A KÖNYVBEN LEÍRT ESEMÉNYEK VALÓSAK.

A NEVEKET ÉS HELYSZÍNEKETA LORIENIEK VÉDELMÉBEN MEGVÁLTOZTATTUK.

ŐK TOVÁBBRA IS REJTŐZKÖDNEK.

MÁS CIVILIZÁCIÓK IS LÉTEZNEK.

ÉS AKADNAK KÖZTÜK ELLENSÉGESEK IS.

Prológus

A bejárati ajtó megremeg. Mindig ez van, ha két emelettel lejjebb becsapódik a fém biztonsági ajtó, amióta három éve beköltöztek a harlemi lakásba. A bejárati ajtó és a papírvékony falak közt mindig tudják, ha az épületben jön-megy valaki. Lenémítják a tévét, hallgatóznak. Egy tizenöt éves lány és egy hetvenöt éves férfi, lány és mostohaapa. Ritkán értenek egyet, de félre kellett tenniük nézeteltéréseiket, hogy végignézzék az idegen inváziót. A férfi a délután nagy részében spanyolul imákat mormolt, a lány pedig áhítatos csendben nézte a híreket. Olyan, mint egy film, ezért a félelem még nem igazán kerítette hatalmába. Azon töpreng, vajon meghalt-e a helyes szőke srác, aki megpróbálta legyőzni a szörnyet. A férfi azt szeretné tudni, vajon a lány anyja, aki pincérnőként dolgozik egy belvárosi étteremben, túlélte-e az első támadást.

Most lenémítja a tévét, hogy hallják, mi történik odakint. Az egyik szomszéd az ő szintjükön át felrohan a lépcsőn, közben végig azt ordibálja.

– Elérték a háztömböt! Elérték a háztömböt!

A férfi hitetlenkedve szívja a fogát.

– A fickónak elmentek otthonról. Ezeket a sápadt hibbantakat nem érdekli Harlem. Itt biztonságban vagyunk – nyugtatja meg a lányt.

Visszahangosítja a tévét. A lány nem annyira biztos benne, hogy igaza van. Az ajtóhoz óvakodik, és kiles a kémlelőnyíláson. Odakint a félhomályba borult folyosó üres.

A tévériporter ugyanolyan ramaty állapotban van, mint a midtowni háztömb a háta mögött. Az arca csupa piszok és hamu, szőke haját is hamu csíkozza. Száján rúzs helyett megszáradt vérpöttyök. Úgy fest, mint aki mindjárt kiborul.

– Ismétlem, a kezdeti bombázás véget ért – szólal meg remegő hangon, a férfi feszülten figyel. – A… a… a mogadoriak tömegével özönlik el az utcákat és úgy tűnik… foglyokat ejtenek, bár láttunk további erőszakos cselekményeket a… a… provokáció legkisebb jelére…

A riporter visszafojt egy kiáltást. A háta mögött sápadt, sötét kabátos földönkívüliek százai menetelnek az utcán. Néhányan elfordítják a fejüket, és üres fekete tekintetüket egyenesen a kamerára szegezik.

– Jézus Mária! – hördül fel a férfi.

– Megismétlem, mi… nekünk megengedték, hogy közvetítsünk. Ők… ők… megszállók, úgy tűnik, azt akarják, hogy itt legyünk…

Lent megint döng a kapu. Kiszakadó fém nyikorog, majd hangos csattanás. Valakinek nincs kulcsa. Bedönti az egész kaput.

– Ők azok! – jelenti ki a lány.

– Fogd be! – mondja a férfi. Újra lenémítja a tévét. – Vagyis maradj csendben! A francba!

Nehéz léptek közelednek felfelé a lépcsőn. Amikor a lány azt hallja, hogy újabb ajtót rúgnak be, elhátrál a kémlelőtől. A földszinti szomszédok felsikoltanak.

– Bújj el! – utasítja a férfi a lányt. – Eredj!

A mostohaapja szorosabban markolja a baseballütőt, amit akkor vett ki az előszobaszekrényből, amikor a földön kívüli anyahajó először tűnt fel az égen. Közelebb óvakodik a remegő ajtóhoz, háttal a falnak odaáll mellé. Zajt hallanak a folyosóról. Hangos csattanás. A szomszédjuk lakásának ajtaját kirúgják a zsanérjaiból, torokhangon megszólaló durva angol szavak, sikolyok, aztán mintha sűrített villám szabadulna el. Látták az idegenek fegyvereit a tévében, ámulva bámulták a sistergő kék energianyalábokat tüzeléskor.

A léptek abbamaradnak, megállnak rozoga ajtajuk előtt. A férfi szeme tágra nyílik, keze az ütőt markolja. Észreveszi, hogy a lány nem moccan, kővé dermedt.

– Ébredj, te ostoba! – csattan fel. – Eredj!

A nappali ablaka felé biccent. Nyitva van, odakint várja a tűzlépcső.

A lány utálja, ha a férfi ostobának nevezi. Mégis, amióta az eszét tudja, most először engedelmeskedik. Kimászik az ablakon, ugyanazon az útvonalon, ahol már annyiszor kisurrant. Nem kellene egyedül mennie. A mostohaapjának is menekülnie kellene. Megfordul a tűzlépcsőn, hogy odakiáltson neki, így látja, amikor bedöntik az ajtót.

A földönkívüliek sokkal rusnyábbak élőben, mint a tévében. Másságuk láttán földbe gyökerezik a lány lába. Bámulja az első belépő holtsápadt arcát, mozdulatlan fekete szemét és bizarr tetoválásait. Összesen négyen vannak, mindegyiküknél fegyver. Az első látja meg a lányt a tűzlépcsőn. Megáll az ajtónyílásban, és felé emeli különös fegyverét.

– Add meg magad, vagy meghalsz! – ripakodik rá az idegen.

A következő pillanatban a lány mostohaapja a földönkívüli arcába csap a baseballütővel. Erős ütés; az öregember szerelőként kereste a kenyerét, alkarja megvastagodott a tizenkét órás munkanapoktól. Behorpasztja a lény fejét, aki azonnal hamuvá porlad.

Mielőtt a mostohaapa visszavenné vállára az ütőt, a legközelebbi idegen mellkason lövi.

A férfi hátravágódik a lakásba, izmai összerándulnak, inge lángol. Bezúzza az üveg dohányzóasztalt, elgurul, majd arccal az ablak felé állapodik meg, ahol szembenéz a lánnyal.

– Fuss! – talál valahogy erőt a kiabáláshoz. – Fuss, az istenit!

A lány lerohan a lépcsőn. Amikor a létrához ér, lövéseket hall a lakásból. Próbál nem belegondolni, mit jelent ez. Sápatag arc bukkan ki az ablakon, és célba veszi a fegyverével.

A lány elengedi a létrát, és leugrik a sikátorba, épp, amikor sisteregni kezd körülötte a levegő. A karján feláll a szőr, ahogy elektromosság cikázik át a tűzlépcső fémjén. De neki nem esett baja. A földönkívüli elhibázta.

Átugrál néhány szemeteszsákon, a sikátor végéhez szalad, és kiles a sarkon az utcára, ahol felnőtt. Egy tűzcsapból víz spriccel a levegőbe. Erről a nyári bulik jutnak az eszébe. Egy felborult postásfurgon alváza úgy füstöl, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. Kicsit távolabb a lány meglátja a földönkívüliek úttest közepén parkoló űrsiklóját. Egyet a sok közül, amiket a mostohaapjával láttak előbukkanni a behemót hajóból, ami még most is ott tornyosul Manhattan felett. Azt a képsort újra és újra lejátszották a hírekben. Majdnem annyiszor, mint a videót a szőke fiúról.

John Smith. Így hívják. Ezt mondta a videót narráló lány.

Vajon merre lehet most? – töpreng a lány. Nem harlemieket ment, az biztos!

A lány tudja, hogy neki kell megmentenie önmagát.

Épp eliramodna, amikor a lények újabb csoportja lép ki egy házból az út túloldalán. Vagy tucatnyi ember van velük, néhányukat ismeri a környékről, pár gyereket az alsóbb évfolyamokból. Fegyverrel térdre kényszerítik őket a járdán. Egy hatalmas lény végigsétál az emberek előtt, egy apró tárgyat kattogtat a kezében. Mint egy kidobó egy klub előtt. Számolnak. A lány nem biztos benne, hogy látni akarja, mi történik ezután.

A háta mögött fémes csikorgás. Megfordul. Az egyik földönkívüli a lakásukból mászik le a tűzlépcsőn.

A lány futásnak ered. Gyors, és ismeri ezeket az utcákat. A metró csak pár háztömbnyire van innen. Egyszer fogadásból lemászott a peronról és bemerészkedett az alagutakba. A sötétség és a patkányok közel sem ijesztették meg annyira, mint most az idegenek. Odamegy. Ott elbújhat, talán még a belvárosba is eljuthat, megpróbálhatja megtalálni az anyját. Arról sejtelme sincs, hogyan közli majd a hírt a mostohaapjáról. Még maga sem hiszi el. Még mindig arra vár, hogy felébredjen ebből a rémálomból.

Kirohan a sarkon, de három földönkívüli állja útját. Az ösztöne azt súgja, próbáljon megfordulni, de kibicsaklik a bokája és összecsuklik a lába. Elesik, keményen puffan a járdán. Az egyik lény rövid, durva hangot hallat. A lány rájön, hogy rajta nevet.

– Add meg magad, vagy meghalsz! – rivall rá, és a lány tudja, hogy nincs választása. Az idegenek már emelik a fegyvert, céloznak, ujjuk majdnem lenyomja a ravaszt.

Add meg magad, és meghalsz. Meg fogják ölni, mindegy mit tesz ezután. Ebben teljesen biztos.

Védekezve felemeli a kezét. Reflex. Tudja, hogy semmit sem ér a fegyvereik ellen.

Illetve mégis.

Az idegenek fegyverei vagy húsz métert repülnek hátrafelé.

Döbbent zavarral bámulnak a lányra. Ő sem érti, mi történt.

De valami megváltozott benne. Valami új. Mintha bábjátékos lenne, a zsinórok pedig a háztömb tárgyaihoz lennének kötve. Csak húzni és engedni kell őket. Nem érti egészen, honnan tudja mindezt. Természetesnek tűnik.

Az egyik földönkívüli támadásba lendül, mire a lány jobbról balra rántja a kezét. A lény kalimpáló végtagokkal átrepül az úton, aztán bezuhan egy parkoló autó szélvédőjén. A másik kettő egymásra néz, majd hátrálni kezd.

– Na, most ki nevet? – kérdezi a lány, és feláll.

– Védő! – sziszegi az egyikük válaszul.

A lány nem tudja, mit jelent ez. Az idegen szájából a szó szitoknak hangzik. Ettől elmosolyodik. Tetszik neki, hogy ezek a szomszédságát feldúló izék most már félnek tőle.

Harcolhat ellenük.

Megöli őket.

Levegőbe emeli a kezét, mire az egyik lény felemelkedik a földről. Ugyanolyan sebességgel leengedi a karját, mire az idegen a levegőből a társára zuhan. Addig ismételgeti, míg el nem porladnak.

Miután végez, lenéz a kezére. Nem tudja, honnan ez az erő. Nem tudja, mit jelent.

De használni fogja.

Első fejezet

Elrohanunk egy felrobbant vadászrepülő törött szárnya mellett, a csorba fém úgy áll ki az utca közepén, akár egy cápa uszonya. Mennyi idő telt el, mióta a vadászgépek elsüvítettek a fejünk felett a város északi része és az Anubis felé? Napoknak tűnik, de biztosan csak órák teltek el. Néhányan azok közül, akik velünk vannak – a túlélők –, kurjongattak és éljeneztek, amikor meglátták a repülőket, mintha fordulna a kocka.

De én tudtam. Csendben maradtam. Csak pár perc telt el, és már hallottuk is a robbanásokat, amikor az Anubis kilőtte a gépeket, teleszórva Manhattan szigetét a világ legkifinomultabb hadseregének darabjaival. Több gépet nem küldtek.

Ez hány halottat jelent? Százakat. Ezreket. Talán többet. És az egész az én hibám. Mert nem tudtam megölni Setrákus Rát, amikor esélyem volt rá.

– Balra! – ordít fel egy hang valahol a hátam mögött. Odakapom a fejemet, gondolkodás nélkül tűzgolyót lövök ki, és elporlasztok egy mog felderítőt, amint megjelenik a sarkon. Sammel és a néhány tucat útközben összeszedett túlélővel alig lassítunk. Manhattan alsó részén járunk. Idáig rohantunk. Elküzdöttük magunkat idáig. Háztömbről háztömbre. Próbáltunk valamennyire eltávolodni Midtowntól, ahol a legerősebb a mog jelenlét, és ahol utoljára láttuk az Anubist.

Kimerültem.

Megbotlom. Már nem is érzem a lábamat, annyira elfáradtam. Mindjárt összecsuklom. Egy kar öleli át a vállamat, és megtámogat.

– John? – kérdi Sam aggódva. Mintha alagúton át jutna el hozzám a hangja. Most az egyik túlélőhöz fordul: – Egy időre el kell tűnnünk az utcáról. Pihennie kell.

A következő pillanatban már egy ház előcsarnokának falához dőlök. Egy percre biztos elájultam. Próbálok erős lenni, összeszedni magam. Tovább kell harcolnom.

De nem megy. A testem nem bír több sanyargatást. Lecsúszom a fal mentén a földre, leülök. A szőnyeget por és üvegtörmelék borítja, biztosan kívülről robbant be. Úgy huszonöten gyűltünk itt össze. Csak ennyi embert tudtunk megmenteni. Véresek, koszosak, néhányan sebesültek, mindenki fáradt.

Hány sérülést is gyógyítottam meg ma? Először könnyű volt. De ennyi után gyógyító tálentumom az én energiámat is leszívja. Biztosan elértem a határaimat.

Az emberekre nem név szerint emlékszem, hanem, hogy hogyan találtam rájuk, vagy mit gyógyítottam. „Törött kar” és „Autó alá szorult” szorongó rémülettel bámul rám.

Egy nő, „Kiugrott az ablakon”, a vállamra teszi a kezét, aggódva figyeli, hogy vagyok. Biccentek, hogy minden rendben, erre megkönnyebbül.

Sam egy ötvenes, egyenruhás rendőrrel beszél. A zsaru arcának egyik felét rászáradt vér borítja, a fején lévő vágásból csorgott, míg meg nem gyógyítottam. Elfelejtettem a nevét, azt is, hol találtam rá. Hangjuk távoli, mintha egymérföldes alagútban visszhangozna. Koncentrálnom kell a hallásomra, hogy értsem a szavakat, és még ez is hatalmas erőfeszítésembe kerül.

– Hírt kaptunk rádión, hogy megvetettük a lábunkat a Brooklyn hídnál – magyarázza a rendőr. – A New York-i rendőrség, a Nemzeti Gárda, a hadsereg… a pokolba is, mindenki. Tartják a hidat. Onnan evakuálják a túlélőket. Csak néhány háztömbre van innen, és a mogok állítólag az északi részre koncentrálnak. Sikerülhet.

– Akkor menjen! – feleli Sam. – Most, amikor tiszta a partszakasz, még mielőtt újabb járőrük jut el ide.

– Gyere velünk, kölyök!

– Nem lehet – feleli Sam. – Az egyik barátunk még odakint van. Meg kell keresnünk.

Kilencedik. Őt kell megtalálnunk. Amikor utoljára láttuk, az ENSZ székháza előtt küzdött Ötödikkel. Az ENSZ épületén keresztül. Meg kell találnunk, csak utána hagyhatjuk el New Yorkot. Meg kell találnunk és meg kell mentenünk a lehető legtöbb embert. Kezdek magamhoz térni, de még mindig túl kimerült vagyok ahhoz, hogy megmozduljak. Szóra nyitom a számat, de csak nyögésre futja.

– Neki annyi – közli a zsaru, és tudom, hogy rólam beszél. – Ti ketten eleget tettetek. Gyere velünk most! Amíg megteheted.

– Rendbe fog jönni – állítja Sam. A hangjában bujkáló kétkedéstől összeszorítom a fogam, összpontosítok. Mennem kell tovább, erőt meríteni és harcolni.

– Elájult.

– Csak pihennie kell egy percig.

– Jól vagyok – motyogom, de nem hiszem, hogy hallják.

– Megöleted magad, ha maradsz, kölyök – mondja a rendőr Samnek, szigorúan csóválva a fejét. – Ezt nem csinálhatjátok végig. Túl sokan vannak, hogy csak ketten küzdjetek ellenük. Bízzátok a hadseregre, vagy…

Elhallgat. Mind tudjuk, hogy a hadsereg már megpróbálta. Manhattan elveszett.

– Kijutunk, amint lehet – feleli Sam.

– Hallasz engem odalent? – fordul most hozzám a rendőr. Ugyanúgy leckéztet, ahogy Henri szokott. Eltűnődöm, vajon vannak-e gyerekei valahol. – Itt már nem tehettek semmit. Eddig elhoztatok minket, innen bízzátok ránk a többit. Viszünk titeket a hídhoz, ha muszáj!

A rendőr köré gyűlt túlélők egyetértő mormogással bólintanak. Sam felvont szemöldökkel, kérdőn rám néz. Az arca csupa hamu és piszok. Kimerültnek és gyengének látszik, mint aki maga is alig áll a lábán. A csípőjéről mog lézerfegyver lóg, lecsípett vezetékdarabbal rögzítette, és mintha az egész teste arra dőlne, a plusz súly szinte elhúzza.

Kényszerítem magam, hogy felálljak. De a tagjaim bénák, szinte használhatatlanok. Próbálom megmutatni a rendőrtisztnek és a többieknek, hogy maradt még bennem erő, de olyan lesajnálóan néznek rám, hogy nem festhetek túl lelkesítően. Alig tudom megállítani a térdem remegését. Egy pillanatig úgy tűnik, a földre zuhanok. De aztán történik valami: valamiféle erő felemel és magához húz, megtartja a testemet, kiegyenesíti a hátamat és kihúzza a vállamat. Nem tudom, hogyan csinálom, honnan merítem az erőt. Szinte természetfeletti.

Nem, ami azt illeti, egyáltalán nem természetfeletti. Sam az. Telekinetikus Sam, aki rám koncentrál, és úgy tesz, mintha maradt volna még bennem kakaó.

– Maradunk – jelentem ki határozott, reszelős hangon. – Még több embert kell megmentenünk.

A rendőr csodálkozva csóválja a fejét. Mögötte egy lány, halványan emlékszem, hogy kimentettem egy leomló tűzlépcsőről, sírva fakad. Nem tudom, hogy meghatódott-e, vagy csak ilyen pocsékul festek. Sam megkövült arccal csakis rám összpontosít, halántékán ismét veríték gyöngyözik.

– Jussanak biztos helyre! – fordulok a túlélőkhöz. – Aztán segítsenek, ahogy tudnak! Ez a maguk bolygója. Együtt mentjük meg.

A zsaru előremasírozik, és kezet ráz velem. Marka akár a satu.

– Nem felejtünk el, John Smith. Az életünket köszönhetjük neked.

– Sózzatok oda nekik! – szólal meg valaki.

És aztán a többi túlélő egyszerre búcsúzkodik és hálálkodik. A fogam csikorgatom, remélem, mosolynak látszik. Az a helyzet, hogy túl fáradt vagyok az egészhez. A zsaru – most ő vezeti őket, biztonságban lesznek – tesz róla, hogy mindenki csendes és gyors legyen, majd mindenkit kiterel az épület előcsarnokából a Brooklyn hídhoz.

Amint egyedül maradunk, Sam kienged telekinetikus szorításából, és visszahanyatlok a falhoz. Nehezen tartottam magam. Ő kifulladt és beleizzadt a megerőltetésbe, hogy álló helyzetben tartson. Nem lorin, nem kapott rendes kiképzést, de valahogy kifejlesztett egy tálentumot, és a lehető legjobban kezdte használni. Helyzetünket tekintve nem volt más választása, mint repülés közben tanulni. Samnek tálentuma van! Ha a helyzet nem lenne olyan kaotikus és kétségbeejtő, izgatottabb lennék. Nem tudom, hogyan és miért történt ez vele, de új képessége kábé az egyetlen pozitívum, mióta New Yorkba jöttünk.

– Kösz! – szólalok meg most már könnyebben.

– Szívesen – feleli zihálva. – Te vagy a földi ellenállás jelképe, nem engedhetjük, hogy csak úgy heveréssz.

Próbálom ellökni magam a faltól, de a lábam még nem hajlandó megtartani a teljes testsúlyomat. Könnyebb, ha csak nekitámaszkodom, és a legközelebbi ajtó felé vonszolom magam.

– Nézz már rám! Nem jelképezek én semmit! – dohogok.

– Menj már! – ellenkezik. – Csak kimerültél.

Sam átkarol, végig segít. Ő is vonszolja magát, ezért próbálok nem túlságosan rátámaszkodni. Pokoli dolgokat éltünk át az elmúlt pár órában. A kezem bőre még mindig bizsereg attól, mennyit kellett használnom a Lumenemet, tűzgolyókat hajigáltam egyik mog támadó osztag után a másikra. Remélem, az idegvégződések nem pörkölődtek meg véglegesen, vagy ilyesmi. A gondolatra, hogy most be kéne indítanom a Lumenemet, megbicsaklik a térdem.

– Ellenállás – szólalok meg keserűen –, az ellenállás akkor kezdődik, ha elveszítenek egy háborút, Sam.

– Tudod, hogy értettem. – Remegő hangja elárulja, hogy nehéz optimistának maradnia azok után, amit ma átéltünk. De azért próbálkozik. – Sokan tudták, ki vagy. Azt mondták, mutattak rólad videókat a hírekben. És minden, ami az ENSZ-nél történt… gyakorlatilag nemzetközi közönség előtt leplezted le Setrákus Rát. Mindenki tudja, hogy a mogadoriak ellen harcolsz. Hogy próbáltad megállítani ezt az egészet.

– Akkor azt is tudják, hogy kudarcot vallottam.

Az egyik földszinti lakás ajtaja félig nyitva. Belököm, és miután bemegyünk, Sam becsukja és bezárja mögöttünk. Kipróbálom a legközelebbi villanykapcsolót, és meglepetésemre még van áram. Akadozik az áramellátás az egész városban. Gondolom, ezt a környéket még nem érte nagyobb támadás. Ugyanolyan gyorsan le is oltom a villanyt. Jelen helyzetünkben egyetlen mogadori őrszem figyelmét sem akarjuk magunkra vonni, akik errefelé lehetnek. Az ágyhoz botorkálok, Sam pedig körbejár, és behúzza a függönyöket.

Egyszobás stúdiólakás. Gránitpulttal aprócska konyhát választottak le a nappaliból, egyetlen szekrény és pirinyó fürdőszoba tartozik hozzá. Bárki lakott is itt, egyértelműen sietve távozott. A földön ruhák szanaszét, a gyors csomagolás jele. A pulton felborult müzlistál, az ajtó mellett összetört képkeret, amire valószínűleg rátapostak. A képen huszonéves pár pózol a trópusi tengerparton, a fickó vállán aprócska majom gubbaszt.

Ezeknek az embereknek normális életük volt. Még ha biztonságos helyre is értek Manhattanből, annak akkor is vége. A Föld sohasem lesz már ugyanaz. Régen ilyen békés életet képzeltem el Sarah-val, miután legyőztük a mogokat. Nem egy kis lakásban New York Cityben, hanem valami egyszerű, nyugodt helyen. A távolban robbanás hallatszik, a mogok elpusztítanak valamit északon. Most rá kell jönnöm, milyen naivak is voltak ezek a háború utánra vonatkozó álmok. Már semmi sem lesz normális többé.

Sarah. Remélem, nem esett baja. Az ő arcát idéztem fel a háztömbről háztömbre haladó csatánk legdurvább pillanataiban Manhattanben. Harcolj tovább, és akkor újra láthatod, ezt hajtogattam magamban. Bárcsak beszélhetnék vele! Beszélnem kell vele. Nemcsak Sarah-val, de Hatodikkal is. Muszáj kapcsolatba lépnem a többiekkel, ki kell derítenem, mit tudott meg Sarah Mark Jamestől és titokzatos kapcsolatától, mit csinált Hatodik, Marina és Adam Mexikóban. Biztosan köze van ahhoz, hogy Sam hirtelen kifejlesztett egy tálentumot. Mi van, ha nem ő az egyetlen? Tudnom kell, mi történik New York Cityn kívül, de a műholdas telefonom tropára ment, amikor beleestem az East Riverbe, a hagyományos mobilhálózat pedig nem működik. Egyelőre csak mi ketten vagyunk. Túléltük.

A konyhában Sam kinyitja a hűtőt. Megáll, és rám pillant.

– Baj, ha elveszünk valamennyit a kajájukból?

– Biztosan nem izgatja őket – felelem.

Becsukom a szememet, úgy érzem, csak egy pillanatra, de biztosan tovább, és csak akkor nyitom ki, amikor egy kenyér nekirepül az orromnak. Sam színpadiasan előrenyújtott karral telekinetikusan mogyoróvajas szendvicset, egy doboz almalevet és kanalat lebegtet az arcom előtt. Még rosszkedvűen és kimerülten is megmosolygom az erőfeszítést.

– Bocs, nem akartalak eltalálni a szendviccsel – szabadkozik Sam, miközben leszedem a kaját a levegőből. – Még szoknom kell. Nyilvánvalóan.

– Ne aggódj! Telekinézissel könnyű lökni és húzni. A precizitást a legnehezebb megtanulni.

– Na, ne mondd!

– Haver, remekül csinálod ahhoz képest, hogy úgy négy órája lett telekinetikus erőd.

Sam leül mellém az ágyra a szendvicsével.

– Segít, ha elképzelem, hogy szellemkezem van. Van ennek értelme?

Visszaemlékszem, hogyan edzettem a saját telekinézisemet Henrival. Mintha szörnyen régen lett volna.

– Én magam elé képzeltem azt, aminek a mozgatására koncentráltam, és aztán megtörtént – magyarázom. – Kicsiben kezdtük. Henri baseball-labdákat dobált felém a hátsó udvaron, és gyakoroltam, hogy az agyammal kapjam el.

– Aha, hát, én nem hiszem, hogy a fogócska szóba jöhet most nálam. Majd találok más módszert gyakorolni.

Sam levegőbe emeli a szendvicset az öléből. Először túl magasra viszi ahhoz, hogy beleharapjon, de újabb összpontosítás után sikerül szájmagasságba hoznia.

– Nem rossz! – jegyzem meg.

– Könnyebb, ha nem gondolok rá.

– Ha például az életünkért harcolunk?

– Aha – csóválja a fejét csodálkozva Sam. – Megbeszéljük, hogyan történt ez velem, John? Vagy miért? Vagy… mit tudom én. Mit jelent?

– A Védők tálentumai kamaszkorukban jelennek meg – vonogatom a vállamat. – Talán te csak későn érő típus vagy.

– Haver, elfelejtetted, hogy nem vagyok lorin?

– Adam sem az, és neki is vannak tálentumai.

– Aha, a szörnyű apja rákapcsolta egy halott Védőre és…

Feltartom a kezem, hogy leállítsam.

– Csak annyit mondtam, hogy ez nem olyan egyértelmű. Nem hiszem, hogy a tálentumok úgy működnek, ahogy sokan mindig is hitték. – Egy pillanatra elgondolkodom. – Ami veled történt, annak biztos köze van ahhoz, amit Hatodik és a többiek a Szentélyben tettek.

– Hatodik csinálta…

– Azért mentek oda, hogy megtalálják a Lorient a Földön. Szerintem sikerült. És aztán Lorien talán téged választott.

Észre sem vettem, és már be is faltam a szendvicset és megittam az almalevet. Még mindig korog a gyomrom. De kicsit jobban érzem magam, lassan visszatér az erőm.

– Hát ez megtisztelő. – Sam lenéz a kezére, és végiggondolja. Vagy inkább Hatodikra gondol. – Rémisztő megtiszteltetés.

– Jól csináltad odakint. Nélküled nem tudtam volna megmenteni annyi embert – veregetem hátba. – Igazság szerint fogalmam sincs, mi a fene történik. Hogyan vagy miért fejlődött ki hirtelen egy tálentumod. Csak örülök, hogy így van. Örülök, hogy felcsillant némi remény a sok halál és pusztulás közepette.

Sam feláll, és hasztalan próbálja leporolni a morzsákat piszoktól kérges farmerjáról.

– Aha, ez vagyok én, az emberiség nagy reménysége, aki most majd’ megdöglik még egy szendvicsért. Te is kérsz?

– Hozok én – ajánlkozom, de ahogy előrehajolok, hogy felálljak, azonnal megszédülök és vissza kell ülnöm.

– Nyugi! – Sam úgy tesz, mintha nem venné észre, mekkora roncs vagyok. – Elintézem a szenyókat.

– Csak pár percet maradunk – jelentem ki. – Aztán megkeressük Kilencediket.

Lehunyom a szemem, hallgatom, ahogy Sam csörömpöl a konyhában, telekinetikusan tartott késsel próbál mogyoróvajat kenni. A háttérben, mint mostanában állandóan, hallom a csata folytonos dörgését valahol Manhattanben. Samnek igaza van. Mi vagyunk az ellenállás. Odakint kellene lennünk ellenállni. Csak hadd pihenjek még pár percet…

Csak akkor nyitom ki a szememet, amikor Sam megrázza a vállamat. Azonnal tudom, hogy elbóbiskoltam. A szobában megváltozott a fény, melegen, sárgán áramlik be az utcai lámpák fénye a függönyök alatt. Mellettem a kanapén szendvicsekkel telepakolt tányér várakozik. Nagy a kísértés, hogy befaljam. Mintha csak állati ösztöneim lennének: alvás, evés, harc.

– Mennyi időre dőltem ki? – kérdezem Samet, miközben felülök. Kicsit jobban vagyok, de bűntudatom is van, mert aludtam, míg New York-szerte emberek halnak meg.

– Úgy egy órára – feleli. – Hagyni akartalak pihenni, de…

Magyarázatképpen maga mögé mutat a szoba távolabbi falára szerelt, lapos képernyős tévé felé. Helyi híreket közvetítenek. Levette a hangot, a kép néha statikus, de ott van: a lángoló New York. Szemcsés felvételek a hatalmas Anubis sötét tömegéről, ahogy úszik az égen, oldalsó ágyúi egy felhőkarcoló legfelső szintjét bombázzák, míg végül csak hamu marad belőle.

– Csak pár perce néztem meg, hogy egyáltalán működik-e – magyarázza Sam. – Azt hittem, a mogok kilövik a tévéadókat, tudod, háborús okokból.

Nem felejtettem el, amit Setrákus Ra mondott, miközben a hajóján himbálództam az East River felett. Azt akarja, hogy lássam a Föld bukását. Visszagondolok az Ellával közös látomásomra Washingtonról, és emlékszem, hogy a város eléggé romos, de nem rombolták porig. És voltak túlélők, akik Setrákus Rát szolgálták. Azt hiszem, kezdem megérteni.

– Nem véletlen – fordulok Samhez hangosan gondolkodva. – Biztosan azt akarja, hogy az emberek lássák, mekkora pusztítást visz véghez. Nem úgy, mint a Lorienen, ahol a flottája egyszerűen mindent eltörölt a föld színéről. Ezért próbálkozott azzal a színjátékkal az ENSZ-nél, és próbálkozott az egész homályos MoHa szarsággal: hogy békésen az uralma alá vonja a Földet. Utána itt akar élni. És ha nem hódolunk be neki, mint a mogok, azt akarja, hogy emberi alattvalói legalább féljenek tőle.

– Hát, a félelem az tuti megvan – feleli Sam.

A képernyőn a híradó most élőben mutatja a bemondót az asztalánál. A csatornának otthont adó épület valószínűleg megrongálódott a harcok során, mert mintha a levegőben lógnának. A stúdióban csak a lámpák fele ég, a kamera ferde, a kép a kelleténél életlenebb. A bemondónő próbálja megőrizni a profi álarcát, de a haja poros, a szeme kivörösödött a sírástól. Pár pillanatig egyenesen a kamerába néz, aztán felkonferálja a következő anyagot.

A bemondónő helyét mobiltelefonnal készített reszketeg felvétel veszi át. Egy nagy kereszteződés közepén egy homályos alak körbe-köbe forog, mint egy diszkoszvető melegítés közben. Csakhogy ő nem diszkoszt tart. Embertelen erővel forgat egy másik alakot a bokájánál fogva. Tucatnyi fordulat után elengedi az összegörnyedt testet, behajítja egy közeli mozi kirakatán. A kamera tovább veszi a dobót, aki hullámzó vállal kiabál valamit, valószínűleg káromkodik.

Kilencedik az.

– Sam, hangosítsd fel!

Miközben Sam a távirányító után kap, az, aki Kilencediket filmezte, egy autó fedezékébe bukik. Pokoli zavaró, de a felvétel készítője egyik kezét a motorháztetőre téve veszi tovább, ami történik. Egy csapat mogadori harcos tűnik fel a kereszteződésben. Kilencedikre tüzelnek, aki fürgén oldalra táncol, majd telekinézissel feléjük lendít egy autót.

– …ismétlem, ez a felvétel pillanatokkal korábban készült a Union Square épületénél – közli a bemondónő remegő hangon, amikor Sam felhangosítja a készüléket. – Tudjuk, hogy ez a láthatóan szuperképességű… esetlegesen földön kívüli tinédzser az ENSZ-nél is ott volt a másik, John Smithként azonosított fiatalemberrel. Itt azt látjuk, hogy szembeszáll a mogadoriakkal, emberileg lehetetlen dolgokat hajt végre…

– Tudják a nevemet – jegyzem meg csendesen.

– Nézd! – sóz a karomra Sam.

A kamera visszaúszik a mozira, ahol egy homályos alak lassan kikecmereg a bezúzott kirakatból. Nem tudom alaposan megnézni, de azonnal tudom, kivel dobálózik Kilencedik.

– Ötödik – szólal meg Sam.

A kamera elveszíti Ötödiket és Kilencediket, akik végigszántják a közeli kis park füvét, hatalmas porfelhőt verve.

– Kinyírják egymást! Oda kell mennünk.

– Egyik földönkívüli harcol a másikkal, legalábbis nem a megszállók ellen – közli a bemondónő zavartan. – Mi… nem tudjuk, miért. Attól tartok, jelen pillanatban még nagyon sok a megválaszolatlan kérdés. Csak… vigyázz magadra, New York! Folyik az evakuáció, ha biztonságos útvonalon el tudnak jutni a Brooklyn hídig… Ha a harcok közelében tartózkodnak, maradjanak a lakásukban és…

Kiveszem a távirányítót Sam kezéből, és kikapcsolom a tévét. Figyeli, ahogy felállok, és megnézem, tényleg jól vagyok-e. Az izmaim üvöltve tiltakoznak, és egy pillanatra megszédülök, de kibírom. Ki kell bírnom! Az „úgy küzdj, mintha nem lenne holnap” kifejezés talán még sosem jelentett ennyit. Ha ezt jól akarom csinálni, és meg akarom menteni a Földet Setrákus Rától és a mogadoriaktól, akkor az első lépés megtalálni Kilencediket és túlélni New Yorkot.

– A nő Union Square-t mondott – szólalok meg végül. – Odamegyünk.

Második fejezet

A világ nem változott: legalábbis én nem látom.

A dzsungel levegője párás és ragacsos, üdítő változatosság ez a föld alatti Szentély hideg nyirkossága után. Árnyékolnom kell a szemem, ahogy kiemelkedünk a késő délutáni napsütésbe. Egyesével jutunk át a keskeny, boltíves kőfolyosón, ami a maja templom alján jelent meg.

– Nem juthattunk volna be ugyanitt? – morgolódom a hátamat ropogtatva és hátrapillantva a több száz töredezett mészkő lépcsőre, amiket megmásztunk. Amint Calakmul tetejére értünk, az amulettjeink beindítottak valamiféle lorin ajtót, ami teleportált minket a rejtett Szentélybe, az évszádokkal ezelőtt ember által alkotott épület alá. Egy túlvilági teremben találtuk magunkat, amelyet nyilvánvalóan a Bölcsek alkottak egyik földi látogatásuk során. Azt hiszem, a titoktartás fontosabb volt, mint a könnyű megközelíthetőség. Mindegy, a kiút nem volt nagy túra és nem tartozott hozzá zavaros teleportálás, csak a szédítő, több száz poros csigalépcső és egy egyszerű ajtó, ami persze nem volt ott, amikor először beléptünk.

Adam mögöttem lép ki a Szentélyből, szeme résnyire szűkül.

– És most? – kérdi.

– Nem tudom – felelek, a sötétedő eget kémlelve. – Valahol azt reméltem, a Szentély majd megválaszolja ezt.

– Én… én még mindig nem tudom biztosan, mit láttunk odabent. Vagy mit értünk el – kezdi habozva Adam. Engem néz, fekete haja néhány elszabadult tincsét kisöpri az arcából.

– Én sem – ismerem be.

Az igazat megvallva még azt sem tudom, mennyi időt töltöttünk a föld alatt. Az ember megfeledkezik az időről, ha elmélyülten társalog egy kizárólag tiszta lorin energiából született túlvilági lénnyel. Örökségünkből annyit szedtünk össze, amennyit csak a Védők nélkülözni tudtak, lényegében mindent, ami nem fegyver. A Szentély belsejében az összes tisztázatlan rendeltetésű követ és kacatot beledobtuk a szunnyadó loralit energiaforrással összeköttetésben álló rejtett kútba. Azt hiszem, ez elég volt, hogy felélesszük a Lényt, a Lorien megtestesülését. Aztán beszélgettünk.

Ja. Ez történt.

De a Lény igazából rébuszokban beszélt, és a végén szupernóvává változott, energiája kiáradt a Szentélyből a világba. Adamhez hasonlóan én sem tudom biztosan, mit jelent ez.

Arra számítottam, hogy kilépek a Szentélyből, és találok… valamit. Talán lorin energiavillámok cikáznak át az égen, amelyek mindjárt elporlasztják a legközelebbi mogadorit, aki nem Adam? Talán több lesz a kakaó a tálentumaimban, olyan szintre emelkednek, hogy akkora vihart kavarhatok, ami eltörli minden ellenségünket? Nincs akkora mázlim. Amennyire tudom, a mogadori flotta továbbra is közeledik a Földhöz. Lehet, hogy John, Sam, Kilencedik most siet a frontvonalak felé, és nem biztos, hogy bármivel is segítettünk nekik.

Marina lép ki utoljára a templom ajtaján. Átöleli magát, szeme tágra nyílt, könnyes, pislog a napsütésben.

Tudom, hogy Nyolcadikra gondol.

Mielőtt az energiaforrás üstökösként kilőtt a világba, valahogy sikerült visszahoznia őt, még ha csak néhány röpke pillanatra is. Elég időre, hogy Marina elbúcsúzzon tőle. Még most is, amikor már a dzsungel fullasztó hőségében izzadok, kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy Nyolcadik loralit ragyogással körülvéve visszatért hozzánk és megint mosolygott. Olyan erőteljes és gyönyörű pillanat volt ez, amilyenek ellen megkeményítettem magam az évek során. Háború van, és emberek fognak meghalni. Barátok halnak meg. Elfogadtam a fájdalmat, biztosra veszem a szörnyűséget. Ilyenkor kicsit elképeszt, ha valami jó történik.

Bármilyen vigasztaló volt is viszontlátni Nyolcadikat, attól még búcsú volt. El nem tudom képzelni, min mehet most át Marina. Szerette őt, és most nincs többé. Megint.

Marina megáll, visszapillant a templomra, mintha vissza akarna menni. Mellettem Adam a torkát köszörüli.

– Rendben lesz? – kérdezi tőlem halkan. Marina egyszer már magába fordult, még Floridában, miután Ötödik elárult minket. Miután megölte Nyolcadikat. Ez most más: nem sugároz folyamatosan hideget, és nem úgy néz ki, mint aki megnyúzna bárkit, aki a közelébe megy. Amikor visszafordul hozzánk, az arckifejezése szinte ünnepélyes. Emlékszik, elraktározza azt a Nyolcadikkal töltött pillanatot, és felkészül arra, ami ezután jön. Nem aggódom miatta.

Mosolyogva pislog, majd kézfejével megtörli az arcát.

– Hallak ám – válaszolja Adamnek. – Jól vagyok.

– Jó – néz félre zavartan Adam. – Csak azt akarom mondani arról, ami odabent történt, hogy én…

Elakad, várakozásteljesen nézünk rá. Mivel mog, azt hiszem, még mindig kényelmetlen neki bizalmasan beszélni velünk. Tudom, hogy elképesztette a lorin fényjáték a Szentély belsejében, láttam, hogy úgy érzi, nem tartozik közénk, mintha nem lenne méltó, hogy a Lény jelenlétében legyen.

– Majd útközben öntsük ki a szívünket, jó? – veregetem hátba, amikor hosszúra nyúlik a hallgatása.

Adam megkönnyebbültnek tűnik, ahogy sétálunk vissza a hajónkhoz, ami tucatnyi más mog jármű mellett áll a közeli kifutópályán. A mog táborhely a templom előtt pontosan olyan, ahogy hagytuk, letarolt. A mogok, akik megpróbáltak betörni a Szentélybe, precíz gyűrűben kiirtották az erdőt körülötte, olyan közel jutva hozzá, amennyire hatalmas energiamezeje engedte.

Csak akkor vettem észre, hogy az erőmező megszűnt, amikor átléptünk a közvetlenül a templom előtt elterülő, indákkal benőtt földről a mog tábor felperzselt barna talajára. A Szentélyt évek óta védő, halálos határvonal nincs többé.

– Az erőmező biztosan kikapcsolt, míg odabent jártunk – vélekedem.

– Talán nincs többé szüksége védelemre – próbálkozik Adam.

– Vagy talán a Lény máshová juttatta az erejét – teszi hozzá Marina. Elgondolkodva megáll. – Amikor megcsókoltam Nyolcadikat… éreztem. A másodperc törtrészéig része voltam a Lény áramló energiájának. Elterjedt mindenhol, az egész Földön. Bárhová került is a lorin energia, most elterjedt. Talán itt nem tudja működtetni a védelmet.

Adam úgy néz rám, mintha nekem kellene elmagyarázni, amit Marina az imént mondott.

– Hogy érted, hogy elterjedt az egész Földön? – kérdezem.

– Nem tudom, hogy magyarázzam el jobban – pillant vissza Marina a félig a lemenő nap árnyékába borult templomra. – Olyan érzés volt, mintha eggyé váltam volna Loriennel. És mindenhol ott voltunk.

– Érdekes. – Adam a templomot nézi, majd félelemmel vegyes áhítattal a földet a lába előtt. – Szerinted hova ment? A tálentumaitok…?

– Nem érzek különbséget – felelem.

– Én sem – közli Marina. – De valami megváltozott: Lorien odakint van. A Földön.

Ez semmiképpen sem az a kézzelfogható eredmény, amit reméltem, de úgy tűnik, Marina felvidul ettől. Nem akarom elrontani a kedvét.

– Azt hiszem, a civilizációba visszatérve majd meglátjuk, változott-e valami. Lehet, hogy a Lény sejhajokat rúg szét.

– Hagyjuk így? Védelem nélkül? – pillant vissza a templomra Marina.

– Mi védeni való maradt rajta? – kérdezi Adam.

– Valamennyi mindenképpen maradt odabent a… Lényből – mondja Marina. – Azt hiszem, a Szentély még most is eszköz… nem tudom, mihez. Kapcsolatba lépni a Loriennel?

– Nincs más választásunk – jelentem ki. – A többieknek szükségük van ránk.

– Várjatok! – néz körül Adam. – Hamu hol van?

Annyi minden történt a Szentélyben, hogy teljesen megfeledkeztem a templom előtt őrségben hagyott kiméráról. A farkasnak nyomát sem látom.

– Lehet, hogy bement a dzsungelbe, hogy megkeresse a mog nőt? – kérdi Marina.

– Phiri Dun-Ra – nevezi meg Adam az igazszületésűt, aki túlélte első támadásunkat. – A kiméra nem ment volna el csak úgy egyedül.

– Talán a Szentély fényei elijesztették – tippelek.

Adam a homlokát ráncolva két kezével tölcsért formál a szájánál.

– Hamu! Gyere, Hamu!

Marinával körbejárnak, a kiméra nyomai után kutatnak. Felmászom a hajónkra, hogy jobban belássam a környező területet. Idefentről valamin megakad a szemem. Szürke valami lóg ki egy korhadt fatörzs alól a dzsungel szélén.

– Mi az ott? – kiáltok, mutatom Adamnek a vonagló alakot. Odarohan, Marina a nyomában. A következő pillanatban odahozza hozzám a kis alakot, arcát eltorzítja az aggodalom.

– Hamu az – közli. – Legalábbis azt hiszem.

Szürke madarat tart a kezében. Él, de a teste merev és görcsbe rándult, mintha elektrosokkot kapott volna. A két szárnya fura szögben áll, csőre félig nyitva. Bár egyáltalán nem hasonlít az erős farkashoz, amit nem is olyan régen itt hagytunk, van benne valami, amit azonnal felismerek. Biztosan Hamu az. Bár rosszul fest, vadul járatja körbe fekete madárszemét. Él, az agya dolgozik, de a teste nem felel.

– Mi a fene történt vele? – kérdezem.

– Nem tudom – feleli Adam, és egy pillanatra mintha könnyeket látnék a szemében. Összeszedi magát. – Olyan… olyan, mint a többi kiméra közvetlenül azután, hogy kimentettem őket a Plum-szigetről. Kísérleteztek rajtuk.

– Minden rendben, Hamu, rendbe jössz! – suttogja Marina. Gyengéden lesimítja a tollakat a kiméra fején, próbálja megnyugtatni. Tálentumával begyógyítja a testét borító sebek nagy részét, de a bénultságot nem tudja megszüntetni.

– Itt nem tehetünk érte többet – ismerem be. Rossz érzés, de haladnunk kell. – Ha az a mog tette vele, már rég messze jár. Menjünk vissza a többiekhez!

Adam felviszi Hamut a Szalmakalap fedélzetére, és takaróba bugyolálja. Megpróbálja a lehető legnagyobb kényelembe helyezni a bénult kimérát, majd leül a hajó műszerfala elé.

Kapcsolatba akarok lépni Johnnal, ki akarom deríteni, hogy mennek a dolgok a mexikói dzsungelen túl. Előveszem a műholdas telefont a csomagomból, és leülök Adam mellé. Míg ő beindítja a hajót, én hívom Johnt.

A telefon szünet nélkül csöng. Egy perc után Marina előrehajol és rám néz.

– Mennyire aggódjunk amiatt, hogy nem veszi fel? – kérdezi.

– Mint általában – válaszolom. Önkéntelenül a bokámra pillantok. Nincs új sebhely. Mintha amúgy nem éreztem volna a perzselő fájdalmat! – Legalább tudjuk, hogy még élnek.

– Valami nem stimmel – szólal meg Adam.

– Azt nem tudhatjuk – vágom rá gyorsan. – Csak mert ebben a pillanatban nem tudja felvenni, az nem azt jelenti…

– Nem, úgy értem, a hajóval.

Elveszem a fülemtől a telefont, és hallom a Szalmakalap motorjának köhögő hangját. A műszerfal fényei vadul villognak.

– Azt hittem, tudod, hogyan működik – jegyzem meg.

Adam bosszankodik, majd dühösen lehúzza a kapcsolókat a műszerfalon és leállítja a hajót. Alattunk a motor csörög-zörög, mintha valami nem akadna be.

– Tudom, hogy működik, Hatodik! Nem az én hibám.

– Bocs! – felelem, aztán figyelem, ahogy megvárja, hogy leálljon a motor, majd újra beindítja a hajót. A motor – mogadori technológia, néma csöndben kellene működnie – újra prüszköl és görcsöl. – Talán a ki-be kapcsolgatáson kívül mást is meg kellene próbálni.

– Először Hamu, most meg ez. Ennek semmi értelme – dühöng Adam. – Az elektronika még működik. Azaz, minden az automata diagnosztikán kívül, és pontosan az árulná el, mi baja a motornak.

Megnyomom a pilótafülkét nyitó gombot. Az üvegkupola szétválik a fejünk felett.

– Menjük, nézzük meg! – állok fel az ülésről.

Mind kimászunk a Szalmakalapból. Adam leugrik, hogy megnézze a hajó alját, de én odafent maradok a pilótafülke mellett. A Szentélyt nézem, a lemenő nap fényében hosszú árnyékot vető ősi mészkő épületet. Marina mellettem áll, némán szemléli a kilátást.

– Szerinted győzünk? – A kérdés csak úgy kibukik belőlem. Még azt sem tudom, hallani akarom-e a választ.

Marina először egy szót sem szól. Majd a vállamra hajtja a fejét.

– Szerintem ma közelebb vagyunk hozzá, mint tegnap.

– Bárcsak biztosan tudnám, hogy megérte idejönni! – sóhajtom, közben a műholdas telefont szorongatom, azt akarom, hogy megcsörrenjen.

– Hinned kell benne! – válaszolja Marina. – Én mondom neked, Hatodik, a Lény csinált valamit!

Próbálok bízni a szavaiban, de csak gyakorlatias dolgok jutnak eszembe. Azon tűnődöm, vajon a Szentélyből áradó lorin energia cseszte-e el a repülésünket.

Vagy talán van egyszerűbb magyarázat.

– Hé, srácok! – kiált fel Adam a hajó alól. – Jobb, ha ezt megnézitek.

Leugrom a Szalmakalapról, Marina a nyomomban. Adam lábánál ott hevernek a porban a futómű fémdarabjai és a hajó páncélozott aljának egy hajlított panelje.

– Ez a gond? – kérdem.

– Az már laza volt – magyarázza Adam a levált darabot rugdalva. – És ezt nézzétek…

Közelebb int, mellé csusszanok, és közelről megnézhetem a hajónk belső működését. A Szalmakalap motorja talán egy furgon motorháztetője alá is beférne, de sokkal bonyolultabb bárminél, amit a Földön építettek. Dugattyúk és fogaskerekek helyett a motor egymást fedő gömbökből áll. Görcsösen forognak, amikor Adam megnyomja őket, használhatatlanul kattognak, vastag kábelek csupasz végeihez ütődve, amelyek a hajó mélyére futnak.

– Látod, az elektromos rendszer még működik – pöcköli a kábeleket Adam. – Ezért van még energiánk. De ez magában nem elég az antigravitációs hajtóművek működéséhez. Ezek itt a centrifugális rotorok – kezét végigfuttatja a gömbökön. – Ezek emelnek el minket a földről. Az a helyzet, hogy ezek sincsenek eltörve.

– Tehát azt mondod, hogy a Szalmakalapnak működnie kellene? – kérdem üres tekintettel a motort bámulva.

– Igen – feleli Adam, de aztán egy üres területre mutat a rotorok és a drótok között. – De látod ezt?

– Haver, fogalmam sincs, mi a fenét nézek! – vallom be. – Eltört?

– Hiányzik egy vezeték – magyarázza. – Ez juttatja el a motorban generált energiát a hajó többi részéhez.

– Azt akarod mondani, hogy nem csak úgy kiesett.

– Nyilvánvalóan nem.

Felállok, néhány lépésre eltávolodom a hajótól, és a közeli fák között kutatok mozgás után. Már minden mogot megöltünk, aki megpróbált betörni a Szentélybe. Kivéve egyet.

– Phiri Dun-Ra – mondom ki, tudva, hogy a mog még odakint van. Korábban csak arra koncentráltunk, hogy bejussunk a Szentélybe, nem eredtünk a nyomába és most…

– Megrongálta – jut ugyanarra a következtetésre Adam. Phiri Dun-Ra jó kis műsort csinált vele, mikor megérkeztünk. Amikor fegyvert fogtunk rá, alaposan helybenhagyta és megpróbálta megsütni az arcát a Szentély erőmezejével. Adamet még mindig eléggé rosszul érinti. – Elintézte Hamut, és miatta itt ragadtunk. Meg kellett volna ölnünk.

– Még nem késő – felelem gondterhelten. Nem látok semmit a fák között, de ez nem jelenti azt, hogy nem figyel minket onnan.

– Nem pótolhatnánk azt az alkatrészt egy másik hajóból? – kérdezi Marina a leszállóhely mentén sorakozó tucatnyi mog felderítőhajó felé intve.

Adam nyögve kilöki magát a Szalmakalap alól. A legközelebbi hajó felé sétál, keze a mog lézerfegyveren nyugszik, amit az egyik meggyilkolt katonától vett el.

– Lefogadom, hogy az összes hajónak olyan motorpanelje van, mint a miénknek – morog. – Remélem, legalább fájt közben a sérült keze.

Eszembe jut Phiri Dun-Ra bekötözött keze. Akkor sérült meg, amikor érintkezett a Szentély erőmezejével. Több eszünk is lehetett volna annál, mint hogy egyiküket életben hagyjuk. Adam még el sem éri az első hajót, amikor rossz érzésem támad.

A mog lebukik a másik hajó alá, és megvizsgálja. Sóhajtva rám néz, majd könyökével finoman meglöki a borítást a feje felett. A motorfedél leesik, mintha semmi sem tartaná a helyén.

– Szórakozik velünk – szólal meg halk, vészjósló hangon. – Lelőhetett volna minket, amikor elhagytuk a Szentélyt. Ehelyett itt akar tartani minket.

– Tudja, hogy egyedül nem győzhet – emelem meg kissé a hangom, hátha ezzel talán kicsalogatom Phiri Dun-Rát a rejtekhelyéről.

– Kivette azokat az alkatrészeket, ugye? – kérdezte Marina. – Nem csak tönkretette?

– Nem, úgy tűnik, elvitte őket – válaszolja Adam. – Valószínűleg amellett, hogy az osztaga tagjainak halálát okozta, nem akar még azért is felelős lenni, hogy tönkretesz egy csomó hajót. Bár ha elég sokáig sikerül itt tartania minket ahhoz, hogy az utánpótlás elfogjon minket és végezzen velünk, talán a Hőn Szeretett Vezető elnézi neki.

– Senkit sem fognak el, és senkit sem ölnek meg – jelentem ki. – Csak Phiri Dun-Rát.

– Be tudjuk valahogy indítani a hajót? – kérdezi Marina Adamtől. – Te… nem is tudom… össze tudsz rakni valamit?

Mog szövetségesünk a tarkóját vakargatva végignéz a többi hajón.

– Azt hiszem, talán. Attól függ, mit tudunk összeszedni. Megpróbálom, de nem vagyok szerelő.

– Ez is egy ötlet. – Az eget kémlelem, hogy meddig lesz még világos. Nem sokáig. – Vagy belevetjük magunkat a dzsungelbe, megtaláljuk Phiri Dun-Rát, és visszaszerezzük az alkatrészt.

– Ez a terv jobban tetszik – bólint Adam.

– És neked? – nézek Marinára.

Kérdeznem sem kellett volna. A bőrömre szinte ráfagy a verejték. Hetediket jeges aura lengi körül.

– Menjünk vadászni! – mondja.

Harmadik fejezet

Ideális körülmények között úgy negyven percig tart elsétálni a Union Square-ig. Csak másfél mérföld. De a körülmények korántsem ideálisak. Sammel ugyanazon háztömbök mentén megyünk visszafelé, ahol délután átküzdöttük magunkat. Vissza oda, ahol erőteljesebb a mogadori jelenlét.

Remélhetőleg Kilencedik és Ötödik nem nyírja ki egymást, mire odaérünk. Szükségünk van rájuk, hogy bármi esélyünk legyen megnyerni a háborút.

Mindkettőjükre.

Sammel az árnyékba húzódunk. Néhány háztömbben még van áram, így a közvilágítás működik, úgy ragyog, mintha átlagos este lenne a nagyvárosban, és az utakat nem felborult autók és betontörmelék borítaná. Kerüljük az ilyen tömböket, mert ott a mogok túl könnyen kiszúrhatnak minket.

Átmegyünk az egykori kínai negyeden. Mintha tornádó söpört volna végig itt. Az egyik oldalon a járda járhatatlan, egy egész épülettömb összedőlt. Az út közepén több száz döglött hal hever. Óvatosan kell haladnunk az akadályok között.

Az ENSZ épületétől errefelé haladva még szinte minden háztömbben voltak emberek. A New York-i rendőrök igyekeztek rendezetten evakuálni őket, de a legtöbben fejvesztve menekültek, egyszerűen próbáltak a mog osztagok előtt maradni, akik vagy lemészárolták a civileket, vagy foglyul ejtették őket. Mindenki pánikba esett a borzasztó új valóság bénító sokkjától. Sammel összegyűjtöttük a kóborlókat, akik nem jutottak ki elég gyorsan, vagy akiknek csoportjait szétszedték a mog járőrök. Sokan voltak. Most tíz háztömb után egy teremtett lelket sem látunk. Talán a legtöbb alsó manhattani eljutott az evakuációs pontra a Brooklyn hídhoz. Ha a mogok mostanra nem támadták meg. Egyébként azt hiszem, hogy akinek sikerült túlélnie a mai napot, annak van annyi esze, hogy éjszakára elrejtőzik.

Végiglopakodunk a következő kihalt háztömb mellett, óvatosan megkerülünk egy elhagyott mentőautót. Egy közeli sikátorból suttogást hallok. Sam karjára teszem a kezem, és amikor megállunk, a zaj abbamarad. Figyelnek minket.

– Mi az? – kérdezi Sam szintén suttogva.

– Van ott valaki.

Sam belehunyorog a sötétségbe.

– Menjünk tovább! – mondja pár pillanat elteltével. – Nem kérnek a segítségünkből.

Nem szívesen hagyok hátra senkit. De igaza van. Bárki is az, jól megvan a búvóhelyén, és mi csak még nagyobb veszélybe sodornánk, ha magunkkal vinnénk.

Öt perc múlva befordulunk a sarkon, és meglátjuk az első mogadori őrjáratot aznap éjjel.

A mogok a háztömb túlsó felén vannak, így biztos távolból figyelhetjük őket. Tucatnyi katona, mindegyiküknél lézerfegyver. A fejük felett egy hajó zümmög, az alján lévő reflektorral pásztázza az utat. A mogok módszeresen haladnak a tömbben, leszakadnak a többiektől, hogy belépjenek az elsötétült épületekbe. Ezt kétszer nézem végig, és mindkétszer megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor a katonák emberi foglyok nélkül térnek vissza.

Mi történne, ha találnának valakit az egyik épületben, és a sikoltozó embert kivonszolnák az utcára? Ezt nem hagyhatom, igaz? Harcolnom kellene.

És mi lesz, miután Sammel továbbmegyünk? Ezek ragadozók. Ha életben hagyjuk őket, végül úgyis találnak áldozatot.

Miközben ezen gondolkodom, Sam oldalba bök, és egy közeli sikátorra mutat, amelyen át kikerülhetjük a mogokat.

– Gyere! – suttogja. – Mielőtt túl közel érnek.

Földbe gyökerezik a lábam, az esélyeinket mérlegelem. Csak tizenketten vannak, meg ott a hajó. Már nagyobb csoportokkal is küzdöttem, és győztem. Persze még kimerült vagyok a szünet nélküli harccal töltött délutántól, de a meglepetés ereje mellettünk szól. Még azelőtt leszedhetném a hajót, hogy rájönnének, megtámadták őket, a többi már könnyen menne.

– Legyőzhetjük őket – mondom végül.

– John, meghibbantál? – ragad vállon Sam. – Nem harcolhatunk minden moggal New Yorkban.

– De ezekkel igen – felelem. – Most már jobban vagyok, és ha valami balul üt ki, utána egyszerűen meggyógyítom magunkat.

– Feltéve, hogy… nem lőnek a szemünk közé és ölnek meg rögtön. Csata csata után, aztán rögtön gyógyítasz minket… meddig bírod?

– Nem tudom.

– Túl sokan vannak. Meg kell válogatnunk, kivel harcolunk.

– Igazad van – ismerem be rosszkedvűen.

Végigrohanunk a sikátoron, átugrunk egy lánckerítést, és a következő tömbbe jutunk, hagyjuk, hogy a mogadori járőrök vadásszanak. Az eszemmel tudom, hogy Samnek igaza van. Nem kellene időt pazarolnom egy tucat mogra, amikor egy nagyobb háborút kell megnyernem. Egy kimerítő nap után tartalékolnom kellene az erőmet. Tudom, hogy ez mind igaz. De attól még gyávának érzem magam, hogy kerülöm a harcot.

Sam felmutat az Első utcát és a Második sugárutat jelző táblára.

– A számozott utcák. Közeledünk.

– A Tizennegyedik utca környékén harcoltak, de az vagy egy órája volt. Amilyen állapotban voltak, onnan bármerre mehettek.

– Akkor füleljünk, hallunk-e robbanásokat és kreatív káromkodásokat – javasolja Sam.

Csak pár háztömbnyit haladunk, amikor újabb mogadori őrjáratba futunk bele. Sammel egy szállító furgon mögé bukunk le, aminek még most is frissen sült kenyérrel teli ládákkal van tele a rakodótere. Kidugom a fejem a kocsi elejénél, és megszámolom őket. Megint tizenketten vannak, meg egy hajó. De ez az osztag máshogy viselkedik, mint az előző. A hajó egy helyben áll, reflektora egy bank bezúzott portáljára szegeződik. A mogok odakint az épületre szegezik lézerfegyverüket. Valami megriasztotta őket.

Újra megszámolom a fényben ragyogó sápatag fejeket. Tizenegy. Csak tizenegyen állnak ott, ahol korábban biztosan tizenketten. Észre sem vettem, és az egyik elporladt?

– Gyere! – szól rám Sam, valószínűleg azt hiszi, hogy megint harcra készülök. – Menjünk, míg le vannak foglalva!

– Várj! – felelem. – Történik valami.

A többiektől fedezve két mog a bank felé oson. Összehúzzák magukat, fegyverüket készenlétben tartják, valamit bámulnak a hajó fénykörén túl.

Amikor elérik a bank bejáratát, a levegőbe hajítják a fegyverüket. Az egész osztag megáll, kővé dermed, elképeszti őket ez a fejlemény.

Telekinézis. Valaki tálentummal fegyverezte le azokat a mogokat.

– Kilencedik vagy Ötödik – nézek tágra nyílt szemmel Samre. – Elkapták őket.

A többi mog feleszmél, és tüzet nyit a bank sötétjére. A két lefegyverzett mogot szintén telekinézissel ledöntik a lábáról, és pajzsként használják. Elporladnak az osztag lézertüzében. Aztán a bankból kirepül egy íróasztal. A bútor eltalál két mogot, a többiek jobb fedezéket keresve hátrálnak. Eközben a hajó lejjebb ereszkedik, megjelennek a fegyverei, a bank belsejét veszik célba.

– Leszedem a hajót, te a katonákat – szólalok meg.

– Csináljuk! – nyugtázza bólintva Sam. – Csak azt remélem, hogy nem Ötödik van odabent.

Kiugrom a furgon mögül, és rohanni kezdek, menet közben begyújtom a Lumenemet. Az ideget a kezemben égettnek érzem. Érzem a saját Lumenem forróságát, mintha gyertya fölött huzogatnám a kezemet. A fájdalom elviselhető, a mai megerőltetés nyilvánvaló mellékhatása. Megyek tovább, tűzgolyót dobok a hajóra. Az első támadásom kirobbantja a reflektorukat, sötétbe borítva az utcát. A hajó letér a pályájáról, épp amikor a bankra tüzel, a nehéz lézertűz darabokat tép ki az épület téglafalából. Mivel a legfőbb fegyvert elvontuk, remélem, hogy Kilencedik előbukkan az épületből, és csatlakozik a küzdelemhez.

Senki nem jön elő. Talán a Védő odabent megsérült, bármelyikük is az. Végigharcoltak egy hosszú napot egymással és a mogokkal, valószínűleg még nálam is jobban kikészültek.

Elektromos sistergést hallok a hátam mögött – Sam tüzel a fegyverével –, és a két legközelebbi mog hamuvá porlad. Egy másik, látva, hogy hátulról közeledünk, megpróbál egy parkoló autó mögé bújni. Sam újonnan felfedezett telekinézisével előrántja a fedezékből és lángra lobbantja.

Az egyik mog recsegő mogadori szavakat ordít egy kommunikátorba. Valószínűleg rádión kér segítséget.

Közzéteszi a helyzetünket. Ez baj.

Felugrom egy szerencsére éppen a hajó alatt parkoló autó motorháztetejére. Útközben tűzgolyót dobok az adóvevős mogra. Lángba borul, és hamarosan nem több, mint egy olvadt szerkezet köré gyűlt kupac hamu. A baj akkor is megtörtént. Tudják, hogy itt vagyunk. Gyorsan el kell innen tűnnünk.

Elrugaszkodom a kocsi tetejéről, nagy horpadást hagyok a fémen, ahogy ellököm magam. Közben megütöm a hajót a telekinézisemmel. Nincs erőm lehozni a hajót, de elég keményen megütöm ahhoz, hogy a csészealj alakú jármű egyik oldala felém billenjen. Pont a tetején landolok, a két mog pilóta döbbenten bámul rám.

Néhány hete még jó érzés lett volna látni, hogy a mogok ijedten hátrálnak. Még talán valami vicceset is mondtam volna, kölcsönöztem volna valami poént Kilencediktől, mielőtt megölöm őket. De most – a New Yorkra szabadított borzalmak után – nem pazarolok rá energiát.

Kitépem a pilótafülke ajtaját a tokjából, és belehajítom a sötétségbe. A mogok megpróbálják kicsatolni magukat az ülésből, a fegyvereik után kapkodnak. Mielőtt bármit tennének, vakító tűzvihart zúdítok rájuk. A hajó azonnal irányíthatatlanná válik. Leugrom róla, keményen landolok a járdán, fáradt lábam alig tart meg. A hajó belecsapódik a kirakatba az út túloldalán, és felrobban, fekete füst száll fel a bezúzott ablakon.

Sam odafut mellém, fegyverét a földre szegezi. A terület mogmentes. Most éppen.

– Tizenkettő megvan, van még vagy százezer – jegyzi meg szárazon.

– Az egyikük vészjelzést adott le. Mennünk kell! – figyelmeztetem, de közben érzem magamon a korábbi bágyadtságot. A harci láz elmúlt, visszatért a kimerültség. Egy percig Sam vállára kell támaszkodnom, hogy összeszedjem magam.

– Senki nem jött ki a bankból – mondja Sam. – Szerintem nem Kilencedik van odabent. Kivéve, ha megsérült. Túlságosan nagy a csend.

– Ötödik – morgom, és óvatosan közelítek a bank szétzúzott bejáratához. Nem biztos, hogy most képes lennék harcolni vele. Csak abban bízom, hogy Kilencedik jó munkát végzett, és meglágyította.

– Ott – mutat Sam a sötét előcsarnokba. Valaki mozog. Bárki is az, a csatát egy kanapé mögé bújva vészelte át.

– Hé, idekint minden tiszta! – kiáltok be fogcsikorgatva, és bevilágítok a Lumenemmel. – Kilencedik? Ötödik?

Nem az egyik Védő lép a fénykörömbe. Hanem egy lány. Korunkbeli lehet, alig valamivel alacsonyabb nálam, és karcsú, mint egy sprinter. Haját szoros fonatokba fogta hátra. Ruhája megviselt, vagy a harctól, vagy az általános káosztól, de különben úgy látom, nem esett baja. Válláról nehéznek látszó katonai zsák lóg. Tágra nyílt barna szemmel néz Samre, majd rám, majd végül a tenyeremből lövellő fényre koncentrál.

– Te vagy az – óvakodik közelebb. – Te vagy a srác a tévéből.

Már elég közel jött, hogy lássam, ezért kikapcsolom a Lumenemet. Nem akarom megvilágítani a tartózkodási helyünket az úton lévő mog utánpótlásnak.

– John vagyok – mutatkozom be.

– John Smith, aha, igen, tudom – bólogat lelkesen a lány. – Daniela vagyok. Tényleg jól kinyírtad azokat a földönkívülieket!

– Kösz!

– Volt veled valaki odabent? – nyújtogatja a nyakát mellette Sam. – Egy fiú, aki gyakran kap dührohamot, és az a szokása, hogy leveszi az ingét? Egy szörnyű, félszemű srác?

Daniela felvont szemöldökkel Sam felé billenti a fejét.

– Nem. Hogyan? Miért?

– Azt hittük, valaki telekinézissel támadta meg azokat a mogokat – mérem végig újra, egyszerre vagyok kíváncsi és óvatos. Vágtak át már minket lehetséges szövetségesek.

– Erre gondolsz? – Daniela kinyújtja a kezét, és az egyik halott mog fegyvere odalebeg hozzá. Kikapja a levegőből, és szabad vállára teszi. – Aha. Ez új nekem.

– Nem én vagyok az egyetlen! – suttogja Sam, és tágra nyílt szemmel néz rám.

Az agyam olyan gyorsan cikázik végig a lehetőségeken, hogy a szavam is elakad. Lehet, hogy a miértje nem világos, de az ösztöneim értik, hogy Sam tálentumokat kapott. Annyit volt velünk, Védőkkel, annyit segített nekünk, hogy ha bármilyen emberi lénynek hirtelen tálentumai lennének, akkor neki. A megszállás óta eltelt órákban akkora volt az őrület, hogy nem igazán volt időm ezen gondolkodni. Nem is igazán kellett. Sam tálentumai logikusnak tűntek. Ha elképzeltem, hogy más emberek is kapnak tálentumot Samen kívül, olyanokra gondoltam, akiket ismerünk és segítenek nekünk. Leginkább Sarah-ra. Valami random lányra semmiképpen sem. Az, hogy Danielának tálentumai lettek, azt jelenti, hogy nagyobb dolog történt, mint képzeltem.

Kicsoda ő? Miért vannak szuperképességei? Hányan vannak még odakint olyanok, mint ő?

Közben Daniela megint úgy néz rám, mint valami sztárra.

– És… izé… megmondanád, miért engem választottál?

– Választottalak?

– Aha, hogy mutánst csinálj belőlem – magyarázza. – Ezt a szarságot csak azóta tudom, hogy te, meg a sápadt ürgék…

– Mogadoriak – tisztázza Sam.

– Addig nem tudtam cuccokat mozgatni az agyammal, míg te, meg a Mega-dombiak meg nem jelentetek – fejezi be Daniela. – Mi a helyzet, haver? Odakint senki mást nem láttam képességekkel.

Sam a torkát köszörüli, és felemeli a kezét, de a lány levegőnek nézi. Nagyon belelendül.

– Radioaktív vagyok? Mit tudok még? Neked működött a zseblámpakezed. Én is meg tudom majd csinálni? Miért? Először az utolsóra válaszolj, légyszi!

– Én… – letaglózva dörzsölöm a tarkómat. – Fogalmam sincs, hogy miért te.

– Ó! – Daniela elkomorodva bámulja a földet.

– John, nem kéne indulnunk?

Bólintok, amikor Sam emlékeztet a közeledő mogadori erősítésre. Már így is túl sokáig ácsorogtunk itt. Előttem – és ami azt illeti, mellettem is – áll egy… mi is? Új Védő? Ember. Ezen még sosem gondolkodtam. Gyorsan meg kell szoknom ezt az új helyzetet, mert ha több emberi Védő is jár odakint, ők iránymutatásra várnak. És mivel az összes Cêpan halott…

Hát, akkor mi maradtunk. A lorinok.

De először is tennem kell róla, hogy Daniela velünk maradjon. Idő kell, hogy beszéljek vele, és megpróbáljam kitalálni, pontosan mitől lettek tálentumai.

– Itt nem biztonságos. Gyere velünk! – fordulok hozzá.

Daniela végignéz a minket körülvevő romboláson.

– Ott biztonságos lesz, ahová megyünk?

– Nem. Nyilvánvalóan nem.

– John úgy érti, hogy ebben a háztömbben bármelyik pillanatban nyüzsöghetnek a mogok – magyarázza Sam. Elindul kifelé a bankból, próbál példát mutatni. Daniela nem követi, és én sem.

– A társad ideges – jegyzi meg Daniela.

– Samnek hívnak.

– Ideges srác vagy, Sam – mondja Daniela csípőre tett kézzel. Engem bámul, méreget. – Ha jön még több ilyen földönkívüli, miért nem lövitek szét a seggüket?

– Én… – Azon kapom magam, hogy előszedem a „válaszd meg a csatáidat” logikát, amitől annyira berzenkedtem, amikor Sam vetette be nálam. – Túl sokan vannak, hogy tovább harcoljunk. Lehet, hogy nem úgy tűnik, mert csak most kezdted használni őket, de a tálentumok nem határtalan erőforrások. Túlzásba vihetjük, elfáradhatunk, és akkor nem vagyunk hasznára senkinek.

– Jó tanács – feleli Daniela. Meg se moccan. – Nagy kár, hogy a többi kérdésem közül egyre sem tudtál válaszolni!

– Figyelj, nem tudom, miért vannak tálentumaid, de elképesztő dolog! Jó dolog. Talán a sors. Segíthetsz nekünk megnyerni a háborút.

– Ez most komoly?! – horkan fel a lány. – Én aztán nem harcolok semmilyen háborúban, John Smith a Marsról! Megpróbálok életben maradni. Ez itt Amerika, haver! A hadsereg majd elintézi ezeket a nyomoronc hamu-idegeneket. Csak most előnyben vannak, ez minden.

Hitetlenkedve rázom a fejem. Most komolyan nincs időm mindent elmagyarázni, amit a mogadoriakról tudnia kell: a fejlett technológiájukról, hogy beépültek a földi kormányokba, a végtelen mennyiségű eldobható tenyészmog katonáról és szörnyről. A többi Védőnek ezeket sosem kellett elmagyaráznom. Mindig tudtuk, mi a cél, úgy neveltek, hogy tudjuk, mi a küldetésünk a Földön. De Daniela és a többi, odakint kóboroló új Védő… Mi van, ha nem állnak készen a harcra, ha nem akarnak?

Robbanás rázza meg a talajt a lábunk alatt. Néhány háztömbnyire történik, de mégis elég erős ahhoz, hogy beinduljanak az autók riasztói és összekoccanjon a fogam. Az éjszakai égnél is sötétebb füst száll fel észak felől. Olyan a zaj, mintha összedőlt volna egy épület.

– Komolyan beszélek – szólal meg Sam. – Valami felénk tart.

Egy újabb robbanás, most közelebbről, megerősíti a sejtését. Kétségbeesetten fordulok Danielához.

– Segíthetünk egymásnak. Muszáj, vagy nem éljük túl! – mondom, és nemcsak hármunkra gondolok, hanem az emberekre és a lorinokra. – A barátunkat keressük. Amint megtaláljuk, ki kell jutnunk Manhattanből. Hallottuk, hogy a kormány létrehozott egy biztonsági zónát a Brooklyn híd körül. Odamegyünk, és…

Daniela egy legyintéssel intézi el az egész tervemet, és felém lép. Megemeli a hangját, és érzem a telekinézisét a mellkasomon, mint egy bökdöső mutatóujjat.

– A mostohaapámat megsütötték azok a sápadt rohadékok, és most az anyámat keresem, idegen srác. Itt dolgozott a belvárosban. Azt mondod, hagyjam az egészet, csatlakozzam a kétszemélyes seregedhez, és futkorásszak a városban, aminek a felrobbantásában te is szerepet játszottál? Azt akarod nekem bemesélni, hogy a barátod, akit keresel, fontosabb az anyámnál?

Újabb robbanás. Még közelebbről. Fogalmam sincs, mit mondjak Danielának. Hogy igen, a Föld megmentése fontosabb az anyjánál? Ez a toborzóbeszédem? Én hallgattam volna rá, ha valaki ezt mondja Henriról vagy Sarahról?

– Uram atyám! – kiált fel Sam felháborodva. – Abban legalább egyetérthetnénk, hogy egy irányba fussunk?

És ekkor tűnik fel az erősítés. Nem egy Szalmakalap osztag, nem katonák jönnek végezni velünk.

Hanem az Anubis.

Negyedik fejezet

A hatalmas, anyahajónál is nagyobb hadihajó akkor tűnik fel az éjszakai égen, amikor még öt háztömbnyire jár. Lassan halad át a legutóbbi bombázása keltette maró füstön. Sammel aznap délután sikerült az Anubis előtt maradnunk, dél felé törtünk, az meg lassan haladt az égen kelet felé. De most itt van, halad a sugárút felett, egyenesen a Union Square irányába.

A kezem ökölbe szorul. Setrákus Ra és Ella az Anubis fedélzetén van. Csak jutnék fel oda, talán elküzdeném magam a mogadori vezérhez. Talán ezúttal meg tudnám ölni.

Sam mellettem áll.

– Bármi jár is a fejedben, rossz ötlet! Fussunk, John!

És mintha csak nyomatékosítaná a kijelentését, sistergő elektromos energiagolyó gyűlik az Anubis hatalmas páncélozott ágyújának csövébe. Mintha egy miniatűr nap fakadna odabent, és egy pillanatra kísérteties kék ragyogásba vonja a környező háztömböket. Aztán olyan hang kíséretében, mintha ezernyi mog lézerfegyvert sütnének el egyszerre, az energia kilövell az ágyúból, átszeli a közeli irodaépület homlokzatát, és a húszemeletes szerkezet szinte azonnal összeroskad.

Por gomolyog felénk az utcán. Köhögve takarjuk el a szemünket. A por lehet, hogy valamelyest fedezéket ad, de ez nem sokat számít, ha a hadihajó fegyvere egész épületeket tesz a földdel egyenlővé. Az Anubis közeleg, és máris újabb lövésre készül. Nem tudom biztosan, hogy Setrákus Ra hőjelekre céloz-e, vagy csak találomra pusztít, remélve, hogy eltalál minket. Nem számít. Az Anubis egy természeti katasztrófa, és felénk tart.

– A pokolba ezzel! – hallom Danielát, és el is indul.

Követjük, arra megyünk vissza, ahonnan Sam az előbb indult. Más módszert kell találnunk, hogy megkeressük Kilencediket. Ha még a környéken van, remélem, megússza ezt a bombázást.

– Tudod, hová mész? – ordít Sam Danielának.

– Hogy mi? Most ti követtek engem, srácok?

– Ismered a várost, nem?

Újabb épület robban fel mögöttünk. A por most sűrűbb, fojtogatóbb, és a hátamra apró beton- és cementdarabok záporoznak. A robbanások túl közel vannak. A következő elől nem biztos, hogy el tudunk futni.

– El kell tűnnünk az útról! – üvöltöm.

– Erre! – ordítja a lány, és élesen balra kanyarodik, egy pillanatra kiragadva minket a sugárutat elárasztó épülettörmelékből.

Megfordul, és valami kiszabadul katonai zsákja rossz cipzárja alól. A szemem egy pillanatig követi a százdollárost, ahogy lebeg a levegőben, aztán gyorsan elnyeli a gomolygó törmelékfelhő. Fura, miket vesz észre az ember, miközben az életéért fut.

Várjunk csak! Pontosan mit csinált a bankban, amikor a mogok beszorították?

Nincs időm megkérdezni. Újabb robbanás rázza meg a környéket, most fülsiketítő közelségből, elég erős ahhoz, hogy ledöntse Samet a lábáról. Felrántom, és botorkálunk tovább előre, mindkettőnket beborít a lerombolt épületek ragacsos, fullasztó pora. Bár Daniela pár méterre jár előttünk, csak a körvonalát látom.

– Ide! – kiált vissza nekünk.

Próbálok világítani a Lumenemmel, de nem sokat ér a kavargó por és törmelék között. Fogalmam sincs, merre vezet minket a lány, csak amikor a talaj eltűnik a talpam alól, és fejjel előre belezuhanok egy gödörbe.

– Aú! – nyekken Sam, amikor mellettem landol a betonon. Daniela tőlünk néhány méterre áll. Kezemet és térdemet felhorzsoltam esés közben, de azon kívül nincs bajom. Hátralesek a vállam felett, a sötétlő lépcsőt felülről lassan feltölti a törmelék.

A metróállomáson vagyunk.

– Nem ártott volna, ha figyelmeztetsz! – ripakodok rá Danielára.

– Azt mondtad, le az útról – válaszolja. – Ez lent van az útról.

– Jól vagy? – segítem fel Samet. Levegő után kapkodva bólint.

Vibrálást érzek. A fém forgóajtók csörömpölnek, és még több por száll alá a mennyezetről. Bár beton van felettünk, hallom a hadihajó motorjainak hangos morgását. Az Anubis biztosan pont felettünk van. Kívülről elektromos kék fény szivárog be.

– Menj! – kiáltom, és előrelököm Samet. Daniela már át is ugrik az egyik forgóajtón. – Az alagutakba!

Az ágyú éles sikoltással tüzel. Még több réteg betontól védve is megbizserget az elektromosság, a testem szinte sistereg. A metróállomás megremeg, és felettünk egy épület mintha panaszosan feljajdulna, ahogy az acél összecsavarodik és összeomlik. Megfordulok, futásnak eredek, Sam és Daniela nyomában a sínekre ugrom. Ahogy visszanézek, a mennyezet lassan beomlik, először a lépcsőt torlaszolja el, ahol az előbb leestünk, majd terjed tovább az állomás felé. Nem bírja soká.

– Futás! – kiáltok újra, küzdök, hogy túlkiabáljam az összeomló épület robaját.

Berohanunk a metróalagút sötétjébe. Felgyújtom a Lumenemet, hogy lássunk, a fény megcsillan a két oldalon mellettünk futó acélsíneken. Mozgást érzékelek magam mellett, és kell egy kis idő, hogy rájöjjek, egy csapat patkány fut velünk, ők is menekülnek az omlás elől. Valahol idelent biztosan kilyukadt egy vízvezeték, mert bokáig érő vízben rohanunk.

Élesebb hallásommal hallom körülöttünk a kövek nyikorgását és recsegését. Bármit pusztított is el az Anubis az utcaszinten, az nagy kárt okozott a város alapjaiban. Épp akkor nézek a mennyezetre, amikor cakkos repedés fut végig a betonon, majd oldalágakra szakad a mohos falakon. Mintha el akarnánk rohanni a strukturális kár elől.

Ezt a versenyt nem nyerhetjük meg. Az alagút be fog omlani.

Épp figyelmeztetően felkiáltanék, amikor az alagút megadja magát Daniela felett. Csak felnézni és sikoltani van ideje, amikor egy leváló betondarab zuhan felé.

Mindent beleadok a telekinézisembe, és felfelé nyomulok.

Ott marad. Centiméterekre Daniela fejétől sikerül megtartanom. Akkora ellenállást kell kifejtenem, hogy megtartsam a hatalmas súlyt, hogy térdre rogyok. Az erek lüktetnek a nyakamon, a hátam nyirkos a verejtéktől. Olyan, mintha iszonyatos súlyt cipelnél, amikor már amúgy is kimerültél. És eközben újabb repedések terjednek szét pókhálószerűen a törött betondarabból. Fizika: a súlynak mennie kell valahová. És az a valahová épp rajtunk lesz.

Nem tudom megtartani. Sokáig nem.

Vért érzek a számban, és rájövök, hogy az ajkamat harapdálom. Még segítségért sem tudok kiáltani a többieknek. Ha egy pillanatra nem a telekinézisemre koncentrálok, túl nagy lesz a súly.

Szerencsére Sam észreveszi, mi a helyzet.

– Meg kell tartanunk a mennyezetet! – kiáltja Danielának. – Segítenünk kell neki.

Mellém áll, és feltartja a kezét. Telekinetikus ereje csatlakozik az enyémhez, és kicsit enyhíti a nyomást. Fel tudok állni.

Szemem sarkából látom, hogy Daniela habozik. Igazság szerint, ha most elszalad, mi pedig Sammel tartjuk az alagutat, talán biztos helyre juthat. Nekünk annyi lenne, de neki sikerülne.

Nem fut el. A másik oldalamra áll, és felfelé nyom. A mennyezet betonja nyöszörög, és újabb repedések jelennek meg a falakon. Érzékeny egyensúly: a telekinézisünk arra kényszeríti a súlyt, hogy máshová helyeződjön. Mindegy, mit teszünk, a végén ez az alagút úgyis beomlik.

Elég súly ment le rólam, hogy meg tudjak szólalni. Nem törődöm izmaim égető fájdalmával, a súly lassan a vállamra ereszkedik. Sam és Daniela kitart, várják az utasításaimat.

– Sétáljunk… sétáljunk visszafelé! – sikerül kinyögnöm. – Engedjük el… lassan!

Vállt vállnak vetve haladunk hárman befelé az alagútba. A telekinetikus nyomást pont a fejünk fölött tartjuk, lassan engedjük le a mennyezet darabjait, ami alatt sikeresen eljöttünk. Morogva omlik be a nyomunkban. Egy helyen néhány kocsi zuhan be az alagútba, ezeket elnyeli a még több törmelék. Odafent beomlik az út, de nekünk sikerül kitartani.

– Meddig még? – kérdezi Sam összeszorított foggal.

– Nem tudom! – felelem. – Csináld tovább!

– A francba! – ismételgeti Daniela rekedt suttogással. Remeg a karja. Sammel nincs gyakorlatuk, nincsenek hozzászokva a telekinézishez. Én még sosem tartottam ekkora súlyt, és biztosan nem egynapos tálentummal. Érzem, hogy fogy az erejük, lassan odalesz.

Már csak egy kicsit kell tovább tartaniuk. Ha nem, meghalunk.

– Sikerülni fog! – morgom. – Tovább!

Az alagút enyhén lejt a lábam alatt. Minél mélyebbre érünk, annál vastagabb a beton felettünk. Lépésről lépésre kevesebb telekinetikus ellenállást kell kifejtenünk, míg az alagútnak olyan szakaszához érünk, ahol stabil a mennyezet.

– Engedjétek el! – nyögöm. – Minden oké, engedjétek el!

Egyszerre engedjük el a mennyezetet. Tíz méterre az utolsó mennyezetdarab, amit tartottunk, beomlik az alagútba, elzárja az utat arrafelé, amerről jöttünk. Felettünk a beton nyikorogva kitart. Mind a hárman az alagút alját ellepő mocskos vízbe rogyunk. Mintha tényleg súly szakadt volna le a vállamról. Öklendezést hallok mellettem, és rájövök, hogy Daniela hány. Próbálok felállni, és segíteni neki, de a testem nem engedelmeskedik. Arccal előre a vízbe zuhanok.

A következő pillanatban Sam a karom alá nyúl, és felemel. Arca sápadt és feszült, mintha már alig bírná.

– Ne már, haldoklik? – kérdezi Daniela.

– Bármennyi súlyt tartottunk is meg, ő valószínűleg négyszer annyit – feleli Sam. – Segíts!

Daniela a másik karom alá csusszan. Felemelnek és végigvonszolnak az alagúton.

– Megmentette az életemet – zihálja Daniela.

– Aha, sokszor csinál ilyesmit. – Sam elfordítja a fejét, és a fülembe beszél. – John? Hallasz? Kikapcsolhatod a fényt. Egy ideig mehetünk sötétben.

Ekkor jövök rá, hogy még mindig bevilágítom az alagutat a Lumenemmel. Minden erőm elfogyott, de tovább működtetem a fényt. Határozottan koncentrálnom kell, hogy kikapcsoljam, ne küzdjek a kimerültségem ellen, és hagyjam, hogy vigyenek.

Hagyom. Bízom Samben.

És aztán már nem érzem magam körül Sam és Daniela karját. Húzom a lábam a lejtő metróalagútban. Minden sajgás, fájdalom eltűnik, békésen lebegek a sötétben.

Egy lány hangja zavarja meg a pihenésemet.

– John…

Hideg kéz csúszik a kezembe. Vékony és kicsi, törékeny, mint egy kislányé, de elég erősen szorít ahhoz, hogy magamhoz térítsen.

– Nyisd ki a szemed, John!

Engedelmeskedem. Műtőasztalon fekszem egy rideg helyiségben, körülöttem egy sor baljós kinézetű orvosi gép. A fejem mellett az egyik majdnem úgy néz ki, mint egy porszívó. Szívócső a végén pengeéles fogakkal, amit sűrű, kavargó fekete anyaggal teli hordóhoz kapcsoltak. A gépen átáramló folyadék arra a cuccra emlékeztet, amit kitisztítottam a védelmi miniszter ereiből. Már a látványától is bizseregni kezd a vérem. Teljesen természetellenes és mogadori.

Ez nem stimmel. Hol vagyok? Elkaptak minket, míg nem voltam magamnál?

Nem érzem a karom és a lábam. De fura módon mégsem esem pánikba. Valamiért nem érzem, hogy valódi veszélyben lennék. Már volt ilyen testen kívüli élményem korábban.

Erőlködve sikerül balra fordítani a fejemet. Arrafelé csak még bizarrabb kinézetű gépeket látok. Rozsdamentes acél orvosi műszerek és bonyolult szerkezetek keverékét, olyasmit, mint amit az Ashwood-birtokon találtunk. A távolabbi falon van egy ablak. Igazából lőrés. A levegőben vagyunk, az ég sötét, csak az alant égő város világítja meg.

A New York felett lebegő Anubis fedélzetén vagyok.

Próbálok felfogni minden részletet, jobbra fordítom a fejemet. Egy csapat laborköpenyt és steril kesztyűt viselő mogadori sürög egy pont ugyanolyan fémasztal körül, mint amilyenen én fekszem. Törékeny kis test van az asztalon. Az egyik mog tartja a másik folyadékos gép tubusát, épp benyomja a kislány szegycsontjába.

Ella.

Nem kiált fel, amikor a cső pengéi a mellkasába metszenek. Nem tehetek semmit, miközben a fekete mogadori löttyöt lassan belé pumpálják.

Kiáltani akarok. Mielőtt sikerülne, Ella felém fordítja a fejét, és a szemembe néz.

– John – szólal meg teljesen nyugodt hangon, hiába végeznek rajta szörnyű műtétet. – Kelj fel! Nincs sok időnk!

Ötödik fejezet

– Sikerülni fog, de először meg kell értenetek Phiri Dun-Ra gondolkodását – suttogja Adam.

– Te vagy a mog pszichológia szakértője – válaszolom, miközben ő egy letört faággal négyzetet rajzol a porba. – Világosíts fel minket!

Mindhárman ott guggolunk a használhatatlan Szalmakalap mellett, a földsávon, amit a mogok kifutópályának használtak. Mostanra besötétedett, de a mogoknak bőven volt elektromos kézi lámpása, hogy megvilágítsák szünet nélküli próbálkozásaikat, hogy betörjenek a Szentélybe. Azt hiszem, Phiri nem volt olyan előrelátó, hogy ellopja az elemeket is, így legalább világításunk van. Hatalmas reflektorokat is felállítottak a templom köré, de azokat nem kapcsoltuk be. Nem kell megkönnyítenünk neki, hogy kémkedhessen utánunk.

Most, hogy lement a nap, a dzsungel hangosabb, a trópusi madarak rikácsolását milliárdnyi szúnyog zizegése váltja fel. A tarkómra csapok, amikor az egyik megpróbál megcsípni.

– Semmi kétségem afelől, hogy most is idekint van, és figyel minket. Az ő kasztjában minden mog képzett megfigyelő.

– Igen, tudjuk – felelem a sötétségbe bámulva. – Egész életünkben a nyomunkban voltatok, emlékszel?

– Valószínűleg három napig bírja alvás nélkül – folytatja Adam, ügyet sem vetve rám. – És nem marad egy helyben, mozgásban lesz. Nem találunk táborhelyet vagy hasonlót. Ha utánamegyünk a dzsungelbe, mozgásban lesz, előttünk marad. Elég nagy a dzsungel, hogy elrejtőzzön. Ugyanakkor ösztönösen a közelben marad. Szemmel akar tartani minket.

Marina homlokát ráncolva nézi Adamet, aki hullámos vonalakat rajzol a porba a négyzete köré. Rájövök, hogy a Szentély és a környező dzsungel az.

– Tehát ki kell csalogatnunk – szólal meg Marina.

– Van valami jó ötleted? – kérdezem Adamet.

– Adunk neki valamit, aminek egyetlen mog sem képes ellenállni – válaszolja, aztán M betűt rajzol a dzsungel nyugati felére. Jelentőségteljesen Marinára néz. – Egy sebezhető Védőt.

A levegő azonnal hűvösebb lesz körülöttünk. Marina közelebb hajol Adamhez, szeme fenyegetően összeszűkül.

– Szerinted sebezhetőnek látszom, Adam?

– Természetesen nem. De ezt akarjuk elhitetni.

– Ez egy csapda – próbálok közvetíteni. – Nyugi, Marina!

Hetedik szúrós szemmel néz rám, de fagyos aurája megszűnik.

– Tehát – folytatja Adam – először is szétválunk.

– Szétválunk? – ismétli Marina. – Most viccelsz!

– Ez borzasztó ötlet – vetem közbe.

– Egyszerűen odamehetnénk és levadászhatnánk – javasolja Marina. – Hatodik láthatatlanná tehet minket. Esélye sem lesz ellenünk.

– Az egész éjszaka eltarthat – tiltakozik Adam. – Talán tovább.

– És nem könnyű a töksötét dzsungelben mozogni – emlékeztetem Marinát az utunkra az Evergladesen keresztül.

– Azért válunk szét, mert ostoba húzás – magyarázza Adam. – Úgy teszünk, mintha megpróbálnánk megtalálni, mintha nagyobb területet akarnánk átfésülni. Phiri Dun-Ra ebben majd lehetőséget lát…

Adam a templomtól távolodó, a dzsungelben legyező alakban szétfutó vonalakat rajzol.

– Hatodik, te keletre mész, én délre, Marina, te pedig nyugatra. – Rám néz. – Amikor kétszáz lépést tettél a dzsungelben, válj láthatatlanná! Phiri Dun-Ra akkor nem fog figyelni.

– Miből gondolod, hogy nem támad rám? – kérdem. – Sebezhető lehetek.

Marina felhorkan.

Adam a fejét rázza.

– Először a gyógyítónk után megy. Tudom.

– Mert te is ezt tennéd? – kérdezi Marina.

– Igen – néz a szemébe Adam.

Marinával egymásra nézünk. A mog legalább őszinte azzal kapcsolatban, hogy hogyan vadászna le minket. Örülök, hogy a mi oldalunkon áll.

– Azt hiszem, ennek van értelme – tanulmányozza Marina a rajzokat a porban. Hirtelen visszapillant Adamre. – Várj! Azt állítod, a mogok tudják, hogy gyógyító vagyok?

– Hát persze – feleli. – Minden tálentum, amit megfigyeltek terepen, szerepel az aktáitokban. És azokat minden mog tanulmányozza. Ez a második kedvenc időtöltésük a Nagy Könyv után.

– Klassz! – szúrom közbe.

Marina végiggondolja a dolgot.

– Az éjjellátásomról nem tudhatnak. Azt nem figyelhetik meg.

– Éjjellátó vagy? – pillant fel a haditervéből Adam.

Marina bólint.

– Ha igazad van, és Phiri tényleg rám támad, akkor én veszem észre először, ha jön.

– Hú! – feleli Adam. – Akkor ez egy bónuszpont.

– És mit csinálok, miután láthatatlanná válok? – kérdem.

– Megkeresel, láthatatlanná teszel engem is, aztán ketten követjük Marinát. Mi leszünk az erősítés, amikor Phiri Dun-Ra rátámad.

– És ha előbb támad meg, mint ahogy odaérnétek? – kérdezi Marina.

– Szerintem próbáld életben hagyni, míg visszaszerezzük a vezetékeket – vigyorog Adam.

– Szerinted csak úgy odaadja őket? – billenti oldalra a fejét Marina.

– Remélhetőleg magánál hordja őket.

– És ha nem?

– Én… – Adam Marináról rám néz, próbálja megtippelni a reakciónkat. – Vannak módszerek, hogy szóra bírjunk valakit. Még a mogadoriakat is.

– Nem kínzunk meg senkit – közli Marina határozottan. Még azok után is, amiket átélt, még Nyolcadik elvesztése után is egy erkölcsi iránytű. Támogatást kérően rám néz. – Igaz, Hatodik?

– Majd kitaláljuk – válaszolom, mert most nem akarok állást foglalni. – Szépen sorjában. Kapjuk el azt a dögöt!

Nagy jelenetet rendezünk, és szétválunk, mindegyikünk magával visz egy elektromos lámpást a vészjósló dzsungelbe. Átbújok a vastag indák és karomszerű ágak között a sűrű növényzetben, és amennyire csak tudom, hegyezem a fülem. Remélem, hogy belebotlok Phiribe, és lerövidítem Adam tervét, de nincs ilyen szerencsém. Csak a dzsungel szüntelen neszeit sikerül felerősítenem. Balra valami sötét és szőrös rikolt fel figyelmeztetően, mert áthatolok a területén. Annyi mozgás és zaj van idekint… Adamnek igaza volt, szinte lehetetlen Phiri Dun-Ra nyomára bukkanni.

A kelleténél erősebben lökök félre egy ágat. Visszacsapódik és vállon talál. Összeszorítom a fogam, és eltűnődöm, miért nem szabadítok egyszerűen hurrikánt erre a hülye dzsungelre és kapom fel vele Phiri Dun-Rát.

Egyetlen mog. Egyetlen hülye mogot hajkurászunk itt. Phiri Dun-Ra biztosan pontosan ezt akarta; kivonni minket a játékból, míg a franc se tudja, mi történik New Yorkban. Lehet, hogy folyik a teljes invázió. Elképzelem, ahogy John és Kilencedik mogadori hordákkal küzd, Sam az életéért fut, az egész világ lángokban áll.

Jó. Pörgessük fel a dolgot!

Mielőtt szétváltunk és a dzsungel felé indultunk volna, felkapcsoltuk a nagy halogén fényeket a Szentély körül, hogy visszataláljunk. Amikor olyan messze érek, hogy már alig látom a fényeket a fák közt, láthatatlanná válok. Csak ha esetleg Phiri Dun-Ra engem figyelne Marina helyett, telekinézisemmel magam felett lebegtetem a lámpást. Várok kicsit, hogy vajon kiválik-e egy árnyalak a környező dzsungelből, hogy kövesse kísérteties lámpásomat. Amikor nem, egy alacsony ágra akasztom a lámpást, és ott hagyom.

Jól érzem magam láthatatlanul, remekül kifejlődött a térérzékelésem a gyakorlással telt évek alatt. A lámpás nélkül mégsem könnyű navigálni. De legalább van némi tapasztalatom Floridából. Lassan haladok, többször lenézek a sáros talajra magam előtt, mélyen lehajolok az ágak alá. Egyszer óvatosan át kell lépnem egy csíkos csörgőkígyót. Meg se rezzen, ahogy továbbmegyek.

Hamarosan megpillantom Adam himbálózó lámpását. Szándékosan lassan halad, arra vár, hogy utolérjem. Nem hallja, hogy jövök. Amikor a kezébe csúsztatom a kezem, majd láthatatlanná teszem, hallom, hogy elakad a lélegzete, a válla megfeszül.

– Megijesztettelek? – kérdezem suttogva. Telekinézisemmel kiveszem a lámpást a másik kezéből, ugyanazt csinálom vele, mint a sajátommal.

– Megleptél, ez minden – válaszolja halkan. – Menjünk!

Elindulunk a dzsungelen át arrafelé, ahol Marinának kell lennie. Először figyelek, hogy ne menjek túl gyorsan, de Adamnek jó az egyensúlyérzéke, és úgy tűnik, jól bírja. A keze meglepően hűvös és száraz a párás levegő dacára. Magabiztos, a helyzet egyáltalán nem furcsa számára. Akaratlanul is halkan felnevetek.

– Mi az? – kérdezi suttogva a sötétben.

– Csak sosem hittem volna, hogy egy mogadori kezét fogom majd.

– Szövetségek vagyunk – feleli Adam. – A küldetés kedvéért.

– Aha, kösz, hogy ezt tisztáztad! De ez akkor sem fura neked?

Megáll.

– Nem.

Mást nem mond. Eszembe jut valami, amit úton a Szentély felé hallottam.

– Kire emlékeztetlek? – kérdem, miközben óvatosan átmászunk egy kidőlt farönkön.

– Tessék?

– Még a Szalmakalapban azt mondtad, hogy emlékeztetlek valakire.

– Erről most akarsz beszélni? – suttogja vissza.

– Kíváncsi vagyok – felelem, tekintetemmel Marina lámpásának árulkodó fényét keresem. Még nem látjuk.

Adam olyan sokáig hallgat, hogy kezdem azt hinni, meg sem szólal többet, hallgatásával büntet, mert eltértem a küldetéstől. Épp közölni akarom, hogy kösz szépen, megy egyszerre egy mogadori megtalálása és a csevegés, amikor végre válaszol.

– Egyes számúra. Rá emlékeztetsz.

– Elsőre? A Védőre, akitől elvetted a tálentumait?

A keze megfeszül a kezemben, mintha uralkodnia kellene magán, hogy ne rántsa el.

– Nekem adta a tálentumait! – csattan fel Adam. – Nem vettem el semmit!

– Rendben – felelem. – Bocs! Rossz szóhasználat. Nem tudtam, hogy ismerted őt.

– A mi… kapcsolatunk bonyolult volt.

– Te voltál a mogok főnöke, akik a nyomában jártak, vagy ilyesmi?

Adam felsóhajt.

– Nem. Miután megölték, Első tudatát beültették az agyamba, az enyém mellé. Egy ideig lényegében egy testen osztoztunk. Azt hiszem, ezért nem zavar a kézfogás, vagy bármilyen ifjonti dologtól jöttél zavarba az elmúlt öt percben. Voltam már nagyon-nagyon közel Védőhöz.

Most én hallgatok. Én még csak nem is találkoztam Elsővel. Az a lány teljes rejtély marad a számomra, inkább fogalom. A szerencsétlen. Az első. Akit először megöltek. És Adam mégis közelről ismerte. Fura belegondolni, hogy egy mogadori többet gondolt Elsőre, mint én valaha. Ráadásul úgy tűnik, tényleg fontos volt a számára. A világunk egyre furcsább.

– Ott van – suttogom, megkímélve magunkat minden további kínos beszélgetéstől, amikor feltűnik Marina lámpása.

– Remek. – Adam megkönnyebbültnek hangzik. – Követjük, és megvárjuk, hogy Phiri Dun-Ra bekapja a csa…

A mondatát sistergő kobaltkék lézertűz szakítja félbe, ami egyesen Marina lámpását célozza meg. Még a dzsungel neszein át is hallom Marina sikolyát.

– A francba! Menj!

Elengedem Adam kezét, és átrohanok a dzsungelen, telekinézisemmel lököm félre az összeakadt ágakat és a sűrű levéltorlaszokat. Útközben biztosan szerzek pár karcolást, de nem számít. A dzsungel állatai egyre hangosabbak a rémülettől, ahogy átcsörtetek a területükön. Halványan érzékelem, hogy Adam mögöttem fut, azon az ösvényen, amit vágtam.

Marina lámpása ferde fénycsíkokat vet előttem a kifacsart faágak között, tudom, hogy leejtette.

Teljes erőmből futok, és alig egy perc alatt átvágok a dzsungelen. Kirobbanok a kis tisztásra, ahol Marina lámpása a földön hever, ő pedig a lézer okozta sebre szorítja a tenyerét a felkarján. Rám néz, miközben a felhólyagosodott bőrt gyógyítja.

– Működött a terv – közli lazán.

– Megsebesültél – felelem.

– Ez? Mázlis találat.

Megkönnyebbülten felsóhajtok, majd Marina baljára nézek, ahonnan Phiri Dun-Ra térdelve mered ránk. Friss vér szivárog a fején hagyományos mog tetoválása és szigorúan hátrafogott hajfonatai között, talán Marina ott találta el. Phiri fegyvere ott hever mellette a porban, kartávolságon kívül, telekinetikusan használhatatlanná nyomorítva. Keze és bokája megkötözve, hamar leesik, hogy jégbéklyókkal. Marina egész jól bánik az új tálentumával.

Adam pár pillanattal utánam ér a tisztásra. Phiri Dun-Ra gyűlölködő tekintete még jobban lángol, amikor meglátja.

– Elkaptad – konstatálja Adam, Marina pedig bólint, sőt egy kicsit mosolyog is. – Minden rendben?

– Jól vagyok – válaszolja. – Most mihez kezdünk vele?

– Meg kellene ölnötök – morogja Phiri Dun-Ra, és maga elé köp a földre. – A látvány, hogy egy igazszületésű a lorin söpredékkel érintkezik, annyira bántja a szemem, hogy már élni sem akarok.

– Neked is üdv, Phiri! – forgatja a szemét Adam. – Mit műveltél a kimérámmal?

Phiri Dun-Ra szeme felcsillan.

– Egy kis trükk a lézerfrekvenciákkal, amit a Plum-szigeti tudósoktól tanultam. Az ölebed meghalt? Nem maradt időm ellenőrizni a testét.

– Túléli. Nem úgy, mint te.

– Nem fogunk megölni… – kezdem, de Phiri megvonaglik, és félbeszakít.

– Mert gyávák vagytok! – sziszegi. – Be akartok fogadni, mint ezt itt? Mogadori háziállatot csináltok belőlem? Abból nem lesz semmi!

– Nem hagytad, hogy befejezzem – lépek közelebb hozzá. – Nem fogunk megölni… egyelőre.

– Megmotoztad? – kérdezi Adam Marinától.

– Csak a lézerfegyver volt nála.

Phiri többi felszerelése a mog harcosok hagyományos sima testpáncélja. Abban nincs hely elrejteni egy rakás hajóalkatrészt.

– Hol vannak a kábelek? – kérdem tőle. – Add vissza, és elintézem, hogy legalább gyors halálod legyen!

Marina felvont szemöldökkel pillant rám. Eddig nem voltam hajlandó válaszolni ezekre a kérdésekre: mit teszünk egy foglyul ejtett mogadorival és milyen messzire megyünk, hogy megkapjuk, amit akarunk? Kínzás. A gondolatra viszolyogva megborzongok, pláne, amikor visszaemlékszem arra az időre, amikor a foglyuk voltam. Mintha átlépnénk egy határt; ilyesmit ők tennének velünk. Más akkor végezni velük, amikor visszavágnak, és ők is meg akarnak ölni minket. Phiri Dun-Ra kiszolgáltatott, a foglyunk. De egy mog fogoly nincs hasznunkra, és el kell húznunk ebből a dzsungelből. Tudom, hogy nem kellene lesüllyednünk az ő szintjükre, de kétségbeejtő helyzetben vagyunk. Vajon milyen messzire jutunk fenyegetéssel? – tűnődöm.

– Halj lassú halált, lorin söpredék! – köpi vissza felém Phiri.

Szóval nem könnyíti meg a dolgunkat.

Mielőtt eldönthetném, mit tegyek, Adam elcsörtet mellettem, és kézfejével arcon üti. A nő felordít, és oldalra bukik. Rájövök, hogy megdöbbent. Nem számított az ütésre. Talán abban bízott, hogy Marinával nem lesz gyomrunk a kínzáshoz. Adam viszont…

– Elfelejted, kivel van dolgod, Phiri Dun-Ra! – sziszegi összeszorított fogai közt mog szövetségesünk. Letérdel mellé, és az ingénél fogva felfelé húzza. – Azt hiszed, csak mert eltöltöttem egy kis időt a Védőkkel, elfelejtettem a módszereinket? Tudod, ki volt az apám. Nagy sajnálatára nem a harccal kapcsolatos tárgyakban voltak a legjobb jegyeim. De azért… a tábornok mindig nagyon ügyelt az oktatásomra. Kihallgatás. Anatómia. Képzelheted, milyen alaposan képezte ki az örökösét. Még jól emlékszem mindenre.

Egyik kezével átfogja Phiri fejét, hüvelykujját a füle mögötti résbe nyomja. A nő felüvölt, dobálja magát. Marina lép egyet a mogok felé, és megint rám néz. Nagyot nyelek, és a fejemet rázom, megállítom.

Hagyom, hogy ezt végigcsinálja. Bárhová vezet is.

– Lehet, hogy a nézeteink nem egyformák, Phiri Dun-Ra – folytatja Adam emelt hangon, hogy túlharsogja az üvöltést –, de a testünk működése igen. Tudom, hol futnak az idegek, hol fáj a legjobban. Az éjszaka folyamán ízekre szedlek, míg már könyörögni fogsz az elporladásért!

Elengedi Phirit, hagyja, hogy visszazuhanjon a földre. A nő zihál, küzd egy mély lélegzetért.

– Vagy elmondod, hová rejtetted a kábeleket – folytatja Adam nyugodtan. – Most!

– Soha… – Phiri elakad és összerezzen, amikor Adam feláll. Hirtelen már nem érdekli a nő.

Látta azt, amit én is. Phiri Dun-Ra tekintete egy moha lepte fatörzs felé siklott a tisztás szélén. Adam a fatörzshöz sétál, miközben a nő a porban fetreng, és igyekszik rajta tartani a szemét. Közelebbről látszik, hogy a fa korhadt, kivájták a termeszek. Adam bedugja a kezét, és egy kis zsákot húz elő. Phiri biztosan azelőtt dugta el, mielőtt megtámadta Marinát.

– Aha! – Jó alaposan megrázza a zsákot. Megzörrennek a fém alkatrészek. – Kösz a segítséget!

Marinával megkönnyebbülten nézünk egymásra, Phiri pedig újra fröcsög.

– Nem számít, áruló! Bármit teszel, többé nem számít.

Ez felkelti a figyelmemet. Nem túl finoman hátba rúgom a nőt, hogy átgördüljön és rám nézzen.

– Mit jelentsen ez? Miről beszélsz?

– A háború volt-nincs – válaszol Phiri, és rám nevet. – A Föld már a miénk.

A gyomrom összeszorul a gondolatra, de nem mutatom. Ki kell jutnunk Mexikóból, hogy a saját szemünkkel lássuk.

– Az alkatrészek épek? – kérdezem Adamet.

– Hazudik neked, Hatodik. Mindig ezt csinálja – nyugtat meg a mog, talán érzékeli az enyhe idegességet a hangomban. Ledobja a földre a zsákot, és fölé hajol.

– Mihez kezdjünk vele? – fordul hozzám Marina. Egy pillanatra Phiri Dun-Rára koncentrál, megerősíti a jégbéklyókat, amelyek olvadni kezdtek.

A válaszon töprengek, mikor Adam felnyög, és a cipzárt rángatja, ami úgy tűnik, megakadt. Amikor enged, valami kattan a zsákban, mint amikor élesítenek egy időzítőt.

– Vigyázzatok! – üvölti, és elhajítja magától a zsákot. Minden villámgyorsan történik. A föld megemelkedik a zsák előtt, és rájövök, hogy Adam földrengéstálentumával próbál védeni minket. A bomba narancsos fényvillanással és hangos robajjal felrobban a zsákban, pont előtte. Földgöröngyök és halálos repeszdarabok repkednek a tisztáson. A robbanás ereje földre dönt. Fájdalmat érzek a lábamban, recés fémdarab, valószínűleg hajóalkatrész fúródott a combomba.

Fülem csöngésén át is hallom Phiri hisztérikus nevetését.

Hatodik fejezet

Valami súlyos zuhan a lábamra, még mélyebbre nyomva a combomból kiálló repeszdarabot. Phiri Dun-Ra az. Friss sebek borítják az arcát és a karját saját hevenyészett bombájának hála. Csuklóján és bokáján még mindig jégbilincs van, de ez nem akadályozza meg abban, hogy rám vesse magát. Még kába vagyok a robbanástól, ezért lassabban reagálok a kelleténél. Phiri szegycsonton fejel.

– Most meghalsz, lorin söpredék! – kiáltja mániákusan, még mindig megrészegíti álcázott csapdájának sikere.

Nem tudom pontosan, mi a terve; talán, hogy halálra harap vagy megfojt a testével, de annyira nem vagyok kiütve, hogy ezek megtörténhetnének. Gyors telekinetikus lökéssel lependerítem magamról. Kúszik a porban, végiggördül az elégett zsák parázsló darabkáin. Próbál felállni, és tehetetlenül felüvölt, amikor béklyói megakadályozzák.

Elhallgat, amikor teljes erőből arcon rúgom. Eszméletlenül terül el a földön.

– Maradj velem!

Marina hangja ragad ki a dühömből, különben valószínűleg ott helyben megölném Phirit. Megpördülök. Adam felett térdel.

– Ő…?!

Átbotorkálok a tisztáson, elfelejtem, hogy tizenöt centis éles acéldarab áll ki a combomból. Fittyet hányok a fájdalomra. Ő sokkal rosszabb állapotban van, mint én.

Körbebotorkálom a kis földkupacot, amit Adam a robbanás előtti utolsó pillanatokban emelt. Sok repeszt felfogott, de nem mindet. A bomba még így is gyakorlatilag az orra előtt robbant fel, így ő kapta a nagyját. A hátán fekszik. Marina fölé hajol, én pedig elszörnyedek, milyen súlyosan megsérült. A felsőteste szétnyílt, mintha kivájták volna. El kellett volna ugrania, nem ott állni élő pajzsként. Az ostoba mog hősködni próbált.

Döbbenet, de még magánál van. Nem tud beszélni. Úgy tűnik, minden erejét felemészti a légzés. Tágra nyílt, rémült szemmel kapkod zihálva levegő után. Vérben úszó keze ökölbe szorul.

– Sikerülni fog, sikerülni fog… – ismételgeti Marina, egyáltalán nem habozik, Adam iszonyú sebére teszi a kezét. Tehetetlenül rám néz a válla felett, és rájövök, milyen fájdalmasan ismerős lehet ez neki. Minden pont olyan, mint Nyolcadiknál.

Adam légzése egyre jobban akadozik, látom, hogy a belső részei kezdenek összeforrni Marina érintése alatt. Aztán valami zavarba ejtő történik. Ropogás, sziszegés, mint amikor tüzet gyújtanak, aztán Adam alhasának egy darabja röviden felizzik, majd az ismerős módon a mogadori holt hamuvá porlad.

Marina meglepetten felkiált, és elhúzza a kezét.

– Ez meg mi a fene volt? – kérdezem elkerekedett szemmel.

– Nem tudom! – jajdul fel Marina. – Valami harcol ellenem, Hatodik! Félek, hogy kárt teszek benne.

Ahogy abbahagyja a gyógyítást, Adam továbbra is nyílt sebe újra vérzik. Egyre sápadtabb. Még a szokásosnál is szürkébb. Kaparja a földet, és Marina keze után kap.

– Ne… á, ne hagyd abba! – sikerül kipréselnie magából, és közben sötét vért látok a szájában. – Bármi történik… ne hagyd abba!

Marina megacélozza magát, és ismét rászorítja a kezét a mog sérülésére. Szorosan lehunyja a szemét és koncentrál, piszkos arcán verejték csurog le. Már sokszor láttam sebeket gyógyítani, de még sosem tett ekkora erőfeszítést. Adam teste lassan regenerálódik, aztán újabb belső része izzik fel és porlad el, mintha egy bomba kanóca égne a belsejében. Viszont amikor annak vége, a többi része rendesen gyógyul.

Beletelik pár percbe, de aztán Marina végre bezárja Adam sebét. Lerogy a földre, úgy zihál, mint aki most futotta le a százat, a keze remeg. Adam fekve marad a hátán, ujjait végigfuttatja a hasa bőrén, ahol pár perce még nem volt semmi. Végül a könyökére támaszkodva Marinára néz.

– Köszönöm! – Arcán az elképedés és a hála keveréke.

– Szóra sem érdemes! – feleli Hetedik levegő után kapkodva.

– Marina… esetleg…? – A továbbra is a lábamból kiálló fémdarabra mutatok.

Marina felnyög a megerőltetéstől, de bólint, és elém térdel.

– Akarod, hogy kihúzzam, vagy…?

Mire befejezné, én már ki is rántom a fémdarabot a combomból. Vér csorog le a lábamon. Nagyon fáj, de Marina gyorsan tompítja egy löket hideggel, majd gyógyító tálentumával bezárja a sebet. Adam összekalapálásához képest seperc alatt végez.

Utána azonnal visszafordul Adamhez.

– Mi történt, amikor gyógyítottalak? Miért volt olyan nehéz?

– Én… nem tudom pontosan – válaszol Adam a távolba meredve.

– Kicsit porladni kezdtél – magyarázom. – Mintha haldokoltál volna.

– Tényleg haldokoltam – feleli a mog. – De ennek nem kellene így lennie. A tenyészmog katonák, akikkel találkoztatok, azért válnak hamuvá, mert teljes egészében Setrákus Ra genetikai kísérleteivel alkották őket. Az igazszületésűek, mint jómagam, kapnak olyan módosításokat, amelyektől elporladhatnak, ha meghalnak. De én semmi ilyesmit nem kaptam. Legalábbis…

– Nem tudsz róla – fejezem be a gondolatát.

– Igen – válaszolja Adam, és úgy néz végig magán, mintha hirtelen a saját testében sem bízna. – Évekig kómában voltam. Lehetséges, hogy apám csinált valamit. De nem tudom, mit.

– Bármi volt is az, azt hiszem, a gyógyításom kiégette belőled – közli Marina.

– Remélem – feleli.

Mindhárman hallgatunk. Most, hogy az orvosi vészhelyzetek elhárultak, rádöbbenünk, hogy mekkora slamasztikában vagyunk. A felperzselt földdarabhoz sétálok, ahol Phiri Dun-Ra robbanószerkezete felrobbant, elégett zsákfoszlányokat és deformálódott fémdarabkákat rugdosok. A zsák valószínűleg a vezetékekkel volt tele, de nem találok semmit, ami kicsit is használható.

Most aztán totálisan itt ragadtunk.

Megfordulok. Adam összeszedte magát, és most Phiri eszméletlen teste fölött áll.

– Öljük meg! – közli hidegen. – Nincs miért életben tartani.

– Olyat nem teszünk – válaszolja Marina lágy, logikus hangon. – Ha megkötözzük, nem árthat nekünk.

Adam válaszra nyitja a száját, de aztán meggondolja magát. Marina most mentette meg az életét, úgyhogy azt hiszem, úgy érzi, hallgatnia kell rá. Én valahogy mindkettőjükkel egyetértek. Phiri Dun-Ra csak bajt hoz ránk, és ha magunk mellett tartjuk, azzal szinte felszólítjuk, hogy vágjon át minket újra. De megölni, amikor eszméletlen, nem tűnik helyesnek.

– Legalább várjuk meg, míg magához tér – javaslom diplomatikusan. – Aztán találjuk ki, mi legyen vele!

A többiek némán bólintanak, komoran egyetértenek. Visszaindulunk a Szentélyhez. Telekinézisemmel lebegtetve viszem magunkkal Phiri eszméletlen testét. Amikor visszaérünk, Marina jó vastagon hagyja a jégbilincseket, míg egy elektromos kábellel oda nem rögzítjük az igazszületésű mogot a számtalan lerobbant hajó egyikének kerekéhez. Most már biztos vagyok benne, hogy csak megjátssza magát. Hadd csinálja! Marinának igaza van: addig nem tud ártani, míg meg van kötözve, és ha elszabadul, hát teszek róla, hogy Adam kívánsága teljesüljön.

Nem tudom, mi mást tehetnék, újra próbálom a műholdas telefont. John még mindig nem veszi fel. Erről eszembe jut, hogy Phiri Dun-Ra azt állította, a háborúnak már vége is. Nincs új sebhelyem, vagyis John és Kilencedik nagyon is életben van, de ez nem jelenti azt, hogy New Yorkban minden szép és jó.

– Adam, beléphetünk a mog kommunikációba az egyik hajóról? – kérdem. – Tudni akarom, mi történik.

– Persze – kap a lehetőségen, hogy valami hasznosat tegyen.

Felmászunk a Szalmakalapunk fedélzetére. Adam beül a pilótaülésbe. Sikerül bekapcsolnia a hajó elektromos rendszerét, bár a lámpák vadul villognak, és valahol belül valami felnyög az erőfeszítésre. Adam egy tárcsát csavargat a műszerfalon, de csak statikus sistergést talál.

– Csak meg kell találnom a jó frekvenciát – szabadkozik.

– Semmi baj – sóhajtok fel. – Amúgy sem készülünk sehová.

Mellettem Marina a Szentélyt nézi a Szalmakalap ablakán át. Nem kapcsoltuk ki a reflektorokat, ezért az egész templom meg van világítva, az ősi mészkő szabályosan ragyog.

– Ne add fel a reményt, Hatodik! – szólal meg Marina halkan. – Kitalálunk valamit.

Amikor Adam megint teker egyet a tárcsán, a statikus zaj helyét mogadori torokhang veszi át. Röviden, tárgyilagosan beszél, mintha egy lista pontjait olvasná. Persze egy mukkot sem értek az egészből.

– Lefordítod? – lököm oldalba Adamet a könyökömmel.

– Én… – a mog úgy bámul a rádióra, mint egy megszállott, nem tudja, mit mondjon. Hamar rájövök, hogy nem akarja elmondani nekem, milyen hírek jönnek a rádión.

– Mennyire rossz? – kérdem nyugodt hangon. – Csak mondd el, mennyire rossz!

Adam a torkát köszörüli, majd remegő hangon fordítani kezd.

– Moszkva: közepes ellenállás, Kairó: nincs ellenállás. Tokió: nincs ellenállás, London: közepes ellenállás, Új-Delhi: közepes ellenállás, Washington D. C.: nincs ellenállás, Peking: nagy erejű ellenállás, megőrzési protokoll megszüntetése…

– Mik ezek? – vágok közbe, mert nincs türelmem az időhúzáshoz. – Támadási tervek?

– Helyzetjelentések, Hatodik – feleli Adam. – A hadihajók jelentenek az invázió haladásáról. Ezek felett a városok felett ott az egyik hatalmas hadihajó, hogy támogassa a megszállást, és nem csak ezek…

– Megtörténik? – kérdezi előreülve Marina. – Azt hittem, több időnk van.

– A flotta a Földön van – feleli Adam üres tekintettel.

– Mit jelent az a megőrzési protokoll? – kérdem. – Azt mondtad, megszüntetik Pekingben.

– A megőrzési protokoll Setrákus Ra módszere, hogy megóvja a Földet a hosszú távú megszálláshoz. Ha Pekingben ezt megszüntetjük, az azt jelenti, hogy lerombolják a várost. Ezzel üzennek a többi városnak, amelyek gondot okozhatnak.

– Istenem… – suttogja Marina.

– Egyetlen hadihajó néhány óra alatt lerombol egy várost – folytatja Adam. – Ha…

Elhallgat, a rádióban elhangzó új jelentés felkelti a figyelmét. Nagyot nyel, erőset teker, lehalkítja a mogadori sikerekről szóló jelentések hangját.

Megragadom a vállát.

– Mi az? Mit hallottál?

– New York… – kezdi komoran, megdörzsölve az orrnyergét. – New York: ellenállás Védő-támogatással…

– Azok mi vagyunk! Az John!

Adam a fejét rázza, és befejezi a fordítást.

– Ellenállás Védő-támogatással leküzdve. Behatolás sikeres.

– Ez mit jelent? – kérdezi Marina.

– Nyertek – feleli Adam sötéten. – Elfoglalták New York Cityt.

Nyertek. A szó egyre csak ismétlődik a fejemben.

Ők leigáznak mindent, mi pedig itt rostokolunk.

Nincs jobb célpontom, ezért a műszerfalra csapok oda, ahol tovább zümmög a rádió a mogadoriak előrehaladásáról. A műszerfal szikrázik egyet, Adam riadtan szökken fel a pilótaülésből. Marina feláll, megpróbál átkarolni, de lerázom magamról.

– Hatodik! – kiált utánam, miközben kiugrom a pilótafülkéből. – Még nincs vége!

A Szalmakalap tetején állok, forr bennem a düh, de nincs min kitöltenem. A fényben úszó Szentélyre nézek. Úgy volt, hogy ez a hely számunkra a megváltás. De az ideutazásunk nem változtatott semmin. Majdnem megöltek minket, és most kimaradunk a háborúból. Hányan halnak meg, mert nem vagyunk New Yorkban, hogy segítsünk Johnnak?

Bizsereg a tarkóm. Valaki figyel. Megfordulok, tekintetem végigsiklik a kifutópályán és a többi hajón. Phiri Dun-Ra magához tért, ott van megkötözve, ahol hagytuk.

Rám vigyorog.

Hetedik fejezet

Amikor ella megszólal, energia cikázik át rajtam. Hirtelen megint tudok mozogni. Leugrom a műtőasztalról, és megpróbálom félrelökni az Ellát körülvevő mogadori orvosokat.

A kezem átmegy rajtuk, mintha szellemek lennének. Belemerevednek a térbe, mozdulatlanok, mintha egy pillanatfelvételt látnék. Emlékeztetnem kell magamat, hogy az egész csak a fejemben létezik, vagy Ella fejében, vagy valahol a kettő között. Az álmainkban.

– Ne aggódj miattuk! – szólal meg Ella. Felül, átmegy a mellkasához kötött gépen, aztán a mogokon is, mikor leugrik az asztalról. – Nem is érzem, mit csinálnak velem.

– Ella… – Azt sem tudom, hol kezdjem. Ne haragudj, hogy hagytam, hogy elraboljanak Chicagóban, ne haragudj, hogy nem mentettelek meg New Yorkban…

Átölel, arcocskáját a mellemre szorítja. Ezt legalább igazinak érzem.

– Semmi baj, John! – A hangja szinte ünnepélyes, mint aki beletörődött a sorsába. – Nem a te hibád!

Ott van Ella, akit ölelek, és ott az időbe merevedett Ella, továbbra is a műtőasztalhoz szegezve a mogadori gépek alatt, ellenségeink gyűrűjében. Önkéntelenül elnézek a karomban tartott Ella fölött, és iszonyodva látom mogadori fogságának eredményét. Sápadt, elgyötört, vörösesbarna hajában ősz tincsek. Már látszanak az elfeketedett erek a bőre alatt. Megborzongok, rákényszerítem magam, hogy elfordítsam a tekintetem, és kicsit szorosabban ölelem.

Aztán kibontakozik az ölelésből, és felnéz rám. Ez az énje majdnem olyan, mint ahogy emlékszem rá – tágra nyílt szemű ártatlanság –, bár fáradtságot látok a szemében, egyfajta kimerült bölcsességet, ami legutóbb még nem volt ott. El sem tudom képzelni, min mehetett át.

– Mit csinálnak veled? – kérdezem halkan.

– Setrákus Ra az Ajándékának hívja – Ella undorodva grimaszol. Nézi a válla felett, ahogy kísérleteznek rajta, és a teste köré fonja a karját. – Nem tudom, honnan jön a cucc, amit belém pumpál. Ugyanaz a hibbant genetikai cucc, amiből kinöveszti a tenyészmogokat. Ezzel segített néhány embernek, tudtál erről?

Bólintok. Sanderson védelmi miniszter jut eszembe, és a rákos sejtekre emlékeztető ellenállás a testében, amikor gyógyítottam.

– Veled teszi ezt. A saját… – Ezt a részt még mindig nehezen mondom ki. – A saját húsával és vérével.

– Már másodszor – bólint szomorúan Ella.

Eszembe jut, Ella mennyire nem volt önmaga az ENSZ épületénél zajló csata alatt.

– A nagy nyilvános szereplés előtt tette ezt veled – illesztem össze a kirakós darabkáit. – Begyógyszerezett, hogy ne ronthasd el a nagy pillanatát.

– Büntetésül, mert megpróbáltam elszökni Ötödikkel. Az Ajándék… nehezen tudok tőle koncentrálni, legalábbis amikor ébren vagyok. Nem tudom pontosan, hogyan, de ezzel irányít engem. Az egyik tálentumához lehet köze. Próbáltam felderíteni az összes képességét, John, megpróbáltam megállítani, de…

Behúzza a vállát. Gyengéden a tarkójára teszem a kezemet.

– Minden tőled telhetőt megtettél!

– Aha – horkant fel.

Hosszan nézem a gépet, amihez Ellát kapcsolták, próbálom megjegyezni a részleteket. Talán ha találkozom még valaha Adammel, ő fel tud világosítani, hogyan működik.

– Most nem irányít téged – mutatok körbe a megmerevedett mogadori műtőben. – Ezt te csinálod, még harcolsz ellene.

– El tudtam titkolni előle, hogy telepata vagyok – válaszolja Ella, és egy kicsit kihúzza magát. – Akárhányszor bánt, elbújok a saját fejemben. Gyakorlok. A tálentumaim erősödnek. Éreztelek odalent az Anubis fedélzetéről. Bele tudtalak vonni az… álmomba? Bármi legyen is ez.

– Pont, mint Chicagóban – töprengek, és próbálom megérteni. – De akkor meg kellett érintened.

– Már nem. Azt hiszem, fejlődöm.

Megszorítom Ella vállát. Ennek büszke pillanatnak kellene lennie. Egyedül boldogul, egyedül sajátít el egy ilyen erős tálentumot ilyen fiatalon. De túl szörnyű ez a helyzet egy igazi gratulációhoz.

A műtő ajtaja felé nézek, aztán vissza rá.

– Körbevezetnél? Lehetséges?

– Érdekel a túra? – mosolyog remegve Ella.

– Jó lehet tudni, milyen a hajó. Amikor feljutok ide és megmentelek.

Ella fanyarul felnevet és félrenéz. Remélem, hogy nem adta fel a reményt. Most nem túl jók az esélyek, de nem hagyom, hogy örökre Setrákus Ra házikedvenc unokája maradjon. Találok rá módot. Mielőtt ezt elmondhatnám neki, bólint.

– Körbevezethetlek. Bejártam az egész hajót. Miután láttam, elraktároztam ide – kopogatja meg a halántékát.

A műtőből kilépünk a folyosóra. Rozsdamentes acélfalak tompa vörös fénnyel megvilágítva, rideg, spártai hely. Ella végigvezet az Anubison, megmutatja a megfigyelőfedélzetet, az irányítótermet, a barakkokat. Minden teljesen üres. Próbálok minden részletet az emlékezetembe vésni, hogy térképet rajzoljak, ha felébredek.

– Hol vannak a mogok? – kérdezem tőle.

– A legtöbben lent a városban. Az Anubis most csak minimális személyzettel működik.

– Jó tudni.

Mélyen a hajó gyomrában megállunk egy laboratóriumba néző üvegablak előtt. Odabent a padlót teljesen beborítja egy sűrű, fekete folyadékkal teli medence. Két folyosó szeli át. Mindkettőn különféle műszerek, monitorok és különös módon töltött lézerfegyverek állnak. A folyadékból hosszúkás forma nő ki, halványan tojásra emlékeztet, csakhogy lila bevonat és lüktető fekete erek borítják.

Kezemet a labor üvegére nyomva Ellához fordulok.

– Mi a franc ez a hely?

– Nem tudom. Ide nem enged be. De…

A homlokára szorítja az öklét, mintha erőlködne. A laborban hirtelen alakok tűnnek fel. Fél tucat, gázmaszkot viselő mog áll a folyosókon, némán működtetik a furcsa gépeket. Közöttük ott áll maga Setrákus Ra. Meglátom, és közelebb hajolok az üveghez. Elfojtom a késztetést, hogy megtámadjam, emlékeztetem magam, hogy ez nem a valóság.

– Ez… ez egy emlék? – kérdezem Ellától.

– Valami, amit láttam, aha – feleli. – Azt hiszem… nem is tudom. Fontos lehet.

Setrákus Ra leakasztja a nyakában viselt lopott lorin amulettjeit. Egy pillanatig hatalmas markában méregeti a kék loralit ékszereket. Sok van nála: három azoktól a Védőktől, akiket megölt, a többit pedig a foglyul ejtett Védőktől vette el valamikor. Szinte érzelgősen szemléli a trófeáit.

Aztán bedobja őket a tartályba. Négy kicsi száj nyílik a tojáson és beszívják az amuletteket, elnyelik a ragyogásukat.

– Mi volt ez? – kérdezem Ellát, és úgy érzem, még ebben az álomban is rosszul leszek. – Mikor történt ez? Mit csinál?

Setrákus Ra hirtelen felénk fordítja a tekintetét, és kiabál valamit. A következő pillanatban a többi moggal együtt eltűnik.

– Ekkor kapott rajta, hogy kémkedek – magyarázza Ella az ajkába harapva. – Nem tudom, mit csinált, John. Sajnálom! Minden kicsit… ködös.

Megyünk tovább. Végül Ella elvisz a dokkolóudvarra. Hatalmas terület magas mennyezettel és többsornyi Szalmakalappal. Innen repültek ki azok a mog osztagok, melyek most New Yorkot támadják.

– Mindig itt közlekednek – int Ella a nagy fémajtók felé a dokkolóudvar túlfelén. – Ezeken keresztül talán bejuthatsz, ha nyitva vannak. Ötödikkel innen próbáltunk megszökni.

Megjegyzem a dokkolóajtókat. Csak meg kell találnunk a módját, hogy a mogok kinyissák. Elég könnyen a fedélzetre jutnánk, ha valaki felvisz minket oda.

– Ami Ötödiket illeti… – habozok, nem tudom, hogy Ella mennyit hallott. – Tudod, mit tett?

A kislány az ajkába harap, és a padlót bámulja.

– Megölte Nyolcadikat.

– De neked is segített megszökni – próbálkozom. – Ő…?

– Arra próbálsz rájönni, mennyire gonosz?

– Most épp őt keresem. Ha megtalálom, megpróbálom eldönteni, hogy megöljem-e.

Ella elgondolkodva sétál el tőlem, és egy mélyedést néz a padlón. Gondolom, ott próbáltak elmenekülni Ötödikkel.

– Összezavarodott – mondja aztán. – Nem tudom… Nem tudom, mit tesz majd. Ne bízz benne, John, de ne is öld meg!

Emlékszem, amikor Ella legutóbb beleszippantott az álomállapotba, amikor először jelent meg a tálentuma, és nem tudta irányítani. Még Chicagóban. Akkor nem oda vitt, ahol éppen volt. A jövő egy víziójába ragadtunk, néztük, ahogy Setrákus Ra uralkodik Washington lakóin, egy olyan világban, ahol a mogadoriak nyerték a háborút.

– De tudjuk, mit csinál, nem? – kérdezem ösztönösen ökölbe szoruló kézzel. – Megmutattad nekem. Ötödik visszamegy Setrákus Rához. Az ellenségnek dolgozik. Elfogja Hatodikat és Samet…

Elhallgatok, nem akarom tovább felidézni az emléket, amikor tanúja voltam a barátaim kivégzésének. Nem akarok emlékezni arra az átkozott próféciára, hogyan veszítünk. Ella a fejét rázza. Szóra nyitja a száját, és rájövök, hogy valami nagyon fontosat nem mondott el.

– Az a jövő már nem létezik, John – szólal meg rövid hallgatás után. – A vízióim… nem olyanok, mint a rémálmok, amiket Setrákus Ra rátok küldött. Nem is próféciák. Nem vagyunk beléjük zárva, mint Nyolcadik volt. Előérzetek. Lehetőségek.

– Honnan tudod?

Ella elgondolkodik.

– Nem tudom biztosan. Te honnan tudod, hogy kell tűzgolyókat gyártani? Egyszerűen csinálod. Ösztönösen.

Lépek egyet felé.

– Tehát az a vízió Washingtonról, amiben mindenki halott és te…?

– Már nem látom. Valami a jelenben megváltoztatta, hogy mi fog történni.

– Ha ez a tálentum olyan, mint a Lumenem… – Elkerekedik a szemem, ahogy mérlegelem a lehetőséget. – Most már tudod irányítani a látomásokat? Ha akarsz, bele tudsz nézni a jövőbe?

Ella a homlokát ráncolja, mintha nem lenne benne biztos, hogyan írja le, amit látott.

– Nem irányítani tudom. A víziók… nem megbízhatóak. Nem tudom, hogy én vagyok-e az oka, mert még csak tanulom, vagy mert olyan bizonytalan a jövő. Bárhogy van is, sokat kutattam benne…

Most már tudom, miért olyan kimerült Ella még ebben az álomtérben is, miért ilyen koraérett hirtelen. Korábban említette, mennyi időt töltött a saját biztonságos elméjében. Eltűnődöm, abból vajon mennyit küzdött a jövő vízióival. Gyötrelmes lehet annyi lehetőséget átrostálni.

– Mit kerestél? – kérdezem tőle.

Ella habozik, kerüli a tekintetemet.

– Én… látni akartam, létezik-e olyan jövő, amelyikben meghalok.

– Ella, ne! – szólok rá élesen, Ötödik mesélt nekem a kifacsart lorin védővarázslatról, amit Setrákus Ra magán és Ellán alkalmazott. Összeköti őket, ezért Ellát kell megölnünk, hogy eljussunk hozzá. – Találunk rá módot, hogy megtörjük a varázslatot. Kell lennie gyenge pontnak!

A kislány a fejét rázza, nem hisz nekem. Vagy talán már tudja, hogy tévedek.

– Nem helyezem magam az egész világ elé, John. Látni akartam a jövőt, ahol Setrákus Rát megölték, a következményektől függetlenül. – Most egyenesen rám néz, a tekintete lángol. – Látni akartam a jövőt, ahol valakinek van mersze megtenni azt, amit meg kell tenni.

Nagyot nyelek. Nem biztos, hogy tényleg hallani akarom Ella víziójának részleteit, de nem állom meg, hogy ne kérdezzem meg.

– Mit… mit láttál?

– Sok mindent – feleli Ella megnyugodva. A tekintete távolságtartó lesz, ahogy megpróbálja elmagyarázni, milyen látni a jövőt. – A víziók homályos lehetőségként kezdődnek. Azt hiszem, több millió van belőlük. Van, amelyik állandóbb, mint a többi. Azokat látom én. Azokat, amelyek… nem is tudom… valószínűek? De még az sem garancia. Emlékszel a jövőre, amit Chicagóban láttunk. Valóságosnak tűnt, amit lehetetlen elkerülni, világos, mint a nap. Most már nyoma sincs. A jövő túl sokat változott. És állandóan változik.

Megfájdul a fejem. Már abba majdnem beleőrülök, hogy Ellát hallgatom. Kellene egy Cêpan, aki segít neki irányítani ezeket a mentális tálentumokat, mielőtt megőrjítik. Viszont legalább megússzuk azt a sivár jövőt, amit én láttam. De mit kapunk cserébe?

– Ella, láttad, hogy meghalsz?

Habozik, és a félelemtől összeszorul a gyomrom.

– Igen – feleli. A teste reszket. Rádöbbenek, hogy a visszafojtott sírástól. Leguggolok elé, és a vállára teszem a kezem.

– Nem történik meg – erősködöm a tőlem telhető leghatározottabban. – Megváltoztatjuk a jövőt!

– De nyerünk, John!

Ella megragadja a kezemet. Szabad folyást enged a könnyeinek. Abból, ahogy rám néz, és ahogy a kezemet szorítja, rájövök valamire: nem magát sajnálja.

Hanem engem.

– Nagyon fog fájni neked, John – mondja elcsukló hangon. – Erősnek kell lenned.

– Én vagyok az? – Nem hiszem el. – Én…?

Még a kérdést sem tudom befejezni. Elrántom a kezem. Sosem bántanám, még akkor sem, ha ez azt jelentené, hogy megnyerjük a háborút.

– Kell lennie más megoldásnak. Használd a tálentumodat, és keress nekünk jobb jövőt!

– Nem érted… – rázza a fejét.

Ella egy szempillantás alatt megváltozik. Úgy néz ki, mint a műtőasztalon elterülő lány, fekete folyadék kígyózik a bőre alatt. Nehezen koncentrál rám. Körülöttünk a dokkolóudvar furcsán ködös és olvadni kezd.

– Ella? Mi történik?

– Az Anubis hatótávolságon kívül kerül – magyarázza a kislány összehúzott szemmel, próbálja felerősíteni köztünk a telepatikus kapcsolatot. – Elveszítelek! Gyorsan! Még valamit látnod kell!

Elkapja a kezemet, és a dokkolóudvar bejárata felé rohanunk. Átlépünk rajta és…

Por ropog a lábam alatt. A nap forrón tűz a tarkómra, a levegő ragacsos és párás. Szédítő az Anubis steril félhomálya után hirtelen a dzsungel forróságába kerülni. Minden élénkzöld, trópusi madarak rikoltoznak hangosan. A dzsungelbe vágott kifutópályán állok. Egy sor mogadori Szalmakalap fekete páncélja csillan meg a napfényben.

A tekintetemet a kifutópályától néhány méterre álló mészkő piramis vonja magára. Az összes mog jármű biztonságos távolságban áll az építménytől. Ösztönösen felismerem a templomot, bár én magam még sosem láttam. Talán csak képzelem, de mintha valami mélyen a több évszázados maja épület alatt engem hívogatna. Biztonságban érzem itt magam.

– Ez a Szentély – szólalok meg csendes, áhítatos hangon.

– Igen – feleli Ella, és ő is a templomot csodálja.

– Hatodik, Marina és Adam… – Elhallgatok, mert eszembe jut, hogy Ella sosem találkozott mogadori szövetségesünkkel. – Adam…

– Tudom – feleli rezzenéstelen hangon. – Hamarosan találkozunk.

– Oké, szóval, épp itt voltak – folytatom körülnézve, barátaim nyomait keresve. – Mostanra valószínűleg visszafelé tartanak. Megmutatod, mit tettek, hogy mit csináltak, amivel tálentumokat adtak az embereknek?

– Ez nem a múlt, vagy a jelen, John. A jövőben járunk. Ezt nagyon-nagyon tisztán látom.

Tudhattam volna, hisz fent van a nap. Szembefordulok Ellával, érzem, hogy nem azért hozott ide, hogy jó híreket mondjon.

– Miért mutatod ezt meg nekem?

– Ezért.

Ella felmutat az égre a Szentélytől északra. Az Anubis lassan halad a templom felé, akár az egyébként kék és felhőtlen égen úszó viharfelhő. A lábam megrándul, a reflexeim még mindig azt súgják, fedezékbe, miután alig éltem túl egy bombázást New Yorkban. Kényszerítem magam, hogy állva maradjak és figyeljem a közeledő hajót.

– Mikor? – kérdezem Ellát. – Mikor történik ez?