– Garde dame nélkül, úgy gondolja? Volt egy nevelőnőm, de elküldtük. Az édesapámnak nincs túl sok pénze. Vagy nem is volt. Nem is tudom, hogy mit tegyek.

Úgy beszélt, mint egy kisgyermek – szégyenlősen, de bizalmasan és óvatosan. Az a rendkívüli szépség is megváltozott benne. Mintha nem tudna mit kezdeni vele, mintha csak úgy belecsöppent volna a világba.

– Hány éves?

– Tizenhét.

– Nézze, mi mindent megtudtunk Mackinnonról. A lady megállt és lecsukta a szemét.

– Ő is tudja?

– Bellmann? Igen, azért vadászik rá. A múlt éjjel majdnem el is kapta, ott vesztettem el a fogamat. Nem lehet titokban tartani! Az édesapja is tud róla, ugye?

Mary bólintott. Lassan továbbsétáltak.

– Mit csináljak? – mondta. – Fogolynak érzem magam. Mint akit elítéltek, talán halálra is. Nincs semmi sem, amit megtehetnék, hogy kimeneküljek. Ez egy rémálom…

– Mondjon valamit Mackinnonról! – kérte Jim.

– Egy jótékonysági estélyen találkoztunk, Netherbrigg melletti házunkban. Később már megszerveztük a találkozást. Hát igen, bele kellett szeretnem. Olyan hirtelen történt az egész. Az volt a tervünk, hogy összeházasodunk és kivándorolunk Amerikába. Egy Mrs. Budd nevű asszony segített összehozni, ő gondoskodott jogászról és mindenről. De mikor indulásra került volna a sor, Alistair nem tudta elhatározni magát, az is kiderült, hogy a pénzemet sem kapom meg, így hát semmink sem marad. Az apám megpróbálta érvényteleníttetni a házasságot. De nem volt megalapozott, mert mi… Mi együtt töltöttük az éjszakát abban a fogadóban, ahol megszálltam. Így tehát a házasság törvényes volt, minden tekintetben. Gondolom, most is az. És most…

A hangja megtört, halkan sírni is kezdett. Jim nem tehetett mást, átölelte, a lány arcát a vállához szorította. Olyan könnyű volt, tiszta meleg haja olyan lágy, és az egész olyan különös, mint valami álom. Mielőtt tudomására jutott volna, hogy mit csinál, megcsókolta.

Nem történt semmi. A pillanat elmúltával Lady Mary elhajolt, ők ketten megint egymástól függetlenül léteztek.

– De az édesapja… – kezdte Jim szakadozottan. – Ha ő is tudja…

– Pénz – mondta a lány. – Mr. Bellmann egy nagy csomó pénzt fog adni neki, ha mi össze leszünk már házasodva. Ő nem tud arról, hogy én tudom, de ez magától értetődik. És olyan mélyen ül az adósságokban, hogy nem tudta visszautasítani.

A hangja újra megtört, hiteles lett a nyomorúsága. Jim újra az öleléssel próbálkozott, de

Lady Mary gyengéden elhárította. Megrázta a fejét.

– Ha férjhez megyek Mr. Bellmannhoz, törvénysértést fogok elkövetni – mondta. – Bigámista, vagy micsoda. Ha meg nem, a Papa börtönbe kerül. Nem mondhatom el senkinek. Viszont ha mégis megtalálják Alistairt, valami szörnyűséget fognak elkövetni. Tudom, hogy kitelik tőlük.

Továbbsétáltak. Valahol egy madár énekelt. A téli nap fénye mutatta csak meg igazán, milyen tökéletesen lágy volt az arcbőre, milyen finom kis csontok lapultak a bőre alatt a homlokán. Jim olyan lett ettől a gyöngédségtől, mintha nagyon súlyos betegségből lábadozna. Tudta, ez a pillanat nem tarthat sokáig. A kocsis mindjárt befejezi a körútját és megjelenik mögöttük.

Lady Mary azt mondta.

– Ez itt olyan, mint a mi télikertünk. Mintha semmi más nem létezne a világon. Magával vagyok és egyedül érzem magam. Bárcsak még megvolnának azok a régi vidámparkok! Mint Wauxhall vagy Cremorne. Akkor odamehetnénk mulatni, nézhetnénk a fák között a fényeket, a tűzijátékot, a táncot…

– Magának nem tetszene Cremorne. Olcsó volt ugyan, de közönséges, mielőtt bezárták volna. Még mocskos is. Éjszaka még elment, mikor a szenny nem látszott meg benne. Maga nem szereti a dolgokat megtenni, nem igaz? Nézni szereti őket. Igazam van?

A lány igent intett.

– Pontosan így van. Nem hinném, hogy valaha is csináltam valami jót. – Nem volt elfogult magával, ami éppen azt illeti.

– Mégis megállította a kocsit.

– Igen. Boldog vagyok, hogy ezt megtettem. Nem tudom, a kocsis mit fog mondani. Valószínűleg meg fogja mondani az édesapámnak. Biztos elárulja. Azt mondom majd, hogy csak sétálni akartam. – Mentek egy darabot, azután azt mondta:

– Maga teszi a dolgát. Nyomozó… meg fényképész is.

– Nem vagyok igazán fényképész… Én… én darabokat írok.

– Tényleg?

– Mindig. De még egyet sem állítottak színpadra.

– Sok pénzt akar ebből?

– Muszáj.

– Meg hírnevet is akar? Mint Shakespeare.

– Hát persze.

– Miről szólnak a darabjai?

– Gyilkosságokról. Mint Shakespeare művei.

Nem igazi gyilkosságok ezek, gondolta, sohasem írt valódi szereplőkről, akiket tényleg megöltek, és tényleg rosszul lett volna tőle valaki, mikor megtudta. Túl szörnyű lett volna az egész: hosszú távon rosszabb, mint egy vámpírhistória.

Kicsit tovább sodródtak. A fiú még sohasem érzett ilyen boldogságot, de ilyen sértettséget sem.

– Tudja – mondta –, maga bájos. Gyönyörű. Nem találok rá szavakat. Sohasem láttam még senkit, aki olyan, mint maga. Soha, sehol. Maga a legtökéletesebb…

Jim meglepetésére Lady Mary szeme könnyel telt meg.

– Csak azt szerettem volna.. – mondta bizonytalanul és szipogott – hogy bárcsak lenne valami más mondanivalója is. Vagy legalább leplezné. Esetleg álcázná. Minden abból indult, hogy szép vagyok…

Úgy ejtette ki, hogy a szó szinte undorítóan hangzott.

– Maga pont az ellenkezője valakinek, akivel a minap találkoztam – mondta Jim. – Nos, hát ő nem csúnya, de egy anyajegy húzódik keresztül az arcán. Gyűlöli a gondolatát is, hogy meglássák. És szerelmes valakibe – a férjébe, gondolta – egy pofába, akiről tudja, hogy sohasem fogja szeretni. Más nincs is az életében.

– Szegény kislány – mondta a lady. – Hogy hívják?

– Isabelnek. De meg kell most már állítanunk az öreg Bellmannt. Tudja, hogy kire indult? Mi a csudát akar ott Barrow-ban? Nem mehet férjhez egy olyan szörnyeteghez, mint az a pasas! Egy félig-meddig kitanult zugfirkász is be tudná bizonyítani, hogy magát akarata ellenére kényszerítették. Nem fog lebukni a bigámián, ne izgassa magát miatta! A lehető legnagyobb biztonságban lesz tőle, ha nyilvánosságra kerül. Ne törődjön az apja tartozásaival se! Ő mászott bele, most meg magát akarná a pokolba küldeni, csak hogy kivásárolhassa magát a bajból? De ameddig ez a baj létezik, a világon senki sincs biztonságban. Különösen Mackinnon.

– Nem fogom kiadni – mondta Lady Mary.

– Mi van?

– Nem mondom meg nekik, hogy hol találják. Óh… Keresztülnézett a vállán. Szép vonásain eluralkodott a szomorúság. Mintha egy napsütötte kertre felhő árnyéka borulna. A fiú megfordult: a victoria jött vissza. A kocsis még nem pillantotta meg őket.

Jim visszafordult és sietősen kérdezte:

– Úgy érti, maga tudja, hol van? Mackinnon, úgy értem.

– Igen, de…

– Mondja meg nekem! Gyorsan, még mielőtt a kocsi ideérne! Tudnunk kell! Nem érti? A lady beharapta a száját, aztán gyorsan bólintott.

– Kenton Gardens tizenöt. Mr. Stone… Stone név alatt. Jim a lány keze után nyúlt és megcsókolta. Minden olyan gyorsan véget ért.

– Találkozunk megint? – kérdezte Jim.

Lady Mary kétségbeesetten rázta meg a fejét. Szemével a kocsit kereste.

– Akkor legalább írjon nekem! – mondta Jim, és Fred névjegyére firkált valamit.

– Jim Taylor. A címem. Ígérje meg!

– Megígérem – mondta a lány egy utolsó szomorú tekintettel és elhúzódott. A kezük még egymásba kapcsolódott, mikor már el is váltak egymástól, aztán már nem érintették egymást, a lány belépett a fák közé. Jim ott maradt, ahol akkor volt, mikor a kocsis a kis nyitott hintót megállította. Látta, amint a lány félénken visszanéz. Aztán elvesztette szem elől, de azért sem láthatta, mert valami furcsa dolog történt a szemével. Mérgesen törölgetni kezdte a keze fejével. A kocsi eltávolodott, a Hyde Park sarkának forgalmába veszve.

Isabel, attól kezdve, hogy Sally beszámolt neki Mackinnon házasságáról, hallgatott. Egy szó nélkül üldögélt, legfeljebb némán bólintott és csöndben követte a kocsiig. Beszállt Sally mellé, még mindig hangtalanul. Az arcát fátyolba rejtette.

– Hogy van a sebed? – kérdezte Sally, miután a kocsi elindult velük a téren. – Nagyon fáj?

– Alig érzem – mondta Isabel. – Semmiség.

Sally pontosan tudta, mit jelent. Ahhoz képest, amit most mondtál nekem. Isabel úgy dajkálta a kis óndobozkát, hogy legfeljebb a halál választhatta volna el tőle. Némi ruhaneműt dobtak egy nagy zsákba, és a Burton Streetre indultak. Ott sok tennivaló várta őket. Sally arra gondolt, mennél több munkája lesz Isabelnek, annál könnyebben tudja Mackinnontól a gondolatait elszabadítani.

Nagy rendetlenséget találtak az udvaron, mikor odaértek. Az üvegesek már elhagyták a stúdiót, a dekorálók hurcolkodtak befelé, hogy hétfőn kora reggel már indulhasson a munka. A két csoport tagjai jöttek-mentek, akadályozták egymást. Webster kezdett kijönni a béketűrésből.

Sally megmutatta Isabelnek a szobáját. Tiszta kis helyiség volt a tetőtérben, az ablaka az utcára nézett. Isabel az ágy szélére ülve megszólalt:

– Sally! Sally melléült.

– Miről van szó? – kérdezte.

– Nem volna szabad itt maradnom. Nem. Hallgass rám, engedj elmennem! Balszerencsét hozok mindenkire.

Sally nevetett, de Isabel megrázta a fejét, és szenvedélyesen megragadta a kezét.

– Nem! Ne nevess! Gondold csak meg, mi minden történt csak eddig, velem és a háziasszonyommal, veled, a kutyáddal – miattam, esküszöm! Nem hozok szerencsét senkinek, elátkozottnak születtem. El kell engedned, hogy éljem a magam életét. Egyedül! Fogok találni valahol egy kis otthont magamnak, valahol vidéken. Eldolgozgatnék a földön, de nem szabadna a barátaiddal lennem. Nem lesz az jó neked.

– Egy percig sem hiszek az egészben. Még áldás is lehetsz az üzletünkre. Rettenetes bajban vagyunk, nincs senki sem, aki ellátná az adminisztrációt. Tudom, hogy nem ez a legjobb oldalad, de ha legalább egy kis ideig tudnál segíteni nekünk, az aranyat ér. Becsületszavamra! És nem jótékonyságból találtam ki neked valami munkát, tényleg kellesz nekünk. Tudom, hogy az a hír nagyon fáj neked. De a fájdalom idővel csökkenni fog, közben nekünk itt van szükségünk rád.

Végül Isabel megadta magát. Nem maradt ereje, hogy tovább vitatkozzon. Egyik kérdésben sem. Annyit kért csak, hogy mutassák meg neki, mi lesz a munkája. Aztán leült sápadtan, és mint egy fogoly, csöndesen nekilátott. Sally aggódott is miatta.

De nem volt ideje rá, hogy Fredericknek szót ejtsen róla. Mikor Mr. Temple-től visszajött, szinte vele egy időben Jim is megérkezett.

– Megtaláltam Mackinnont – mondta. – Hampsteadben van. El kell kapnunk, Fred. Jó volna, ha a botodat is hoznád.

A Kenton Gardens tizenöt alatt egy háromsávos úton egész rendes kis villa található. Középkorú asszony nyitott ajtót, feltehetően a háziasszony. Meglepettnek látszott.

– Nem vagyok biztos – mondta. – Hát igen, Mr. Stone benn van, de a többi urak odanyilatkoztak, hogy nem szabad zavarni őket.

– A többi urak? – kérdezte Frederick.

– Két további úr. Körülbelül tizenöt perce érkeztek. Talán jobb lenne, ha bemennék és megkérdezném…

– Ez tényleg nagyon sürgős – mondta Frederick az asszonynak. – Ha személyesen láthatnánk, meg tudnánk magyarázni.

– Nos…

Beengedte őket. A két fiatalembert az első emelet homlokzati szobájába irányította. Még látták, ahogy visszamegy. Aztán csendesen az ajtóhoz léptek és figyeltek.

Egy hang, vastag hang hallatszott, mintha a gazdája légzési nehézségekkel küszködött volna. Azt mondta:

– Csakhogy te olyan szemérmes gazember vagy, hogy nem tudunk bízni benned. Így hát csak egy tennivalónk maradt. Gondolom, eltörjük az egyik ujjadat.

Frederick közelebb hajolt.

Mackinnon válaszát rögtön hallani lehetett:

– Ha megteszik, én ordítok! Jön a rendőrség! Figyelmeztetem!

– Te figyelmeztetsz minket? – hallatszott az első hang gazdája. – Érdekes. Azt hittem, hogy mi figyelmeztettünk téged. Elfogadom az álláspontodat az ordításról. Ennyit tehetsz. Amit meg mi tehetünk, hogy ezt a törölközőt lenyomjuk a torkodon, hogy te ne tehessed. Jó terv, nem igaz? Gyerünk, Sackville! Lökd keményen bele!

Jim és Frederick egymásra néztek. A szemük felcsillant. Az ajtó mögül fojtogatás és küzdelem zaja hallatszott.

– Sackville és Harris! Szerencsés napunk van, Jim? –mondta Frederick. – Megvan a boxered?

Jim vidáman bólintott. Pont erre vágyott.

– Bemegyünk – mondta.

Frederick csöndesen megmozdította a kilincset, és bementek.

Mackinnon egy nádfonatú székre volt kötözve, a keze hátul, a száját törölközővel tömték be. A törölköző úgy lógott ki a szájából, mint egy hosszú nyelv. A szeme kidagadt.

Felette Sackville csontos arcán a kétség fintorával. Harris, aki úgy nézett ki, mintha ló rúgta volna meg, kitátotta a száját, nyelt is egyet, majd egy lépést tett hátra.

Frederick becsukta az ajtót.

– De zsugoriak vagytok! – mondta. – Nem tudjátok, mi az elég, mi? Nézz csak rá arra a nyomorult orrodra! Gondoltam, mostanára már tanultál belőle! Ami pedig téged illet, Mackinnon – folytatta –, hát volna egy pár szavam hozzád. Az órámról.

Harris hirtelen előrelépett, és a kezében tartott gumibottal Frederick felé csapott. Az elhajolt előle, a botjával a csuklójára ütött, ezután pedig Jim ugrott neki, mint egy terrier. A boxer robbanó erejű ütései a térdét, fejét, lábát, könyökét érték.

Sackville Mackinnon székét oldalra lódította. A megkötözött bűvész a mosdóállványnak ütközött, azután arccal a falnak, lecsúszott. Úgy is maradt ott, guggolva, a törött székéhez kötve, mialatt Sackville egy másik széket fogott meg, hogy Frederickhez vágja. Mielőtt azonban meg tudta volna ragadni, Frederick a botjával egyenesen Sackville bordái közé döfött, ezzel kibillentette az egyensúlyából. Valóságos párbaj kezdődött közöttük, szemet szemért, fogat fogért.

Sackville nagydarab ember volt, Frederick viszont annál ügyesebb. Ráadásul az is az előnyére szolgált, hogy sohasem tanult sportszerűen boxolni. Nem habozott, amikor a lábát kellett használnia, vagy övön alul vitt be egy ütést. Ami Jimet illette, ő úgy gondolta, hogy egy verekedés során minden jogos, hiszen ha te nem teszel meg valamit, az ellenfeled teszi meg. Légy te az első! És minthogy Harris orra volt a kitőzött cél, Jim rögtön azt próbálta meg eltalálni. A fejével rohant az orrnyergének, még mielőtt Harris elgáncsolta és oldalba rúgta volna.

A szoba nem volt túl nagy, egy ágy, öltözőasztal, mosdóállvány, fiókos szekrény, két szék és egy ruhásszekrény jelentette az egész berendezést. Kevés hely akadt a mozgásra. Harrist és Sackville-t a félelem is bénította, Jimet és Fredericket meg hajtotta, hogy hasznos dolgot csinálnak, meg a düh, továbbá Nellie Budd szétvert arcának emléke, ahogy a kórházi ágy párnáján olyan halálos csendben feküdt. Senki sem volt közöttük olyan helyzetben, hogy a bútorra vigyázzon. Rövid időn belül minden szilánkokban hevert a földön, vagy a falhoz vágva, a vállakkal, karokkal, fejekkel, hátakkal való gyors találkozás után.

Mackinnonnak sikerült kiszednie a törülközőt a szájából. Visított és vergődött félelmében, még mindig a székéhez volt kötözve. Sackville ráesett, lábon rúgta, ő üvöltözni kezdett, de torkán akadt a levegő, mikor Jim Harris egyik ütésétől földre került, majd kiküzdötte magát, mielőtt Harris utolérhette volna.

Fredericket Sackville ütése terítette le. Nem volt teljesen magánál, mikor felállt, egy széklábbal a kezében. Egyenesen Sackville fejére célzott vele, és látta is, hogy összeesik. Egyszerre azt érezte, hogy csönd lett a szobában.

Megrázta a fejét és körülnézett.

Jim állva egyensúlyozott, mialatt a kezét az arcára szorította. Vastag patakokban folyt az ujjai közt a vér. Harris állt vele szemben, késsel a kezében.

– Figyelj rá! – mondta Jim nyugodtan.

Harris félrerúgta az öltözőszekrény maradványait, hogy helyet csináljon magának, aztán előrelendült, felfelé döfött a gyomorra célozva. Frederick megpróbált elugrani, de nem tudott, hiszen Sackville fogta a lábát. Kirúgott a másik lábával, Jimet szem elől vesztette, ahogy lezuhant. Meglendítette az öklét Sackville felé, elkeseredetten forgott, hogy Mackinnont lássa, amint megszabadult a köteleitől. El is érte, és megragadta Harris kést tartó kezét.

Harris vicsorított, elkapta. Mackinnon is felkiáltott, de ez Jim számára megadta a cselekvés lehetőségét. Ahogy Harris visszanézett, Jim teljes erejéből az arca közepébe csapott. Élete legnagyobb erejű ütése volt. El is dőlt Harris, mint egy zsák.

– Sikerült, pajtás – mondta Jim Mackinnonnak, de megrázkódott, mert a vér egyre bővebben ömlött az arcáról. Harris becsukta a szemét, és kisebb lett fél hüvelykkel.

– Kötözd meg őket, mielőtt magukhoz térnének – mondta Frederick. – Mackinnon! Van valamennyi pénzed?

Adj a háziasszonynak egy tízest a bútorért, aztán segíts le a lépcsőn ezekkel a majmokkal. És mondd meg a kocsisnak, hogy lesz egy-két utasa is.

Mialatt Mackinnon visszavonult, hogy meglátogassa elképedt háziasszonyát, Jim és Fred a nadrágtartót, az övet, a cipőfőzőt, mindent levettek ellenfeleikről, és úgy kötötték össze őket, mint egy postai csomagot. Nem volt könnyű feladat: Harris és Sackville küszködtek, Frederick szédült az ütésektől, Jim csuklói is fájtak.

Végül leszuszakolták őket a lépcsőn, belegyömöszölték a kocsiba. Frederick még egy külön kötelet kért kölcsön a kocsistól, és elővigyázatosságból körbe is kötötte a párt. A kocsis érdeklődéssel nézte.

– Hova, főnök? – kérdezte Fredericktől – Smithfieldbe? Smithfieldben volt London legnagyobb húspiaca.

Frederick fájdalmasan nevetett.

– A streathami rendőrőrsre – mondta. – Conway felügyelő figyelmébe. Előkapott egy papírlapot és ráfirkantotta:

– Mrs. Nellie Budd: A számla rendezve.

– Sackville kabátjára tőzte, mielőtt becsapta volna az ajtót. Jim elégedetten nézett utánuk, mialatt a kocsi elment.

– Ha megint az orrát akarná használni a pali – mondta –, kanállal kell majd kivakarnia a pofájából.

– Kifizetted a háziasszonyt a csintalankodásért? – kérdezte Frederick Mackinnontól. – Csomagold össze a holmidat. A hétvégére velünk leszel a Burton Streeten. Ne vitatkozz! És hozd az órámat is!

Fél négy volt, mire a Burton Streetre érkeztek. Sally orvost hívott, hogy vizsgálja meg Jim megvágott arcát, leültette Fredericket, egy kis brandyt itatott vele. Beállított egy tábori ágyat Mackinnonnak Jim szobájába, átment a boltba, hogy megmondja Isabelnek, hogy Mackinnon itt van. Látta, hogy a lány elsápad, bólint és egy szó nélkül a munkája fölé hajol.

A doktor kezelése nem növelte Jim türelmét. Amint a sebét ellátták, kivágtatott az új stúdióba, hogy a legkülönbözőbb sértéseket vágják egymás fejéhez a festőkkel, akikre még korábbi szemléjük idejéről emlékezett. Mackinnon is sápadtan üldögélt a konyhában, mialatt Frederick a kétszersültes kosárban kotorászott.

– Bántottak? – kérdezte Frederick.

– Csak néhány horzsolás, nem több. Köszönöm.

– Jól csináltad, mikor a csuklóján ragadtad meg. Különben Jimet…

Kinyílt az ajtó és Jim nem kevésbé mérgesen érkezett, mint ahogy kiment onnan. Megkínálta magát egy kétszersülttel és végignyúlt a kereveten.

– A legkülönbözőbb festők léteznek – mondta –, de mindegyik olyan, hogy csak úgy ég a kezük alatt a munka! Szóba se lehet állni velük! Emlékeztek az utolsóra, akivel az üzletben dolgoztattunk? Elküldték Herbertet egy balkezes csavarhúzóért. Mikor nem tudott szerezni, azt mondták, kár, mert voltaképpen egy font lukat kellett volna hoznia. Adtak egy kétpennyst Murphynek és elküldték, hogy vegyen olyat nekik. Szegény kis csacsi. Mire lehetünk még felkészülve?

– Zárd be az üzletet – mondta Sally. – Megmondtam Mr. Blaine-nek meg a többieknek, is, hogy menjenek korábban haza. Bezárunk, megteázunk, ez a mostani tennivalónk. Gondoltam, hogy Jim megeszi az összes kétszersültet, ezért vettem néhány süteményt. Remélem, szereti a süteményt, Mr. Mackinnon. Elmentek már azok a festők?

Sokkal később, de még aznap este, Frederick és Sally észrevették, hogy egyedül maradtak a konyhában. (Isabel, anélkül, hogy Mackinnonra nézett volna, egyenesen a szobájába ment, Webster és Mackinnon egyszerűen csak lefeküdtek, de Jimnek fájdalmai voltak és fáradt is volt.)

A lány a régi kerevet sarkába kuporodott, a fiú a tűz mellett a karosszékben nyúlt végig, a lábát a szenesládára tette. A petróleumlámpa meleg fényt árasztott a tarka térítőre, a kártyákra, amelyekkel Mackinnon szórakoztatta őket, a pohárszéken aranyló whiskyre és Sally szűke hajára. Frederick lehajolt, a poharát a szék mellett a földre rakta.

– Tudod-e, hogy tulajdonképpen neki sikerült? – mondta Fred. – Mackinnonra gondolok: ő nyúlt a kés után, mikor Harris Jimbe akarta vágni. Most mihez kezdünk, Lockhart? Azt hiszem, az első dolgunk kell hogy legyen, hogy eljuttassuk ezt az esküvőügyet a lapokba.

– Igazad van – mondta Sally. – Holnap reggel el is megyünk a Pall Mail Gazette szerkesztőségébe. Azután meg én Mr. Temple-től kérek tanácsot a szabadalmakra vonatkozólag. Már majdnem elkaptuk ezt a Bellmannt, de nem hinném, hogy igazán. Még nem akadt horogra. Hogy azok az orosz szabadalmak hiányoztak, súlyosbító körülmény lehet, de magában nem büntethető. Meg kell tudnunk…

– Meg kell tudnunk, meddig terjed a befolyása. Azok a rendőrök, akik felforgatták az irodádat, tényleg rendőrök voltak-e? Ha igen, akkor nagyon nehéz az ügy. Annyit jelent, hogy különös elővigyázatossággal kell lépnünk. Időzítés kérdése.

– Ki kell várnunk a kellő pillanatot. Kik voltak, akiket Lord Wytham a Külügyben felkeresett? Ha megtaláljuk a felelősöket, jobban fogjuk tudni, mi lesz a következő lépés.

– Elég könnyen rá lehet jönni, annyi a pletykás ember arrafelé. Elmegyek és lófrálok egy kicsit a Whitehallban hétfőn, meglátom, hogy mit szedhetek fel onnét.

– Te tudod – mondta a lány néhány perc elteltével. – Én még mindig nem vagyok tisztában vele, hogyan fogom az ügyfelem pénzét visszaszerezni. Hacsak… Van az a jutalom. Hát most jut eszembe, az Ingrid Linde pusztulásának okait kell kideríteni! Az egyetlen dolog, amire rájöttünk…

Előrehajolt és megpiszkálta a tüzet. A hamu a rostélyon át lehullt, egy kis tűzhányó szikrázott fel utána. (

– Fred? – kérdezte Sally.

– Hmm?

– Bocsánatot szeretnék kérni tőled. A múltkori éjszaka miatt. Olyan utálatos voltam, azóta is nyomorultul érzem magam. Hiszen én annyira szeretek veled együtt dolgozni. Mi jó csapat vagyunk. Ha még mindig akarod…

Sally abbahagyta, nehéznek találta a folytatást. Frederick felállt, átnyúlt hozzá, és az arcát felé fordította.

Ekkor szólalt meg a bejárati csengő az üres üzletben. A fiú káromkodott és visszaült.

– Ki az ördög lehet az ilyenkor? – kérdezte. Egymásra néztek, majd az órára pillantottak. Fél tizenegy volt.

– Megyek és megnézem – mondta és felállt. – Nem tarthat sokáig.

– Vigyázz, Fred! – mondta Sally.

Átment a sötét üzleten és kinyitotta a bejárati ajtót. A szemerkélő esőben egy kicsi, keménykalapos, köpenyes alak pislogott.

– Mr. Garland, gondolom – mondta.

Az az ember volt, a mulató páholyából – Bellmann titkára. Frederick nevetni kezdett, ez idegesíthette.

– Jó estét – mondta. – Mr. Windlesham, ugye? Miért nem fárad beljebb?

Félreállt, elvette a vendég kalapját és kabátját. – Sally – mondta –, azt hiszem, ismered az urat… A lány meglepetten nézett fel és felült.

– Bocsássanak meg, hogy ilyen késői órán kerestem fel önöket – mondta az emberke. – Már találkoztunk, Miss Lockhart, meglehetősen szerencsétlen körülmények között. Abban a reményben jöttem, hogy megtisztelnek a figyelmükkel, amikor egy ajánlatot terjesztek önök elé.

Sally Frederickre nézett, aztán vissza Windleshamre. Kikerekedett a szeme.

– Hozzá kell tegyem, hogy kizárólag a magam nevében szólok – folytatta. – Mr. Bellmann nem tud róla, hogy itt vagyok.

A két férfi még mindig álldogált. A megjegyzést követő csendben Frederick előhúzott egy széket az asztal mellől, és hellyel kínálta Windleshamet. Leültek, Sally is felkelt a kerevetről, hogy csatlakozzon hozzájuk. Felcsavarta a lámpát és eltakarította a játékkártyát is az útból.

– Teljesen megértem a habozásukat – mondta Windlesham. – Elmagyarázhatnám a jövetelem okát?

– Kérném rá – mondta Frederick. – Azért tisztázzunk valamit. Nem Bellmann-nak dolgozik?

– Gyakorlatilag még mindig az alkalmazásában vagyok. De akként vélekedem, hogy nagyszámú ember számára jelentene komoly előnyöket, ha változtatnék az elkötelezettségemen, hogy úgy mondjam Nem tudom helyeselni Mr. Bellmann Északi Csillag vállalkozását. Akárhogy igyekeznék is, nem járna sikerrel, Miss Lockhart. Az én felfogásom szerint a Hopkinson-önszabályozó iszonyatos dolog, nem volna szabad a világra szabadítani. Azért jöttem, mert fokozódó érdeklődéssel követtem az ön és Mr. Garland fáradozását, és szeretném a rendelkezésükre bocsátani, amit csak tudok. – Levette a szemüvegét, mert bepárásodott a meleg szobában. – Gondolom, kitalálták, mi is a Hopkinson-önszabályozó. Nem tudnám bebizonyítani, de azért csodálkoznék, ha…

– A gőzágyú – mondta Frederick. – Igen, tudunk róla. És Hopkinsonról is.

– Vagyis Nordenfelsről, nem igaz? – Mr. Windlesham visszatette a szemüvegét, és udvariasan meghajolt.

– Mit kívánna cserében? – kérdezte Sally. Még mindig zsibbadt volt attól a meglepetéstől, hogy a titkár idejött, de nem utolsósorban attól is, hogy mintha hinni kezdett volna neki.

– Hogy is fejezzem ki magam? Egyszerűen? Védelmező együttműködést – válaszolta. – Amikor Mr. Bellmann vállalata összeomlik, ahogy ez rövidesen meg is fog történni, szükségem lesz valakire, hogy igazolja, itt jártam, maguknak kémkedtem Bellmann-nál és nem neki dolgoztam. Gondolom, önök biztosíthatnák mindezt.

– Miért nem fordult a rendőrséghez?

– Még nem jött el az ideje. Mr. Bellmann befolyása a rendőrségre is elér, igen, és az igazságszolgáltatáshoz is. És minden kísérlet ezen a téren csak balul ütne ki. Higgyék el, biztos vagyok benne. Rágalmazási perbe keverednénk, el is vesztenénk, és az egész csak arra szolgálhatna, hogy felkeltse a gonosztevők figyelmét. Nem, még nem érett meg az idő arra, hogy a rendőrséghez forduljunk. Csak akkor érdemes, amikor a vállalat az összeomlás szélére kerül.

– Miért omlana össze?

– Túl nagyra nőtt – mondta Mr. Windlesham – Ismertethetném önökkel az összes kölcsönre, részvénykibocsátásra, osztalékra és egyébre vonatkozó részletet, de mindennek az lenne a lényege, hogy minden pénz az önszabályozóba ömlött, az előállítása meg nem elég hatékony. Előre nem látható anyaghiány lépett fel, nehézségek adódtak a tesztelés során – ez egy rendkívül komplikált berendezés, tudják. Még egyszer mondom, szolgálhatok a részletekkel is. Becslésem szerint Mr. Bellmann-nak három hete van a katasztrófáig. Előfordulhatnak olyan események is, amelyek elhalaszthatják – ha például megfelelő mennyiségű grafitszállítmányt tudna szerezni, az segíthetne, de akkor sincs messze a vég.

– Ki a megrendelő? – kérdezte Sally. – Ki vásárol ilyen önszabályozó gőzágyút?

– Oroszország. A cár egyre növekvő nyugtalansággal figyeli a népei között növekvő anarchista mozgalmat. És a szibériai expanzióval – bizonyára hallottak a tervezett vasútvonalról? – könnyen érthetővé válik, milyen hasznos lehet ez a fegyverfajta. De az Északi Csillag aktívan keresi a megrendelőit. A poroszok érdeklődnek. A mexikóiak megfigyelőket küldtek a tesztelésekre. Nagyon kényes ponton vagyunk, Mr. Garland. Ez kritikus időszak. Ha megfelelően lehetne korlátozni…

– Mondjon valamit nekünk az Ingrid Linde-ről.

– Aha, szóval az eltűnt hajó. Mindez Mr. Bellmann pályafutásának azon szakaszához tartozik, mikor még nem csatlakoztam hozzá. Azt hiszem azonban, hogy az utas listán szerepelhetett egy olyan ember neve is, aki Mr. Bellmann és Arne Nordenfels nézeteltérésének a tanúja lehetett. Az Anglo-Baltic vállalat összeomlása viszont annyit jelentett, hogy Mr. Bellmann szállítmányozó-hajózó tevékenysége akadálytalanul terjeszkedhetett tovább.

– Szeretnék erről valamilyen írásos bizonyítékot – mondta Sally.

– Nehéz lesz, kutatnom kell utána. Rendkívül diszkréten kell intézni, de megteszek minden tőlem telhetőt.

– Említette, hogy befolyásos. Meddig ér el a keze? A kormányzatig? Vagy az államigazgatásig?

– Bizonyos módokon igen. Mr. Bellmann pénze sokszor segített különböző exportengedélyek és szabályozások kérdésében a fegyverexport terén. Nagyon jó a kérdés. Jó néhány magasan pozícionált embert zavarba fog még hozni.

– Igen, de kiket? – mondta Frederick. – Még eddig semmi olyasmit nem mondott nekünk, amit ne tudtunk volna. Neveket, Mr. Windlesham, neveket mondjon!

– Sir James Nash a Hadügyminisztérium tüzérségi osztályának főfelügyelője. Sir William Halloway-Clark, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára, Oroszországban akkreditált nagykövetünk és még jó néhányan mások, alacsonyabb beosztásban.

– Megtárgyalta ezt a kabinet? – kérdezte Sally. – A kormánypolitika megengedi, hogy ilyen fegyvert állítsanak elő és értékesítsék?

– Óh, dehogy. Bizonyára nem. Azok a tisztségviselők, akiket megemlítettem, nagyon helytelenül jártak el. A legszörnyűbb botrány lesz, ha kiderül.

– És Lord Wytham? Mi köze van hozzá?

– Ah – Mr. Windlesham hunyorgott.

– A menyasszony édesapja! Meg az a romantikus kis epizód Skóciában, erre gondol? Vajon több eredményt értek el, mint a mi embereink ennek a tünékeny fiatalembernek a felkutatásában?

– Ha már megkérdezte, igen – mondta Frederick.

– Biztonságba helyeztük. Londonban van és egy jó barátom vigyáz rá. Nem fog elmenni onnan, nem is fogják megtalálni. Mihez kezd most Lord Wytham?

– Hát igen – mondta Mr. Windlesham szomorúan –, nehéz helyzetben került. Az igazgatói széket azért kapta, mert sok kormánykapcsolattal rendelkezett. Hasznos lehetett volna. A skót ügy hamarosan kipattan, Mr. Bellmann biztos benne, hogy nem nagyon maradhat békén ezután. Ez az egyik zavaró tényező, ami előtte van még. Persze Lord Wythamet még jobban zavarja. A sors akarata.

– Nem értem, mit mond – mondta Frederick de ne fáradjon vele, hogy elmagyarázza. Mellesleg, ön a felelős azért, hogy felbérelték Sackville-t és Harrist? Meg azt a férfit, aki megtámadta Miss Lockhartot a múlt éjszaka?

– Ami azt illeti – mondta komolyan Mr. Windlesham –, bűnösnek vallom magam. Szégyelltem a dolgot, higgye el, sajnálom mindazt, ami történt. Azóta is furdalt a lelkiismeret, úgy aggódtam! Soha nem esett le akkora kő a szívemről, mint mikor ma reggel hallottam, hogy maguk élnek. Ami Mrs. Buddot illeti, intézkedtem, hogy a kórházi költségeit teljes egészében fedezzék. Más kérdés, hogy ez az én saját pénzem volt, természetesen nem terhelhetem meg semmivel a cég számláját anélkül, hogy felkelteném a gyanakvást irántam.

– Miért támadták meg különben? – kérdezte Frederick.

– Figyelmeztetni akarták Miss Lochartot – mondta egyszerűen Mr. Windlesham. – Sokkal jobban ismertük Miss Lockhart kiváló tulajdonságait, semhogy valamilyen más irányban próbálkozhattunk volna. Én már a kezdet kezdetétől vitattam ezt a megoldást: az erőszak egyfajta tabu a számomra. De Mr. Bellmann másként határozott.

Federick Sallyre nézett. A lány arca kifejezéstelen maradt.

– Nahát, mindez nagyon érdekes volt a számunkra, Mr. Windlesham – mondta Frederick. – Köszönjük, hogy eljött. Van egy bérkocsiállomás az utca végén.

– És az ajánlatom? Én komoly kockázatot vállaltam azzal, hogy idejöttem. Értik…

– Értjük – mondta Sally. – És tudjuk, mit tett. Csak gondolkodnunk kell rajta. Hol érhetjük el magát?

A titkár egy névjegyet vett elő a mellényzsebéből.

– Ebben az irodában felvehetik velem a kapcsolatot. Nem tartózkodom mindig ott, de egy odaküldött levél huszonnégy óra alatt elérhet. Miss Lockhart, Mr. Garland, kérhetnék legalább egy szándéknyilatkozatot? Még ha nem is tűnik indokoltnak. Kezdek ugyanis félni.

Az arca piros lett, a szemüvege csillogott. Frederick azt mondta:

– Minden joggal. Ha ugyanis a cselekvésre kerülne sor, és erre találna megugrani, az is előfordulhat, hogy a mi golyónk találja el. A közbeeső időben jobb ha ott marad, ahol eddig volt. Nem gondolja?

– Jaj, köszönöm, Mr. Garland. Köszönöm, Miss Lockhart. Annyira irtózom az erőszak minden fajtájától. Mr. Bellmann türelmetlen ember, könnyen dühbe gurul, erőszakos kedvtelései vannak.

– Pontosan. Parancsoljon, a kabátja és a kalapja – mondta Frederick, és átkísérte a sötét üzleten. – írni fogunk önnek, nem kételkedem. Jó éjszakát. Jó éjt.

Bezárta az ajtót, és visszatért a konyhába.

– Mi a véleményed? – kérdezte.

– Egy szavát sem hiszem el – mondta Sally.

– Helyes. Én sem. Pozitíve irtózik az erőszaktól? Nála hidegvérűbb megrendelővel a bérgyilkosiparban nem találkoztam eddig. Egy gyilkosságot körülbelül annyi felhajtás előz meg nála, mint egy halvacsorát.

– Így van, Fred. Most már emlékszem, amikor felkeresett és Chaka rámordult, meg se rezdült. Biztosan hazudik. De vajon miért? Mit akarhat?

– Nem tudom. Időt nyerni? De azért ez annyit jelent, hogy jó nyomon vagyunk.

A férfi a lánnyal szemben ült le. Úgy rakta a lámpát, hogy jól láthassa. A lány ráemelte sötét, súlyos pillantását.

– Igen – mondta. – Fred, mikor megjött, akkor…

– Akkor éppen készültem mondani neked valamit. Valamit, ami ahhoz tartozik, amit a minap mondtam, hogy nem szeretlek, és hogy be akarok fejezni mindent, amit csak együtt csináltunk – hát bármit mondtam, elszállt. Nem tudok lemondani rólad, Sally. Mi egymáshoz tartozunk, és ez így marad, amíg csak élünk. Semmi mást nem akarok és sehogy sem másként.

Akkor a lány elmosolyodott, olyan tiszta, gyámoltalan boldog mosoly jelent meg rajta, Fred érezhette: a szíve kiugrik a helyéből,

– Sally – kezdte volna, de a lány megállította.

– Egy szót se szólj! – mondta.

Ragyogó szemmel állt fel. Lehajolt, elfújta a lámpát. A tűz homályos fényében ott álltak egy darabig. Aztán Sally egy apró önkéntelen mozdulattal a férfihoz közeledett. Egy másodperc alatt már szorosan tartották egymást a sötétben. Az arcuk összetapadt.

– Sally – mondta Fred.

– Psszt! – suttogta Sally. – Ne beszélj, nem akarom! Tudom, hogy miért.

Inkább megcsókolta, a szemét, az arcát, a torkát, a makacs száját, mikor újra beszélni akart. A kezét a szájára tapasztotta.

– Ne szólj! – suttogta forrón a fülébe. – Ha még egy szót szólnál, én nem… óh, Fred… Fred!

Ideges, parancsoló módon, sürgetve fogta kézen, nyitotta ki a hálószobája ajtaját, és egy perc alatt már benn is voltak. A tűz odabenn éppen csak pislákolt, de parázslott még, a szoba meleg volt. A férfi belökte az ajtót, újra megcsókolta. Úgy függtek egymás ajkán, mintha innának egymásból, remegtek, mint a kisgyerekek.

– Most – mondta Sally –, most aztán egy szót se!

Mr. Windlesham nem az utca végén található bérkocsiállomásra ment. Egy másik jármő várta a sarkon túl. Hanem, mikor beszállt, még mindig nem mozdult, a kocsis várt, mindaddig, amíg Mr. Windlesham a lámpa fényénél egy vagy két noteszlapot tele nem írt. Csak akkor indultak el. Vagy egy perc elteltével egy munkásruhás ember jött ki a Burton Street mögötti sikátorból. Kopogott a kocsi ablakán. A ló a férfi ruhájából áradó valamilyen furcsa (festék? terpentin?) szag hatására megrázta a fejét a kocsirúdnál.

Mr. Windlesham leeresztette az ablakot és kinézett.

– Minden tiszta, főnök – mondta a férfi nyugodtan. Mr. Windlesham belekotort a zsebébe, és egy aranyat adott neki.

– Nagyszerű – mondta. – Köszönöm szépen. Jó éjszakát.

A férfi megbökte a sapkáját és elment. A kocsis kioldotta a féket, meglendítette az ostorát. A kocsi nyugati irányban távozott.

Kicsit később Frederick Sallyre nézett. A szeme álmosan ragyogott, a szája nedves volt.

– Sally – kezdte –, hozzám jössz feleségül?

– Hát persze – mondta.

– Hát persze, azt mondod… Csak így. Annyi idő után…

– Jaj, Fred, hát annyira szeretlek! És olyan sokáig tartott. Úgy sajnálom! Azt hittem, hogy nem tudnék dolgozni, ha férjhez megyek. Vagy ha bevallom, hogy szeretlek. Tudom már, milyen hülyeség. De az utolsó éjszakán, amikor Chakát megölték, rájöttem, hogy a munkám tartozik hozzám, nem én a munkámhoz. Azóta tudom, milyen nagyon kellesz nekem. És tudod, hogy hol jöttem rá? A Szabadalmi Könyvtárban.

Fred nevetni kezdett. Sally az orrára ütött.

– Ne nevess! – mondta. – így igaz. Nincs még egy ember hozzád hasonló. Jaj, de más lettem én mostanra, Fred! Én nem ismerem egészen jól ki magam olyan dolgokban, mint ez, is, de megpróbálom. És mindig jobb leszek, megígérem.

A parázs a rostélyon halkan összébb roskadt.

– Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdezte Fred. –Szeretlek, mióta a ken ti tengerparton végigrohantál. Azon a szörnyű úton, mikor Mrs. Holland üldözött. Emlékszel még a sátorra, amiben elbújtál?

– Emlékszem mindenre. Óh, Fred, olyan régen történt! Újra megcsókolta, ekkor már gyöngédebben, és eloltotta a gyertyát.

– Szerencsénk van – mondta a férfi.

– Megérdemeltük – suttogta a lány és a karjába vetette magát.

Mr. Windlesham a kocsiját a Hyde Park Gate 47-ben hagyta el. Az a sarkon túl zörgött be az istállóba.

A kalapját és a kabátját a lakájnak adta át. Egy perc múlva már egy hatalmas dolgozószobába vezették.

– Nos? – kérdezte Axel Bellmann az íróasztala mögül.

– Ott van. Volt néhány játékkártya a konyhaasztalon. Lehet, hogy játszottak is vele, de úgy feküdt ott, mint amivel trükköket mutathatott be valaki. Amint megjöttem, a lány eltakarította őket. És mikor a skót témát hoztam elő, a fiatalember önkéntelenül a lépcsőre nézett.

– Minden egyéb is elkészült?

– Minden elő van készítve, Mr. Bellmann.

A pénzember hatalmas arca egy kicsit megmozdult, valami mosolygás féle jelent meg rajta.

– Nagyszerű, Windlesham. Megkínálhatom egy pohár brandyvel?

– Nagyon kedves lenne öntől, Mr. Bellmann. Kiöntötték és kézbe vették az italt. Mr. Windlesham óvatosan ült le, a frakkjának szárnyait vigyázva rendezgette el.

– Mit gondol, bevették? Maga szerint? – kérdezte Bellmann.

– Dehogy! Egy percig sem. De lekötötte a figyelmüket, amíg kellett. Beleszürcsölt a brandyjébe.

– Tudja, Mr. Bellmann – folytatta –, én nagyon kedvező benyomásokat szereztem erről a kettőről. Igazán kár, hogy nem tudunk velük megállapodni.

– Jaj, hát túl késő mindehhez, Windlesham – mondta Axel Bellmann mosolyogva –, túlontúl késő.

Jim nem tudott aludni.

Mackinnon az ajtó melletti tábori ágyon nyugodtan horkolt. Ýrjítő zajt csapott, Jimnek kedve lett volna hozzávágni egy csizmát. Mitől olyan elégedett? A verekedésben kitett magáért, rendben van, de azért nem kellene diadalhorkolásban kitörni utána! Jim felébredt és átkozódni kezdett.

Lady Mary miatt sem jött álom a szemére. Az a csók… És tudni, hogy egy ilyen furcsa időn kívüli pillanat soha nem jöhet máskor. Az iránta érzett szerelem is meggyötörte. Hogyan mehetett férjhez? Jaj, nem lehet gondolni sem rá: reménytelen!

Az arcán vágott seb is sajgott. Hogy mit csinált vele a doktor, elképzelni sem tudta, de lüktetett, lángolt, néha meg úgy fájt, hogy fel szeretett volna kiáltani. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatta, az az ütés volt, amit Harris kapott tőle.

És még valami más is zavarta. Valami nem stimmelt. Miután egész este ezen rágta magát, végül kitalálta, honnan eredhet. A festők. Nemcsak azért, mert nem ismerte őket, hanem valahogy nem látszottak festőknek. Megvolt a megfelelő mozgásuk, meg a megfelelő ruhájuk is, de az egész tevékenységük abban merült ki mindössze, hogy összerakták a dolgokat és várták, hogy ő elmenjen.

A dolgok nem voltak rendben.

Átkozottul hülyén mentek a dolgok minden vonalon. Ki fogja kifizetni őket? Ki köszöni meg, hogy feltakarítottak mindent? Vajon a hálás kormány áll elő a költségek fedezetével? Rohadt, átkozott Bellmann, Wytham, Mackinnon, az egész bagázs!

Sokkal éberebb lett, mint valaha. Az idegei úgy táncoltak, mintha tudná, hogy egy bomba van a szobában, a gyújtózsinórja ég, de nem találja a bombát sehol. Minden érzékszerve természetfölötti módon kiélesedett: Mackinnon légzése szinte az idegeit fűrészelte szét, az ágynemű túl meleg volt, a párna túl kemény az arcának. Sohasem fog elaludni megint.

Lelógatta a lábát a fekhely oldalán, és megkereste a papucsát. Le akart menni a konyhába, irkálni egy kicsit, inni egy csésze teát. Mackinnon megmozdult a tábori ágyán, mikor átlépett fölötte, így aztán Jim sotto voce (Halkan (zenei szakkifejezés). közölte vele a róla, a bűvészekről és a skótokról általában megfogalmazott gondolatait. Leakasztotta a köntösét az ajtóról és kiment a bejárathoz.

Csöndesen behúzta az ajtót maga mögött és szimatolt. Valami nem stimmelt.

Odarohant ahhoz az ablakhoz, amelyik az udvarra nézett, és elhúzta a függönyt. Az udvar lángokban állt.

Nem hitt a szemének, csak dörzsölgette. Az új stúdió nem létezett, helyette egy lángfal szökött magasra, üvöltve, a limlom, a deszkák, talicskák, létrák az udvaron, mind égtek. Ahogy elszörnyedve visszanézett, látta, hogy a hátsó bejárati fal megnyílik és a lángok az épület belsejéből gomolyognak elő.

Három lépés választotta el Frederick ajtajától. Feltépte, úgy ordította:

– Tűz van! Tűz van!

A szoba üres volt. Felkiáltott a keskeny lépcsőn:

– Ébredjetek fel! Tűz van!

Aztán Websterért és Sallyért vágtatott fel az emeletre. Frederick már az első kiáltást meghallotta, Sally csak kicsit később ébredt fel.

– Mi van? – kérdezte.

– Jim – mondta Fred és felhúzta az ingét meg a nadrágját. – Úgy hangzik, mintha tűz lenne. Kelj fel, drágám! Siess!

Kinyitotta az ajtót, ahogy Jim lefelé száguldott a lépcsőn. A fiú csodálkozva pillantott rá, mikor Sally ajtajában látta megjelenni, de nem állt meg.

– Baj van! – dörömbölt Webster ajtaján. – Tűz van, Mr. Webster! Keljen fel rögtön! – kiáltott be a szobába. – Az új épület kapott lángra, a konyha is, azt hiszem.

– Biztos – mondta Frederick. – Rohanj fel a tetőre, és csinálj utat Ellie-nek meg a szakácsnak, hogy le tudjanak jönni! Olyan hamar, ahogy csak lehet, és óh, Miss Meredithnek is! Mackinnon ébren van? Hozd le őket a földszintre!

Csak egyetlen lépcső volt, amely az ajtón keresztül a konyha mélyére vitt. Frederick lenézett, aztán visszafordult Sally felé. A saját ajtajánál állt, álmosan, csapzottan és gyönyörűen. A folyosón elkapta, magához szorította, ő meg habozás nélkül hozzásimult. Még szenvedélyesebben csókolták meg egymást, mint előzőleg, de mindössze egy vagy két másodpercig tartott az egész.

– Vidd az irataidat a másik szobába! – mondta Frederick. – Lerohanok és megnézem, hogy ki tudunk-e jutni az üzleten keresztül.

Amint a lépcső aljára ért és a sötétben a kijáratot kereste, tudta, hogy nem lehet. Hatalmas robaj hallatszott, a hőség még a konyhaajtón keresztül is meghökkentette. Kinyitotta az ajtót, csak hogy megbizonyosodjon felőle, mi történt. Rögtön kiderült, hogy nem lett volna szabad. A láng úgy ugrott rá, mint egy tigris, hátralökte és az egész testébe belekapott. Megcsúszott, elesett, aztán vakon a nyitott ajtón keresztül tapogatózott. Amint a padlóra zuhant, úgy érezte, mintha valami súlyos dolog zuhant volna a nyakára, és összetörné. Az ajtóba fogódzott, felhúzta magát, és visszakúszott, mielőtt becsapódott volna. Lángolt. Ütötte-verte magát, az ingének híre sem volt már, a haja sercegett, letépte magáról az égő ruhaujjait, a fejét verte mindenhova, hogy eloltsa az égő haját. Aztán a padlóra zuhant megint.

– Fred! Jól vagy?

Jim volt az, Ellie-vel, a szolgálóval és Mrs. Griffith-tel az öreg szakácsnővel. Mind remegtek és bámultak rá. Frederick nem tudta, hogy van-e? Megpróbált beszélni, de valami baj volt, mintha füstöt nyelt volna. Sally Webster szobájából rohant ki, félelmében sírt. Webster tartotta vissza, úgy tett, mintha a lapokat szedegette volna össze.

– Hát igen, megtettük – mondta Sally. Fred Ellie-t lökte meg, aztán a szakácsnőt. Az rögtön megértette, mit akar: védd meg és gondoskodj róla.

Webster szobája a régi stúdió fölött volt, az utcára nézett. Frederick nem tudta, vajon elérte a tőz, de Sally szobája a konyha fölött volt, és nem látszott valami biztonságosnak. Ahogy Mackinnon remegve lejött, Frederick légszomjjal küszködve őt is meglökte.

– Segítsd ki az asszonyokat, mássz ki az ablakon, a lépcső nem jó!

– Nem tudok lemászni! Tériszonyom van!

– Égjél meg akkor! – mondta Jim, és Websterhez fordult. – Vágd ki a matracot – mondta – és dobd utána őt is! Frederick, erre! – húzta félre Fredet. – Fenn baj lesz – mondta nyugodtan. – Miss Nemtudomki magára zárta az ajtót. Azt mondja, maradni akar. Hát csak tessék. Erre. Jól vagy?

Frederick bólintott.

– Kis hányinger – mondta rekedten.

– Hol voltál?

– Odalenn. Füst van. Nem lehet átjutni. Gyere már! Biztosan Bellmann keze van benne.

– A festők – mondta Jim, ahogy a maradék lépcsőn felsiettek. – Az elejétől kezdve tudtam, hogy nem igaziak. Korábban kellett volna felkelnem – tudtam, hogy valami zűr van. És tessék, valami pokoli vágás van a nyakadon, pajtás, tudsz róla?

– Valami rám esett – morogta Frederick. Aztán alulról egy sikoltás hallatszott, aztán a zuhanás zaja, ahogy Sally szobájának padlója a konyhába zuhant.

– Várj ott – mondta Jim és leindult.

Mackinnon kijutott és Mrs. Griffith is bátran mászott lefelé a vékony lepedőn. Ellie-vel azonban bajba kerültek. Megállt a félúton és nem tudott elindulni.

– Menj tovább, te buta lány! – sürgette Sally, de ő csak lihegett, pislogott és riadtan kapaszkodott az összecsomózott lepedőkbe.

– Le kell menned vele, Jim! – mondta Sally.

– Rendben. De te menjél elsőnek. Mutasd meg neki, hogyan kell! Félretaszította Ellie-t, aki a padlóra zuhant. Azután Sallyt segítette ki.

– Kiabálj Frednek, hogy folytatjuk – mondta Websternek. Webster leüvöltött, és hallani is lehetett a választ.

– Remélem, menni fog – mondta. – Az épület nem tart ki sokáig. Megyek és segítek neki.

– Maradj itt! – mondta Jim. – Leviszem Ellie-t és visszajövök. Csak legyél biztos benne, hogy a csomók nem csúsznak széjjel.

Webster bólintott. Jim olyan ügyesen ugrott az ablakdeszkára, mint egy majom.

– Jól vagy, Sal? – szólt le.

A szemben lévő házat úgy megvilágította a tőz, mintha színpadi díszlet lett volna. Nézősereg is gyülekezett már. Sally elért a kötél végére, felszólt, hogy biztonságban van. Jim visszafordult.

– Gyere, Ellie – mondta. – Leviszlek. A lány sietősen melléállt.

– Na akkor, fogd meg a kötelet, ez az, én lejjebb megyek egy kicsit, látod, helyet adok neked – ez aztán jó szövet, ez nem szakad el, egy jó hotelből csakliztam el – ez az – jó lány.

A hangja elmosódott. Webster fenn várt.

Fenn, ahol a lépcső elindult, Fredericknek meg kellett állnia, mert a padló lejtett. Vagy legalábbis úgy látszott, mintha lejtene. Az épület nyikorgott, mint egy hajó a viharos tengeren. Robbanás zaja hatolt fel a stúdió irányából. Frederick arra gondolt: A vegyszerek! Remélem, Sally kinn van.

Keskeny lépcsőkön erőltette keresztül magát, sötétben és forróságban ingadozva. Ő volt-e csakugyan? Vagy csak egy álom? Mikor elért a tetőre, sokkal nyugodtabb lett, mintha a tűz sok száz mérföldnyire ütött volna ki.

Nehéz volt lélegzethez jutni. Az ereje minden perccel kevesebb lett, úgy érezte, úgy folyik el, mint a vére. Talán tényleg a vére volt. Felemelte a kezét, és megdöngette Isabel ajtaját.

– Nem! – hangzott a fojtott válasz. – Kérem, haggyon!

– Nyissa ki az ajtót legalább! – mondta. – Meg vagyok sebesülve. Nem tudnék küszködni magával.

Hallotta, hogy a kulcs megfordul a zárban, és Isabel egy széket is félrehúz. A gyertyaláng apró fénye, kócos haja, a hálóinge, ahogy ajtót nyitott, mindez együtt egy másik jelenetet idézett, még mélyebb álomba veszettnek érezte magát Frederick.

– Jaj, hát maga az? Mit tett magával? – kiáltotta, mialatt utat engedett neki.

– Isabel, ki kell jönnie, nincs sok időnk – mondta a férfi.

– Tudom. Nem tart már sokáig. Nem jövök, tudhatja. Maga mindig olyan kedves volt velem, most mondja meg, miért volna érdemes nekem kimenekülni?

A lány leült az ágy szélére. Mellette szétszórva az ágyon egy egész csomó papírlap feküdt, első látásra levelek, fekete nyomtatott betűkkel teleírva. Isabel látta, hogy Fred azokat nézi.

– Igen – mondta. – Levelek. Az ő levelei. Olvasgattam őket. Mindig megörülök nekik, sokkal boldogabb leszek tőlük, mint bármi mástól az életben. Ha száz évig élnék, akkor sem találnék különbet. Ha élnék…. mi várhat rám az életben? Magány, keserűség, sajnálat… Nem, nem, hagyjon engem! Magának el kell… magának el kell menni Sally miatt is.

Nagy szeme szikrázott, a tekintete fénylett. A férfi feje kóválygott, a fiókos szekrénybe kellett kapaszkodnia, hogy egyenesen állva maradjon, a hangok távolról, de azért olyan tisztán érkeztek hozzá, mintha hangos daguerrotípiáról hallaná őket.

– Isabel, maga hülye kurva, jöjjön le és segítsen engem ki innen, ha már magáért nem teszi meg? –kényszerítette magát ezekre a szavakra Frederick. – Mindenki elment már az épületből, amelyik bármelyik percben összeomlik, és maga tudja, hogy én nem megyek, amíg maga…

– Jaj, hát maga olyan ostoba, ez őrültség. Ő kinn van?

– Igen. Mondtam, hogy mindenki! Jöjjön már, az isten szerelmére!

Isabel olyan izgatottnak látszott, mint egy első bálozó: csinos volt, fiatal és úgy pironkodott, mint egy menyasszony. A férfi már attól tartott, hogy túlesett a halálon vagy ez az egész valami halálközeli álom. Ott volt a zaj a fülében, mint valami tűz morajlása, lehet, hogy valóságos tűz volt, a padló újra recsegni kezdett.

Leszakította a függönyt és feltépte az ablakot. A szoba az utcára nézett, akár az alattuk lévő ablak. Ha kiugranak, talán… Az ágy felé fordult. A lány széttárt karokkal feküdt rajta. Szembenézett Frederickkel, a haja lágyan az arcára és az állára hullt. Csak a szemét és tiszta homlokát lehetett látni, mosolygott, túlvilági boldogság öntötte el, látszott rajta.

Hirtelen dühös lett a buta időhúzásért, átimbolygott a padlón, arra gondolt, hogy kilöki az ablakon. Isabel azonban az ágyba kapaszkodott, észre kellett vennie, hogy azt rángatja, egészen ameddig a fájdalomtól és a kimerültségtől keresztül nem esett rajta. Olyan könnyű lett volna feladni! Istenem, milyen fölösleges!

A hőség most már fokozódott. Az ajtót már a lángnyelvek világították be, és a padló is recsegett-ropogott, mintha szélvihar rázná. A levegő tele volt zajjal, üvöltő hangnyalábok kísérték, mintha a lángok szólaltak volna meg. Mindenféle hang összekeveredett. Zene, sőt, harangok hangja is.

Isabel megmoccant. A keze a férfi kezébe kapaszkodott.

– Sally? – mondta.

Lehetett volna Sally is. Ugyanígy feküdt mellette. Sally erős volt, bátor, és összehasonlíthatatlanul szép. Lady Mary is gyönyörű volt, de Sally átsütött az emlékén, mint a nap. Hol van?

Milyen furcsa, úgy érezte, hogy fuldoklik. Szörnyő fájdalom vette körül – érezte, hogy ott van – de nem érintette igazán. Inkább belefeküdt, megpróbálta belélegezni, a levegő mint a víz ömlött a sebesült tüdejébe. Eszerint meg fog halni..

A fejét Sally felé fordította, hogy megcsókolja még utoljára, de ő jajgatott. Nem, ez tévedés, Sally nem tenne ilyet. Sally valahol máshol van. Ez a lány nem tud segíteni. Juttassuk ki innen és…

Az ablak felé nyúlt, mikor a padló beomlott.

Még sötét volt, amikor a testét kihozták. Sally a többiekkel együtt az utca túloldalán lévő boltban várakozott, amíg a tűzoltók a lángokkal birkóztak. Egy kölcsönkapott köpenybe burkolózott. Webster kezét fogta és egy szót sem szólt.

Figyelemmel kísértek mindent, amit csak a tűzoltók csináltak. Kora reggel, kis idővel ezután esni kezdett. Ez segített a szivattyúknak: bár a tűz olyan intenzív volt és olyan teljes munkát végzett, hogy nem tarthatott sokáig. A tűzoltók végre be tudtak menni a parázsló, átázott romok közé, hogy megkeressék Fredericket és Isabelt.

Egy üvöltés hallatszott. Valaki bejött a boltba, aztán vissza is ment, az úton keresztül. A többiek felálltak, hogy a segítségére siessenek. Sally is felállt, lesimogatta a kabátját.

– Biztosan akarod? – kérdezte Webster.

– Igen – mondta.

A lány kiszabadította a kezét a szorításából, maga köré tekerte a kabátot. Kiment a szemerkélő esőben a hideg, hamuillatú utcára.

Olyan óvatosan hozzák, mintha még mindig élne, gondolta Sally. Csak éppen semmi sietség nem volt bennük. A pislákoló utcai lámpa fényében a testet egy hordágyra fektették. Mikor őt meglátták, oldalra léptek. Az egyik férfi levette a sisakját.

Sally mellé térdelt. Úgy látszott, mintha csak aludna. Az arcát hozzáérintette, csodálkozott is, milyen melegnek érzi.

A csupasz mellkasára helyezte a kezét, oda, ahol csak néhány órája szívdobogását hallgathatta, most meg, gondolta, milyen csönd van! Hova lett? Olyan forró volt. Varázslat volt az egész, ő érezte magát úgy, mintha kővé válna. Ő halt meg, és a férfi maradt élve.

Szájon csókolta és felállt. Az a tűzoltó, aki a sisakját levetette, most egy takarót terített Frederickre.

– Köszönöm – mondta Sally és elfordult. El akart indulni. Egy kezet érzett a karján. Körülnézett, látta, hogy Webster.

– Mennem kell – mondta Sally.

A férfi idősebbnek látszott, mint bármikor is azelőtt. A lány szívesen megölelte volna, de nem tudott megállni, hiszen akkor összeomlott volna minden. Valamit még el kellett intéznie. Gyöngéden lefejtette magáról a kezét, megrázta a fejét és elment.

Az ezt követő negyvennyolc óra alatt Sally úgy viselkedett, mintha transzban lett volna. Egyetlen gondolat mozgatta csak, semmi más nem érdekelte – egy vagy két másodpercen kívül, mikor úgy érezte, hogy összeomlik, mert elárasztották az érzései. De valamit el kellett intéznie, és Fred miatt kellett intézkednie. Ez pedig elég indok volt arra, hogy pillanatnyilag ne törődjön semmi mással.

Senkinek sem említette az északi utazását, bár el kellett mennie a szállására, hiszen csak egy táska volt vele, ruhát is kellett váltania. Vasárnap késő este érkezett meg Barrowba. Elég éber volt ahhoz, hogy észrevegye, milyen furcsán néz a szállodás egy olyan fiatal hölgyre, aki egyedül utazik, de már elég álmos volt ahhoz, hogy ne törődjön vele.

Rögtön lefeküdt. Rosszul aludt, gyakran felébredt az átizzadt nedves párnán, csodálkozott, hogy álmában olyan dolgokat is megérez, melyekről ébren sem tudja, hogy micsodák. Korán megreggelizett, kifizette a számláját. Mikor a nap nagy nehezen áttört a nedves felhőkön és megaranyozta a rongyos kis utcákat, elindult a célja felé. Nem ismerte az utat, minduntalan meg kellett állnia és kérdezősködnie, de csakhamar rájött, hogy nem tudja sokáig megőrizni az útbaigazítást az emlékezetében, és újra érdeklődni kell.

Lassan-lassan a város szélére jutott. Befordult egy sarkon, és a gőzágyú születési helyén találta magát. Axel Bellmann birodalmában, az Északi Csillag Mőveknél.

Keskeny völgy volt, tűzzel és acéllal tele. Sínpárok csillogtak, gőz sistergett, hatalmas kalapácsok csengtek-bong-tak az erősödő napfényben. Északról délre vasútvonal szelte át, egy tucatnyi mellékvonal vezetett az épületek között. Gépek rendezgették a teherszerelvényeket, rakták ki a szenet vagy alkatrészeket. Maguk az épületek világos, üvegezett vascsarnokok voltak. Jól néztek ki, a kéményektől meg lokomotívoktól eltekintve, minden tiszta, csillogó újdonságnak hatott a környezetükben.

Hatalmas gépnek látszott a gyártelep maga is. Egyetlen, kizárólagos tudású és akaratú szellem irányításával. És mindenki: a férfiak, akiket csak láthatott, de az a száznál több szakember is, akik nem látszottak, fogaskerekek meg hajtórudak lehettek csak ebben a gépezetben. Nem volt egyéniségük. Egy, a völgy kellős közepén háromemeletes téglaházban lakozó szellem vezette minden lépésüket. Ebben biztos lehetett Sally.

Az a téglaház meg mintha egy magánpályaudvar és egy kényelmes, modern villa kereszteződéséből jött volna létre. A homlokzati bejárat, amelyet gótikus veranda egészített ki, közvetlenül egy peronra nyílt, bár a völgy közepére nézett. Voltak virágágyak a peronon, most ugyan üresen, de rendesen kigyomlálva és elgereblyézve. A ház másik oldalán egy kocsifeljáró kanyarodott egy hasonló, de kisebb bejárat elé. A sarkon túl az istállóba, ahol most egy fiú gereblyézte a kavicsot. Az épület tetején üres zászlórúd meredezett.

Ahogy Sally ott állt és ezt az élénk, virágzó, tevékeny jelenetet nézte, valami furcsa izgalmat érzett: mintha a vegytiszta gonoszság áramlana hullámokban ki belőle, az pislákolna a ködön keresztül. Valahol odalenn egy olyan fegyvert készítenek, amelynél szörnyűbbet még nem látott a világ. És az a hatalom, amelyet ez a fegyver biztosít, az ő életét is elérte, a legdrágább részét csavarta ki, dobta holtan a lába elé, pusztán azért, mert merészelte megkérdezni, mi folyik itt? Akármi legyen is, amit csinálnak, valami nagyon gonosz dolognak kell lennie. És, hogy milyen serényen folyik a gyártás, azt láthatja azon, ahogy a napfény megcsillan az üvegen, az acélsíneken, a kémények fölött remegő levegőben.

Olyan intenzív volt, hogy egy pillanatra meg is rezzent. Nagyon megijedt, olyan riadt lett, mint még addig életében sohasem. Több volt ez a fizikai félelemnél, hiszen a gonosz sem pusztán fizikai jelenség volt. De azért jött ide, hogy szembenézzen vele. Becsukta a szemét, mélyeket lélegzett, míg elmúlt ez a pillanat.

Egy füves parton állt a völgy fölött. Észrevette, hogy egy fás térségen megy keresztül lefelé az ösvényen. Talált egy kidőlt fatörzset, arra telepedett, hogy gondosabban megfigyelhesse a völgyet.

Ahogy múlt a reggel, mindig több és több részletet vett észre a munkából, és fel is figyelt valamire. Egyetlen tolatómozdony, egyetlen gyárkémény sem bocsátott ki füstöt magából. Talán koksszal tüzeltek, ezért volt olyan tiszta a völgy. Az a három daru, amelyek hosszú acélcsöveket emelgettek, vagy vaslemezeket raktak le a tehervagonokról, úgy látszik, más erőforrással, hidraulikával vagy villanymotorral működött. Elektromosság hajtotta azt is, ami a leginkább elszigetelt épületben folyt. Drótok vezettek oda egy kis téglaépületből. A tolatómozdonyok, ha oda vagy onnan szállítottak valamit, messzebb álltak meg tőle, mint más épület környezetében. Ott aztán a tehervagonokat különböző típusú mozdonyok rakták össze, az egyik láthatólag a felső vezetékből kapta valahogy az energiáját. Egyszer az egyik mozdony elromlott és ahelyett, hogy az egyik gőzös segített volna, lovakat fogtak a tehervonat elé.

Így tehát az az elkülönített épület, ahova nem akartak nyílt lángot vinni, volt, ahol a robbanóanyagot tartották.

Mozdulatlanul figyelt, érzelmek nélkül. Mintha csupa szem lett volna.

Késő délután új tevékenységre lett figyelmes, azon az épületen, amin a zászlórúd volt. Az emeleten kinyíltak az ablakok, villámlottak a napfényben, és egy szobalány jelent meg, port törölgetett vagy takarított. Egy kereskedelmi kocsi kanyarodott oda, valamit leraktak, füst jelent meg a két kémény egyikében. Majd egy másik, de lehet, hogy ugyanaz a szobalány jött ki, hogy megtisztítsa a réz felszerelési tárgyakat a peron oldalán található bejáratnál.

Végül naplemente táján Sally meglátta, amire várt: az egyik délről jövő fővonal jelzője átváltott, egy lokomotív füttye visszhangzott a völgyben. A mozdony egyetlen kocsit gördített a mellékvonalak útvesztőjében az adott épület felé.

A lokomotív a Great Northern Company tulajdona, a vagon viszont magánkocsi volt, kellemes sötétkékre festett jármű. Az ajtaján ezüst embléma is díszlett. Ahogy a peron mellé gördült, egy szolga, lakáj vagy komornyik, vagy más efféle, jött ki a házból, hogy kinyissa a kocsi ajtaját. Egy perccel később már Axel Bellmann szállt ki belőle. Súlyos testalkatát, szűke hajának ezüstös fényét, a selyemkalapját nem lehetett félreismerni, még olyan távolról sem.

A lokomotívot ezalatt lekapcsolták a vagonról, és kigördült a völgyből. Vagy két perccel később a ház egyik mellékajtaján a szobalány jött ki, takarítószerszámokkal felszerelkezve. Seprő, szemétlapát, portörlő volt a kezében. Bement a kocsiba, röviddel ezután felrepült a zászló az épület tetején lévő rúdra. Ugyanaz az embléma volt a zászlón, mint a vasúti kocsi ajtaján. Sally most már tisztán kivehette a leszálló nap fényében: egyetlen ezüst csillag.

Poggyászok, személyzet, ház. Azért jött, hogy maradjon. Sally nem gondolta volna, hogy ilyen egyszerű lesz.

Merevnek érezte magát. Éhes is volt, meg szomjas, de ez az egész nem számít. Lemerevedni, az számíthat. Felállt, sétált egy kicsit a fák alatt, nézte, hogy hosszabbodnak az árnyékok, amint a ragyogás az ablakokon egyre jobban csillogott, és ahogy a munka is változott. Mikor a völgy megtelt árnyékokkal, dudaszó hallatszott. Néhány perccel később látta az első munkásáradatot kiözönleni a kapukon. Hazafelé. A Művek egy része folyamatos termeléssel dolgozott, ott a másik műszak új személyzete volt változatlanul nagyon elfoglalva, De a többi részét bezárták, egy-egy éjjeliőr volt mindegyik épület előtt. A robbanóanyag-raktár körül a terület úgy meg volt világítva, mint egy színpad, talán villamossággal dolgoztak: a fény villogott a fehér murván. Az egész hely olyan valószínűtlen légkört árasztott, mint a varázslámpa előtti átlátszó kép ( Régimódi petróleumlámpás diavetítő a 19. században.).

Minden nedves lett. Sally lába alatt a füvet harmat lepte be. Felkapta a táskát és gondolkodás nélkül úgy szorította magához, mint egy gyermeket, és zokogott.

Frederick nyugodt arca a hamuban.

Majdnem összeroppant az önsajnálat, a bánat, a szerelem hullámain. A vágya minden korláton keresztüllökte volna. Kiáltozta a nevét, a fojtogató szomorúság nyomasztotta. Úgy ragaszkodott a gondolathoz, amely idehozta, mint fuldokló az utolsó deszkaszálba. Ez a hullám aztán átbukott rajta, és visszahozta újra a valóságba.

Meg kellett mozdulnia. A fák közötti utat választotta, koncentrált a mozdulataira. Kikerülte a lábával a kiálló gyökereket, felemelte a szoknyáját, hogy kikerülje a tüskés bokrokat. Azután a nagy úton volt megint, kontrollálni tudta magát.

Lesimította a szoknyáját, és elindult a völgy irányában a sötétségbe.

Ahogy várni lehetett, egy férfi őrködött. Ami meglepte, az az egész környezet valódi méretei és intenzitása. Most, hogy közel került hozzá, látta, milyen masszív vasból készült a vaskapu, milyen szilárd a kopjás kerítés, milyen erős a fény, amely belül a murvát megvilágítja.

Az őr egyenruhája, a sapkáján és a mellén villogó Északi Csillag jelvény, az a pökhendiség, ahogy a botját lóbálva lassan a kapuhoz sétált, ahogy a sapka alól összeszűkült szemével végigmérte, mindez hideg borzongással töltötte el még távolról is a szívét.

– Mr. Bellmannt szeretném meglátogatni – szólt át a kerítésen.

– Várnia kell, míg utasítást kapok, hogy beengedjem.

– Tudatná Mr. Bellmann-nal, hogy Miss Lockhart érkezett a látogatására?

– Nem szabad elhagynom a kaput. Nincs rá utasításom, hogy beengedjek bárkit is.

– Üzenjen neki.

– Ne mondja meg, hogy mi a dolgom!

– Valakinek meg kéne tenni. Ideje volna. Üzenjen valahogy Mr. Bellmann-nak, vagy majd ő gondoskodik róla, hogy megbánja!

– Azt hiszi, itt van?

– Láttam, ahogy megérkezett. Miss Lockhart van itt, hogy meglátogassa. Tudassa vele, de azonnal!

A lány ránézett az őrre. Egy pár másodperc után az a kuckójába ment, és Sally hallotta, hogy a távolban megszólal egy csengő. Hamarosan egy, a házból közeledő fénypontra lett figyelmes. Rövidesen egy lakáj látszott lámpással a kezében. Mikor a kapuhoz ért, érdeklődve nézett Sallyre, mielőtt az őrrel tanácskozni kezdett volna.

Egy perc elteltével előjöttek. Az őr kinyitotta a kaput. Sally bement.

– Azért jöttem, hogy találkozzam Mr. Bellmann-nal – mondta. – Odakísérne, kérem?

Az őr bezárta a kaput maguk mögött. Sally a lakáj nyomában ment az utacskán. Mellettük üzemcsarnokok és mellékvágányok húzódtak a házig. Ahogy haladtak, csikorgott a lábuk alatt a murva. Sally valamilyen lármát hallott a csarnokokból. A bal oldalon mintha óriási fémdobokat görgettek volna, valamilyen távolabbi irányból a kalapácsok folyamatos lüktetése hallatszott, esetenként lökésszerű csikorgás, amint a fém a kőhöz súrlódik. Az egyik, az úttól távolabb lévő épületben, amelynek nyitva volt a kapuja (hatalmas görgőkkel mozgatott fémlemez), fehéren izzó acélt öntöttek. Az izzó szikraeső pokoli fényt árasztott.

Minden zaj fájt neki és meg is ijesztette. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mindezt embertelen, iszonyatos, titokzatos kínzóeszközök keltik. Mennél jobban közeledtek a fém, a tűz és halál birodalmához, annál kisebbnek és törékenyebbnek érezte magát. Egyre jobban tudta, hogy milyen éhes, szomjas, milyen fáradt, hogy fáj a feje, a cipője ázott, milyen rendetlenül nézhet ki, milyen gyönge és következetlen.

Egyszer a schaffhauseni vízesés mellett állt így, Svájcban. Ott érezte ugyanezt a megsemmisítő erőt. Ha beleesik, egy pillanat alatt megsemmisül: mintha sohasem létezett volna. Ez az óriási gyár, az a millió fontnyi tömeg, hatalmas, bonyolult gazdasági, szállítási és ellátási szervezetével, a nagyhatalmak kormányainak ez a titkos együttműködése (amely sok száz, ha nem ezer életet közvetlenül képes befolyásolni), mindez sokkal erősebb, semmint hogy ő bármit is tehessen ellene.

De nem számít.

Először engedte meg magának, hogy közvetlenül Fredre gondoljon. Mit tenne ő, ha olyan valamivel találkozna szembe, ami sokkal erősebb nála? Rögtön tudta a választ: hideg fejjel felmérné önmagát. És ha akkor is erősebbnek bizonyulna, csak tudomásul venné, de nem habozna, boldogan nevetne, de ugyanúgy támadna. Óh, hogy szerette ezt a tudatos bátorságot!

Sohasem őrültség, a fiú mindig körültekintő volt, ha nem a világ a legtudatosabb valakije! Mindig tudta, hogy mi a teendő. Amit az égő házban tett. Ehhez kellett bátorság.

Botladozott. Észrevette magán, hogy gyámoltalanul sír a sötét úton, magához szorítja a táskáját, görcsös, csukladozó fojtogató zokogás fogja el, míg a lakáj a lámpással kicsit odébb álldogál. Egy (vagy két) perc elteltével összeszedte magát, gyűrött zsebkendőbe törölte a szemét, és intett a lakájnak, hogy mehetnek.

Igen, most már tudta, ezt kell tennie: fel kell mérnie a lehetőségeket és mégis támadni, méghozzá élvezettel. Megrohamozni az ellenfelet. Azért is megteszi, mert szereti, hogy méltó lehessen hozzá. Drága Fred! Szembenéz Bellmann-nal, még akkor is, ha retteg. Nem mutatja ki, hogy fél, olyan szeretne lenni, mint Frederick. Pedig, ahogy közeledtek, a rettegése már a beleibe mart. Alig tudott lépni tőle.

De megtörtént. A könnyei még az arcán csillogtak, amikor felemelt fejjel Axel Bellmann házába lépett.

Vasárnap reggel már jó késő volt, amikor Jim Taylor erős fejfájással ébredt, és bénító fájdalmat érzett a lábában is. Mikor nagy nehezen ülő helyzetbe erőltette magát, látta, hogy térdig be van gipszelve.

Nem ismerte fel rögtön, hol is lehet. Egy percig még az is nehézséget okozott neki, hogy bármire visszaemlékezzen. Aztán magához tért, valami vissza is jött – és visszahanyatlott a kényelmes párnára, de csak egyetlen pillanatig. Eszébe jutott, hogy Frederick visszament azért az őrült Isabel Meredithért, emlékezett rá, hogyan szabadította ki önmagát és Webstert, vagy Mackinnont, és hogy valaki megpróbált utána visszamászni. De ez volt minden.

Felhúzta magát újra. Kényelmes, sőt luxuskörülmények között volt. Még sohasem látott ilyen szobát. A külső forgalom lármája is beszűrődött az ablakon. Előtte egy fa állt. Hol a pokolban lehet? :

– Jaj – ordította.

Csengőzsinórt talált az ágy mellett. Erősen megrántotta. Aztán megpróbálta a lábát oldalt lelógatni, de a fájdalom győzött. Újra csak elüvöltötte magát.

– Jaj! Fred! Mr. Webster!

Kinyílt az ajtó, és egy hatalmas alak jött be. Jim ráismert: Lucas volt, Charles Bertram inasa.

– Jó reggelt, Mr. Taylor – mondta.

– Lucas! – mondta Jim. – Ez Mr. Bertram lakása, ugye?

– Az, uram.

– Mennyi az idő? Mióta vagyok én itt?

– Mindjárt tizenegy óra, uram. Hajnali öt óra tájban hozták önt ide. Nem volt magánál, úgy értesültem. Észre fogja venni, hogy az orvos látta el a sebét.

– Mr. Bertram itt van? Vagy Mr. Garland? És Mr. Mackinnon? Hol vannak?

– Mr. Bertram a Burton Streeten segédkezik. És nem tudom megmondani, hol tartózkodik Mr. Mackinnon.

– És mi van Miss Lockharttal? Frederickkel? Az ifjú Mr. Garlandra gondolok. Jól van?

A részvét árnyalata lobbant fel a férfi nyugodt arcvonásain. Jim úgy érezte, hogy vaskéz markolt a szívébe.

– Nagyon sajnálom, Mr. Taylor. Mr. Frederick Garland elhunyt. Megkísérelte, hogy az ifjú hölgyet kihozza az épületből.

A szoba hirtelen vizes folttá változott. Jim visszahanyatlott. Még hallotta, hogy az ajtó csöndesen becsukódik, ahogy Lucas távozott. Azt vette észre magán, hogy úgy sír, mint ahogy gyermekkora óta sohasem. Nagy zokogás rázta, az elhatalmasodó bánat a düh és a tagadás kiáltásaival váltakozva. Jim sírt, mert tagadta, hogy Frederick meghalhatott, hogy Bellmann-nak sikerülhetett elmennie – hiszen Jim tudta, hogy mi történt. Bellmann ölte meg Fredericket, pontosan úgy, mintha tőrt döfött volna a szívébe. Isten megbünteti érte. Hogyan történhetett ez meg Freddel – hány verekedést csináltak végig együtt, hogy húzták egymást és hogy nevettek!

Újabb sírógörcs. A férfiak nem sírnak azokban az elbeszélésekben, amelyeket Jim olvasott vagy írt, de a való életben annál inkább. Jim apja sírt, mikor a tüdővész végzett a feleségével (Jim tízéves volt ekkor), a szomszédjuk, Mr. Solomon, mikor a háziúr kirakta az utcára a családjával együtt, még átkozódott is, de Dick Mayhew, a könnyűsúlyú bajnok is megsiratta, mikor Verekedős Bob Gorman megfosztotta címétől. Nincs abban semmi szégyen. Becsületes ember tud sírni.

Hagyta, hadd mossa át és megkönnyebbült egy kicsit, aztán függőleges helyzetbe húzta magát és megrántotta a csengőt. A lábában üvöltő fájdalommal nem törődve, oldalra lendült és a földre lépett. Egy perccel később Lucas jött be, egy tálcával.

Jim azt mondta:

– Miss Lockhart? Tudja, hogy hol van?

Lucas az ágy melletti asztalra rakta a tálcát, amelyet Jim elé húzott. Ő csak most vette észre, hogy Charles egyik hálóinge van rajta. Teát hozott a tálcán, pirítóst és kemény tojást.

– Úgy hallottam, hogy Mr. Bertram azt mondta, hogy elhagyta a Burton Streetet, mihelyt a tűzoltók Mr. Garland testével kijöttek az épületből. Nem tudnám megmondani, hova mehetett.

– És Mackinnon? Bocsánat, ezt már kérdeztem, Lucas. Kicsit meg vagyok zavarva. Mit tud róla, mi történt?

Lucas ott állt, mialatt Jim megitta a teáját és megvajazott néhány pirítóst, és elmondta, amit hallott. Aznap reggel ötkor Webster üzenetet küldött Charlesnak és segítséget kért. Charles rögtön a Burton Streetre ment. Ott Jimet olyan állapotban találta, hogy orvosi segítségre volt szüksége, mert leesett az összekötött lepedőkről. Frederick után mászott. Charles őt azonnal Lucashoz küldte, aki szerzett egy orvost, hogy rakja rendbe a lábát. Bertram még mindig a Burton Streeten van, Websterrel, ahol előreláthatólag még egy ideig maradni is fog. Sally éppen úgy eltűnt, mint ahogy Mackinnon. Jim behunyta a szemét.

– Meg kell találni azt a bűvészt – mondta. – Mondott Mr. Bertram valamit erről az ügyről, Lucas?

– Nem, uram. Bár természetesen úgy általában tudomással bírtam afelől, hogy valami szokatlan dolog lehet. Fel kell azonban hívnom a figyelmét, Mr. Taylor, arra a tényre, hogy az orvos, aki a lábát kezelte, különös hangsúllyal mondta, hogy nem szabad mozognia. Mr. Bertram úr is mondotta, hogy hosszú tartózkodásra tegyem alkalmassá ezt a szobát, így tehát csak azt tanácsolhatom…

– Nagyon szép tőle, és meg is fogom mondani neki, ha majd találkozunk. De nem tudok így ülni – ez sürgős! Hívna egy kocsit nekem? És ruhákat is szerezzen, azt hiszem, az enyém elégett, vagy micsoda, a fenébe, hiszen hálóingben voltam, emlékszem má' Tudna találni valami felvennivalót?

Tizenöt perccel később, Charles tweedöltönyében (ami szörnyen ált rajta) Jim már egy Islington felé tartó kocsiban ült. Mikor a kocsi Sallyék kapujában megállt, Jim megkérte a kocsist, hogy várja meg. Felerőltette magát a lépcsőn (egy Lucastól kölcsönkapott botra támaszkodott), és becsengetett.

Egy percig kellett csak várnia, hogy Sally háziura ajtót nyisson. Régi barátja volt, Sally érkezése előtt már Fredericknek dolgozott, jól ismerte. Idegesnek látszott.

– Itt van Sally? – kérdezte Jim.

– Nem, már korábban elindult – mondta Mr. Molloy. –Hazajött valamikor ötkor, ma reggel, ruhát váltott és elment. Szörnyen nézett ki. Mi történt, Jim? Mi van a lábaddal?

– Figyelj, öregfiú! Tőz volt a Burton Streeten. Fredet megölték. Sajnálom, hogy ezzel csak úgy lerohantalak. De meg kell találnom Sallyt, mert nagy bajba sodorja magát. Semmit nem mondott róla, hogy hova fog menni?

A kis ember elsápadt. Gyámoltalanul rázta a fejét.

– Mr. Fred – mondta –, ezt nem hiszem el!

– Sajnálom, pajtás, de igaz. Itthon van a feleséged?

– Igen, de…

– Mondd meg neki, hogy várjon Sallyre, ha haza találna jönni. Ha meg te segíteni akarsz, a legjobb, ha elvágtatsz a Burton Streetre, gondolom, elkelhet ott a munkáskéz. Óh – belevillant egy gondolat. – Van valamitek Sally-től? Ehun-e, ez megteszi.

Mr. Molloy felnézett és azt látta, hogy Jim lekap az ajtón lévő kampóról egy sapkát. Sally gyakran hordta.

– Hova mész? – kérdezte az emberke, – Mi folyik itt, Jim?

– Meg kell találnom – mondta Jim, mialatt a lépcsőn olyan gyorsan sántikált le, ahogy csak tudott. – Menj, és segíts Websternek. Ez a legjobb, amit csak tehetsz.

Bemászott a kocsiba, a fogát csikorgatta a fájdalomtól. Kiszólt a kocsisnak.

– Hampstead, pajtás. Kenton Gardens tizenötös szám.

Mackinnon háziasszonya hátrahőkölt, mikor az ajtót kinyitotta. Felismerte Jimet még tegnapelőttről.

– Rendben van minden, asszonyom – mondta. – Ma nem lesz balhé. Mr. Mackinnon itt van?

Az asszony bólintott.

– Igen.

– Akkor van rendben igazán rendben. Bejönnék, ha megengedi. Maradj itt! – kiáltott ki a kocsisnak, és betekergett. Sziszegett, mert beleállt a fájdalom. Le is ült a lépcsőre, úgy vonszolta fel magát, hátrafelé.

Mackinnon ajtajában újra függőleges helyzetbe került. Keményen bedöngetett a bottal.

– Mackinnon – szólt be neki. – Engedj már be, hallod? Belülről csönd fogadta. Jim újra zörgetett.

– Gyerünk, nyisd már ki! Az isten szerelmére, Mackinnon, Jim Taylor vagyok, nem akarlak bántani. A segítségedre van szükségem.

Csoszogás hallatszott, és egy kulcs fordult meg a zárban. Mackinnon nézett ki sápadtan és gyanakvással. Jim majdnem megpukkadt mérgében. Olyan sok a tennivaló és ez a nyomorult féreg visszamászott ide, hogy aludjon! Nagyon nagy erőfeszítéssel lett úrrá magán.

– Engedj má' be – mondta –, le kell hogy üljek.

Odabicegett egy székhez. A háziasszony nem vesztegette az idejét, új bútort szerzett be. A szoba még a tegnapelőtti verekedés sebhelyeit hordta, de az ágy és a ruhásszekrény vadonatúj volt.

– Hova lett Sally? – kérdezte Jim. – Nincs semmi ötleted?

– Nincs – mondta Mackinnon.

– Meg kell találnunk. Na, hát most produkálhatod majd magad. Nem tudom, hogy hívják, nem trükk, hanem valami pszichikai izé, olvastam róla. Te valódi pszichikus vagy, legalábbis részmunkaidőben, gondolom. Vedd el!

Odaadta Mackinnonnak Sally sapkáját. Az elvette és magához közel, az ágyra rakta le. Jim is az ágyra ült.

– Azt olvastam, hogy fognak valami cuccot, ami egy illetőhöz tartozik, rákoncentrálnak és rágyöhetnek, hogy hol vannak. Így van? Meg tudod csinálni?

Mackinnon bólintott.

– Egen – mondta és megnyalta a kiszáradt szája szélét. – Néha. De…

– Akkor gyerünk! Ez az övé. Sokat hordta. Ki kell találnod, hogy hol van, és mit csinál. Gyerünk! Én aztán nem foglak félbeszakítani. Mondok még valamit, ha volna itt egy kis brandy, én nem mondanék nemet.

Mackinnon Jim lábára nézett, és egy ezüstpalackot varázsolt elő az éjjeliszekrényből. Jim egy nagyot húzott belőle. A lélegzete is elállt, mikor az erős folyadék végigkaparta a torkát. Mackinnon felvette a sapkát.

– Jól van. De nem garantálok semmit. Ha nem látok semmit, nem fogok semmit sem mondani. És ez nem is a legjobb időpont erre… tudom, tudom. Hadd koncentráljak!

Leült az ágyra, két kézbe fogta a sapkát, és becsukta a szemét.

Jim lába vadul lüktetett. A feje is fájt, becsukta a szemét, akár Mackinnon. Egy másik korty alkoholt vett a szájába, most lassan eresztette le a torkán. Még egyszer teleszedte a száját, aztán visszacsavarta a palackra a kupakot és zsebre vágta.

– Észak – mondta egy perc szünet után Mackinnon. –Észak felé megy. Azt hiszem, vonaton. Egy ezüstjelvényt is látok. Egy csillag talán? Egen az. Lehet, hogy az a célja. Gondolom.

– Északi Csillag – mondta Jim –, ennek van értelme. Szóval északra megy?

– Semmi kétség.

– Hova?

– Még mindig úton van. Ez nem egzakt tudomány, tudod?

– Biztos vagyok benne. De lehet északnyugat, északkelet. Milyen messze lehet most?

– Elmosódik. Nem szabad ennyit kérdezni – Mackinnon szigorú lett. – Tessék, most eltűnt az egész!

Ledobta a sapkát az ágyra és felállt. Jim felerőltette magát a bottal.

– Rendben van – mondta. – Akkor öltözz! Nem tudom, mikor jöttél el a Burton Streetről. Talán nem is tudod, hogy Fred meghalt. A legjobb pali volt, akit csak ismertem, és soha nem találok még egy olyat. Most meg Sally is elment, hogy balhéba keverje magát, de mi megtaláljuk. Te meg én. Nem tudom, mit csinálok, ha ő is odalesz, mert szeretem, érted, Mackinnon? Tudod, mit jelent? Ugye? Úgy szeretem, mint ahogy Fredet szerettem, mint a barátomat. Ahova megy, oda megyek én is, de jössz te is velem, mert elsősorban miattad került ebbe az egész zőrbe. Így hát öltözz és add ide nekem azt a menetrendet.

Mackinnon egy szó nélkül adta át neki a menetrendet, és azalatt, míg felöltözött, Jim remegő kézzel lapozgatta, vonatokat keresett, amelyek vasárnap is jártak észak felé.

Bellmann háza meleg, de nyomasztóan gazdag, csaknem a zsúfoltságig bebútorozott épület volt. A lakáj megkérte Sallyt, hogy várjon a hallban. Székkel is megkínálta. Ő azonban túl közel került volna a radiátorhoz, jobban szeretett az ablak mellett állni. Volt benne valami hideg elszántság, meg akarta őrizni.

Egy vagy két perc elmúltával a lakáj visszatért, és azt mondta:

– Mr. Bellmann fogadja önt, Miss Lockhart. Kövessen, kérem!

Ahogy kimentek a hallból, az óra kilencet ütött. Sally elcsodálkozott, hogy elmúlt az idő. Vagy csak az emlékezete mondta fel a szolgálatot? Egyre távolabbnak érezte a világot. A keze csúnyán reszketett. A feje is lüktetve fájt.

Szőnyeggel bevont folyosón ment a lakáj után. Megállt, mikor a lakáj egy ajtón kopogtatott.

– Miss Lockhart, uram – mondta és félrehúzódott, hogy beengedje.

Axel Bellmann estélyi öltözetben volt. Olyan benyomást keltett, mintha egyedül evett volna, mert csak egy brandys-üveg volt az asztalon, egyetlen pohár társaságában. Szétszórt papírok voltak az asztalon. A férfi felállva indult hozzá, üdvözlésre nyújtotta a kezét. Sally homályosan hallotta, hogy az ajtó bezárul. A füle zúgott. Leejtette a táskáját, az súlyosan a vastag szőnyegre zuhant. A férfi rögtön lehajolt, felkapta és átadta neki, aztán hellyel kínálta.

A lány elpirult. Saját butaságán csodálkozott, meg akarta ütni. Megütni? – mintha jelentene valamit? Mit változtatna a dolgokon?

– Megkínálhatom egy kis brandyvel, Miss Lockhart? –kérdezte. Sally megrázta a fejét.

– Akkor valami meleget? Most jött a hidegről. Csengessek kávéért?

– Köszönöm, nem kérek – ennyit tudott mondani. Bellmann vele szemben telepedett le, a lábát keresztbe rakta. Sally elnézett mellette. A szoba, amelyben ültek, talán még melegebb volt, mint a hall. Nemcsak azért, mert hatalmas vasradiátor volt az ablak alatt, hanem, mert élénk tűz lobogott a kandallóban. Koksz, ahogy Sally észrevette. Nyomatok voltak a falakon – lövészjelenetek, rókavadászat –, a kandalló fölött és az ablakok között a legkülönbözőbb trófeák függtek, agancsok, szar vasbikafej, róka. Az egyik falat teljesen beborították a könyvespolcok. Egyetlen könyvet sem nyithattak ki az ott lévők közül, látszott rajtuk. A szoba olyan volt, mintha katalógusból rendelték volna meg, kompletten. Olyan gentleman dolgozószobája gyanánt, aki nem kívánt az összegyűjtésükkel bíbelődni.

Akkor visszanézett, és meglátta Bellmann szemét. Szenvedélytől lángolt.

Sally úgy érezte magát, mintha meztelenül rakták volna ki a hóviharba. Visszafogta a lélegzetét, és félrenézett, de érezte, hogy ez a szem újra visszarántja a tekintetét. Nem tévedett. Szenvedély, megértés és gyöngédség volt az arcán, vagy nem tud arcról olvasni egyáltalán. És erő. Olyan erő, amit gyermekkora óta nem látott. Akkor egy rémálomból ébredve, az apjába kapaszkodott, az ő szeméből áradt ilyen szeretet. Azt igazolta, hogy minden biztonságban van, nem léteznek rossz dolgok a világon.

– Ön megölte Frederick Garlandot – mondta Sally remegő suttogással.

– Maga szerette őt? Sally bólintott.

– Akkor ki kellett hogy érdemelje. Mikor először keresett fel engem, már tudtam, hogy maga milyen rendkívüli ifjú hölgy. Hogy még egyszer el kellett jönnie, most annyit jelent, hogy igazam volt. Miss Lockhart, maga most megkapja az igazságot. Kérdezzen, amit csak akar, megígérem, az igazat fogom mondani. A teljes igazságot, ha akarja.

– Maga ölte meg Nordenfelset? – kérdezte Sally. Ez volt a legelső dolog, ami eszébe jutott.

– Igen.

– Miért?

– Nem értettünk egyet az önszabályozó jövőjét tekintve. Ő azzal próbálkozott, hogy gusztustalannak gondolta, minden dokumentációt meg akart semmisíteni, így sohasem építhettük volna meg. Én úgy tartottam, hogy olyan készülék, amely az emberi boldogságot mozdítja elő. Összevitatkoztunk, férfiakhoz illő párbajban vesztett.

A hangja nyugodt volt, a hanglejtése őszinte és komoly; de a szavai nem függtek össze. Nem tudta elfogadni, amit mondott.

– Emberi boldogság? – kérdezte.

– Szeretné, ha megmagyaráznám? Sally bólintott.

– Egyszerűen azért, mert az önszabályozó túl szörnyű ahhoz, hogy alkalmazzák. Amint megépítik, megszűnnek a háborúk, a világtörténelemben legelőször a civilizációk a békét és a harmóniát fogják létrehozni.

Sally megpróbálta úgy érteni, hogy ez akár igaz is lehet. Aztán kérdezte meg:

– Maga szervezte meg az Ingrid Linde eltűnését?

– A gőzhajóét? Igen, én. Akarja tudni, hogyan csináltam? Sally bólintott. Képtelen volt beszélni.

– Volt egy gázfejlesztője a gépteremben, mint a legtöbb szénfűtéses gőzhajónak. A Capitaine gázfejlesztő, hogy precízek legyünk. A szén egy részét azért fűtötték el, hogy a világítás számára, meg más egyébért is gázhoz jussanak. A gázt hatalmas bővíthető fémtartályban tartották. Nagyon biztonságos, tudja. A gépteremben a főtengely, amely a hajócsavart forgatja, egy automatikus számlálóval van összekötve. Minden fordulatnál továbbment egy kicsivel, és közölte a mérnökkel, mikor kell zsírozni a csapágyakat. Ebbe a számlálóba fémtőket forrasztottam, amik fennakadnak egy bizonyos szám elérésekor mondjuk a tenger közepén. Ekkor ez egy elektromos áramkört zár, és szikrát ad egy villamos gyertya, amit én helyeztem el a gáztartályba. Terrnészetesen nem voltam ott, hogy végignézzem, de az eredményből ítélve egész jól működhetett.

A lányt a hányinger környékezte.

– De miért csinálta?

– Először is azért, hogy az Anglo-Baltic társaság bukását siettessem, ez pénzügyi megfontolásokból volt szükséges. Maga gúnyolódott, mikor a Balti Házba jött, ez ügyes dolog volt, de nem tudhatott a másik okról. A hajó fedélzetén volt egy mexikói ügynök. A kormánya küldte Moszkvába, olyan okmányokkal, amelyek rávehettek volna az orosz támogatóimat, hogy a segítségüket visszavonják. Az szörnyű lett volna. Ahogy mostanában a dolgok állnak, azon a ponton vagyunk, hogy ugyanezzel a mexikói kormánnyal olyan szerződést írhatok alá, amely jó mindenkinek. A munkásoknak és a családjuknak, a gyermekeiknek, egész községeknek, mind a két országban, itt és Mexikóban is. Vannak ám szegény gyermekek Barrow-ban, akik enni kapnak meg iskolába járhatnak, mert én ezt gyártom. Léteznek olyan mexikói családok, akiknek orvosi ellátásban, tiszta ivóvízben lesz részük, el tudják szállítani a farmjaikról, amit termeltek, csak mert én elsüllyesztettem az Ingrid Lindét Teljesen humánus akció volt, és ha újra meg kellene tennem, még egyszer megtenném. Egy percig sem haboznék.

– És akik meghaltak? Az a sok ártatlan ember?

– Nem tudok olyan emberek halálán bánkódni, akiket sohasem ismertem. Senki sem tud. Ha azt mondják, hazudnak. Humbug. Azt hiszem, maga is így hívná. Nem, én megígértem magának, hogy elmondom az igazat, hát ez az igazság: nem sajnáltam, hogy megöltem azokat az embereket.

Ha nem süllyesztettem volna el a hajót, sokkal több ember halt volna meg éhínségben, szegénységtől, tudatlanságtói és háborúban. A legmagasabb fokú jótékonyság volt ez az egész.

Sally szédült, pedig biztosan ült a székében. Becsukta a szemét, megpróbált uralkodni ezen a rosszulléten. Megpróbálta visszaidézni Fredet, megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mit miért tett.

Talán azt kérdezte, hogy:

– Milyen kapcsolatban van a brit kormánnyal? Mikor Mr. Windlesham a Burton Streetre jött szombaton, jó néhány olyan tisztviselőt emlegetett, akik a zsebében vannak. Miért kell így dolgoznia? És miért jött hozzánk Mr. Windlesham egyáltalán? Nem hittünk neki, mikor arról beszélt, hogy az Északi Csillag az összeomlás szélén van. Azt hiszem, maga küldte.

– Hát persze. Én küldtem kémkedni. De maga a kormányról kérdezett, hát ez egy nagyon kényes ügy. Természetesen tudja, hogy a kormányok igazi tevékenysége a nyilvánosság szeme elől elrejtve folyik. Lehet, hogy arról már nincs tudomása, hogy ennek a tevékenységnek a nagy részét a miniszterek, sőt, az érintett tárcák miniszterei sem ismerik. Hála azonban azoknak az összeköttetéseknek, amelyeket Lord Wythamen keresztül szereztem (bár, hogy miért, azt ő sosem tudta meg), Britannia valóságos hatalmának minden eszköze az én kezembe került. Minden államban így van, de bizonyos okokból Britanniában különösen. Tudja mit, Miss Lockhart? Az esetek kilencvenkilenc százalékában ez a titkos erő, ez a láthatatlan hatalom, amelyet senki sem szavazott meg, jó célok érdekében működik.

A közönséges állampolgárok érdekében. Soha nem tudnák megérteni azt a rengeteg módszert, amivel az egyszerű emberek jobb élethez juthatnak, de azt a jóindulatú felügyeletet, azt a rejtett atyai kezet érzik viszont, amely vezeti és óvja őket. Minden olyan férfi, akinek valódi hatalom van a kezében, és – ahogy az előbb elmagyaráztam, ők nem mindig azok, akiket a világ hatalmasoknak vélhet – érez valamilyen bajtársiasságot, valamilyen szabadkőművességre emlékeztető szolgálatkészséget a másik iránt. Vajon jobb lett-e az Északi Csillag alkalmazottainak élete? Jobb, mint mikor mozdonyokat építettek? Hát persze! Menjen, nézzen be a házaikba! Látogassa meg az iskolát! Ellenőrizze azt a kórházat, amit éppen most építettünk! Nézzen végig egy labdarúgó-mérkőzést, azon a sportpályán, amit mi alakítottunk ki! Prosperálnak, egészségesek és boldogok. Nem tudják, hogy miért, de maga meg én tudjuk! Azt sem fogják tudni, miért szűnnek meg a háborúk, miért uralkodik majd béke az egész világon. Azt hiszik majd, hogy a nevelés, vagy az emberi agy fejlődése, esetleg a gazdasági rendszer finomodása, lehet hogy, mert gyakrabban járnak templomba, talán a jobb csatornázás az oka. Mi jobban fogjuk tudni. Hogy valójában azért történik az egész, mert itt van ez a gőzágyú. Ami túl szörnyű ahhoz, hogy használják. De nem számít, hogy ők nem tudják, csak az, hogy a hasznából részük lehet.

Sally nyugodtan ült, a feje kóválygott. Minden szétcsúszott körülötte.

– Mégis, mit akar?

– Jaj, a hatalom erő – mondta Bellmann. – Elmondjam, miért érdekes? Mert végtelenül változékony. És cserélhető.

A pénz financiális hatalom, azon férfiakat alkalmaz az ember – ez izomerő –, hogy gyárat építsen velük. A gyárban szenet égetnek, ez hőenergiát termel, a vizet gőzzé változtatjuk, a gőz erejét hengerekbe vezetve mechanikus energiához juthatunk. Ez a mechanikus energia több mozdony építését teszi lehetővé, el lehet adni őket és visszafordíthatjuk pénzügyi energiává. Vagy tegyük félre a gőzgépeket, és építsünk gátat, hogy a fölöslegesen nagy mennyiségű vizet visszatartva csővezetékeken és zsilipeken át nagy erővel forgathatjuk meg a dinamót, így tehát a pénz energiája vízi energiává változtatható, amely elektromos energiává válik, és így a változás örökké tart. Egy másik szó is van erre: energia. Egy angol költő írta – ahogy Windlesham mondta nekem, mert nekem nincs elég időm a költők élvezetére –, hogy „az energia örökös gyönyör”, én sem tudnám jobban kifejezni.

Sally arra gondolt, hogy nem válaszol, tudta homályosan, hogy Bellmann-nak nincs igaza, alapjaiban téved, hogy mindent meg lehetne cáfolni, amit csak mondott, lehetnének érvei. De tudta, most nem tudna egyet sem. megtalálni. A férfi olyan erős, ő meg olyan fáradt. Ingadozott, de kényszerítette magát, hogy felemelt fejjel a szemébe nézzen.

– Maga téved – mondta alig hallható hangon. – A népet illetően. Tudom, hogy mit beszélnek. A maga munkásai gyűlölik a gőzágyút. Tudják, mit jelent, és undorodnak tőle. Titokban tartja, mert fél attól, hogy mi történne, ha kiderülne, mi az, ez az egyedüli oka a titkolózásnak. Tudja, hogy a brit nép nem állna ki mellette, ha tisztán látná, mire való: a zsarnok fegyvere, gyáva fegyver. Maga nem jól ítél meg bennünket, Mr. Bellmann. Félreismeri a munkásait és félreismert engem.

– Óh, én nem ítéltem meg rosszul magát – mondta a svéd. – Már a kezdet kezdetén csodáltam. Valóban bátor, de ártatlan. Ezt a brit népet említette, megmondjam az igazat? Ha tudnák, sem törődnének vele. Nem lennének fenntartásaik, még ha olyan fegyvert készítenének is, aminél szörnyebbet még nem találtak fel soha sehol. Rá sem hederítenének. Felveszik majd a fizetésüket, élvezik a sportpályáikat, dicsekednek a gyermekeikkel, és még ráadásul büszkék is lesznek rá, és követelni fogják a brit lobogót rá. Énekelni akarnak róla a mulatókban. Hát persze van egy pár idealista, pacifista – ártalmatlan népség. Elférnek. De a többség olyan, mint amilyennek én látom, nem, ahogy maga leírta. Megígértem az igazságot. Hát tessék. Ez az.

Sally tudta, hogy Bellmann-nak igaza van.

Újra átnézett rá. Még mindig nyugodtan ült, pihenten, hatalmasan, egyik lába keresztbevetve a másikon, a keze a szék karfáján. A haja aranylóan csillogott a lámpafényben, az arca ránctalan. Most azt is észrevette a furcsa fénylő világításban, hogy valamilyen humor is gyöngyözik alatta.

A fájdalom és szenvedés, a bánat is vannak, léteznek, de ez nem minden, ez mind elmúlik. A világ kellemes, olyan, mint a vízen fodrozódó fény játéka. Az energia örök gyönyör.

– Tudja – mondta Bellmann, miután vagy egy percig csöndben ültek –, elkövettem egy hibát. Mikor Lady Mary Wytham kezét megkértem. Nagyon szép teremtés, és azok a kapcsolatok, amiket magával hozott, nagyon fontosak, de mégis hiba volt. Annyit jelentett, hogy olyan nevetséges üldözési komédiába kellett bonyolódnom azzal a komikus skót Mackinnonnak Hát igen, maga tud róla. Túl késő most már bármit kezdeni ez ügyben, a jegyességnek vége. Wytham szenved tőle a leginkább, de az ő hibája. Kíváncsi lennék, eszembe jutott valami, Miss Lockhart. Kezelheti puszta képzelgésnek, de sokkal több annál. Erről van szó: maga az a fiatal lány, akit el szeretnék venni. Erős, bátor, intelligens és találékony. Lady Mary szépsége elhalványodik. A magáé nem olyan csillogó, de az eszével és a karakterének szépségével egyre jobban le tud nyűgözni. Maga illik hozzám. És én is illek magához. Harcoltunk egymással, ismerjük és felmértük egymást. Kérdezhetek még egyvalamit? Tudom, hogy komolyan fog válaszolni. A gyűlöletén kívül, amit valaha érzett irántam, tisztelt-e valamennyire?

– Igen – suttogta. A lány szeme a férfi szemére tapadt. Nem bírt mozdulni sem.

– Sok mindenben nem értünk egyet – folytatta Bellmann. – Ez jó. Önálló véleménye van. Egynéhány dologban képes lesz az én véleményemet is megváltoztatni, lehet, hogy másban meg én győzöm meg magát az én nézőpontom igazságáról. Egy biztos, maga nem lesz olyan passzív és dekoratív, mint amilyen Lady Mary lehetett volna. Még ha szabad lenne, és el is vehetnem feleségül, nem hinném, hogy boldog lenne velem. Maga, Miss Lockhart, megítélésem szerint olyan asszony, akinek a boldogság különben is csak másodlagos. Amit maga akar, az az aktivitás és a céltudatosság. Megígérhetem magának, de minden mást is, amit csak akar. Érti, hogy miről van szó? Feleségül kérem, de a mi házasságunk több lenne, mint csak házasság! Társulást ajánlok. Maga meg én csodákra leszünk képesek. És ki tudja? Ebben az életfontosságú munkában adódnak néha lélegzetvételnyi szünetek, amikor azzal a nehezen megnevezhető érzéssel találkozik, a közös munka mellékterméke gyanánt, amit boldogságnak hívnak Miss Lockhart – ültében előrehajolt, hogy elérje és megfogja a kezét –, hozzám jön feleségül?

Sallyt elfogta a kábulat.

Úgy jött ide, hogy azt várta, harag, megvetés, erőszak fogja körülvenni. Erre nem volt felkészülve. Ettől elállt a lélegzete. Nem húzta el a kezét. Forgott vele a világ. Csak most, hogy tényleg egymáshoz kapcsolódtak, érezte meg igazán ennek a férfinek az erejét. Ahogy addig még soha. A személyisége elvarázsolja, a húsából energia árad, a pillantása átható, szavai sodrának nem lehet ellenállni. Minden erejét össze kellett szednie, hogy megszólaljon, de azután, hogy megtalálta a szavakat, kinyitotta a száját.

– Én – mindössze ennyit sikerült mondania. Többre nem volt idő, mert sietős kopogtatás hallatszott az ajtón.

Bellmann elengedte a kezét és körülnézett.

– Lehet! Mi van?

A lakáj kinyitotta az ajtót. Alistair Mackinnon állt ott. Sally félig ájultan hanyatlott vissza a székbe.

El volt gyötörve, annyi bizonyos. Át volt ázva, odakinn feltehetőleg zuhogott az eső. A keze, melyben a kalapját tartotta, megállíthatatlanul remegett. Sallyről Bellmannra pillantott, aztán újra vissza Sallyre. Végül a pénzemberre összpontosított. A szemében félelem tükröződött.

– Miss Lockhartért jöttem – mondta gyöngén. Bellmann nem mozdult.

– Nem értem – mondta.

– Miss Lockhart – szólt most Mackinnon, és a szemét levette Bellmannról. Egyenesen Sallynek beszélt. – Jim Taylor meg én azért jöttünk, hogy hazasegítsük. Jim megsebesült, tudja. A lába el van törve, Nem tud feljönni, kinn vár a kapuban. Azért jöttünk… – a szeme megint visszatévedt Bellmannra, azután Sallyre röppent a tekintete –, hogy most… Induljon már… – és befejezte.

Sally belátta, mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy Mackinnon belépjen ennek az embernek az ajtaján. Aki az életére tört. Most már neki is volt ereje megszólalni.

– Késő, Mr. Mackinnon – mondta. Kényszerítette magát, hogy olyan egyenesen üljön, mint Miss Susan Walsh az irodájában annak idején. Olyan erőfeszítéssel járt, hogy majdnem elájult megint. De úrrá lett magán, figyelte a hangját is, amikor azt mondta:

– Mr. Bellmann éppen most kért feleségül. És azon a ponton vagyok, hogy döntsek, elfogadom-e az ajánlatát, vagy sem.

Érezte, Mackinnon nem hisz neki. Levette a szemét Bellmannról, úgy folytatta.

– Attól függ, hogy meg tudja-e engedni magának? A kezem Mr. Bellmann számára háromezer-kettőszázhetven fontba kerül. Ez az az összeg, amiért üldöztem egy ideje. Nem volt semmi a birtokomban akkor, amit eladhattam volna neki. De most, ilyen házassági ajánlat után, talán a helyzet megváltozott. Nem tudom.

Mackinnonnak elállt a szava. Gyámoltalanul állt ott, az elektromos áramlatban, ami Bellmann és Sally között feszült. A pillantása visszatért Bellmannra, aztán meglepetten felugrott, mikor Bellmann nevetni kezdett.

– Hahaha! Igazam volt. Maga illik hozzám! Hát persze hogy megadom! Aranyban? Most? – kérdezte.

Sally bólintott. Bellmann felállt, az óraláncáról egy kis kulcsot vett elő. Aztán kinyitotta az íróasztala mögötti kis széfet. Látták, hogy négy lepecsételt zacskót vesz elő, az asztalra dobja őket. Letépte a pecsétet és kifordította a zacskókat. Ügyesen kiszámolta az összeget, háromezer-kettőszázhetven font értékben, aztán visszasodorta a pénzt a zacskókba, és mind a négyet Sally felé lökte.

– Tessék – mondta. – Az apró a magáé.

Sally megállt. Meghalni, ez következhet csak, nem volt visszaút. Összeszedte az aranyakat és odaadta Mackinnonnak. A bűvész keze jobban reszketett, mint a lányé.

– Kérem! – mondta. – Tegye ezt meg nekem! Vigye el ezt a pénzt Miss Susan Walshnek, Banfleet Avenue hármas szám, Croydon. Meg tudta jegyezni?

A férfi megismételte a nevet és a címet, aztán még gyámoltalanul főzte hozzá.

– De Jim. Ő mondta, hogy jöjjek ide. Én nem tudok…

– Psszt! – mondta Sally. – Ezen már túl vagyunk. Férjhez fogok menni Mr. Bellmannhoz. Menjen, kérem! Mondja meg Jimnek. Nem, ne mondjon neki semmit. Csak menjen.

Mackinnon úgy nézett, mint egy elveszett gyerek. Egy utolsó pillantást vetett Bellmannra, gyöngén bólintott és kiment.

Ahogy az ajtó becsukódott utána, Sally visszasüllyedt a székre. Egy perc múlva Bellmann már ott térdelt mellette. Mint a gátszakadásnál a víz, kitört belőle minden. Megragadta a lány kezét. Sally érezte, hogy mindaz az energia, amiről Bellmann csak beszélt, minden változás őbenne csúcsosodik ki. A gőz, az elektromos, mechanikai pénzügyi erő és energia, az ő testévé alakul. A férfi újra meg újra megcsókolta a kezét. Sally a csókjaiban olyan csattanásokat vélt hallani, mint amilyenek a sínekről jöttek, mikor idefelé tartott.

De megtörtént. És már majdnem vége is lett.

– Fáradt vagyok – mondta Sally. – Aludni volna jó. De még mielőtt lefeküdnék, látni szeretném a gőzágyút. Elvinne oda és megmutatná, hogy milyen? Kár lenne ilyen hosszú utat megtenni, anélkül, hogy megnézném!

– Természetesen! – mondta Bellmann és felkelt, hogy megrántsa a csengőt. – Most alkalmas is az idő rá, hogy megtekintsük. Szeretem a Műveket éjszaka. Nagy haladást értünk el az elektromos világítás terén. Mit tud különben a fegyverekről, drágám?

Sally felállt, felvette a súlyos táskát a padlóról. Most egészen könnyűnek érezte, a hangja kemény volt, nem remegett egyáltalán.

– Ami azt illeti – mondta –, jó sokat tudok. De mindig szívesen bővíteni az ismereteimet. A férfi boldogan nevetett, mikor a bejárat felé indultak.

Az őr kiengedte Mackinnont a kapun, majd be is zárta utána. Félig futva, félig támolyogva, az aranyzsákokat a melléhez szorítva vágott utat Mackinnon a zuhogó esőben a kocsiig, ahol Jim dédelgette a brandysüveget. Majdnem eszméletlen volt a fájdalomtól.

Jim először nem értette meg. Mackinnonnak kétszer is el kellett mondania, azután még a pénzeszacskókat is meg kellett ráznia, hogy hallható legyen, hogyan csilingelnek az aranyak.

– Férjhez megy? – kérdezte Jim rekedten. – Hozzá? Ő mondta?

– Egen. Olyan volt, mint egy alku. Eladta magát az aranyért. Meg kellett ígérnem, hogy elviszem ezt egy hölgynek Croydonba.

– Az ügyfelének – mondta Jim. – Aki a pénzét… Bellmann cégein vesztette el. Jaj, te átkozott bolond, mire vetemedtél, mi vehette rá?

– Én? Én nem tudnék… Az ő döntése volt, tudod, hogy milyen erős…

– Nem erre gondoltam, pajtás. Te jól csináltad. Volt hozzá kurázsid, hogy odamenj. Mi lettünk a falhoz állítva. Úgy értem, én. Jaj, Istenem, ez a lábam, én nem gondoltam, hogy ez ilyen. Én félek, Mackinnon. Attól félek, hogy ő… Ha volna egy botom, meg tudnék…

Megint nyöszörgött, ide-oda rázta magát fájdalmában. A palack újra megtette az útját a szájához, aztán a kocsi aljára esett, olyan zajt csapva, hogy a türelmes lovak megrázták a szerszámjukat. Mackinnon a ruhája ujjával törölte le Jim homlokáról az izzadságot, de a fiú nem vette észre.

– Segíts ki innen – morogta –, készül valamire, amit nem szeretek. Gyere, segíts, add ide a kezed!

Bellmann egyik kezével gyöngéden egy esőkabátot terített Sallyre. A másik kezében esernyőt tartott maguk fölé, mialatt a murvával beszórt utacskán a jól megvilágított épület felé igyekeztek. Ott állt a gőzágyú. Utasította az embereit, hogy az egész környéket világítsák ki, minden egyes bejövő fénysugár sárgán ragyogott a zuhogó esőcseppeken.

Az épület az Első számú csarnok nevet viselte. Ahogy már a völgy széléről is látszott, a művek többi részétől el volt szigetelve. Át kellett vágniuk egy nedves kaviccsal borított nyitott térségen. A zápor erősen verte őket, mielőtt a fal védelmébe jutottak volna. Az egyik őr, aki felfigyelt rá, hogy jönnek, felhúzta a hatalmas bejáratot a görgőin. Hő-és fényhullám fogadta őket.

– Küldje el az embereket egy fél órára – mondta Bellmann a művezetőnek, aki szembejött vele. – Kimehetnének a kantinba, frissítőért. Ez most extra szünet. Én magam vigyázok a gépre. Azt akarom, hogy ürítsék ki az épületet. Vendégem van.

Sally ott állt, mikor egy tucatnyi férfi a szerszámait lerakva kiment… Egyikük-másikuk érdeklődve nézett rá, de volt, aki sem rá, sem Bellmannra nem vetett egyetlen pillantást sem. Néma, visszafogott volt a viselkedésük vele. Sally addig nem is tudta hova tenni, míg rá nem jött, ez félelem.

Mikor az utolsó is elhagyta a csarnokot, a nagy ajtó visszagördült a helyére. A férfi egy dobogóra segítette Sallyt, odafordult hozzá és azt mondta:

– Ez az én birodalmam, Sally.

Olyan volt, mint egy mozdonyszín. Három egymással párhuzamos sínpár volt benne. Mindegyiken egy tehervagonhoz hasonló jármű állt, félig elkészített állapotban. A legtávolabbin csak a kocsiszekrény volt látható a szilárd vas alvázzal, amelynek a kazánt és feltehetően a tűzszekrényt kellett hordani, meg valószínűleg a tüzérségi mechanizmust is. A középső majdnem kész volt, de még nem működhetett, egy sor rendkívül összetett csővezetékrendszer volt belekötve. Nem lehetett látni, hol töltik, egy mozgódaru egy kazánalkatrészt tartott fölötte.

A harmadik gép teljesen elkészült. Elöl állt a sínjén, jól meg volt világítva, parázsló tűz volt a belsejében. Sally a hátsó ablakán keresztül beleláthatott, akárcsak egy normális tehervagonba. A normális áruszálitó vagonokhoz hasonlóan zárt, fából készült kocsiszekrénye volt, fémtetővel. A tető közepén kis szögletes kémény, fölötte kis tetőcske látszott. Egyetlen furcsaság volt rajta: az oldalt található lyuksor. Ahogyan leírták Fredericknek: sor-sor felett, kicsiny fekete pontok. A dobogóról szegecseknek vagy szögeknek tűnhettek.

– Szeretnéd közelebbről is megnézni? – kérdezte Bellmann. – Ha szereted a fegyvereket, el fog bűvölni. Fél szemmel azért a nyomást is figyelni kell, különben a művezető megharagszik. Az automatikus rostély tesztje folyik ma.

Végigvezette a kocsik háta mögött, felmászott és kinyitotta az ajtót, azután lehajolt és felemelte a lányt. Besegítette a kis fülkébe is. Ugyanaz volt kicsiben, mint amit Sally már sok mozdony konyhájánál láthatott, azt kivéve, hogy a tűzszekrény a vörösen izzó rostéllyal oldalt volt elhelyezve. A kezelőszervek is teljesen mások voltak, a hengereket vezérlő szelepek helyett ez a kazán különböző részeibe gőzt irányított. A kocsi belsejébe vezető csatornák végén feliratok szerepeltek egyes kamárótla húszasig, jobb és bal oldal.

Ahol egy normális mozdony kazánja szokott lenni, itt egy keskeny járat vezetett a gépezet szívébe, egy elektromos lámpa fénye világította meg.

– Hol van a kazán? – kérdezte Sally.

– Jaj, hát a kazán titok. Teljesen más, mint a hagyományos tervezésnél. A mérnöki munka csúcsa. Sokkal laposabb és sokkal nagyobb a térfogata, mint az átlagos kazánoknak. Ilyen formájúnak kell lennie, hogy a fegyverzetnek helyet adjon. Csak itt tudnak ilyen tökéletesen ilyen csodát előállítani.

– Itt ül a tüzér? – kérdezte Sally. Meglepődött, milyen közelről hallatszott a hangja.

– Nem. A legesleg közepén. Jöjjön erre!

Annak ellenére, hogy elég testes volt, Bellmann Sally előtt óvatosan végigment az oldalsó járaton. Négy vagy öt lépés kellett hozzá, hogy az egyszemélyes fülkébe jussanak. Forgószék volt benne, egy egész sor kapcsoló és billentyű látszott egy mahagóni kapcsolótáblán. Fölötte villanylámpa izzott. A szék mind a két oldalán fémállványok sorakoztak és a sötétségbe vesztek. Sally kivehette, hogy sor-sor alatt, tekercs-tekercs fölött, csillogó tartályokban. Intenzív hőség volt.

– Hogy lát ki a tüzér?

A férfi felnyúlt, meghúzott egy kart, amit Sally észre sem vett eddig. A tetőről egy vastag cső ereszkedett alá. Textillel letakart kereső volt rajta.

– Tükörrendszer segíti a tájékozódásban. A vége az a kéménynek látszó dolog a tetőn. Teljes körben, háromszázhatvan fokban lát, ha a csövet forgatja. Saját találmányom.

– Lehetne lőni is vele?

– Persze. Készen áll a próbára. Hiszen holnap reggel Poroszországból jön egy látogató. Velem tarthat. Biztosítom, olyasmit fog látni, amit még soha! Szeretném még a csővezetéket is megmutatni. A fülke körül mindösszesen öt és fél mérföldnyi cső van. A tüzér jeltávíróval kommunikál a mérnökkel, a tüzelési rendszert ezekkel az emelőkkel vezérli, látja? Van egy Jaquard-mechanizmus, az ágyúcsövekhez kapcsolva. A diagramból kiválasztott minta szerint, egy elektromos távíró segítségével minden löveg harminchat különböző módon tüzelhet. Ilyen fegyver az idők kezdete óta nem volt a világon, Sally! A legszebb készülék, amit ember eddig alkotott.

Sally egy darabig állva maradt. A feje kóválygott a hőségben.

– És a lőszer éles?

– Igen, tűzkész állapotban van. Indulhatna is.

Bellmann diadalittasan állt ott, egyik kezével a forgószék hátába kapaszkodva. Azon a pici helyen, ahogy a szűk fülkében lehetett. Sally az átjáró bejáratánál volt. Hirtelen valami hideg világosság suhant át rajta, a szabadság és a megkönnyebbülés érzése, ez volt az a pillanat, amiért idejött.

Benyúlt a táskájába, és kivette a kis belga pisztolyát abból az olajozott zsákból, amiben tartotta. A hüvelykujjával felhúzta a kakasát.

Bellmann meghallotta a csattanást. Lenézett a kezére, aztán újra fel. Sally pontosan a szemébe nézett.

Fred arca az esőben, meztelen karja a gyertyafényben, nevető zöld szeme.

– Maga ölte meg Frederick Garlandot – mondta már másodszor ezen az éjszakán. Bellmann kinyitotta a száját, de ő kicsit feljebb emelte a pisztolyt, és így folytatta.

– És én szerettem. Hogy gondolhatta, hogy a helyére léphet? Senki sem érhet fel hozzá, ameddig csak élek. Bátor volt és jó, és hitt az emberi jóságban is, Mr. Bellmann. Megértette, amit maga soha nem fog érteni, olyasmiket, mint a finomság és demokrácia, igazság vagy becsület. Minden, amit csak elmondott nekem a dolgozószobájában, beteggé tett, hideg borzalommal tölt el, főleg, mert egy percig azt hittem, hogy igaza van. Mindenben. Az embereket és a világot tekintve is. De nem, maga téved. Lehet, hogy maga erős és befolyásos. Ravasz is lehet. Lehet, hogy azt gondolja, igazat beszélt, amikor elmondta, hogyan működik a világ. De téved, mert nem érti meg a lojalitást, a szerelmet, az embereket úgy, ahogy Frederick Garland tette.

Bellmann szeme Sallyre villámlott, de a lány összeszedte az utolsó erejét is. Szembenézett vele, nem kapta el a tekintetét.

– Teljesen mindegy, hogy milyen hatalmas volt – folytatta –, az sem számít, hogyan ellenőrizte a világot, mi mindent adott mindenkinek, iskolát és kórházat, vagy sportpályákat. Maga döntötte el, hogy ők mit akarnak. Nem érdekes, hogy mindenki egészséges, vagy minden virágzik, még ha a világ minden városában szobrot emelnének magának, még sincs igaza. Mert az a világ, amit maga akar, a félelemre és a csalásra épül, gyilkosságon meg hazugságon alapszik.

A férfi egy lépéssel közebb jött, hatalmas öklét lendítette. Sally szilárdan állt és feljebb emelte a pisztolyát.

– Maradjon! – mondta, de most újra remegett a hangja, ahogy a bal kezével megtámasztotta a pisztolyt. – Azért jöttem ide, hogy megszerezzem a pénzt az ügyfelemnek. Megmondtam, mikor először összeakadtunk, hogy meg fogom szerezni, és most megvan. Férjhez menni magához? Ha! Hogy merészelte azt gondolni, hogy ennyit ér? Egyetlen ember volt a világon, akihez férjhez mehettem volna, és maga megölte. És…

Azt vette észre magán, hogy zokogásban tört ki. Frederick emléke árasztotta el. Bellmann eltűnt a könnyáradatban.

Fredericket megint egészen maga mellett érezte. Remegve suttogta. „Jól beszéltem, Fred? Jól csináltam, Fred? Jövök hozzád, drága…”

Azzal a fegyvert a muníció irányába fordította és meghúzta a ravaszt.

Mikor az első robbanást hallotta, Jim egyik kezével a kerítésbe kapaszkodott, másik keze Mackinnon vállán keresett támaszt. Körbe kellett kerülniük, hiszen az őr nem volt hajlandó elhagyni a kuckóját. Az eső ezernyi vékony ostorszíja hasogatta a bőrüket.

Az első hang valami tompa mennydörgés volt. Ezt egy vagy két másodperc múlva egy másik, mélyebb bumm követte, ahogy átnéztek a felhőszakadáson, baloldalt hirtelen egy lobbanás látszott, és egy láng tört ki az elszigetelt épület meghajlott kapubejáratán át.

Rögtön megszólaltak a vészharangok. A legközelebbi világos épületből emberek rohantak ki csak azért, hogy visszapattanjanak, mint a labda, mikor az első két robbanást újabb kisebb robbanások követték.

– Ő tette – mondta Jim. – Ő indította el. Tudtam, hogy valami őrültséget tervez, jaj, Sally, Sally!

Az az épület, amelyben a gőzágyút tartották, félelmetesen meghajlott. Jól látszott az újra csoportokba verődő emberek lámpáinál, de a bejárat szélén kicsapó lángok fényében is. A kiáltásokból, üvöltözésből, a pánikhangulatból Jim arra következtethetett, hogy további robbanásoktól tartottak. A levegő harangzúgással lett tele, aztán a sziréna búgása járult hozzá a lármához.

Jim megrázta Mackinnon vállát.

– Gyerünk! – mondta –, kinyitják az ajtót! Nézd! Meg kell találnunk, Mackinnon, ki kell hozni!

Azzal megfordult és visszasántikált, mint egy nyomorék démon. Mackinnon imbolygott, nyöszörgött félelmében. De aztán összeszedte magát és vele ment.

Az ezt követő három óra maga volt az őrület. Három órán keresztül húzkodták a kidőlt gerendákat, próbálták elkerülni a megcsavarodott fémdarabokat, törött téglát dobáltak, szilánkokra törött fákat húztak odébb, égett kezükkel, tört körmükkel, kificamodott ujjpercekkel kaparásztak a romok között. A reménykedésük fellángolt időnként, hogy aztán fokozatosan növekedjen a kétségbeesés bennük.

A tűzoltóbrigád rögtön munkába állt, a helyi mentők segítségével hosszú idő után meg tudták fékezni a fő tüzet. Úgy látszott, hogy az első gépben keletkezett robbanás nemcsak a benne található muníciót lobbantotta lángra, hanem azt is, amely berakodásra várt, mellette. A gép maga a felismerhetetlenségig tönkrement, javíthatatlanná vált. A súlyos daru pontosan a közepére zuhant. Az épület falai csodával határos módon álltak, a tető egy része berogyott. Itt keresgéltek a mentők a kőtörmelék között. Láncot alkotva adogatták le, amit találtak. A nagy gerendákat nagyon óvatosan kellett eltávolítani, nehogy beomoljon az egész.

Mackinnon a törmelék közepén dolgozott Jim mellett. Jim démonikus erejéből valami átszállhatott bele is, nem törődött a fájdalommal, a fáradtsággal és a veszéllyel sem. Egyszer-kétszer Jim átnézett rá és helyeslő mosolyt küldött felé. Mintha azt mondta volna, hogy Mackinnon most már egyenlő lett vele, kiállt egyfajta próbát.

Sallyt egy sarokban a leomlott tető alatt találták meg, mikor az eső is alábbhagyott.

Az Északi Csillag munkásai közül az egyikük egy nagyot ordított. Lehajolt, integetett a kezével, az egyik leomlott épületre mutatott. Ott még nem jártak addig. Másodperceken belül segítő kezek szorgoskodtak, hogy a kidőlt fagerendát, amely egy faldarabot tartott, fel tudják emelni. Apránként szedegették le a kőtörmeléket, a törött vasat róla, hogy biztonságosan odébb rakhassák.

Jim olyan közel kúszott, ahogy csak tudott, hogy elérje a lány kezét. Sally szűke haja a fiú lábához ért. Mocskos volt és hamu borította. Nagyon hallgatott.

Jim látta, hogy a szempillája megrebben. Abban a pillanatban már meg is találta a csuklóját. Erős pulzus volt érezhető.

– Sally! – mondta és kisimogatta a homlokából a haját. Lehajolt hozzá és az arcával a lányéhoz közeledett – Sally, – mondta lágyan – gyere te lyány, minden rendbe lesz má', még haza is kő' gyutnunk.

– Jim? – suttogta. Felnyitotta a szemét, de rögtön be is zárta. Zavarta a fény, de látta, hallotta a fiút, a kezét is megcirógatta.

– Te, csacsi tehén! – súgta vissza Jim és elájult.

Csak azért élte túl Sally a robbanást, mert az átjáróban állt, és Bellmann a hátsó ajtót nyitva hagyta. Az első robbanás kivágta a szabadba, és mikor a robbanóanyag a kazánt vetette szét, tudta már, hogy a legrosszabbtól megmenekülhet.

Bellmann rögtön meghalt. Másnap reggel találták meg a maradványait.

Sally nagyon meg volt rázva, de néhány sebhelyen és a kificamított csuklóján kívül más baja nem történt. Alistair Mackinnon táviratozott Charles Bertramnak, aki egy nap alatt megjött. Mindent megoldott. Megszervezte, 'hogy Jimet visszavigyék a saját orvosához, hogy újra helyrerakja a lábát. Szerzett orvost Sallynek is, aki a baleset következményeit enyhíthette.

Általában balesetnek tekintették a történteket. A nyomtatott sajtóban úgy szerepelt, hogy a tulajdonos, Mr. Bellmann egy vendégének mutogatta a gyárat. Egy biztonsági szelep váratlan meghibásodása a kazánok egyikében veszélyes túlnyomással járt. Robbanóanyagról szó nem esett, arról sem, hogy mit gyártott a cég. Közönséges ipari balesetnek hangzott, tragikus balesetnek, természetesen, hiszen egy jól ismert nagylelkű nagyiparos halt meg, akinek emlékére a helyi templom külön emlékező istentiszteletet tartott.

Így Sally vissza is ment Londonba. Lassan-lassan visszatért a normális élet.

Legelső, legsürgősebb problémája az üzlet volt. A saját iratai biztonságban voltak Mr. Temple-nél, de a Garland és Lockhart, ez az eleven, növekvő vállalkozás, amit annyira szeretett, elvesztette a lendületét. Néhány hónapja megújította a biztosítását, a helyreállítás tehát nem lehetett nehéz, de tudta, az üzlet sokkal több, mint a fizikai valóság. Talált egy lepusztult stúdiót Hammersmithben, újra munkába állította a stábot, a bérüket a sajátjából előlegezte, ameddig elég bevételük nem lesz. Minden lapban hirdetett. Azt ígérte, hogy a legkülönlegesebb megrendeléseknek is egy héten belül eleget fognak tenni. Új stúdiókamerát vett, új papírra dolgozott, új rendeléseket vállalt. Verekedett, vesztegetett, kölcsönzött, végkimerülésbe kergette a személyzetet, de működött. Egy hónapon belül a forgalom növekedni kezdett. Sally is reménykedett, hogy ez a folyamat tovább tart, a saját pénze gyorsan fogyott.

Az üzleti veszteségnél azonban sokkal súlyosabb volt az a csapás, amit Webster szenvedett el. Minden, amit csak elért, az egész élete munkája, a képei, az a nagyszerű, pótolhatalan anyag, amelyet üvegen és papíron őrzött – úgy tűnt el, mintha sohasem létezett volna. Mintha hiába élt volna le hatvan esztendőt.

Sally tehetetlenül nézte, ahogy az öreg végigmegy a munkafolyamatokon, aztán este a whiskysüveg vigaszához menekül. Tudta, hogy szívós, de arról is tudott, hogy Fredericket a saját fiaként szerette, hiszen sosem volt gyermeke. Sally csak találgathatott, hogy a munka, amit el is vesztett, mit is jelenthetett neki.

A legnagyobb probléma a helyiség volt. Az a stúdió, amit Hammersmithben talált, túl kicsinek bizonyult a portrékészítésen kívül mindenhez. Nem is volt jó helyen.

A legközelebb, egy lepusztult épületben, három utcával lejjebb lehetett volna üzletet nyitni. A munka kétharmad részét kényelmetlenül messze kellett volna végezni, ez mindenkinek külön munkát jelentett.

De ha rá is szánja az időt, hogy valami jobb megoldást kérésen, ha át is költöztek volna, időbe kerül, míg a pénz visszajön. Napközben félretolta a problémát, de az esténként visszajött. Éjszaka más embernek érezte magát, érzékeny lett és hajszolt, éberen feküdt, sírdogált és egy kísértethez suttogott.

Az egyik reggel, amilyen hamar csak lehetett, vonatra szállt, hogy Croydonban meglátogassa Miss Susan Walsh tanárnőt.

Az idős hölgy épp egy magántanítványával foglalkozott, mikor Sally megérkezett. Úgy megdöbbent Sally megjelenésén, hogy elküldte a lányt, azzal, hogy jöjjön vissza később. Sallyt leültette a tűz mellé, egy pohár sherryvel kínálta. Sally fázva, fáradtan és hálásan adta át neki azt a csekket, amit Bellmanntól kapott, azután könnyekben tört ki, a saját legnagyobb csodálkozására.

– Drága gyermekem! – mondta Miss Walsh. – Mikkel foglalkozol te mostanság?

Egy óra múlva már ismerte az egész történetet. Mikor túl voltak rajta, furcsálkozva rázta a fejét, aztán fogta a csekket és Sally ölébe rakta.

– Azt akarom, hogy ezt az összeget fektesd be a cégedbe – mondta.

– De…

Az idős hölgy acélos szemmel állította meg a tiltakozását.

– Az utolsó tanácsod – mondta élesen – kissé sikerületlennek bizonyult. Gondolom, egyetértesz velem. Ez alkalommal, Miss Lockhart, azt teszem a pénzemmel, amit én találok jónak. Elképzelésem szerint a Garland és Lockhart biztosabb befektetés lesz, mint bármilyen szállítmányozó vállalat.

Nem lehetett megcáfolni. Ha a női egyenjogúság jelent valamit, mondta, az azt jelenti, hogy az egyik asszony segíthet a másik asszony munkájában, bármilyen általa választott módon, semmi többet nem akar hallani az ügyről. Ehelyett megosztoztak Miss Walsh vacsoráján, a levesen és a sajton, és Cambridge-ről beszélgettek. Mint a legjobb barátnők, úgy váltak el.

Jim három hetet ágyban töltött. Nagyon komoly sérülést okozott a lábának, mialatt Sallyt kereste. A doktor attól tartott, hogy egész további életében sántítani fog. Azzal töltötte az idejét (Trembler Molloy házának vendégszobájában), hogy rémregényeket olvasott, mialatt azon bosszankodott, milyen sovány a cselekményük, saját történeteket írt, és mérgesen eltépte őket, gondosan kivágta és összeragasztotta azt a játékszínházat, amelyet Sallyvel vetetett magának, azért, hogy a kis kartonbábokkal játszasson el egy összeesküvést, és elmenjen a kedve ettől is, hat különböző levelet írt Lady Marynek, de mind eldobta, forgolódott az ágyában izzadt fájdalmában, és a szókincse legmélyéről is bányászott fel olyan átkozódásokat, amelyek a kellő intenzitással kifejezhették állapotát és viszonyát az átkozott fájdalomhoz.

Mégiscsak küldhetett véletlenül egy levelet Lady Marynek, mert két héttel azután, hogy Londonba érkeztek, hallott róla Mackinnontól.

Úgy határozott, írta Mackinnon a levelében, hogy a feleségével Amerikába megy. Ott továbbfejlesztheti a művészetét, nagyobb a tér és tovább látnak rajta, mint az angol mulatók színpadairól. A házasság hátrányait sem kell viselnie, mint ahogy eddigi életútján ez megtörtént vele. Vagy ahogy ő maga tette.

Jim megmutatta a levelet Sallynek.

– Kíváncsi vagyok, meddig fog tartani – mondta Jim savanyúan. – Gondold meg, a végén milyen rendes lett, az öreg Mackinnon. Mindent megtett, hogy kihozzon. És egy piculát se csaklintott el az aranyból, ahogy régen tette volna. Legyen szerencséje, kívánom. De, ha rosszul bánna vele…

Különben azon csodálkozott, hogy tudta Mackinnon ezt a bájos, álmodozó, tragikus teremtést rávenni arra, hogy megossza az életét egy mulatóban fellépő bűvésszel. Kíváncsi volt még arra is, hogy az édesapja mit szól majd hozzá, ha tényleg elmennek.

A lordnak azonban sok más bajjal is meg kellett birkóznia. Hamarosan rájött, hogy Bellmann egész idő alatt tudott róla, hogy Lady Mary férjnél van. Valószínűnek tartotta, hogy bevallja, aztán megtudta, hogy a lord nem merte bevallani, így őlordsága gyanakodott rá, hogy sohasem fogja megkapni a beígért összeget. Ha bevallotta volna, amit tudott a házasságról, akkor sem kapta volna meg a pénzt, de kitette volna magát annak, hogy egy bigámiára való felbujtásban mint bűnpártolót helyezzék vád alá. Választhatott, mi a rosszabb. Egyetlen lehetősége volt, ha azt színleli, hogy nem tud a házasságról, és reménykedik abban, hogy az erről szóló hír sokára fog csak kiderülni. A közbeeső időben hasznossá teszi magát Bellmann-nál vállalati pozíciójában, ami legalább biztos.

De az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a Bellmannéknál elmúlt az igény iránta. Mindenképpen. Nem tudta megérteni a vitákat sem, amelyeken az igazgatótanácsban részt vett. Bár minden új kezdeményezésben benne lett volna, amiben csak tudott: a polgárőrségben nagyon nagy befolyásra tett szert, de az is kicsúszott a lába alól.

Akkor aztán bekövetkezett a barrow-i baleset. Bellmann halála a pénzügyi világban nagy szenzációval járt. Bár a nyomozás véletlennek tüntette fel, az a szóbeszéd járta, hogy az Északi Csillag Öntöde katasztrófája, ahogy hívták, szoros kapcsolatban állt Bellmann más cégeinél tapasztalt némely szabálytalanságokkal. Most kezdett rájuk fény derülni. Mint jelentették, a kutatásban egy bizonyos Mr. Windlesham volt nagy segítségére a hatóságoknak. Az Északi Csillag részvényeinek árfolyama csökkent. Ugyanekkor – nyilván véletlen egybeesés lehetett – jó néhány kormányférfiú mondott le, vagy küldték el szép csöndesen. Csak kevés hír szólt erről a lapokban. Rövid idővel később az egész cég összeomlott. Lord Wytham csődje közvetlenül ezek után következett be.

Jim úgy gondolta, ilyen körülmények között Lady Mary számára a legjobb megoldást az jelenthette, ha Amerikába mennek Mackinnonnal. Azt kívánta, hogy sikerüljön neki.

Az Északi Csillag tervezői és mérnökei más cégeknél találtak alkalmazást. Volt, aki a híres Armstrong-Vickers fegyvergyárban helyezkedett el, de nem vitték magukkal a Hopkinson-önszabályozó tervét. Azt is beszélték, hogy valaki betört a gyárba és a teljes dokumentációját megsemmisítette. A művek szövetkezeti alapon kerékpár gyártásába fogott, de a munkásoknak nem volt elegendő tőkéjük a sikerhez. Újra eladták, ekkor visszatértek mozdonyok építéséhez. Itt már sikert könyvelhettek el.

Amint Jim fel tudott kelni és egy bottal sántikálni tudott, omnibuszra szállt és meglátogatta Nellie Buddot.

Nővére, Jessie ápolta, így aztán kigyógyult a támadás következményeiből. Soványabb lett, az élénkségéből is sokat vesztett. Mikor meglátta, Jim visszamenőleg is örült minden egyes ütésnek, amely Sackville vagy Harris fején csattant. Jessie visszatért északra, mesélte a hölgy, most ő is fel fog számolni mindent, és csatlakozik hozzá. Tisztázták a félreértéseiket. Nellie a médiumjátékba is belefáradt. Ha egy kicsit jobban lesz, ki fognak találni valamilyen gondolatolvasó számot, és együtt lépnek fel a mulatókban.

Így múlt az idő.

Sally fokozatosan férkőzött munkaterülete finomabb rétegeihez. Semmi sem volt többé világos vagy egyszerű. De bizonyos iróniával minden kezelhető lett a számára.

Elsőként Isabel Meredith. Chaka és Frederick egyaránt az életüket adták Isabelért, Sally pedig őket szerette a legjobban a világon. Jó oka lett volna rá, hogy ezt idézze fel, mikor rágondolt, de nem volt képes rá. Csak sajnálta.

Azután a fényképek. Az évek során Frederick jó néhány képet készített Jimről, még többet Sallyről, de róla magáról nem maradt fénykép. Webster nem emlékezett rá, hogy valaha is lefényképezte volna. Kamerák, lencsék, lemezek, emulzió vették körül, és senki sem rögzítette élénk, nevető arcát. Még egy rajzon sem.

Végül ő maga. Ez volt a legnagyobb vicc a világon. Sally nem tudta megfogalmazni, mi ez, de tudta, hamarosan erre is sor kerül.

Április utolsó napjaiban történt. Charles Bertram közölte, hogy volna valamilyen meglepetése a számára. Friss és napos vasárnap volt. Twickenhambe mentek egy kis kocsival. Charles egy szót sem szólt az utazás céljáról.

– Meglátod, ha ott leszünk – csak ennyit mondott.

Üres házba jutottak, hatalmas, elgazosodott kert vette körül. A házat magát vedlő stukkó borította, de az ablakok érintetlenek voltak, és gyönyörű arányokkal dicsekedhetett.

– Hetven éve épült. Tiszta, száraz – mondta Charles – és kísérteties. A tulajdonosa egy gazdag sörfőző – mondta, mialatt kinyitotta a kaput. – Minden áron meg akar szabadulni tőle. Talán egy Fehér Asszony járkál az emeleten. Teljesen ártalmatlan, de idegesíti az embereket. Most, ha erre fáradnának, hölgyeim és uraim.

Kinyitotta a kertre néző szoba dupla ajtaját. Ebédre terített asztal várta őket, hideg fácánnal, borral és gyümölcscsel.

– Csuda klassz, Charlie – mondta Jim. – Jól megleptél, pajtás. Remek!

– Első osztályú, Charles – mondta Webster.

– Leküldtem előre az embereimet – magyarázta Charles. – Sally? Székkel kínálta a lányt. Sally leült.

– Tényleg vannak itt kísértetek?

– A háziúr panaszkodik rá. Teljesen őszinte volt ilyen tekintetben. Gondolom, már feladott minden reményt, hogy kiadhatja a házát. De nézz csak ki! – folytatta és kinyitotta az ablakot.

Webster kinézett a kertre.

– Nem gyümölcsöskert van arra? – mondta. – És a főben előtte volna elég hely hozzá, hogy… Kíváncsi lennék.

– Sínek – mondta Charles. – A fallal párhuzamosan, látod? Webster odanézett, ahova mutatott.

– Igen. Tökéletes. Olyan sík a terep, hogy a pálya lefektethető. A nap is a megfelelő irányból süt.

– A tető üvegből van – mondta Charles. – Használhatjuk az időjárástól függetlenül. És az istálló mögött is sok a hely. Megmutatom majd az étkezés után. Kialakíthatunk egy kellemes stúdiót és egy műhelyt is.

– Azt mondod, a bére alacsony?

– Megmutathatom a számokat. Az emberek nem viselik el a kísérteteket. Semmi pénzért.

– Talán unatkozik – mondta Jim. – Majd mi megdolgoztatjuk. Miután megebédeltek, Charles azt mondta:

– Sally, van valamim a számodra. Lehet, hogy nem ez a megfelelő idő, de most együtt vagyunk. A minap találtam, és gondolom, csak a tiéd lehet.

Egy borítékot vett elő a zsebéből.

– Három vagy négy hónapja történt – mondta. – Volt egy új Voigtlander lencsénk, és nem volt senki, akin kipróbálhattam volna, így megkértem Fredericket.

Sally kinyitotta a borítékot. Ott volt ő.

Teljes mérető portré, csodálatosan tiszta és éles, tele az élet minden melegével. Websteren kivül csak Charles tudott ilyen felvételt csinálni. Frederick ott volt, élettel teli, nevetősen. Csodálatos fénykép volt.

Nem tudott megszólalni a könnyeitől, ehelyett Charles nyaka köré fonta a karját és megcsókolta.

– Köszönöm – mondta, mikor szóhoz jutott. – Ez a legszebb ajándék, amit csak…

Nem, nem ez a legszebb, gondolta később egyedül a gyümölcsösben. A legszebb lehetetlen. Nem lehet az embereket visszahozni, akármit is mondanak a spiritiszták. Mindez a rejtély félig szélhámosság, jobb békén hagyni, és a valódi csodákra összpontosítani. Mint a fotográfia. Egy szögletes, fekete-fehér papírlap, és eltart egy életen át. A kezébe fogta, csodálattal nézte. Nem volt elegendő, mert nem ő volt, de mégis ő, neki kellett lennie, minden, az egész élete rajta volt.

És újra ironikusan nem.

– Gyerünk – suttogta a képnek –, ideje megmondani nekik.

Az asztal körül találta őket, nagy vitában, a szobák számáról, a bérről, a hozzáépítés lehetőségeiről beszéltek. De helyet adtak neki is. Partnernek tekintették, egyenlőnek.

Leült és azt mondta:

– Ki kell vennünk, azt mondom. A lehető legjobb hely, Charles. Pont az, amit akarunk, engem nem érdekel egy csöppet sem a kísértet. Olyan sok hely van itt… Nem is tudom, minek beszélek erről. Valami egészen másról akartam szólni. Fred gyermekét hordozom. Meglepődtetek? Ha élne, most összeházasodnánk. Hát persze hogy nem meglepő. Hiszen megmondtam. Fredtől lesz kisbabám.

Elpirult. A képet az asztalra tette, a borosüvegnek támasztva. Aztán ahogy rájuk nézett, először Websterre, azután Jimre, végül Charlesra, ugyanazt a mosolyt látta az arcukon. Mintha ők tettek volna valamit, amire igazán büszkék lehetnek.

(A történet folytatódik)