejtek, nem csupán megszűnik létezni, de nem is létezett soha a valóságban” - mondja Haggard király, akinek a közelében mindenki felejti önmagát. És fél. De mentség-e Hagsgate városának rettegése a gyávaságra, a megalkuvásra, bűnre? (Nem akármilyen kérdések egy mesében.)

Az „út” végére a történet hősei birtokába jutnak annak a tudásnak is, hogy az élet értéke véges voltában létezik, hogy csak az az igazán szép és fontos, amit el is veszíthetünk. Ilyen az egyszarvúnak/Amaltheának a szerelem és Lír. Csak akkor tudja legyőzni a Vörös Bikát, amikor a herceg halála miatt sokkszerű fájdalmat érez. Halhatatlan lénye ebben a pillanatban halandó asszonyé. Ő az egyetlen egyszarvú a világon, aki tudja, hogy mi a bánat. És semmiért nem adná oda ezt a bánatot. A halandó élet igenlése a regény. „A ti helyetekben én gyermekeket vállalnék” - mondja az elátkozott Hagsgate népének a varázsló, aki ugyancsak a valóságból nyer varázserőt.

Az egyszarvú és Lír olyanok, mint a tragédiák áldozathősei. Személyes sorsuk ellenében is teljesítik küldetésüket. Az idő fogságából kiszabadul a Szépség, azaz a tenger hullámaiból áradnak az egyszarvúak. Ledől Haggard vára. Virágba borul a kopár táj. Tavasz van. Ilyen a megváltódás. De hol a boldogság? „A hősnek joga van ahhoz, hogy a története boldog véget érjen…” - olvassuk. Lír herceget hiába támasztotta fel az egyszarvú érintése. Az a legtöbb, hogy megpillanthatja az egyszarvú lábnyomát. „Szegény Lír” - mondja Molly. „Nem járt olyan rosszul” - vigasztalja az asszonyt a varázsló. „Nagy hősöknek nagy bánatra és nagy teherre van szükségük, különben nagyságuk fele veszendőbe megy. Ez is a tündérmeséhez tartozik” - mondja, de azért benne is van kétség. Bele kell nyugodnunk, hogy: „Nem lehet balsors az, ha valakit szeretett egy egyszarvú.” De azért némi megkönnyebbüléssel fogadjuk, hogy az elhagyott Alison Jocelyn hercegnő már keresi szomorú hercegünket. „Minden hercegnőt hozzá küldök. A neve Lír” -mondja a lányt útbaigazító Schmendrick. Mert hiába minden, az egyszarvú visszatért gyönyörű erdejébe.

Varázslat és költészet - mondhatjuk Beagle regényéről. 1960-ban, alighanem az első regényében ( A Fine and Private Place / Egy szép és titkos hely) egy szemtelen mókus nagyon didaktikusan arról beszél egy hollónak, hogy a legegyszerűbb életben is költészet van, és meg is kell találnunk. „Ha héja lennék, megennélek hét falásra” – mondja dühösen a holló.” Az utolsó egyszarvú már poétikus regényvilág. Beagle és a költészet egymásra találtak. Ez nemcsak annyiban áll, hogy a mű nyelve poétizált. Fortuna/Elli, azaz az Öregség szimbóluma énekel, Cully kapitány balladákat ír, Lír költő, Amalthea múzsa. A főszereplők egyikét ebben a regényben költészetnek hívják.