– Az egyik Cêpanunk vagy?

Lexa végre ellép az ajtóból, és leül az egyik ágyra. Marinával vele szemben foglalunk helyet.

– Nem, nem vagyok Cêpan. A bátyám Védő volt, de nem fejezte be a kiképzést a Lorieni Védelmi Akadémián. Én is oda jártam mérnökhallgatóként, amikor ő… Amikor meghalt, én valahogy kívülálló lettem. Már amennyire a Lorienen az lehetsz. Nem igazán illettem egyetlen előre meghatározott szerepbe sem. Sokat dolgoztam számítógépekkel, néha nem épp törvényesen. Gyakorlatilag nem voltam senki különös.

– De itt kötöttél ki – mondja Marina oldalra billentett fejjel.

– Aha. Felfogadtak, hogy hozzak helyre egy régi hajót egy múzeumnak…

Ez a részlet eszembe juttat valamit.

– Te vezetted a második hajót a Földre.

– Igen. Craytonnal és a barátommal, Zophie-val érkeztem. Mostanra valószínűleg tudjátok, de mi nem szerepeltünk a Bölcsek tervében. Crayton miatt sikerült elmenekülnünk a Lorienről… nos, mert Crayton Ella apjának dolgozott, és hozzáfértünk ehhez a régi hajóhoz. Ella apja tudta, mi következik. Azért fogadott fel, hogy hozzam helyre. Még nem is voltam igazi pilóta. Meg kellett tanulnom… repülés közben.

Felhorkanok a rossz viccén, rámosolygok, de közben jár az agyam. Többen vagyunk. Talán a lorinok mégsem haltak ki, mint hittük. Izgalomba kellene jönnöm, de ehelyett gyanakszom. Valószínűleg csak paranoiás vagyok az Ötödikkel történtek után. Craytonra gondolok, és hogy hogyan nevelte fel Ellát, miközben a többi Védőre vadászott. Sosem említette, hogy két másik lorinnal együtt érkezett. Összeszűkül a szemem.

– Crayton sosem mesélt rólad. – Igyekszem, hogy ne tűnjön vádaskodónak a hangom. Hisz Crayton sok mindent nem árult el nekünk. Ella valódi származása csak a férfi halála után derült ki.

– Sejtettem – mondja Lexa, finoman ráncolva a homlokát. – Csak az érdekelte, hogy Ella életben maradjon. Megegyeztünk, hogy nem tartjuk a kapcsolatot. Biztonságosabb volt mindenkinek, ha távolságot tartunk. Tudjátok, milyenek a mogok. Nem szerezhetnek tőled kínzással információt, ha tényleg nem tudsz semmit.

– És a barátnőd? Zophie? Ő merre van?

– Nem élte túl – rázza a fejét Lexa. – A bátyja volt a hajó kapitánya. A ti hajótoké. Zophie a keresésére indult, sőt azt hitte, meg is találta az interneten keresztül, de…

– A mogok – fejezi be Marina.

Lexa szomorúan bólint.

– Ezután egyedül maradtam.

– De nem voltál egyedül – jegyzem meg. – Odakint voltunk. Sokan… a francba is mindannyian… elveszítettük a Cêpanunkat! Néhányunk elég hamar. Jól jött volna némi iránymutatás. Miért vártál ilyen sokáig? Miért nem próbáltál megtalálni minket?

– Tudod jól, Hatodik. Ugyanazért, amiért a Cêpanjaitok nem akarták megkeresni egymást. Veszélyes lett volna kapcsolatba lépni. Minden internetes kereséssel a lebukást kockáztatjuk. A távolból mindent megpróbáltam, amit lehetett. Pénzt és információt adtam a mogadoriak leleplezésén dolgozó csoportoknak. Én indítottam az Anonim földönkívüliek oldalt, hogy terjesszem a hírt, talán felfedjem, mire készülnek a MoHával. Így találkoztam Markkal.

Belegondolok, milyen lehetett neki idegenként idegen földön, és nem számíthatott senkire. Igazából nem is kellett elképzelnem, min mehetett keresztül, mert velem is megtörtént. Ismertem a veszélyt, de soha nem adtam fel, hogy keressem a többieket. Nem tudom eltitkolni a szomorúságot a hangomból.

– Veszélyes számunkra? Vagy számodra?

– Mindannyiunk számára, Hatodik! – válaszolja Lexa. A szavaim megbántották. – Tudom, ez közel sem annyi felelősség, mint amennyit a Bölcsek rátok testáltak, rátok, a kilenc Védőre, de… én sem kértem ezt. Elvállaltam egy könnyű melót egy múzeumban, és a következő pillanatban azt vettem észre, hogy egy ősrégi hajón repülök egy teljesen más naprendszer bolygójára, és a rakományom az egyik utolsó Védő. Elvesztettem a testvéremet, a legjobb barátomat, az egész életemet!

Mély lélegzetet vesz. Marinával hallgatunk.

– Azt mondtam magamnak, elég, ha távolról segítek nektek. Tehát minden tőlem telhetőt megtettem messziről. Kitöröltem minden információt, amit rólatok találtam a neten. Próbáltalak láthatatlanná tenni titeket, nemcsak a világ, hanem a magam számára is. Talán gyávaságból. Vagy szégyenből. Nem tudom. A szívem mélyén éreztem, hogy többet kellene tennem. De mindig is el akartam indulni és kapcsolatba lépni veletek, amikor már elég idősek vagytok, amikor én…

– Most itt vagy – szólal meg Marina lágyan. – Csak ez számít!

– Nem maradhattam tovább távol. Egy bolygóról már elmenekültem az invázió alatt. Úgy döntöttem, ideje befejezni a menekülést.

Ez betalál nálam. Tulajdonképpen miután évekig menekültünk a mogadoriak elől, mind úgy döntöttünk, hogy nem menekülünk tovább. Csak azt remélem, hogy még nem túl késő.

– Nem bánod, ha most megölellek? – kérdezi Marina Lexát.

A pilóta meglepődik, de bólint. Marina szorosan megöleli, arcát a vállába temeti. Lexa észreveszi, hogy figyelem, és feszülten, szinte zavartan mosolyog, aztán lehunyja a szemét, és hagyja, hogy megszorongassák. Felsóhajt – és talán csak képzelem – mintha láthatatlan súly hullana le a válláról. Nem csatlakozom. A csoportos ölelkezés nem az én műfajom.

– Kösz, hogy eljöttél! – szólalok meg aztán. – Üdv a Szentélyben!

Aztán kivezetem az űrhajóból. Vetek még egy utolsó pillantást az utastérre, aztán elnyomom a lorieni menekülés emlékeit. Többé már nem vagyok gyerek. Ez az invázió máshogy alakul majd.

Odakint Mark és Adam beszélgetésbe merül. Sarah valamivel távolabb áll tőlük, közelebb a hajóhoz, nyilvánvalóan ránk vár. Kérdően vonja fel a szemöldökét, amikor meglát, válaszul mély levegőt veszek.

– Őrület, kivel fut össze az ember Mexikóban! – próbálom elpoénkodni a sokkot és a Lexával kapcsolatos vegyes érzéseimet.

Odasétálunk Markhoz és Adamhez. Mark, aki már átizzadta a pólóját, nehezen ért meg valamit.

– Egy lyukkal – ismétli tompán. – Egy földbe vájt gödörrel fogjátok megölni Setrákus Rát.

Adam sóhajtva a dzsungelnek arra a részére mutat, ahol elrejtettük a mog fegyvereket.

– Nagyon leragadtál a terv „verem” részénél. Mondtam, hogy vannak fegyvereink, bombáink…

– De Setrákus Ra számára gödrötök van.

– Tudom, hogy nem túl technikás, de korlátozottak a lehetőségeink – válaszolja Adam. – És nem akarjuk megölni. Ez a lehetőség fel sem merül, tekintve, hogy ha neki ártunk, az Ellára üt vissza. Csak le akarjuk lassítani, hogy időt nyerjünk.

– Időt mihez? – kérdezi Mark.

Adam rám néz.

– Megmenteni Ellát, ellopni az Anubist Setrákus Ra orra elől, vagy mindkettőt.

– Miért nem lépünk le? – kérdezi Mark, és ujjával a most érkezett lorin hajóra mutat. – Értem én, hogy az egész csapda dolog jó ötlet volt, amikor úgy tűnt, itt ragadtatok. De most elmehetünk.

– Arról szó sem lehet! – feleli Marina. – A Szentélyt bármi áron meg kell védeni!

– Bármi áron? – ismétli Mark. Visszanéz a hajóra, majd a templomra. – Mi olyan különleges benne?

Feltűnik, hogy Lexa az egész beszélgetés alatt nagyon hallgat. Szemét a Szentélyre szegezi, arca üres, kábé olyan, mint Marináé, amikor transzba esik. Biztosan megérzi, hogy figyelem, mert hirtelen megrázza a fejét, és elkapja a pillantásomat.

– Ez a hely… – keresi a szavakat. – Van benne valami különleges.

– Lorin hely – magyarázza Marina. – Az egyetlen lorin hely, ami azt illeti. A tálentumaink forrása odabent él.

– Most zártuk le a bejáratot, különben körbevezetnélek – szólok közbe. – Bemutathattunk volna a bent élő Lénynek. Egész jó fej ahhoz képest, hogy pusztán lorin energiából áll.

Lexa gyorsan rám mosolyog, mielőtt válaszol.

– Érzem… bármi is van odabent. A zsigereimben érzem. Megértem, miért akarjátok védeni.

– Köszönöm! – mondja Marina.

– Szóval… – És Lexa most felém néz. – Ne feledjétek, hogy a hajóm, a hajónk, készen áll. Ha szükség van rá. Már leelőzte a hadihajóikat.

Aprót biccentek, és összenézek Adammel. Lehet, hogy Marina nem akarja beismerni, hogy szükségünk van rá, de van stratégiánk a menekülésre, és most már sokkal jobb, mint berohanni a dzsungelbe.

– Szóval odabent valamiféle tálentumtöltő van? – kérdi Mark, és csípőre tett kézzel a Szentélyt nézi.

– Szerintünk igen – válaszolom.

– Szóval ez döntötte el, hogy a kocka Sam Goode szuperképességeket kap, én meg… – grimaszol. – A francba! Kedvesebbnek kellett volna lennem a gimiben!

Próbálok nem nevetni. John biztos elmesélte Sarah-nak és Marknak, hogy emberek is kapnak tálentumokat, hála annak, hogy kavartunk a Szentélynél. Nem tudom, hogy a Lény mi alapján dönti el, ki kap tálentumot, de nem gondolnám, hogy egy Markhoz hasonló srác megfelelne. Még akkor sem, ha az utóbbi pár hónapban kockára tette a hátsóját értünk. Sarah viszont…

– És veled mi a helyzet? – fordulok felé.

Sarah vállat von, és úgy néz le a kezére, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban fénysugarak lövellhetnének ki belőle.

– Még semmi – ráncolja a homlokát. – Még mindig csak jó öreg átlagember vagyok.

Próbálja lazára venni, de látom, hogy zavarja. Azok után, amit értünk és főleg Johnért tett, nagy hiba a Lénytől, hogy őt kihagyta, amikor kiválasztotta, melyik ember kapjon tálentumot.

– Ahogy John mondta, Sam csak akkor fedezte fel, hogy tálentumai vannak, amikor egy piken lesújtott rá – mesélem. – Talán csak nem voltál olyan helyzetben, hogy kifejlődjenek.

– Igen – szól közbe Marina. – Tapasztalatból tudom, hogy a tálentumoknak szokásuk olyankor megjelenni, amikor nagy szükség van rájuk.

– De király! – dohog Mark. – Tehát, ha itt lébecolunk és szembenézünk a biztos halállal, akkor talán van esélyem, hogy szuperképességekkel halok meg.

– Aha. Talán – felelem.

– Vagy talán a Lény nem választott ki senkit – szól közbe Adam. – Talán véletlenszerű az egész.

– Mondja a tálentumos mogadori – teszi hozzá Mark.

– Mindegy, nem zavar. – Sarah egyértelműen próbál témát váltani. – Nem számítok rá. Szóval tök mindegy. Ez nem jelenti azt, hogy máshogy nem segíthetünk. Épp akkor beszéltem Johnnal telefonon, amikor landoltunk.

– Úton van? – kérdezem. – Elvileg hoz magával nagy fegyvereket, ha jön.

– Nem tudom, hogy sikerül-e – válaszolja Sarah gondterhelten, és tudom, hogy most jön a feketeleves. – A kormány nem nagyon működik együtt. Harcolni akarnak, de veszíteni nem.

– Ez meg mi a francot jelent?

– Hogy kis rohadékok, azt! – magyarázza segítőkészen Mark.

– Csak akkor akarnak konfliktusba keveredni Setrákus Rával, ha tudják, hogy nyernek. Tehát támogatnak minket, de közvetlenül nem harcolnak. Legalábbis még nem.

– Szánalmas! – füstölgök.

Sarah Adamre néz.

– John még mindig azt szeretné, hogy vegyük ki azokat az álcázó szerkezeteket a Szalmakalapokból.

– Hogy átadja a technológiát annak a seregnek, amelyik nem segít nekünk? – kérdezi a mog felvont szemöldökkel.

– Nagyjából.

– Már elintéztem. Kivettem mindet, mielőtt bedrótoztuk a hajókat a robbantáshoz – mondja a mog, majd rám néz. – Hogy átadjuk-e? Azt eldönthetjük később.

– Mi a csudáért tennénk, ha nem segítenek harcolni? – kérdezem Sarah-t. Ez az egész alku úgy hangzik, mint amiről Walker ügynök mesélt az Ashwood-birtokon. A MoHa. Még most is, amikor a legnagyobb városuk gyakorlatilag egy füstölgő kráter, a kormány csak a saját érdekeit nézi, és próbál menő cuccokat kicsalni a barátságos idegenektől.

– Diplomácia? – mondja Sarah, és úgy vonja meg a vállát, mintha a helyzetet ő nem tudná irányítani. Ami igaz is. Szokás szerint magunkra maradtunk. – John szerint jobban akarnak majd nekünk segíteni, ha megmutatja, hogyan győzhetik le a mogokat.

– Mikor ér ide? – kérdezi Marina.

Sarah arca elsötétül.

– Újabb rossz hír. Ötödik túszul ejtette Kilencediket New Yorkban.

Jég ropogását hallom, ahogy Marina keze ökölbe szorul.

– Tessék?!

– Aha, nem állunk jól – feleli Sarah. – John és Sam próbálja megtalálni és megállítani… bármit tervez is az a pszichopata.

– Meg kellett volna ölnöm! – suttogja Marina.

Éles pillantást küldök felé. A Szentélynél békés volt, már-már olyan, mint a régi Marina, erőszakellenes és derűs. Elég egyszer említeni Ötödiket, és azonnal visszatér a sötét énje.

Sarah nem hallja, és folytatja.

– Amint azt elrendezik, John elindul, de…

A dzsungel fáinak csúcsát figyelem. A nap már lassan ereszkedik.

– Nem ér ide időben – mondom ki, érzem a gyomromban.

– Meg fogja próbálni! – erősködik Sarah, és tudom, abban reménykedik, hogy a barátja megjelenik a horizonton Sammel, mint egy leigázó hős, és az egész hatalmas amerikai fegyveres erő támogatja.

– Folytassuk! – jelentem ki. – Fel kell készülnünk.

– Vagy elhúzhatunk – emeli fel a kezét Mark. Amikor erre gyilkos pillantást kap Marinától, visszakozik. – Oké, oké! Mutassátok, hol kell ásni!

Munkához látunk.

Adam először átviszi Hamu bénult testét Lexa hajójára. A kiméra most már kicsit éberebb, mintha a feszültség lassan elhagyná a testét, de továbbra sem tud alakot váltani, és most egyáltalán nincs harci formában. Ezt most ki kell hagynia.

Lexa látni akarja a Szalmakalapokból kivett álcázó szerkezeteket, úgyhogy Adammel megmutatjuk a kupacot a lőszersátorban. Mindegyik nagyjából laptop méretű fekete doboz.

– Be voltak akasztva a Szalmakalap műszerfalába az irányítópult mögött – mutogatja Adam a kapcsolókat és kábeleket az egyik szerkezet hátulján. – Amennyire lehet, megpróbáltam épen megőrizni.

Vászonzsákba tesszük az összeset, és felvisszük Lexa hajójára, készen arra, hogy átadjuk nagylelkű kormányzati barátainknak, akik cserébe odaadják nekünk a nagy büdös semmit.

Feltéve persze, hogy élve kijutunk Mexikóból.

– Sikerülhet? – kérdezem Lexát.

– Azt hiszem, igen – feleli. Leveszi a borítást az egyik kábelről, aztán az álcázó energiaportjához kapcsolja. – De biztosan csak akkor fogjuk tudni, ha megpróbálunk átrepülni a hadihajó pajzsán.

Egy hatalmas hadihajó felé oldalazni egy felújított lorin hajó fedélzetén, ami vagy átmegy egy áthatolhatatlan erőmezőn, vagy nem. Nem igazán vágyom erre.

– Ha nem működik…

– Felrobbanunk – válaszolja, mielőtt még befejezném a kérdést. – Ne siessünk kipróbálni, jó?

Miközben Lexa és Adam folytatja az álcázó szerkezet becsatlakoztatását a lorin rendszerbe, mi a gödrön dolgozunk a Szentély bejárata előtt. Adam tényleg talált pár ásót a mogadori felszerelés között. Igen hamar feladták, hogy leássanak az erőmező alá. Mark eltúlzott lelkesedéssel dobja le az ingét és lapátolja a földet a válla fölött. Bernie Kosar is buzgón kiveszi a részét a munkából. A kiméra nagy, vakondszerű lénnyé alakul. Három ujjú mancsaival földesőt zúdít ki a gödörből. Iszonyatosan élvezi. Mark viszont nem bírja túl sokáig. A dzsungel hőségétől hamar besokall.

– Ez szívás! – panaszkodik Sarah-nak, izzadságot törölgetve a homlokáról.

Hamarosan olyan földréteghez érünk, ami túl köves ahhoz, hogy kézzel áttörjük. Könnyen megoldjuk, amikor Adam gyors rengésekkel feltöri a földet, aztán mi Marinával a nagy földdarabokat telekinetikusan kiemeljük a gödörből és elrejtjük a dzsungelben.

Végül elkészülünk, egész tisztességes gödröt ástunk. Utána Marinával telekinézissel óvatosan visszatesszük a helyére a mesterien kivett földkockát. Kissé bizonytalanul lebeg a gödör felett és középen kicsit besüllyed, de elég természetesnek tűnik, ha az ember nem tudja, mit keressen. Tuti beomlik, amint Setrákus Ra elér a közepéig, aztán vagy tíz métert zuhan majd, így nem fog tudni azonnal kiugrani. Remélhetőleg a többi csapdával együtt eléggé lefoglalja ahhoz, hogy felszállhatunk az Anubisra.

Bernie Kosar újra beagle alakban, farkcsóválva végigszaglássza a gödör most már rejtett szélét. Úgy tűnik, tetszik neki.

– Most mi jön? – porolja le Mark a kezét. – Felállítunk pár botlócsapdát, ami rejtett nyilakat lő ki, vagy ilyesmi?

– Sehol nem láttam nyilakat – dörzsöli meg az állát Adam. – De a fák ágaiból csinálhatnánk lándzsákat. Hogy állsz a fafaragással?

A mog vagy nem érti a viccet, vagy tényleg szeret csapdákat állítani.

– Aha, ezt most napoljuk el kicsit! – húzódik el Mark.

Sarah-ék voltak olyan előrelátóak, hogy hoztak ellátmányt. Szünetet tartunk, vizes palackokat és kaját adogatunk körbe. Nagyon jól megjátsszuk, hogy nem rémültünk halálra attól, ami ránk vár.

Kicsit távolabb állok a többiektől, eszem a szendvicsemet, és a kifutópályán álló lorin hajót nézem. Valami zavar, de nem tudom megmondani, mi az. Az agyam hátsó szegletében egy hang figyelmeztetően kiabál, de nem értem a szavakat. Látva, hogy a hajójával szemezek, Lexa odalép hozzám.

– Szerinted működni fog? – kérdezi, fejével a védelmi vonalunk felé biccentve.

– Azt kérdezed, hogy megnyerjük-e ma a háborút egy nagy, földbe ásott veremmel és néhány dzsungelbe rejtett fegyverrel? – komoran rázom a fejemet. – Kizárt! De talán valahogy össze tudjuk zavarni Setrákus Ra terveit.

– Tudom, hogy tőlem ez nem jelent sokat – kezdi habozva Lexa, láthatóan feszengve –, de jó vezető vagy Hatodik. Egyben tartod a dolgokat. A Cêpanod büszke lenne rád. A francba, az egész Lorien büszke lenne arra, ahogy felveszitek a harcot!

Lexa nemcsak a mai napra céloz, hanem az egész Földön töltött időnkre, hogy életben maradtunk a mogadoriakkal szemben. A szemem sarkából figyelem. Felismerek benne egy tulajdonságot, amire én is mindig törekedtem. Ő egy túlélő. Azon gondolkodom, hogy én is olyan leszek-e, mint ő, ha sokáig tart a háború. Olyan, aki nem létesít kapcsolatokat, mert már túl sok fájdalmat élt át. Talán már most is túlontúl olyan vagyok.

– Aha – felelem zavartan. – Kösz!

Lexa elégedettnek tűnik ezzel a rövid beszélgetéssel. Valószínűleg ugyanúgy megért, mint én őt, és tudja, hogy nem akarok nagy érzelgős pillanatot. Egyik kezével nyugat felé mutat a dzsungelre.

– Landoláskor észrevettem egy kis tisztást úgy egy mérföldre. Átteszem oda a hajónkat, távol a Szentélytől. Bemegyek vele a lombok alá, így nem láthatják meg.

– Jó ötlet – felelem. – Nem akarjuk elárulni Setrákus Rának, hogy itt vagyunk.

– Aha. Jó esély van rá, hogy azt hiszi, visszavonultatok.

– Nagyjából csak a meglepetés ereje szól majd mellettünk.

– Néha csak ez számít – feleli Lexa, aztán elsétál a hajója felé. Azt mondta, a mi hajónk.

Nézem, ahogy távolodik. A kis hang még mindig kiabál a fejemben, most még hangosabban, de még mindig nem értem. Nem tudom, mit próbál mondani.

– Hatodik? Hallod ezt?

Marina sétál oda mellém, és egyik kezét a halántékára szorítja, mintha migrénje lenne.

– Micsodát?

– Olyan… olyan, mint egy hang. – Nagyot nyel. – Istenem, talán kezdek megőrülni!

És ekkor jövök rá, hogy nem a lelkiismeretem nyaggat, sem más elszabadult agyi vészjelzés. Szó szerint egy hang van a fejemben. Nem tartozik oda, és nagyon akarja, hogy meghallják.

– Nem vagy őrült. Én is hallom.

Koncentrálok az éles zizegésre, és abban a pillanatban tökéletesen tisztán hallom, bár még mindig távoli, mintha egy alagútból jönne.

Hatodik! Marina! Hatodik! Marina! Hallotok engem?

Egymásra nézünk. A vékony telepatikus hang Elláé. John említette, hogy a tálentumai erősödtek, de a telepatikus képessége igencsak megizmosodott, ha így tud üzenni egyszerre kettőnknek. A hangja másodpercről másodpercre erősödik a fejemben.

Ez csak azt jelentheti, hogy közelednek.

– Ella! – mondom ki hangosan, mert nem igazán vagyok hozzászokva, hogy telepatikusan kommunikáljak. – Hol vagy? Mi tört…

Telepatikus kiáltással szakít félbe. Mit csináltok ott, srácok? Szóltam Johnnak! Figyelmeztetnie kellett volna titeket!

– Figyelmeztetett is – feleli Marina. – És azért vagyunk itt, hogy segíteni próbáljunk neked. És hogy megvédjük a Szentélyt.

NEM! Ne, ne, ne! Ella kissé zavart és nagyon rémült. Figyelmeztetnie kellett volna!

– Figyelmeztetni mire? – kérdezem.

Figyelmeztetni, hogy meneküljetek! – sikoltja Ella. Meneküljetek!

MENEKÜLÉS VAGY HALÁL!

Tizenötödik fejezet

Marinával döbbenten nézünk egymásra.

Ez a baj a csoportos telepatikus chaten kapott halálos próféciákkal. Nem teljesen világos, kire vonatkoznak. Ella rólam beszél? Marináról? Kettőnkről? Mindenkiről, aki itt van?

A francba, én nem hiszem, hogy a jövő kőbe van vésve! Nem hiszek a sorsban. Nem futunk el. Először megpróbáljuk véghezvinni a tervet. Pillanatnyi bizonytalanság után Marina szemében eltökéltség villan.

– Nem menekülök – közli.

– Én sem – felelem, és máris bánom a tétlenül töltött pár pillanatot. – Menj! Küldd a helyükre a többieket!

Marina Sarah és a többiek felé rohan. Én az ellenkező irányba lövök ki, keresztül a kifutópályán, próbálom megtalálni Lexát. A felfordulás hallatán felvont szemöldökkel megfordul a rámpa tetején.

– Korán jön – mondom neki.

– A francba!

– Repülj alacsonyan, akkor nem vesznek észre! Nem tudom pontosan, milyen közel vannak.

KÖZEL! – sikoltja Ella az agyamban. A hangerőtől összerezzenek.

– Ezen fegyverek is vannak, oké? – mutat a hüvelykujjával a hajója felé Lexa. – Segíthetek legyőzni őket.

– Nem. Csak ez az egy menekülési tervünk van. Nem kockáztathatjuk, hogy a hajót baj érje.

– Igazad van, Hatodik – feleli Lexa. – Elrejtem, és jövök vissza.

– Ne! – rázom a fejemet. – Ne gyere vissza! Azt sem kockáztathatjuk, hogy a pilótánk kipurcanjon. Tedd le a hajót, rejtsd el, és várj! Ha rosszul alakulnak itt a dolgok, állj készen, és a fenébe is, vigyél ki minket! Lehet, hogy menekülnünk kell.

– Rendben – őrzi meg a hidegvérét Lexa. Dél felé mutat a dzsungelben, ahol még látszanak egy ősi gyalogút kövei. – Arra leszek egy mérföldre. Egyenes vonalban. Mark rádióján elérhető a pilótafülke, ha szükséges.

– Értem.

– Sok szerencsét! – feleli. Igazából úgy érti, éld túl!

A levegőbe emeli a hajónkat, és olyan alacsonyan repül, hogy a fák teteje súrolja a hajó alját. Amint eltűnik szem elől, a horizont felé pillantok. Az Anubis még sehol. Aztán a dzsungel felé rohanok a Szentély keleti oldalán. A többiek ott gyűltek össze. Jó búvóhely, sűrű az aljnövényzet, és egy kidőlt fatörzset használhatunk fedezéknek. Onnan láthatjuk a templom elejét és az oldalajtót is. Tökéletes hely beindítani a csapdáinkat. Azt is láthatjuk, amikor megérkezik az Anubis, ami már nem késhet soká.

– Ella? – fura hangosan kimondani a nevét, de nekem nem megy ez a „beszélek a fejemben” dolog. Azon tűnődöm, vajon Marina még mindig kapcsolódik-e a telepatikus beszélgetéshez. – Mi a franc ez? Johnnak napnyugtát mondtál!

Setrákus Ra nem állt meg utánpótlásért. Túl… izgatott ahhoz, hogy ideérjen.

Hát, ez legalább jó hír. Setrákus Ra nem pótolta a csapatait, miután elhagyta New Yorkot. Vagyis nem kell olyan sokkal elbánnunk. Azért még mindig ki vagyok akadva Ella első komor kijelentése miatt.

– Hogy értetted az előbb? Ki fog meghalni?

Én… nem tudom. Egy vízió volt. Nem teljesen világos. De vért láttam. Rengeteg vért. De én nem érek annyit, Hatodik! Most még elmehettek, meneküljetek, és…

Ella elhallgat valamit, nem teljesen őszinte azzal kapcsolatban, amit tud. John mesélte, hogy Ella tálentumai felerősödtek, de a jövőlátása nem atombiztos. Nem fogok változtatni a terveinken egy olyan jövőről szóló vízió miatt, amin még változtathatunk.

– Maradunk – közlöm határozottan, és remélem, érzi az eltökéltséget az agyamban. – Lehozunk téged arról a hajóról. Hallod, amit mondok?

Igen.

– Jól jönne a segítséged. Milyen messze vagytok? Mit látsz?

Öt percre, Hatodik. Ötpercnyire vagyunk.

Öt perc. Te jó ég!

– Mit küld ellenünk?

Személyesen megy le. Száz katona indulásra kész. Én is ott leszek. Nem fogok tudni segíteni, Hatodik. Nem megy… a testem már nem működik.

Száz. Az sok. De elbánunk velünk. Legalábbis, ha a többségüket elkapjuk, amikor felrobbantjuk a Szalmakalapokat.

– Tehetünk majd valamit, Ella. Csak mondd, hogyan segíthetünk neked!

Nem tudtok – tér vissza Ella szomorú, beletörődő hangja. Ne aggódjatok miattam! Tegyétek, amit kell!

Adam csatlakozik hozzám, ahogy a dzsungel széle felé rohanok, ahol a többiek már elrejtőztek. Ahelyett, hogy azonnal a búvóhelyünkre sietne, kitérőt tesz a Szalmakalaphoz, amivel iderepültünk, és magához veszi az ördögi kardot, amely egykor az apjáé volt. Nehéznek tűnik a hátára szíjazva, de tartja velem a lépést.

– Majdnem elfelejtettem – magyarázza, amint észreveszi, hogy a kardra pillantok.

– Nincs arra valami szólás, ha kést viszünk fegyveres harcba? – kérdezem.

Vállat von.

– Sosem tudhatod, mikor jön jól egy nagy, éles tárgy.

Hirtelen megállunk a dzsungel szélén, ahol a többiek már egy kidőlt fa mögé bújtak. Adam megfordul, az eget kémleli, szája megfeszül, keresztbe fonja a karját. Mark kezében ott a távkapcsoló a bombáinkhoz. Adam korábban megmutatta neki, hogyan használja. Mivel a srác lett a robbantási szakértőnk, Marina felszabadult, és csak arra koncentrál, hogy telekinetikusan elsüsse a dzsungelbe rejtett lézerfegyvereket. Sarah mellettük áll, egyik kezében lézerfegyver, a másikat a halántékára szorítja, sápadt, és a homlokát ráncolja.

– Nem fogadom el – szólal meg Marina, amikor mellé csusszanok. Rájövök, hogy ő is Ellával beszélget.

– Mit nem fogadsz el? – kérdezi Mark zavartan. Sarah csendre inti. Jobban megnézem, és rájövök, hogy ő is rácsatlakozott Ella telepatikus csatornájára. Tudja, hogy közeleg a halál.

– Ellopjuk alóla a hajóját. Megmentünk! – hangosan mondom ki a szavakat, megkeményítem a hangomat, tudom, hogy Ella hallja.

Sajnálom! Nem így lesz! – üzeni Ella telepatikusan. Marina szeme könnybe lábad, ő is hallja. Sarah a szája elé kapja a kezét, nagyot nyel, és kérdően néz rám.

– Marhaság! – jelentem ki.

– Ne merészeld feladni a reményt! – Marina gyakorlatilag beleordít maga elé a semmibe. – Ella?! Hallasz engem?!

A kislány nem válaszol. Még ott van, mintha csiklandoznák az agyamat. Hall minket. Csak nem felel többé.

– Nem érdekel, mit mond, vagy hány mogon kell átküzdenünk magunkat – fordulok Marinához. – Ha csak egy dolgot teszünk ma, akkor is elhozzuk Ellát Setrákus Rától. Elhozzuk és felvisszük Lexa hajójára.

– Egyetértek – feleli.

– Talán működhet – szól hozzá Sarah, arca már nem döbbent, inkább elgondolkodó. Ahogy minket, úgy őt sem tántorítja el a halálos fenyegetés. – Nem úgy volt az ősi lorin védővarázslatotokkal, hogy akkor tört meg, amikor összetalálkoztatok?

– De – felelem. – És?

– Akkor talán Setrákus Ra kifacsart verziója fordítva működik – magyarázza. – Talán ezért viszi magával Ellát mindenhová. Közel kell tartania magához, hogy működjön.

– Szerintem van benne valami – von vállat Mark. – Nem mintha én szaktekintély lennék ebben a vacakban.

Ezt a lehetőséget mindenképpen érdemes kipróbálni, pláne, hogy amúgy is meg akarjuk menteni Ellát.

Adamhez fordulok. Azt terveztük, hogy láthatatlanná válunk, felszállunk az Anubis fedélzetére, a többiek pedig elterelik a figyelmet.

– Te mit gondolsz? A hadihajóért menjünk, vagy Elláért?

– Te döntesz – feleli.

– Lehet, hogy az orra elől kell elhoznotok Ellát – jegyzi meg Sarah.

– Vagyis Setrákus Ra kikapcsolhatja a láthatatlanságotokat – teszi hozzá Marina.

– A francba! – kattog az agyam. – Oké. Talán szétválaszthatjuk őket, amikor beindítjuk a csapdáinkat. Ha látunk rá lehetőséget, menjünk Elláért. Különben maradunk a tervnél, és elkötjük az Anubist. – Délre mutatok. – Van arra valami ősi kőépület. Lexa attól délre rejtette el a hajónkat. Ha itt rosszra fordulnak a dolgok, és a mogok rájönnek a helyzetetekre, ti hárman meneküljetek!

– És hagyjunk itt titeket? – kérdezi Marina.

– Legalább láthatatlanok leszünk – felelem, tekintetem közte és Sarah között cikázik. – Csak maradjatok életben! Most az a fontos.

Sarah komoran bólint, Marina pedig elfordul, és a Szentélyt nézi. Még Ella figyelmeztetése után sem hiszem, hogy meghátrálna.

Mielőtt bármi mást mondhatnék, Adam karon ragad, és a leszállópálya felé mutat.

– A fenébe, Hatodik, megfeledkeztünk a barátunkról!

A mutatott irányba nézek: Phiri Dun-Ra vadul küzd a köteleivel. Annyira siettünk, hogy felvegyük a pozíciónkat, hogy teljesen megfeledkeztem mogadori foglyunkról. Bár zsák van a fején, Phiri Dun-Ra biztosan hallotta a felfordulást, és tudja, hogy el vagyunk foglalva. Majd’ megőrül a béklyójában, mindent megtesz, hogy szabaduljon. Szorosan kötöttük oda a kerékhez, úgyhogy nem hiszem, hogy sikerülne. De mégsem biztos, hogy jó ötlet odakint hagyni, amikor megjelenik az Anubis.

– Setrákus Ra tudni fogja, hogy valami nem stimmel, ha meglátja – olvas a gondolataimban Adam.

Mark felemeli a lézerfegyverét, felméri a terepet, a csövét Phiri Dun-Ra felé fordítja.

– Akarjátok, hogy kiiktassam? Szerintem le tudom lőni.

Marina a fegyverre teszi a kezét, erre leereszti.

– Mark, szerinted, ha ki akartuk volna végezni, nem tettük volna meg eddig?

Adam tekintete azt üzeni, hogy talán nem is lenne olyan rossz ötlet véget vetni Phiri Dun-Rával a mi szenvedéseinknek. Egész nap végezni akart vele. És megértem, miért.

– Be kellett volna tennünk a verembe – jegyzi meg Sarah sajnálkozva.

– El kell tüntetnünk szem elől – jelentem ki.

Telekinézissel kioldom Phiri Dun-Ra köteleit. Beletelik pár pillanatba. Pont, mint amikor Marina tüzelt a rejtett lézerfegyverrel; ilyen precíz feladatot nem könnyű megoldani ilyen távolságból. A mog nő biztosan azt hiszi, hogy ő csinálta. Megszabadul a zsáktól és a szájába tömött rongytól. Felpattan, majd meginog, meglepi, hogy a kötelek hirtelen engedtek. Az igazszületésű egy pillanatig a csuklóját dörzsöli, aztán körülnéz, és eliramodik a dzsungel felé. Épp oda tart, ahol elrejtettünk néhány mog lézerfegyvert.

– Hatodik? – kérdezi Marina figyelmeztető éllel a hangjában. – Tudod, mit csinálsz?

Tudom hát. Mielőtt Phiri Dun-Ra túl messzire jutna, a köteleket lasszóként használva elkapom a lábát. Előrezuhan, gyakorlatilag az arcán landol. Aztán felénk húzom, port és mocskot ver fel, ahogy a földet kaparva szabadulni próbál. Tehetetlen sikolyai olyan hangosak, hogy felriasztanak néhány madarat a közeli fákról.

– El kell hallgattatnunk! – jegyzi meg Adam.

– Marina! Húzd tovább! – kiáltom.

Marina átveszi a telekinézist, én pedig az esti égre kúszó felhőkre összpontosítok. Nem akarok tomboló vihart előidézni most, hogy az Anubis és Setrákus Ra ilyen közel jár. Szerencsére nincs is rá szükség. Egy sötét felhőben odafent épp elég elektromosság van, hogy összehozzak egy kis villámot. Phiri Dun-Rába küldöm, és kiütöm vele. Lehet, hogy ez megöli, de nem igazán van időm aggódni ezen. A mog megvonaglik, ahogy az elektromosság átcikázik rajta, aztán mozdulatlanná dermed, nem küzd tovább Marina telekinézise ellen. Nem porlad el, úgyhogy gondolom, még él.

Marina odavonszolja a fák vonalához, Adam megfogja a karját, és továbbhúzza. A fatörzs mögé hajítja, ahol rejtőzünk, és kezdi visszakötözni a csuklóját és a bokáját.

– Szóval most már foglyokat ejtetek, srácok? – kérdezi Mark.

– Még jól jöhet a nő – vonom meg a vállam.

– Nem hurcolászhatjuk mindenfelé – közli Adam, amikor befejezi a csomózást.

– Itt hagyjuk. Úgyis azt mondta, hogy imádja a dzsungelt, nem? – mosolyodom el. Fontosabb dolgok miatt kell most aggódnunk, mint Phiri Dun-Ra sorsa.

– Ne szúrjuk el a túlélési esélyünket azzal, hogy túl sokat tervezünk! – jegyzi meg Mark.

Mielőtt bárki válaszolhatna erre, a dzsungel furcsán elcsendesül. Annyira hozzászoktam a trópusi madarak folyamatos rikácsolásához, hogy ijesztő, amikor elhallgatnak. Még a rovarok sem zümmögnek. Seregnyi madár rebben fel a fákról meg a bokrokról, és repül el észak felé a tisztás felett, amit a mogok irtottak a Szentély körül.

Megérkezett az Anubis.

Széttárom a karomat.

– Fogjatok meg! Mindenkit láthatatlanná teszek, amíg felkészülünk a támadásra.

Marina megfogja az egyik kezemet, Sarah pedig a másikat. Mark egyik kezében a készenlétben tartott detonátor, a másikkal vállon ragad. Adam az utolsó. Bólint felém, talán eszébe jut, amikor azt mondtam, hogy furcsa egy mogadori kezét fogni. Amíg ennek az egésznek vége nem lesz, elválaszthatatlanok leszünk. Visszabólintok, ő Marina mellé furakodik, keze az egyik karomon. Csak Bernie Kosar nem jut a közelembe. A kiméránk inkább tukánná változik, és felrepül egy közeli fára.

Valahol vicces, hogy mi öten így összetömörülünk. Mintha egy fényképhez álltunk volna össze.

Épp akkor válok láthatatlanná, amikor az Anubis beúszik a képbe. A hadihajó jóval nagyobb, mint ahogy elképzeltem. Fémszürke ötvözetből készült, egymásba érő panelekből áll, majdnem olyanok, mint a pikkelyek. Olyan, mint az az egyiptomi bogár – a szkarabeusz –, csak rengeteg fegyverrel felszerelve, az elejéből kiálló ágyú különösen magára vonja a tekintetet.

– Istenem! – suttogja Sarah.

– A rohadt életbe! – szólal meg Mark kissé hangosabban. Szorosabban markolja a vállamat. Az Anubis közelebb úszik, az egész tisztás, sőt maga a Szentély is árnyékba borul.

– Nyugalom! – szólalok meg, és próbálok nem kiborulni. – Maradjatok nyugton és közel hozzám! Nem látnak minket.

A hatalmas hajó megáll, ott tornyosul a mog tábor felett. Hiába irtottak ki a mogok hatalmas részt a dzsungelből, a hadihajó akkora, hogy nincs helye leszállni.

Adam persze rájön, hogy a csatamező fölött várakozó Anubis kissé tönkrevágja a terveinket.

– Föl kell jutnunk oda valahogy.

– Ha leküld bármilyen földi osztagot, azokat leszedhetjük, és a saját Szalmakalapjaikkal mehetünk fel – felelem. John és a távol maradó amerikai sereg pont ezt a taktikát akarja alkalmazni a mog hadihajók ellen, úgyhogy nálunk nincs is jobb kísérleti patkány.

– Mi ütött belé? – töpreng Sarah. – Mire vár?

Ella percekkel ezelőtt küldött telepatikus üzenetet nekünk, és eltűnődöm, nem csak képzelődöm-e, hogy még mindig érzem a jelenlétét a fejemben. Ha még ott van és hall engem, nagyon jól jönne a segítség.

– Ella? – kérdezem, és hülyén érzem magam, hogy hangosan kimondom a nevét. – Hallasz? Mi folyik odafent?

Nincs válasz.

– Marina? Sarah? Ella…?

– Semmi, Hatodik – feleli Sarah; az egyik test nélküli hang beszél a másikról.

– Szerintem elment – teszi hozzá Marina.

De aztán megtörténik. Suttogást hallok az agyam mélyén. Ella csüggedt és reménytelen hangját.

Menekülnötök kellett volna.

A fejünk felett zümmögni kezd az Anubis. Azért tűnik fel, mert a hadihajó máskülönben elképesztően csendes. Halkan kezdődik, de gyorsan erősödik. Hamarosan már beleremeg a fogam. A hajó alját kémlelem, arra számítok, hogy megpillantom Setrákus Ra Szalmakalapokon leereszkedő katonáit, de minden tiszta.

– Mi a fene ez? – kérdezem, és remélem, hogy Adam válaszol.

– Fel… feltöltődik – feleli a mog. Remeg a hangja, és lazul a szorítása a karomon, mintha a döbbenettől elfelejtené, hogy belém kell kapaszkodnia ahhoz, hogy láthatatlan maradjon.

– Mi töltődik fel? – kérdem.

– A legfőbb fegyver. Az ágyú.

Látom is. Az ágyúcső sötét nyílása felragyog, ahogy gyűlik az energia. A zümmögés egyre hangosabb, az ágyú megtelik tiszta energiával, mint egy túltöltött mogadori lézerfegyver. A Szentély és körülötte a dzsungel pillanatokon belül azúrkék fényben fürdik. Le szeretném árnyékolni a szemem, de Marina és Sarah szorítja a kezemet.

– Baj van – szólal meg Mark. – Nagy baj!

– Adam? – kiabálom túl a zúgást. – Mennyire erős az az izé?

Hátrahúzódunk. Alig tudok összpontosítani mindenkire, hogy megőrizzem a láthatatlanságunkat.

– Mennünk kell! – válaszolja Adam, hangjában a döbbenet átadta a helyét a rémületnek. – Visszavonulás!

Már mindenki hátrál, így csak Phiri Dun-Ra marad a kidőlt fatörzs mögött. Marina ellentart a szorításomnak. Nem moccan.

– Marina! – üvöltöm. – Gyere!

– Azt mondtuk, nem menekülünk! – ordít vissza.

– De…!

A zümmögés a tetőfokára hág, és a hadihajó ágyújában összegyűlt energia fülsiketítő robajjal kilő. Tömör elektromos nyaláb csapódik egyenesen a Szentélybe, több tízezer villám erejével, izzó vörösen világítja meg az ódon köveket. Az ágyúlövés úgy hatol át a templomon, mintha ott se lenne. Csak egy pillanatom van a Szentéllyel törődni. Még áll, de kettéhasadt. Egykor erős falának repedései között fény szűrődik ki.

A következő pillanatban az ágyú sűrített energiája széles fénynyalábként szétterjed.

A Szentély felrobban.

– Ne! – sikoltja Marina.

Elcsesztük. Setrákus Ra nem azért jött, hogy megszerezze a Szentélyt. Azért jött, hogy elpusztítsa.

Nincs időm azon gondolkodni, mit jelent ez, vagy mi következik. Adam hátraránt, botorkálunk a dzsungelben, miközben záporoznak körülöttünk a Szentély kövei. Marina keze kicsúszik a kezemből, és láthatóvá válik. Mark keze elengedi a vállamat, és ő is megjelenik. Csak Sarah és Adam kapaszkodik belém.

Marina előrerohan, mintha egyedül akarna megküzdeni azzal a hadihajóval.

– Állj! – ordítom. – Marina! Állj meg!

Mark gyorsan kapcsol, beindulnak focista reflexei. Marina után vetődik, átkarolja a derekát és ledönti a lábáról.

– Szállj le rólam! – sikolt rá Marina. Félrelöki, a fiú mellkasán jeges kéznyomok jelennek meg.

Aztán még valami felrobban. Az egyik C–4-essel bedrótozott Szalmakalap. Biztosan eltalálta a Szentély egyik darabja, és beindíthatta a bombát. Repeszek fütyülnek körülöttünk, megolvadt, sistergő fémdarabok vágnak át a fák levelein.

Mark lélegzete elakad, és felbukik. A pilótafülke vastag üvegének darabja áll ki a mellkasából.

– Mark! – sikolt fel Sarah. Kiszabadítja magát a kezemből, és felé rohan.

Marina meglátja a srác sérülését, és felszisszen. Hátat fordít a Szentélynek, letérdel Mark mellé, kirántja az üvegdarabot, és azonnal gyógyítani kezdi.

Ágak törnek a fejem felett, felnézek, és látom, hogy kosárlabda méretű mészkődarab zuhan felém. Reflexből beindítom a telekinézisemet, elkapom a levegőben és félrelököm.

A következőt nem sikerül.

A fejem tetején talál el. Mielőtt felfognám, mi történt, valami ragacsos és meleg borítja el az arcomat. Adam a karom alá nyúl, amikor térdre esem. Mindketten láthatóak vagyunk. Biztosan kihagyott a koncentrációm. Próbálom magam alá húzni a lábam, újra a láthatatlanságomra koncentrálni, de egyik sem megy. A fejem kótyagos, és vért kell kipislognom a szememből.

– Segíts! – ordít Adam Marinának. – Hatodik megsebesült!

Próbálok eszméletemnél maradni, de nehéz. A világ elsötétül, miközben minden, amiért harcoltunk, lángba borul. Ella figyelmeztetett minket, hogy jön a halál. Szinte már kilépek a testemből és azon tűnődöm, vajon ez lehet-e az.

Ahogy elájulok, még hallom Ella hangját a fejemben.

Sajnálom!

Tizenhatodik fejezet

Nincs időm erre a baromságra!

Ötödik napnyugtakor akar találkozni velem a Szabadság-szobornál. Úgy hangzik, mint valami gonosz szuperhős terve. Túszul ejtette Kilencediket, és meg akarja ölni, ha nem megyek el. Nem tudom, mit akar tőlem. Az ENSZ-nél úgy tűnt, segíteni akar nekünk a maga pszichopata módján. Azt legalább nem engedte, hogy akaratlanul is bántsam Ellát. Persze nem tudhatja, hogy dolgom lenne. Minden percben, amit az elcseszett játékaira pazarolok, nem segítek Sarah-nak, Hatodiknak és a többieknek. Ha tudná, érdekelné egyáltalán?

Sarah-t és Markot elküldtem Mexikóba az újonnan felfedezett, lorin hekkerből lett pilótával, akivel nagyon szeretnék találkozni. Azért küldtem őket oda, mert szó szerint ők az egyetlen segítség, amit össze tudtam trombitálni Hatodiknak és a többi Védőnek, akik nagy csatát vívnak.

Legalább most elmenekülhetnek. Nem ragadnak ott. Hatodik és Sarah elég okos ahhoz, hogy megakadályozzák a dolgot, és kijussanak onnan. Legalábbis ezt hajtogatom magamnak.

Gyors fejszámolást végzek. Még ha Walker ügynök meg is tudná győzni a hadsereget, hogy adja kölcsön az egyik leggyorsabb harci repülőjét, akkor sem érhetek oda Mexikóba Setrákus Ra előtt. Most nem.

Ez nem jelenti azt, hogy nem próbálom meg.

– Legalább szerezne nekem egy hajót? – kérdezem Walkert. Ott hagytuk a nyüzsgő mólót, és visszatértünk az FBI-ügynök sátrába.

– Hogy elvigyen a Szabadság-szoborhoz? – bólint. – Igen, megszervezem.

– De most azonnal – felelem. – Most azonnal kell.

– Ötödik napnyugtát mondott. Az még majdnem egy óra – teszi hozzá komoran Sam. Ő is ugyanúgy számolt fejben, mint én. Tudja, hogy nem érünk oda a Szentélyhez. Hacsak nem hagyjuk sorsára Kilencediket, bármit tervez is vele Ötödik, ezt pedig egyikünk sem nagyon szeretné.

– Nem várok. Nem Ötödik osztja be az időnket. Valószínűleg most is ott ül és csapdát állít, vagy ilyenek. Tök mindegy, mi a fenét csinál. Korábban megyünk. Ha nincs ott, megvárjuk azt a szemetet.

– Jó ötlet – bólint Sam. – Menjünk!

– Intézze el! – utasítom Walkert, és kilépek a sátrából.

Innen, a Brooklyn híd alatti parkból látni lehet Liberty Islandet. A híres szobor zöld körvonala látszik a füstös ég előtt. Hamar odaérünk. A távolból nem tudom kivenni a részleteket. Nem tudom, hogy Ötödik ott van-e, csapdákat állít-e. Nem is igazán lényeges. Bármivel találkozunk is, szembenézünk vele.

Sam utánam jön.

– Mit csinálunk? – kérdezi. – Mármint Ötödikkel?

– Amit kell – felelem.

Hallgat, keresztbe fonja a karját, ő is a szobrot nézi a vízen túl.

– Tudod, mindig is látni akartam a Szabadság-szobrot – csak ennyit tud mondani.

Odabent a sátorban Walker sokat üvöltözik a walkie-talkie-jába. Végül sikerül megszereznie nekünk a parti őrség egyik motorcsónakját. Ezen nincs olyan tüzérség, mint amilyet a haditengerészet hajóin láttam a kikötőben, de gyorsan elvisz minket Liberty Islandre. Walker behívja három megbízható emberét is. Felismerem őket a MoHa-ellenes egységből, ők segítettek nekünk megtalálni a védelmi minisztert. Azt hiszem, ők azok, akik túlélték a Setrákus Rával vívott harcot az ENSZ-nél. Köztük van az a fickó, akit meggyógyítottam az első belvárosi összecsapás során, aki szerepel a videóban, amit Sarah mindenhova feltöltött a netre. Szinte zavarban van, amikor kezet ráz velem.

– Murray ügynök – mutatkozik be. – Sosem volt alkalmam köszönetet mondani. A múltkoriért.

– Ne is törődjön vele! – nyugtatom meg, aztán Walker ügynökhöz fordulok. – Erősítés nem kell. Csak a csónak.

– Bocs, John! Nem engedhetlek titeket oda egyedül. Most már kormányzati tulajdon vagytok.

– Ó, igazán? – horkanok fel.

– Igazán.

Nem fecsérlem az időmet vitatkozásra. Jöhetnek, ha akarnak. Elindulok a kikötő felé, Sam mellettem, Walker és az ügynökei pedig testőrökként vesznek körbe minket. Szokás szerint sok arra járó katona megbámul. Néhányan mintha segíteni akarnának, de biztosan parancsot kaptak arra, hogy ne érintkezzenek velünk. Walker ügynök és megmaradt MoHa-ellenes ügynökei minden segítség, amit a kormány hajlandó adni. Legalább jobbak a fegyvereik, az ügynökök a szokásos kézifegyvert valamilyen nagy teljesítményű rohamkarabélyra cserélték.

– Hé! John Smith a Marsról! Várj meg!

Megfordulok. A sovány Daniela épp akkor furakodik át egy csapat katona között, és felénk nyargal. Az ügynökök körülöttünk azonnal felemelik a fegyverüket. A lány ezt látva hirtelen megáll, és felemeli a kezét. Pimasz pillantást küld az FBI-ügynökök felé.

– Minden rendben, nyugi! – mondom Walkernek és a csapatának. Odaintem Danielát. – Közénk tartozik.

– Úgy érted… – vonja fel a szemöldökét Walker.

– Emberi Védő – felelem halkan. – Egyike azoknak, akiket Setrákus Ra el akar kapni.

Walker végigméri a lányt.

– Nagyszerű! – jegyzi meg szárazon.

Daniela erre csak még ragyogóbban mosolyog.

– Srácok, ti most kalandozni fogtok? Én is jöhetek?

A homlokomat ráncolom, milyen könnyedén veszi, és Samre nézek.

– Megtaláltad az anyukádat? – kérdezi Sam, mire Daniela mosolya kicsit elhalványul.

– Nincs itt, és sosem jelentkezett a Vöröskeresztnél – válaszolja vállvonogatva, mintha nem lenne nagy ügy. Bár próbál könnyednek hangzani, remeg a hangja, és tudom, hogy a legrosszabbtól fél. – Talán máshogy jutott ki a városból. Biztosan kutya baja!

– Aha, tuti – erőltet magára mosolyt Sam.

– Épp kérdőre akarunk vonni egy áruló Védőt – közlöm kereken. Walker szúrósan néz rám, de én nem látom okát, hogy hazudjak. Játsszunk nyílt kártyákkal!

– Azta! Srácok, köztetek vannak árulók?

Ötödikre gondolok, és arra, hogyan szúrt hátba minket, aztán Setrákus Rára és számtalan szörnyű gaztettére. Régen ő is Védő volt, talán még annál is fontosabb, ha hihetünk Crayton Ellának írt levelének. Aztán Danielára nézek, rá meg a többi, új tálentumot kapott emberre gondolok, akikkel még nem is találkoztunk. Mind a jóért harcolnak majd? Vagy lesz olyan, mint Ötödik és Setrákus Ra?

– Emberek vagyunk, mint bárki más – felelem.

– Csak menő képességekkel – teszi hozzá Sam.

– Mint bárki más – folytatom –, megfelelő iránymutatás nélkül mi is rossz útra tévedhetünk.

Daniela megint önelégülten mosolyog. Szinte bosszantó, de kezdek rájönni, hogy ez csak védekező mechanizmus. Ha kényelmetlenül érzi magát, nagyon igyekszik, hogy jó fejnek látsszon.

– Aha, vágom. Mutatod nekem az irányt, John Smith? Leszel a mesterem?

– Ami azt illeti, Cêpannak hívtuk őket. A segítőinket. De meghaltak. Most úgy nagyjából egyedül találjuk ki a dolgokat.

Walker ügynök a torkát köszörüli. Szerintem azt szeretné, ha megszabadulnék Danielától, de semmilyen segítséget nem utasítok el. Kizárt.

– Velünk jöhetsz – egyezem bele. – De tudnod kell, hogy a srác, akit keresünk, nagyon veszélyes.

– Zavarodott – teszi hozzá Sam.

– Egyikünket már megölte – folytatom. – És szerintem habozás nélkül megtenné újra. Miután őt elintéztük, barátunk, Walker ügynök valahogy feltesz minket egy gépre, mi pedig megöljük a mogadori vezért, mielőtt az inváziója folytatódna.

– Megpróbálsz elijeszteni? – kérdezi csípőre tett kézzel Daniela.

– Csak azt akarom, hogy tudd, mire mondasz igent – válaszolom. – Közben segíthetek neked a telekinézissel. Talán kideríthetjük, mit tudsz még. De benne kell lenned…

Daniela hátrapillant a válla felett. Rájövök, hogy mindennél jobban szeretne kijutni innen. El akarja foglalni magát, nem akar azzal a nagyon is valós lehetőséggel foglalkozni, hogy az egész családját elveszítette a New York elleni támadásban.

– Benne vagyok – feleli. – Mentsük meg a világot, meg egyebek!

Sam elvigyorodik, és halványan én is elmosolyodom, különösen, amikor látom, hogy Walker ügynök a szemét forgatja. Danielát bevettük a mi kis titkosügynök-buborékunkba, és megyünk tovább a mólón.

– Hé! – szólítja meg Sam suttogva Danielát. – Csak hogy tudd, a mogok foglyokat is ejtettek New Yorkban. Nem öltek meg mindenkit.

– Aha, láttam, hogy ezt a szarságot csinálták a szomszédságban – válaszolja. – És?

– Szóval, csak mert nincs itt, nem jelenti azt, hogy az anyukád… tudod.

– Aha, kösz! – veti oda Daniela mogorván, de tudom, hogy komolyan gondolja.

A parti őrség hajója már vár ránk. A láncdohányos, gyűrött egyenruhás kapitány kész elvinni minket, ahova kell. Hagyom, hogy Walker tájékoztassa, és pár perc múlva már erősen himbálózunk a hullámokon. A túlsó parton látom New Jersey villódzó fényeit, helikopterek jönnek-mennek. A hadsereg azt a részt is körbevette, nagyon igyekeznek, hogy a mogadoriak Manhattanben maradjanak. A város felé pillantok, és ijesztően nyugodtnak találom. Ott még most is mogok járőröznek az utcákon, és talán erődítményt hoznak létre. Bízom benne, hogy a lakosok nagy része átjutott a hídon, ha nem, akkor remélem, Samnek igaza van, és a mogok nem ölik meg, csak fogva tartják őket. Vagyis még meg lehet őket menteni.

Közeledik Liberty Island. Daniela oldalba bök a könyökével.

– A Szabadság-szobornál találkoztok azzal a sráccal?

– Aha.

– Haver, az igazi turistalátványosság!

Hamarosan megállunk Liberty Island kikötőjében. Fél tucat komp lebeg ott üresen, az egyik megperzselődött az oldalán. Elhagyatott a hely, senki sem tölti a Szabadság-szobor nézegetésével az inváziót. Szinte békés itt. Kiugrunk a hajóból, próbálom felmérni a terepet, és kényszerítem magam, hogy úgy gondolkodjak, mint Ötödik. Vajon szerinte mi a legjobb hely a rajtaütéshez?

Oldalra kell döntenem a fejemet, hogy láthassam az egész szobrot. Arról az oldalról közelítjük meg, amelyik kezében a táblát tartja. A másikban az arany borítású fáklya megcsillan a lemenő nap utolsó sugaraiban. A nagy zöld hölgy hatalmas gránitemelvényen magasodik, az pedig egy még nagyobb, szinte a fél szigetet elfoglaló kőalapon áll. Jobbra tökéletesen ápolt park terül el. Ott biztosan nem rejtőzik. Ötödik egyszerűen nem így működik.

A hajóskapitány hátramarad, de mi végigsétálunk a kikötőn a szobor felé. Arra gondolok, amikor először találkoztam Ötödikkel, hogy egy hátborzongató szörnyszobrot választott találkozóhelyül az isten háta mögött. Azt hiszem, odavan a feltűnő szobrokért. Vagy talán az az ócska faszobor jel volt, a benne rejtőző szörnyet jelképezte. Ha ez a helyzet, akkor azon agyalok, mit jelent, hogy a Szabadság-szobrot választotta. Valószínűleg semmit, mert eszembe jut, hogy Ötödiknél teljesen elmentek otthonról.

Mellettem Daniela kuncog.

– Tudod, még sosem jártam itt. Pedig egész életemben ebben a városban éltem.

– Ja, olyan ez, mint valami osztálykirándulás – szólal meg Sam. – Osztálykirándulás, aminek a végén egy csupa acél srác megpróbál halálra szurkálni.

– Senkit sem szurkálnak halálra – szólok rá.

Odaérünk a szobor talapzatát körülvevő térre, és tekintetemet a felső emelvényre szegezem. Az a legvalószínűbb, hogy Ötödik ott rejtőzik. Tud repülni, úgyhogy könnyen feljuthat oda, és így szemmel tarthatja, mikor érkezünk. De odafent nem látok mozgást. Talán még nem ért ide. Vagy a szobor belsejében bujkál. A nyakamat nyújtogatva próbálok belátni a koronába, de lehetetlen. Be kell mennünk, hogy biztosan tudjuk, a szobor tiszta.

– Nézzétek! – suttogja Sam. – Ott!

Balra fordítom a fejemet, a szobor talapzata előtt elterülő tökéletesen nyírt pázsit felé. Valami mozog. Csillámló alak áll fel a fűből és óvatosan felénk lép. Rossz helyen kerestem.

– Korán jöttél! – kiált Ötödik. – Ez jó.

Enyhe kifejezés, hogy Ötödik pocsékul fest. A ruhája mintha cséplőgépen ment volna át: szakadt, véres, tiszta piszok és hamu. A bőre ezüstös acél. Az az érzésem, hogy harcra kész, bár alig áll a lábán. Vonásai a fémborítás ellenére duzzadtak és torzak. Az orra görbe, és borotvált fején horpadások látszanak. Összegörnyed, egyik karja bénultan lóg az oldalánál. A másik karján ott van csuklóra erősített pengéje. A lemenő nap fénye megcsillan a bőrén.

Walker és az emberei azonnal körülvesznek minket, elállják az útját. Rászegezik a fegyverüket. Daniela mögém lép.

– Jobban is leírhattad volna az áruló srácot – jegyzi meg.

Ötödik végigméri Walker embereit, és gúnyosan mosolyog. Bár megviseltnek látszik, a rakás rászegezett fegyver felpiszkálja indulatos természetét. Ép szeme elkerekedik, és kihúzza magát.

– Ne nevettessenek ezekkel a vacakokkal! – fordul Walker, majd Murray felé, amikor az beléereszt egy tárat. – Golyóálló vagyok, te barom! Gyere, próbáld csak meg!

Valami fura a hangjában. Fémes és rekedt, mintha nehezen lélegezne.

Az ügynököknek van elég eszük, hogy ne menjenek túl közel. De én tudom, milyen gyors Ötödik, ha meg akarná támadni valamelyiküket, akkor pár pillanat alatt ott teremne mellettük. Előresétálok a fűben, remélem, hogy magamra vonom a figyelmét, mielőtt valami őrültséget csinálna. Sam mellettem marad, Daniela pár lépéssel mögöttem. Ekkor veszem észre a fűben heverő alakot Ötödik mellett. A testet kék műanyag ponyvába csavarták, és ipari láncokkal szorosan megkötözték.

Az ott biztosan Kilencedik.

– Add át nekem! – szólok Ötödiknek, nem vesztegetve az időt.

Ötödik úgy néz le a testre, mintha meg is feledkezett volna róla, hogy ott van.

– Persze, John – feleli.

Lehajol, és kezét beakasztja a láncokba. Grimaszolva felemeli Kilencedik testét. Fájdalmai vannak és fáradt, ez az egész jobban megterheli, mint hitte. Állatias üvöltéssel átlöki a testet azon a harminc méteren, ami elválaszt minket. Telekinézissel elkapom a levegőben, és finoman leteszem a földre. Azonnal letépem a láncokat, és kigörgetem a ponyvát.

Kilencedik eszméletlenül fekszik előttem a fűben. A ruhája ugyanolyan ramaty állapotban van, mint Ötödiké, a sérülései hasonlóan szörnyűek. Lézer égésnyomok borítják a karját és a mellkasát, az egyik keze eltört, mintha valami összezúzta volna, a fején csúnya vágás. Ez az utolsó aggaszt igazán. Sötét hajába vér csorog – elég sok –, és a szeme nem nyílik ki, amikor finoman megérintem az arcát.

Sam a vállamra teszi a kezét.

– Életben van?

– Ó, nem esett baja! – válaszolja meg nyögve Sam kérdését helyettem Ötödik. – Elég erősen el kellett találnom, hogy kiüssem. Talán kezdj vele valamit, doki!

Oldalról Kilencedik fejére teszem a kezem, de megállok, mielőtt gyógyítani kezdeném. Ehhez koncentrálnom kell, vagyis nem tudom szemmel tartani Ötödiket. Rápillantok.

– Nem csinálsz semmi hülyeséget? – kérdem.

Ötödik tenyérrel kifelé maga elé emeli a kezét, bár az egyik nem megy olyan magasra, mint a másik. Aztán leül a fűbe.

– Ne aggódj, John! Egyik kis barátodat sem fogom bántani. – Ettől függetlenül szeme a csapatomat pásztázza, mindenkit végigmér. Tekintete megállapodik Danielán.

– Te nem zsaru vagy. Nálad mi a szitu?

– Ne szólj hozzám, hibbant! – válaszolja a lány.

– Ne hergeld! – figyelmezteti Sam csendesen.

Ötödik felhorkan, a fejét rázza, remekül szórakozik. Felmarkol egy marék füvet, majd sóhajtva eldobja.

– Folytasd, John! Nem érek rá egész nap.

Még mindig attól tartok, hogy ez valami csapda, de nem húzhatom tovább Kilencedik gyógyítását. Oldalról a fejére szorítom a kezem, és hagyom, hogy áradjon belé a gyógyító energiám. Először a vágás záródik össze a fején. De az csak felszíni sérülés. Ösztönösen érzem az őt ért mélyebb, komolyabb traumákat. Betört a koponyája, és agyrázkódása van. Oda koncentrálom a tálentumomat, de vigyázok, hogy csak annyi energiát adjak, amennyi szükséges. Az agy érzékeny szerv, és nem akarom Kilencediket még jobban megzavarni, mint amilyen azelőtt volt, hogy bezúzták a fejét. Lehet, hogy még zavarodott lesz, mire végzek vele, de legalább a legsúlyosabb sérülés helyre jön.

Pár percig csak Kilencedikre koncentrálok. Halványan érzékelem a feszült csendet körülöttem. Amikor befejezem, leveszem a kezemet a fejéről. A többi sérülés várhat, míg itt van köztünk egy eszelős.

– Kilencedik? Kilencedik, ébredj fel! – rázom meg.

Pislog egyet. A teste megfeszül, és vadul jártatja körbe a tekintetét. Mintha újabb támadásra számítana. Amikor felismer minket Sammel, megnyugszik, arckifejezése kába és zavart lesz. Megragadja a karomat.

– Johnny! Elkaptam azt a rohadékot! Jól behúztam neki – motyogja.

– Kit kaptál el? – kérdezem, de nem kapok választ. Kilencedik feje máris lehanyatlik. Meg tudom gyógyítani a sérüléseit, és meg is teszem, de az ellen nem tehetek semmit, hogy halálosan kimerült az elmúlt huszonnégy óra folyamatos küzdelmétől. Teljesen kész van. Valószínűleg vinnünk kell majd.

Felnézek, Ötödik továbbra is a fűben ül, és minket néz. Látva, hogy Kilencedik kint van a vízből, lassan, gúnyosan tapsolni kezd.

– Bravó, John! Mindig hős vagy. Velem mi lesz?

– Veled mi lesz? – kérdezem összeszorított foggal.

– Erre a kérdésre igazából én is szeretnék választ kapni – szólal meg Walker, fegyverét továbbra is Ötödikre szegezi. – Megtámadta a katonáinkat, és segített a mogadoriaknak. Lényegében háborús bűnös. Egyszerűen itt akarod hagyni?

– Nincs valami szupertitkos űrbörtönötök gonosz fémpacákoknak? – suttogja mellettem Daniela.

– A pokolba vele! – csattan fel Sam. Ő az egyetlen, aki érti, hogy fontosabb dolgokkal kell foglalkoznunk. Elutasítóan legyint Ötödik felé, és Kilencedik fölé hajol, próbálja felsegíteni. – Gyerünk, John! Ki kell jutnunk innen!

Épp segítenék neki, amikor Ötödik újra megszólal.

– Ennyi? – kérdezi szinte durcásan. – Egyszerűen elmentek?

Felegyenesedek és dühösen meredek rá.

– Mi a büdös francot akarsz, Ötödik?! Tudod, hogy mennyi időnket pazaroltad már el a hülye drámázásoddal? – Manhattan felé intek, ahol még mindig füst gomolyog a levegőben. – Most nem te vagy a legfontosabb, haver! Ugye észrevetted, hogy háború van? Nem mentél olyan messzire, hogy lemaradj arról, hogy régi jó mog barátaid ezreket ölnek meg, ugye?

Ötödik a város felé néz, mérlegeli, mekkora a pusztítás. Lebiggyeszti az ajkát.

– Ők nem a barátaim – jegyzi meg csendesen.

– Nem mondod! Nagy kár, hogy erre csak most jöttél rá. Kihasználtak téged, Ötödik, és többé már nem kellesz nekik. És nekünk sem. Mázlid, hogy nem megyek oda és fejezem be azt, amit Kilencedik elkezdett!

Elönti az agyamat a vörös köd, ahogy eszembe jut, mennyi baromságot művelt az alatt a rövid idő alatt, amióta ismerem. Szavaim ellenére hirtelen lépek egyet felé. Sam a vállamra teszi a kezét.

– Ne! Csak induljunk!

Bólintok, igaza van. De még be kell vinnem pár ütést. Ki kell adnom magamból.

– Azt hiszem, most már egyedül maradhatsz – mondom Ötödiknek. – Tulajdonképpen végig ezt akartad, nem? Úgyhogy szaladj csak vissza az egyik trópusi szigetedre, és bújj el, vagy csinálj, amit akarsz! Csak maradj távol tőlünk, és ne pazarold az időnket!

Ötödik a füvet bámulja maga előtt.

– Nem kellett idejönnöd – jegyzi meg keserűen.

Ezen nevetnem kell. Ez a srác teljesen hibbant.

– Te érted el, hogy idejöjjünk. Azt mondtad, ha nem, akkor megölöd Kilencediket.

Ötödik homloka fémesen csörömpöl, amikor rácsap, mintha emlékezni próbálna valamire.

– Nem ezt mondtam azoknak a lúzer katonáknak, amikor megtaláltak. Azt mondtam, neked lesz új sebhelyed!

– Miért beszélünk még vele? – Sam kissé felemeli a hangját döbbenetében. Újra Kilencedik fölé hajol, a karja alá nyúl és nyögve próbálja felemelni.

Ötödik fél szeme farkasszemet néz velem. Rám koncentrál, nem törődik senki mással. Tudom, hogy rádumál valamire. Csak nem tudom, mire. Samnek igaza van, nem kellene itt pazarolnunk az időnket, de nem tehetek róla.

– Miről beszélsz? – kérdezem bosszúsan, és tudom, hogy pont ezt akarja.

Válaszul Ötödik leveszi az ingét.

Az egyszerű mozdulat nagy erőfeszítést követel tőle, mintha nehezen emelné fel a karját. Az ing megakad valamiben, amikor áthúzza a fején, és feljajdul. Kell egy kis idő, míg a többi testrészéhez hasonlóan fémmel borított mellkasát látva rájövök, hogy valami nem stimmel.

Fémdarab áll ki a szegycsontjából. Olyan, mint egy közlekedési tábla törött póznája. Kicsit oldalra fordul, így látom, hogy éles másik vége a hátából áll ki. Mindkét vég csak pár centire lóg ki, és kicsit elhajlott, mintha úgy rövidítette volna meg a póznát, hogy saját maga törte el. Egyenesen átment rajta, és az a legkevesebb, hogy átszúrta az egyik tüdejét és a gerincét. Az acélpózna lehet akár a szívénél is.

– Már a fém alakomban voltam, amikor átdöfte rajtam. De ez nem állította meg – magyarázza, a szavak kicsit fütyülve hagyják el a száját. Szinte csodálattal néz Kilencedikre. – Működtek az ösztöneim, és úgy használtam az Externámat, ahogy eddig sosem. A részemmé tettem a fémet. Érzem, hogy hideg odabent, Negyedik. Fura.

Elég lazán veszi. Óvatosan lépek felé, erre elmosolyodik.

– Fáradt vagyok, és nem tudom örökké fenntartani az Externámat. Tehát azt akartam, hogy te dönts. Te vagy a jó, John. A józan. És mindig is előttem voltál a sorban, életben tartottál annyi éven át, akár ismertél, akár nem. Tehát mi lesz?

Újabb óvatos lépést teszek felé.

– Ötödik…

– Élet vagy halál? – kérdi, aztán minden figyelmeztetés nélkül visszaváltozik hús-vér emberré.

Tizenhetedik fejezet

Ötödik következő lélegzete elakad, szájából vér bugyog fel. Bőrét többé nem fedi acél, és gyorsan sápad. Ép szeme kitágul, és abban a pillanatban, mielőtt fennakadna, félelmet látok benne. Talán azt hitte, ezt akarja. De most, szembenézve a halállal, megijedt.

Hátrahanyatlik a fűbe, vonaglik, küzd a fájdalmas lélegzetvételért. Tíz másodperc. Azt hiszem, egy póznára nyársalva ennyi ideje maradt.

Elárult minket. Elárulta a mogoknak, hogy hol találnak minket, és levegőbe repítette Kilencedik védett otthonát. Setrákus Ra miatta rabolhatta el Ellát, és Sam apját majdnem megölték. Megölte Nyolcadikat. Azzal a tűhegyes pengével, ami most is feltépi a földet, ahogy vonaglik a fűben. Kivégzett valakit az övéi közül. Megérdemli.

De én nem olyan vagyok, mint ő. Nem nézhetem végig, ahogy meghal.

– A francba veled, Ötödik! – mondom összeszorított foggal, aztán odarohanok, és mellé csusszanok a fűben. Mindkét kezemet a mellkasára szorítom, gyógyító tálentumommal annyi energiát áramoltatok belé, hogy legalább néhány belső vérzést elállítsak, időt nyerve a nagyobb gyógyításhoz. Kicsit magához tér, ép szeme a szemembe néz, és azt hiszem, szája sarka sokatmondó mosolyra húzódik. Aztán a fájdalomtól és a sokktól elveszíti az eszméletét.

Ki kell szednem belőle a fémcsövet. Nyilván nem olvastam sok orvosi könyvet, de az tuti biztos, hogy ha kiveszem, csak még nagyobb kárt teszek a belső szerveiben. Vagyis akkor kellene gyógyítanom, miközben kivesszük a fémet, remélhetőleg minimalizálva a kárt. Ötödik bénult testét ülő helyzetbe küzdöm fel, magamnak támasztom. Aztán odaintem Samet.

– Használd a telekinézisedet, és lökd ki belőle a fémet! – utasítom gyorsan. – Így összpontosíthatok a gyógyításra.

– Én… – habozik Sam. Ötödik halálos sérüléseire mered, és nagyot nyel. – Nem hiszem, John.

– Hogy érted?

– Szerintem nem kellene megmenteni – mondja határozottabban. Válla felett Kilencedik eszméletlen testére pillant. – Kilencedik… szerintem Kilencedik jól intézte a dolgot.

Kezem Ötödik tarkóján, lassul a pulzusa. Stabilizáltam az állapotát, de nem tart soká. Gyengül. Nem biztos, hogy sikerül, ha egyszerre használom a telekinézisemet és a gyógyerőmet.

– Haldoklik, Sam!

– Tudom.

– Ez túl messzire megy. Nem gyilkoljuk egymást, többé nem! Segíts megmenteni, Sam!

– Nem – rázza a fejét. – Ő túl… figyelj, nem állítalak meg. Tudom, hogy ha akarnám, sem tudnálak. De nem segítek neked. Nem segítek neki.

– A francba, én megcsinálom! – térdel mellém Daniela a földre.

Egy pillanatig még Samet nézem. Értem, miért nem hajlandó segíteni, tényleg. Biztos, hogy Kilencedik sem ugrana a segítségemre, ha magánál lenne. Akkor is csalódott vagyok.

Daniela felé fordulok. Úgy néz a felnyársalt Ötödikre, mintha ennél őrültebb dolgot életében nem látott volna. Arra nyújtja a kezét, ahol a fém eltűnik a fiú mellkasában, de nem bír hozzáérni.

– Miért? – kérdezem. – Nem ismered Ötödiket, nem tudod, mit tett. Akkor miért?

Daniela vállvonogatva szakít félbe.

– Mert azt kérted. Most akkor csináljuk, vagy nem?

– Csináljuk! – felelem, és Ötödik sebének két oldalára teszem a kezemet. – Nyomd! Finoman. Én gyógyítom, ahogy haladunk.

Daniela hunyorogva néz a fémdarabra, keze néhány centire van Ötödik mellkasától. Azon tűnődöm, tud-e ehhez elég jól irányítani. Ha túl sok telekinetikus erőt használ, a végén még rakétaként lövi ki a rudat, és nem biztos, hogy elég gyorsan tudom gyógyítani a felszakított belső szerveket. Lassan, megfontoltan kell haladnunk, vagy kockáztatjuk, hogy Ötödik elvérzik.

Daniela lassan tolni kezdi a fémet. Ettől Ötödik légzése felgyorsul, vonaglik, de a szeme csukva marad. A lány koncentrál, és jobban irányít, mint vártam. Ötödik mellkasára szorítom a kezemet, a seb két oldalára, és hagyom, hogy gyógyító energiám belé áramoljon.

– Undi, undi, undi! – suttogja Daniela.

Tovább küldöm az energiát Ötödikbe, sérülései javulnak, de a tálentumomat akadályozza testében a fém. Aztán nedves koppanást hallok a fűben, és rájövök, hogy Danielának sikerült kilöknie. Ezután rákapcsolok, gyógyítom a tüdejét és a gerincét.

Mire végzek, Ötödik könnyebben lélegzik. Még eszméletlen, ezért amióta csak emlékszem, most először, szinte békésnek látszik. Hála nekem, életben marad. Most, hogy a pillanat elszállt, nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban.

– A francba, ember! – szólal meg Daniela. – Sebészkednünk kéne, vagy ilyesmi.

– Remélem, nem bánjuk meg – mondja Sam halkan.

– Bánjuk? – pillantok rá. – Én csináltam. Ő most már az én felelősségem.

Ezzel a gondolattal, és mivel még mindig nincs magánál, gyorsan leoldom a csuklópengét az alkarjáról, és Sam lába elé lököm a fűbe. Felveszi, alaposan szemügyre veszi a szerkezetet, aztán megnyomja a gombot, hogy visszahúzza a pengét. A fegyvert elteszi a farmerja hátsó zsebébe.

Eszembe jut, hogy Ötödik még a kése nélkül sem teljesen fegyvertelen. Kinyitom mindkét tenyerét, a gumilabdát keresem és a fémgolyót, amit azért hord magával, hogy bekapcsolja az Externáját. Nincs a kezében, úgyhogy megmotozom. Amikor nem találom a zsebeiben, tudom, hogy már csak egy helyen lehet.

Óvatosan leveszem a sérült szemét takaró megsárgult gézlapot. Az üres szemgödörben ott a csillogó golyó és gumi párja. Nem lehet túl kényelmes ezeket begyömöszölni a fejébe. Ezt az életet mentettem meg. A srácot, aki szeme elvesztésében jobb tárolóhelyet lát. Telekinetikus úton kikapom a szemgödörből, és a fűbe hajítom a gömböket. Ötödik felnyög, de nem tér magához.

– Ez durva! – jegyzi meg Daniela.

– Na, ne mondd!

Walker ügynökre pillantok. Némán nézte végig az egész jelenetet. Valószínűleg Sam mellett állt, és szerinte hagynom kellett volna Ötödiket meghalni. Ebből tudom, hogy helyesen cselekedtem.

– Szerezzen valamit, amivel megkötözhetem! – szólok oda neki.

Miután végignézi, hogy rejtett kincseket kapok elő Ötödik szemgödréből, kell egy kis idő, mire reagál a kérésemre. A háta mögé nyúl, lekapcsolja és odadobja a bilincsét.

Elkapom, és azonnal vissza is dobom.

– Ugye tudja, hogy ez szörnyű ötlet? Átváltozik azzá, amihez hozzáér, Walker. Menjen, szerezzen nekem kötelet vagy ilyesmit!

– FBI-ügynök vagyok, John. Nem hordok magamnál kötelet.

– Nézze meg a hajót! – csóválom a fejemet.

Bosszankodva, hogy a többi ügynök előtt parancsolgatok neki, a nő elküldi Murray ügynököt, hogy nézze meg, van-e kötél a parti őrség hajóján.

– Elpuhultál, Johnny!

Megfordulok. Kilencedik visszanyerte az eszméletét. Felül, karját a térdének támasztja, feje kissé lóg, mintha még fájlalná. Rám néz, Ötödikre, majd vissza, és a fejét csóválja.

– Tudod, milyen nehéz volt átnyomni rajta azt a póznát? – sóhajt.

Odasétálok, és leguggolok elé.

– Meghibbantál?

Kilencedik megvonja izmos vállát, furcsán nyugodtnak tűnik.

– Tök mindegy, haver. Akkor megölöm később még egyszer.

– Nagyon szeretném, ha nem tennéd.

Kilencedik a szemét forgatja.

– Jó, jó! Rendben, haver. Vágom, hogy ellenzed a halálbüntetést, meg hasonlók. Legalább könyörgött, hogy mentsd meg az életét? Azt szerettem volna látni.

– Nem könyörgött. Ami azt illeti, meg akart halni.

– Ez beteg! – feleli Kilencedik.

– Nem akartam megadni neki, amire vágyik.

– Aha. Tudom, hogy általában veszítünk, amikor a rossz fiúk megkapják, amit akarnak, John. De, haver, szerintem ez mindenkinek jó lett volna.

– Nem értek egyet.

Kilencedik a szemét forgatja, aztán Ötödik felé pillant.

– Sosem bízhatunk meg benne. Ugye tudod?

– Tudom.

– És ha arra kerül a sor, habozás nélkül újra megteszem. Nem tudsz majd megállítani.

– Még biztosan agyrázkódásod van – szerelem le mosolyogva. A mellkasára és a karjára mutatok, még mindig csupa horzsolás és lézerseb, meg a törött kezére. – Akarod, hogy begyógyítsak itt mindent?

– Hacsak nem csupán gyilkosokkal foglalkozol – bólint Kilencedik.

Miközben gyógyítom, Daniela odajön, és bemutatkozik. A szokásos vigyort kapja válaszul a kajla idiótától. Gyorsan beavatjuk mindabba, ami azóta történt, hogy végigbunyózta a várost Ötödikkel. Amikor befejezem, Kilencedik elfordul, a vizet és azon túl a lángoló várost nézi.

– Jobban kellett volna csinálnunk – szólal meg csendesen, rázza a karját, a lábát, az izmait nyújtogatja. – Akkor kellett volna elkapnunk, amikor esélyünk volt rá.

– Tudom – felelem. – Én is folyton erre gondolok.

– Lesz még esélyünk – jelenti ki Kilencedik, összecsapja a tenyerét, és Walker ügynökhöz fordul. – Szóval elvisz minket Mexikóba, hölgyem, vagy mi lesz?

Walker felvont szemöldökkel néz rá. Murray ügynök ekkor futva ér vissza, vastag kötéllel a karján, nyilván a hajóról szerezte. Átadja nekem, én pedig megkötözöm a továbbra is eszméletlen Ötödiket. A lehető legszorosabban összekötöm a két csuklóját és bokáját. A farmerja felcsúszik, ahogy meghúzom a csomókat, és kivillannak a sebhelyei. Nagyon hasonlóak az enyéimhez, ugyanannak a már majdnem kihalt népnek a tagjaiként azonosítanak minket. Hogy juthatott Ötödik idáig? És mi lesz ezután?

– Mihez kezdünk vele? – kérdezi Sam, olvasva a gondolataimban.

– Börtön – válaszolom, és csak akkor jövök rá, hogy ezt akarom, amikor kimondtam. – Az, hogy megmentettem az életét, nem jelenti azt, hogy nem kap büntetést. Kell neki egy bélelt cella, ahol nincs semmi, ami kicsit is kemény.

– Megoldható – feleli Walker.

Az ajánlat gyorsan érkezik. Eltöprengek, hogy Walker és a kormány nem készített-e már ilyen helyeket a számunkra, börtönöket, ahol a tálentumaink dacára is fogva tarthatnak. Talán a MoHa valami ilyesmin dolgozott.

– Azután szervezze meg, miután kitalálta, hogyan juttat el minket Mexikóba! – kérem. – Nem várunk tovább, Walker!

– Mit akar ez jelenteni?

– Ha az elnök, azok a tábornokok, vagy fene tudja, ki ott a főnök, nem ültet fel minket egy vadászgépre a következő tíz percben, akkor egyszerűen elviszünk egyet.

– Nem is tudsz vadászgépet vezetni – horkan fel a nő.

– Fogadok, hogy valaki önként jelentkezik majd, ha elkezdek pofákat beverni – közli Kilencedik, és támogatólag mellém lép.

Murray ügynök lekapcsolja saját adóvevőjét az övéről, és Walker felé nyújtja.

– Csak telefonálj, Karen! – sóhajt.

Walker fagyos pillantást küld Murray felé, előveszi saját műholdas telefonját, és pár lépést arrébb sétált. Közös múltunk dacára hiszem, hogy tényleg segíteni akar nekünk. A kormány többi tagja nincs meggyőződve arról, hogy van esélyünk megnyerni ezt a háborút. Ezzel szembemenve minden tőle telhetőt megtesz. De egyre kevesebb az időnk, hogy segíthessünk Hatodiknak, Sarah-nak és a többieknek. Nem ülhetek tovább ölbe tett kézzel, azt remélve, hogy ezek az emberek segítenek a harcunkban. Megmentjük őket, akár akarják, akár nem. Ennyi.

– Srácok, ugye nem fogtok rátámadni a seregre? – kérdezi Daniela halkan, hogy az ügynökök ne hallják.

– Francokat, felállni is alig bírok! – suttogja Kilencedik.

– De tényleg le kell jutnunk oda – közli Sam, és tudom, hogy ő ugyanannyit gondol Hatodikra, mint én Sarah-ra. – Ha a nő nem tud nekünk segíteni, mihez kezdünk?

Kilencedik rám néz.

– Végigcsinálod, ugye?

– Aha – felelem. – Ha nem segítenek, rávesszük őket.

– Ez durva, haver! – füttyent Daniela a foga közt.

Walkerre pillantok. Halkan beszél, de határozottan gesztikulál.

– Walker tudja, mi forog kockán. Elintézi. – Ahogy ezt kimondom, előveszem a saját műholdas telefonomat. Beszélni kéne Sarah-val és Hatodikkal, arról, hogy állnak, és szólni, hogy biztosan ne próbálják egyedül legyőzni Setrákus Rát.

Mielőtt megnyomnám a hívás gombot, hangos surrogást hallok a vízből. Mind abba az irányba fordulunk. Hatalmas fémhenger repül ki a folyóból. Magasra tör a levegőbe, vizet nyom ki, ahogy a közeli kikötő felé tart. Ez az izé elég nagy ahhoz, hogy amikor fémes csikorgással odaér, a becsapódástól téglák törjenek ki. A parti őrség hajójának kapitánya beugrik a fedélzetről a vízbe, hogy elkerülje a repülő törmelékdarabokat.

A tengeralattjáró az, amit korábban a kikötőben láttunk.

– Mi… ez hogy lehet? – kiált fel Sam.

Valami egyszerűen kirepítette a tengeralattjárót a vízből.

A dokk felé rohanunk, hogy megnézzük a túlélőket, de rosszul fest a helyzet. A tengeralattjáró hátsó fele összenyomódott, mint egy összetaposott alumíniumkonzerv, és cakkos szélű árkok vésődtek az oldalborításába. Ahogy közeledünk, átlátunk a falakon, a hajóba áramlik a víz. A tönkrement elektromos rendszer elszabadult kábelei szikrákat szórnak.

– Óvatosan! – kiáltok. – Ne menjetek túl közel!

– Mi a fene csinálhatta ezt? – kérdezi Kilencedik, a térdére támaszkodva kapkod levegő után.

Mintegy válaszul a hajónk kapitánya felüvölt. Az egyik pillanatban még a vizet taposva arra vár, hogy szóljunk, minden rendben, a következőben sötét árnyék növekszik mögötte. Éles kiáltást hallat, aztán a hullámok maguk alá gyűrik, és egészben lenyeli a Hudson folyóból lassan kiemelkedő szörnyeteg.

Egyszerre lépünk egyet hátra, aztán még egyet. Két ügynök elrohan az ellenkező irányba, megrémülnek a lény méretétől. A szörny rücskös bőréről víz folyik le, annyira áttetsző, hogy látom a feketén lüktető vért hatalmas ereiben. Csupasz, nincs nyaka és görnyedt. Görbe agyarak állnak ki az alsó állkapcsából, így nem tudja teljesen összecsukni a száját, folyamatosan sárgás nyál folyik ki belőle. Helikopterpropeller nagyságú kopoltyúi lüktetnek, amikor először vesz levegőt. Hátsó lába hajlott, a mellsők inkább vastag gorillakarokra hasonlítanak, még ki se egyenesedett, de már így is majdnem olyan magas, mint a Szabadság-szobor.

Daniela „kemény csaj” viselkedésének máris annyi. Felsikít, és Kilencediknek a szájára kell tapasztania a kezét. Nem hibáztatom a lányt. A szörny rémisztő, pedig én már elég elfajzott mogadori lénnyel harcoltam.

– Uramatyám! – suttogja Sam. – Ez egy rohadt tarrasque.

Hitetlenkedve kapom felé a fejemet.

– Te láttál már ilyet korábban?

– Nem, én… én… – dadogja. – Ez egy olyan izé a Tömlöcök és Sárkányokból.

– Kocka! – dohog Kilencedik, miközben hátrál.

Daniela ellöki Kilencedik kezét, és eléggé összekapja magát ahhoz, hogy dühödten nézzen rám.

– Nem mondtad, hogy vannak nyavalyás… Mogaszauruszaik!

Setrákus Ra biztosan ezt dobta a vízbe, amikor az Anubis elment ma reggel. Egy utolsó ajándék a megtizedelt New Yorknak. Emlékeztető a seregnek, hogy ki is itt az igazi főnök. Bekapcsolom a Lumenemet a tenyeremben. Nagy tüzet kell gyártanom ahhoz, hogy jelet hagyjak ezen a szörnyetegen.

– Tudom, hogy látja ezt az izét! – üvölti Walker ügynök a műholdas telefonba, valószínűleg beszakítva annak a dobhártyáját, akivel pillanatokkal korábban még fojtott hangon társalgott. – Légi támogatást! Szervezzen nekem rohadt légicsapást!

A Mogaszaurusz az ég felé fordítja lapos pofáját. A nyálkás hártyák, amiket én orrlyukaknak nézek, remegni kezdenek. Aztán kinyitja a szemeit, tejfehérek, gyémánt alakba rendeződnek széles homlokán. Ebből a távolságból nehéz megállapítani, de megesküdnék rá, hogy kobaltkék csillogást látok bennük. Mindegyik szem közepéről, ahol a pupillának kellene lennie, kékes energiahullámok áramolnak a lénybe.

A szín, az energia… az amulettjeinket juttatja eszembe. Ez lett abból, amit Setrákus Ra akkor csinált, amikor Ella körbevitt az Anubis fedélzetén? De mit jelent ez? Azon kívül, hogy akkora, mint egy ház, mit tud ez a szörny, amit azok nem, amikkel eddig találkoztunk? Valahogy a lopott amulettek adnak neki energiát? Vagy valami teljesen mást tesznek?

A Mogaszaurusz továbbra is a kikötő előtt áll, majd körbelóbálja a fejét, és egyenesen ránk néz.

– A francba! – hátrál Kilencedik. – Erre jön?

– Azonnal! – ordítja Walker a telefonba, és ő is hátrál. – Ez egy istenverte óriás.

– Azt hiszem, érez minket – mondom. – Szerintem Setrákus Ra azért hagyta itt, hogy levadásszon minket.

– Oké – kiáltja Daniela. – Nekem mennem kell!

Mintegy válaszul a Mogaszaurusz fülsiketítően elbődül, vízpárába és rothadó, halszagú leheletébe borít minket. Aztán kiemeli egyik mellső lábát a folyóból, és lesújt a kikötőre. A fagerendákat pozdorjává zúzza, a betonjárda beomlik, két komp játék hajóként süllyed el.

Erre jön.

Tűzlabdát hajítok rá. Hamar rájövök, hogy túl kicsi ahhoz, hogy bármi kárt tegyen benne. Sistergő égésnyomot hagy a bőrén, de a szörny észre sem veszi.

– Futás! – kiáltok. – Szóródjunk szét! Használjátok a szobrot fedezékül!

Kilencedik, Daniela, Walker és Murray a pázsit és a szobor felé rohan. De Sam nem moccan, még akkor sem, amikor a Mogaszaurusz újabb döngő lépést tesz felénk.

– Sam! Gyerünk! – üvöltök rá, és karon ragadom.

– John? Érzed ezt?

Rámeredek. A tekintete megváltozott, sistergő energia tölti meg. Két szeme majdnem olyan, mint két elhangolódott tévé, csakhogy a fény Sam szemében azúrkék.

– Sam? Mi a fr…

Mielőtt befejezhetném a kérdést, Sam megvonaglik és összeesik. Sikerül elkapnom, és próbálom hátrafelé vonszolni. Daniela és Kilencedik észreveszi, és megáll.

– Johnny, mi baja van? – kiáltja Kilencedik.

– Fogd meg, és futás! – veti oda Daniela.

Bumm! Újabb robbanás a hátunk mögött. A Mogaszaurusz mind a négy végtagját kihúzta a vízből, gyakorlatilag szétzúzva az egész mólót. A tengeralattjáró belefúródott a mellső mancsába, mint egy tüske, és most egy időre lefoglalja, hogy megpróbálja lerázni. Nem tudom, mi baja Samnek, de nem hiszem, hogy a hátunk mögötti hatalmas bestiához van köze. Ő egy teljesen más csapás.

– Elájult! – ordítom Kilencediknek. – Ő…

Elakad a szavam, amikor Daniela és Kilencedik meginog, az ő szemüket is megtölti az a kék fény. Egyszerre hanyatlanak a földre, egymásra.

– Ne!

És aztán velem történik.

Élénk kék fénycsáp emelkedik ki előttem a földből. Valamiért nem félek. Mintha felismerném ezt a fura energianyalábot. Érzem, hogy mélyen a földben fut, és ha Walker ügynök, a Mogaszaurusz, vagy valaki tálentumok nélkül azt nézné, mit bámulok, csak üres teret látna. Ez csak nekem szól.

Ez az én kapcsolatom. Kapcsolatom a Loriennel.

Egy fényujj olyan gyorsan kapcsolódik a homlokomhoz, hogy a szemem nem tudja követni. Biztosra veszem, hogy a szememből most elektromos energia árad, pont, mint a többieknek, mielőtt elájultak.

Megtörténik. Elhagyom a testemet.

Felismerem az érzést. Pontosan olyan, mint amikor Ella bevonzott a látomásába.

– Ella? – kérdezem, bár biztosra veszem, hogy szó nem hagyta el a számat. A testem most is a kikötőnél hever. Nem messze a legnagyobb szörnyetegtől, amit valaha láttam.

Szia, John! – szólal meg Ella a fejemben. Mást is mond, mintha több száz beszélgetést folytatna egyszerre.

Nem kérdezem meg, hogyan lehetséges ez. Ella elvileg több ezer mérföldre van Setrákus Rával, vagy remélhetőleg épp most menti meg Hatodik. Ennyire nem erős. A képességei nem így működnek. Ilyesmi eszembe sem jut. Inkább a fizikai testemre koncentrálok, Kilencedikről, Samről és Danieláról nem is beszélve. Bármit tesz is velünk Ella, ennél rosszabb pillanatot nem is találhatott volna.

– Mi a franc történik? Megöletsz minket!

Minden pillanatban arra számítok, hogy meghallom a csontjaim ropogását, ahogy a Mogaszaurusz rám lép. De nem. Ehelyett alakok formálódnak a szemem előtt: homályosan, távolian, mint egy projektor életlen képe.

Ne aggódj! – szólal meg Ella, és megint hangok visszhangoznak a fejemben. Egy pillanat az egész.

Tizennyolcadik fejezet

Meddig lehettem kiütve? Nem lehet több pár percnél, amikor arra ébredek, hogy jeges tűszúrásokat érzek az arcomon. Marina áramoltatja belém gyógyító tálentumát. A fejem az ölében pihen. Furcsa húzást érzek a hajvonalamnál, ahogy a szövet visszanő, a lezuhanó kövek okozta vágás gyorsan begyógyul.

Marina a számra tapasztja a másik, nem gyógyító kezét. Gondolom, arra az esetre, ha sikoltozva ébrednék. Tágra nyitom a szemem, hogy lássa, magamnál vagyok, mire elveszi a kezét. Arcát a felrobbant templom barna, meszes pora borítja.

– Elpusztította, Hatodik! – suttogja akadozva. – Elpusztította az egészet!

Felülök, és felmérem a helyzetünket. Még mindig a dzsungel szélén vagyunk, a kidőlt fatörzs és most már mészkő törmelék mögött rejtőzünk. A lombkoronában nagy lyukak a fejünk felett, ahol a Szentély darabjai lezuhantak. Szerencsére senki más nem sérült meg, vagy Marina már ellátta őket.

Hetedik mellettem marad, amikor előrekúszok, hogy megnézzem a többieket. Mark és Adam hason fekszik egymás mellett, a kidőlt fától jobbra. A lézerfegyverüket kifelé fordítják egy nagy kő fedezékében. Vérfoltokat veszek észre Mark pólóján, és eszembe jut, hogy repeszt kapott a mellkasába, épp, mielőtt elájultam.

– Jól vagy? – érintem meg a vállát.

Hálás pillantást küld Marina felé.

– Jól. De ebből nagyon nem szeretnék rendszert csinálni. Te?

– Dettó.

Sarah a kidőlt fatörzsnek dől, kiles mögüle. Phiri Dun-Rát mellélökték. Őt nem találta el a körülöttünk potyogó törmelék, ez egyszerűen nem fair! A mogadori még mindig eszméletlen, vagy legalábbis úgy tesz. Gyorsan ellenőrzöm a köteleit, aztán becsusszanok Sarah mellé. Összeszorított szájjal, összehúzott szemmel néz rám. Nagyon emlékeztet John bátor arckifejezésére. Amikor majd’ összecsinálja magát félelmében, de azért harcol tovább.

– Mihez kezdünk, Hatodik? – kérdezi.

– Maradj kartávolságon belül, ha láthatatlanná kellene válnunk! – Ez nemcsak neki szól, hanem mindenkinek. – Még mindig van egy tervünk.

Erre Mark felhorkan, és a keze kissé megremeg a fegyver ravaszán. Robbanóanyagaink detonátora ott hever mellette a fűben.

– Már nincs Szentély, amit meg kell védeni – közli Marina kétségbeesetten.

– Az Anubist még elvihetjük – válaszolom. – És ott van még Ella is.

– Innen szart se látok! – teszi hozzá Mark.

Láthatatlanná válok, így kidughatom a fejem a fatörzs mögül anélkül, hogy megkockáztatnám a lebukást. Sokkal jobban belátom a terepet, mint Mark és Adam a fedezékükből. Az Anubis támadásának pora még mindig belepi a tisztást, a lemenő nap fényével együtt szemcsés aranyszínbe borít mindent. Három sűrű, fekete füstcsík gomolyog a levegőben: a bedrótozott Szalmakalapok, amelyekben felrobbantak a bombák az Anubis tombolásakor. Bár néhány felborult, vagy messzebb kötött ki, még mindig jó néhányat látok, amire bombát tettünk.

Tehát az egyik csapdánkat még mindig bevethetjük a mogadoriak ellen. De a verem, amit olyan sok energia árán ástunk ki, eltűnt. Azaz, hogy pontosabbak legyünk, sokkal nagyobb lett.

A terület, ahol a Szentély évszázadokon keresztül állt, most füstölgő kráter.

Úgy húsz méter mély, a templom néhány köve még odalent van, az Anubis ágyúlövése gyújtotta kis tüzek most aludtak ki a forró talajon. Az erőmező pontosan azért volt a helyén, hogy ilyesmi ne történjen. Bejutottunk a Szentélybe, és itt az eredménye. Teljes pusztulás.

Hacsak…

Továbbra is láthatatlanul felmászok a fatörzsre, hogy jobb szögből lássam a krátert. Sarah összerezzen a zajra, és felém emeli lézerfegyverét.

– Nyugi, én vagyok az! – suttogom gyorsan. – Csak próbálok megnézni valamit.

– Mit látsz? – kérdezi Marina.

Lágy kék ragyogás áramlik a kráter kellős közepéből. Látom a kút kőkáváját, ahová bedobtuk az örökségünket, a helyet, ahonnan kiemelkedett a Lény.

Leugrom a fatörzsről, és visszaváltozom láthatóvá. Azt akarom, hogy Marina lássa a reményt az arcomon, mert nagyon is valóságos.

– A kút még ott van. Setrákus nem robbantotta fel, vagy talán nem tudta felrobbantani. A Lény jól van.

– Komolyan? – kérdezi Marina, és kezével megtörli az arcát.

– Komolyan. Még mindig meg kell védenünk egy földön kívüli istent.

– Neki kellene védeni minket! – dohog Mark.

– De mi van, ha nem fölrobbantani próbálta? – tűnődik Sarah. – Mi van, ha az egésznek az a lényege, hogy hozzáférjen? Mi van, ha el kellett takarítania a templomot?

– A francba! – nyögök fel, mert ebben az elméletben nagyon is van valami.

– Lejönnek! – figyelmeztet sziszegve Adam.

Az Anubis lassan közeledik a földhöz. A hatalmas hadihajónak még úgy sincs elég helye ahhoz, hogy landolhasson a tisztáson, hogy a templom elpusztult. Úgy helyezkedik el, hogy pont a kráter felett legyen. Kattogó fogaskerekekkel két széles fémlépcső ereszkedik le az oldalán, felette két tolóajtó nyílik ki. Mogadoriak lépnek ki a hajóból. A szokásos tenyészmog katonáknak tűnnek, fekete testpáncélt viselnek és lézerfegyverük van. A mogok hatékony sebességgel hagyják el a hajót, és biztosítják a területet. Legalább tíz az egyhez túlerőben vannak, és hamarosan vagy felfedezik a helyzetünket, vagy megtalálják a Szalmakalapokra erősített bombákat.

– Most kell támadnunk! – suttogom élesen a többieknek. Közel húzom magamhoz Adamet. – Láthatatlanná válunk, és megkerüljük őket. Ti, srácok, felrobbantjátok a bombákat, és elvonjátok a figyelmüket. Marina, helyén van még valamelyik felállított fegyver?

Marina összeszűkölő szemmel koncentrál, majd bólint.

– Néhány. Menni fog.

Mark félreteszi a fegyverét, fogja a detonátort, és élesíti a bombákat. A lámpák háromnegyede nem gyullad fel, jelezve, hogy azokat a bombákat elveszítettük az Anubis támadása során.

– Kész! – szól Mark.

– Ne feledjétek, ha rosszul áll a szénánk, fussatok Lexa hajójához! – emlékeztetem őket.

Adam kiles a fatörzs mögül, és csettint.

– Ott – mutatja komoran. – Ott vannak mind a ketten.

Setrákus Ra tűnik fel a rámpa tetején. Olyan félelmetes, ahogy emlékszem rá. Majdnem két és fél méter magas, sápadt, a sötétvörös sebhely a nyakán még ebből a távolságból is látszik. Valamilyen élénk színű mogadori páncélt visel ugyanabból az obszidiánötvözetből, mint a csatlósai, csak az övét a vállán tüskék szegélyezik és szőrmeszegélyes bőrköpeny kapcsolódik hozzá, ami leér a földig. Minden porcikájában hiú intergalaktikus hadúr, és nagyon élvezi.

Fogja Ella kezét, a kislány aprócska ujjai finoman kulcsolódnak az ő páncélos ujjaira. Marina felszisszen, amikor meglátja. Én abban sem vagyok biztos, hogy felismertem volna Ellát, ha nem kiabált volna a fejemben alig pár perce. Kisebb, vékonyabb, sápadtabb, mintha kiszívták volna belőle az életet. Nem, ez így nem igaz. Nem tűnik betegnek vagy gyengének, döbbenek rá.

Mogadorinak látszik.

Ella tekintete üres, a feje ernyedten lóg, álla a mellkasához ér. Egyáltalán nincs tudatában a környezetének. Mozdulatai gépiesek és kábák. Engedelmesen lépked Setrákus Ra mellett a rámpán. A területet átfésülő mogok abbahagyják, amit éppen csinálnak, és figyelik, ahogy uralkodójuk és örököse leszáll az Anubisról, mind mellkasra tett ököllel tisztelegnek.

Setrákus Ra félúton megáll a rámpán. Tekintete a dzsungelt pásztázza, minket keres.

– Tudom, hogy odakint vagytok! – üvölti, hangja áthatol a dzsungelen. – Örülök! Azt akarom, hogy lássátok, mi következik ezután! – Hátraüvölt az Anubisba. – Eresszétek le!

Parancsára csapóajtó nyílik ki a hajó alján. Lassan nagy gépezet bújik elő az Anubisból. Olyan, mint egy hosszú csővezeték, amely köré merevítőket és állványzatot építettek. A cső oldalait bonyolult áramkörök és szerkezetek borítják. De Setrákus Ra megfontoltan ereszkedő eszköze nem csupán mogadori technikát mutat. A rengeteg elektronika közé furcsa rovátkákat véstek a fém oldalára, ami a bokánkba égett szimbólumokat juttatja eszembe. És bár ebben nem lehetek száz százalékig biztos, úgy fest, hogy azok a vésetek loralitból készültek. Bármi is ez a szerkezet, legalább annyira lorin-mogadori hibrid, mint maga Setrákus Ra.

– Nem tetszik ez nekem – suttogom.

– Nekem sem – feleli Sarah.

– Robbantsuk fel! – javasolja Mark.

– Bármire akarja is használni, nem hagyhatjuk – helyesel Marina.

– Rendben. Szóval tönkrevágjuk a játékát, megmentjük Ellát, aztán vagy elfoglaljuk az Anubist, vagy visszarohanunk Lexához – összegzem.

– A te szádból olyan egyszerűnek hangzik – jegyzi meg Adam.

Bár nem lát minket, Setrákus Ra folytatja fellengzős beszédét.

– Évszázadokon át azon dolgoztam, hogy hasznosítsam a Lorien erejét, sokkal hatékonyabban használjam fel, mint azt a természet tervezte. Most végül…

Bla, bla, bla. Gyorsan felmérem a távolságot Ella és a legközelebbi robbanásra ítélt Szalmakalap közt. Elég messze van. Szerintem nem lesz a robbanás sugarában. Miközben Setrákus Ra mondja tovább a magáét, a többiekre pillantok.

– Eleget hallottam. Hát ti?

Mindenki bólint. Készen állnak.

– Bukjatok le! – mondom, mert eszembe jut, hogy mindössze pár perce hogyan találta el Markot egy repesz.

Mindenki fedezékbe vonul. Kész.

– Csináld! – utasítom Markot.

Ujjai repkednek az irányítón, aztán felnyomja a kapcsolókat.

Igaz, hogy néhány bedrótozott Szalmakalappal megszűnt a kapcsolat, amikor az Anubis lebombázta a Szentélyt. Néhány pedig felrobbant a becsapódáskor. Úgyhogy nem olyan nagy erejű a pusztítás, mint akkor, ha a csinosan elhelyezett Szalmakalap-bombáink egyszerre robbantak volna fel, ahogy terveztük.

De azért baromi hatékony.

A mogokat túlságosan lefoglalja, hogy tiszteletteljesen hallgassák Setrákus Ra legújabb fellengzős seggfej beszédét, ezért nincsenek résen. Öt, a kráter körül elszórtan álló Szalmakalap robban fel fehér izzással. Innen is érzem a tűz hevét, és el kell takarnom a szememet. Legalább harminc mog azonnal elporlad, testüket elnyelik a lángok. Még nagyobb a pusztítás, amikor a Szalmakalapok darabjai szerteszét repülnek. Az egyik harcost hosszában kettévágja egy cigánykerekező szélvédő, a másikat összenyomja egy lángoló térelválasztó.

A legjobb az egészben a pánik. A mogok nem tudják, honnan támadják őket, úgyhogy elkezdenek lövöldözni a felrobbant hajók felé, nem tudják biztosan, hol rejtőzik a valódi fenyegetés. Legalább egy pár a baráti tűzben is odalesz. Aztán Marinával telekinézissel elsütünk néhányat a dzsungelben rejlő lézerfegyverek közül, még jobban összezavarva őket.

Egy elszabadult keréktámasz épp Setrákus Ra és Ella előtt csapódik a rámpára. Talán egy kicsit felelőtlen volt tőlünk, hogy felrobbantottuk azokat a hajókat. Azt hiszem, Setrákus Rának telekinézissel kell eltérítenie a kereket, hogy ne találja el őket. De jó tudni, hogy ő ugyanannyira nem akarja, hogy baja essen Ellának, mint mi.

Elvigyorodom. Setrákus Rát meglepte az ellentámadásunk. Mivel tönkrevágtuk a beszédét, a mog vezető sietve lesétál a rámpán, Ellát magával vonszolja.

– Találjátok meg őket! – ordítja, miközben elindul lefelé a kráter köves lejtőjén a lorin kút felé. – Végezzetek velük!

– Csináljuk! – kiáltok, nem annyira hangosan, hogy ezzel eláruljam a helyzetünket, de ahhoz eléggé, hogy feltüzeljem a szövetségeseimet. Most vagy soha!

Megragadom Adam kezét, és láthatatlanná válunk. Én megyek elöl, széles ívben megkerüljük a mogokat, így végül közel kerülünk a kráterhez és Setrákus Ra szerkezetéhez. Marina folytatja a figyelemelterelő lézertüzet. Különböző helyeken elrejtett fegyvereket használ, így a mogok tovább találgatnak. Megjegyeztem, hová rejtettük a külön álló lézerfegyvereket, így ki tudom kerülni a kereszttüzet.

Vagyis el tudom kerülni úgy húsz méterig. Aztán beüt a krach. Az egyik mog, akinek lángol a háta az egyik Szalmakalap robbanásától, felénk botorkál, vadul tüzel. Elvetődöm az útból, ahogy Adam is.

Csakhogy ő az ellenkező irányba.

És egyszer csak Adam visszatér a látható világba.

– A francba! – mordul fel, előkapja a puskáját, és lelövi a legközelebbi mogot.

– Ott! – üvölti egy másik katona.

Ennyit a gerilla harcmodorról.

Látva, hogy Adam veszélyben van, Bernie Kosar veti be magát először a küzdelembe. Az egyik pillanatban tukán, ártatlanul repül a legközelebbi mogadori csapat felé, a következő másodpercben már izmos oroszlán alakját veszi fel, átvágja és átpofozza magát az ellenségeink között. Sok mog még kóvályog a robbanástól, és nem is látják Adamet, így Bernie Kosar könnyedén nekik támadhat. Gyorsabb és vadabb, mint amikor legutóbb láttam harcolni, talán dühösebb. Emlékszem, majdnem meghalt Chicagóban. Amikor a mogoknak mégis sikerül célba venni, Bernie Kosar kisebb alakot vesz fel – bogár vagy madár –, így eltalálhatatlan célpont lesz. Aztán, amikor jobb helyzetbe kerül a gyilkoláshoz, visszaváltozik ragadozóvá. Az átalakulásai olyan könnyedek, hogy az már szinte gyönyörű.

A kiméránk nagyon belejött a mogok megölésébe, ahogy mi is.

Balra két mognak sikerült annyira összeszednie magát, hogy célba vegyék Adamet. Csapatunk többi tagja könnyen leszedi őket lézerfegyverrel. Biztosan Sarah és Mark az, ők akkor is tovább tüzelnek, amikor az első két mog elporlad. Sok katona marad ott a felperzselt földdarabon, ami egykor a leszállópályájuk volt. Üres tér fedezék nélkül. Sarah gyors egymásutánban leszed kettőt.

Marina kirohan a dzsungelből Adam mellé, aztán belevetik magukat a küzdelembe. Néhány mog megpróbál visszavonulni és újraszerveződni, de ők észreveszik, hogy jönnek. Összeállnak és céloznak. Hamarosan mindenfelé lézertűz sistereg a levegőben. Az esély úgy húsz az egyhez.

Nem rossz.

Adam megy elöl, nagy léptekkel veti magát előre, minden dobbantása hullámokat küld a mogadoriak lába alá. Amikor a föld megremeg, a mogok szinte képtelenek rendesen célozni. Néhányan egymásba botlanak, mindenfelé lézertűz cikázik összevissza, csak egyenesen nem. Egy szeizmikus lökés nagy robajjal végigrepeszti a földet, és fél tucat mog mély szakadékba zuhan.

Azt hiszem, mégis lett veremcsapdánk.

Marina lassabb, de nem kevésbé halálos. Oldalához tartott, nyitott tenyérrel halad a mogok felé. Hegyes jégtömbök formálódnak a keze felett, és amikor már akkorák, mint egy kosárlabda, telekinetikusan a mogok felé küldi őket. Üvöltve és Adam egyik rengésétől egyensúlyát vesztve az egyik mog rátámad egy tőrrel. Marina alig néz rá, megállító mozdulattal emeli fel a kezét, és megfagyasztja a mog arcát. Jeges rendet vág a katonák között, nyílegyenesen halad a kráter és Setrákus Ra felé.

A csatatér túloldalán a mog vezér leért a kráter aljára, a lorin kúthoz. Ella a közelében álldogál, közömbös, akár egy zombi, a feje egyik oldalról a másikra billen. Nézi, ahogy Setrákus Ra kezével irányítja az Anubishoz kapcsolt baljós szerkezetet. Úgy állítja be a csövet, hogy alig egy méterre van a kúttól. Aztán hátralép, és felemeli a kezét, akár egy karmester, nyilván telekinetikusan állítja be a bonyolult kapcsolókat és gombokat az oldalán. Az a valami zümmögve működni kezd, idáig hallom. Ebből nem sülhet ki jó.

– Meg kell állítanunk! – ordítja Marina.

Szavait nekem címezi, de nem felelek. Még láthatatlan vagyok, nem akarom elárulni a helyzetemet. Bár használhatnám a vihart idéző tálentumomat és rádobhatnék pár villámot Setrákus Rára. De az Anubis túl sokat takar el az égből. Inkább felveszek egy elejtett mog fegyvert.

Mostanában annyi időt töltöttem láthatatlan embercsoportok mozgatásával mocsaras folyókon és dzsungeleken keresztül, hogy majdnem elfelejtettem, milyen felszabadító egyedül láthatatlannak lenni. Felszabadító és halálos. Könnyedén siklok a mogadoriak sorai között. Majdnem olyan, mint egy tánc, csak ők nem tudják, hogy táncpartnerek vagyunk. Menet közben felemelem láthatatlan fegyveremet, és meghúzom a ravaszt, közelről, csak fejre célzok. Egyre közelebb érek a kráterhez és Setrákus Rához. Csak a fegyver csövének rövid villanása árulhatná el a helyzetemet, de azt általában gyorsan elfedi a mog arcok felszálló hamuja.

Seperc alatt tíznél is több mogot iktatok ki. Visszapillantok a dzsungelre, hogy Sarah és Mark még egyben van-e. Tovább tüzelnek. Bernie Kosar is ott maradt hátul, megakadályozza, hogy a mogok túl közel jussanak az emberekhez. Valószínűleg határozott parancsot kapott Johntól, hogy vigyázzon Sarah-ra. Ez jó.

A mogok egyre fogyatkoznak. Egyesek visszavonulnak az Anubis felé, a többiek lazán körbeveszik a krátert, hogy védjék Hőn Szeretett Vezetőjüket. Setrákus Rát ez az egész láthatóan nem aggasztja. Csakis arra koncentrál, hogy működtesse a masináját.

Épp amikor átküzdöttem magam a kráterig, a cső susogó hangot ad ki. Megváltozik körülöttünk a légkör: a laza kövek elemelkednek a földtől, engem finoman a kráter felé vonz a gravitáció. Setrákus Ra gépe teljesen beüzemelve magába szívja a környezetét. Ella még mindig fásultan áll a kráterben, a haja repked a henger vonzásától, telepatikusan továbbra is hallgat. A kút omladozni kezd, kövei kilazulnak és a szívó gép felé siklanak, majd eltéríti őket egy erőmező, valószínűleg hasonló ahhoz, ami az Anubist védi. Setrákus Ra szerkezetét nem érdekli a talaj és a törmelék, kirostálja őket, apró por- és kőtornádót kavar.

És aztán megtörténik. Fülsiketítő sípolással, mintha ezer teafőző robbanna fel, a kobaltkék lorin energia kilövell a föld alól, és a henger magába szívja. Az egész vidéket csillámló kék ragyogás tölti be, ettől még néhány mog is csodálkozva néz körül. Természetellenes, ahogy az energia kiáramlik a földből, először vadul és korlátok nélkül, de aztán hamar észreveszem, hogy a cső elkapja, és azonnal az Anubisba szállítja. A Lény ragyogását megnyugtatónak és derűsnek éreztem a Szentélyben, de most elektromosság szikrázik a levegőben, a villogás-vijjogás bántja a szememet és a fülemet.

Mintha maga az energia sikoltana, fájdalmai lennének.

– Igen! Igen! – bődül fel Setrákus Ra boldogan, teljes eksztázisban emeli a kezét az energiaáramlás felé.

Marina nem bírja tovább. Minden óvatosságot sutba dobva rohan a kráter felé. Két vastag és éles jégcsap formálódik a keze felett, akár a kardok, és útközben három mogot porlaszt el velük, átcsörtet a krátert védő sorokon. Aztán lecsúszik a köves lejtőn Setrákus Ra és Ella felé. Egyedül fog nekitámadni. Én ilyet egyszer csináltam. Nem sült el túl jól.

Rohanok, hogy utolérjem. Vannak más mogok is azokon kívül, akiken Marina az előbb átcsörtetett, és most mind őt veszik célba. Zavart, könnyű célpont. Nekem viszont, mivel továbbra is láthatatlan vagyok, ők a könnyű célpont. Ívben körbefutom a kráter szélét, és mögéjük kerülök, a lehető leggyorsabban elporlasztom mindet. Az egyiküknek sikerül leadni egy lövést, mielőtt megölném, és hátulról eltalálja Marina lábát. Szerintem észre sem veszi.

Ami azt illeti, Marina Setrákus Rát sem veszi észre. Vagy nem érdekli. Egyenesen a csővezetéket támadja, hegyes jégcsapokkal bombázza. Azokat vagy elnyeli a kavargó por- és kőfelhő, vagy visszaveri a gép erőmezeje. Marina előreveti magát. Puszta kézzel szedi szét azt az izét, ha kell.

Setrákus Ra torkon ragadja. Gyorsabban mozog, mint ahogy egy akkora lénytől, mint ő, várható lenne. Továbbra is láthatatlanul rohanok a kráter szélén, ő pedig felemeli Marinát, a lába a levegőben kalimpál. Hetedik próbálja megrúgni, de biztonságos távolságban tartja magától.

– Üdv, kislány! – üdvözli Setrákus Ra boldog, győzedelmes hangon. – Jöttél megnézni a show-t?

Marina az ujjait karmolja. Nem kap levegőt. Nem biztos, hogy időben odaérek.

Hátulról szikla- és porzuhatag találja el Setrákus Ra lábát. Meglepődik és megzavarodik, ahogy előrebukik és ösztönösen megtámaszkodik, elengedi Marinát, akinek sikerül oldalra gördülni, miközben a mog vezér lábszára elmerül a kőgörgetegben. Ella előrebukik, mintha az ő lábát találták volna el, de nem kiált fel, továbbra is üres az arckifejezése.

Adam a megmentő, a másik oldalról csúszik a kráterbe. Égési sebek borítják a vállát, és hosszú vágás virít az arcán, ahol egy mog eltalálta a tőrével, de még harcra kész.

Ella mellett érek le a kráterba. Ekkor egyszerűen pukk, és újra láthatóvá válok. Nem így akartam. Setrákus Ra biztosan bevetette a tálentumkioltó képességét. Marina pár méterre tőle térdel, a nyakát tapogatva köhög. Eközben a mogadori vezér pokolian küzd, hogy kiszabadítsa magát a földcsuszamlás alól. Adam legalább térdig betemette, mielőtt kikapcsolta a tálentumainkat.

Kihasználom a lehetőséget, hogy vállon ragadjam Ellát. Közelről még kevésbé látszik élőnek. Az arca beesett és sovány, bőre alatt fekete erek futnak, akár a pókhálók. Tekintete üveges, és egyáltalán nem reagál, amikor megrázom. A lorin energia fénye, amit tovább szív magába a cső, visszatükröződik a szemében. Azt bámulja.

– Ella! Gyere! Kiviszünk innen!

Nincs látható reakció, de a hangja végre visszatér a fejembe.

Hatodik. Ugye milyen gyönyörű?

Nincs eszénél. A francba! Kirángatom innen, ahogy eredetileg terveztük.

– Hatodik! – kiált Marina nyersen. – Ki kell kapcsolnunk!

A gépre pillantok, majd fel az Anubisra. Fogalmam sincs, mihez akar kezdeni Setrákus Ra a megszerzett lorin energiával, de jó nem sülhet ki belőle. Azon töprengek, vajon tartósan el tudja-e venni a tálentumainkat, ha eleget szív fel a Lény erejéből.

– Tudod, hogyan kell megállítani? – kérdezem Ella kifejezéstelen arcába nézve.

A válasz eltart egy pillanatig. Igen.

– Hogyan? Áruld el!

Nem felel.

Setrákus Ra kurta, felháborodott horkantással kihúzza az egyik lábát a kőomlás alól. Eközben Adam elkapja. Mivel őt is megfosztották a tálentumától, mint minket, az ifjabb mogadori előhúzta apja kardját. A fegyver túl nagy, remegő karral tartja. De azért a penge hegyét a mog vezér torkának szegezi.

– Állj! – parancsolja. – Az időd lejárt, vénember! Kapcsold ki a gépet, vagy megöllek!

Setrákus Ra arca felderül, habár kardot szegeznek egyenesen sötétvörös sebhelyéhez. Felnevet.

– Adamus Sutekh! – kiált fel. – Reméltem, hogy lesz esélyünk találkozni.

– Fogd be! – figyelmezteti Adam. – Tedd, amit mondtam!

– Kapcsoljam ki a gépet? – Setrákus Ra elmosolyodik. Teljesen kiegyenesedik. Adamnek nyújtózkodnia kell, hogy a torkánál tartsa a pengét. – De ez a legnagyobb eredményem! Lecsapoltam magát Lorient, és meghajlítottam az akaratom alatt. Többé nem kötnek minket a sors önkényes láncai. Saját tálentumokat alkothatunk. Mind közül neked kellene a leginkább értékelned ezt.

– Hallgass!

– Nem fenyegetned kellene, fiam. Hanem megköszönni – folytatja Setrákus Ra, és lesöpri a port páncélba bújtatott karjáról. – Az a tálentum, amit olyan hatékonyan használtál, az én kutatásaim eredményeként lett a tiéd, érted? A gépet, amit dr. Anu rád kapcsolt, tiszta loralit hajtotta, annak maradéka, amit a Lorienen bányásztam ki réges-rég. Egy Védő testével, akiben ott pislákolt Lorien szikrája, nos… az átvitel lehetségessé vált. Te vagy tudományos munkásságom dicső eredménye, Adamus Sutekh. A Lorien feletti uralmam eredménye. És ma segíthetsz nekem kikövezni az utat a hozzád hasonlók számára.

– Nem – feleli Adam, alig hallhatóan az Anubisba pumpált energia zaja miatt.

– Mit nem? – kérdezi Setrákus Ra. – Mit hittél, fiam? Hogy a tálentumaid máshonnan erednek? Hogy ez az esztelen áramlat téged választott? Tudomány volt, Adamus. Tudomány, az apád és én. Mi választottunk.

– Az apám halott! – ordítja Adam, és erősebben nyomja a kardot Setrákus Ra torkához. Ella levegő után kapkod, vércsepp jelenik meg a nyakán.

– Adam! Légy óvatos! – kiáltok fel, és lépek egyet felé. Marina is talpon van, tekintetét bizonytalanul jártatja az energiacső és a két mogadori között. Ügyet sem vetnek ránk.

– Hm… – feleli Setrákus Ra. – Nem hallottam róla…

– Én öltem meg! – ordítja tovább Adam. – Ezzel a karddal. Ahogy téged is megöllek!

Setrákus Ra egy pillanatra őszintén megdöbben. Aztán megfogja Adam kardját.

– Tudod, mi történik, ha megteszed – szemléltetésül szorosan megmarkolja a pengét. Megpördülök, Ella összegörnyed a fájdalomtól, ahogy mély vágás jelenik meg a tenyerén, a vére lecsöpög a földre.

– Nem érdekel! Egész életemben arra képeztek ki, hogy őket gyilkoljam! – sziszegi Adam összeszorított fogai közt.

– És sosem voltál képes rá, igaz? – nevet Setrákus Ra Adam blöffjén. – Olvastam apád jelentéseit, fiam. Mindent tudok rólad.

Egyik kezével továbbra is a kardot fogva közelebb lép, a fiatalabb mog fölé magasodik. Adam egész testében reszket, de nem tudom, hogy dühében-e, vagy félelmében. Közelebb óvakodok, habár nem tudom, mit tegyek. Ha Adam meglendíti azt a kardot, megállítsam? Marina is közelebb jön, a szeme tágra nyílik. A hátam mögött Ella támolyog. Transzállapotban közelebb botorkált a lorin kúthoz és a kitörő energiaoszlophoz.

– Ella! – sziszegem. – Maradj nyugton!

– Sosem akartam ölni érted, mert sosem hittem el a marhaságaidat! – kiáltja Adam. – De ha megteszem, és ez azt jelenti, hogy véged… – Adam tekintete Ellára ugrik. Látom a változást. Az acélos eltökéltséget. Nem blöfföl. Többé már nem. – Együtt tudok élni vele – feleli hidegen. – Együtt tudok élni vele, ha te is meghalsz.

Minden nagyon gyorsan történik. Adam döf a karddal, a hegye ártalmatlanul hatol át Setrákus Ra tenyerén, a torkára céloz. A mog vezér meglepődik, de gyorsan reagál. Gyors, gyorsabb, mint arra Adam számít. Setrákus Ra balra lendül, a kard oldalról találja el a nyakát, és nem tesz kárt. Legalábbis nem benne.

Oldalra kapom a fejem, a vágás megjelent Ella nyakának oldalán. Vér folyik a vállára, a teste rángatózik, de nem kiált fel. Sőt még csak észre sem veszi. Csakis az energiaáramlatra koncentrál, lábujjhegyen tipeg közelebb.

Mielőtt Adam újra lecsaphatna, Setrákus Ra öklével az arcába vág. A vezér páncélkesztyűt visel, hallom Adam arccsontjának recsegését. Adam elejti a kardot, és hátratántorodik. Setrákus Ra megint megütné, ám Marina közéjük vetődik, és elsodorja az útból.

Mivel mindketten földre kerültek, nincs más választásom, mint hogy közéjük és Setrákus Ra közé lépjek. Ahogy közeledek, Setrákus Ra felveszi Adam kardját, laza ívben meglengeti az oldalánál. Rám mosolyog.

– Helló, Hatodik! – üdvözöl, és a levegőbe vág maga előtt. – Készen állsz rá, hogy ez az egész véget érjen?

Nem felelek. A beszéddel csak neki adnék előnyt, belelátna a fejünkbe. Ehelyett a vállam fölött odakiáltok Marinának.

– Visszavonulás! Menjetek hátrébb, hogy meggyógyíthasd!

Szemem sarkából látom, hogy Adamet tartja. A mog ki van ütve, és abban sem vagyok biztos, hogy Marina meg akarná gyógyítani az előbbi mutatványa után. Engem biztosan nem akar itt hagyni, sem visszavonulni addig, míg a mog vezér masinája működik.

– Menj! Elintézem! – erősködöm Setrákus Rára meredve, lábujjhegyen táncolok előtte. Csak le kell lassítanom, életben maradnom, amíg… meddig is? Hogy ússzuk ezt meg?

Ellának igaza van. A maradás egyenlő a halállal.

Setrákus Ra mosolya nem halványul el. Tudja, hogy sarokba szorított minket. Rám vetődik, a derekam felé vág. Hátraugrom, a kard hegye épp a hasam előtt siklik el. Lábam alatt megmozdul a sziklás talaj, és majdnem felbukom.

A hátam mögött Marinának sikerült elhúznia Adamet oda, ahol a kráter emelkedni kezd. Megáll, és elordítja magát.

– Ella! Mit…

Setrákus Rával mindketten a kút felé fordulunk. Ellának sikerült felmásznia a kőkávára. Centikre van a dühöngő lorin energiahullámtól. A haja az égnek mered, akár egy glória. Elektromos szikrák pattognak körülötte, nyakán a fekete vér lilává változik az élénk kék fényben. Arc- és kézbőre hullámzik, mintha szélcsatornában állna, és apró törmelék csapódik neki. Nem törődik semmivel.

Setrákus Ra teljesen megfeledkezik rólam. Óvatosan Ella felé lép.

– Szállj le onnan! – mennydörgi. – Mit…

Ella felénk fordul, szemét a nagyapjára szegezi. Már nem üres a tekintete. Egy pillanatra látom benne a régi Ellát. A szégyenlős kislányt, akivel Spanyolországban találkoztunk először, és aki bátor harcossá érett. A hangja halk, de valahogy az energiahullám a háta mögött felerősíti.

– Nem győzhetsz, nagyapa! Ég veled!

És ezután háttal beleesik a lorin energiába.

Setrákus Ra üvöltve előrerohan, de elkésett. Szinte vakító a fényvillanás, Ella testének gyakorlatilag csak a körvonala látható a levegőben, elakad a kút és Setrákus Ra gépe között. A teste kifacsarodik és eltorzul, fájdalmas ívben megfeszül. Aztán energia lövell ki a kútból, és Setrákus Ra gépe nem tudja kezelni. Az áramkörök szikraesővel robbannak fel az oldalán, a loralit vésetek megolvadnak a perzselő hőségben. Eközben Ella teste szétesik. Még mindig látom az energia fogságában, de át is látok rajta, mintha minden részecskéje egyszerre esne szét.

A következő pillanatban Ellát kiköpi az energiaáramlat. Füstölgő rongybabaként landol a kráter oldalán. Aztán megszűnik a lorin energiaáramlat ragyogása, visszatér a föld alá, Setrákus Ra gépe pedig fémesen nyikorogva darabjaira esik szét. A kutat meghajlott fémdarabok borítják.

Setrákus Ra döbbenten bámulja a tönkretett gépet. Most először látom a vén gazembert teljesen tanácstalannak.

Marina azonnal mozgásba lendül. Otthagyja Adamet, és Ella felé veti magát. A tálentumai még mindig ki vannak kapcsolva, így, amikor a kezét rászorítja a kislány testére, tudom, hogy nem fog történni semmi. Amúgy is elkésett.

A Marina arcán legördülő könnyek nélkül is tudom: Ella meghalt.

Setrákus Ra az unokája holttestére mered, arca vigasztalhatatlan. Én közben megragadom a legnagyobb követ, amit csak találok.

És aztán hátulról lesújtok a fejére.

Felhasad. Vérzik. A mogadori védővarázslat megtört.

A támadásomtól észhez tér. Felüvölt, felém pördül, és a feje fölé emeli a hatalmas kardot.

Épp le akar sújtani rám, amikor a szeme – ami általában üres, fekete verem – megtelik a lorin energia kék ragyogásával. A kard kiesik a markából, és Setrákus Ra, a mogadoriak vezére, népem gyilkosa, világok elpusztítója a lábam elé hanyatlik.

Meg vagyok döbbenve. Megfordulok, Marinát keresem a szememmel, de ő sincs magánál. Mi a franc folyik itt?

Ella. Áramlik belőle a lorin energia ragyogása. Ömlik a szemén, a száján, a fülén, mindenhol, pont úgy, mint amikor a Lény egy rövid időre kisugározta Nyolcadik testét.

Az egyik ujja hegyéből lorin energia lövell ki felém. A homlokomon talál el. Térdre rogyok, sodródom az eszméletlenség felé. Ellát bámulom… vagy bármi is ő most. Más lorin energiakitörések is elhagyják a testét, úgy repülnek el tőle, mint a hullócsillagok, ki a kráterből, egyenesen… hova is? Nem tudom. Nem tudom, mi történik vele, a Lénnyel, nem tudok semmit.

Csak azt tudom, hogy most van esélyem.

– Ne most! – sikoltom, és küzdök a puha álom ellen, amit a lorin energia próbál rám erőltetni. – Ella! Lorien! Elég! Én… én végezhetek vele!

De aztán kikapcsolok. Ugyanaz a mesterséges álom vonz magába, mint ami Setrákus Rát és Marinát is.

Legközelebb azt látom, azt látjuk mindannyian, ahogy az egész elkezdődött.

Tizenkilencedik fejezet

Tehát ilyen meghalni.

Lebegek a testem felett, és alig ismerek magamra. A nagyapám… lassan olyan szörnyet csinált belőlem, mint ő maga. Az összetört lány odalent szörnyen sápadt és elgyötört, alig tudom elhinni, hogy én vagyok az. Vagyis én voltam. Marina a testemre teszi a kezét, megpróbál visszahozni, bár a tálentumai ki vannak kapcsolva. Szomorú őt ilyen kétségbeesettnek látni.

Nem akarok visszatérni abba a testbe. Megkönnyebbülés kiszabadulni. Megszűnt a fájdalom, és napok óta először tudok tisztán gondolkodni.

Igazából fura, hogy tudok egyáltalán gondolkodni, tekintve hogy… tudjátok… halott vagyok. Azt hiszem, ez a túlvilág.

Alattam a többiek, Marina, Hatodik, Setrákus Ra mind szuperlassítva mozognak. Annyi mindent látok. A szétrombolt templom minden egyes apró részecskéje ott lebeg a levegőben, látom az összeset. A hideg verítékcsöppeket a nagyapám tarkóján. Még ott a lorin energia mindannyiukban, még Setrákus Rában is látom lüktető ragyogását.

Hogyan láthatom mindezt?

Csak ki akartam szabadulni Setrákus Ra uralma alól, megtörni ezt az undorító mogadori védővarázslatot, hogy ne tarthasson többé túszként. Segíteni akartam a barátaimnak. Valami azt súgta, legjobb, ha belevetem magam az energiaforgatagba. Azt gondoltam, hogy meghalok, és szinte el is fogadtam. Örülök, hogy nem csak sötétség van és férgek. De remélem, bármi lesz is a következő állomás, nem csak nézem majd, ahogy a szeretteim lassítva belehalnak a küzdelembe.

Ella.

A hang mindenhonnan érkezik. Nem egy, hanem sok. Ezernyi. De a kórusból valahogy kihallom azokat, akiket felismerek. Crayton. Adelina. Nyolcadik. Szólítanak.

Dolgod van.

Zuhanok a föld és a testem felé. Egy pillanatra pánikba esem. Visszatérek régi börtönömbe, hogy a nagyapám megint dróton rángasson? De aztán hirtelen elönt a nyugalom, mintha meleg takaróba bugyolálna. Semmi sem árthat nekem. Most nem.

A földhöz kéne csapódnom. De haladok tovább. Áthatolok a földön, a köveken, és hamarosan teljes sötétség vesz körül. Többé már nem olyan, mint a zuhanás. Mintha lebegnék az űrben, se gravitáció, se súly, csak végtelen, békés sodródás. Nem tudom, merre van a felfelé, merre van a világ és a barátaim, a testem. Most nem is tűnik fontosnak. Valószínűleg ki kellene akadnom. De valahogy tudom, hogy biztonságban vagyok.

Lassan fény gyűlik körém. Ezernyi kék fénypont lebeg körülöttem, ahogy a porszemek lebegnek a napfényben. Mint a lorin energia, amibe belevetettem magam. A részecskék tágulnak és összekapcsolódnak, tüdőre emlékeztetnek. Néha bizonytalan formákká olvadnak, aztán szétválnak.

Mintha figyelnének.

Energiaháló van alattam, és többé már nem olyan, mintha sodródnék vagy zuhannék. Inkább két tenyér tart. Nyugodt és kényelmes, örökké tudnék itt pihenni. Annyira más, mint az elmúlt néhány pokoli nap, amikor saját akaratom minden morzsája nyilalló fájdalmat okozott a testemben. Egy részem ki akarja kapcsolni az agyamat és örökké elnyújtani azt, ami most történik velem. De egy másik részem tudja, hogy a barátaim még mindig az életükért harcolnak a világban. Meg kell próbálnom segíteni.

– Hahó? – próbálgatom, hogy tudok-e beszélni. Hallom a hangomat, bár mintha már nem lenne szám, tüdőm vagy testem. Olyan, mint amikor telepatikusan beszélek valakivel, egyik gondolatom hangosabb, mint a másik, és azokat közvetítem a többieknek.

Üdv, Ella! – felel egy hang. Az előttem úszó energiabuborékok a hanggal szinkronban lüktetnek. Fura, de teljesen megnyugtat, hogy beszélgetek egy rakás fénylő szentjánosbogárral.

– Meghaltam? – kérdem. – Ez a mennyország, vagy ilyesmi?

Kellemes bizsergést érzek ott, ahol a bőrömnek kellene lenni. Gondolom, ilyen, amikor ez a valami nevet.

Nem, ez nem a menny, gyermekem. És a halálod csupán átmeneti. Ha itt az idő, visszaállítom fizikai valódat.

– Ó… – elhallgatok. – És ha nem akarok visszamenni?

Visszamész.

Ne légy ebben olyan biztos, haver! – gondolom, de nem mondom ki.

– Szóval… hol vagyunk? Mi ez?

Elhagytad a testedet, és telepatikus képességeddel tértél vissza az elmémbe. A tudatod eggyé vált az enyémmel. Tudtad, hogy képes vagy erre, kicsim?

– Nem.

Sejtettem. Nagyon veszélyes tett volt, ifjú Ella. Az elmém hatalmas, és kiterjed mindenhova és minden korba, ahol léteztem. Óvlak ettől a tudástól, nehogy sok legyen.

Azt hiszem, ezért érzem olyan nyugodtnak ezt a vaksötétet, testetlenül, tiszta lorin energiába burkolózva. Mert a lorin Lény gondoskodik rólam.

– Köszönöm! – felelem.

Szívesen!

Eszembe jut, hogy talán fel kellene tennem néhány fontos kérdést. Az ember nem mindennap osztja meg az agyát egy isteni energiával.

– De pontosan mi vagy te?

Én vagyok én. Én vagyok a forrás.

– Aha. De hogy szólítsalak?

A hang rövid hallgatás után válaszol. Az energiapontok folyamatosan ugrálnak előttem.

Sok néven neveztek. Egykor Lorien voltam. Most a Föld vagyok. A barátaid Lénynek hívnak.

Tehát ez rejtőzött a Szentély alatt, ezt akarta megszerezni Setrákus Ra. Marina és a többiek biztosan beszéltek vele, mielőtt a búvóhelye a levegőbe repült. De a Lény… az nagyon hivatalos, idegen és hideg. Én nem így érzem most magam.

– Tálentumnak hívlak majd.

Ahogy kívánod, gyermekem.

Tálentum nagyon nyugodt. Az Anubis csak pár perce szippantotta ki egy nagy, gépesített szívószállal a földből.

– A nagyapám fájdalmat okozott neked, amikor kihúzott a Földből?

Nem árthat nekem, csak megváltoztathat. Ha megváltozom, többé nem én vagyok, így a fájdalmat nem én tapasztalom.