A csábító vihar

Õsz elején levelet kaptam Mont-Reál grófnőtől: meghívott, töltsék el néhány napot Pasean nevű birtokán. A grófnő ragyogó társaságot ígért, s jelezte, ott lesz a lánya, akiből szép és szellemes, gyönyörű szemű velencei dáma lett, s aki megvigasztalja azért, hogy a másik gyermeket el kellett veszítenie. Eleget tettem a meghívásnak s Paseonban valóban örömet és vidámságot találtam.

A kertben csatlakoztam a jókedvű társasághoz Barátságosan fogadtak, s ettől olyan jó hangulatba kerültem, hogy egészen vacsoráig szórakoztattam őket. Különösen az derített fel, hogy az asztalunknál foglalt helyet egy fiatal házaspár; a menyecske arca és viselkedése rögtön megragadott.

A fiatalasszony tizenkilenc vagy húszéves volt s az egész társaság figyelmét felkeltette furcsa modorával. Sokat beszélt, rengeteg tanulságos történetet ismert, melyet rajta kívül senki, s Tudását mindenki előtt csillogtatni akarta; mindezeken túl buzgón vallásos volt és szerelmes a férjébe, s nem volt képes elrejtem, milyen rosszul érzi magát, amikor a férfinak egy másik nőn akadt meg a szeme. A férj együgyű alak volt, aki talán szerette a feleséget, ő azonban úgy érezte, közönyösnek kell mutatkoznia, s merő hiúságból örömet talált abban, hogy okot ad a féltékenységére. Bizonyára attól felt ostobának tartják, ha ezt az érzést nem tudja felkelteni a férfiban. A vidám társaság zavarta, mert a hangulatról egyedül ő akart gondoskodni. Amikor szóba elegyedtem vele, nem akarván korlátoltnak tűnni, figyelmesen meghallgatott, de mindig rosszkor nevetett a tréfáimon. Különös viselkedése, ügyetlensége és elbizakodottsága vágyat ébresztett bennem, hogy közelebbről is megismerjem, ezért udvarolni kezdtem neki.

Apróbb és nagyobb dolgokban igyekeztem a kedvében járni, s figyelmességeim, de még a fintoraim is nemsokára köztudottá tették a társaságban, hogy a kegyei után sóvárgok. Nyilvánosan figyelmeztették a férjet, aki rettenthetetlennek igyekezett mutatkozni, s úgy tett, mintha tréfálnának vele, hallván, hogy én félelmetes hódító vagyok. A magam részéről adtam a szerényei és olykor a tudatlant. Ő kitartott a szerepe mellett, s kifejezetten felszólított, hogy sürgölődjek csak a felesége körül, aki eközben furfangosan mosolygott.

Már öt vagy hat napja kitartóan udvaroltam neki, amikor a kertben, séta közben óvatlanul említést tett nekem arról, mennyire nyugtalan a férje viselkedése miatt. Baráti hangon azt mondtam neki, legjobban úgy nevelheti meg őt, hogy ha nem veszi észre vonzódását a nővére iránt, s úgy tesz, mintha szerelmes lenne belém; hogy még jobban rábírjam tanácsaim követésére, felhívtam a figyelmét, hogy mindazt, amit javasolok, nehéz végrehajtani, s nagyon okosnak kell lennie ahhoz, hogy valaki eljátsszon egy ilyen képmutató szerepet. Érzékeny pontot érintettem mert biztosított, hogy csodálatosan játszik majd; fogadkozása ellenére olyan rossz alakítást nyújtott, hogy mindenki észrevette, a terv tőlem származik.

Amikor a kert sétányán egyedül maradtunk, s biztos voltam benne, hogy senki sem lát, gyakorolni akartam vele a szerepét, mire a menekülés veszedelmes eszközével élt: egyedül hagyott és csatlakozott a társasághoz; ennek következtében amikor feltűntem, kigúnyoltak, hogy felsült szoknyavadász vagyok. Mihelyst alkalmat találtam rá, a szemére hánytam menekülését, s tudtára adtam, mekkora győzelemhez juttatta így a férjét. Dicsértem az eszét, s sajnáltam, hogy rossz nevelést kapott; azt mondtam neki, hogy én csak a jó társaság stílusában és modorában bántam vele, s a szelleme rendkívül nagy hatással volt rám; de legszebb bókjaimat végighallgatva a tizedik vagy a tizenegyedik napon zavarba ejtett, mondván, hogy pap lévén tudhattam, hogy minden szerelmi viszony halálos bűn, s mert Isten mindent lát, ő nem akar sem elkárhozni, sem pedig annak kitenni magát, hogy gyóntatójának el kelljen mesélnie azt, hogy egy pappal paráználkodott. Megjegyeztem, hogy bár abbéruha van rajtam, nem vagyok felszentelt pap, de sarokba szorított, amikor fejemre olvasta, mekkora bűn az, amit elkövetni szándékozom; ahhoz már nem voltam elég bátor, hogy ezt is tagadjam, s így be kellett fejeznem a vitát.

Átgondoltam a történteket, s ettől hamar megnyugodtam. Viselkedésemet az asztalnál észrevették, s az öreg gróf, aki szívesen tréfálkozott, hangosan kijelentette; ez arra utal, dűlőre jutottam a szépasszonnyal. Úgy ítéltem meg, ez a fordulat kedvez nekem, s elmondtam az én kegyetlen szenteskedőmnek, hogyan vélekednek rólunk; azt hittem, ezzel az ügy lezárul: de a véletlen jobb befejezésről gondoskodott, s más véget adott cselszövésemnek.

Áldozócsütörtök napján együtt meglátogattuk Bergali asszonyt, akinek költői tehetségét széles körben ismerik Itáliában. Még aznap visszaindultunk Paseanba, s csinos menyecském egy négyüléses kocsiban akart helyet foglalni, amelybe előzőleg már felszállt a férje és a nővére, míg én egyedül maradtam volna egy kétkerekű kocsiban. Nagy lármát csaptam: hangoztattam, hogy milyen bizalmatlanság lenne ez velem szemben, s a társaság mellém állt, mondván, hogy nem sérthet meg engem. A fiatalasszony felszállt mellém, én pedig azt mondtam a kocsisnak, hogy a legrövidebb úton akarok menni, ezért váljon külön a többi fogattól, s menjünk az erdőn át. Amikor elindultunk, az idő szép volt, de egy fél órán belül olyan vihar támadt, ami délen gyakori: úgy tűnik, mintha fel akarná forgatni a földet és az elemeket, de végül nyomtalanul eloszlik, s az ég újra derűs lesz, a levegő pedig kitisztul; ekképp sokkal több jót tesz, mint amennyi rosszat.

- Ó, Istenem! - kiáltott fel a menyecském -, utolér bennünket a vihar.

- Igen, bár a kocsinak van teteje, az eső el fogja áztatni a szép ruháját; nagyon sajnálom.

- A ruhám miatt nem aggódom, de a mennydörgéstől félek.

- Fogja be a fülét.

- És a villanások?

- Kocsis, van itt a közelben valami fedett hely, ahová behúzódhatnánk?

- Itt nincsenek házak, uram, csak egy félmérföldnyire innen; de mire odaérünk, a vihar elvonul.

Nyugodtan folytattuk az utunkat, a villámok pedig egymást követték, a menny dörgött és a menyecske reszketett. Az eső szakadni kezdett: levettem a kabátomat, hogy betakarjam a fiatalasszony hátát, de abban a pillanatban megrettentünk egy villámtól, mert a mennykő száz lépésre sújtott le tőlünk. Szegény útitársnőm haja égnek állt, s görcsös rángások vettek erőt rajta. Rámvetette magát, s szorosan átölelt. Lehajoltam, hogy felemeljem a leesett kabátot, s kihasználva a körülményeket, ráterítettem. Tett egy mozdulatot, hogy lelökje magáról a kabátot, de abban a pillanatban újabb villám csapott le, s már ahhoz sem volt ereje, hogy megmozduljon. Úgy tettem, mintha csak még jobban be akarnám takarni a kabáttal, magamhoz vontam; s mert a kocsi mozgása segítette a mozdulataimat, a lehető legszerencsésebb testhelyzetben simult hozzám. Nem késlekedtem, s azt színlelve, hogy az órámat igazítom meg a mellényzsebemben, felkészültem a támadásra. Ő is megérezte, hogy ha gyorsan meg nem akadályozza a rohamot, már nem tud visszavonulni, tett még egy kísérletet a menekülésre; én azonban megragadtam, és azt súgtam a fülébe: ha nem színleli, hogy elájult, a kocsis visszafordul és mindent meglát, s meghagyva neki azt az örömet, hogy istentelennek gonosznak és minden egyébnek nevezzen, ami csak az eszébe jut, a lehető legteljesebben, egy atlétának is dicsőségére váló győzelmet arattam.

Az eső továbbra is szakadt, s mert az erős szél szembe fújt velünk, arra kényszerült, hogy továbbra is hozzám simuljon; eközben azonban azt mondta nekem, hogy elvettem a becsületet, mert a kocsis mindent észrevett.

- Én végig figyeltem, eszébe sem jutott, hogy visszaforduljon, ráadásul a kabát eltakart bennünket; legyen esze s tegyen úgy, mintha elájult volna, mert nem engedem el.

Úgy tűnt, beletörődik az elkerülhetetlenbe, és megkérdezte tőlem, hogyan merem kihívni az ég haragját.

- Az ég egyetért velem - mondtam neki. Már hajlott, hogy elhiggye, igazat mondok; az ijedtsége elmúlt, s megérezve elragadtatásomat, megkérdezte, hogy végeztem-e már vele. Mosolyogva azt mondtam neki, hogy még nem, s azt akarom, hogy a vihar végéig érezzen együtt velem.

- Egyezzen bele, különben ledobom a kabátot.

- Szörnyű ember, az életem végéig szerencsétlenné tett, most már elégedett?

- Nem.

- Mit akar még?

- Tömérdek csókot.

- Milyen szerencsétlen vagyok! Tessék, legyen vele boldog.

- Mondja azt, hogy megbocsát, s vallja be, hogy osztozott velem a gyönyörökben.

- Maga azt jól tudja; igen, megbocsátok.

Ekkor visszaadtam a szabadságát, eközben bizonyos szívességeket tettem neki, s kértem hasonlóképp cselekedjék; mosolyogva engedelmeskedett.

Mondja, hogy szeret - kérleltem.

- Nem, mert maga ateista és a pokolra jut.

A szép idő visszatért, és a rend helyreállt.

Megcsókoltam a kezét, és azt mondtam neki, nem kell félnie, a kocsis semmit sem látott, s hogy biztos vagyok benne, kigyógyult a mennydörgéstől való félelméből, s nem fogja senkinek sem elárulni a gyógyulása titkát. Azt felelte, meg van győződve arról, hogy soha nőt még nem gyógyítottak még ezzel a gyógyszerrel.

- Ezer év alatt egymilliószor megtörténhet ilyesmi. Őszintén megmondom, hogy amikor felszálltam a kocsiba, számítottam erre a fordulatra, mert semmi más olyan eszközt nem láttam, amelynek segítségével a magamévá tehettem volna. De vigasztalódjon, s higgye el, hogy nincs az az ijedős asszony, aki a maga helyében ellen tudott volna állni.

- Elhiszem, de a jövőben csak a férjemmel utazom.

- Rosszul teszi, mert a férjének eszébe sem jut majd, hogy úgy vigasztalja meg, ahogy én.

- Ez igaz. Különös módon kerültem magával közelebbi ismeretségbe; de többé nem utazunk négyszemközt.

Ilyen társalgás közepette érkeztünk meg Paseanba egy órával a többiek előtt. Leszálltunk, s a menyecske szaladt, hogy a szobájába zárkózzon, mialatt egy aranyat kerestem az erszényemben a kocsis számára. Láttám, hogy nevet.

- Min nevetsz? - kérdeztem tőle.

- Tudja azt maga jól

- Jól van, itt egy dukát, és egy szót se szólj.