– Hát akkor mit tudunk? – mondta Frederick, mialatt egy kis lekvárt eszegetett. A mulatóban tett látogatásukat követően Sallyvel együtt a Covent Garden-i Tavistock Hotelben reggelijüket fogyasztották. – Mackinnon azt mondja, hogy ő Nellie Budd és Lord Wytham fia. Lehetséges.

– Ez a szál vezet Miss Meredith-hez is – mutatott rá Jim. – Végtére is ő nem nevezte meg Mackinnon szüleit, de ugyanarról van szó. Viszont ez sem magyarázza meg, miért vadászik rá Bellmann. Hacsak nem mint sógort akarja a családjából kiiktatni? Meg lehet érteni.

– Örökség – mondta Sally. – Volt valami ilyesmi is, ugye? De a törvénytelen származás kizáró ok. Mit is örökölhetne ő Lord Wythamtől?

– Gondolom, nagyon keveset. A lord csődben van, vagy a csőd szélén – mondta Frederick. – Amije csak van, minden be van táblázva, de teljesen. És most a kabinetből is kicsöppent! Hát nem is tudom. Nagyon szerencsétlen flótás. Többet örökölhetne Nellie Buddtól. Nem csoda, hogy csak pislogott, mikor Mackinnont emlegettem.

– És mi van azzal az Északi Csillag-üggyel?

– Északi Csillag Öntöde – mondta Sally. – Vas meg az acél? A tőzsdén be sincs jegyezve. Holnap majd meglátogatom Mrs. Seddont a Muswell Hillen, de ma Mr. Gurney-hoz megyek, hogy a pszichometriáról kérdezgessem. Még egy hivatalos elintéznivalóm is van mindeközben.

– Nahát én meg azért megyek, hogy Whitehallban szimatoljak körül – mondta Frederick.

– Aztán még Nellie Buddhoz is beszólok. Ha már az üzletről esett szó, itt az ideje, hogy valamennyi pénzt keressek. Ez idáig egy pennyt sem láttam az egészből, sőt, még egy órával is szegényebb lettem.

– Semmi baj, pajtás – mondta keserűen Jim, sérült száját szívogatva. – Harminc kilóért kapsz egy másikat. A fogakkal nehezebb dolgod lenne. De hogy lehetsz olyan hideg és kegyetlen, hogy sós heringgel és pirítóssal kínálsz valakit, aki csak zabpelyhet és rántottát képes lenyomni a torkán? Sohasem fogom megérteni. De, hogy az pofa ormányválsággal küszködik egy darabig, az én közérzetemet is megjavíthassa.

Sally Mr. Gurney-ja olyan férfi volt, akivel Cambridge-ben találkozott. Mr. Sidgwicknél mutatták be őket egymásnak. Ő volt az a filozófus, aki oly nagy fontosságot tulajdonított a nők továbbtanulásának, de a lélektani kutatások is érdekelték. Mr. Gurney is végzett valamilyen kutatómunkát a saját szakállára, a maga területén is. Minthogy Hampsteadben nem lakott túl messze, Sally úgy gondolta, ellátogathat hozzá.

Egy kellemes villa dolgozószobájában talált rá. Az asztalon kotta feküdt és egy hegedő, nyitott tokban. A férfi ezüstös szakállú, nyílt tekintető ember volt, úgy harmincéves lehetett.

– Sajnálom, hogy megszakítom a muzsikáját – mondta Sally. – De szeretnék megtudni valamit, és senki sincs, akit megkérdezhetnék.

– A muzsikámat? Sohasem lesz belőlem muzsikus, Miss Lockhart. Ez a kis szonatina az ambícióim netovábbja, de a képességeim sem terjednek tovább. Egy újabb tanulmányba fogtam, az orvostudomány lett a területem. De miben segíthetnék én önnek?

Gazdag dilettáns volt, tudományos tevékenységét a jog területére és a zenére egyaránt megpróbálta kiterjeszteni. A lány nem volt biztos benne: vajon az orvostudománnyal többre megy? Széles körű ismeretei lehettek viszont a pszichológia és filozófia határterületén, elég intelligens volt hozzá. Mikor Sally elmesélte neki, mi történt Nellie Budd szeánszán, Streathamben, és mi zajlott a háttérben, felszikrázott benne az érdeklődés.

– Telepátia – mondta. – Ez az, ami Nellie Buddban végbement. Legalábbis annak látszik.

– Tele – ez egy görög szó. Mint a telegráf. Mit jelent?

– Azt nevezik így, mikor az egyik személy az agyával mindazt fel képes fogni, ami egy másik személy tudatában végbemegy. Ezek lehetnek érzékelések, érzelmek, érzékletek, de a tudatos gondolat nem lehet. Most még, mindazonáltal…

– Létezik ilyesmi? Van ilyen tudomány?

– A jelenség igenis létezik. Százszámra írtak le eseteket. De tudományról nem beszélhetünk. Ha valakit egy kétkerekű kocsi gázolt el, és kivizsgálják az esetet, nem mondhatjuk, hogy a gázolástani tudomány folytatott tudományos vizsgálatot. Sokkal inkább velünk történik ez a dolog, mintsem mi csinálnánk.

– Értem. Szóval az a hölgy anélkül szerzett impressziókat, hogy tudta volna. De lehet-e szándékosan küldeni ilyesmit? Vagy a küldő sem tudja, hogy mit tesz?

– Az ágens, mi így nevezzük. Kevés példánk van rá, Miss Lockhart. Egyetlen általános következtetést tudok levonni, hogy legtöbbször érzelmileg zárt emberek között jön létre.

– Értem. Akkor ott van egy újabb talány, Mr. Gurney, ez is összefügg az egésszel, de pillanatnyilag nem tudom, hogyan. – Elmesélte neki Mackinnon vízióját a havas párbajról, meg azt is, miként került elő a látomás. Pusztán attól, hogy a szivartárcát megfogta, Sally legalábbis ezt gondolta.

– Hát igen – mondta Mr. Gurney –, ez a dolog be van bizonyítva. Milyen ember a maga címzettje? Az, akinek a látomása volt?

– Nem teljesen megbízható. Színpadi varázsló, bűvész, méghozzá nagyon jó bűvész. És, hogy valami olyasmihez volna köze, amiről én nem tudok, hát azt lehetetlen megmondani. Azt is, hogy mikor mond igazat. Még valamit: ha ez a jelenség létezik, csak akkor jön létre, amikor a címzett valami olyan tárgyhoz jut, amelyik a másik személyhez tartozik? Vagy van-e valamilyen hatás akkor is, ha csak távolról állnak kapcsolatban?

– Mire gondol?

– Mondjuk egy újságcikkre. Egy újságkivágás egy olyan riportból, amelynek lehet valami kapcsolata a látomással, de egyetlen nevet sem említ? Lehet ez az elindítója a pszichometrikus befogadásnak? Vagy tételezzük fel: a befogadónak volt egy ilyen víziója, és csak később találkozott az újságsztorival? Amelyben nem szerepelt kifejezetten, de a szerző utalhatott rá? Összefügghet a kettő? Meg tudja mondani?

Mr. Gurney izgalmában felugrott, és egy vastag kötet jegyzetet és újságkivágást szedett le a polcról. Az asztalra tette.

– Ez valami rendkívüli! – mondta. – Maga pontosan az 187l-es blackburne-i esetet írta le. Ha az ismétlődött meg, akkor nagyon nagy hír. Nézze csak meg!

Sally átolvasta a szöveget. Minden részletét pontos dátummal látták el, tudományos jegyzetapparátus is járt hozzá. Nagyon nagy volt a hasonlóság, bár a blackburne-i férfi látomása nem valami különös jelenséget érzékeltetett, hanem csak azt, hogy a fivére megúszott egy vasúti balesetet.

– Hány ilyen van, Mr. Gurney? – kérdezte a lány.

– Rengeteg. Egy élet munkája sem volna elég, hogy szétválogassam és elemezzem őket.

– Talán inkább ezzel kéne foglalkoznia, és nem a medicinával. Még egy valamit kell megmondanom: ez az egész, akármi legyen is, olyan, mint egy összeesküvés. Mint egy bűnszövetkezet. Biztosan fel akarja dolgozni. De nem tudna várni a publikációval, amíg elmúlik a veszély?

A férfi szeme tágra nyílt.

– Bűnszövetkezet? Összeesküvés?

Sally mesélt valamit a dolog hátteréről. Mr. Gurney izgatottan hallgatta.

– Hát akkor ezért tűntek fel Cambridge-ben – mondta végül. – Női nyomozók. Nem hinném, hogy éppen a nőnevelés úttörőiként. Természetesen megteszem, amire kér. És különben is, a mi jelentéseinkben mindig álneveket használunk. Becsületszavamra! Szélhámosság… Gyilkosság… Talán mégis a zenénél fogok kikötni.

Frederick csak délután találta meg a Streathembe vezető utat. Egy vagy két alkalommal a legegyszerűbb módon talált választ a problémáira: olyan embereket kérdezgetett, akik ismerősek lehettek a dolgokkal. Kifutófiúk meg küldöncök voltak a forrásai. Az a szóbeszéd járta, hogy Lord Wytham politikai karrierje ugyan leáldozott, pénzügyi tevékenysége viszont mindenképpen és kifejezetten virágozni kezdett, hiszen egy feltörekvő cég igazgatóságában foglalhatott helyet. Északi valami csodának hívták azt a vállalatot. Mi több, a Külügyminisztérium új államtitkára is sokat foglalkoztatta.

Mindent összevéve, Frederick saját délelőtti munkájával elégedett lehetett, megérdemelte azt a néhány csésze gyenge kávét.

Szürke és hideg volt a délután, vékony ónos eső kezdett szemerkélni. Várta az újabb találkozást Nellie Budd-dal. Erre gondolt, amikor befordult a pici utcába, ahol a hölgy lakott.

Különben nem is volt csöndes a pici utca. Nagy tömeg nézte ami történt: az utcácska bejáratánál egy négykerekű mentőkocsi is várakozott. Egy rendőr őrmester és két közrendőr próbálta megtisztítani azt az átjárót, ahol meg lehetett közelíteni a kocsit. Aztán két férfi jelent meg a bejáratnál. Hordágyat vittek, a tömeg szétnyílt, hogy átengedjék őket.

Frederick előrefurakodott. Az ott lévő egyenruhás felügyelő is látta, hogy hova igyekszik. Erőteljes, illetékesnek látszó férfi volt. Amikor a hordágy bekerült a kocsiba, a felügyelő Frederick felé lépett. A bámészkodók kíváncsian néztek rájuk.

– Mit óhajt, uram? – mondta a felügyelő, amikor elérte a kaput. – Vár valakit?

– Azért jöttem, hogy egy hölgyet meglátogassak – mondta Frederick. – Egy bizonyos Mrs. Buddról van szó.

A felügyelő átnézett a kocsira, intett a segédeinek, hogy csukják be a kocsi ajtaját és induljanak el, azután fordult csak Frederickhez.

– Lenne olyan kedves és bejönne egy percre? Frederick követte a szűk előcsarnokban, a közrendőr az ajtókat bezárta utánuk. Egy orvosnak látszó férfi jött ki a nagyszobából. Frederick egy lány zokogását hallotta belülről.

– Tudott válaszolni a kérdéseinkre? – kérdezte a felügyelő.

– Jaj, de sietnek! – mondta a doktor. – Adtam neki valami nyugtatót, most pár perc múlva már nagyon álmos lesz. Jobb lenne ágyba fektetni.

A felügyelő bólintott. Kinyitotta az ajtót, intett Fredericknek, hogy menjen át. Mrs. Budd kerevetén a szobalány ült. Zokogás rázta, vörösre voltak sírva a szemei. Legfeljebb ha tizenhat éves lehetett.

– Jól van, Sarah! – mondta a felügyelő. – Hagyja abba már a sírást és nézzen rám! Az asszonyát kórházba vitték, ott majd vigyázni fognak rá. Figyeljen most nagyon rám: látta már ezt az embert?

A lány, aki még mindig hüppögött és remegett, gyors pillantást vetett Frederickre. Megrázta a fejét.

– Nem, uram – suttogta.

– Nem ő volt az az ember, aki ma idejött?

– Nem, uram.

– Biztos ebben, Sarah? Most már teljes biztonságban van. Nézze meg jobban!

– Sohasem láttam ezelőtt. Becsszavamra!

Újra sírni kezdett. A felügyelő kinyitotta az ajtót, és kiszólt az egyik közrendőrnek.

– Davies, vigye fel a lányt és adjon neki egy pohár vizet vagy valamit!

A rendőr kivitte a lányt a szobából, ekkor a felügyelő újra bezárta az ajtót. Jegyzetfüzetet és ceruzát vett elő.

– Megmondaná a nevét, uram?

– Frederick Garland vagyok. A Burton Street 45-ből. Fényképész. Most, ha volna olyan kedves, elmondaná, miért lettem részese ennek a rögtönzésnek és mi ez a cirkusz a személyazonosságommal? Mi az ördög folyik itt? Mi történt Nellie Budd-dal különben?

– Ma kora reggel két férfi támadta meg. A szobalány engedte be őket. Azt mondta, hogy sebhelyes volt az arcuk. Fekete szemek, betört orr, ilyesmi. Maga is szépen ki van dekorálva, uram.

– Erről van szó? Már értem. Ezeket a sebeket akkor kaptam, amikor egy őrült a vasúti kocsi ajtaját rám nyitotta. Egyenesen a képembe lökte. És a hölgy? Hova vitték? Nagyon megsérült?

– A Guy Kórházba szállították. Jókora verést kapott szegény. Ami azt illeti, nem volt magánál, de azért remélhetőleg túléli, és jobban lesz. Azok ketten nem szeretik a kivégzést.

– El fogják csípni őket?

– El fogom csípni a gazfickókat – mondta a felügyelő. –Olyan biztos, mint ahogy a nevem Conway. Nem szeretem, ha ilyen dolgok folynak errefelé. Na most már elmondaná nekem, milyen kapcsolatban van Mrs. Budd-dal, uram? Miért jött hozzá látogatóba?

Frederick elmondta neki, hogy egy sor ismert médium fényképét készítette el a spiritiszták társaságában, és azért kereste fel Nellie Buddot, hogy megkérdezze, nem tiltakozik-e azért, mert az ő portréját is megcsinálta. A felügyelő bólintott.

– Igaza lehet, uram – mondta. – De ez a támadás, hát nem vittek magukkal semmit, amennyire a lány meg tudja ítélni. Nem rablás volt. Fogalma sincs róla, hogy miért került sor rá?

– A világon semmi – mondta Frederick.

És ez volt a színigazság, gondolta néhány perccel később, amikor elcsípett egy omnibuszt, hogy Southwarkba, a Guy Kórházba menjen. Bárcsak nagyobbat sózott volna a botjával Sackville koponyájára a megelőző éjszaka! A keze ökölbe szorult, nem volt előtte kétséges, ki volt az a két ember. De hogy miért? Ezt csak Bellmann tudhatja. Meg az a szemüveges kis pasas, az a Windlesham.

Majd még megfizetnek érte!

Egy lefátyolozott hölgy habozott szinte egész nap az egyik épület bejárata előtt, a Cityben, kis óndobozkával a hóna alatt. Időnként a bejárathoz ment, felemelte a kezét, körülnézett, aztán újra leeresztette és feladta, eltávozott. Isabel Meredith volt az, az iroda meg Sallyé.

Veleszületett szégyenlőssége (még anyajegy nélkül is szemérmes lett volna) és az elmúlt negyvennyolc óra viszontagságai megfosztották az akaraterejétől, nem tudott felmenni a lépcsőn, hogy bekopogjon. Végül a kétségbeesés legyőzte benne a félénkségét, és bekopogtatott – csak azért, hogy nagy csönd legyen a felelet. Sally nem volt ott.

Úgy indult el, hogy csaknem összeomlott lelkileg. Nem volt szerencsés véletlenekhez szokva, éppen ezért, amikor lehorgasztott fejjel egy tweedkabátos karcsú alakba ütközött, majdnem félreállt, és egy „bocsánatot kérek”-et suttogott. Nagyon meglepődött tehát, amikor az illető a nevén szólította.

– Miss Meredith? – kérdezte Sally.

– Óh, igen, igen! Miért? Úgy értem…

– Azért jött, hogy Lockhart kisasszonnyal találkozzon?

– Igen. De nem volt itt.

– Én vagyok az. Máshol volt dolgom ma délután, érdeklődnöm kellett különböző ügyekben, de vártam magát. Akkor bemegyünk?

Isabel Meredith majdnem összeesett. Sally látta, hogy meginog, elkapta a karját.

– Jaj, bocsánat. Nem tudok…

Sally érezte rajta a kétségbeesést. Nem lett volna időszerő most egy hideg irodahelyiségben üldögélni. Volt egy fiákerállomás az út szemközti oldalán. Egy perc múlva már a zsúfolt utcákon át Sally lakása felé zörgött velük a bérkocsi.

A meleg kandallóval szemben kényelmes székekre telepedtek, kancsó és teáscsészék, vastagon megvajazott sütemény volt előttük. A lábuknál, a színes szőnyegen nagyvonalú nemtörődömséggel egy tigris mérető, szénfekete kutya feküdt.

Lekerült a fátyol is. Isabel az egész arcával Sally felé fordult, nem is igyekezett elrejteni a könnyeit. Úrrá lett rajta az éhség, akkor is evett, amikor Sally egy szelet péksüteményt pirított a tőznél. Nem beszélgettek.

Végül aztán hátradőlt és becsukta a szemét.

– Úgy sajnálom – mondta.

– Micsodát?

– Hogy elárultam. Úgy szégyellem, annyira szégyellem!

– El tudott menekülni! Hála az értesítésének, Mr. Mackinnonra gondol, ugye?

– Igen. Én nem tudom, kicsoda maga, Lockhart kisasszony, de én nagyon megbíztam a barátjában, Jimben. Mr. Taylorban. Különben azt hittem, hogy maga kicsit idősebb. És pénzügyi tanácsadó! De a barátja azt mondta, hogy magát érdekli. Hát ezért jöttem.

Sally azt gondolta, hogy Isabel egyszerre büszke, szemérmes, mérges és szégyelli is magát.

– Ne is törődjön vele – mondta. – Én ugyan pénzügyi tanácsadással foglalkozom, de ez sok mindent jelent. Különösen most. És én érdekelt vagyok Mr. Mackinnon ügyeiben. Úgyhogy legyen szíves, mondjon el mindent, amit csak tud.

Isabel bólintott, kifújta az orrát, aztán kihúzta magát a székben, mint aki meghozta a döntését.

– Newcastle-ben találkoztam vele – mondta. – Mintegy tizennyolc hónappal ezelőtt. Egy színházi szabónál voltam alkalmazva, egy egészen pici cégnél. Engem észre sem lehetett venni. Nem kellett egész nap idegenek arcába néznem, a színészek meg a színésznők pedig nem olyan kegyetlenek, mint a közönséges emberek. Lehet, hogy gondolnak ezt-azt magukban, de jobban el tudják leplezni. Ráadásul gyakran gyermekesen hiúak is, csak nem is veszik észre. Boldog voltam.

Ekkor jött a főnökömhöz, hogy valami speciális kosztümöt rendeljen. A bűvészkabátoknak gyakran különleges zsebeik vannak, tudja, a hátsó rész alatt, vagy ezer más helyen. Amint megpillantottam… Volt már szerelmes valaha, Lockhart kisasszony?

– Beleszeretett?

– Teljesen. Örökre. Megpróbáltam ellenállni. Miben reménykedhettem végül is? De bátorított. Sokszor láttuk egymást. Azt mondta, hogy csak velem tud beszélni, egyedül. Már akkor is veszélyben volt. Gyakran kellett költözködnie – az ellenségei könyörtelenek voltak. Nem tudott egy helyen megmaradni.

– Kik voltak az ellenségei?

– Soha nem mondta meg nekem. Nem akarta, hogy én is veszélybe kerüljek. Azt hiszem, valamit ő is érzett irántam. Valami keveset. Talán. Minden héten írt nekem, minden levelét megtartottam. Most is itt vannak nálam.

Az óndobozkára mutatott. Mellette volt, a padlón.

– Emlegetett valakit, akit Bellmann-nak hívtak? Vagy Lord Wythamet?

– Nem hinném. Nem.

– Mégis, mit gondol, mi volt a baj vele?

– Időről időre elejtette, hogy valamilyen örökséggel kapcsolatos az ügy. Azt hiszem, hogy ő valamilyen nagybirtok örököse lehet, akinek a születéssel járó jogait valahogyan elcsalhatták. De őt csak a művészete érdekelte. Hiszen ő művész! És mekkora művész! Látta az előadását? Nem gondolja maga is, hogy nagyszerű?

Sally intett.

– Dehogynem. Én is azt hiszem. Beszélt valaha a szüleiről? A gyermekkoráról?

– Egyszer sem. Olyan volt, mintha az életének ezt a részét eltemette volna. Az egész élete, minden gondolata, minden pillanata a művészete volt. És én tudtam… tudtam, hogy nem lehetek az ő… – Nehéz dolog volt Isabelnek erről beszélni, a kezét tördelve bámult az ölébe. Aztán folytatta. – De tudom, hogy senki más se… ő, Lockhart kisasszony, tiszta. És zseni. Ha valamilyen kis szolgálatot tehetnék neki, akárhogyan – boldogan halnék meg. De én elárultam.

Hirtelen, viharos erővel tört fel belőle a zokogás, oldalt ráborult a székre, az arcát a kezébe temette. Chaka nem értette, lágy de éles hang tört fel az ő torkából is, egészen addig, míg Sally meg nem veregette a kutya fejét. Akkor újra leheveredett.

Sally Isabel széke mellé térdelt, és a kezét a vállára tette.

– Hogyan árulta el? Mondja el! – mondta. – Kérem! Csak akkor tudunk segíteni, ha tudunk mindent! Egyébként biztos vagyok benne, hogy maga nem akarta. Becsapták, vagy kényszerítették magát? Ugye?

Meredith kisasszony hüppögött, és feltárultak Harris és Sackville rémtettei: hogyan szaggatták szét a lány teljes árukészletét. Sallyn a félelem borzongása futott végig: mindezt nagyon is jól el tudta képzelni. Az ő irodáját is teljesen szétrombolhatják ezek a gazemberek!

– Nem mondtam el nekik, nem én! Akár meg is kínozhattak volna, akkor sem mondtam volna egy szót sem nekik. De ők hozzájutottak… a leveleim…

Azzal a kis óndobozt a melléhez szorította, olyan fájdalommal ringatta magán, mint ahogy egy anya haldokló gyermekével tenné. Sally ezt már alig tudta elviselni. Egy hideg hang mondogatta folyton belül, vajon te mikor szerettél valakit ennyire?

Félrelökte a dobozt, átölelte Isabelt, sőt meg is rázta kicsit.

– Figyeljen csak, én azt hiszem, hogy tudom, hogy ki küldte azokat a férfiakat. Azt az embert Windleshamnek hívják, ő meg Axel Bellmann-nak a pénzembernek a magántitkára. Ott volt ő is. Az a Windlesham, úgy értem. A Royal mulatóban, azzal a másik kettővel együtt. Jim meg még egy másvalaki, Mr. Garland verték ki őket onnan. Én beszéltem Mr. Mackinnonnal, de ő nem sokat mondott nekem. Tudja, hogy most hol lakik?

Isabel megrázta a fejét.

– Kijutott biztonságosan? Nem sebesült meg?

– Ép és egészséges.

– Jaj, hála istennek! De miért csinálják ezt az egészet, Miss Lockhart? Miért próbálkoznak vele?

– Bárcsak tudnám! Nézze csak, így nem mehet haza! Nem maradt hova mennie! Miért nem…

– A háziasszonyom arra kért, hogy mindenképpen menjek el – mondta Isabel csöndesen.

– Nem tudom kárhoztatni érte. Valóban nincs hova mennem, Lockhart kisasszony. A múlt éjjel a szabadban aludtam. Nem hinném, hogy én…

Becsukta a szemét és lehorgasztotta a fejét.

– Volna itt még egy szoba. Mrs. Molloy, a szomszédból megágyaz magának. Ne vitatkozzon! – folytatta Sally. – Segíteni akarok, de ez nem jótékonyság. Körülbelül egyformák vagyunk, találunk valami váltóruhát, és Mrs. Molloy csodálatos vacsorákat főz. Nem kell megköszönni semmit. Nekem még mindig van munkám meg otthonom.

Vajon meddig fog tartani ez az egész? Sally ezen gondolkodott. Bellmann fenyegetése most már a kelleténél jobban nyomasztotta. Eddig be sem vallotta magának. És a félelem ott ólálkodott minden árnyékban, odakinn. Isabel példája is bizonyítja, ezek nem haboznak, ha egy fenyegetést valóra kell váltani. Ameddig aztán a tányérokkal és teáscsészékkel, hálóingekkel és a tőzre való szénnel foglalták el magukat, ezek a rossz gondolatok eltűntek. Hanem később visszatértek megint, amikor Frederick benézett, és elmondta, mi újság Nellie Budd-dal.

Isabel ágyban volt, és ez Sallyt megelégedéssel töltötte el. Frederick a tűz mellett üldögélt és kávézott. Elmondta, hogy Nellie Budd még mindig öntudatlan állapotban van: fejbe verték. Az orvosok koponyatöréstől tartottak. Ápolják rendesen, de még nagyon korai lenne megmondani, mikor tér magához. Frederick virágot is vitt neki, az ágya mellé. Még a saját nevét is megadta, hogy ha nem találnának közeli hozzátartozót, legyen kit értesíteni. Arról ugyanis, hogy a hölgy nővére (talán Jessie Saxonnak hívják?) hol található, fogalma sem volt.

Mikor Sally beszámolt neki róla, hogy a két férfi Isabelnél is tett látogatást, azzal bólintott rá, hogy már várta. Harris és Sackville közös számláján egyre növekedett a tartozik rovat, várható volt, hogy benyújtják a számlát.

Frederick egy darabig csöndes rosszkedvvel bámult a tőzbe. Egyszer-egyszer megpiszkálta a botjával a szenet.

– Sally – mondta végül. – Nem akarnál átköltözni a Burton Streetre? A lány felült.

– Már túl vagyunk ezen, Fred! A válaszom, hogy nem. Semmi esetre sem.

– Nem ez volt a kérdés. Én már felhagytam vele, hogy a kezedet kérjem, nyugodtan meg is feledkezhetsz az egészről. Nellie Buddra gondolok. Ha egyszer ezek olyanok, hogy nem gond nekik egy nőt félholtra verni, jobban szeretném, ha közelebb lennél hozzám! Ennyi az egész. Sokkal nagyobb biztonságban lehetnél a Burton Streeten, és így…

– Elég nagy biztonságban vagyok itt is, köszönöm – mondta Sally. – Itt van Chaka, van pisztolyom is. Arra pedig semmi szükség, hogy egy szigorúan őrzött várban legyek bezárva.

Utálta ezt a szúrós, álszent, önelégült hangot magában. Amint kinyitotta a száját, tudta, hogy így fog történni, el is borzadt tőle, de mégse tudta elkerülni.

– Ne csacsiskodj! – mondta a fiú, és felállt ő is. – Szó sincs arról, hogy úgy őriznélek, mint az elátkozott hercegnőt a mesékben. Arról van szó, hogy megússzad élve. Itt dolgozhatsz normálisan, hiszen itt van a kutyád, és mint tudjuk, te egy légy szájából kilövöd a cigarettát, akár hátrakötött kézzel is.

– Nem érdekel a gúnyolódásod. Ha nem tudsz jobbat mondani…

– Figyelj csak! Azok a férfiak majdnem megölték Nellie Buddot, szándékaik szerint meg is gyilkolták volna. Szétdúlták Nemtudom kicsoda kisasszony üzletét. Gondolod, hogy egy másodpercig is habozni fognak, pláne az után a hirig után, amit kaptak tőlünk, hogy nálad is munkához lássanak? Beteges étvággyal fognának hozzá! Bellmann már meg is fenyegetett velük.

– Meg tudom védeni magam – mondta Sally. – És a te engedélyedre sincs szükségem ahhoz, hogy normálisan járjak el a dolgaimban, ahogy mondtad.

– Nem ezt mondtam. Mert nem ezt gondolom, és akkor nem is mondhattam így. Ha akarattal értesz félre…

– Nem értek félre semmit. Pontosan tudom, mit értettél azon.

– Ha tudnád, nem beszélnél ilyen szamárságokat! Emelkedő hangerejük felébresztette Chakát. A kutya a mellső lábaira állt, a fejét is felemelte, hogy Frederickre nézzen, majd lágyan morogni kezdett. Sally lenyúlt hozzá, és automatikusan megveregette a fejét.

– Nem hinném, hogy tudod, hogyan hangzik, mikor így beszélsz – folytatta halkabban. De nem a fiúra nézett, hanem a tőzbe bámult, érezte, hogy valami keserves ostobaság kerítette hatalmába. – Mintha védelemre és kényeztetésre volna szükségem Én nem vagyok ilyen. És mivel te úgy látszik mindezt nem vetted észre, kíváncsi lennék, hogy megnéztél-e egyáltalán?

– Te nézel engem bolondnak! – mondta a fiú, és valódi győlölet hallatszott a hangjában.

– A szíved legmélyén azt gondolod, hogy én sem vagyok más, mint a többi férfi. Nem, ez így nem igaz. Nemcsak férfiakról van itt szó. Te azt hiszed, hogy én ugyanolyan vagyok, mint a többiek, nők, férfiak egyaránt. Mert itt vagy te, és ott vannak a többiek, mi mindannyian. Akik mind alattad állunk.

– Nem igaz!

– De igaz!

– Ha én komolyan veszem a munkámat, nem vagyok könnyelmű vagy viccelődő, annyit jelent, hogy lenézlek, ugye?

– Igen. Mindig! Van fogalmad róla, milyen utálatos vagy most, Sally? A legjobb formádban csodálatos vagy, szeretlek is érte. Mikor a legrosszabb formádban látlak, nem vagy több, mint egy sima, önmagát mindig igazolni kívánó, hatalmaskodó teremtés.

– Én hatalmaskodó?

– Hallanod kéne magadat! Segítséget ajánlottam, egyenlő felek között létrejöhető, minden különösebb hivatkozás, elképzelés, sőt érzelem nélküli segítséget. Te az arcomba vágtad, hogy nem kell. És ha azt hiszed, hogy ez büszkeség….

– Te nem rólam beszélsz. Valamilyen fantáziaszüleményedről szónokolsz. Nőjél fel, Frederick!

Látta, hogy a fiú arca megváltozik. Valami olyasmi lángolt fel a szemében, amit a lány nem értett meg igazán. Azután kihunyt, úgyhogy Sally arra gondolt, valami meghalhatott benne. Kinyújtotta felé a kezét, de elkésett vele.

– Akkor fejezzük be! – mondta nyugodtan, felállt és felvette a botját is. – Ennyi bőven elég egy napra.

Sally is felállt, egy lépést tett a fiú felé. Ő azonban anélkül, hogy ránézett vagy egy szót is szólt volna hozzá, elment.

Aznap éjjel, miközben Sally a tűzhely hamuja mellett üldögélve egyik levelet kezdte a másik után, hogy Frederick-nek írjon, és mikor úgy találta, hogy a szavakat papírra vetni legalább olyan nehéz, mint kimondani, és mikor végül fel is adta az egészet és a fejével a térdére borulva sírva fakadt: miközben Frederick lapokat írt tele spekulációival és feltételezéseivel, és egymás után tépte össze őket, majd az új amerikai kamerájával pepecselt, mielőtt a türelmét vesztve a sarokba vágta volna: miközben Webster Garland és Charles Bertram dohányozva whiskyztek, fényről, árnyékról, zselatinról, kollódiumról, hőtípusokról, zárszerkezetekről és papírnegatívokról beszélgettek: mialatt Jim a fájdalom és a szerelem hullámain hánykolódva összekeverte az emelőket és rossz köteleket húzott meg, létrákat ejtett le és szelíden lesütött szemekkel tőrte, hogy az ügyelő átkaival árassza el: miközben Nellie Budd ájultan feküdt keskeny ágyán, Frederick virágai meg mellette egy széken hervadoztak: mialatt Lady Mary nyomorultan, de tökéletes csendben ült végig egy végetérhetetlen vacsorát: mialatt Chaka Sallyről, a vadászatról meg a nyulakról álmodott – egy ember kopogtatott bebocsátásra várva egy bejáraton a Sohóban.

Fiatalember volt, fürge, élénk és intelligens. Hagyományos estélyi öltözetben volt, mintha csak most érkezett volna a vacsorától vagy az operából. Ezüstfejő nádpálcájával egy népszerő dallam ritmusát dobolta a lépcsőn.

Ekkor felnyílt az ajtó.

– Á! – mondta Mr. Windlesham. – Jöjjön be, jöjjön be!

Oldalt lépett, hogy beengedje a látogatóját. Abba az irodába, amelyet akkor használt hivatalosan, mikor nem akarta, hogy a nyomok a Balti Házig vezessenek.

Gondosan bezárta az ajtót a fiatalember után, és a meleg, jól megvilágított helyiségbe ment, ahol mindaddig egy regényt olvasott.

– A kalapját és a kabátját kérem, Mr. Brown!

Mr. Brown átadta neki és leült. Kíváncsian a nyitott könyvre nézett. Mr. Windlesham látta, hogy mit néz.

– Ahogy manapság élünk – mondta – Anthony Trollope-tól. Szórakoztató könyv, egy pénzügyi spekulánsról szól. Szereti a regényeket, Mr. Brown?

– Nem nagyon szoktam olvasni – mondta Mr. Brown. Nagyon furcsa volt a beszéde, olyan akcentussal, amit Mr. Windlesham sehova se tudott tenni. Nem tartozott sem olyan osztályhoz, sem pedig olyan vidékhez, amivel addig találkozhatott. Ha valamihez kötődhetett, az a jövő volt, száz év elteltével lett mindennapos Mr. Brown hanghordozása, de alig volt elvárható, hogy erről Mr. Windlesham már akkor tudjon.

– Nincs időm olvasni – folytatta. – A mulatókat jobban szeretem.

– Igen, a mulató. Akkor térjünk az üzletre: magát nagyon melegen ajánlották nekem, nem kis részben azért, mert diszkrét. Egymás között azonban nyíltak is lehetünk, remélem. Jól tudom, hogy bérgyilkos?

– Pontosan, Mr. Windlesham.

– Mondja csak, nehezebb a nőket, mint a férfiakat?

– Nem. A nők, természetükből fakadóan, kevésbé gyorsak meg erősek, mint a férfiak.

– Nem egészen erre gondoltam. De mindegy.. Hány embert ölt meg már, Mr. Brown?

– Miért akarja tudni?

– Az ajánlólevelén dolgozom. Mr. Brown megvonta a vállát.

– Huszonegyet – mondta.

– Akkor szakember. Mi a szokásos módszere?

– Különböző. A körülményektől függ. Ha lehetőségem van rá, szívesebben használok kést. Bizonyos szakmai felkészültséget követel.

– És a szakszerőség fontos magának?

– Büszke vagyok a munkámra, mint minden profi.

– Ez így van. Én meg éppen most alkalmaztam két embert, akik nagyon távol állnak a professzionális színvonaltól! Sohasem bíznék egy ilyen munkát rájuk. Mik a tervei a jövőben, megmondaná?

– Nekem ambícióim vannak, Mr. Windlesham – mondta a fiatalember. – Ugyan a piac szilárd Londonban és a kontinensen, de nem túl nagy. Azt hiszem, a jövő az óceán túlsó partján fekszik. Csodálom az amerikaiakat. Jó néhányszor jártam odaát. Szeretem azt a népet, azt az életmódot. Gondolom, jól elboldogulnék közöttük. Van egy kevés megtakarított pénzem, a mostani munkám illetménye is hozzájárul majd. Még néhány megbízás, és befejeztem. Miért kérdezi? Ön… ööö… ismerős az olyan szakemberek piacán, akiknek hozzám hasonló szakmai felkészültségük van?

– Azt hiszem, igen – mondta Mr. Windlesham, szemüvegének aranykeretét villogtatva.

– Ki volna az érintett személy? – kérdezte Mr. Brown. Jegyzetfüzetet és ceruzát vett elő.

– Egy fiatal nő – mondta Mr. Windlesham – nagy kutyával.

Sally nyomott hangulatban ébredt, boldogtalanul. Talán csak azért, hogy ez is ellenkezzen vele, sokkal inkább áprilisi, mint novemberi, tiszta, meleg reggel várta: gyapjas bárányfelhők legelésztek a tágas kék ég mezején. Isabel meg ő szalonnás tojást reggeliztek pirítóssal, majd ezt követően Muswell Hillbe indult. Chakát a vendégével otthon hagyta.

Mrs. Seddon of Cromwell Gardens kellemes hölgy volt, olyan negyvenéves forma lehetett. Sallyt a kis fogadószobájába invitálta. Szemmel láthatólag örült neki, hogy a tanítványa, Miss Lewis Londonban van.

– Milyen helyes kislány volt! Nagyon remélem, hogy eljön és meglátogat. Nos, miben állhatok a rendelkezésére, Lockhart kisasszony?

Sally leült. Jól tette, hogy nem hozta Chakát magával, nem lett volna hova tenni. Még a két hölgy és a kerevet számára sem volt elég hely a sok hímzett párna miatt, így Mrs. Seddon maga a zárt erkélyre, egy hatalmas dísznövény alá telepedett. A szobában mindent agyondíszítettek: három kézimunka volt a kereveten, két külön terítő az asztalon, az ablakdeszkán kendők … Hímzett kézimunka keretezte a kandallópárkányt, még a madárkalickának is volt egy kis fodros szoknyája. A falon házi áldás függött ilyen felirattal: „Ki otthon pihen, kedvesem, nem rossz annak a kedve sem”

Sally letette a táskáját, és magyarázkodni kezdett.

– Egy Északi Csillag Öntöde nevű cégről szeretnék információkat szerezni. Van valaki, aki némi pénzt fektetett egy vállalatba, amely szerintem az Északi Csillaggal állhatott kapcsolatban. Most próbálok összerakosgatni mindent, amit csak tudok. Úgy értesültem, hogy a fivére ott dolgozott.

Mrs. Seddon megvonta a vállát.

– Bizonyos értelemben. Valami peres ügyről van szó, Miss Lockhart? Úgy értem, hogy csak magánügyben jött? Vagy valakit képvisel?

– Én az ügyfelem képviseletében jöttem – mondta Sally. Kicsit megdöbbentette Mrs. Seddon gyanúja. – Különben magam számára dolgozom, mint pénzügyi tanácsadó.

Mrs. Seddon arckifejezése gondterheltté változott.

– Hát nem is tudom, igazán – mondta. – Még sohasem hallottam… – nem akarta befejezni a mondatot, zavartan nézett körbe.

– Olyan nőkről, akik pénzügyi tanácsadóként dolgoznak? A legtöbb ember így van vele. De biztosíthatom, hogy igaz. Ilyen minőségemben találkoztam a tanítványával, Miss Lewissal is. És az az ügyfelem, aki a pénzét elvesztette, nő volt, tanárnő, akárcsak ön. Ha tudna mondani nekem valamit az Északi Csillag Öntödéről, talán a pénzét is vissza tudnám szerezni. Van valami furcsa abban az üzemben?

– Hát… nem is tudom, hogy hogyan kezdjem. Hogy furcsaság? Igen, van, azt hiszem. A fivérem, Sidney teljesen tönkrement tőle. Még mindig munka nélkül van. Nézze, Lockhart kisasszony, ezt elég nehéz megmagyarázni. Én magam sem igazodom el benne. Állítson meg, ha valamit nem ért, jó?

– Csak mondjon el mindent, ami az eszébe jut! Ne törődjön vele, ha nem látszik logikusnak.

– Jól van. Az én fivérem szakszervezeti ember. Szocialista. Azt hiszem, ez fontos. Jó ember különben, ezt még a férjem, Mr. Seddon is elismeri, pedig ő mindig a konzervatívokra szokott szavazni. De Sidney sajátságos szemszögből nézi a dolgokat, és lehet, hogy ez befolyásolta. Nem tudom. Szakmunkás, kazánkovács. Vagyis inkább az volt. A Walker and Sons Locomotiv gyárban. De a gyár nem ment jól, nem volt megrendelésük sem, nem is invesztáltak bele és a többi… Mindez …óh… két vagy három évvel ezelőtt történt. Nahát körülbelül ekkor volt, hogy a tulajdonosok eladták az üzemet egy másik cégnek. Azok meg egy új igazgatót küldtek oda, valami svédet, lehet, hogy hollandot, nem, mégis svéd lehetett. Ő aztán kezdte elküldeni az embereket. Nagyon furcsa volt az egész. Nem kellett neki új megrendelés sem, csak az volt fontos, hogy teljesítse, amit előírtak neki, azaz, hogy leépítse a létszámot.

– A fivére ekkor vesztette el a munkáját?

– Először még nem. Nagyon jó szakember volt, talán a legjobb az egész üzemben. Végig megtartották, nagyon kevesen voltak ilyenek rajta kívül. De nem szerették, tudja? Vicces volt valahogy az egész. Ez az új igazgató londoniakból és külföldiekből állította össze a csapatát. Körbesétált, jegyzetelt – mindent felírt, mindenkiről. Mit csinált, miért csinálta, mit csinált azután, meddig tartott az egész – és nem csak a munkával kapcsolatban. Magánügyekben is szaglálódott, hogy hol laknak, milyen templomba járnak, milyen klubhoz vagy társasághoz tartozhatnak, mik a családi körülményeik – minden ilyesmi érdekelte.

A szakszervezeti emberek ezt persze nem szerették. De nem tehettek semmit ellene, ha egyszer nem ott rendelték el a dolgot. Mégis folyt valami furcsa tevékenység az igazgató és a külföldi barátainak részvételével. Mindennap eljöttek, jegyzeteltek, méricskéltek, rajzoltak, ellenőriztek. Nagy pénz állhatott mögöttük, mindössze ennyit tudtak. De egyikük sem keresztezte az emberek útját.

Aztán május utolsó napján tartottak egy értekezletet. Minden megmaradt munkást meghívtak, hogy vegyen részt rajta: nem odarendelték, hanem meghívták őket. Gondolja csak meg! Azok az emberek voltak, akiket a legközelebbről ismertek, ne felejtse el! A legkisebb részlet sem kerülte el a jegyzetfüzetüket, tudták, ki mennyi házbért fizet és hány gyereke van.

Így hát az utolsó száz embert, körülbelül ennyien lehettek, összehívták egy bérelt csarnokban. Nem álldogáltak az udvaron, valódi értekezlet volt, leülhettek, frissítőket is kaptak, ha kívánták. Sohasem volt még ilyesmiben részük. A fivérem sem tudta bevenni, olyan rendkívüli dolog volt.

Mikor aztán összegyűltek mindannyian, bejött az igazgató a barátaival, és beszélni kezdett. Emlékszem, Sidney hogyan mesélt róla, milyen benyomást tett rájuk. A cég történetének legizgalmasabb fordulópontjához értek – mondták –, forradalmi fejlődésének kezdetére jutott. Nem emlékszem már a részletekre, csak arra, hogy valami vad izgalmat keltett benne, és a többiek is mind ugyanezt érezték. Majdnem vallásos extázis volt, mondta Sidney, márpedig ez nagyon furcsán hangzott a szájából, mondhatom magának. Olyan volt, mint egy újjáélesztési szertartás. A végén meg egy ember sem akadt közöttük, aki az életét ne adta volna érte, csak hogy ott dolgozhasson.

Mrs. Seddon elhallgatott egy pillanatra. Összehúzott szemöldökkel nézett a kandallóba. Sally azt mondta:

– De mire készültek? Nem valószínű, hogy ilyen beszéd után vasúti gépeket akartak volna építeni. Elmondták, hogy mi a tervük?

– Nem, akkor még nem. A beszéd a ragyogó jövőről szólt, békéről, prosperitásról, meg arról a nagy munkáról, amelyet az emberiség üdvéért fognak elvégezni. Hogy egy életen át biztos munkájuk lesz, nyugdíj, új székház, ha aláírnak valamit valahol. És, igen, mindezekért az előnyökért cserében (még valamilyen egészségbiztosításról is szó esett) csak a szakszervezeti tagságról kell lemondaniuk. Azt is alá kellett írniuk, hogy sztrájkolni sem fognak.

Azok az emberek meg ugrottak és aláírták. Volt valami titkos záradék is valahol, nem tudom, mennyiben volt ez törvényes, de jogász is volt köztük, aki megmagyarázta, mondta Sidney. Csak utólag gondolta, hogy mégis milyen furcsa volt az egész.

Akadt azért néhány férfi, aki óvatosabban viselkedett. Az egyik Sidney volt. Megkérdezték, kaphatnak-e egy napnyi gondolkodási időt? Hát persze, mondta az igazgató. Mi nem erőltetünk senkit. Szabadon választhat mindenki. Gondolkozzon egy hetet, mondta, hiszen maga a legjobb elérhető ember, nagyon sajnálnánk, ha el kéne veszítenünk. Hízelgett, tudja, Lockhart kisasszony.

Így a fivérem hazament, és beszélt a feleségével. Vagy egy fél tucat hozzá hasonlóan óvatos ember akadt rajta kívül, de másnap majdnem mindannyian aláírták. A szakszervezet megpróbált tiltakozni azeset miatt, de mit tudtak volna felajánlani az igazgatósággal szemben? És Sidney hallott valamit egy barátjától. Az a Munkások Irodalmi és Filozófiai Intézetében dolgozott. Az a hír járta, hogy az új igazgatóságnak egy másik közeli cégben is van érdekeltsége. A Furness Öntödéről volt szó. Azt tervezték, hogy egyesíteni fogják a két üzemet, ez lesz az a nagy munka, amely az emberiség üdvéért békét és virágzást teremt az egész földön.

Csakhogy az én fivérem pacifista, tudja, Miss Lockhart. Nem támogat semmiféle harcot vagy erőszakot. Vallásos nevelésben részesült, akárcsak én, de mikor megnősült, a quakerek*((kvékerek) A 17. sz.–ban alapitolt angol szekta. Fő jellemzőjük a gyakorlati jótékonykodás, egyszerűség, az eskü és a katonai szolgálat megtagadása, a tolerancia.) kezdték érdekelni. Sohasem lett annak a szervezetnek a tagja (nem is tudom, hogy hogy hívjam), inkább barátjuk volt. De az igazgatók nem tudhattak erről, mert még mielőtt kiderült volna, megszabadultak tőle.

A Furness Öntöde, akármilyen ártatlanul hangzott is a neve, ágyúkat gyártott. Lövegeket. Röviden: fegyvergyár volt.

Így hát azt mondta, köszönöm, inkább nem. Kifizették, és azóta nincs munkája. Időnként küldök neki némi pénzt, amikor csak meg tudom oldani. Azonkívül, hogy valóban összeolvadt a két cég, és azóta sem a Furness Öntöde, sem Walker and Sons, hanem Északi Csillag Öntöde, többet nem tudok mondani.

Sally úgy érezte, hogy tapsol titokban. Megvolt az első szilárd bizonyítéka rá, hogy mit csinál Bellmann. Ágyúk, puskák, fegyverzet.

– Mrs. Seddon, nagyon nagy segítséget nyújtott, – mondta. – El nem mondhatom, milyen hasznos információk ezek. A fivére említett valaha is egy Hopkinson- önszabályozónak nevezett készüléket? Nem hinném.

A hölgy kételkedve nézett vissza.

– Ha említette volna is, nem emlékszem rá – mondta. –Sohasem beszélt nekem gépekről. Mi az?

– Nem tudom. Ez az egyike azoknak a dolgoknak, amiket ki kell találnom. Felkereshetném a fivérét, hogy beszélgessek vele? Kíváncsi lennék rá. Mi a címe?

– Le fogom írni magának. De… talán… nem kellett volna beszélnem magának, Miss Lockhart. Végül is, nem az én dolgom.

– Senkinek sem tett titoktartási fogadalmat, Mrs. Seddon. De, ha kérték volna is rá, nem hiszem, hogy törvényes eljárás lett volna. Akkor vetemednek ilyesmire, ha nem tudják, semmire sem jó. A fivére teljesen jól reagált. Szeretnék felkerekedni és megmondani neki.

Mrs. Seddon felhajtotta a kis íróasztal fedőlapját, a tollát tintába mártotta, és egy nevet meg egy címet írt egy lapra.

– Szegényes körülmények között él most – mondta habozva. – Hozzá képest én nagyon jól vagyok. Mr. Seddon a Howson és Tomkins épületfa-nagykereskedésének egyik főtisztviselője, tehát gondoskodva van rólunk. A fivérem pedig idősebb ember. Azt próbálom érzékeltetni, hogy ugyanabból a környezetből indultunk, és én nem is felejtkeztem meg róla. Szegények voltunk ugyan, de mindig voltak könyvek a házban, és magazinok is. A Háztartási Tudnivalók és a többi, tehát nálunk becsülete volt a tanulásnak, büszkék voltunk rá. Én mindig is az voltam, ezért is jártam vasárnapi iskolába. Hogy Sidney mihez tud kezdeni a társaság nélkül, nem tudom… De én meg csak locsogok itt… Az a szomorú tény, hogy nem tetszik nekem az egész. Van valami rossz benne, és én nem tudom, micsoda. Tessék a cím.

Azzal átadta a kártyát Sallynek.

– Óvatos lesz, ugye? – kérdezte. – Maga érti a mesterségét, vagy nem? Írni fogok magáról. De nyugtalan vagyok, hiába is tagadnám. Remélem, nem okoz semmi kényelmetlenséget neki.

Sally megígérte, és elindult a Burton Street felé.

Félt bemenni, de nem várakozott sokáig. Nagy nyüzsgés és zőrzavar fogadta, hiszen a munkások a vakolást az új stúdióban már befejezték, de az üvegesek még nem érkeztek a helyszínre. Webster ingerülten tárgyalt a díszítőcég főnökével. Frederickkel úgy találkozott, hogy éppen a régi stúdióból lépett ki. Néhány exponált lemez volt a kezében.

– Hello – mondta fásultan.

– Meglátogattam Mrs. Seddont – mondta Sally ugyanúgy. – Azt hiszem, most már tudom, mivel foglalkozik. Az Északi Csillag Öntöde. Sok dolgod van?

– El kell vinnem ezeket Mr. Pottshoz! Jim a konyhában üldögél.

Átment az üzleten. Jimet a konyha lócáján találta. Egy tintásüveg és egy piszkos papír fölött meresztgette a szemét. Mikor Sally bejött, eltolta magától, és odafordult hozzá.

– Mi van, Sal? – kérdezte.

– Megmondom rögtön, ha Fred bejön. Egy perc! Hogy van a fogad? A fiú egy grimaszt csinált.

– Ront a szépségemen, mi? – mondta. – Nem fáj már nagyon, de a szilánkok kezdenek kidolgozódni a számban. Szeretnék még egyet bemázolni annak a fickónak az orrára. Hozzá kell tegyem.

– Hát akkor miről van szó? – kérdezte Frederick, és bezárta az ajtót.

Sally végigment mindazon, amit Mrs. Seddon mondott neki. Mikor befejezte, Jim nagyot füttyentett.

– Akkor hát megvan, hogy mivel foglalkoznak ezek? – mondta. – Ágyúk vasúti kocsin!

– Nem vagyok biztos benne – mondta Sally. – A Walker and Som mozdonyokat gyártott, nem kocsikat. És a Hopkinson-önszabályozó is úgy hangzik, mint aminek valami köze van a gőzhöz. Egyikünknek oda kell mennie és meg kell fejteni. Megvan Mr. Paton címe is. – Frederickre nézett: – Megtennéd?

Frederick nem szólt egy percig semmit, aztán azt mondta:

– Azt hiszem, igen. De miért én? Azt hiszem, te volnál a legalkalmasabb. Te vetted fel először a kapcsolatot velük. Amellett te sokkal többet tudsz a fegyverekről, mint én.

A lány elpirult.

– Én nem tudok olyan jól beszélni az emberekkel – mondta. – És… egy csomó nyomoznivaló is lesz ott. Beszélni kell az emberekkel, meg ki kell találni dolgokat. Ezekhez te értesz, nem én. Te vagy a legjobb. Neked kéne.

A szavainak volt valami rejtett értelme is, Sally remélte, hogy legalább a pillantásából kiderül. Az arca lángolt, de egyenesen a fiú szemébe nézett, és látta, hogy bólint. Az órára nézett.

– Fél tizenegy van. Jim, ideadnád nekem a Bradsbaw-tl?

A Bradshaw vasúti menetrendből megtudta, hogy mintegy fél órán belül a King's Cross állomásról indul egy vonat. Mialatt Jim kocsiért ment, és Frederick néhány dolgot egy zsákba hajigált, Sally röviden lefirkantotta, amit Mrs. Seddontól megtudott, Mr. Paton címét is felírta. A ceruzája is elkopott, de addigra már Frederick kalapban, kabátban visszajött. A lány összehajtotta a papirost és átadta neki.

– Milyen nap van ma? Csütörtök? Becserkészem a terepet, és meglátom, hogy mire jutok. Szombatra itt vagyok, remélem. Viszlát.

Csak ennyit mondott.

– Mr. Blaine begolyózik odaát – mondta Jim, mikor visszajött. – Azt hiszem, megsegélhetem némiképp. Úgysincs mit tennem. Majd később fogok elnézni Nellie Buddhoz, volna kedved hozzá? Vajon magához gyön az öreglány?

– A Szabadalmi Könyvtárba megyek – mondta neki Sally. – Nem is értem, hogy nem gondoltam rá előbb!

Akármi is legyen az a Hopkinson-izé, biztosan szabadalmaztatták.

– Meg vagy te győződve róla, hogy köze van az Északi Csillaghoz? Gondolom, Nellie Budd transzállapotában merült fel. Azért valami még az eszembe jutott! Miss Meredith. Tudom, hogy hímzőnő, de az irodában is egész jól elboldogulhat. Most még haszontalan tehernek érzi magát, és mindenkit azzal gyilkol, hogy önmagát hibáztatja mindenér'. Nem, rendben van, visszavonom, ez nem volna tisztességes tőlem, de Mr. Blaine-t megsegélhetné, nem igaz? Kettőt egy csapásra! Megakadályozzuk, hogy az öregfiú a belét kimelózza, és a csaj is hasznosnak érezheti maj' magát. Na? Mit gondolsz?

Válasz helyett Sally megcsókolta.

– Jobb, mintha patkány lenne egy kotorékban – mondta Jim.

– Egy micsoda?

– Kotorékkutyák között! Jó ötlet, mi? Megyek is és meglátogatom, mielőtt elmennék a kórházba. Hátha elfelejtkezik ettől Mackinnonról. Talán.

A vasúti közlekedés remek volt. Nem sokkal múlt hat óra, mikor Frederick a Barrow-i Vasúti Szállodában már szobát is foglalt. Csak egy kis idő telt el azután, és megtalálta a címet, amit Sally felírt neki. Kopogtatott a kis teraszos ház ajtaján. Körülnézett az utcán is. Nehéz lett volna megmondani, hogy milyen lehetett a környék napvilágnál, talán tiszteletre méltónak is látszott, ha a szegénységétől eltekintünk. A gázlámpák fényében minden kopogtató ragyogott, minden lépcső ki volt súrolva, de már egy utcával arrébb a szennyvíz egy nyitott csatornába folydogált.

Aggódó tekintető, ötvenes asszony nyitott ajtót.

– Mrs. Paton? – kérdezte Frederick, és levette a kalapját. – Mr. Paton… Mr. Sidney Paton itthon van?

– Igen – mondta az asszony. – Ugye nem a háziúrtól jött?

– Nem, nem – mondta Frederick. – Garland a nevem. Egy kollégám beszélt a sógornőjével, Mrs. Seddonnal, és ő meg véletlenül megemlítette Mr. Paton nevét. Abban a reményben jöttem ide, hogy beszélhetek vele.

Az asszony még mindig ideges volt, mikor egy kis konyhába vezette. A férje egy pár csizmát javítgatott. Felállt, hogy kezet fogjon Freddel. Az alacsony, karcsú, tömött bajszú ember ugyanazt az aggódó arckifejezést mutatta, mint a felesége.

– Szívesen behívnám a nagyszobába, Mr. Garland – mondta –, csakhogy ott nincs befűtve. És különben sincsenek meg a bútorok. Olyan is akadt, amit az esküvőnk óta őriztünk. Mivel segíthetnék?

– Nem kertelek, Mr. Paton – mondta Frederick. –Szükségem van a segítségére, de meg is fogom fizetni. Tessék mindjárt kezdetnek öt font.

Mrs. Paton halkan felkiáltott és leült. Paton csodálkozva fogta meg a bankjegyet, amit Frederick adott, de nem tette el. Kirakta az asztalra.

– Nem tagadom, hogy öt font nagy áldás volna nekünk – mondta lassan –, de mielőtt elfogadom, előbb tudnom kell, hogy milyen segítséget kért tőlem érte. Kérem, üljön le, Mr. Garland!

Mrs. Paton, amikor magához tért a meglepetésből, felállt, hogy elvegye Frederick kalapját és kabátját. A fiú a tűzhely túloldalán egy karosszékbe ült. Mr. Paton invitálta oda. Körbepillantott: tányérok és bögrék csillogtak példás rendben a kredencen, nedves konyharuhák száradtak kötélen a lámpa melegében. Hatalmas drappszínű macska szundikált a tűzhelyen, egy szemüveg is pihent az Emma egy kötetén. Ott, ahova a csizmadia letette, amikor Mr. Paton lábbelijét kezdte újra sarkalni. Mr. Paton látta, hogy mit néz, és szembeült vele.

– Rengeteg időm van olvasásra mostanság – mondta. –Már túljutottam Dickensen és Thackeray-en, most Jane Austin van soron. Talán ő a legjobb közöttük. Hát akkor, Mr. Garland, miben segíthetnék?

Fredericknek rögtön megtetszett ez az ember, el is határozta, hogy mindent elmond neki. Az elbeszélés egy kis időbe telt. Azalatt Mrs. Paton egy kis teát készített nekik, és egy tányérra kétszersültet rakott.

– Amit tudnom kéne – mondta végül –, hogy mi folyik az Északi Csillag Öntödében. Ha véletlenül úgy határozna, hogy nem mondhatja el nekem, mert az egészet valami üzleti titoknak érzi, meg fogom érteni. Én viszont elmondtam önnek az egész hátterét, beláthatja, miért akarom tudni, hogy mi sül ki belőle. Mi a véleménye?

Mr. Paton bólintott.

– Ez tisztességesen hangzik. Legalábbis nekem. És meg kell mondanom, még sohasem hallottam ilyesmiről eddig. Mit mondasz, drágám?

A felesége tágra nyílt szemmel ült az asztalnál, és figyelte mindazt, amit Frederick mondott.

– Mondd el neki! – mondta. – Mondj el mindent! Amennyit csak akarsz! Ennek a cégnek te nem tartozol semmivel.

– Én is így gondolom – mondta Mr. Paton. – Tehát, Mr. Garland…

A következő húsz perc alatt Frederick mindenről tudomást szerzett, ami csak a vasúti gyárban történt, mióta Bellmann átvette. Most már az Északi Csillag Öntöde Közlekedési Gyáregysége Kft.–nek nevezték az egyik felét. A másik felét, a fegyvergyárat, amelyet azelőtt Furness Öntöde néven ismertek, most Kutatási Gyáregységnek hívták. Megvolt, hogy miért, és ez a tény eléggé el is keserítette Mr. Patont.

– Nagyon ügyes emberek azok, akárkik legyenek is – mondta, és hátradőlt a karosszékben, hogy helyet csináljon a macskának. Az meg az ölébe ugrott, úgy kedveskedett neki. – Egy Kutatási Gyáregység nem bánt senkit. De az, hogy kutatás, mást jelent önnek meg nekem, és teljesen mást az Északi Csillag Öntöde Kft-nek. Mészárlást és vérontást gyáregység inkább lehetne. Csak az nem mutatna olyan jól a gyárkapun, nem igaz?

– Miért pont ez a két gyár kellett? – kérdezte Frederick. – Mi közös van bennük?

– El fogom mondani, miről fecsegtek, Mr. Garland. Könnyen lehet, hogy titok, de az a szóbeszéd járta. Sokat hallottam a társaságban is. Tudja, nem engedhettem volna meg magamnak a tagsági díjat ezekben az időkben, de a nővérem volt olyan kedves, hogy…

Szóval az a hír járta, hogy az Északi Csillag Öntöde egy új típusú ágyún dolgozik. Volt valami fedőneve: Hopkinson-önszabályozó szerkezetnek hívták, de azt suttogták mindenfelé, hogy nem más, mint egy gőzágyú.

Frederick felült, és előkapta a noteszét. Megtalálta benne azt a papírdarabot is, amelyre Jim Nellie Budd transzállapotban kiejtett szavait feljegyezte. Kisimogatta és odaadta Mr. Patonnek.

A férfi a szemüvege után nyúlt, a papírt a lámpa fényébe tartotta, hogy elolvassa.

Nem Hopkinson, de nem lehet tudni… Az önszabályozó… Az Északi Csillag – Füst, köd, tőz… Tele van tűzzel, meg halállal, csövekkel… gőzcsövekkel… Észak csillaga alatt. – olvasta hangosan. Aztán letette a papírt.

– Hát ez a legfurcsább dolog, amiről csak hallottam. Ami a Hopkinsont illeti, én nem tudok többet mondani róla magának. De ismerek egy fickót, aki tudna. Hogy fog-e, azt sem tudom biztosan, de Henry Waterman derék egy ember, ezt tudom, és bizonyára nem boldog attól, amihez segédkezet kell nyújtania. Ő is nagyon gondolkozott rajta, hogy aláírja-e a szerződést. Azt hiszem, most már azt szeretné, bárcsak ne írta volna alá. Unitárius, tudja, de lelkiismeretes ember, azt mondhatom.

Húsz perc múlva Mr. Paton egy semmitmondó külsejű ház elé vezette Fredericket. A házon festett felirat hirdette, hogy az a Munkások Irodalmi és Filozófiai Társasága.

– Jó könyvtárunk van itt, Mr. Garland – mondta. –Minden második kedden vitát rendezünk, és előadásokat is tartanak. Be lehet iratkozni. Látja, az ott már Henry Waterman. Jöjjön, bemutatom.

Bementek a könyvtárhelyiségbe. Kis szoba volt, egy asztal és tizenkét szék teljesen betöltötte. A könyvespolcokon különböző társadalmi és filozófiai témájú könyvek sorakoztak. Mr. Waterman, nagydarab, komoly képű, ötvenes férfi egy olajlámpa fényénél olvasott.

– Hadd mutassam be neked, Henry, Mr. Garlandot, Londonból. Nyomozó – mondta Mr. Paton.

Mr. Waterman felállt és kezet rázott vele. Frederick már másodszor mondta el a történetet, de ez alkalommal már lerövidítette. Mr. Waterman figyelmesen hallgatta. Amikor Frederick befejezte, úgy bólintott, mint aki megoldott egy problémát.

– Mr. Garland, maga most határozott helyettem – mondta. – Meg fogom szegni az ígéretemet, de jogtalanság volt kicsikarni. Mesélek a gőzágyúról.

Teljesen új elveken működik. Új a mechanikája, új stratégiát szolgál, mindenképpen új. Én kazánkovács vagyok, nem tudok semmit az ágyúkról, de mondhatom magának, borzasztó. Azon dolgoztam, hogy a nagy nyomású gőz csővezetékrendszerét kidolgozzam. A legkomplikáltabb mérnöki feladat volt, amivel csak életemben találkoztam, de csodálatos tervrajzzal, csodálatos tervezéssel, nagyszerűen kitalált szerkezet. Sohasem gondoltam volna, Mr. Garland, hogy egy gépezet egyszerre lehet gyönyörű és átkozott.

Közönséges vasúti kocsira építették, legalábbis látszólag, de különlegesen megerősített rugói voltak. Az aránylag kis kazán és a tűzszekrény a kocsi hátuljában volt elhelyezve. Nem szerelvény vontatására tervezték, de azért nagyon ellenálló volt. Könnyen el lehetett érni benne a négyszáz font per négyzethüvelyk nyomást. Mondhatom, még száz lehetett tartalékban. És kokszot égetett, füst nélkül, tudja? Sosem lehetett tudni, mikor volt begyújtva.

Ha az ember az ágyú szót hallja, mire gondol? Hosszú, kiálló csőre, ugye? Hát ez nem ilyen volt. A kocsi úgy nézett ki, mint egy akármilyen közönséges tehervagon, a lyukaktól eltekintve. Ügyes kis lyukacskák voltak rajta, hatezer mindegyik oldalon.

Harminc sor, kétszáz soronként. És mindegyik lyuk másodpercenként öt golyót köp ki magából. Hát erre kell a gőz, tudja. El tud képzelni egy olyan ravaszt, amely tizenkétezer gépfegyvert hoz működésbe egyszerre? Minden ilyen elsütő billentyűnek négyszáz fontos gőz kell, Mr. Garland.

És ezzel még nincs vége. Nem nagyon ismerem a tüzelési oldalát a dolognak – az én feladatom az volt, hogy biztosítsam, mindenhová jusson gőz a csövekben. De hallottam, hogy egyfajta Jacquard-mechanizmus vezérli a tüzelési rendszert. Biztosan látott már ilyesmit – olyan lyukasztott kártyákból álló csomag. Szövőgépeknél használták, hogy a textől mintázatát ki tudják alakítani. A tüzér akár egy egész sort működésbe hozhat, aztán az alatta lévő következőt, az oszlopokat függőlegesen is elsütheti esetenként, tüzelhet blokkokban, röviden tűzzel áraszthat el mindent, az egész fegyverrendszerből is úgy, ahogy csak tetszik. Ez a vezérlő nem lyukkártyákkal dolgozik, ugyanazt az elvet elektromos kapcsolásokkal oldják meg. Egy tekercs viaszos papírra felhordott vékony grafitréteg biztosítja. Mondhatom, Mr. Garland, aki ezt megtervezte, az majdnem zseni. A legmeglepőbb gépezet, amit csak láttam életemben.

De gonosz. És hatalmas. El tudja képzelni, milyen hatást gyakorolhat az emberi testre? Minden köbhüvelyknyi levegő ötszáz, nem, ezer yardon belül tele van vörösen izzó lövedékkel! Hogy rombol, az nem kifejezés. A Jelenések könyvéből vett szavakkal lehetne csak leírni.

Hát ez a gőzágyú. Egyet már exportáltak, nem is tudom, hogy hova. Most egy második is majdnem készen van, egy-két hét még, és ki lehet próbálni… így most láthatja, Mr. Garland, miért nem vagyok boldog tőle. Sidney tisztességesebb volt az egésszel kapcsolatban. Szeretném, ha én is nemet mondtam volna már a kezdet kezdetén nekik, akárcsak ő. Beteg vagyok a gondolattól is, hogy az én szakmai tudásom, amire különben büszke vagyok, ilyesminek a létrehozásában segédkezett. Hogy én és a társaim ennek a világra jöttében bábáskodunk.

Megállt, rövid, vasszürke hajába túrt, aztán laposan a könyv két oldalára helyezte a kezét. Sally kedvelné ezt az embert – gondolta Frederick.

– Nagyon hálás vagyok, Mr. Waterman. Nagyon sok mindent tisztázott. Mit tud a cég vezetéséről? Ismeri Bellmann nevét?

– Bellmann? – Mr. Waterman megrázta a fejét. – Nem mondhatnám, hogy valaha is hallottam volna ezt a nevet. Viszont közismerten idegen tőke van a cégben valahol. Külföldi ember ez a Mr. Bellmann?

– Svéd. Valamilyen orosz kapcsolattal.

– Orosz! Hát ez a lényeg! Emlékszik, hogy mit mondtam a tervezőről? Hogy egy zseninek kellett lennie? Hopkinsonnak hívták. Legalábbis ezt mondták, bár nem látta őt senki. A műszaki rajzokon, amiket használtunk, ott volt rövidítve, hogy HOP. Olyan furcsán nézett ki, mintha négy betűből állt volna és mintha elírták volna a K betűt. Egy helyen meg fel volt hajtva a papír, nem volt jól látható. Le fogom írni magának.

Elkérte Frederick ceruzáját és ezt írta: HOPA

– Ez az utolsó betű nem K, hanem D! Ismeri a cirill ábécét, Mr. Garland? A cirill nagy D kísértetiesen hasonlít a mi nagy A betűnkre. Engem érdekelnek a különböző nyelvek, különben nem ismertem volna fel. És most, hogy látom, hogy az D betű, már egészen másra gondolok. Oroszul van írva. A mi írásunkkal ilyen lenne:

Azt írta: NORD

– Nordenfels! – mondta Frederick. – Istenemre, Mr. Waterman, beletalált!

– Nordenfels? – kérdezte Mr. Waterman.

– Egy svéd mérnök, aki eltűnt Oroszországban. Nagyon valószínű, hogy megölték. Hát, a fenébe is, ez csodálatos! Azt mondja, hogy egy-két héten belül ki fogják próbálni az új ágyút?

– Így van. Már kipróbálták a különböző rendszereket, a kazánt, a lövedéktovábbítást, az elektromos generátort, most már összeállt jóformán az egész. Thrulbybe viszik próbára. Nagy hajóágyúkat szoktak néha a tengeren mozgó célpontokra leadott lövésekkel kipróbálni arrafelé.

Hát ez minden, amit tudok, Mr. Garland. De most gondolom, maga is mond nekem valamit. Miért érdekli ez az egész? Mihez fog kezdeni vele?

Frederick bólintott.

– Jogos a kérdés. Detektív vagyok, Mr. Waterman, engem az az ember érdekel, aki mindezek mögött áll. A gőzágyú gyártása nem ütközik a törvénybe, amennyire én tudom, de most már kezdem látni, hogy mire akarja használni, és amint valamit rá tudok bizonyítani, megteszem. Azt viszont már most meg tudom mondani, mit szeretnék tenni az ágyúval: letörölném a föld színéről.

– Hallja? – mondta Mr. Paton.

– Meg is tudnám mutatni magának – kezdte Waterman, de az ajtó kinyílt, és egy másik ember érkezett. Pár könyvet hozott.

– Bocsánat, Henry – mondta. – Ne törődj velem, csak folytassátok!

A másik két ember egy kicsit hátrahőkölt, de Frederick zavartalanul folytatta.

– És milyen más előnyöket biztosít az önök társasága?

– Hát igen, Mr. Garland. Ez a szövetkezeti társulásból nőtt ki, de a tulajdonképpeni magja a könyvtár volt. Néhány könyvet a Rochdale Levelező Társulat ajándékozott…

Az a másik ember nem akart továbbállni, ez kiderült rögtön. Inkább a többiekhez csatlakozott, hogy a hely történetéről fecsegjen. Frederick csakhamar két dolognak is a tudatára ébredt: először, hogy mindannyian nagyon büszkék voltak arra, amit felépítettek, másodszor, hogy percről percre szomjasabb lett.

Elhárította tehát az épület további részének megtekintésére szóló szíves invitálást, továbbá a szövetkezeti társulás könyvelésébe sem kívánt bepillantást nyerni (ezt az élvezetet, mint mondta, a következő látogatásának idejére hagyta), elköszönt Mr. Watermantól és kiment. A szemben lévő ház falán egy hirdetményt talált, arra bámult, kezdetben nem is tudta, hogy miért.

Lassan nyolc óra lett. Sötétedett, hideg lett, ezt néhány csepp eső kísérte, a gázlángok lobogtak a változó irányú szélben. Megvilágosodott néhány ablak, meleg áramlott ki egy közeli kocsma bejáratán. Férfiak vánszorogtak a munkából hazafelé, asszonyok sürgölődtek a konyháikban, néhány heringgel és véres hurkával bajlódva. Mindez a helységnek élénk emberi tevékenység látszatát kölcsönözte. De amin Frederick szeme megakadt ezúttal, az nem ez volt. A sánta ló sem, egy csinos lány sem, a marakodó gyerekek sem, akik egy sapkán veszekedtek.

A színlapon egy név ugrott elé. Aztán szemérmesen újra elveszett. A Paramount mulató műsora e héten, a művészek névsora:

A Nagy Goldoni és galambjai – Mr. David Fickling, a lancashire-i bohóc – Laar Professzor, a rendkívüli varázsló – Miss Jessie Saxon, az utolérhetetlen énekesnő – Mr. Graham Chainey – a Cheeeky Chappie…

Jessie Saxon.

Az öreglány… Nellie Budd nővére!

– Mi történt, Mr. Garland? – kérdezte Mr. Paton. Meglátta, hogy Frederick megáll, pislog, keményen megnéz valamit, lekapja a kalapját, megvakarja a fejét, visszacsapja a kalapját és pattint az ujjával.

– Elfogott a kultúrszomj, Mr. Paton. Ellenállhatatlan hullámokban tör rám. Velem tartana? Hol is van az a Paramount mulató?

Mr. Paton elzárkózott, és így Frederick megköszönte neki a segítségét. Egyedül ment oda. A Paramount mulató a maga műfajában kényelmes, barátságos intézmény volt, bár kicsit lerongyolódott állapota hanyatlásról árulkodott. A műsor első fele sem dicsekedhetett túlságosan. Nem volt valami fényes.

Jessie Saxon a második rész közepén lépett fel, a bohóc és a zsonglőr között. Frederick megrázkódott a meglepetéstől, annyira hasonlított a nővérére. Nemcsak a kinézetét, hanem a modorát tekintve is ugyanolyan közönséges, humoros, meg egy kicsit durva volt. Tudta, hogyan kell bánni a közönségével. A nézők meg élvezték, noha egyáltalán nem nyújtott semmi különlegeset. Néhány érzelmes dal és egy amolyan családi jellegű tréfa tette kétségtelenné, hogy itt régi kedvencük volt. Az is biztos, hogy sohasem volt képes (vagy nem is akart) délen sikert aratni.

Frederick bókjait az öltözőjébe küldte, egyben azt is megkérdezte, vehet-e egy üveg pezsgőt a számára? A művésznő rögtön behívta magához. Ahogy a fiú az ajtóban megjelent, rákacsintott és lelkendezni kezdett.

– Hőha! – mondta. – Egy fiatalember! Az én hódolóim manapság inkább felülről érintik a hatvanat. Ülj le édes, és mesélj magadról valamit! Hogy hívhatlak? Johnny vagy Charlie, vagy mi vagy?

Tényleg akár ugyanaz az asszony is lehetett volna. A humora, melegsége, kacérsága ugyanolyan volt, mint a nővéréé, bár némileg erőltetett hatást keltett. Rongyos, foltozott kosztümjében nem maradhatott titok, hogy nehéz időkön vergődhetett keresztül.

– Hogy megmondjam az igazat – kezdte Frederick –, én tulajdonképpen a nővére, Nellie Budd miatt akartam meglátogatni.

A művésznő szeme nagyra nyílt és egy sóhaj hagyta el az ajkát.

– Mi történt? – kérdezte. – Történt vele valami, ugye? Tudom, hogy történt, tudom. Leült, Frederick is helyet foglalt. Aztán azt mondta:

– Kórházban van. Tegnap két férfi támadt rá. Eszméletlenre verték. Jessie Saxon elsápadt a smink alatt.

– Tudtam – mondta. – Megéreztem. Mindig ilyenek voltunk. Mindig megsejtettük, mit érez a másik. És tegnap valami szörnyű sokkba kerültem. Nem tudom megmondani, hogyan, de valamilyen kísérteties zuhanást éreztem. Tudtam, hogy reggel történt valami, ugye? Tizenegy körül?

– Amennyire tudom, akkor – mondta Frederick. – Nézze csak, butaság volt tőlem, hogy pezsgőt rendeltem. Akarna egy brandyt inkább?

– Mindenhez pezsgőt iszom, a temetést kivéve – mondta a művésznő. – Nem hiszem, hogy most arról lenne szó.

– Magához fog térni. A Guy Kórházban kezelik. Mostanára már az öntudatát is visszanyerhette.

– Hát akkor ki is vagy te tulajdonképpen? – kérdezte Jessie. – Nem akarok goromba lenni, de csak nem vagy rendőr, vagy afféle?

Frederick kinyitotta az üveget, aztán megmagyarázta a dolog hátterét. Amikor Nellie Budd transzállapotáról beszélt, a nővére bólintott.

– Emlékszem. – mondta. – Gondolom, akkor még semmi baj nem volt, mikor spiritiszta lett. Nekem ez nem kellett. Többek között ezért távolodtunk el egymástól. Nem vagyunk túl szoros kapcsolatban. Kik tehették ezt vele?

– Azt hiszem, tudom, hogy kicsodák, azt nem tudom, hogy miért tették. Itt van a névjegyem. Értesítene, ha valami az eszébe jut?

– Feltétlenül. Holnap este is dolgozom, de utána meg fogom látogatni, meg kell látogatnom őt. Nem törődöm, vele, milyen messze kerültünk egymástól, mégiscsak testvérek volnánk, nem igaz?

Elvette a névjegyet és belegyömöszölte a táskájába.

– Mellesleg – mondta Frederick – nem ismer egy Alistair Mackinnon nevezető pasast? Jessie rögtön reagált.

– Őt! – mondta jeges gúnnyal. – Azt a kis fába szorult férget? Hogy ismerem-e? Mondhatni. És ha itt lenne, szétcsapnám a fejét. Huh! Ő is bele van keveredve?

– Igen… bár még nem tudom, hogyan. Nagy indulatokat vált ki, az biztos. Elvesztettem a nyomát. Neki tudnia kellene az édesanyjáról.

– Az édesanyjáról?

– Az ön nővéréről. Mrs. Buddról.

– Micsoda?

A művésznő hirtelen felállt, szembenézett vele. Telt körvonalai a dühtől és meglepetéstől csak úgy remegtek.

– Az édesanyja, azt mondtad? Ezt azért nem ártana megmagyarázni, fiúka! Ne mondj már nekem ilyenekéi, anélkül, hogy valami jó okod nincs rá!

Frederick éppen úgy meghökkent, mint Jessie. Megvakarta a fejét, mielőtt szavakat talált volna.

– Borzasztóan sajnálom – mondta. – Olyan benyomásom volt, hogy ő az ön nővérének a fia. Ő maga mondta.

– Maga mondta? A kis démon! Hol van most? Istenemre, ha megtalálom, én szétcincálom! Hogy merészelte?

Sápadtan, a méregtől reszketve ült le. Frederick némi pezsgőt töltött neki.

– Tessék – mondta. – Igya ki, mielőtt még elszáll belőle a buborék. Hát milyen kapcsolatban álltak a nővére meg Mackinnon?

– Nem tudja? Frederick megrázta a fejét.

– Hát, mint férfi és nő. Szerették egymást, viszonyuk volt. És én… – könnyekben tört ki – én is szerelmes voltam bele. Őrülten szerelmes.

Frederick meglepetve ült le. Jessie Saxon kifújta az orrát, megdörzsölte a szemét, mérgesen szürcsölt a pezsgőből és hangosan jajgatott. Frederick megölelte, ez volt az egyedül lehetséges érzékelhető tevékenysége. A művésznő nekitámaszkodott, zokogott, a fiú simogatta a haját, és úgy nézett körül a szegényes, szűk kis öltözőhelyiségben, a törött tükör és homályos függönyök között. Az olajlámpa fénye füstösen lobogva az öltözőasztalra vetült, ahol helyet kapott egy sminkkészlet is. Az öltöző, ha megosztjuk valakivel, meghitt kuckó, ha a színpadra készül az ember, izgalmas, viszont Jessie Saxon számára rettenetesen magányos helynek kell lennie. Szorosan magához szorította, és homlokon csókolta a művésznőt.

Mikor feleszmélt, Jessie megint megdörzsölte a szemét, kicsit mérges mozdulattal tolta el magától a fiút, mielőtt szomorúan felkacagott volna.

– Negyvennégy évesen úgy sírtam, mint egy kislány. És veszekedtünk rajta. El tudod képzelni? Olyan megalázó ma már. Mindannyian megőrülünk, ha szerelmesek leszünk. Nem lennénk különben emberek, gépek lennénk, vagy lovak, vagy mit tudom én, micsodák. Mit is kérdeztél, szivi?

– Mackinnonról általában. Egy ügyfelem…

Felült, egymás mellett voltak a kemény kereveten. Átnyúlt, hogy kis pezsgőt öntsön Jessie-nek.

– Azt is mondta, hogy Lord Wytham az apja. Ez is ha-zugság?

– Az öreg Johnny Wytham – Most kicsit valódibb volt a nevetése. – Hát ez bizony meglehet. Ő drágám, nem találok szavakat.

Megnézte magát a tükörben, formára igazgatta a haját. Frederick gyengéden tovább buzdította.

– Lord Wytham? – mondta.

– Hát igen. Hülyének gondolhatsz, hogy tovább cipelem magammal ezeket a dolgokat. Tényleg ismerni akarod, milyen volt Alistair? Hát ő elég gyakran hazudott nekem, de egy dolgot sohasem mondott másként, hogy ő egy lordnak a törvénytelen fia. Így hát ez igaz lehet, ha ugyan jelent valamit.

– Maga ismerte Lord Wythamet, ugye?

– Valamikor régen. Járt Nellie-vel, de abban biztos vagyok, hogy sohasem volt gyermeke. A fenébe is, tudtam volna róla. Olyan közel álltunk egymáshoz. Politikus lett, mesélték nekem. Ő is bele van keverve?

– Igen, de fogalmam nincs róla, hogyan. A nővére sem.

– Nem mernék fogadni rá.

– Hogyan?

– Rájöhetne, ha körülnézne Carlisle-ban – mondta a művésznő. – Ott találkoztunk utoljára, ott vesztünk össze. Egy éve. Csak a múlt évben.

– Mit csinált Nellie arrafelé?

– Jaj, hát az a buta spiritiszta ügy. Volt ott valami kör, vagy liga, Carlisle-ban, tudja, azok kérték fel őt, én meg a közelben játszottam, és az a féreg Mackinnon meg egy közeli kisvárosban, Dumfriesben lépett fel. Kitaláltam, hogy Nellie megfogta. El tudja képzelni. Nem a művészetét tökéletesítette – a művészetének nevezte! –, hanem szerződéseket szegett meg. És a színházi emberek nem rajonganak az ilyesmiért. Joggal. Szegény volt, mint a templom egere, Nellie közbelépett és. Ennyi, valóban. És van egy kis község a határ közelében, Netherbriggnek hívják. – Van a közelben Wytham-birtok?

– Egészen közel. De én évek óta nem láttam, Nellie-t sem. Megnősült, már nem járkál mulatókba. Mi is a neve a feleségének, Lady Louisa Valaki csodai a felesége. Nagybirtokosok. Grafitbányájuk is van.

– Grafit? – ugrott fel Frederick.

– Olyasmi. Mi a csoda az a grafit?

– Ceruzákat csinálnak vele – és gőzágyúkat, gondolta magában, de nem mondta. Ehelyett hagyta a művésznőt fecsegni kedvére. Nagyon beszédes teremtés volt, és szemmel láthatólag örült a társaságának. A fiú nagyon keveset tudott meg arról, ami igazán érdekelte. De a saját életéről sokat mesélt, tréfás, élénk és botrányos jelenetekről emlékezett meg. Mikor befejezte, Frederick nevetett és azt mondta:

– Jessie, magának meg kellene írni az emlékiratait.

– Jó gondolat – mondta a művésznő –, de kiadnák-e vajon?

Megegyeztek, hogy ennek kicsiny a valószínűsége, és majdnem barátok voltak, amikor elváltak egymástól. Mielőtt Frederick a Vasúti Szálloda szobájában hideg ágyába dőlt volna, elővette a térképét és megkereste Dumfriest, Carlisle-t és Thrulbyt, amelyre a további oknyomozás vezetett. Tényleg a közelben van. Talán egy reggeli vonattal el is lehet jutni oda. De hol van a Wytham-birtok? Nincs megjelölve! Vagy mégis ott van? Ami pedig a grafitot illeti… Lady Wytham családja. Bellmann… Szegény öreg Nellie és szegény Jessie is! Mind a ketten Mackinnont szeretik. Mi az ördög irányítja rá a női szemeket? Valami egészen különös. De Sally nem dőlt be neki. Csodálatos egy lány! Thrulby… Holnapra kiderül.

Sally a csütörtök további részét az irodájában üzleti ügyeivel töltötte. Péntek reggel az első dolga volt, hogy elmenjen a Szabadalmi Könyvtárba, amely a Chancery Lane-nél, egy hatalmas, üvegtetejű múzeumhoz hasonló Szabadalmi Irodában volt. Kovácsoltvas galériák fogták körül a könyvtárat. Sally járt ott előtte is, egy olyan ügyfele akadt, aki minden pénzét egy újfajta szardínia-konzervdoboz kidolgozásába fektette volna. Akkor sikerült bebizonyítania, hogy a találmány egyáltalán nem új, és arra is rá tudta venni, hogy állampapírokat vegyen helyette.

A keresést a szabadalomtulajdonosok alfabetikus indexénél kezdte. Megpróbált találni valakit, akit Hopkinson-nak hívtak. Az 1870-es kötettel indult, az volt az érzése, hogy nem érdemes előbbre visszamenni. Ott még semmit sem talált, de az 1871-es kötetben volt egy gőzgéppel kapcsolatos szabadalom J. Hopkinson nevén.

Az lett volna az? Biztosan nem lehet ilyen gyorsan ráakadni. Különben a Hopkinson egyáltalán nem különleges név, és ahogy átfutotta, az index mindenlapján találhatott egy-egy gőzgépekre vonatkozó szabadalmat.

Feljegyezte, és a következő kötetért nyúlt. 1872-ben nem volt semmi, de 1873-ban és

1874-ben J. vagy /. A. Hopkinson két vagy több gőzkazán-szabadalmat is bejegyeztetett. Több nem volt pillanatnyilag. Kíváncsiságból Nordenfels nevének is utánanézett, de semmit sem talált.

Odament a pulthoz, és kitöltött egy kérőlapot a Hopkinson-szabadalmakra vonatkozólag. Míg várta őket, megnézte a Garland címszót az 1873-as ábécérendes mutatóban. Ez volt odaírva: Garland, F. D. W. 1358. május 20. Fényképezőgép-lencse. Sally szabadalmaztatta, még akkor, amikor a cég pénzügyeivel kezdett foglalkozni. Eddig még nem kerestek pénzt vele, de a szabadalom még kilenc évig érvényben marad. Bőven van még arra is idő, hogy találjon valakit, akit a gyártása érdekelné. Sally egyszeriben úgy érezte, nagyon várja, hogy üzletemberekkel és befektetőkkel tárgyalhasson megint. Valami tiszta, nyílt, becsületes vállalkozásra vágyott annyi kegyetlen sötétség után! Fred a technikai oldalát intézhetné, ő foglalkozhatna a pénzügyekkel, a tervezéssel meg a piackutatással.

Lehet, hogy ezt Fred nem akarta volna.

– Fejezzük be az egyik ügyet, és akkor kezdhetünk egy másikba – szokta mondani. A fiú a barátságukat sokkal mélyebbnek érezte, az arckifejezése erről árulkodott. Vajon kedve volna egy újabb fajta társuláshoz? Sallynek valahogy kétségei támadtak.

Körülnézett. Férfiak lapozgatták a vastag köteteket, az acéltollaikkal sercegtek a könyvtári íróasztalok mellett. Többnyire ügyvédek írnokai voltak, gondolta, egy vagy két magánfeltaláló is akadt köztük talán. Ő volt az egyetlen nő az épületben, magára is vonzotta az érdeklődő pillantásokat, de már hozzászokott. Sally biztos volt benne, hogy kompetens, megállapodott és megbízható, hasznos, tehetséges, precíz szakemberek voltak, de Frederick úgy ragyogott ki közülük, mint a Nap. Más alapja nem yolt az összehasonlításnak, mint Mackinnon halvány kísértete, de Fred győzött. Most már nem voltak kétségei, Sally érezte: szereti. Mindig is szeretni fogja.

Fred meg azt mondta róla, hogy utálatos.

– Miss Lockhart? – A könyvtáros volt a pult mögül.

–Megjöttek azok a szabadalmak, amiket kért.

Átvette a kék köteteket és leült egy asztalhoz, hogy elolvassa. Mindegyikben egy teljes összehajtogatott műszakirajz-összeállítást és a találmány leírását tartalmazta.

Az elsőn ez a cím szerepelt:

Szabadalmi okirat

John Addy Hopkinson

(Huddersfield, York megye) számára

Gőzkazánok hatásnövelésére szolgáló szerkezetéről melyet

1874. június 5-én pecsételtek le

az 1873. december 24-i dátummal.

Olvasni kezdte, de hamarosan rá kellett jönnie, ez nem az a gépezet volt, amit Bellmann az Északi Csillag Műveknél használt. A többiek sem feleltek meg neki: volt köztük egy mozgó rostély, amely a gőzgép tűzszekrényébe juttatta az üzemanyagot, egy újabb, másfajta kazánterv. Érdektelen. Nem a megfelelő Hopkinson.

Visszavitte a köteteket a pultra, és megkérdezte:

– Tárgymutatójuk nincs? Ha én, mondjuk a tűzfegyverek gyártásáról keresnék szabadalmakat, hogy lehet hozzáfogni?

– Van, kisasszony. De a nyomtatott tárgymutatók, amik ezekre az évekre vonatkoznak, a kötészeten vannak. Ha valamit keres, a kézzel írott lapokat kell átnéznie. Valami különleges dolog után kutat?

– Hát igen, de… – egy újabb ötlete támadt.

– Külföldi szabadalmakat is őriznek, ugye?

– Persze, miss.

– Oroszokat?

– Bizonyára. Abban a szekcióban, a galéria alatt.

– Van fordítószolgálatuk?

– Utánanézek, hogy Mr. Tolhausen szabad-e. Egy perc türelmet kérek.

Eltűnt a mögötte lévő irodában. Ezalatt Sally végiggondolta, mit is akar megtudni. Ha Nordenfels Oroszországban szabadalmaztatta a találmányát, annak itt nyoma kell legyen. De semmivel sem lehet megakadályozni, hogy egy külföldi találmányt Nagy-Britanniában is felhasználjanak, hacsak nincs brit szabadalmi védelem alatt: tehát még ha Bellmann ezt tette volna, az sem lett volna törvényszegés. Azt talán be lehetne bizonyítani, hogy Bellmann lopta az ötletet. Akkor meg…

– Mr. Tolhausen van itt, Miss Lockhart.

A fordító méltóságteljes, negyvenes úriember volt. Nem kis meglepetésére szolgált, hogy egy fiatal hölgy érdeklődik műszaki részletek után. Rögtön felmelegedett iránta, amikor megmagyarázta, mit kér.

– Kezdjük az alfabetikus indexszel – mondta a férfi. – Nordenfels, Arne Nordenfels… Itt van egy szabadalom 1872-ből, gőzkazánok biztonsági szelepeiről. Egy másik ugyanebből az évből, a nagy nyomású gőz keringetési rendszerének tökéletesítéséről. 1873-ban pedig…

Megállt. Előre-hátra lapozgatott, a szemöldökét ráncolta.

– Nézze! Innen hiányzik egy oldal – mondta. – Óvatosan kivágták. Sally érezte, hogy a szíve kalapálni kezd.

– Az az oldal, amin Nordenfels szerepel?

A szeme hiába siklott végig az ismeretlen szövegen, de pontosan láthatta a tisztára vágott papírszegélyt a vágásnál.

– Megnézhetné a következő évet is?

A férfi megtette. Újra hiányzott az az oldal, ahol Nordenfels nevének kellett volna megjelennie. Mr. Tolhausen olyan közel hajolt, amennyire csak a méltósága engedte, hogy felháborodásának hangot adjon.

– Rögtön jelenteni fogom. Még sohasem találkoztam ilyen súlyos szabályszegéssel. A legszomorúbb…

– Mielőtt jelentené, megtenné, hogy átnézi a néhány következő évet is? És a tárgymutatót?

Mr. Tolhausen végignézte a tárgymutatót minden évre vonatkoztatva, gőzgépés fegyvertémákban egyaránt. Hiszen mind a két tárgykör nagyon gazdag volt. Ez némi időbe telt. Mindent összevéve hét szabadalmat találtak Nordenfels nevével fémjelezve. De a fegyverszekcióban 1872 és 1873 folyamán még több oldal hiányzott.

– Hát igen, ezek Nordenfels lapjai – mondta a fordító. De a tárgymutatóban keresztutalások is vannak. Egy pillanat..

Visszatért a gőzgépszekcióhoz, és bólintott.

– Van itt egy szabadalom a gőzenergiának a gépágyúban való felhasználásáról. És itt egy másik egy olyan gépágyúról, amelyet vasúti kocsira szereltek. De a szabadalom száma a fegyverkezési részen van. Az meg nincs meg. Ez szörnyű. Bocsánatot kell kérnem magától, Miss Lockhart, hogy ilyen laza volt az ellenőrzés, nyilván valaki megszervezte, hogy észrevétlenül kivágja a megfelelő oldalakat. Nagyon bosszantó. Köszönetet kell mondanom önnek, hogy felhívta rá a figyelmemet.

Sally megköszönte a segítségét, felírta minden rögzített szabadalom számát és dátumát, és megfordult, hogy kimenjen. De mielőtt elhagyta volna a könyvtárat, még egyszer kivette a brit szabadalmak alfabetikus indexét. Ha Bellmann pénzt is akart látni az egészből, ugyan miért nem jegyeztette volna be a saját nevén?

Ott volt. Az 1876-os kötetben ezt találta:

Bellmann, A. 4524. Gőzzel hajtott gépágyú vasúti kocsin.

Ilyen egyszerű!

Becsukta a könyvet. Hónapok óta nem érezte ilyen elégedettnek magát. Miss Walsh – gondolta –, vissza fogja kapni a pénzét, most már biztosan… Amint befordult a Chancery Lane-en, azt vette észre magán, hogy mosolyog.

Nem vette észre azt a keménykalapos fiatalembert, aki az ajtó melletti asztalnál ült és rögtön összehajtogatta a papírjait, amikor ő kiment. Nem látta, hogy felkel és követi, amint a Fleet Streeten és a Strandon ment végig, még akkor is észrevétlen maradt, amikor a Villiers Street sarkán egy teázóba fordult be mögötte. Sally ott ebédelt. A férfi az ablaknál foglalt helyet, egy csésze teát fogyasztott süteménnyel, az újságját olvasta, és tovább kísérte, továbbra is észrevétlenül.

A férfi látta, hogy nem látják. Úgy volt öltözve, hogy ne keltsen gyanút, és ez nem jelentett különösebb nehézséget, végre is egyik keménykalap olyan, mint a másik. Sally különben is Fredericken törte a fejét.

Ő e pillanatban Thrulbyban tartózkodott. A helység Solway Firth-ben található, de amennyire Fred meg tudta ítélni, nem sokan versenghettek érte, olyan vad, lapos, elkeserítő hely volt. Nem volt ott más, mint egy kopár falu és egy vasúti pálya, amely mérföldeken keresztül a parton haladt, mielőtt egy magas kerítés és egy zárt kapu mögött el nem tűnt a szem elől. Feliratok figyelmeztettek a különleges veszélyre. A szél sós homokszemeket sodort le a dűnékről. A világon semmi látnivaló nem volt arrafelé. Kivett egy szobát a King's Head szállodában a Netherbriggi High Streeten. Megkérdezte a tulajdonost, hogy a színésznépség merrefelé szokott megszállni, a vendégjátékok alkalmával. A King's Headben?

– Itt nem – mondta szilárdan a tulajdonos. – Nekem az ő pénzük nem kőőő. Istentelen ripacsok.

Mégis megadta Fredericknek a fizető vendéglátóhelyek listáját. Ebéd után a férfi felkerekedett, hogy végiglátogassa őket. Kibukkant a nap, bár hideg szél fújt. A település kis vásárvárosnak látszott. Maga a mulató nem volt nyitva pillanatnyilag. Frederick csodálkozott is, hogy ilyen kis helyen egyáltalán fenn tudnak maradni.

Vagy egy tucat címet kellett felkeresnie. Térkép nélkül még egy kis várost is nehéz gyalog bejárni, csak késő délután találta meg, amit keresett. A kilencedik volt a sorban. A Dornock Streeten lévő ház szegényes épület volt, egy lepusztult, szürke kápolnával a közepén. A háziasszonyt Mrs. Geary-nek hívták, és igen, szokott szállóvendégeket fogadni.

– Színházi embereket is, Mrs. Geary?

– Igen, néha. Nem vagyok kényes.

– Emlékszik egy olyan emberre, akit Alistair Mackinnonnak hívtak? A felismerés mosolya jelent meg az arcán. Nem volt rossz teremtés.

– Hát igen. A bűvész.

– Az a fickó. Az egyik barátja vagyok. Bejöhetnék egy pillanatra?

Az asszony félrehúzódott és beeresztette a hallba. Tiszta helyiség volt, viasszagot árasztott. A falról egy fél tucat színházi fotó nézett le rájuk.

– Igazán kedves magától – mondta Frederick. – Ez egy nagyon furcsa ügy. Mackinnon nagy bajban van. Azért jöttem, hogy lássam, tudnék-e segíteni rajta.

– Nem lep meg – mondta a háziasszony szárazon.

– Ó? Hát már előtte is bajba keveredett?

– Ha ugyan annak lehet nevezni.

– Miféle bajban volt? – kérdezte Frederick.

– Azt kellene elmondanom, nem igaz? A férfi mély lélegzetet vett.

– Mrs. Geary, Mackinnont veszély fenyegeti. Én nyomozó vagyok, és az a dolgom, hogy kitaláljam, mitől kell félnie, akkor tudok segíteni. De nem tudom tőle magától megkérdezni, eltűnt ugyanis. Először csak egy dolgot vegyünk elő! Ismeri maga Mrs. Buddot?

A háziasszony szeme összeszűkült.

– Igen – mondta.

– Megszállt valaha magánál? A hölgy bólintott.

– Mackinnonnal?

– Igen.

– Bocsásson meg a kérdésemért…, de meg kell kérdeznem…, szeretők voltak? Szórakozott mosoly futott át a nő arcán.

– Az én házamban nem – mondta határozottan.

– Egy Axel Bellmann nevű ember… találkozott ezzel a névvel? A háziasszony megrázta a fejét.

– Vagy Lord Wytham? Valamilyen kapcsolatban állt vele? Tud róla?

– Ah – mondta a hölgy. – Szóval ő az.

– Micsoda? Maga tud valamit, Mrs. Geary – ez pedig komoly dolog. Nellie Buddot a minap megtámadták és eszméletlenül maradt a helyszínen, meg is gyilkolhatták volna. Milyen kapcsolatban állt Lord Wytham és Alistair Mackinnon? Tényleg Lord Wytham fia, ahogy mondja?

Most már mosolygott a háziasszony.

– Hogy a fia? Van ilyen vélemény. Rendben van, Mr. Izé, elmondom magának. Erre nem kerülhetett volna sor Angliában. Jöjjön a fogadószobába!

Csinos kis helyiségbe vezette. A falon még több színházi fotó volt és egy pianínó is állt benne. Szikár modora ellenére úgy látszik, hogy népszerű lehetett a vendégei körében, legalábbis a fotókon szereplő kedves ajánlások mennyiségéből ítélve. Fredericknek volt ideje rá, hogy a felvételeket bámulja, hiszen a hölgy kiment, hogy egy kis teát hozzon. A férfi Mackinnon képét is nézte. De hiába.

– Nos hát – mondta a háziasszony. A könyökével nyitotta ki az ajtót és a sarkával zárta be. – Gondoltam, véletlenül majd csak kiderül. Viszont nem gondolnám, hogy gyilkos volna – az nagyon csúnya dolog. Akar teát?

– Köszönöm – mondta Fred.

Hadd mondja el a történetet a maga módján, gondolta. Aztán a hölgy valami meglepetéssel szolgált.

– Magának tudnia kell a másik pasiról is.

– Milyen másik pasasról.

– Aki kicsit később visszajött. Hogy néhány kérdést feltegyen. Aprócska ember aranykeretes szemüvegben.

– Nem Windlesham?

– Az volt a neve – mondta az asszony.

Bellmann embere… Akármit is talált, az okot szolgáltathatott arra, hogy Bellmann üldözze Mackinnont.

– És megmondta neki, amit tudni akart?

– Nem szokásom elleplezni a valóságot – mondta ridegen, és egy csésze teát nyújtott át neki. – Ha nem említettem már előbb, az azért volt, mert nem kérdezte. Én nem vagyok pletykás, Mister.

– Hát persze hogy nem! Ilyesmi meg sem fordult a fejemben! – próbálta megőrizni a türelmét. – De az az ember Mackinnon üldözőivel állt összeköttetésben. Olyanokkal, akik Nellie Buddot is megtámadták. Ki kell találnom, miért.

– Nahát, az egész szegény Nellie Budd-dal kezdődött. Remélem, nem szenvedett súlyos sérülést.

– Hát elég súlyos a sebe, ami azt illeti, lehet, hogy el is tört a koponyája. Kérem, Mrs. Geary, mi történt?

– Nellie megkért engem, hogy adjak szállást Mackinnonnak és írjak alá egy jogszerű igazolást arról, mikor jött, pontos dátummal és hogy mennyi időt töltött itt. Igazolnom kellett, hogy minden éjszaka a házamban aludt. Nellie fizette a lakbért, tudja. Nem volt akkor szerződése. Három hétig tartózkodott itt, egyszer sem kóborolt el sehova. Huszonegy napig, tudja. Ez a törvény.

A hölgy élvezte, de Frederick egyáltalán nem.

– Huszonegy napig? – kérdezte olyan türelmesen, ahogy csak tudta.

– Huszonegy nap bizonyított tartózkodás Skóciában. Sohasem használták a régi jó időkben. De megváltoztatták a törvényt vagy húsz éve, azóta a vendéglátóipar nagyon virágzik a határ innenső oldalán. Így hát nem panaszkodhatom.

– Kérem, kedves Mrs. Geary – mi a csodáról beszél maga? Miért kellene nekik bizonyítaniuk, hogy huszonegy napot eltöltöttek Skóciában?

– Jaj, hát ez nagyon egyszerű! Ha ez megtörtént, két tanú jelenlétében adott nyilatkozattal házasságot köthet az ember. Ez is történt, tudja.

– Nem tudom. Kit vett feleségül? Nem Nellie Buddot? A háziasszony nevetett.

– Ne siessen annyira! – mondta. – Wytham lányát, tudja, Lady Maryt. Őt vette feleségül.

Mr. Brown, a keménykalapos mesterember hozzászokott már a várakozáshoz. Várakozott egész csütörtökön és péntek délelőtt is, elkészült rá, hogy akár egy hétig is várjon, ha szükséges. A Sally nyomait követő látogatása a Szabadalmi Könyvtárba attól volt érdekes, mert kiderült, hogy a lány néha-néha kutya nélkül is jár.

A Fleet Street vagy a Strand zsúfolt kövezetén nem volt igazán lehetőség valamilyen mestermunkára. Figyelte ugyan az újságja mögül, mikor a Villier Street-i teázóban üldögéltek. Közben azon törte a fejét, hogy vajon módja lesz-e ilyesmire, mikor a lányt egyedül találja, vagy pedig a kutyával is számolnia kell?

Csinos lány, gondolta. Furcsán csinos, félig hazai csak, szűke haja, mélybarna szeme, karcsú alakja, tiszta, praktikus öltözködése angol, de az intelligenciája, merész határozottsága nem. Az amerikaiak között akadtak ilyen lányok. Nem az a típus volt, amilyen az angol földön magától terem. Egy okkal több, hogy a mester Amerikába menjen. És hogy megölje azt a lányt, és ezzel a szükséges pénzt megkaphassa.

Mégis kár.

A nap további részét is vele töltötte, kocsit bérelt, hogy az Islingtonba tartó omnibuszt kövesse. Megvárta, míg kijött a házból a kutyájával, és diszkrét távolságban haladt utánuk, mikor Sally sétálni ment. Mikor aztán megjött a pillanat, becsusszant egy üzlet ajtaján, kicserélte keménykalapját egy lapos sapkára, melyet egy bőrtáskában vitt magával, kifordította a kabátját, hogy a szövet megváltozzon. Sally nem vette észre. Mintha csak úgy véletlenszerűen kószált volna azzal a nagy türelmes vadállattal. A kutya boldogan somfordált mellette.

A lány a New Embankmentre vezette, ahol a mesternek várnia kellett mindaddig, amíg Sally a munkásokat nézte: hogyan állítják fel az Egyiptomból nemrég áthozott óriási obeliszket. Boldogan számolgatta a szögfüggvényeket, magasságot, szakítószilárdságot, mialatt a mérnökök egyszerű, de hatékony munkájának adózott tisztelettel. Mr. Brown ezalatt a kutyát figyelte.

Aztán egy újabb félóra következett megint a Chancery Lane-en. Sally egy félórát egy olyan teázóban töltött, amely túl kicsi volt arra, hogy ő is beüljön. Fel-alá kellett járkálnia a szemben lévő járdán, hogy a kirakatokból nézze, ami visszatükröződött. Egy pincérnő szolgálta ki teával, egy kis lábosban a kutyának is hozott vizet. Úgy látszott, hogy ír valamit: talán levelet? Tulajdonképpen azt foglalta össze, amit megtudott, és azt, ami elképzelései szerint abból következett, hogy Bellmann egy másvalaki találmányának a dokumentumait vitte el a Szabadalmi Könyvtár állományából. Rájött arra, hogy újra beszélnie kell Mr. Temple-lel, és Frederickkel is szót akart váltani.

Mikor kijött meg sem látta a szürke tweedkabátos névtelen figurát, noha az talán kétyardnyira sem ment tőle. A férfi Holbornba, aztán Bloomsburybe a British Museum melletti utcába követte tovább, ahol Sally néhány pillanatot azzal töltött, hogy egy fényképésznél átvágjon az utcán. Talán a kirakatot is megnézte. A sötétség beálltával aztán a férfi csöndes utcákon át Islingtonba, a házáig osont utána.

A kutya.

Félt tőle, az nem kérdés. Hatalmas, brutális állat, akkora szája van, hogy bekaphatja az ember fejét, a nyelvével meg minden belső részét fel tudná nyalni.

Mint a szakma mestere, a félelmet figyelmeztető jelnek tekintette, és még óvatosabban mérlegelte a lehetőségeket.

Nemcsak gyorsnak és pontosnak kellett lennie, hanem a fenébe, majdnem sérthetetlennek is. Ami pedig a szakmát illeti, állatokra nem volt felkészülve. A lánynak kés dukál, de a kutyának golyó.

Nem volt fegyver nála, de tudta, hol lehet gyorsan szerezni egyet. Egy órával azután, hogy Sally hazatért, Mr. Brown már egy sötét kis kertben, a csupasz fák alatt állomásozott, egy aprócska tér közepén. Biztos ki fog jönni a lány. A kutyáknak, mielőtt éjszakára bezárnák őket, szükségük van olyasmire, amit udvariasan sétáltatásnak szoktak nevezni.

Szakmai szempontból érdekes, hogyan lehet a pisztolyt és a kést olyan gyorsan egymás után használatba venni? Olyan szaktudással ruházza fel, aminek biztos hasznát látja Amerikában.

Újra várakozó álláspontra helyezkedett.

Fél tizenkettőkor ajtónyitás zaja törte meg a tér csendjét. Már korábban kivetült egy fénysugár, de ez nem tartott sokáig. Minden nedves, sötét és csöndes volt.

A nyitott ajtó meleg sárga fénye a ház homlokzatára egy lány és egy kutya árnyképét rajzolta ki. Egy pillanatig azonban egy másik női alak is látszott mögöttük. Aztán az ajtó bezárult. Könnyű lépteivel kiért az utcára.

A férfi úgy gondolta, hogy majd a kis ligeten át a tér közepe felé tart, de a kerítésnél elfordult, és bár nyitva találhatta volna a kaput, lassan megkerülte a terecskét. Ekkor egy kocsi fordult a térre, és a ház másik oldalán állt meg. Mr. Brown csöndben maradt. A nőt továbbra sem vesztette szem elől, de azért hallotta, hogyan vitatkoznak a kocsis és az utasa a viteldíjon.

A lány és kutyája lassan sétáltak tovább. Láthatólag a gondolataiba mélyedt, míg a kutya az utat kereste, szimatolt, a fejét lóbálta annyira, hogy a lánca csilingelni kezdett.

Végül, nem minden hallható átkozódás nélkül a kocsis újabbat rántott a gyeplőn, és a kocsi megmozdult. Az a nyugodt egy-két-hár-négy ritmusú patkócsattogás és a kerékzörgés még sokáig hallatszott, mielőtt a tér mögötti forgalmasabb utcák zajába veszett volna.

És az a lány csak sétált tovább. Majdnem teljesen megkerülte a teret, Alkonyattájban Mr. Brown észrevétlenül felmérte a körben lévő házakat és a köztük nyíló utcácskákat is, hogy biztosíthassa a menekülést. Tudta, hogy szemben, két magas, szigorú téglaház között egy szűk sikátor bejárata van.

A mester látta, hogy a lány átnéz a sikátorra, és az úttestre lép. Nem arra fog menni, gondolta, az már biztos.

Hiszen ott tökéletesen lehetne, sokkal jobban, mint a fák alatt a sötétben…

De a lány megtette, igaz, egy percnyi tétovázás után. A kutyáját útjára engedte, hadd rohangásszon a sikátorban. Most már Mr. Brown is megmozdult. A pisztolyt bal kézbe fogta, a kést a jobbjába, mind a kettőt a kabát vastag anyaga alá rejtette. Csendben jött ki a fák alól és vágott át az úton. Anélkül, hogy körbenézett volna, a sikátorba csusszant és figyelt.

Csönd volt. Nem hallotta senki.

Szemben látta őket, az utca másik végéről beszivárgó lámpafényben. A sikátor keskeny volt, a kutya a lány előtt ment: bravó!

Késsel előbb!

Lelökte magáról a kabátot, hogy mind a két keze szabad legyen. Előreugrott, hüvelykujja a pengére került, és az már be is talált, mielőtt a lánynak ideje lett volna megfordulni.

Az az utolsó pillanatban meghallotta, és elhajolt, de a mester sikerrel járt. A lány úgy lihegett, mintha a szúrással minden levegő kiszállt volna a tüdejéből. Aztán egyszerre elvágódott.

Kézcsere. Gyorsan! A kést nem lehetett kivenni!

Átcsúsztatta a pisztolyt a jobb kezébe, kirángatta bal kézzel. Ekkor egy robbanó szőrgubanc rohant rá, kitárt állkapocs, csattogó fogak örvényébe sodorva. A mester tüzelt. A kutya levágódott, de a lövész is. Az egész tárat az állat forró, fekete oldalába eresztette. Megint tüzelt, és a lövések a keskeny kis utcában olyan hangosan szóltak, mint egy ágyú.

A kutya a bal kezét ragadta meg, a fogai áthatoltak a húsán és a csontján is. A mester tüzelt és tüzelt újra. De nem számolt a súlyával, meg azzal sem, hogy úgy a falhoz kenődik, mint egy patkány. Még két lövés: egyenesen a szíve közepébe. Mr. Brown hallotta, hogyan kattan a fegyver zárja. Ennyi elég lett volna egy lónak, egy bikát meg lehetne ölni ennyi golyóval, de ez a szörnyű erő, ez valami iszonyat.

Eldobta a fegyvert, és az erőtlen bal kezéből a jobb kezébe kapta a kést. Hol lehet most, az isten szerelmére? Fejjel lefelé? Akárhányszor belelőhetett, az mindig újra rátámadt és összevissza rángatta…

A karja lüktetett. Tehetetlenül lógott az oldalán.

És mint egy óriási hullám a tengeren, a kutya már a torkának is ugrott, de aztán hirtelen az állat elgyengült. Az álla ellazult és reszketett, az ugatása sóhajtássá gyengült.

Mr. Brown eldobta a kését, és megragadta a kabátját.

Megcsinálta! Lehet, hogy ő sem fogja túlélni ezt a dögöt, de a lány is halott! Kinyújtotta a sötétben a kezét és megérintette a haját. A kő is nedves volt körülötte. Akkor egy hangot hallott a sikátor bejáratánál.

– Chaka? – kérdezte.

A férfi megcsavarodott, térdre emelkedett, valami rettenetes félelem kerítette hatalmába. Ott volt egy nő, lámpással a kezében. Hajadonfőtt volt,, szűke, csodaszép arcán borzalom tükröződött. És azok a szemek!

Nem lehet igaz!

Lenézett, és oldalra húzta a fekvő lány arcát fedő ruhadarabot.

Hatalmas anyajegy húzódott az állátói a homlokáig. Nem a megfelelő áldozatot ölte meg

– Ő! És ez a mesterműve!

Lehajtotta a fejét, és örökké tartó rémület fogta el.

Sally berohant és a lány mellé hajolt. Szűk volt a hely. A lámpást a fejénél lévő rongyokra tette.

– Isabel – mondta –, Isabel!

A kezével a lány arcát fogta meg. Látta, hogy a szemhéja remeg, aztán kitágul. Megzavarodva nézett, mint aki rémálomból ébred.

– Sally – sóhajtotta.

– Ő…? – kezdte Sally.

– Ő leszúrt… – elájultam – de Chaka…

Sally úgy érezte, hogy az isten megóvta, de mégis nehéz lett a szíve. Felkapta a lámpást újra. Pislogó fénye egy ember testén táncolt.

– Chaka – mondta hangosan, minden szeretetét remegő hangjába sűrítette.

A kutya meghallotta. Ráemelte a fejét. Meglengette a farkát is egyszer, kétszer, háromszor, mielőtt az a hatalmas ereje elhagyta volna. Sally mellé feküdt, megfogta a fejét, csókolgatta, és zokogott, miközben a nevén szólongatta.

Megpróbált megszólalni, de a torka elnémult. Sötétség volt mindenhol. Sally vele maradt. Biztonságban. A kutya nem élt tovább.

A rendes időszámítás megszűnt akkor, az éjszaka további részében valami teljesen más kezdődött el. Kísérteties árnyjáték, rendőrséggel és vizsgálótisztekkel, egy orvossal Isabel miatt és egy másik emberrel, aki morogva szólította fel Chaka tetemének eltávolítására. Sally viszont ezt nem akarta, sőt. Külön fizetett is azért, hogy a testet a háziúr kertjébe vigyék. Fél koronát adott egy takaró ponyváért. Chakát arra a helyre kell majd temetni, amelyet ő kiválaszt.

Isabel akkor került ágyba, amikor a doktor elment. Kábultan remegett, és most kezdett csak fájni mindene. Sally minden kérdésre válaszolt: igen, a kutya az övé volt, nem, nem tudja, miért támadták meg Miss Meredithet, nem, nem tudja felismerni a támadót, igen, Miss Meredith itt lakott, igen, rendszerint ő szokta a kutyát sétáltatni, nem, sem őt, sem pedig Miss Meredithet nem érte fenyegetés.

A végére úgy látszott, mintha elfogadták volna a véletlen, alkalmi támadás lehetőségét, noha nyilvánvalóan kételkedtek benne. A tettes túlságosan is jól fel volt fegyverkezve ahhoz, hogy közönséges utcai rabló legyen, azonkívül rengeteg sokkal könnyebb célpont adódhat a támadásra, mint egy ekkora kutyával felvonuló valaki. Mindenképpen furcsa volt. Rázták a fejüket, mikor elmentek. Három óra is elmúlt, mikor Sally lefeküdt, nem is beszélve arról, hogy akárhány takaróba burkolózhatott, a remegését nem tudta megállítani.

Mikor másnap reggel az irodájába ment, azt üresen találta. Teljesen felforgatták.

A dossziéi, a gondosan rendezett levelezése, az ügyfeleiről vezetett kimutatása, a részvényekről és megtakarításokról szóló feljegyzései mind eltűntek. A polcok üresek, az iratszekrény fiókjai nyitva tátongtak.

Azt hitte, megőrült, rossz irodába jött. De mégse. Ott volt minden: az asztala, a székei, az összehajtható fekhely is.

Lerohant a háziúr megbízottjához, aki a bérlés ügyeit intézte.

– Hol vannak az irataim? Mi történt?

Egy pillanatra riadalom futott végig a megbízott arcán. Mintha kísértetet látott volna. Aztán összeszorította a száját és hidegen válaszolt.

– Attól tartok, nem tudom megmondani. Továbbá arra is rá kell mutatnom, hogy ön olyan célokra használta az irodát, amely minden, csak nem megnyugtató. Mikor ma reggel a rendőrség azt mondta…

– Rendőrség? Ki hívta ki őket? Mit akarnak?

– Nem gondoltam helyénvalónak megkérdezni őket. Néhány okmányt magukkal vittek, és…

– Maga megengedte, hogy az én irodámból az én tulajdonomat elvigyék? Hagytak nyugtát?

– Nem akadályozhatok meg egy rendőrtisztet abban, hogy a kötelességét teljesítse. És ne beszéljen velem ilyen hangon, ifjú hölgy!

– Volt felhatalmazásuk? Milyen hatóság engedte meg nekik, hogy belépjenek az irodámba?

– Az ügyészség!

– Abban az esetben kell hogy legyen meghatalmazásuk. Látta?

– Természetesen nem néztem meg. Nem az én dolgom.

– Melyik rendőrőrsről jöttek?

– Fogalmam sincs. És meg kell…

– Maga rendőrtiszteket engedett be az irodámba, hagyta, hogy a tulajdonomat elvigyék, minden nyugta nélkül, úgy, hogy a felhatalmazásukat meg sem nézte? Ez itt Anglia, hallott már róla? A házkutatási parancsról felteszem, hallott már. Honnan tudja, hogy azok valóban rendőrtisztek voltak?

A férfi az asztalra csapott és ordítani kezdett.

– Velem nem beszélhet így egy közönséges prostituált! A szó a hirtelen beállt csendben zengett tovább.

A megbízott mereven bámulta Sally mögött a falat. Nem tudott a szemébe nézni.

A lány ide-oda nézelődött. Végigmérte a férfit, a sovány arcán található piros ponttól kezdve le egészen az íróasztalán nyugvó ujjpercéig.

– Szégyellem magam ön miatt – mondta. – Azt hittem, hogy üzletember. Hogy látja, ami nyilvánvaló, és tisztességesen cselekszik. Volt, hogy haragudtam magára, de most csak szégyenkezem.

A férfi egy szót sem szólt, mikor Sally megfordult és elment.

A közeli rendőrőrsön szolgálatban lévő őrmester, idősebb, atyáskodó modorú férfi, a homlokát ráncolta és szörnyülködött, mikor Sally a történetét kezdte elmondani.

– Az irodája? – mondta. – Hát magának, kisasszony, irodája is van? Ez szép.

A lány óvatosan ránézett, de a rendőr úgy látszott, hogy figyel rá. Így hát folytatta.

– Erről az őrsről jöttek az emberek?

– Nem tudom biztosan, Miss. Egy csomó rendőr van itt.

– De hát maguknak biztosan tudniuk kell, mi folyik! Néhány okmányt el is vittek magukkal. Ide kellett behozniuk. Senki sem érkezett ide a King Street-i irodából papírokkal, dossziékkal vagy levelekkel?

– Ó, ezt nagyon nehéz megmondani. Egész csomó papír jön ide és megy is ki innen. Nem tudná részletesebben elmondani?

Megnyalta a ceruzáját, de aztán Sally látta, ahogy az asztal mögött lévő közrendőrnek kacsint. Az elfordult, hogy a vigyorgását ne lássa.

– Ne is törődjön vele! – mondta. – Afféle utólagos gondolataim támadtak.

Kinyújtotta kezét, hogy megérintse Chakát, érezze a szeretet és jóindulat melegét, de semmit nem talált. Könny gördült végig az arcán. Kiment.

Tíz perccel azután ért ki a Burton Streetre, hogy Frederick megjött északról. Fáradt volt, zilált és borotválatlan. Egy lassú vonaton töltötte az éjszakát, nem evett a másfél napja elfogyasztott ebéden kívül semmit, de rögtön félretette a kávéját és a pirítóst, hogy meghallgassa, amit a lány mesélt neki. Nagyon figyelt rá, azután odaszólt Jimnek.

– Turnernek és Luckettnek lesz kis munkája – mondta. – Sally, idd ki a kávémat helyettem!

Egy órával később egy bútorszállító kocsi gördült a Balti Ház elé. Egy sovány szürke ló húzta. Két zöld bőrkötényes férfi szállt ki belőle, abrakostarisznyát raktak a lóra, és bementek a köpcös megbízott mellett.

– Iratszállítás – mondta a magasabbik (akinek gúnyos modora és hatalmas bajusza volt).

– Kicsit korábban jöttünk, vagy micsoda. A Hyde Park Gate-be kell vinni.

– Mr. Bellmann valószínűleg már odament – mondta a portás. – Nem tudom, hova kell tenni. Inkább megkérdezem a főnököt. Gondolom, ő bíbelődött vele.

Egy hivatalsegéd fiút küldtek utána, hogy a nyomára akadjon. Öt perccel később a szállítómunkások már az első ládákat rakták a kocsijuk mélyére. Mikor a másodikért jöttek, a portás azt mondta:

– Van valamilyen levelük is, ugye? Meg kell néznem. És egy nyugta is kéne.

– Egen – mondta a szállítómunkás. – Tessék. Folytasd csak, Bert, kezdd el a következő adagot!

A kevésbé bajuszos szállítómunkás elindult előre, mialatt a portás gondosan vizsgálgatta a szállítólevelet. Amikor már minden dosszié a teherkocsiban volt, az első szállító kiállított egy nyugtát a cég nyugtatömbjére. Át is adta a portásnak, mielőtt felmászott volna a bakra. A fiatalabb ember levette a lóról a zabostarisznyát. A megbízott még szalutált is nekik, mikor elhajtottak. Mire túljutottak a sarkon, és a Balti Ház már nem is látszott, a fiatalabbik szólalt meg először.

– Nos, Fred? – mondta.

– Nos, Jim? – volt a válasz.

Jim a bajuszát cibálta, és az arca megrándult, mert a folyékony gumi összeragasztotta a száját.

– Ne rángasd olyan idegesen – mondta Fred. – Egy erőteljes rántás kell neki.

Átnyúlt hozzá és megszabadította. Éles szakítás zaja hallatszott, melyet a káromkodásnak olyan tűzijátéka követett ugyanonnan, tehát Jim szájából, amely Frederick szerint ahhoz is elég lett volna, hogy egy ló belepiruljon.

– Mondanék valamit – mondta. – Én itt befordulok, te leugrasz, és megfordíthatod a táblát. És ezeket a bőrkötényeket is lekaphatnánk. Még valaki megskubizza és körvadászni kezd ránk.

Két perc elteltével a lapos sapkák helyére keménykalapok kerültek, és a bútorszállító megfordított cégtábláján a WILSON TESTVÉREK ZÖLDSÉG-NAGYKERESKEDÉSE felirat szerepelt. Úton voltak a Burton Street felé.

– Fred, én ezt el sem merem hinni!

Sally az üzlet mögött állt az udvaron, és a szállítókocsi belsejébe bámult. Végigfuttatta a kezét a kartonmappák első kötegén, aztán megfordult és a karját Frederick nyaka köré fonta.

Ő viszonozta az ölelést. Az összeborulás csak akkor ért véget, amikor valahonnan felülről tapsvihar köszöntötte őket. Frederick felnézett. Széles körben mosolygó arcokat látott. Az üvegesek voltak, akik éppen akkor rakták be a készülő új stúdió ablakait.

– Mi az ördögöt nevetnek? – kiáltotta.

Aztán a komikus oldalát is észrevette az egésznek, maga is nevetni kezdett. Sally is elmosolyodott.

– Nem akarod ellenőrizni a rakományt? – kérdezte. –Nézd meg, hogy minden megvan-e.

– Egy pillanat… Óh, Fred, köszönöm, köszönöm! Sally kibontakozott az ölelésből, könnyek között ült le.

Jim kinyitott egy üveg sört, és öntött belőle. Frederick nagyot húzott a sörből.

– Hogy tudtad megoldani? – kérdezte Sally. – Ez hihetetlen! Azt hittem, hogy tényleg mindent elvesztettem!

– Írtam egy levelet a cég nevében. Nem ez a cég volt,; hanem a Tumer and Luckett, hogy engedélyezzük bizonyos iratanyag átszállítását a Hyde Park Gate 47-be. Ennyi volt az egész.

A Tumer and Luckett nem létezett. Frederick azonban nyomatott jó néhány ilyen feliratú hivatalos (nak látszó) őrlapot. Már behozta az árát nem is egyszer. Sally mosolyogva bólintott.

– Kitaláltam, hogy a Balti Házban kell lenniük – folytatta Frederick. – Miután nem voltak a rendőrőrsön. Bellmann embereinek rendőregyenruhát kellett hordaniuk, hogy a háziúr megbízottjának imponáljanak, de lehet, hogy valódi rendőrök voltak. Van annyi befolyása, hogy elintézze, lefogadom. De ő az egyetlen, aki a dologban érdekelt lehetett. Mi megvártuk, amíg kimegy az épületből, és egyszerűen besétáltunk. Biztos voltam benne, hogy nem fognak kérdezősködni, ha azt mondjuk, hogy Bellmann házába szállítjuk az iratokat.

– Már máskor is megtettük – mondta Jim. – Vicces, hogy akárhonnan ki lehet jutni, sőt be is lehet menni egy darab papírral a kezünkben. Ha gyilkosság miatt üldöznek, akkor is. Nem igaz?

– Jaj, ha ezek eltűntek volna… – A hideg rázta a gondolatra.

Ha a dossziéi kikerültek volna a kezéből, vigyázhatott volna az ügyfelei pénzére, és ha a tőzsde valamilyen rossz irányban mozdult volna el, katasztrófa lenne. Néhány ügyfele számára meglepően nagy profitot tudott elérni, de volt néhány olyan ügye is, amelyekből menekülni kellett. Minden attól függ, hogy milyen információk vannak a keze ügyében, egyáltalán vannak-e információi, hogy gyorsan mozduljon, ha kell. Ha arra gondolt, hogy mit veszíthetett volna…

– El tudnád szállítani a Temple-be a számomra? – kérdezte. – Itt nincs elég helyünk, és most már tudják, hogy hol lakom, tehát egyáltalán nem biztonságos.

– Először meg fogok fürdeni – mondta Frederick – azután ennem kell valamit, és akkor oda viszem a dolgaidat, ahova csak akarod. Evés közben viszont el fogom mondani, mit is találtam északon. Addig viszont egy szót sem, ameddig valami nincs a gyomromban. Bár mégis, az fontos, Jim, hogy meg kell találnunk Mackinnont.

Sally megváltozott, gondolta Frederick borotválkozás közben. Chaka halála nagyon megrázhatta, de valahol mélyen más is megváltozott. A szemén látta? Vagy a száján? Nehéz lett volna megmondani, min tükröződött ez a kifejezés, de Fredericket megrendítette. Alig tudta elviselni. Mikor aztán papírsápadt és sötét szemű valóságában megérkezett, a férfi először láthatta gyámoltalannak és ijedtnek. És ahogy belekapaszkodott, az már teljesen más volt.

Ebéd közben Henry Watermanról és a gőzágyúról beszélt nekik, Sally kiegészítette a történetet mindazzal, amit a szabadalmi könyvtárban tapasztalt. Webster is bejött a stúdióból, hallotta, miről beszélnek, és leült, hogy tovább figyeljen.

– Mit gondol tehát, mi történhetett? – kérdezte. – Röviden.

– Bellmann és Nordenfels Oroszországba mentek – kezdte Sally. – Nordenfels megtervezte a fegyvert és ott szabadalmaztatta is, csakhogy Oroszországban nem tudták megépíteni, nem volt megfelelő gyáruk vagy technikájuk hozzá. Olyasmi kellett valahol, ahol a lokomotívépítőknek hagyományos gyakorlatuk van.

– Ezután csaptak össze – folytatta Frederick – Hogy min vitáztak, nem tudom, de nem is érdekes. Bellmann megölte Nordenfelset, ellopta fegyverterveit. Idejött, ebbe az országba, és kitalált egy Hopkinson nevű tervezőt.

– A találmányt pedig a saját nevén szabadalmaztatta. Orosz pénze kellett hogy legyen – mondta Sally.

– Miért?

– Mert amikor a gyufaipari vállalkozása összeomlott, semmije sem maradt. 73-ban viszont mikor idejött, temérdek pénze volt. Csak találgatok, de azt hiszem, az orosz kormány támogatta. Meg akarták építtetni a gőzágyút, tehát finanszírozták a vállalkozását, hogy meglegyen. Minden egyéb, amit csak csinált, a szállítmányozás, a vállalatok felvásárlása és eladása, csak szabadidős sporttevékenysége lehetett. A gőzágyú a fődolog. De látod, ez az, amit nem értek. Hogy ki tudja felhasználni?

– Minden tábornok a jobb karját odaadná érte, gondolom – mondta Webster.

Sally megrázta a fejét. Frederick mosolygott, amint felismerte benne a hadiipari stratégát.

– Először is, csak akkor lehet hasznát venni, ha vasútvonal áll a rendelkezésre – magyarázta a lány. – És nem lehet elvárni az ellenségtől, hogy udvariasan bevárja, míg a mi mérnökeink a megfelelő helyre kiépítik a vonalakat. Másodsorban csak oldalirányban tüzelhet, ugye?

– Mr. Watermantól így tudom – mondta Frederick.

– Ebben az esetben a vonalnak egyenesen az ellenséges hadállások közepén kell húzódnia. Máskülönben az ő vonalaikkal párhuzamosan kellene vezetni, és még akkor is a tűzerő fele a saját csapatainkra irányulna.

– Értem, mit mondasz – mondta Webster. – Ez így nevetséges.

– Csak akkor, ha csatamezőre készül a fegyver. Hátha nem oda szánták?

– Ha egyszer nem akarnak harcolni vele – mondta Frederick akkor mi az ördögöt akarnak?

– Nos – kezdte Sally – tegyük fel, hogy egy olyan országban kormányozol, ahol nem bízhatsz a népedben. Nagy a forradalom veszélye. Ameddig a vasútvonalak, amelyek a nagyvárosokat és a kikötőket összekötik és egy csomó gőzágyú a kezedben van, teljes biztonságban lehetsz. Erre a célra ez a fajta fegyver a tökéletes megoldás. Nem az ellenséggel szemben. A saját népeddel szemben. Valóban gonosz.

Egy vagy két percig teljes csönd volt közöttük.

– Azt hiszem, eltaláltad, Sal – mondta Jim. – De nézd, most már idehurcolkodol vagy sem? Ők tudják, hogy nem krepáltál be, ez egy. A másik, hogy ha rágyönnek, hogy elcsakliztuk a cuccaidat, hülyét kapnak, az zicsi. Meg annak a csajnak, a Miss Meredithnek is ide kell gyönnie. Helyünk az volna, végül is.

– Igen, – mondta Sally. – Ez volna a legokosabb. Nem nézett Frederickre. Jim folytatta.

– És mi van avval a Mackinnonnal, Fred? Tudod, hogy miért vadászik rá Bellmann? Mi ez az egész?

Frederick elmondta.

Ahogy a férfi beszélt, Sally jól látta, hogy Jim arca egyre jobban kipirult. Időnként félrefordult és valamilyen mintát karmolászott a konyhaasztal összekaristolt felületére.

– Ott tehát ez érvényes – mondta Frederick az elbeszélés végén –, a skót törvénykezés. Tizenhat éves korban házasságot köthet az ember, minden hozzájárulás nélkül is. Én viccelődtem volna rajta, mielőtt Netherbriggbe kerültem volna, Gretna Green a határon túli az első község satöbbi. Nellie Budd, gondolom, valamilyen érzelmi rokonszenv alapján szervezte meg neki – nem lehetett szerelmes belé. Ezt csak Jessie féltékenysége mondatta vele. De mikor jött el Wythamből? Miért hagyta el a lányt, az Isten szerelmére? Fel kell tételeznünk, hogy Bellmann tudott erről. Hiszen Windlesham egy ideje már kiszedte Mrs. Gearyből a tényeket. Mackinnon eszerint veszélyben van…

– Veszélyben van, noha senki sem tud a házasságáról – mutatott rá Webster. – Amint mindenki tudná, olyan szilárd lenne a pozíciója, mint egy épület. Még Bellmann sem merne nekimenni, hiszen az egész világ tudná, hogy miért. Ha már itt tartunk, a papa tud róla?

– Mrs. Geary szerint igen – mondta Frederick. – Valószínűleg elment hozzá és megpróbálta lefizetni, hogy hallgasson róla. Kedveltem azt a nőt. Porszáraz teremtés, de van némi humorérzéke, és teljesen becsületes. Semmi olyasmit nem mondott, amit nem kérdeztek tőle, de azután elmondta a teljes igazságot. Senki sem tehet sem többet, sem kevesebbet ennél.

– Wytham tehát egész idő alatt tudott róla, mégis megszervezte az eljegyzési fényképezést, sőt közzé is tette a Timesban – mondta Webster. – Bajban van, ugye?

Sally semmit sem szólt. Isabel Meredith-en törte a fejét. Jim hirtelen felállt.

– Kimennék egy kis friss levegőt szívni – mondta, anélkül, hogy ránézett volna valakire, és ki is ment.

– Mi baja van? – kérdezte Webster.

– A fiú szerelmes – morogta Frederick –, én meg elfelejtkeztem róla. Nézd, Sally, mi elvisszük a holmidat Mr. Temple-hez, aztán elmegyünk Islingtonba, ott felszedjük Meredith kisasszonyt, meg akit csak akarsz, és elhozzuk ide. Azután megkeresem Jimet, és elindulunk Mackinnon után. Milyen eset! Milyen eset!

Száraz, enyhe délután volt, időnként átsütött a nap a vékony felhőrétegen. Jim savanyú ábrázattal és zsebre vágott kézzel a Hyde Park felé tartott. Alistair Mackinnon miatt volt savanyú, hogy elkerülték egymást.

Mire elérte a parkot, kicsit megnyugodott. A Carriage Drive-ra, a kocsikorzóra ment. Egy fa alá telepedett, a főre. A fel-alá gördülő hintókat nézte, közben az ujjaival a mellette lévő száraz leveleket morzsolgatta.

Nem ez volt az az évszak, amikor a parkban kocsikázni szoktak. A legjobb idő erre a nyár lehetett, a korzó akkor annyira tele volt, hogy a forgalom szinte meg is állt, de senki sem nem azért jött ide, hogy haladjon valahova. Azért jöttek általában azok, hogy mások lássák a lakájt, a landauert (Hintó.), a victoriát ( Nyitott hintó), a szürkéket, vagy a pejlovakat, amelyeket Lady Ez elismer, de Lady Az megpukkad tőle. Télidőn ez a társadalmi vetélkedés a szobák belsejében maradt, és a kocsikorzót annak a néhány embernek engedték át, akik friss levegőt akartak szívni, vagy a lovaikat akarták járatni.

Jim viszont azért jött, hogy Lady Maryt lássa.

Mióta a télikertben azon az álomszerű napon meglátta, úgy fordult folyton minden gondolata a lány felé, mint ahogy az iránytő is mindig északra mutat. Figyelte a Cavendish Square-en, látta, amint elmegy és visszajön, megnézte a szalon ablakában is…

Be kellett vallania magának, mint egy eszelős, úgy viselkedik. Rengeteg nőt ismert, csaposlányokat és házikisasszonyokat, táncosnőket, merészeket és gyáva nyuszikat, kacér teremtéseket és affektált hölgyeket. Tudott társalogni és flörtölni, tudta, hogyan kell mulatóba vagy a folyóhoz vinni őket. Sosem volt gondja azzal, hogy vonzó legyen. Nem volt valami különlegesség, de az évek során valahogy jóvágású fiatalemberré fejlődött, az élénksége és bizalmaskodása csak fokozta a hatást. Könnyedén bánt a lányokkal, a társalgás éppen olyan könnyen ment neki, mint a csók. Könnyű puszik a lépcsőházban, hosszabbak a színfalak mögött vagy a zárás előtt, Cremorne kert lugasainak magányában.

De semmi sem volt olyan, mint ez. A társadalmi különbségektől eltekintve (a lány egy earl gyermeke volt, a fiú egy mosónőé) még ha a társaságban is találkozhattak volna valahogy, Jim más elbánást követelt volna a szerelmének, hiszen ő annyira más volt. Minden pici mozdulata, amelyre ott akkor a téli kertben sor került, gazdag hajkoronájának minden apró fürtje, meleg színeinek minden árnyalata az arcán, leheletének emléke, mikor a fiú arcába hajolt, hogy suttogjon valamit – Jim legdrágább kincse volt, de nem nagyon tudott mit kezdeni velük.

Nézte legfeljebb. És, hogy megcsodálhassa, rájött, a lány minden délután ki szokott kocsizni. Ebbe a parkba is talán, gondolta Jim. Jó gondolatnak bizonyult. Mikor aztán Jim fájához értek, a fiú felnézett, abbahagyta a levél morzsolgatását. Észrevette, hogy a lady pontosan szembenéz vele.

Egy csinos kis victoriában hajtott el mellette. A cilinderes kocsis egyenesen állt, és az ostort is korrekt, fennhéjázó szögben tartotta. Közömbösen támaszkodott hátra, de mikor Jimet meglátta, hirtelen felült, és úgy tett, mintha mondani akarna valamit, aztán a kocsi elsuhant, és a lady eltűnt a hintócska vászonernyője mögött.

Jim talpra ugrott és rohanni kezdett utána. Egy-két lépést meg is tett, de nem érte utol. Akkor azonban azt látta, hogy a kocsis lehajtja a fejét, aztán hátrafordul, mintha hallgatna valamit. Azután a kocsi lelassult.

Becsukta a szemét. Mintegy harmincyardnyira lehetett, már hallotta a patkócsattogást, azt is, amint egy vagy két mondatot mond Lady Mary a kocsisnak. És a victoria elment.

A lány a fák alatt várta. Asztrahán (Prémféleség.) bundában volt, ugyanolyan anyagból készített karmantyúval (Kézmelegítő.), a kalapját sötétzöld szalag tartotta a fején. Tökéletes volt. Jim észrevette magán, hogy felé indult, anélkül, hogy tudná, hogy hogyan, és hogy mi fog történni. Látta a saját kezét, ahogy a lány kezének irányába nyúl, azt is látta, hogy a mozdulat viszonzásra talált, anélkül hogy gondolkodtak volna. Aztán újra magukhoz tértek és emlékezniük kellett rá, hogy kicsodák és hol vannak. Zavarodott csend következett.

Jim levette a sapkáját. Hölgyek társaságában így kell, gondolta. A lady éppen olyan ideges volt, mint Jim.

– Szép kis hintó – mondta a fiú. Lady Mary bólintott.

– Megsérült a szája – mondta, azzal elnézett, de el is pirult.

És, mintha megbeszélték volna, sétálni kezdtek együtt a fák alatt.

– Mindig egyedül szokott kijönni?