Cipőmben a csóka és a tehén

Előbb él együtt, mint veled én.

Folyóból előbb kiszáll a sügér,

Mint hogy te hozzám visszatérj.

 

Nem értette a szövegét, de vágyakozva gondolt az otthonára. Úgy érezte, a nagy bükkfákat abban a pillanatban megrázta az ősz, ahogy kilépett az útra.

Végül lefeküdt a hideg fűbe, és álomba zuhant. Az egyszarvúak minden élőlény közül a legóvatosabbak, de ha alszanak, mélyen alszanak. Mégis, ha nem az otthonáról álmodott volna, bizonyára felébred a kerekek és a csengettyűk hangjára, amelyek egyre közeledtek hozzá az éjszakában - bár a kerekeket rongyokba csavarták, a csengettyűket pedig vattába bugyolálták. De ő messze járt, messzebb, semhogy a halk csengettyűszó elérhette volna, és nem ébredt föl.

Kilenc fekete kocsi érkezett ponyvával takarva, mindegyiket ösztövér fekete ló vonta. Ahogy a szél belekapott a ponyvába, rácsos oldaluk úgy villant ki, mint megannyi fogsor. Az első kocsi, amelyet egy tömzsi öregasszony hajtott, szakadozott oldalán feliratot viselt. A felirat nagy betűkkel hirdette: FORTUNA ANYÓ ÉJFÉLI KARNEVÁLJA. Alatta, kisebb betűkkel, ez állt: Az éjszaka lényei nappali fényben.

Amikor az első kocsi elhaladt a hely mellett, ahol az egyszarvú aludt, az öregasszony hirtelen megállította fekete lovát. A többi kocsi is megállt és csendben várakozott, míg az anyó torz könnyedséggel ugrott le a bakról. Közelebb óvakodott az egyszarvúhoz, és sokáig nézte meredten. Majd ezt mormolta:

- Ejha, aszott vén szívemre mondom! És még azt hittem, hogy többé nem látok ilyet!

Hangja nyomán méz és puskapor illata lebegett a levegőben.

- Hiszen ha csak tudná a fickó - mondta, és mosolya kivillantotta kavicsszerű fogait. - De aligha mondom el neki.

Hátranézett a fekete kocsik felé és kétszer csettintett az ujjával. A második és harmadik kocsi vezetője leszállt, és odament hozzá. Egyikük alacsony volt, sötét és olyan sziklatömbforma, mint az öregasszony maga, a másik nyurga, vékony ember, aki eltökélten zavartnak hatott. Ócska fekete köpenyt viselt; a szeme zöld volt.

- Mit látsz itt? - kérdezte az öregasszony a tömzsi embert.

- Rukh, mit látsz itt feküdni?

- Döglött lovat - válaszolta az. - Nem, még nem döglött. Add a mantikornak vagy a sárkánynak. - Vihogása olyan volt, mintha gyufák sercegtek volna.

- Ostoba vagy - mondta Fortuna anyó. Aztán a másikhoz fordult:

- És te, varázsló, látnok, csodatévő? Mit látsz mágikus tekinteteddel?

Együtt nevetett Rukhkal, recsegő, zajos nevetéssel, de amikor látta, hogy a nyurga férfi még mindig az egyszarvút bámulja, abbahagyta.

- Felelj nekem, te szemfényvesztő! - mordult rá, de amaz még a fejét se fordította felé. Az öregasszony karomszerű ujjaival megragadta az arcát és maga felé fordította. Emez lesütötte szemét sárga tekintete előtt.

- Lovat - motyogta. - Fehér kancát.

Fortuna anyó sokáig nézte.

- Te is ostoba vagy, varázsló - kuncogott végül -, de még rosszabb fajta, mint Rukh, és veszélyesebb. Ő kapzsiságból hazudik, de te félelemből. Vagy talán udvariasságból?

A férfi nem válaszolt, Fortuna anyó pedig tovább nevetgélt magában.

- Nos, rendben - mondta. - Fehér kanca. Szükségem van rá a Karneválhoz. A kilencedik ketrec üres.

- Kötél kéne - mondta Rukh. Már fordult, de az öregasszony megállította.

- Az egyetlen kötél, amely őt fogva tarthatná - mondta -, az a kötél, amellyel a régi istenek Fenris farkast láncolták le. Azt pedig halak leheletéből, madarak nyálából, asszonyok szakállából, macskák nyávogásából, medvék inából és még egyvalamiből készítették. Már emlékszem: hegyek gyökeréből. Mivel nekünk egy ilyen hozzávalónk sincs, sem törpénk, aki megfonhatná, acélrácsokkal kell beérnünk. Álmot bocsátok rá - és Fortuna anyó két keze szapora hurkokat írt az éjszakai levegőbe, miközben torokhangon néhány kellemetlen szót mormolt. Amikor befejezte a varázslatot, az egyszarvú körül villámcsapás szaga érződött.

- Most zárjátok be - mondta a két férfinak. - Napkeltéig aludni fog, akármekkora zajt csaptok; hacsak, szokásos ostobaságotokban, meg nem érintitek a kezetekkel. Szedjétek darabokra a kilencedik ketrecet és építsétek köré, de vigyázzatok! A kéz, amely akár csak megsimítja sörényét, szamárpatává változik nyomban, ahogy megérdemli.

Újból gúnyosan végigmérte a nyurga férfit.

- Kis trükkjeiddel mostantól fogva még nehezebben boldogulsz, mint eddig, varázsló - mondta zihálva. - Dologra.

Hamarosan véget ér az éjszaka.

Úgy osont vissza a kocsija árnyékához, mintha csak azért jött volna ki, hogy megnézze, mennyi lehet az idő. Mikor már jóval hallótávolságon kívül volt, az ember, akit Rukhnak hívtak, kiköpött, és kíváncsian mondta:

- Csak tudnám, mit aggódik úgy a vén banya. Mit számít, ha hozzá is érünk a döghöz?

A varázsló olyan halkan válaszolt, hogy jóformán hallani se lehetett.

- Egy emberi kéz érintése felébresztené őt a legmélyebb álomból, még ha maga az ördög bocsátotta is rá. Fortuna anyó pedig nem az ördög.

- Szeretné, ha mi annak tartanánk - gúnyolódott a sötét ember. - Még hogy szamárpata! Pihhha. - Mégis inkább mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét. - Miért törne meg a varázs? Hisz ez csak egy öreg fehér kanca.

De a varázsló már elindult az utolsó fekete kocsi felé.

- Siess - szólt hátra a válla felett. - Hamarosan megvirrad.

Az éjszaka hátralévő része beletelt, míg a kilencedik ketrecet szétszedték, a rácsokat, a padlót, a tetőt, majd újból összerakták az alvó egyszarvú körül. Rukh már az ajtót próbálgatta, hogy megbizonyosodjék, biztosan be van-e zárva, mikor keleten felizzottak a szürke fák, és az egyszarvú kinyitotta a szemét. A két ember sietve elosont, de a hosszú varázsló még időben visszanézett, és látta az egyszarvút, amint az feláll és a vasrácsokra mered, kicsi fejét úgy ingatva, mint egy vén fehér ló.

 

 

Második fejezet

 

Az Éjféli Karnevál kilenc kocsija napvilágnál kisebbnek tűnt, és egy cseppet sem fenyegetőnek. Inkább kicsik és törékenyek voltak, mint a száraz falevelek. A ponyvákat már levették, a kocsikat lepedőkből kivágott szomorú, fekete zászlókkal és rövid szalagokkal díszítették, amelyek csattogtak a szélben. A gazos réten különös alakzatban rendezték el a ketreceket: egy háromszög köré írt ötszögben. Fortuna anyó kocsija állt az egész középpontjában. Egyedül ez a kocsi tartotta meg a fekete ponyvát, még rejtve a tartalmát, bármi is volt az. Fortuna anyó sehol sem volt látható.

A Rukh nevű ember egy falusiakból álló gyülevész csapatot vezetett lassan, ketrecről ketrecre, komor hangon ismertetve a benne található csodaszörnyet.

- Ez itt a mantikor. Emberfej, oroszlántest, skorpiófarok. Éjfélkor fogták, éppen vérfarkasokat evett, hogy leheletét édesítse. Az éjszaka lényei a nappali fényben. Ez itt a sárkány. Tüzet okád olykor-olykor - különösen olyanokra, akik piszkálják, kölyök. Belsejében egy egész infernó ég, de a bőre olyan hideg, hogy szinte perzsel. A sárkány tizenhét nyelven beszél törve, gyakran bántja a csúz. A szatír. Hölgyeim, tartsák magukat távol tőle. Igazi bajkeverő. Olyan körülmények közt ejtették fogságba, amit csak az urakkal ismertethetünk a műsor után, megfelelő díj ellenében. Az éjszaka lényei.

A nyurga varázsló az egyszarvú ketrece mellett állt - amely a belső három egyike volt -, és az ötszög körül vonuló menetet figyelte.

- Nem volna szabad itt lennem - súgta az egyszarvúnak. - Az öregasszony figyelmeztetett, hogy tartsam magam távol tőled. - Elégedetten nevetgélt. - Gúnyt űz belőlem, amióta csak elszegődtem hozzá, de közben mindig is nyugtalanítottam.

Az egyszarvú alig hallotta. Egyre csak forgolódott a ketrecben, testét összehúzta, hogy az őt körülvevő acélrácsok érintését kerülje. Az emberek éjszakájának egy teremtménye sem kedveli a hideg vasat, és bár az egyszarvú elviselte a jelenlétét, gyilkos kipárolgásától úgy érezte, csontja homokká, vére esővé omlik. A ketrec rácsain valamiféle bűbáj lehetett, mert szünet nélkül gonoszul sustorogtak egymással érdes, pattogó hangjukon. A súlyos lakat úgy vihogott és vinnyogott, mint egy őrült majom.

- Mondd el nekem, mit látsz - kérte a varázsló, ahogy Fortuna anyó szokta őt kérdezni. - Nézd meg mesebeli társaidat, és mondd, mit látsz.

Az ólomszínű délutánban Rukh hangja ércesen harsogott.

- Az alvilág kapuőre. Három fej, egészséges viperabőr, amint látják. A föld színén utoljára Herkules idejében volt látható, aki fél kézzel húzta őt föl az alvilágból. Ám mi egy jobb élet ígéretével újra napvilágra csalogattuk. Kerberosz. Nézzék ezt a három becsapott vörös szempárt. Egy napon talán újra bele kell nézniük. Erre tessék, a Midgard kígyóhoz. Erre.

Az egyszarvú a rácsokon keresztül rámeredt a ketrecben álló lényre. Szeme tágra nyílt a hitetlenkedéstől.

- Hisz ez csak egy kutya - suttogta. - Egy kiéhezett, szerencsétlen kutya, egyetlen fejjel és kopott bundában, szegény pára. Hogyan nézhetik egyáltalán Kerberosznak? Mindannyian vakok talán?

- Nézd a többit - mondta a varázsló.

- És a szatír - folytatta az egyszarvú. - A szatír majom, kivénhedt majom, kificamodott lábbal. A sárkány krokodil, sokkal inkább halszagot lehel, mint tüzet. És a hatalmas mantikor oroszlán - tökéletesen ép oroszlán, de nem rémisztőbb, mint a többiek. Nem értem.

- Gyűrűiben tartja a földet - harsogta Rukh. A varázsló pedig újra így szólt:

- Nézd a többit.

Aztán, mintha csak hozzászokott volna a szeme a sötéthez, minden ketrecben egy másik alak is kezdett kirajzolódni előtte. Hatalmas árnyként tornyosultak az Éjféli Karnevál foglyai fölé, és egybeolvadtak velük: viharos álmok, amelyek az igazság magjából hajtottak ki. Ott volt a mantikor, mohó tekintettel, habzó szájjal üvöltve, halálos farkát háta fölé görbítve, hogy fullánkja egész a füle mögött függött és himbálózott - és ott volt az oroszlán is, kicsi és jelentéktelen, összehasonlítva vele. Mégis, a kettő ugyanaz a lény volt. Az egyszarvú csodálkozásában dobbantott egyet.

A többi ketrecben is ugyanez történt. Az árnyéksárkány kitátotta a száját és ártalmatlan tüzet fújt, hogy a bámészkodók lélegzete elakadt, és összerezzentek. A Pokol kígyóbundás őrkutyája háromszoros átkot és pusztulást csaholt árulóira, a szatír a rácsok felé kacsintva bicegett, és elképzelhetetlen gyönyörökre hívogatta a fiatal lányokat, ott, a közönség előtt. Ami a krokodilt, a kutyát és a majmot illeti, egyre halványodtak a csodálatos fantomok mellett, míg maguk is árnyékká lettek, még az egyszarvú józan tekintete előtt is.

- Ez különös boszorkányság - mondta nyugodtan. - Több gondolat van benne, mint varázslat.

A varázsló boldogan és nagy megkönnyebbüléssel nevetett.

- Jól mondod, valóban, jól mondod. Tudtam, hogy a vén rémség téged aztán nem vezethet félre az olcsó trükkjeivel! - Hangja keménnyé és titokzatossá vált. - Már három hibát követett el - mondta -, és ez legalább kettővel több a kelleténél egy olyan vén mutatványos számára, mint ő. Az idő közeleg.

- Az idő közeleg - mondta Rukh a tömegnek, mintha csak hallotta volna a varázslót. - Azon a napon, amikor az istenek elbuknak, a Midgard kígyója mérgezett vihart fúj magára a nagy Thórra, az pedig lehull, mint egy elkábított légy. Addig is várja az Ítélet Napját, és arról a szerepről álmodik, amit majd ő játszik benne. Talán így lesz; én nem tudom. Az éjszaka lényei nappali fényben.

A ketrec telis-tele volt a kígyóval. Nem volt se feje, se farka, semmi, csak a sötét homály kavargott a ketrec egyik végétől a másikig, saját mennydörgő lélegzetének hagyva csak helyet. Egyedül az egyszarvú látta a sarokban összetekeredett szánalmas boát, aki talán épp a saját ítéletét tervezgette az Éjféli Karnevál fölött. De kicsi volt, és sápadt, mint egy féreg szelleme, a hatalmas Kígyó árnyékában.

Egy hitetlenkedő néző felemelte a kezét, és megkérdezte Rukhtól:

- Ha ez a nagy kígyó, amint állítja, körbeéri a földet, hogyan lehet egy darabja itt, a ketrecben? És ha a tenger beleremeg, amikor kinyújtózik, mi tartja őt vissza attól, hogy elkússzon, az egész karnevált nyakláncként viselve?

Egyetértő moraj hallatszott, néhány mormoló óvatosan hátrálni kezdett.

- Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést, barátom - mondta sötét mosollyal az arcán Rukh. - Csakis úgy lehetséges ez, hogy a Midgard kígyó más térben, más dimenzióban létezik, mint a mienk. Általában ezért láthatatlan, de a mi világunkba hozva - ahogyan Thór tette vele egyszer - olyan világosan mutatkozik, mint a villámcsapás, amely szintén máshonnan látogat hozzánk, ahol talán egészen másnak mutatkozik. Persze, talán dühös lenne, ha megtudná, hogy petyhüdt hasának egy darabja minden hétköznap és vasárnaponként látható Fortuna anyó Éjféli Karneváljában. De nem tud róla. Van elég gondja másra, mit törődik vele, hogy mi történik a bendőjével? És mi megragadjuk ezt a lehetőséget, ahogy önök is, mind, az ő hosszan tartó nyugalma érdekében.

Az utolsó szavakat úgy forgatta és nyújtotta, mint a tésztát, a hallgatóság pedig félénken nevetett.

- Látszatokkal bűvészkedik - mondta az egyszarvú. - Teremteni nem tud semmit.

- Sem igazán megváltoztatni őket - tette hozzá a varázsló. - Kopottas tudománya a látszatban rejlik. És még erre a fortélyra is képtelen lenne, ha nem lennének ezek az együgyűek, ezek a hiszékenyek, akik mindent elhisznek, ami elég könnyen hihető. Nem tud tejszínből vajat csinálni, de egy oroszlánnak a mantikor külsejét adhatja - olyan szemek számára, amelyek egy mantikort szeretnének látni. Olyan szemek számára, amelyekben egy igazi mantikor oroszlán volna, egy sárkány gyík és a Midgard kígyó földrengés. Egy egyszarvú pedig egy fehér ló.

Az egyszarvú abbahagyta lassú, kétségbeesett köreit a ketrecben, és először ébredt rá, hogy a varázsló érti a beszédét. A varázsló elmosolyodott, az egyszarvú pedig észrevette, hogy érett ember létére ijesztően fiatal az arca - még nem járta be az idő, nem látogatta bánat, sem bölcsesség.

- Ismerlek - mondta a varázsló az egyszarvúnak. A rácsok gonoszul sziszegtek közöttük. Rukh most a belső ketrecek felé terelte a népet.

- Ki vagy te? - kérdezte az egyszarvú a nyurga férfit.

- A nevem Schmendrick, a varázsló - felelte. - Talán már hallottál rólam.

Az egyszarvú már-már elmagyarázta neki, hogy ő aligha hallhatott egyik vagy másik varázslóról, de volt abban a hangban valami szomorú és hősies, ami visszatartotta ettől.

- Én szórakoztatom a nézőket, amíg gyülekeznek a műsorhoz - folytatta a varázsló. - Apró varázslatok, bűvészmutatványok: virágból zászló, zászlóból hal, mindez a hatásos halandzsával és azzal a meggyőző erővel körítve, hogy ha akarok, még félelmetesebb varázslatokat is véghez tudok vinni. Nem a legjobb állás, de volt már rosszabb is, egy nap pedig jobb is lesz. Ez itt még nem a vég.

Az egyszarvú a hangja csengéséből mégis úgy érezte, hogy örökre csapdába esett. Újból járkálni kezdett a ketrecben, hogy a bezártság rettenetét távol tartsa szívétől. Rukh most egy olyan ketrec előtt állt, amelyben egy kis barna pók szerény hálót szőtt a rácsok között. - Lídiai Arakné - mondta a tömegnek. - Garantáltan a világ legnagyobb takácsa, sorsa a bizonyság erre. Az a balszerencse érte, hogy szövőversenyben le találta győzni Athéné istennőt. Athéné rossz vesztes volt, így hát Arakné ma pók, és kizárólag Fortuna anyó Éjféli Karneválja számára alkot, külön megrendelésre. Jég a láncfonal, tűz a vetülék, mindig más és más. Arakné.

Az acélrácsok szövőszékén függő háló nagyon egyszerű volt és szinte teljesen színtelen, kivéve azt a tűnékeny, szivárványos csillogást, mikor a pók éppen megrázta, hogy egy szálat a helyére tegyen. A szemlélők tekintetét mégis magával ragadta - az egyszarvúét is -, körbe-körbe, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg úgy érezték, a világ hasadékaiba, sötét repedésekbe tekintenek, amelyek aggálytalanul tágulnak - ám a világ addig nem hullhat darabokra, míg Arakné hálója összetartja. Az egyszarvú egy sóhajjal megrázta magát, és újra az igazi hálót látta. Nagyon szerény volt, és szinte teljesen színtelen.

- Ez nem olyan, mint a többi - mondta.

- Nem - bólintott Schmendrick kelletlenül. - De ez sem Fortuna anyó érdeme. Látod, a pók hisz. Maga is látja ezeket a krikszkrakszokat, és hiszi, hogy a saját műve. Fortuna anyó varázslatának a hit a lényege. Ha ez a csapat tökfilkó nem tátaná itt többé a száját, nem maradna más az egész boszorkányságból, csak egy pók sírása. És senki sem hallaná.

Az egyszarvú nem akart többé a hálóba nézni. A mellette álló ketrecre pillantott, és hirtelen érezte, hogy a lélegzet jéggé dermed benne. Egy lény ült benne tölgyfa rúdon - teste egy nagy bronzszínű madáré, arca egy boszorkányé, kemény és halálos, mint a karmok, melyekkel a rudat szorította. Bozontos, kerek fülei voltak, mint a medvének, de haja - amely leomlott pikkelyes vállán és összevegyült tollazatának fényes pengéivel - olyan volt, mint a hold fénye, erős és fiatal, a gyűlölettel teli emberi arc körül. Ragyogott, de aki ránézett, úgy érezte, kialszik az égbolt fénye. Ahogy elkapta az egyszarvú pillantását, különös hangot hallatott -mintha egyszerre nevetett és sziszegett volna.

Az egyszarvú csendesen szólalt meg: Ez az egy valódi. Ő a hárpia, Kelainó.

Schmendrick arca olyan színűre vált, mint a zabkása.

- Az öregasszony véletlenül fogta - suttogta -, álmában, ahogy téged. De ez balvégzet volt, tudják mindketten. Fortuna anyó ereje csak ahhoz elegendő, hogy fogva tartsa a szörnyet, de már a puszta jelenléte is elhalványítja minden varázserejét. Nem kell sok idő, és arra sem lesz elég, hogy egy tojást megsüssön vele. Soha nem lett volna szabad ujjat húznia sem egy valódi hárpiával, sem egy valódi egyszarvúval. Az igazság felolvasztja a varázslatát, mégsem tudja megállni, hogy ne próbáljon hasznot húzni belőle. De ezúttal…

- A szivárvány húga, akár hiszik, akár nem - hallották, ahogy Rukh az álmélkodó nézősereg felé ordítja. - A neve azt jelenti, „A Sötét”, a szárnyai elsötétítik az eget vihar előtt. Ő és két édes nővére majdnem halálra éheztették Phineusz királyt, elrabolva és bemocskolva az ételét, mielőtt megehette volna. De az Északi Szél fiai előzték őket, nem igaz, szépségem? - A hárpia néma maradt, Rukh pedig úgy vigyorgott, mint a ketrec rácsai.

- Ádázabbul harcolt, mint a többiek együttvéve - folytatta.

- Mintha valaki a pokol erőit próbálta volna megkötözni egy hajszállal, ám Fortuna anyó ereje még ehhez is elég hatalmas. Az éjszaka teremtményei a nappal fényében. Polly, kérsz egy kiflit? - Kevesen nevettek a tömegből. A hárpia karmai úgy szorították a rudat, hogy az feljajdult.

- Szabad kell, hogy légy, mire ő kiszabadítja magát - mondta a varázsló. - Nem találhat a ketrecben téged.

- Nem merem megérinteni a vasat - felelte az egyszarvú.

- A szarvammal kinyithatnám a zárat, de nem érem el. Nem tudok kijutni. - Remegett a hárpiától való félelmében, de a hangja szinte teljesen nyugodt volt.

Schmendrick, a varázsló kihúzta magát - több hüvelykkel magasabbra, mint azt az egyszarvú lehetségesnek tartotta.

- Ne félj semmitől - kezdte fellengzősen. - Játszom a titokzatost, de érző szívem van.

Ám Rukh és követői megjelenésükkel félbeszakították. A piszkos csürhe, amely a mantikor előtt vihogott, most elnémult. A varázsló elosont, halkan hátraszólva:

- Ne félj, Schmendrick veled van. Ne tégy semmit, míg nem hallasz rólam!

A hangja olyan halk és magányos volt, hogy az egyszarvú abban sem volt biztos, tényleg hallotta-e, vagy csak érezte a bőrén.

Kezdett sötétedni. A tömeg a ketrec előtt állt, és különös félelemmel nézte őt.

- Az egyszarvú - mondta Rukh, és félreállt.

Hallotta, ahogy a szívük megdobban, a könnyeik gyűlnek, a lélegzetük fennakad, de senki sem szólt egy szót sem. Az arcukon ülő szomorúságból, gyámoltalanságból és meghatottságból tudta, hogy felismerték, ő pedig hódolatként fogadta vágyakozásukat. A vadász üknagyanyja jutott eszébe, és elképzelte, milyen lehet megöregedni és sírni.

- A legtöbb műsor - szólt Rukh egy kis idő után - itt véget is érne, hiszen mit lehet még mutatni egy valódi egyszarvú után? Ám Fortuna anyó Éjféli Karneválja egy titkot tartogat még - egy démont, amely pusztítóbb, mint a sárkány, szörnyűbb, mint a mantikor, visszataszítóbb, mint a hárpia és valószínűleg egyetemesebb, mint az egyszarvú. - Kezével az utolsó kocsi felé intett. A fekete függöny kezdett szétnyílni, bár senki nem volt ott, aki mozgatta volna. - Lássátok! - kiáltotta Rukh. - Íme az utolsó, a Valódi Vég! Íme Elli!

A ketrecben sötétebb volt az éjszakánál, és a hideg úgy kavargott a rácsok mögött, mint egy eleven lény. A hidegben megmoccant valami, és az egyszarvú meglátta Ellit - egy öreg, aszott, rongyos asszonyt, aki egy nem létező tűz előtt kuporgott, dörzsölgette és melengette magát a ketrecben. Olyan törékenynek látszott, hogy a sötétség súlya szinte összetörte, olyan gyámoltalan és magányos volt, hogy a nézőknek a szánalomtól oda kellett volna futni, hogy kiszabadítsák. Ehelyett lassan hátrálni kezdtek, mintha Elli maga lopózna a nyomukban. Pedig még csak rájuk sem nézett. Ült a sötétben és rekedt hangján egy dalt énekelgetett magában. A hangja olyan volt, mint a fába hatoló fűrész - és mint a fa, amely kidőlni készül.

 

Mit kitéptek, még újra nő,

Még élhet, aki holt,

Mit elloptak, még visszajő -

De ami volt, az volt.

 

- Nem sok néz ki belőle, igaz? - kérdezte Rukh. - Még sincs hős, aki megállhatna előtte, sem isten, amely legyőzhetné, sem varázslat, amely kizárhatná vagy be, mert ő nem a mi foglyunk. Még most is, miközben mi itt bemutatjuk, ott lopózik közöttetek, és amit megérint, elveszi. Mert Elli az Öregség.

A ketrec hidege elérte az egyszarvút, és ahol megérintette, bénává és gyengévé vált. Érezte, hogy hervad, tovatűnik, szépsége úgy hagyja el testét, ahogy a lélegzete. A csúfság lekúszott a sörényéről, lehúzta fejét, megtépázta farkát, lesoványította testét, beette magát a szőrébe, és elmúlt szépségének emlékével kínozta elméjét. Valahol a közelben a hárpia mély, türelmetlen hangon rikoltott, de az egyszarvú szívesen húzódott volna bronzszínű szárnyainak árnyékába, csak hogy ettől az utolsó démontól elrejtőzzön. Elli éneke a szívébe hasított.

 

A tenger-szült a földön vész,

Mi lágy, az megtiport,

Ajándéktól megég a kéz -

De ami volt, az volt.

 

A műsor véget ért. A tömeg szétoszlott. Senki sem ment egyedül, mindenki párosával, vagy csoportokba verődve, együtt, ismeretlen fogta ismeretlen kezét, gyakran hátrapillantva, nem követi-e őket Elli.

- Nem óhajtanak várni az urak, hogy elmondjam a történetet a szatírról? - kiáltott Rukh panaszosan, és keserű, szűkölő kacajt eresztett lassú menekülésük nyomába. - Az éjszaka lényei a nappal fényében! - A nézők nehezen átjutottak a sűrűsödő levegőn, elhaladtak az egyszarvú ketrece mellett és tovább. Rukh nevetése hazáig a nyomukban csaholt, Elli meg csak énekelt.

Ez csak képzelgés, mondta az egyszarvú magának. Csak képzelgés - és valahogy felemelte haláltól súlyos fejét, hogy mélyen belenézzen az utolsó ketrec sötétségébe, és meglássa - nem az Öregséget, hanem magát Fortuna anyót, amint éppen nyújtózkodik, nevetgél és a földön kúszik, baljós nyugalommal. És az egyszarvú már tudta, hogy egyáltalán nem vált sem halandóvá, sem csúnyává, de szépnek sem érezte magát megint. Talán ez is csak képzelgés, gondolta elgyötörten.

- Én nagyon élveztem - mondta Fortuna anyó Rukhnak.

- Mindig élvezem. Azt hiszem, a szívem mélyén mindig is a színpadra vágytam.

- Inkább nézz utána annak az átkozott hárpiának - mondta Rukh. - Éreztem, hogy a szabadulásán dolgozik. Olyan volt, mintha kötél lennék és őt tartanám, ő pedig megpróbálna kioldani. - Megborzongott és lehalkította a hangját.

- Szabadulj meg tőle - suttogta rekedten. - Mielőtt még szétszór minket az égre, mint véres felhőket. Folyton csak erre gondol. Érzem, hogy erre gondol.

- Hallgass, ostoba! - A boszorkány hangja maga is éles volt a félelemtől. - Széllé változtatom, ha kiszabadul, vagy hóeséssé, vagy hét hanggá egy dalban. De inkább megtartom. Egyetlen boszorkány sem tart fogságban egy hárpiát, és nem is fog egy sem. Én megtartom, még ha a májaddal kell is etetnem nap mint nap.

- Ó, ez kedves - mondta Rukh, és eloldalgott a közeléből.

- De mi van, ha a te májad kell neki? - kérdezte. - Mit tennél akkor?

- Akkor is a tiéddel etetném - mondta Fortuna anyó. - Észre sem venné a különbséget. A hárpiák nem valami értelmesek.

A holdfényben az öregasszony egyedül járt ketrecről ketrecre, zárakat csörgetett, a varázslatait próbálgatta, mint ahogy egy háziasszony a dinnyéket nyomkodja a piacon. Amikor a hárpia ketrecéhez ért, a rém felvijjogott. Hangja éles volt, mint egy dárda, és kitárta rettenetes szárnyait. Egy pillanatra az egyszarvú úgy látta, hogy a ketrec rácsai kavarogni kezdenek és lefelé peregnek, mint az esőcseppek; de Fortuna anyó megreccsentette inas ujjait, és a rácsok újból acéllá változtak. A hárpia visszaült a rúdra, várakozva.

- Még nem - mondta a boszorkány. - Még nem. - Egyforma tekintettel nézték egymást. - Az enyém vagy. Ha meg ölsz is, az enyém vagy. - A hárpia nem mozdult, de egy felhő úszott a hold elé.

- Még nem - mondta Fortuna anyó, és az egyszarvú ketrece felé fordult. - Nos - mondta édeskés, füstös hangján. - Rád ijesztettem egy kicsit, nem igaz? - Olyan hangon nevetett, mintha kígyók csúsznának a sárban, és közelebb lépkedett.

- Meséljen, amit csak akar a barátod, a varázsló - folytatta -, valami tudományom mégiscsak van. Hiszen rá tudtam szedni egy egyszarvút, hogy öregnek és betegnek érezze magát - azért ehhez kell egy kis tehetség, azt elmondhatom. És talán az holmi olcsó kis trükk, amivel fogva tartom magát a Sötétet? Előttem senki még…

- Ne hencegj, öregasszony - válaszolta az egyszarvú. - A halálod ül a ketrecben, és hall téged.

- Igen - válaszolta nyugodtan Fortuna anyó. - De legalább tudom, hol van. Te pedig úton voltál, a saját halálodat keresve. - Ismét fölnevetett. - És én azt is tudom, merre van. De megkíméltelek a keresésétől, és ezért hálásnak kellene lenned.

Az egyszarvú elfelejtkezett róla, hol is van, és előrenyomakodott, neki a rácsoknak. Azok belemartak, de ő nem húzódott vissza.

- A Vörös Bika - mondta.

- Merre találom a Vörös Bikát?

Fortuna anyó egészen közel lépett a ketrechez. - Haggard király Vörös Bikája - suttogta.

- Tehát tudsz a Bikáról.

- Kivillantotta két első fogát.

- Nos, ő nem kap meg téged - mondta. - Te az enyém vagy.

Az egyszarvú megrázta a fejét. - Jobban teszed - válaszolta szelíden -, ha szabadon engeded a hárpiát, amíg még van rá időd, és engem is szabadon eresztesz. Tartsd meg a nyomorúságos árnyaidat, ha akarod, de minket eressz el.

A boszorkány merev tekintete olyan hevesen lobbant fel, hogy egy csapatnyi zilált éjjeli lepke, útban valami éjszakai mulatságba, egyenesen belerepült és hamuvá porlott. - Ahhoz előbb ott kellene hagynom a szórakoztatóipart - horkantotta. - Vonszolni magam az örökkévalóságon át, házi készítésű szörnyeimet cipelve - gondolod, hogy ez volt az álmom, amikor még fiatal és gonosz voltam? Gondolod, hogy azért választottam ezt az alantas, az ostobaságból fakadó varázslatot, mert nem tudom, mi az igazi boszorkányság? Azért űzöm ezeket a mutatványokat kutyákkal és majmokkal, mert nem tudom átugorni a fűszálat, de tudom, mi a különbség a kettő között. Te meg most azt kéred tőlem, mondjak le a látásodról, erőd jelenlétéről? Rukhnak azt mondtam, megetetném a hárpiával a máját, ha úgy kellene tennem, és meg is tenném. És hogy téged itt tartsalak, fognám a barátodat, Schmendricket, és… - dühében összevissza hadart, végül elhallgatott.

- Ha már májról beszélünk - mondta az egyszarvú -, az igazi varázslathoz nem elég mások máját felajánlani. A sajátodat kell kitépned, nem várva, hogy visszakapod. Az igazi boszorkányok tudják ezt.

Fortuna anyó arcán néhány homokszem pergett le, ahogy az egyszarvúra nézett. Minden boszorkány így sír. Megfordult, és a kocsija felé sietett, de hirtelen visszafordult, és szélesen elvigyorodott. - Mindenesetre kétszer is kijátszottalak - mondta. - Tényleg azt hiszed, hogy ezek a szájtátiak felismertek volna az én kis segítségem nélkül? Nem, olyan alakot kellett neked adnom, amilyet képesek felfogni, és egy szarvat, amit képesek látni. Manapság egy olcsó vásári boszorka kell ahhoz, hogy a nép felismerjen egy igazi egyszarvút. Jobban teszed, ha velem tartasz és hamis maradsz, mert széles e világon csak a Vörös Bika ismer meg, ha meglát téged. - Eltűnt a kocsijában, és a hárpia újra kiengedte a holdat.

 

 

Harmadik fejezet

 

Schmendrick röviddel hajnal előtt tért vissza, olyan csendesen osonva a ketrecek között, mint a víz. Csak a hárpia szólalt meg, ahogy elhaladt mellette.

- Nem tudtam előbb jönni - mondta az egyszarvúnak.

- A vénasszony megbízta Rukhot, hogy tartson szemmel, ő pedig szinte soha nem alszik. De feladtam neki egy fejtörőt, és míg ő megfejti, vége az éjszakának. Legközelebb mesélek neki egy viccet, az majd egy hétig foglalkoztatja.

Az egyszarvú sötét és néma maradt. - Varázslat van rajtam - mondta. - Miért nem mondtad el nekem?

- Azt hittem, tudsz róla - válaszolta szelíden a varázsló.

- Különben mit gondolsz, hogyan ismertek volna föl? - Elmosolyodott, és ettől egy kicsit idősebbnek látszott. - Természetesen sehogy.

- Soha még nem volt varázslat rajtam - mondta az egyszarvú. Hosszan és mélyen beleborzongott. - Nem volt még olyan világ, amelyben ne ismertek volna.

- Pontosan tudom, mit érzel - mondta Schmendrick mohón. Az egyszarvú ránézett sötét, végtelen szemével, ő pedig idegesen elmosolyodott, és a kezét bámulta. - Ritka az az ember, akit annak tartanak, ami valójában - mondta. - Sok balítélet van a világon. Nos, én egyszarvúnak láttalak, amikor először megláttalak, és tudtam, hogy a barátod vagyok. Te pedig bohócnak tartasz engem, senkinek, vagy csalónak, és az kell, hogy legyek, ha te annak látsz engem. A varázslat rajtad csak varázslat, eltűnik, amint szabad leszel, de a tévedés bűvöletét, amellyel engem sújtasz, örökké viselnem kell a szemedben. Nem vagyunk mindig azok, akiknek látszunk, és szinte sohasem azok, akiknek álmodjuk magunkat. Mégis, én valahol azt olvastam, vagy hallottam valami dalban, hogy az egyszarvúak, amikor még a világ ifjú volt, különbséget tudtak tenni a kettő között - a hamis látszat és az igazság, a száj nevetése és a szív bánata között. - Ahogy az ég világosodott, úgy erősödött a hangja, és az egyszarvú egy pillanatig nem hallotta a rácsok sziszegését, sem a hárpia szárnyának halk surrogását.

- Azt hiszem, a barátom vagy - mondta az egyszarvú. - Segítesz nekem?

- Ha neked nem, hát senkinek - válaszolta a varázsló. - Te vagy az utolsó esélyem.

Az Éjféli Karnevál szomorú állatai egymás után ébredeztek, panaszosan prüszkölve és borzongva. Egyikük sziklákat és bogarakat, szelíd leveleket látott álmában, egy másik magas, meleg fűben szökellt; a harmadik sárral és vérrel álmodott; egy közülük pedig egy kézről, amely megvakarja magányos fültövét. Csak a hárpia nem aludt, szemrebbenés nélkül nézett a napba. - Ha ő kiszabadul, mi elvesztünk -mondta Schmendrick.

A közelből Rukh hangját hallották - mindig a közelből hallatszott a hangja -, amint a varázslót szólította: - Schmendrick! Hé, Schmendrick, megvan! Kávéfőző, nem? - A varázsló lassan elosont. - Ma éjjel - súgta az egyszarvúnak. - Bízz bennem hajnalig. - Aztán úgy ment el, úgy csetlett és botlott, mintha egy darabot hátrahagyott volna magából. Rukh egy másodperccel később csörtetett el a ketrec mellett, halálosan pontosan eltalálva a pillanatot. A fekete kocsiban rejtőző Fortuna anyó Elli énekét dúdolgatta magában.

 

Fent a lent s ez itten az,

Nem állandó a hold,

Ketten se tudják, mi igaz -

Mert ami volt, az volt.

 

Hamarosan újabb nézők kezdtek szállingózni, hogy a műsort lássák. Rukh befelé invitálta őket, kiáltozva: - Az éjszaka lényei! - mint egy acél géppapagáj. Schmendrick egy ládán állt és bűvészmutatványokat adott elő. Az egyszarvú nagy érdeklődéssel figyelte őt, és növekvő bizonytalansággal - nem a szívét, inkább a képességeit illetően. Egy kocafülből egy egész kocát varázsolt elő, követségből követ, egy pohárnyi vízből egy korty vizet, pikk ötösből pikk tizest, egy nyulat pedig aranyhallá változtatott, amely aztán vízbe fulladt. Minden egyes alkalommal, amikor valami zűrzavart kavart, lopva az egyszarvúra pillantott, és a szeme azt mondta: - Ó, de hiszen te tudod, igazában mit csináltam. - Egyszer egy halott rózsát maggá változtatott. Az egyszarvúnak tetszett ez, még akkor is, amikor kiderült, hogy csak retekmag.

A bemutató újra kezdődött. Rukh megint végigvezette a tömeget Fortuna anyó egyik szánalmas csodalényétől a másikig. A sárkány tüzet okádott, Kerberosz azért vonyított, hogy jönne bár a Pokol, és segítene neki, a szatír pedig addig csábítgatta a nőket, míg azok sírva nem fakadtak. Hunyorgattak, és a mantikor sárga agyaraira és duzzadt fullánkjára mutogattak; elnémultak, amikor a Midgard kígyóra gondoltak; megcsodálták Arakné új hálóját, amely olyan volt, mint a halász hálója, benne a víztől csepegő holddal. Mindegyikük igazi hálónak vélte, de csak a pók hitte, hogy az igazi hold van benne.

Rukh ezúttal nem mesélte el Phineusz király és az argonauták történetét, amilyen gyorsan csak lehetett, végigsiettette a látogatókat a hárpia ketrece előtt, csupán a nevét és annak jelentését hadarva el. A hárpia mosolygott. Mosolyát senki sem látta az egyszarvún kívül, és ő is megbánta, hogy éppen arra nézett.

Amikor már ott álltak a ketrece előtt, és némán nézték őt, az egyszarvú keserűen gondolta: milyen szomorú a tekintetük! Hát még mennyivel lenne szomorúbb, ha a varázs, amely elváltoztat, eltűnne, és ők egy közönséges fehér kancát bámulnának? Igaza van a boszorkánynak - senki sem ismerne fel. De egy szelíd hang, Schmendrick, a varázsló hangja belülről így szólt hozzá: hiszen olyan szomorú a tekintetük!

Amikor pedig Rukh elkiáltotta magát: - Íme a Valódi Vég! - és a fekete függönyök felgördültek, hogy felfedjék Ellit, amint a sötétben és a hidegben dúdolgat, az egyszarvú ugyanazt a tehetetlen félelmet érezte az öregedéstől, amely a tömeget menekülésre késztette, bár ő már tudta, hogy csak Fortuna anyó van a ketrecben. Már sejtette, hogy a boszorkány többet tud, mint ő maga gondolja.

Az éjszaka gyorsan eljött, talán mert a hárpia siettette. A nap úgy süllyedt el a mocskos felhők közé, mint egy kő a tengerben, ugyanannyi eséllyel, hogy valaha felbukkan, mint amaz. Az égen nem volt se hold, se csillagok. Fortuna anyó körbesurrant a ketrecek körül. A hárpia nem moccant, ahogy közeledett hozzá, ez pedig arra késztette az öregasszonyt, hogy megálljon, és hosszan nézze. Még nem - motyogta végül. - Még nem. - De a hangja fáradt volt, és bizonytalan. Gyorsan az egyszarvúra pillantott, tekintete sárgán villant a zsíros homályban. - Nos, újra egy nappal több - sóhajtotta rekedten, és ismét elfordult. Miután elment, egy hang sem hallatszott. Minden állat aludt, kivéve a pókot, aki szőtt, és a hárpiát, aki várakozott. Az éjszaka egyre szűkebbre és szűkebbre húzódott össze, míg az egyszarvú már azt várta, mikor hasad szét az égbolt varrata, feltárva - csak újabb rácsokat, gondolta. Hol lehet a varázsló?

Végül jött, csendben sietve, közben úgy ugrált és táncolt, mint macska a hidegben, és botladozott az árnyékokon át. Amikor az egyszarvú ketrece elé ért, vidáman meghajolt előtte, és büszkén mondta:

- Schmendrick veled van.

A szomszédos ketrecből a bronz fémes surrogása hallatszott.

- Azt hiszem, nagyon kevés időnk van - mondta az egyszarvú. - Valóban ki tudsz szabadítani?

A hosszú ember elmosolyodott, és még sápadt, ünnepélyes ujjai is vidámabban mozogtak.

- Mint már mondtam neked, a boszorkány három nagy hibát követett el. A te foglyul ejtésed volt az utolsó, és a hárpiáé a második, mert mindketten valóságosak vagytok, Fortuna anyó pedig ugyanúgy nem képes titeket birtokolni, ahogy a telet akárcsak egyetlen nappal meghosszabbítani. De hogy engem is olyan sarlatánnak tart, mint saját magát - ez volt az első és végzetes ostobasága. Mert én is valóságos vagyok. Schmendrick vagyok, a Varázsló, az utolsó tűzvörös szvámi - vénebb vagyok, mint amilyennek látszom.

- Hol van a másik? - kérdezte az egyszarvú.

Schmendrick feltűrte a kabátujját.

- Rukh miatt ne aggódj. Feladtam neki egy másik fejtörőt, olyat, aminek nincs megoldása. Talán már meg se mozdul többé.

Három különös hangzású szót ejtett ki a száján, és csettintett az ujjaival. A ketrec eltűnt. Az egyszarvú egy ligetben találta magát - narancs- és citrom-, barack- és gránátalma-, mandula- és akácfák közt, lába alatt a lágy tavaszi föld, feje felett az égbolt. Szíve könnyű lett, mint a füst, érezte, hogy gyűlik az erő a testében egy nagy szökelléshez, ki, az édes éjszakába. Mégis hagyta, hogy a lendület üresen elszálljon, mert bár nem láthatta, tudta, hogy a rácsok még mindig ott vannak körülötte. Túl vén volt ahhoz, hogy ne tudja.

- Sajnálom - mondta Schmendrick valahol a sötétben. - Szerettem volna, ha ez lesz az a varázsige, ami megszabadít.

Aztán mély és hideg hangon énekelt valamit, és a különös fák elszálltak, mint a pitypang pihéi. - Ez egy megbízhatóbb varázslat - mondta. - A rácsok most úgy porlanak szét, mint a száraz sajt, elmorzsolom és szétszórom, íme. - Aztán feljajdult és elkapta a kezét. Hosszú ujjairól csöpögött a vér.

- Talán rossz volt a kiejtésem - mondta rekedten. Köpenyébe törölte a kezét, és megpróbált könnyed hangon beszélni. - Jön és megy.

Ezúttal karcos, kemény szavak reccsentek, és Schmendrick véres ujjai az ég felé lobbantak. Valami szürke és vicsorgó, valami, ami olyan volt, mint egy medve, de nagyobb még egy medvénél is, valami, ami sárosan vicsorgott, elődöcögött valahonnan, hogy a ketrecet összetörje, mint egy dióhéjat, és agyaraival cafatonként szedje ki belőle az egyszarvú húsát. Schmendrick visszaparancsolta az éjszakába, de nem engedelmeskedett.

Az egyszarvú egy sarokba húzódott és lehajtotta a fejét. A hárpia halkan neszezett a ketrecében, a szürke alak pedig felé fordította azt, ami a feje lehetett, és meglátta őt. Dermesztő, gurgulázó hangot hallatott rémületében, és elkotródott.

A varázsló szitkozódott és megborzongott. - Egyszer, régen megidéztem. Többé már nem tudok neki parancsolni. Most a hárpiának köszönhetjük az életünket, ő pedig, talán még mielőtt a nap fölkel, követeli tőlünk - mondta. Némán állt, megsebzett ujjait összefonva, várva, hogy az egyszarvú szóljon. - Megpróbálom még egyszer - mondta végül. - Próbáljam meg még egyszer?

Az egyszarvú mintha még mindig látta volna az éjszakát kavarogni ott, ahol a szürke lény járt.

- Igen - felelte.

Schmendrick mély levegőt vett, háromszor kiköpött, és a hangja olyan volt, mint harangok zúgása a tenger alatt. Egy maroknyi port szórt a nyálra, és amikor az egyszer, egyetlen zöld lánggal felvillant, diadalmasan elmosolyodott. Amikor a láng elhalványult, három másik szót ejtett ki a száján. Olyan hangzásuk volt, mintha méhek zümmögnének a holdon.

A ketrec zsugorodni kezdett. Az egyszarvú nem látta, ahogy a rácsok közelednek, de valahányszor Schmendrick felkiáltott - Ó, ne! -, egyre kevesebb helye maradt. Már megfordulni sem tudott. A rácsok kíméletlenül közeledtek, mint a dagály, mint a reggel, hogy beléhasítsanak, közrefogják a szívét, és örök rabságba vessék. Akkor nem kiáltott, amikor a lény, akit Schmendrick szólított, vicsorogva közeledett hozzá, de most igen. Hangja halk volt és kétségbeesett, de még nem megadó.

Schmendrick megállította a rácsokat, bár maga sem tudta, hogyan. Ha mondott is valami varázsigét, az egyszarvú nem hallotta. A ketrec hajszálnyival azelőtt állt meg, hogy a rácsok megérinthették volna. Mindegyiket egyformán érezte - kicsi, éhesen nyivákoló, jeges fuvallatok. De még nem érték el.

A varázsló leeresztette a karját. - Nem merem még egyszer - mondta nagy nehezen. - Legközelebb talán nem leszek már képes rá… - Hangja nyomorúságosan bicegett, szeme annyira tehetetlen volt, mint a keze. - A boszorkány nem tévedett velem kapcsolatban - mondta.

- Próbáld meg újra - kérlelte az egyszarvú. - A barátom vagy. Próbáld újra.

De Schmendrick keserűen elmosolyodott, és valami csörömpölő után kezdett kotorászni a zsebeiben.

- Tudtam, hogy ez lesz a vége - suttogta. - Máshogyan képzeltem el, de tudtam. - Egy karikát húzott elő, amelyen néhány rozsdás kulcs himbálózott. - Egy hatalmas mágus szolgálatait érdemelnéd - mondta az egyszarvúnak -, de attól tartok, meg kell elégedned egy másodosztályú zsebmetszővel. Ti, egyszarvúak, mit sem tudhattok szükségről, szégyenről, kétségről vagy bűnről. De a halandók, ahogy láthatod, elveszik, amit tudnak. És Rukh egyszerre csak egyvalamire tud odafigyelni.

Az egyszarvú hirtelen ráébredt, hogy az Éjféli Karneválban minden állat ébren van, és némán őt figyeli. A szomszéd ketrecben a hárpia lassan toporogni kezdett.

- Siess - mondta az egyszarvú. - Siess.

Schmendrick éppen egy kulcsot illesztett a vihogó zárba. Első kísérlete nem sikerült, a zár néma maradt, de amikor egy másik kulccsal próbálkozott, a zár hangosan felkiáltott: - Ha-ha! Micsoda varázsló! Micsoda varázsló! - A hangja Fortuna anyóé volt.

- Ó, dugulj már el! - morogta, de az egyszarvú látta, hogy belepirul. Elfordította a kulcsot, és a zár egy utolsó, megvető mordulással kinyílt. Schmendrick szélesre tárta a ketrecajtót és gyöngéden így szólt: - Lépj ki, úrnőm. Szabad vagy.

Az egyszarvú könnyedén kilépett a földre, Schmendrick, a Varázsló pedig hátrahőkölt az ámulattól. - Ó - suttogta. - Milyen más volt, amikor a rácsok köztünk voltak. Kisebbnek látszottál, és nem olyannak, mint… Ó, ó, egek!

Az egyszarvú otthon volt az erdejében. Az erdő sötét volt, ázott és kopott, mert már olyan régen elhagyta. Valaki szólt hozzá a távolból, de ő otthon volt, melengetve a fákat és élesztgetve a füveket.

Aztán meghallotta Rukh hangját - mintha egy hajófenék csikordult volna a köveken.

- Rendben, Schmendrick, feladom. Mi a közös egy hollóban és egy íróasztalban? - Az egyszarvú gyorsan a legsötétebb árnyékba lépett. Rukh csak a varázslót és az üres, összezsugorodott ketrecet látta. Kezét gyorsan a zsebébe dugta, majd előhúzta. - Ejha, te torz tolvaj - kiáltott vicsorogva, csikorgó hangon. - Az anyó majd szögesdrótra húz, és nyakláncot csinál belőled a hárpiának. - Megfordult, és egyenesen Fortuna anyó kocsija felé indult.

- Fuss - mondta a varázsló. Őrült, vad, kétségbeesett ugrással Rukh hátára vetette magát, hosszú karjaival némán és vakon szorongatva a sötét embert. Egymásra borultak, és először Schmendrick kerekedett fölül, térdével földhöz szegezve Rukh vállát. - Szögesdrót - gúnyolódott. - Te rakás kő, te szemét, te szerencsétlenség, kitömlek nyomorúsággal, hogy a szemeden jön ki. Zöld fűvé változtatom a szívedet, és birkává, amit szeretsz. Álmodozó rossz költővé változtatlak. Befelé növesztem a lábkörmeidet. Te akarod velem összemérni magad?

Rukh megrázta a fejét és fölült, tízlábnyira hajítva a varázslót. - Miről beszélsz? - nevetett. - Még a tejszínt sem tudod vajjá változtatni. - A varázsló megpróbált feltápászkodni, de Rukh lenyomta és ráült. - Sose bírtalak - mondta vigyorogva. - Csak a szád nagy, de nem vagy valami erős. - Kezei összezárultak Schmendrick nyakán, súlyosan, mint az éjszaka.

Az egyszarvú nem is látta őket. A legtávolabbi ketrecnél állt, ahol a mantikor feküdt, morogva és nyüszítve. Szarva hegyével megérintette a lakatot, és már ment is, vissza se nézve, a sárkány ketrecéhez. Mindegyiküket kiszabadította, egyiket a másik után: a szatírt, Kerberoszt, Midgard kígyót. Ahogy megérezték a szabadságot, úgy foszlott le a varázslat róluk - kiszökelltek, bicegtek és kúsztak az éjszakába: egy oroszlán, egy majom, egy kígyó, egy krokodil és egy boldog kutya. Egyikük sem köszönte meg az egyszarvúnak, és ő nem nézett vissza rájuk.

Csak a pók nem törődött vele, amikor az egyszarvú a nyitott ajtón keresztül szelíden hívta. Arakné éppen egy hálón dolgozott, olyan volt, mintha a Tejút csillagai hullanának egy hóesésben.

- Kicsi takács, a szabadság jobb, a szabadság szebb - suttogta neki, de a pók tovább szaladgált acél szövőszékén fel s alá, rá se hederítve.

Soha nem állt meg egy pillanatra sem, még akkor sem, amikor az egyszarvú így szólt hozzá: - Igazán nagyon derék munka, Arakné, de ez még nem művészet.

Az új háló úgy lebegett alá az acélrácsokon, mint a hó. Aztán feltámadt a szél. A pókháló elszállt az egyszarvú előtt, és eltűnt. A hárpia csapkodni kezdett a szárnyaival, magához szólítva erejét, és az úgy jött, mint az áradat, amely dübörögve zúdít homokot és vizet a partra. A hold vérmocskosan tört ki a felhők közül, és az egyszarvú megpillantotta őt - olvadt arany, hullámzó haja lobogott a hűvös, lomha szélben, amely a ketrecet rázta. A hárpia kacagott. Rukh és Schmendrick az egyszarvú ketrecének árnyékában térdelt. A varázsló a kulcskarikát szorongatta, Rukh a fejét dörzsölte és hunyorgott. Arcuk sápadt volt a félelemtől, ahogy a hárpiát nézték. A szélben egymásnak támaszkodtak, minden csontjuk remegett.

Az egyszarvú elindult a hárpia ketrece felé. Schmendrick, a varázsló, kicsi és sápadt alak, valamit tátogott felé, ő pedig tudta, mit kiált, bár hallani nem hallotta. - Meg fog ölni! Meg fog ölni! Szaladj, te bolond, amíg még fogoly! Ha kiszabadítod, megöl! - De az egyszarvú továbbment, szarva fényét követve, és megállt Kelainó, a Sötét előtt.

A dermesztő szárnyak egy pillanatig mozdulatlanul csüngtek a levegőben, mint a felhők. A hárpia vénséges sárga szemei az egyszarvú szívébe hatoltak, és magához vonták. - Meg foglak ölni, ha kiszabadítasz - mondták a szemek. - Szabadíts ki.

Az egyszarvú lehajtotta a fejét, és szarvával megérintette a hárpia ketrecének lakatját. Az ajtó nem vágódott ki, és az acélrácsok nem olvadtak holdfénnyé. De a hárpia fölemelte szárnyait, és a ketrec négy oldala lassan szétnyílt és lehullott, mint valami éjszaka nyiló nagy virág szirmai. És a hárpia virágba borult a romok közt, iszonyatosan és szabadon, vijjogva, haja úgy csengett-bongott, mint a kardok. A hold elsápadt, és menekült.

Az egyszarvú hallotta magát, ahogy felkiált - nem félelmében, hanem csodálatában: - Ó, hiszen te olyan vagy, mint én! - Örömében felágaskodott, szarvával előrelendült az ádáz szélben, hogy találkozzon a hárpia karmaival. A hárpia lecsapott, elvétette, aztán ismét fölszállt. Szárnyai zengtek, lehelete forró és bűzös volt. Feje fölött a haja lángkoszorúként lobogott, az egyszarvú pedig látta magát tükröződni bronz mellében, és érezte, hogy a szörny teste saját fényében ragyog. Így keringtek egymás körül, mint egy kettős csillag, és az összezsugorodott égbolt alatt nem volt semmi sem valóságos, csak ők ketten. A hárpia kéjesen nevetett, és szeme mézszínt öltött. Az egyszarvú tudta, hogy újra lecsap.

A hárpia kiterjesztette szárnyát, és úgy zuhant le, mint egy hullócsillag - nem az egyszarvúra, hanem mögé, olyan közel hozzá, hogy egyetlen tolla véresre sebezte a vállát. Ragyogó karmait Fortuna anyó szíve felé meresztette, aki kitárta felé csontos karját, mintha üdvözölné a hazatérő hárpiát. - Nem egyedül! - kiáltotta a boszorkány diadalmasan kettőjük felé. - Soha nem tudtátok volna magatokat egyedül szabaddá tenni! A hatalmamban voltatok! - Aztán a hárpia elérte, ő pedig kettétört, mint egy halott ág, és a földre zuhant. A hárpia a test fölé kuporodott, elrejtve azt a szem elől. A bronz szárnyak vörösre változtak.

Az egyszarvú elfordult. Hallotta, ahogy közelről egy gyermekhang futásra biztatja. A varázsló volt. Szeme nagy volt, és üres, arca - amely mindig túl fiatal volt - egy kisgyermek arcává zsugorodott össze, ahogy az egyszarvú ránézett.

- Nem - mondta neki. - Gyere velem. A hárpia magas, boldog hangon vijjogott, amitől a varázsló térde remegni kezdett. De az egyszarvú újra így szólt hozzá: - Gyere velem - és együtt hagyták el az Éjféli Karnevált. A hold eltűnt, de a varázsló szemében az egyszarvú volt a Hold, hűvös és fehér, vénséges vén, aki világot ad az úton, vezessen az akár biztonságba, akár tébolyba. Őt követte, nem nézve vissza egyszer sem - még akkor sem, amikor hallotta a kétségbeesett rohanást és botladozást, nehéz léptek dübörgését, a bronz szárnyak zúgását és Rukh félbeszakadó sikolyát.

- Elfutott - mondta az egyszarvú. - Sohase fuss el egy halhatatlan elől. Az felkelti a figyelmét. - Hangja szelíd volt, szánalom nem volt benne. - Sohase fuss - mondta. - Lassan menj, és tégy úgy, mintha valami másra gondolnál. Énekelj egy dalt, szavalj egy verset, mutass be néhány bűvésztrükköt, de lassan járj, és talán nem fog követni. Nagyon lassan menj, varázsló.

Így menekültek együtt az éjszakában, lépésről lépésre, a magas ember feketében és a fehér egyszarvú. A varázsló olyan közel merészkedett az egyszarvú fényéhez, amennyire csak mert. Mögöttük mohó árnyak kúsztak, a hárpia hangjának árnyai, aki azt a keveset is elpusztította, amit az Éjféli Karneválból még el lehetett pusztítani. De volt egy másik hang is, amely még sokáig a nyomukban volt, miután ez elhalt - különös útjukon egészen reggelig kísérte őket a pici, száraz hangocska: egy pók sírása.

 

 

Negyedik fejezet

 

A varázsló sokáig úgy sírt, mint egy újszülött gyermek, mielőtt meg tudott volna szólalni.

- A szegény öregasszony - suttogta végül. Az egyszarvú nem szólt. Schmendrick felemelte a fejét, és különös tekintettel nézett rá. Szürke, hajnali eső esett, és az egyszarvú úgy ragyogott át rajta, mint egy delfin.

- Nem - válaszolta a varázsló tekintetére. - Én nem érzek soha bánatot.

A varázsló némán kuporgott az út szélén, kabátját szorosan összehúzta magán; így egészen olyan volt, mint egy törött fekete esernyő. Az egyszarvú állt, és közben úgy érezte, élete napjai úgy peregnek le róla, mint az esőcseppek.

- Szomorú lehetek - mondta szelíden -, de az nem ugyanaz.

Amikor Schmendrick újra ránézett, már sikerült összeszednie az arcvonásait, bár azok még mindig küzdöttek, hogy kicsússzanak az irányítása alól.

- Merre tartasz most? - kérdezte az egyszarvút. - Hová mentél, amikor ő elfogott?

- Az enyéimet kerestem - mondta az egyszarvú. - Láttad őket, varázsló? Vadak és tajtékfehérek, mint én.

Schmendrick szomorúan rázta a fejét: - Sohasem láttam senkit, aki hozzád fogható, legalábbis ébren nem. Amikor kisgyerek voltam, egyesek úgy tartották, maradt még néhány egyszarvú, de én csak egyetlen embert ismertem, aki valaha látott akárcsak egyet is. Egészen biztosan eltűntek, úrnőm, mind, csak te nem. A lépteid visszhangot vernek azokon a helyeken, ahol valaha éltek.

- Az nem lehet - válaszolta az egyszarvú. - Hiszen mások is látták őket.

Megörvendeztette a szívét, hogy a varázsló gyermekkora idejében még voltak egyszarvúak. - A pillangó mesélt nekem a Vörös Bikáról, a boszorkány pedig Haggard királyról. Arra megyek tehát, amerre ők vannak, hogy megtudjam, amit ők tudnak. Meg tudod mondani, merre uralkodik Haggard király?

A varázslót majdnem cserben hagyta az arca, de elkapta, és lassan elmosolyodott, mintha vassá merevedett volna a szája. Még idejében rendes formájára húzta, de a mosolya vas mosoly volt.

- Elmondok neked egy versikét - szólt.

 

Hol a hegy mint a pengeél,

Semmi sem nő, nyílik vagy él,

Poshadt a szív, mint sör ha áll -

Ott Haggard a király.

 

- Akkor tehát tudni fogom, ha odaérek - mondta az egyszarvú, azt gondolva, csak gúnyolódik a varázsló. - A Vörös Bikáról is tudsz valami mondókát?

- Róla nincs - válaszolta Schmendrick. Felállt, sápadtan és mosolyogva. - Haggard királyról csak azt tudom, amit hallottam - mondta. - Öreg ember, fukar, mint a november vége, és egy puszta országban uralkodik, a tenger mellett. Azt mondják, az ország zöld és szelíd volt Haggard előtt, de ő megérintette, és az elszáradt. Egy mondás járja a földművesek közt, amikor egy tűz égette, sáska járta vagy szél marta földet látnak: „Kopár, mint Haggard szíve.” Azt is beszélik, hogy a várában nem látni soha fényeket, tüzet, az embereit meg éjszakánként kiküldi, hogy csirkét, lepedőt, süteményt lopjanak az ablakpárkányokról. A történet szerint Haggard akkor nevetett utoljára…

Az egyszarvú türelmetlenül dobbantott.

- Ami a Vörös Bikát illeti, róla kevesebbet tudok, mint amit hallottam, mert túl sok történetet hallottam, és az egyik ezt mondja, a másik azt. A Bika létezik, a Bika gonosz lélek, a Bika Haggard maga, miután lemegy a nap. A Bika már ott volt az országban Haggard előtt, vagy éppen vele jött, vagy talán hozzá jött. Megvédi őt a lázadásoktól és felkelésektől, és a királynak így nem kell költenie hadseregre. A Bika a saját várában tartja őt fogságban. Ő maga az ördög, akinek Haggard eladta a lelkét. Ő a fizetség lelke birtoklásáért. A Bika Haggardé. Haggard a Bikáé.

Az egyszarvú érezte, hogy a bizonyosság úgy borzong rajta végig, mint vízbe vetett kő körül a hullámgyűrűk. Gondolataiban a pillangó dalolta megint: „Réges-rég eltűntek minden útról, a Vörös Bika pedig szorosan a sarkukban volt és eltörölte a nyomaikat.” A bömbölő szélben tovasodródó, fehér alakokat látott, és sárga szarvakat, amelyek őket űzték.

- Elmegyek oda - mondta. - Varázsló, amiért megszabadítottál, jutalmat érdemelsz. Mondd, mit kérsz tőlem, mielőtt elválnának útjaink?

Schmendrick nagy szeme úgy csillogott, mint zöld levél a napsütésben.

- Vigyél magaddal - mondta.

Az egyszarvú hűvösen és kecsesen továbblépett, nem is válaszolt.

- Hasznodra lehetnék. Ismerem az utat Haggard országa felé, és a népek nyelveit, amelyeket úton-útfélen beszélnek.

Az egyszarvú már szinte eltűnt a nyúlós ködben. Schmendrick utána sietett.

- Mellesleg, még egyetlen vándor sem bánta meg soha, hogy elfogadta egy varázsló társaságát, még egy egyszarvú sem. Gondolj csak a történetre Nikoszról, a nagy mágusról. Egyszer a rengetegben megpillantott egy egyszarvút, amint az egy nevetgélő szűzlány ölébe hajtott fejjel aludt; mindeközben három vadász közeledett felé felajzott íjakkal, hogy megöljék a szarváért. Nikosznak egy perce volt csak, hogy cselekedjék. Egy szóval és egy mozdulattal az egyszarvút szép ifjúvá változtatta, aki felébredvén meglátta a döbbent, szájukat tátó íjászokat. Rájuk rontott, és megölte mindegyiküket. Kardja hegyes és csavart formájú volt, ő pedig addig tiporta a testüket, míg meg nem haltak.

- És a lány? - kérdezte az egyszarvú. - A lányt is megölte?

- Nem, feleségül vette. Azt mondta, ő csak egy tudatlan gyermek, aki haragban van a családjával, és csak egy jó férjre van szüksége. Ő pedig az volt, és maradt élete végéig, mert még maga Nikosz sem volt képes eredeti alakját visszaadni neki. Idős korban és nagy tisztelettől övezve halt meg - azt beszélik, az ibolya túlzott élvezetétől -, az ibolyával sohasem tudott betelni. Gyermekeik nem voltak.

A történet elgondolkodtatta az egyszarvút.

- A varázsló gonoszat cselekedett vele, nem jót - mondta. - Milyen szörnyű volna, ha egész népemet egy jó szándékú varázsló emberré változtatta volna; mintha száműzetve, egy égő házba zárta volna őket. Akkor már inkább higgyem azt, hogy a Vörös Bika ölte meg valamennyiüket.

- Amerre most te tartasz - válaszolta a varázsló -, kevesen lesznek jó szándékkal irántad, és egy baráti szív, legyen mégoly bolond is, egy nap talán annyit ér majd, mint a tiszta víz. Vigyél magaddal, nevetésre, jó szerencsére, az ismeretlenre. Vigyél magaddal.

Miközben beszélt, elállt az eső. Az ég tisztulni kezdett, és a nedves fű úgy fénylett fel, mint egy kagyló belseje. Az egyszarvú a távolba nézett: a királyok ködén át egy király után kutatva, kastélyok, paloták jeges csillogásán túl egy várat keresve - egy várat, amely egy bika vállára épült.

- Még soha senki sem utazott velem - mondta -, de még soha senki sem zárt ketrecbe, nézett fehér lónak vagy álcázott saját magammá. Úgy tűnik, az a végzetem, hogy sok minden először történjék meg velem - a társaságod pedig bizonnyal sem a legkülönösebb, sem az utolsó nem lesz ezek közül. Velem jöhetsz, ha szeretnéd, habár nem bántam volna, ha más jutalmat kérsz tőlem.

Schmendrick szomorúan elmosolyodott.

- Gondolkodtam rajta. - Az ujjaira nézett, és az egyszarvú látta rajtuk a félhold alakú sebeket, ahol a rácsok megmarták. - De az igazi kívánságomat sohasem tudnád teljesíteni.

Íme, itt van, gondolta az egyszarvú, a szomorúság első, pókhálószerű érintése a bőrén. Ilyen érzés lesz hát együtt utazni egy halandóval.

- Nem - felelte. - Én sem tudlak azzá változtatni, ami nem vagy, ahogy a boszorkány sem tudott volna. Nem tudlak igazi varázslóvá változtatni.

- Nem is arra gondoltam - mondta Schmendrick. - Rendben van. Ne is bánkódj emiatt.

- Nem bánkódom - felelte az egyszarvú.

Útjuk első napján egy szajkó suhant át felettük, egész közel. - Megáll az eszem! - kiáltott, és egyenesen hazacserregett, hogy elmesélje a feleségének. Az éppen a fészekben ült és a fiókáknak énekelt, egyhangúan dünnyögve.

 

Pók, pete, pondró, tücsök, bogár

Kullancsok, hernyók, giliszta-pár,

Szöcske, csiga, szalonka-tojás.

Begyemből kapjátok, nemde csodás?

Tente, tente, haramja, zsivány,