7

Két vagy három nappal azután, hogy a McRae-ügy megoldódott, Vicet felhívta a nyomdában egy bizonyos Cassel úr. Cassel úr azt mondta, hogy az East Lyme-i Binkley Ingatlanügynökség alkalmazottja, és Vic nevét adták meg neki, hogy nála informálódjon egy Charles De Lisle nevű illetőről, aki bérbe akarta venni az egyik házukat.

– Charles De Lisle? – kérdezte zavartan Vic. Sohasem hallott még erről az emberről.

– Elnézését kérem, amiért a munkahelyén zavarom, Van Allen úr, de a feleségét nem találtuk otthon. Az irataimban tulajdonképpen az ön hitvesének a neve szerepel, de úgy gondoltam, esetleg ön is meg tudná adni számunkra a megfelelő garanciákat. Elmondaná, milyennek látja a fizetőképességét? Tudja, hogy van ez… Kell valamit mondanunk a ház tulajdonosának.

Vicnek hirtelen beugrott: így hívják a Lord Chesterfield új zongoristáját.

– Én valójában… Úgy gondolom, megbízhatnak benne. Beszélek majd délben a feleségemmel, és megkérem rá, hogy hívja vissza önöket délután.

– Nagyszerű. Igazán lekötelezne, Van Allen úr. Nagyon köszönöm, viszonthallásra.

– Viszonthallásra – Vic letette.

Stephen már várt rá néhány papírmintával. Együtt vizsgálgatták a lapokat. Egy kétszáz wattos izzó elé tartották őket, hogy megbizonyosodjanak róla, mindenütt egyforma vastagok. A papírt már a Greenspur Press következő könyvéhez válogatták, a Bard College egyik fiatal tanára, Brian Ryder verseskötetéhez. Stephennek jobb szeme volt, hamarabb észrevette a brutális fényben az anyag erezetének apró hibáit, de Vic jobban bízott magában, ha a papír általános minőségét és tintafelvevő képességét kellett megítélni. Hatféle papírt néztek meg, négyről gyorsan eldöntötték, hogy nem megfelelő, végül megállapodtak, hogy a maradék kettőből melyik az igazi.

– Máris elküldjem a megrendelést? – kérdezte Stephen.

– Azt hiszem, nem ártana. A múltkor is egy örökkévalóságig tartott, mire szállítottak.

Vic visszaült az íróasztalához. Négy udvarias elutasítást kellett megírnia három költőnek és egy regényírónak, akik a múlt hónapban küldték el neki a kézirataikat. Vic mindig maga írta az elutasító leveleket, és kézzel; utálta a dolgot, de nem akarta vele terhelni Stephent, meg aztán úgy gondolta, hogy a kiadó udvarias, kézzel írott levele az egyetlen civilizált forma, ha olyan embereknek kell válaszolnia, akiknek a művét kénytelen volt visszautasítani. A beküldött munkák nagy része jó volt, némelyik nagyon jó. Vic szerette volna kiadni őket, de nem tudott mindent megjelentetni, ami tetszett neki, így aztán ezeket a szerzőket igyekezett használható tanácsokkal ellátni, melyik kiadóhoz küldjék az írásaikat. A levelekbe nagyjából ilyesmi került: „… mint azt bizonyára Ön is tudja, a Greenspur Press meglehetősen kicsi kiadó. Mindössze két kézinyomdánk van, és a lassú munkamenet miatt évente legfeljebb négy kiadványt tudunk megjelentetni…”. Vic igyekezett szerény, ugyanakkor korrekt hangnemben fogalmazni, hogy a levelek hangvétele összhangban legyen a Greenspur Press szellemiségével, de valójában nagyon is büszke volt a lassú és alapos munkamenetre meg arra, hogy a Greenspur Pressnél öt napig tartott tíz oldal szedése.

Vic még ennél is büszkébb volt Stephen Hinesra, és hálát adott a gondviselésnek, amiért sikerült rátalálnia. Stephen harminckét esztendős volt, házasember, egy kisgyerekkel. Csendes fickó volt, hihetetlen nyugalma és végtelen türelme tette tökéletesen alkalmassá a nyomdai munkával járó folytonos bíbelődésre és javítgatásra. Olyan aprólékos volt, mint Vic, és a vállalkozás nehéz első két évében, amikor egyedül dolgozott, Vic elképzelni sem tudta, hogy valaha is találhat embert, aki olyan lelkiismeretes, mint ő maga. Aztán egy napon, hat évvel ezelőtt, Stephen váratlanul megjelent, és munkát kért tőle. Korábban Brooklynban dolgozott, egy kisebb kereskedelmi nyomdában. Azt mondta, szeretne letelepedni a környéken, és úgy gondolta, jól elboldogulna a Greenspur Pressnél. Vic a törvényes alapbérrel vette fel, de két hét múlva húsz százalékkal felemelte a fizetését. Stephen nem akarta elfogadni az emelést. Imádta a nyomdát, imádta a zöld, hegyes vidéket – azt mondta, Arizonából származik, és az apja farmját egy homokvihar pusztította el –, és még nőtlen volt. Egy évvel azután, hogy dolgozni kezdett, elhozta New Yorkból barátnőjét, Georgianne-t, és összeházasodtak. Vic volt Stephen tanúja. Georgianne tökéletesen illett a férjéhez. Csendes volt, szerény, és ugyanúgy szerette a környéket, mint Stephen. Vettek egy kis házat Little Wesley és Wesley közt az erdő közepén, egy hatalmas birtokon, és Stephennek a saját kezével kellett megtisztítania az utat, hogy autóval eljussanak a házig. Vic segített neki, hogy előteremtse a vételárat, és a kölcsön háromnegyed részét Stephen azóta már visszafizette. Mélységesen ragaszkodott Vichez, bár ezt sohasem mutatta ki. A ragaszkodása inkább csak abból derült ki, hogy nagy tisztelettel viseltetett Vic iránt. Egészen addig „uram”-nak szólította, amíg néhány hónap múltán Vic meg nem eresztett egy tréfás megjegyzést. Azóta Vic se nem „Van Allen úr”, se nem „Vic”: szemtől szembe Stephen inkább nem használt semmilyen megszólítást.

A Greenspur Press másik alkalmazottja az öreg Carlyle volt. Az apró termetű, hajlott hátú, hatvan körüli hajléktalan férfit Vic Wesleyben szedte fel az utcáról. Carlyle kéregetett, egy negyeddollárost koldult, hogy italt vehessen. Vic vett neki egy italt, és beszédbe elegyedett vele, végül felajánlotta neki, hogy dolgozzon nála a nyomdában, takarítóként és mindenesként. Carlyle elfogadta az ajánlatot. Alkoholfogyasztása azóta évi két alkalomra korlátozódott: a karácsonyra és a születésnapjára. Családja nem volt, és éppen elég fizetést kapott ahhoz, hogy kényelmesen eléldegélhessen abban a szobában, amelyet egy idősebb asszonytól bérelt Little Wesley északi részén. A négy év alatt, amit Carlyle a cégnél töltött, munkaköre kibővült a postabontással, a nyomdagépek olajozásával, segített Stephennek az egyszerűbb nyomdai munkákban, és ő hordta a csomagokat is a vasútállomás és a nyomda közt. Egy idő után tűrhetően elvezetgette a nyomda kisteherautóját, egy Dodge-ot, amely mindig ott állt az üzem hátsó bejáratánál. Vitatható volt, hogy megdolgozott-e a heti hatvandolláros fizetségért, de a Greenspur Press nem üzleti megfontolásból tartotta Carlyle-t. Vic úgy vélte, amikor munkát adott neki, sokat tett azért, hogy megédesítse az öreg Carlyle utolsó éveit, holott már senki más nem alkalmazta volna. Az öregnek alig volt valami a rovásán: egyszer-kétszer belevezette a Dodge-ot az út végén a vízelvezető csatornába, kétszer egy évben lerészegedett, és bagót rágott – megrögzött bagórágó volt, úgyhogy a gépterem közelében tartott is egy köpőcsészét, amelyet ésszerű időközönként kitakarított. Ennyi galiba mellett akár élete végéig is ott maradhatott a nyomdában.

A nyomda maga egyszintes, sötétzöldre festett épület volt, úgyhogy csaknem teljesen összeolvadt a körülötte sűrűn növő fákkal. Furcsa formája volt, eredetileg ugyanis pajtának építették, és mezőgazdasági szerszámokat tároltak benne. Most ez volt a gépterem, és itt kaptak helyet a szedőtáblák is. Vic az egyik végén hozzátoldott egy négyzetes alaprajzú kis szobát irodának, a másik végén meg egy ugyanilyen helyiséget papír- és betűraktárnak. Eső ellen szigetelőanyaggal borította a tetőt, aztán az egészet befedte kátrányszövettel, és befestette zöldre. Az üzemet körülbelül kétszáz méter hosszú, kátyús utacska kötötte össze a valamivel szélesebb földúttal. Vic autóval tíz perc alatt ideért otthonról.

Aznap, amikor felhívták Charles De Lisle miatt, Melinda délután egykor nem volt otthon. Vic egyedül ebédelt, és egy könyvet olvasott evés közben. Furcsa rossz érzés kerítette hatalmába. Mintha valaki ott állna mögötte, és nézné, ahogy fel-alá jár az üres házban. Feltette a lemezjátszóra a gregoriánokat, jól feltekerte a hangerőt, hogy odakint is hallja a zenét, aztán kiment, és bevitte a növényeket garázsba, éppen három óra előtt. Melinda semmilyen üzenetet sem hagyott neki. Vic még a felesége szobájába is benézett, noha még sohasem fordult elő, hogy Melinda ott hagyott volna üzenetet. Rendszerint a nappaliba, a padló közepére tett egy cetlit.

Vajon Charles De Lisle-lel van? A kérdés úgy tört Vic tudatának a felszínére, mint tenger mélyéről a légbuborék, a szavak kellemetlen kis pukkanásokkal pattantak szét a fejében. Miért jutott ez eszébe? Megpróbálta felidézni Charles De Lisle-t, de már csak halványan emlékezett rá. Keskeny, sötét arc, erősen zselézett haj. Vicnek rémlett, hogy a zongorista olasz banditára emlékeztette. Csak egyszer látta, valamelyik délután úgy három héttel ezelőtt, amikor Melindával megittak egy koktélt a Lord Chesterfieldben. Melinda semmiféle megjegyzést nem tett a zongorajátékára, és ez meglehetősen szokatlan volt.

Megpróbált nem gondolni Charles De Lisle-re, nem akarta, hogy úrrá legyen rajta a gyanakvás, mindaddig, amíg nem volt rá jó oka. Melindát mindig ártatlannak tekintette, hacsak be nem bizonyosodott, hogy bűnös.

Az asszony még akkor sem volt otthon, amikor Vic este háromnegyed hétkor hazaért. Trixie már több mint két órája megérkezett, és Vic megkérdezte tőle, tud-e valamit az anyjáról.

– Nem én – válaszolt közönyösen a kislány. Hason feküdt a padlón és a New Wesleyan viccoldalát olvasgatta.

Trixie már hozzászokott, hogy anyja a legváratlanabb időpontokban tűnik el otthonról. Élete nagy részében így volt.

– Mit szólnál egy parti szókirakóshoz? – kérdezte Vic.

Trixie felnézett rá, látszott rajta, hogy alaposan elgondolkodik a problémán. Tojásdad, napsütötte arcáról egy makkszem jutott Vic eszébe. Egy pompás, fényes, frissen érett makkszem, amely épp most pottyant le a fáról. Kis hegyes csúcsa Trixie álla, sapkája a kislány egyenes szálú haja, amelyet nemrégen vágtak le egészen rövidre, úgyhogy csak a füle közepéig ért.

– Na jó – mondta végül Trixie, majd fürgén felpattant, és levette a könyvespolcról a játékot.

Megszólalt a telefon, Vic felvette. Melinda volt.

– Nyolc körül érek haza, Vic. Nyugodtan egyél, ha akarsz, de viszek magammal valakit egy italra. Persze, csak ha téged nem zavar – tette hozzá nehezen forgó nyelvvel, úgyhogy Vic biztos volt benne, megivott már néhány pohárral. – Rendben?

– Rendben – mondta a férfi. Pontosan tudta, kit visz haza a felesége. – Jól van, akkor nemsokára találkozunk.

– Viszlát.

Vic letette a kagylót.

– A mama csak egy óra múlva ér haza – közölte Trixie-vel. – Nem vagy még éhes?

– Nem vagyok éhes – mondta Trixie.

A kislány nagyon szerette a közös vacsorákat. Órákig képes volt várni – noha Vic csak kilencig engedte, hogy fent legyen –, hogy együtt vacsorázhasson a szüleivel. Általában fél kilenc körül szoktak enni, de Vic úgy vélte, aznap este ez nemigen jön össze. Kényszerítette magát, hogy a játékra figyeljen. Saját szabályaik szerint Trixie kettőt léphetett az apja minden lépése után, hogy egyenlőbbek legyenek az esélyek. Vic szerint már most jobb volt helyesírásban, mint az anyja, de erről diplomatikusan hallgatott Trixie előtt. Egyébként már hároméves korában megtanította olvasni a kislányt. Jócskán benne voltak már a második játszmában – Trixie közben csokis fánkot eszegetett ketchuppel –, és teljesen besötétedett, amikor Vic hallotta, hogy két autó kapaszkodik fel a házhoz.

– A mama vendéget hoz.

– Kit?

– Nem tudom, csak mondta, hogy hoz valakit. Te lépsz, Trix.

Hallotta Melinda vontatott, mély hangját, lépteit a köves úton, aztán nyílt az ajtó.

– Sziasztok – kiáltott be Melinda. – Gyere be, Charley. Vic, bemutatom Charley De Lisle-t. Charley, ő a férjem – hadarta csaknem unottan.

Vic felállt.

– Örvendek.

Charley valamit mormogott, és biccentett. Zavartnak látszott. Harmincöt körül lehetett, vékony volt, nem túl magas. Egymáshoz közel ülő szemei kissé alattomos pillantással néztek a világba középen összenőtt, sötét szemöldöke alól.

– Charley a Lord Chesterfield zongoristája – mondta Melinda.

– Igen, tudom. Hogy tetszik itt, a városunkban? – kérdezte barátságosan Vic.

– Nagyon tetszik – mondta Charley.

– Ülj le, Charley! Vic, nem adnál nekünk valami innivalót? Mit kérsz, Charley?

Charley azt motyogta, hogy jól esne neki egy kis rozspálinka vízzel. Vic kiment a konyhába, hogy elkészítse az italokat. Charleynak kitöltötte a whiskyt, utána Melindának és magának is kevert egy-egy Scotch-ot szódával, Trixie-nek meg egy pohárba narancslevet öntött. Amikor visszament a szobába, Trixie még mindig a szoba közepén állt, és ártatlan gyermeki kíváncsisággal bámulta Charles De Lisle-t. Vic egy tálcán körbevitte az italokat.

– Ma felhívott valaki, és Ön felől érdeklődött – mondta Vic Charleynak.

Charley zavart meglepetéssel nézett rá.

– Egy ingatlanügynök kérdezte, hogy tudok-e magáról valamit. Sajnos nem szolgálhattam neki megfelelő referenciával – Vic barátságosan mosolygott.

– Ó, egek! Ezek téged hívtak fel? – Melinda felkacagott. – Bocs, Vic, majd én elintézem holnap – folytatta bosszankodva. –, de Charley közben talált magának házat. Holnap költözik be egy csodálatos erdei villába. Ugye ismered azt a kis házat? Itt van negyedórányira, East Lyme-tól délre, úgy három kilométerre. Rémlik, mintha egyszer elvittelek volna oda, hogy megmutassam neked. Tudtam, hogy tavasz óta kiadó, és úgy gondoltam, Charelynak is jobb lenne, mint egy szálloda, mert még hat hétig itt marad. Nagy nehezen kiderítettem, melyik ingatlanügynökség foglalkozik vele, és végül sikerült megszereznem. Charley teljesen odavan érte – mondta Melinda, és közben hanglemezeket válogatott.

– Egészen jól hangzik – mondta Vic.

Melinda nyilván valaki másnak mutatta meg a házat, gondolta. East Lyme-tól három kilométerre délre, ez annyit tesz, hogy három kilométerrel közelebb van Little Wesleyhez, mint hitte. Aztán megpróbált másra gondolni, nagyon erősen próbálta. Nem volt rá oka, hogy ellenszenvvel viseltessen De Lisle úr iránt. De Lisle úr különben is úgy nézett ki, mint aki a saját árnyékától is megijed.

Melinda közben kiválasztott néhány zongorafelvételt, feltette az egyiket, és a kelleténél kicsit hangosabbra állította a hangerőt. Amikor véget ért az első lemez, megkérdezte Charley-t, tudja-e, ki volt a zongorista. Charley tudta.

Vic kiment, hogy újabb italt készítsen Melindának és magának. Charley csak szopogatta a sajátját. Amikor visszament a szobába, a felesége éppen akkor szólt rá Trixie-re:

– Miért nem mész be a szobádba játszani? Iszonyú nagy felfordulást csinálsz itt.

Trixie a kandalló előtt gépiesen építgetett valamit a szókirakós játék kockáiból. Kelletlenül felsóhajtott, és lassan elkezdte visszarakosgatni a kockákat a dobozba. Olyan lassan, hogy ebben az iramban talán húsz percig is eltarthatott a pakolás.

– Nem mérgezett az italod – fordult oda Melinda Charleyhoz.

– Tudom – a zongorista mosolygott –, de vigyáznom kell a fekélyem miatt. Meg aztán este még dolgozom.

– Azért remélem, velünk vacsorázol, hiszen csak tizenegykor kezdesz. Hat perc alatt átérhetsz Ballingerbe.

– Rakétával talán – mondta Vic mosolyogva. – Ha életben akar maradni, jobban teszi, ha húsz percet szán az útra.

– Charley ma éjjel tizenegytől éjfélig Ballingerben lép fel, a Lincoln szállodában – közölte Melinda Vickel.

Melinda orrának nem ártott volna egy kis púder, de így is nagyon jól nézett ki lazán hátraomló sötétszőke hajával, amelyet még a szél borzolt össze. Sima, kicsit szeplős, napbarnított arca életteli jókedvtől ragyogott. Nem ivott még annyit, hogy lehervadjon róla a ragyogás. Vic pontosan értette, miért látják őt ebben az állapotában elragadónak, sőt olykor ellenállhatatlannak a férfiak. Melinda odahajolt Charleyhoz, kezét a karjára tette.

– Charley, ugye velünk vacsorázol? – azzal válaszra sem várva felpattant. – A fenébe! Kint felejtettem a húst a kocsiban, pedig a leggyönyörűbb steaket sikerült elcsípnem Hansennél! – és kirohant a házból.

De Charley egyáltalán nem akart velük vacsorázni.

– Most már igazán mennem kell – mondta, miután kiürült a pohara.

– Nem mehetsz el úgy, hogy nem játszol nekünk valamit! – mondta Melinda.

Charley engedelmesen felállt, mintha tudná, semmi értelme vitatkozni Melindával, és odaült a zongorához.

– Valami kívánság? – kérdezte.

Melinda rákönyökölt a zongorára.

– Mindegy, amihez kedved van – mondta.

Charley eljátszotta az „Old Buttermilk Sky”-t. Vic tudta, hogy a szám Melinda egyik kedvence, és nyilván Charley is tudta, mert az első hangok alatt rákacsintott a nőre.

– Bárcsak én is így tudnék zongorázni! – sóhajtott fel a szám után Melinda. – Én is szoktam ezt játszani, de közel sem így!

– Mutasd meg! – mondta Charley, és felállt a zongoraszékről.

– Most nem – rázta meg a fejét Melinda. – Gondolod, hogy meg tudnál tanítani így játszani, ahogyan te csinálod?

– Ha tudsz zongorázni… persze – vágta rá Charley.

– Na, le kell lépnem.

Vic felállt.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta.

– Kösz, én is – monda Charley, és az esőkabátjáért nyúlt.

Melinda elkísérte az autójáig. Körülbelül öt percig volt kint. Amikor visszajött, egy darabig egyikük sem szólalt meg. Végül Melinda törte meg a csendet:

– Volt ma valami érdekes?

– Semmi – mondta Vic. Melinda meg se hallotta volna, ha azt mondja, van újság. – Lassan ideje lenne vacsorázni, nem gondolod?

Melinda az este hátralevő részében a szokásosnál jóval kedvesebb volt. De másnap sem volt otthon egy órakor, és nem is érkezett meg, csak este nyolc körül. Azt mondta, aznap délután volt az első zongoraleckéje Charley De Lisle-lel.

8

Vic pontosan tudta, mi történik. Szerette volna rávenni Melindát, hogy ismerje be, és állítsa le magát, mielőtt megint rajtuk köszörüli a nyelvét az egész város. Egyszerűen megmondta a feleségének, nyugodt hangon, hogy szerinte túl sokat találkozgat Charley De Lisle-lel.

– Te képzelődsz! – csattant fel azonnal Melinda.

– Gyűlölöd, hogy hosszú hetek után akadt végre valaki, akivel úgy beszélgethetek, hogy nem kell közben páriának éreznem magam! Egyszerűen meg akarsz fosztani minden szórakozásomtól!

Melinda úgy tudott ilyeneket mondani, mintha tényleg komolyan gondolná. Nehéz volt eldönteni, hogy mellébeszél, vagy valóban hiszi, amit mond. Vic méltányos akart lenni a feleségével, ezért megpróbálta az ő szemszögéből nézni a dolgokat, megpróbálta meggyőzni magát, mekkora képtelenség, hogy Melindát érdekelhetné egy ilyen zsíros hajú, beteges kinézetű bárzongorista. Nem sikerült. Az asszony Jo-Jónál is ugyanígy tiltakozott, és Vic szerint Jo-Jo ugyanolyan visszataszító volt, mint Charley, mégis megtörtént a dolog. Jo-Jo olyan mulatságos, állandóan megnevetteti az embert. És olyan kedves Trixie-hez. Charley De Lisle meg olyan nagyszerű zongorista. És megmutatja neki, hogyan csiszolhatná a játékát. Hetente néhányszor átjön délután, három után, amikor Vic már elment, és zongoraleckéket ad Melindának egészen ötig, mert akkor el kell mennie dolgozni a Lord Chesterfieldbe. Trixie általában itthon van délutánonként, hát mi rossz van abban, hogy Charles idejár? Néha azonban Melinda nem volt otthon ebédidőben, néha meg biztos nem zongorázással töltötték a délutánt, mert akkor az a hamutál, amelyet Vic délután kettőkor még a zongorán látott, este hétkor is ott lett volna, amikor hazaért. Néha meg felmentek Charles De Lisle házába, ahol nem is volt zongora.

– Szerinted mit gondoljak erről az egészről? – kérdezte Vic.

– Semmit! Nem tudom, hova akarsz kilyukadni!

Fölösleges lett volna felhívni rá a figyelmét, hogy két hete egyfolytában csak Charles De Lisle-t látja, csak róla tud beszélni. Fölösleges és kínos lett volna megmondani neki, hogy Trixie is észrevette a dolgot, és hovatovább már a kialakult helyzetet tekinti természetesnek. De Lisle úr második hetében történt, hogy egyik este, amikor Vic hazaért, Melinda még nem volt otthon, és Trixie teljesen magától értetődően mondta:

– Szerintem Charley-nál van. Akkor se volt itthon, amikor megjöttem.

Vic mélyen megrendült. Ez sokkal jobban fájt neki, mint az a pillantás, amellyel Trixie az első este nézett Charleyra. Vicnek eszébe jutott, hogy amint belépett a szobába az italokkal, meglátta Trixie-t, aki ott ült a fotel karfáján, és nagy szemekkel, félénk kíváncsisággal, de tökéletesen ártatlan tekintettel bámulta Charles De Lisle-t, mintha már akkor tudta volna, hogy azt a férfit nézi, aki Ralph helyébe lép, és akivel azontúl nagyon gyakran fog találkozni, akár kedveli, akár nem, akár kedvesnek találja, akár nem. Vicet azóta is kísértette a látvány: Trixie, amint a fotelból Charleyt nézi. Érezte, hogy ez volt az a pillanat, amikor sejtése tökéletes bizonyossággá vált. Érezte, hogy gyermeki ártatlanságában Trixie már akkor is ösztönösen tudta azt, amit az apja akkor még csak sejtett.

Vic könnyed, tréfás hangon odaszólt Melindának:

– Kár, hogy elvettelek feleségül, nem? Még volna esélyem nálad, ha teljesen idegen lennék, és véletlenül összefutnánk valahol. Van pénzem, nem nézek ki túl rosszul, és egy rakás érdekes dologról tudok beszélgetni.

– Mint például? Csigákról és poloskákról? – Melinda éppen öltözött, mert délután Charleyval volt randevúja. A derekára csatolta az övet, amelyet Victől kapott, a nyakára kötötte a lila-sárga sálat, amelyet Vic vett neki gondos válogatás után.

– Régebben a csigák is érdekeltek téged, meg ezer más dolog is érdekelt, amíg az agyad el nem kezdett sorvadni.

– Köszi. Nekem épp úgy jó az agyam, ahogy van, és jobb lenne, ha a sajátoddal törődnél.

Vasárnap volt. Vic fel akarta vinni Melindát és Trixie-t a Medvetóhoz, hogy csónakázzanak egy jót. Ő és Melinda csónakkal, Trixie meg utánuk a kenujával. Trixie csak hétvégén ért rá ilyesmire, és imádott kirándulni. Két vagy három hete még Melinda is nagyon szeretett. De most már Charleyval mászkált. Ma is körbeautózzák a környéket. Melinda mondta, de Trixie-t nem hívta.

– Lehet, hogy nem leszek itthon, amikor hazaérsz – mondta Vic.

– Ó! Hová mész?

– Arra gondoltam, hogy Trixie-vel lemegyünk meglátogatni Blair Peabodyt.

– Ó! – mondta Melinda, és Vic érezte, hogy nem is hallja, amit mondott. – Hát akkor addig is, Vic – azzal elindult kifelé Vic mellett. – Érezd jól magad Peabody-val.

Vic csak állt a nappaliban, és hallgatta a távolodó autó egyre halkuló motorzaját. Nem kellett volna azt a dolgot mondania az agysorvadásról, gondolta. Semmi jóra nem vezet, ha sértegeti Melindát. Már bánta, hogy kicsúszott a száján. Jobb volna lazán venni az ügyet, mintha nem is neheztelne rá, mintha semmi oka nem volna rá, hogy haragudjon, és Melindának egy hét múlva talán már elege is lesz Charleyból. De ha Vic ennyire nyíltan kimutatja az ellenszenvét a zongorista iránt, akkor Melinda már csak dacból is fut majd utána. Teljesen át kell alakítania a taktikáját, alkalmazkodónak, jó fiúnak kell mutatkoznia. Vic tudta, hogy Melinda szempontjából De Lisle se nem jóképű, se nem szórakoztató, kivéve amikor a zongoránál ül. De be kellett látnia, hogy hiába volt jó fiú Jo-Jóval és Ralph Gosdennel, nem vezetett sehová. Már maga a gondolat is, hogy Melinda magával cipeli majd Charleyt Cowanék vagy Mellerék partijára – még nem tette meg, Vic azonban tudta, hogy ami késik, nem múlik –, a szégyen, hogy egy ilyen Charley De Lisle-féle kis csirkefogót kell majd abajgatnia a világ előtt, elviselhetetlen volt Vic számára. Mindenki megtudná, hogy Melinda felszedte az első jöttmentet, aki az útjába akadt, miután felrobbant a McRae-bomba. És most már azt is tudná mindenki, hogy hiába vág közömbös képet, elfáradt, képtelen harcolni, hiszen ezzel a McRae-sztorival nyilvánvalóan arra tett kísérletet, hogy eltávolítsa Melinda szeretőit.

Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Milyen más lehetősége van, ha nem akarja udvarias és baráti módon kezelni De Lisle urat? Lealacsonyodhat-e odáig, hogy kimutatja, De Lisle úr van olyan fontos, hogy zavarja őt? Lesüllyedhet-e annyira, hogy úgy próbál elégtételt szerezni magának, hogy véget vet az ügynek? Ez nem az ő stílusa, sohasem volt az. Nem, a helyes magatartás mégis csak az, hogy udvarias lesz és jólnevelt, történjék bármi. Lehet, hogy így ő veszít, lehet, hogy kigúnyolják és kinevetik majd, de a másik módszerrel biztosan veszítene, elveszítené Melinda megbecsülését és a saját önbecsülését, függetlenül attól, hogy sikerült- e véget vetni a viszonynak.

Mégsem mentek el Blair Peabodyhoz. Janey Peterson felhívta Trixie-t, hogy átmehet-e hozzájuk, és mivel Trixie láthatóan annak is örült, ha otthon játszhat Janeyvel, Vic úgy döntött, azzal tölti a délutánt, hogy Tiberiusról olvasgat.

Az apja hozta át Janeyt, és Vic néhány percig elbeszélgetett vele a füvön. Janey apja nagydarab, szőke fickó volt, egész lénye rokonszenves nyíltságot és szerénységet árasztott. Hozott egy zacskó frissen sült házi fánkot is. Janey és Trixie kikapott néhányat, és nyomban elrohant. Vic és Peterson meg csak álldogált a füvön, fánkot rágcsált és a teljes virágukban pompázó hortenziabokrokról beszélgetett. Peterson azt mondta, az ő hortenziapalántáik még túl fiatalok, úgyhogy idén még nem hoznak virágot.

– Vigyen két tövet a mieinkből – ajánlotta Vic. – Nekünk úgyis több van, mint kellene.

Peterson szabadkozott, de Vic bement a garázsba, kihozta az ásót és két vászonzsákot, majd gyökerestül kiásott két bokrot. Négy hortenziabokor nőtt a ház előtti pázsiton, és Vic kifejezetten utálta őket. Aznap legalábbis nagyon elege volt belőlük. A nagy, pasztellszínű virágokat csiricsárénak és érdektelennek tartotta. A kiásott növények gyökerét Vic bebugyolálta a zsákokkal, aztán a két csomagot odanyújtotta

Petersonnak, és megkérte, adja át üdvözletét a feleségének.

– Odalesz a boldogságtól – mondta Peterson. – És sokkal jobban mutat majd a kert is. Én is üdvözlöm a maga feleségét. Itthon van?

– Nincs. Elment meglátogatni valakit – válaszolta Vic.

Peterson bólintott.

Vic nem volt benne biztos, de úgy látta, Peterson mintha zavarban lett volna, amikor Melinda felől érdeklődött. Vic búcsút intett neki, amikor kihajtott az autójával, aztán visszaindult a ház felé. A gyep olyan volt, mintha két kis bomba csapódott volna be az udvarra. Úgy hagyta.

Melinda háromnegyed hétkor jött meg. Vic hallotta az autóját. Néhány perc múlva kiment a szobájából, a garázson át belépett a nappaliba, mintha csak a Times néhány oldalát keresné.

Félig-meddig azt várta, hogy ott lesz De Lisle is, de Melinda egyedül volt.

– Nyilván azt képzelted, hogy valami mélységes fertőben töltöttük a délutánt, pedig nem így volt – kezdte Melinda. – Kimentünk az ügetőre, és nyertem nyolc dollárt. Erre mit lépsz?

– Nem képzeltem semmit – mondta Vic mosolyogva, és bekapcsolta a rádiót. Volt egy új hírmagyarázó, akit meg akart hallgatni.

Janet Peterson velük vacsorázott, aztán Vic hazavitte a kislányt. Tudta, hogy mialatt távol lesz, Melinda felhívja Charleyt. Charleyhoz szinte azonnal bevezették a telefont, amint beköltözött, mert Melinda összes befolyását – pontosabban a Van Allen név összes befolyását – latba vetette a telefontársaságnál, hogy tekintsenek el a szokásos kéthetes várakozási időtől. Vic azt kívánta, bárcsak ne mondta volna Melinda ezt a „mélységes fertő” dolgot. Nem kéne folyton ennyire durvának lennie. Nem volt mindig ilyen durva. Természetesen a társaság hibája, azoké, akikkel összejár. És egyáltalán, miért mond ilyesmit, ha nem csinált vagy nem szándékozott csinálni semmi rosszat Charles De Lisle-lel? Ha egy olyan vonzó nő, mint Melinda, tálcán kínálkozik fel, akkor egy De Lisle-féle alak hogyan tudna ellenállni neki? Manapság már nem számít erkölcsösnek az önmegtartóztatás. III Henriknek, Franciaország királyának még jó volt, amikor a felesége, Condé hercegnő meghalt. Benne volt jámborság: élete hátralevő részét a könyvtárában töltötte, a hitveséről elmélkedett, és halálfejes-lábszárcsontos miniatúrákat festegetett Nicolas Eve könyveinek borítójára és belső lapjára. A mai pszichiáterek minden bizonnyal pszichopatának neveznék Henriket.

A következő héten Charley De Lisle kétszer jött hozzájuk vacsorázni, és egyik este hármasban elmentek Tanglewoodba, egy szabadtéri koncertre, bár Charleynak már a koncert vége előtt el kellett mennie, hogy tizenegyre odaérjen a Lincoln szállóba. Hétfő volt az első nap, amikor velük vacsorázott. Mivel hétfőn nem dolgozott, tizenegy után is ott maradt. Tíz körül Vic udvariasan elköszönt, bement a szobájába, és nem is tért vissza. Amíg velük volt, a zongoránál ültek, de Vic észrevette, hogy mihelyt otthagyta őket, elhallgatott a zongora. Végül lefeküdt, és egészen addig aludt is, amíg Charley autója fel nem ébresztette. Megnézte a karóráján az időt: háromnegyed négy volt.

Másnap reggel Vic kilenc körül bekopogott Melindához a reggeli kávéval. Stephen néhány perce hívta fel, mert a felesége, Georgianne nem érezte jól magát, és Stephen nem merte magára hagyni. Stephen azt kérdezte, nem vigyázna-e a feleségére Melinda, mert felhívhatná ugyan a felesége két barátnőjét, de egyik sincs a városban, elutaztak a férjükkel nyaralni. Melinda nem válaszolt a kopogtatásra, úgyhogy Vic óvatosan benyitott. A szoba üres volt, a bézs színű ágytakaró szokatlanul feszes és sima. Vic visszavitte a kávét a konyhába, és kiöntötte a mosogatóba.

Aztán bement a nyomdába. Felhívta Stephent, hogy megmondja, Melinda már korán reggel vásárolni ment Wesleybe az egyik barátnőjével, de dél körül biztosan hazaér, és akkor visszaszól Stephennek. Hazatelefonált tizenegykor, majd délben is. Tizenkettőkor Melinda már otthon volt. Vic teljesen természetes hangon megkérdezte tőle, hogy van, és elmesélte, mi történt Georgianne-nel. Georgianne terhes volt, Vic úgy tudta, a hatodik vagy a hetedik hónapban van. Stephen kihívta hozzá az orvost. A doktor szerint nem állt fenn a koraszülés veszélye, de azt mondta, jobb lenne, ha volna valaki Georgianne mellett.

– Persze, szívesen odamegyek – mondta Melinda.

– Szólj oda Stephennek, hogy félórán belül ott leszek.

Nagyon készségesnek látszott, egyrészt nyilván azért, gondolta Vic, hogy levezekelje az éjszakai bűneit, másrészt meg Melinda tényleg szeretett szívességet tenni az embereknek. Ez volt az egyik kedves vonása, talán különös vonása: szeretett gondoskodni beteg emberekről, bárkiről, aki beteg volt, imádott segíteni bajba jutott idegeneken, ha defektet kaptak, ha nem tudták beváltani a fedezetlen csekkjeiket vagy egyszerűen csak az orruk vérzett. Ebben az egy dologban mutatkoztak meg az anyai ösztönei: ha bajba jutott idegeneken segíthetett.

Vic tudta, hogy Melinda éjszakai kimaradása nem kerül majd szóba, és azt is sejtette, hogy Charley De Lisle kicsit más lesz majd, amikor legközelebb találkoznak, mert Charley nem volt elég magabiztos ahhoz, hogy ugyanúgy viselkedjen, mint korábban. Kicsit alázatosabb és kicsit alattomosabb lesz. Vicet egyébként már önmagában az a tény felbőszítette, hogy a történtek után Charley egyáltalán a szemébe mer nézni.

A tanglewoodi koncert két nappal később volt. Aznap este Vic nagyon nyugodtnak és szeretetreméltónak mutatkozott, sőt az italokat is ő fizette a szünetben, noha a jegyeket a Van Allen család vette. Úgy tűnt, De Lisle úr roppant elégedett a sorsával. Kellemes nyári munka Berkshires hűvös tájain, testre szabott szerető, és még csak fizetnie sem kell érte – épp ellenkezőleg, a nő fizet neki, italt vesz, ételt ad – sőt, felelősséggel sem tartozik iránta, hiszen férjezett. A tetejébe még a férjet sem zavarja a dolog! Nem csoda, gondolta Vic, ha De Lisle úr rózsaszínben látja a világot.

Azon a pénteken Vic összefutott Horace Mellerrel a drugtore-ban, és Horace erősködött, hogy igyanak meg valamit együtt, mielőtt elválnak. Horace a Lord Chesterfield bárjába akart beülni, de Vic a két háztömbnyire levő kis sörözőt ajánlotta, a Mac’s-t. Horace megjegyezte, hogy a Mac’s két háztömbnyire van, a Chesterfield meg velük szemben, az utca túloldalán, amit Vic kénytelen volt belátni, mert rájött, hogy furcsán venné ki magát, ha akadékoskodna.

De Lisle úr a zongoránál ült, amikor beléptek, de Vic nem látott rá onnan, ahol álltak. Négy vagy öt asztalnál ültek emberek, de Melinda – mint azt Vic egy gyors pillantással megállapította – nem volt köztük. Odaálltak a bárpulthoz, és Scotch-ot kértek szódával.

– Múlt héten hiányoltunk titeket a golfklubban – mondta Horace. – Maryvel ott töltöttük a délutánt, gyakoroltunk. Egész idő alatt vártuk, hogy egyszer csak megjelentek.

– Otthon olvastam – mondta Vic.

– Mi van Melindával? Mostanában őt se nagyon láttam.

– Ó, igazán jól van. Úszni jár Trixie-vel a klubba. Kivéve vasárnap.

Melinda egyszer valóban elvitte Trixie-t az uszodába, miután a kislány napokig könyörgött neki.

De Lisle úr abbahagyta a zongorázást. Néhányan tapsoltak. Vic látta, amint feláll, meghajolt, lelép a dobogóról, és kimegy az ajtón az előtérbe.

– Örülök neki, hogy kicsit megváltozott – mondta Horace. – Tudod… szóval, remélem, megbocsátod, ahogy néha beszéltem… mármint Melindáról. Sohasem akartam beleszólni a dolgaitokba. Remélem, Vic, ezt te is tudod.

– Persze, hogy tudom, Horace!

Horace közelebb hajolt hozzá, és Vic belenézett komoly, barna szemébe: felette bozontos szemöldök, alatta ráncos könnyzacskók. Horace már ötven körül jár, jött rá hirtelen Vic, és valószínűleg sokkal többet tud a világ dolgairól, mint ő a maga harminchat évével. Horace kihúzta magát, és Vic érezte, hogy a barátja zavarban van, mert valami még nyomja a lelkét. Vic megpróbálta kitalálni, mit kellene most mondania.

– Csak szeretném, ha tudnád… és Mary is így érez, hogy biztosak voltunk benne, végül rendbe jönnek a dolgok, és kimondhatatlanul örülünk, hogy így is történt.

Vic mosolyogva bólintott.

– Köszönöm, Horace.

Hirtelen félelmetes depresszió tört rá, mintha a lelke egy sötét szakadékba szánkázna lefelé.

– Legalábbis úgy látom, mintha lassan egyenesbe jönnétek – mondta Horace.

– Ó, igen, azt hiszem, valóban így van.

– Szerintem Melinda elképesztően jól nézett ki, amikor a múlt este átugrottunk hozzátok. És a Klub bálján is.

Vicnek eszébe jutott, hogy Mellerék két nappal a golfklubban rendezett táncos összejövetel után mentek át hozzájuk. Azóta egyik este Horace hívta őket, hogy menjenek át meghallgatni az új lemezeket, amelyeket nemrég vásárolt, de Melinda túl fáradt volt hozzá, minthogy Charles De Lisle-lel töltötte a délután. Mellerék még sohasem látták együtt Charleyt és Melindát. Ha látták volna őket, két perc alatt rájönnek, mi történt. Melinda összehasonlíthatatlanul kedvesebb volt az emberekhez akkoriban, amikor az egész város a McRae-ügyet vitatta. Horace erre gondolt, amikor azt mondta, hogy lassan egyenesbe jönnek a dolgok.

– Nagyon gondterhelt vagy ma este – mondta Horace. – Mi lesz a következő könyvetek?

– Ó, egy verseskötet – válaszolt Vic. – Egy Brian Ryder nevű fiatalemberé. Azt hiszem, mutattam már neked néhány versét a múltkor az irodámban.

– Igen, emlékszem! Nekem egy kicsit túl metafizikusak voltak, de… – Horace elmosolyodott, majd kis csend után folytatta. – Úgy hallom, Cowanék nemsokára megvendégelnek bennünket egy nagy kerti összejövetelen. Phil könyvét akarják megünnepelni. Épp most végzett a második korrektúrával. Evelyn azt mondja, úgy érzik, nagyon bezárkóztak az utóbbi időben, elhanyagolták a barátaikat, úgyhogy most egy nagy szabadtéri dolgot akar, lampionokkal… meg talán jelmezekkel is – Horace kajánul felnevetett. – Azt hiszem, végül mindannyian ott fogunk lubickolni a medencében.

De Lisle úr közben belekezdett a „Moulin Rouge” című dalba. Könnyed volt, finom és érzelmes. Mostanában Melinda is ezt játszotta otthon, és megpróbálta utánozni Charley stílusát. Vic legszívesebben megkérdezte volna Horace-tól: „Találkoztál már Charles De Lisle-lel?” Majd fogsz. Vélhetően még Cowanék partija előtt.

– Mit szólsz az új zongoristához? – kérdezte Horace. – Az ember szinte New Yorkban érzi magát.

– Egész jó, nem?

– Most jobban esne egy kis csend. Lesleynek nyilván jól megy a bolt idén. Azt hallom, minden szoba foglalt, és a bárban is elég szép tömeg volt tegnap este.

– Horace hátrafordult, és megnézte magának De Lisle-t, aki a profilját mutatta feléjük.

Ez az ember ma délután a feleségemmel volt együtt, akarta mondani Vic határozott hangon. Nem akarom látni, és hallani sem.

– Tudod, hogy hívják? – kérdezte Horace.

– Fogalmam sincs – mondta Vic.

– Úgy néz ki, mint egy olasz – mondta Horace, és visszafordult az italához.

Úgy néz ki, mint a legalja olasz söpredék, gondolta Vic, de nem hitte, hogy De Lisle olasz volna, és kész sértésnek tartotta az olaszokra nézve azt az állítást, hogy ez az ember esetleg közülük való. Egyik nációhoz sem tartozik, a különböző latin népek legrosszabb vonásainak keverékéből van összerakva. Úgy néz ki, mint aki azzal töltötte az egész életét, hogy kikerülje a jó okkal neki szánt ütlegeket.

– Van még időd egy másik felesre? – kérdezte Horace.

Vic visszatért a valóságba.

– Azt hiszem, nincs, Horace. Megígértem Melindának, hogy ma fél hétre hazaérek.

– Jól van, akkor csak igyekezz! – mondta Horace mosolyogva.

Vic nem hagyta, hogy Horace fizessen. Aztán együtt kisétáltak a friss levegőre.

9

Cowanék partija jelmezbál volt. A vendégek képzelt vagy valóságos hőseik és hősnőik öltözékében jelentek meg. Melindának komoly fejtörést okozott, hogy eldöntse, kinek öltözzön. Máriával, a skótok királynővel nem volt igazán elégedett, de Greta Garbóval, Annié Oakleyvel vagy Kleopátrával sem, és úgy gondolta, valaki biztosan beöltözik Scarlett O’ Harának is, noha Vic ebben erősen kételkedett. Melinda minden lehetőséget alaposan megvizsgált, minden jelmezt részletesen végiggondolt. Úgy érezte, kell lennie egy olyan figurának, aki hozzá a legjobban illik, csak nem jut eszébe.

– Madame Bovary? – javasolta Vic.

A felesége végül Kleopátra mellett döntött.

Cowansék estélyén Charles De Lisle fog zongorázni. Melinda elintézte. Naiv diadallal mesélte el Vicnek, hogy sikerült rábeszélnie Charleyt, ötven dollárért vállalja el a dolgot a szokásos száz helyett, és azt is mondta, hogy Evelyn Cowan egyáltalán nem drágállotta az árat.

Vicben valamiféle undor kavargott.

– Azt gondoltam, Charley is vendég lesz.

– Igen, de akkor nem játszott volna. Ő nagyon büszke a munkájára. Azt mondja, hogy egy művésznek nem szabad elherdálnia a tehetségét. Egy idegenekkel teli teremben hozzá sem nyúlna a zongorához. Az méltatlan volna egy hivatásoshoz. Tökéletesen megértem.

Melinda mindig tökéletesen megértette Charleyt.

Vic mostanában nem hozta szóba De Lisle-t és azt sem, hogy Melinda házon kívül tölti a délutánjait. A helyzet lényegében nem változott, bár Charles De Lisle már nem járt hozzájuk vacsorázni, és Melinda sem maradt ki egész éjszakára. Eddig olyan társasági esemény sem volt, amelyre Melinda magával cipelte volna Charleyt, úgyhogy a barátaik még nem gyanítanak semmit, gondolta Vic, kivéve talán Evelyn Cowant. A jelmezbál után úgyis megtudja mindenki, és ettől Vic előre rettegett. Nem akart elmenni, szerette volna valamilyen ürüggyel kimenteni magát, noha tudta, hogy a jelenléte valamelyest mérséklőén hathat Melindára, tehát logikusabb, ha mégis elmegy. A logika sokszor kényelmetlen.

A Xenophont már nyomtatták. Stephen egész nap ott állt a gép mellett, amely tizenöt másodpercenként dobott ki egy oldalt. Vic naponta háromszor vagy négyszer felváltotta, hogy Stephen egy kicsit magához térjen. Georgianne hét havi terhesség után megszülte második gyermeküket. A mama és a gyerek jól volt, Stephen pedig olyan boldognak tűnt, amilyennek Vic még sohasem látta, és ez a boldogság egész augusztusban betöltötte a nyomdát. Vic beállította a másik gépet is, hogy ő is tudjon nyomtatni. Egyszerre csak öt oldalt tudott kiszedni, mert nem volt több görög betűje, de Vic segítsége nélkül ez a húszoldalnyi anyag is több mint egy hónapjába telt volna Stephennek. Száz példányban adták ki a könyvet. Vic állóképességben tartotta a lépést Stephennel, és szeretett órákat elálldogálni a csendben, amelyet csak a lemez hangos csattanása tört meg a papíron, miközben a nyitott ablakokon áradt be a nyári napfény a frissen nyomott ívekre. Augusztusban minden rendben volt, minden jól ment a nyomdában. Esténként fél hét, hét körül Vic kénytelen volt átlépni ebből a békés világból a káoszba. Amióta megalapította a nyomdáját, mindig úgy érezte, esténként egy kevésbé nyugalmas világba lép át, de korábban sohasem volt ilyen mély ellentét a kettő közt. És még sohasem érezte úgy, hogy ő maga is kettészakad.

A Cowanék estélyét megelőző napig Vicnek eszébe se jutott a saját jelmeze. Rövid gondolkodás után Tiberius mellett döntött. A jelmez egyszerű volt: tóga egy szürkésbarna vászonfüggönyből, amelyet korábban a nappaliban használtak, papucs a lábujjak felett összefont bőrszíjakból, két olcsó, hagyományos csat, amelyet inkább megvett, hogy ne kelljen a Melindáét használnia, és kész. Úgy gondolta, az illendőség kedvéért felvesz egy trikót meg egy rövidnadrágot is, hogy ne alsóneműt viseljen a tóga alatt.

A partit egy különösen meleg hétvégén, szombat este tartották, ám mivel Berkshiresben sohasem voltak igazán melegek az esték, a Cowanék pázsitja és úszómedencéje körül elhelyezett lámpások inkább ünnepélyességet, semmint hőséget árasztottak magukból. Vic és Melinda elég korán, háromnegyed kilenckor érkezett, hogy Melinda fogadhassa Charleyt, aki kilencre jött, és bemutassa Cowanéknek. A vendégek közül még csak Mellerék voltak ott: kint ültek a teraszon Cowanékkal, ahol több volt a lámpás, mint másutt, és egy kisasztalon óriási tál puncs állt, körülötte poharakkal.

– Sziasztok – üdvözölte őket Evelyn. – Ó, nézzétek, Kleopátra!

– Jó estét! – köszönt vissza Melinda. Uszályos zöld ruhájában macskaléptekkel ment fel a terasz lépcsőjén, és közben kígyó formájú cigarettaszipkáját szívta, amelyet a mutatóujjával tartott.

– És ez itt Cicero? – kérdezte Horace Vicet.

– Lehetne éppen – ismerte el Vic –, de nem az volt a szándékom.

– Ó! Tiberius! – mondta Horace.

– Köszönöm, Horace! – Nemrég említette Horace-nek, hogy mostanában Tiberius érdekli, és mindent elolvas, amit csak talál róla. – És te? – Vic mosolyogva mutatott Horace derekára, amelyet egy párnával jócskán megvastagítottak. – Te volnál a velencei mikulás?

– Nem, nem! – rázta a fejét nevetve Horace. – Na gyerünk, próbáld meg kitalálni!

Vic figyelmét azonban Evelyn kötötte le, mert a kezébe nyomott egy pohár puncsot.

– Ez az utolsó pohár, amelyet meg kell innod, ha nem ízlik, Vic drágám, ezt viszont mindenképp, hogy köszöntőt mondhass – szólt oda neki Evelyn.

Vic Phil Cowan felé emelte a poharát.

– Az Eltemetett kincsekre. Reméljük, egyszer kiássák őket!

Eltemetett kincsek volt Phil Cowan könyvének a címe. Phil hálásan bólintott.

Hamarosan megérkeztek MacPhersonék, viking párnak öltözve. A jelmez remekül illett MacPherson asszony magas, erőteljes alakjához és széles, halványrózsaszín arcához. MacPhersonék az ötvenes éveikben jártak, de elég sokat sportoltak ahhoz, hogy nyugodtan viselhessék a térdig érő szoknyát meg a szandált, amelyet egyikük vaskos, másikuk csontos lábikrájára erősített a bőrszíjakkal, és láthatóan el voltak ragadtatva, amikor kitörő nevetés fogadta őket a teraszon.

Evelyn feltett egy lemezt, mire Phil és Melinda táncolni kezdett a nappaliban. Két újabb autó érkezett. Két pár vágott át a pázsiton, nyomukban a fehér szmokingos De Lisle úrral. Kissé lemaradt a többiektől, tekintetével Melindát kereste. Vic úgy tett, mintha nem venné észre, de az üdvözlések hangjára Melinda kiment a teraszra, meglátta Charleyt, odarohant hozzá, és kézen fogta.

– Ilyen lehetett egykoron Chopin bevonulása! – kiáltott fel Melinda. Nyilván napokig gondolkozott a mondaton. – Bemutatom nektek Charley De Lisle-t! – jelentette be mindenkinek. – Phil Cowan és felesége, a házigazdáink; MacPherson úr és hitvese – megvárta, míg Charley elmormol egy „nagyon örvendek”-et –, a Meller házaspár, Wilsonék, Don és June; Podnansky asszony és…

– Kenny – mutatkozott be a fiatalember; egyike volt azoknak, akikkel Melinda a golfklubban táncolt július negyedikén.

– Ma este De Lisle úr fog játszani nekünk – közölte Melinda.

Udvarias mormogás hallatszott, néhányan tapsoltak. Charley láthatón kényelmetlenül érezte magát, ideges volt. Melinda szerzett neki egy pohár puncsot, aztán bevitte a házba, megmutatta neki a nappali hátsó részében álló zongorát, mintha a saját házában volna. Wilsonék is mintha kissé feszengve álldogáltak volna a puncsostál mellett. Wilsonnak minden bizonnyal melege volt a ballonkabátjában, amelyet ráadásul szorosan összefogott egy övvel és a gallérját is feltűrte, a kalapját meg mélyen a szemébe húzta. Vic úgy vélte, valami detektívféle akart lenni. Nemigen vacakolt sokat a jelmezével. Zavartan szorongatott a kezében egy pipát, és talán a mogorva arckifejezés is illett ahhoz a figurához, amelyet meg akart személyesíteni. Szőke, karcsú felesége mezítláb volt, és szedett-vedett világoskék ruhájában, amely rövid hálóingre emlékezetett, Vic szerint éppúgy lehetett Hamupipőke, mint egyszerű aratólány.

Vic áz első perctől fogva feszélyezett volt, unatkozott, és az első pohár puncs után is színjózan maradt, noha Melinda unszolására megivott vele egy nagy adag whiskyt, mielőtt elindultak otthonról. Tudta, hogy ez olyan este lesz, amikor bármennyit iszik is, józan marad. Tudta, hogy minden egyes perc csiga- lassúsággal vánszorog majd fél egytől – akkor érkezik vissza De Lisle Ballingerből – ötig vagy akármeddig, amikor majd Melinda úgy dönt, hogy hazamennek, és kész kínszenvedés lesz az egész, mert De Lisle zongorasziporkáit kell hallgatnia.

De Lisle úr már ott ült a zongoránál, és nagyban játszott, Melinda meg fölé hajolt, és ragyogott a büszkeségtől, mint az anyuka, aki először mutatja be csodagyerekét. Vic a teraszról nézte őket, a nagy franciaablakon át. Aztán elindult a teraszlépcső felé, elment Wilsonék mellett, akik éppen Phillel beszélgettek a puncsostálnál.

– Hogy, s mint? – köszönt rá Wilsonékra Vic, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. – Örülök, hogy maguk is eljöttek.

Wilsonék bátortalanul üdvözölték. Lehet, hogy a félénkség a legnagyobb bajuk, gondolta Vic. Mindenesetre Vic számára összehasonlíthatatlanul elfogadhatóbb társaságot jelentettek, mint Charley De Lisle, aki – Vicben ekkor tudatosult a dolog – az imént a teraszon, amikor Melinda bemutatta a társaságnak, még csak rá se nézett, pedig Vic egyfolytában őt bámulta. Valószínűleg így álltak bosszút azért, hogy amikor Vic és Horace a Lord Chesterfieldben jártak, Vic nem ment oda beszélgetni De Lisle-hoz. Melinda már másnap szemrehányást tett neki érte. „Hallottam, hogy a Chestefieldben jártál, és egy szót sem szóltál Charleyhoz!” Vic felnézett, nagyot szippantott a friss levegőből, és közben továbbsétált a füvön. A gyep szélén, az alacsony kőkerítés tövében jerikói lonc nőtt, virágai balzsamos illatot árasztottak, de amikor Vic egy gardéniabokor mellett haladt el, a gardénia illata győzött. Vic megfordult, hogy visszasétáljon a házhoz. Még csak fél tíz volt. Még egy teljes óra, mire megszabadul Charles De Lisle-től. Vic felment a terasz lépcsőjén, és mindenre készen a nappali felé vette útját.

De Melinda Kennyvel táncolt.

– Van Allen úr – szólalt meg egy női hang a háta mögött. MacPherson asszony volt. – Maga annyira művelt. Meg tudná mondani, az emberek mit viseltek a tóga alatt, és egyáltalán viseltek-e valamit?

– Persze – mosolyodott el Vic. – Úgy tudom, alsóruhát hordtak – szándékosan nem használta a latin kifejezést, hogy a nő ne tartsa tudálékosnak. Aztán mégis hozzátette: – Amikor a nagy hadvezérek szónokoltak, és közben meg akarták mutatni a tömegnek tiszteletre méltó sebhelyeiket, akkor nem vettek alsóneműt, így csak fel kellett emelniük a tógájukat, és a testük bármelyik részét megmutathatták.

– Nahát, milyen jópofa! – MacPhersonné hangosan nevetett.

Vicnek eszébe jutott, hogy az asszony egy jómódú chicagói húskonzervgyáros lánya.

– Az. Nos, mivel én ma este nem szándékozom efféle érdekességgel szolgálni, ezért rövidnadrágot és trikót vettem a tóga alá.

– Ohohó! – az asszony újra felnevetett. – Horace azt mesélte, hogy idén nyáron maga adja ki a legszebb könyvet.

– A Xenophont?

– Úgy van, Horace is ezt mondta!

Vic kis idő múlva a kanapén találta magát, amint az asszonnyal éppen Stephen Hinesról beszélget – MacPhersonné csak látásból ismerte, mert ugyanabba a templomba jártak meg MacPhersonék garázsának a tetejéről, amely annyira tönkrement, hogy nem tudták eldönteni, megjavítsák vagy inkább lebontsák, és építsenek egy újat. George MacPherson – Mac – teljesen hasznavehetetlen fickó volt, Vic ezt már tudta a Jennie MacPhersonnel folytatott korábbi beszélgetésekből. Amikor néhány évvel ezelőtt ki akarták bővíteni a pincéjüket, Vic látta el őket tanácsokkal. Mac korán nyugdíjba ment – a felesége pénzéből –, és sikerült otthon semmit sem csinálnia, kivéve az ivást, mint a rossz nyelvek beszélték. Vic oda-vissza taglalta a tetőproblémát, árakat mondott, építőtársaságok nevét sorolta. A téma jobban érdekelte, mint bármilyen semmitmondó társasági beszélgetés, és közben az idő is jól elment. Pontosan féltizenegy után két perccel észrevette, hogy Melinda odamegy Charleyhoz, a vállára teszi a kezét, és azt mondja – Vic biztos volt benne –, hogy ideje indulnia Ballingerbe. Charley bólintott, befejezte a dalt, amelyet játszott, majd felállt, és a szórványos, de lelkes tapsok közepette megtörölte gyöngyöző homlokát.

– Charleynak most el kell mennie, de fél egykor visszajön, és innen folytatjuk – jelentette be a hallgatóságnak nagy gesztikulálások közepette Melinda.

Kikísérte Charleyt a teraszra, és Vic látta, hogy a tény nem kerüli el Horace figyelmét. Horace odapillantott rá, ösztönösen bólintott és elmosolyodott, de Vic a szeméből kiolvasta, hogy mit gondol. Átvillant az agyán, hogy mivel a nők az ilyesmiben gyorsabban kapcsolnak, mint a férfiak, mostanra már nyilván valamennyien rájöttek, hogy Charley Melinda legújabb hódítása, és talán csak udvariasságból tesznek úgy, mintha mit sem sejtenének. Bár nem minden nő ilyen udvarias. Vic nem tudta, mit higgyen. Azon kapta magát, hogy szemügyre vesz mindenkit a teremben, minden arcot megvizsgál, de nem jutott vele semmire.

Evelyn összeterelte a társaságot a nappaliba, körbe álltak, és kezdetét vette a jelmezverseny. Nem volt zsűri, a taps döntött, amely a versenyzők sikerét jelezte.

Martha Washington – Peter Jauch felesége – lépett ki először, minthogy ő volt a First Lady: gyűrött kalap, gyűrött kötény, cukorkásdoboz, a szájából meg hetykén meredt előre az elmaradhatatlan szipka. Kissé bizonytalanul bemutatott egy pukedlit. Utána Lady Machbeth jött egy gyertyatartóval, férje társaságában, aki Hamletnek öltözött, és teljesen őrültnek látszott a kézitükrével.

Vic kényszerítette magát, hogy ne nézze a teraszra nyíló ajtót. Már beletörődött a gondolatba, hogy Melinda elment De Lisle-lel Ballingerbe, de az asszony öt perc múlva visszajött, egyedül, kecsesen beleillesztett egy cigarettát a szipkájába, és várta, hogy rá kerüljön a sor.

A legnagyobb ovációt Ernest Kay kapta, egy sovány, szégyellős fickó, aki évente csak egy-két alkalommal bukkant fel a társasági összejöveteleken. Dr. Livingstone-nak öltözött – lovaglónadrágot és régi lábszárvédőt viselt, panamakalapot, monoklit, ki tudja, miért, és egy képtelenül hosszú, vállban szűk vászon lovaglókabátot, amely csaknem a térdét verdeste. Vic, amikor sorra került, meglepően nagy tapsot kapott, és többen azt kiabálták „Le vele, Vic!” Vic kikapcsolta a tóga egyik vállcsatját, felfedte trikóját és rövidnadrágját, körbeforgott, hajlongott, majd széles mozdulattal összefogta a tógát, mint egy régi római. Melinda is megkapta a maga tapsát és éljeneit, majd előadta a magánszámát: megvetően Phil Cowan hajába verte le a cigaretta hamuját.

A kis Martha Washington nyerte a nők versenyét. Díja egy celofánba bugyolált csomag volt, benne egy doboz cukorka, rúzs és parfüm. Gyanakodva méregette a cukorkásdobozt és megkérdezte:

– Hát ez meg miféle cukor?

A férfiaknál Dr. Livingstone kapta a díjat, egy hatalmas mennyiségű papírba csomagolt tárgyat, de roppant zavarában, hogy az egész társaság őt nézi, elejtette a csomagot. Ettől persze megint nagy nevetés támadt. Végül üggyel-bajjal sikerült kibányásznia a díjat, egy fenék formájú palack Bourbont.

– Gondolom, ez itt Stanley úr – mormogta. Mindenki tapsolt és nevetett.

Újabb zenék jöttek, újabb italos tálcák, két pincérlány meg füstölt sonkával és mindenféle földi jóval rakta tele az ablaknál álló hosszú asztalt. Vic kiment a teraszra. A kinti társaság már javában játszott: négykézláb, bekötött szemmel mászkáltak, és műanyagpohárba töltött vizet vittek a hátukon. A Láma nevű játéknak az volt a lényege, hogy bekötött szemmel el kellett vinni a vizet a terasz széléig, mászva, ahogy a négylábú állatok, felváltva mozdítva a kezet és a térdet, úgy, hogy a pohárból a lehető legkevesebb ömöljön ki, ami persze nem mindig sikerült. Vicnek nem volt kedve beszállni a játékba, de ott maradt bámészkodni, és még akkor is ott ácsorgott, amikor fél egykor megérkezett Charles De Lisle.

Melinda a nappali ajtajában fogadta a zongoristát. Karon fogta, arca egy pillanatra súrolta a férfi borostás arcát. Charley elmosolyodott, és láthatóan jobban érezte magát, mint korábban. Még Vicet is megkereste a pillantásával, és amikor észrevette, egy gyors mosolyt küldött felé, mintha azt mondaná, „na lássuk, mit kezdesz ezzel?”. Vic agyát elöntötte a düh. Azonnal megbánta, hogy az imént gépiesen visszamosolygott De Lisle-re. Charley úgy nézett ki, mint egy bűnöző. Az a fajta fickó volt, akinek az ember nem szívesen fordít hátat, mert fél, hogy ellop valamit. Vic már azon volt, hogy szól Philnek és Evelynnek, talán jó ötlet volna elpakolni mindent, ami értékes és mozdítható, hiszen mindenki látott már olyan bérzongoristát, aki zsebretesz ezt-azt, de aztán eszébe jutott, hogy ez rossz fényt vetne Melindára, aki nyilvánvalóan kezességet vállalt De Lisle-ért aznap estére. Inkább nem szólt egy szót sem. Sarokba volt szorítva.

– Vic, gyere már! – kapta el Vic karját Evelyn – Még nem is játszottál!

Vic begyűrte a tógát a rövidnadrágjába, és négykézlábra ereszkedett. Horace-Galilei lett az ellenfele. Feltették a műanyagpoharakat a hátukra, és elindították őket. A nappaliból kihallatszott a „Melancholy Baby” négykezes változata: a bonyolult hangszerelés miatt sokáig tarthatott a begyakorlása, ami nyilvánvalóvá tette, hogy Melinda és De Lisle rengeteg időt töltött együtt.

Horace leejtette a poharát.

Vic nyert. Ezután Ernest Kay-jel került össze, és őt is legyőzte. A döntőben Hamlet lett az ellenfele. Dick Hewlett nagydarab férfi volt, és gyorsabban mászott a földön, de Vic mozgáskoordinációja jobb volt. Olyan gyorsan csinálta a balkéz-jobbtérd, baltérd-jobbkéz váltást, mint egy kiskutya, s ezzel lelkes, elismerő kiáltásokat és nagy nevetést csal ki a nézőkből. Don Wilson mosolyogva állt a terasz sarkában. Vic fejére tették a győzelmi koszorút, majd valaki néhány szál gardéniát tűzött a közepébe. A negédes illat Charley brillantinjának émelyítő szagát idézte fel Vicben. Amikor megigazította a tógáját, észrevette, hogy a nappali ajtajában Evelyn Cowan fejével a zongora felé int, és odasúg valamit a férjének. Vic látta, hogy Evelyn összevonja a szemöldökét, majd szomorú beletörődéssel kisimul a homloka. Phil megfogta a felesége vállát, és gyorsan megszorította. Vic szinte akarata ellenére elindult az ajtó felé. A zongora elhallgatott.

Melinda és De Lisle csak üldögélt a zongorapadon, és beszélgetett. De Melinda arcán azt a gyöngéd kifejezést látta, amely neki már hosszú évek óta nem járt.

– Vic! – szólt rá Phil – Gyere, együnk valamit!

Megint a gondos házigazda sürög körülötte, hiszen a felesége nem törődik vele és megveti.

– Egyél még egy kis süteményt, Vic!

– Azt hiszem, tényleg jól esne, köszi – mondta Vic vidáman, és egy szelet sonkát, némi burgonyasalátát és néhány szál zellert tett a tányérjára, pedig egyáltalán nem kívánta.

– Elhoztad a fürdőruhádat? – kérdezte Phil.

– El, Melinda is. Abban a szobában tettük le, ahol a kabátokat.

Amikor ismét a zongora felé nézett, Melinda és Charley már eltűnt. Phil folytatta a csevegést, és Vic is válaszolgatott neki, próbált kedves tárasági lénynek mutatkozni, de érezte, hogy Phil is észrevette Melinda és Charley eltűnését.

A teraszról Evelyn hangja hallatszott:

– Ki jön úszni?

Néhány pillanattal később egy női hang szólalt meg a nappali végében – Vic nem ismerte fel a hangot:

– Nézzétek már, ez az ajtó zárva van! Ti zártátok be?

Phil már majdnem odarohant, de sikerült megfékeznie magát, és ránézett Vicre.

– Időmilliomosok vagyunk. Semmi ok a sietségre.

– Hát persze – helyeselt Vic, és megdörzsölte a felső ajkát. – Azt hiszem, ideje lenne kerítenem magamnak még egy italt.

Valójában semmi kedve sem volt egy újabb italhoz, és amikor megfordult, hogy megkeresse a tányérját, amelyet a büféasztal sarkán hagyott, észrevette, hogy még a pohár punccsal se végzett.

Phil Cowan elindult a terasz felé.

– Bocsáss meg, Vic! – szólt vissza a válla fölött, és eltűnt.

Most vajon megbeszéli a feleségével, hogy mihez kezdjenek a ruhatárnak kinevezett szobával vagy akármelyikkel, amelyik zárva volt? Vic érezte, hogy borzongató félelem – vagy undor, vagy pánik, vagy akármi – kúszik végig meztelen lábán a tóga alatt. Aztán hallotta, hogy egy nő azt mondja tréfás, kifejezéstelen hangon, „ó Melinda”, de Vic nem tudta megítélni, hogy ezt Melindának mondja-e. És mintha csak jelet kapott volna a visszavonulásra, Vic kiment a teraszra, és elsétált a legsötétebb sarkába. Don Wilson még mindig ott állt, és egy nővel beszélgetett. A nő Jennie MacPherson volt. Vic tekintetével végigpásztázta a gyepet, egészen az úszómedencéig. Néhány lámpás már kialudt, de a maradék kettő vagy három fényében is jól ki tudta venni a medence széles, L-alakú oldalait és a lekerekített sarkokat. Ennek a medencének tulajdonképpen bumerángformája van, gondolta.

– Mit csinálsz itt egyedül? – hirtelen ott termett mellette Evelyn Cowan, vállán egy törülközővel. Fekete fürdőruhájának volt egy fodros szoknyarésze, mintha valami balettruha volna.

– Ó, én jól elvagyok – mondta Vic.

– Nem jössz úszni egyet?

– Esetleg majd Melindával.

Valaki Evelyn nevét kiabálta a medencében, mire a nő odaszólt Vicnek:

– Hát akkor siessetek! – és leszaladt a terasz lépcsőjén.

Melinda és De Lisle kijött a teraszra, fürdőruhában, két vagy három másik vendéggel együtt, akik ugyancsak fürdőruhában voltak. Horace is köztük volt, de amikor meglátta Vicet, kivált a csoportból, és odament hozzá.

– Tiberius máris visszavonult a világtól? – kérdezte.

Vic szó nélkül figyelte Melindát, ahogy zöld fürdőruhájában búcsút int néhány távozó vendégnek, akik a gyepen át a ház előtt parkoló autókhoz igyekeztek.

– Nem akarsz csobbanni egyet? – kérdezte Horace.

– Nem, nem hiszem – felelte Vic –, de lemegyek a medencéhez – tette hozzá, maga sem értette, miért, hiszen nem akart lemenni a medencéhez.

Horace-szel némán ballagtak lefelé. Végül Horace törte meg a csendet:

– Úgy néz ki, kezd kifulladni a buli.

Vic hátramaradt, hogy ne kerüljön a lámpák fénykörébe. De Lisle a medence szélén állt, mindkét kezében egy-egy doboz sörrel, és Melindát nézte, aki erőteljes karcsapásokkal úszott az L túlsó szára felé. De Lisle körbekerülte a medencét, hogy odamenjen hozzá. Vic látta, hogy kék fürdőnadrágja még száraz, tehát nem volt a vízben. De Lisle teste sovány volt és fehér, itt-ott fekete szőrpamacsok nőttek rajta, nemcsak beesett mellkasán, hanem a bal lapockája fölött, a vállán is. Megállt, és az egyik sört odanyújtotta Melindának, mihelyt az asszony kikapaszkodott a vízből. Melinda hangosan felkiáltott:

– Őrülten fáj a fejem! Ez a sör vagy meggyógyít, vagy megöl.

Ekkor észrevette Vicet.

Vic megfordult, és lassan elindult a gardéniabokor felé, azzal a szándékkal, hogy közelebbről is megvizsgálja a virágokat, noha olyan sötét volt, hogy csak bajosan láthatta volna a fehér szirmokat.

– Hé, te ott! – Melinda hangja szólalt meg a háta mögött. Odahajította Vicnek a fürdőnadrágját. Vic elkapta. – Nem jössz be?

A medence túlsó feléről De Lisle vigyorgott feléjük. A pislákoló lámpák fényében olyan volt az arca, mint egy hulláé.

Melinda hatalmas hasasugrása csattant a vízen, de ez láthatóan nem zavarta, mert csinált néhány könnyed kartempót, mielőtt átfordult volna a hátára.

– Ó, ez isteni! – kiáltott fel éppen úgy, ahogy Vic várta. Azt is tudta, hogy a felesége már annyit ivott, hogy azt sem tudja, mit beszél, és nem is törődik vele. Képes rá, hogy mindjárt elkiabálja magát: „Charley, imádlak!”, ugyanúgy, ahogy azon az estélyen is ezt tette, amelyen Jo-Jo is ott volt: „Jo-Jo, imádlak”, és a barátaik, akik hallották – például Cowanék, Vic emlékezett rá –, tapintatosan úgy tettek, mintha nem hallották volna.

A távolban, az úton becsapódott egy kocsiajtó.

És most a fémlétrán De Lisle ereszkedett bele óvatosan a vízbe, a medence távolabbi végében. Mivel Victől elvárták, hogy fürödjön, úszónadrágjával elindult a legtávolabbi gardéniabokor felé átöltözni, noha szabályos undor fogta el a gondolatra, hogy bemenjen a medencébe, amíg Melinda és Charley is ott van. Mi több, ahhoz sem volt kedve, hogy a medence közelébe menjen, amíg a vízben ott úszkál De Lisle is. A gardénia majdnem harmincméternyire volt a medencétől, a kert legsötétebb zugában. Vic olyan gondosan rejtőzött el a bokor mögé, mintha fényes nappal lett volna. Tógáját, rövidnadrágját és trikóját a bokor mögött hagyta, és barna fürdőnadrágjában, mezítláb elindult a medence felé.

Vic látta, hogy Horace már nincs ott, nyilván visszament a házba. Melinda éppen akkor mászott kifelé a létrán, amikor Vic a medence szélére ért.

– Hideg? – kérdezte a férfi.

– Á, nem hideg, csak fáj a fejem.

Lekapta fehér úszósapkáját, és megrázta nedves haját.

De Lisle a medence szélébe kapaszkodva lógott a vízben, nem nyújtott valami atlétikus látványt.

– Hát én bizony elég hidegnek érzem – mondta.

– Van aszpirinetek, Evelyn? – kérdezte Melinda.

– Ó, hogyne! – Evelyn ott állt nem messze tőlük, a pázsiton. – De nem a fürdőszobában, azt hiszem… Szerintem a hálószobában láttam. Gyere velem, legalább megnézem, hogy áll a kávé.

– Kifelé jövet éreztem a szagát – mondta Phil, és feltápászkodott a medence széléről. – Senki nem kér kávét?

– Most nem, kösz – mondta Vic. Ő volt az egyetlen, aki válaszolt a kérdésre. Hirtelen rádöbbent, hogy egyedül maradt Charley De Lisle-lel.

– Maga nem jön be? – kérdezte Charley, és ellökte magát a medence szélétől. Bizonytalan, oldalazó úszással elindult a medence sekélyebb része felé.

A víz feketének és barátságtalannak látszott. Nem volt hideg, csak barátságtalan. Vic legszívesebben elment volna, hogy otthagyja De Lisle-t, de úgy érezte, ez valamiféle megfutamodásnak látszana, és meglehetősen ostobán nézne ki, hogy meggondolja magát, miután olyan gondosan átöltözött a fürdőruhájába.

– Ó, dehogynem! – mondta Vic, és rögtön be is csússzam a medence széléről, egyenesen a mélyvízbe.

Szeretett úszni és elég jó úszó volt, de most nem volt kedve hozzá, ráadásul a víz váratlan hidegsége, arcába tapadó nedves haja kifejezetten kellemetlenül érintette, és vak dühöt szült benne.

– Szép medence – mondta De Lisle.

– Igen – Vic olyan jeges hangon válaszolt, ahogyan csak egy előkelő klub sznob tagja válaszolhat egy kívülállónak. Egyhelyben taposta a vizet, és a teraszt nézte, ahol még mindig égett két lámpás. Senki sincs a teraszon, gondolta Vic.

De Lisle a hátán lebegett. Egyik karja fehéren felemelkedett, majd ügyetlen, kissé kétségbeesett mozdulattal belecsapott a vízbe, bár ott fél méter mély se volt a medence. Vic szerette volna megragadni a vállát, és lenyomni a fejét a víz alá. Ahogy belevillant a gondolat, már meg is indult Charley felé. De Lisle most gyorsúszó tempókkal igyekezett a medence széle felé, de Vic egy másodperc alatt utolérte, elkapta a nyakát, és visszarántotta. Még egy buborék sem szállt fel, amikor Charley elmerült a vízben. Vic az álla alatt és az egyik vállánál fogva tartotta De Lisle-t, és gépiesen a mélyvíz felé vonszolta. Saját fejét könnyű volt a víz felett tartania, mert De Lisle kétségbeesett mozdulatokkal próbált kiszabadulni a kezéből, és ezzel Vicet is a víz fölött tartotta. Vic ollószerű mozdulattal a két térde közé fogta De Lisle combjait. Kicsit hátrabillent, így a feje lemerült a víz alá, de még mindig erősen tartotta a kezével Charleyt, aztán előre húzta magát, és ismét kiemelkedett a vízből. De Lisle még mindig lent volt.

Ez csak tréfa, mondta magának Vic. Ha most elengedném, akkor az egész csak tréfa lenne, talán kissé durva tréfa. Charley ebben a pillanatban hevesen kapálózni kezdett, és Vic kénytelen volt erősebben szorítani, egyik kezével De Lisle tarkóját, a másikkal a csuklóját, hogy távol tartsa magától. Charley szabad kezével hiába próbálta lefejteni Vic vasmarkát a tarkójáról. Egyik lába a víz felszínére emelkedett, aztán eltűnt.

Vic hirtelen rádöbbent, hogy a víz elsimult körülötte, hogy mindenütt csend van. Olyan érzése volt, mintha megsüketült volna. Valamelyest enyhített a szorításán, de még mindig szilárdan a víz alatt tartotta De Lisle-t. Körülnézett a kertben, aztán elnézett a ház és a terasz felé is. Senkit sem látott, de hirtelen rájött – úgyszólván tárgyilagosan, minden megrázkódtatás nélkül –, nem lehet biztos benne, hogy senki sem volt a teraszon vagy a gyepen akkor, amikor lenyomta a víz alá De Lisle-t. Még mindig fogta a zongorista sápadtan derengő vállát, de nemigen tudta elhinni, hogy Charley meghalt, sőt azt sem, hogy esetleg elvesztette az eszméletét.

Csak tréfa volt, gondolta megint. De mát túl sokáig tart ahhoz, hogy tréfa legyen, és mihelyt ez átfutott az agyán, arra is rájött, azt kell majd mondania, hogy De Lisle nyilván görcsöt kapott, mialatt ő a bokrok mögött öltözött, és hogy az egészből nem látott és nem hallott semmit. Próbaképpen elengedte Charley vállát. De Lisle tarkója kissé megemelkedett a vízben, de az arca lent maradt.

Vic kimászott a medencéből. Odament a gardénia bokorhoz, és öltözni kezdett. Hangokat és nevetést hallott a konyha felől, a ház végéből. Gyorsan belebújt a tógába, az otthon alaposan begyakorolt mozdulattal maga köré kanyarította, aztán elindult a konyha hátsó ajtajához, amely a kertre nyílt.

Mindenki a konyhában volt: Melinda, Evelyn, Phil, Horace és Mary is, de csak Evelyn szólt oda Vicnek, amikor belépett:

– Mit szólnál egy szendvicshez meg egy kávéhoz – kérdezte.

– Egy kávé jólesne – mondta Vic.

Phil kitöltött egy csésze kávét. Melinda ott állt mellette, és bizonytalan mozdulatokkal sonkás szendvicset készített magának, miközben valamit motyogott arról, hogy még mindig mennyire fáj a feje. Vic nekidőlt a mosogatónak, és arra gondolt, hogy a hangulat aggasztóan kezd emlékeztetni a tucatnyi parti végére, amelyre emlékezett: a házigazdák a maroknyi kései vendéggel beveszik magukat a konyhába, és a maroknyi vendég tökéletesen elemében van, mert mindannyian jól ismerik egymást, és mert a késői időpont meg az elfogyasztott italmennyiség miatt már mindenki teljesen ellazult. Ugyanakkor Vic abban is tökéletesen biztos volt, hogy mindent, ami most elhangzik vagy történik, később számtalanszor újra és újra megvitatnak, kielemeznek majd: Evelynt, aki megpróbálja befejezni a történetet, amelyet nyilván még akkor kezdett el, mielőtt Vic bement a konyhába, és amely arról szólt, hogy a Goat-and-Candle-ben találkozott egy régi ismerősével, akinek a kisfia valamilyen különös szívműtéten esett át; Horace-t, aki megpróbál odafigyelni rá; Philt, aki éppen odanyújtja neki a kávét, és azt mondja: „Parancsolj, Vic. Kérsz cukrot?” És Evelynt, aki közbeszól: „És velem mi lesz?” mármint hogy ő is kér kávét. És Melindát, akin már megjelentek a másnaposság tünetei, amint feljajdul: „Istenem, hát mivel érdemeltem én ki ezt az irgalmatlan fejfájást”, és bár a kérdés senkinek sem szól, a hang olyan harsány, hogy Evelyn feláll, és odamegy hozzá: „Még mindig fáj, édesem? Miért nem próbálod ki azt a csodálatos sárga tablettát, amit mutattam. Biztosan tudom, hogy segít majd.”

Evelyn kiment a sárga tablettáért, és Melinda is végigment a konyhán. Vic azt hitte, hogy Evelyn után indult, de Melinda megállt és megfordult.

– Hol van Charley?

– Még úszik – válaszolt Vic.

– Úszik? – kérdezte Melinda hitetlenkedő hangon.

– Hát, legalábbis akkor még bent volt a medencében, amikor eljöttem onnan – mondta Vic.

Melinda elindult a kert felé, de megállt az ajtóban, kihajolt, és az ajtófélfába kapaszkodva elkiáltotta magát:

– Charley, gyere be! – majd visszament a konyhába anélkül, hogy megvárta volna a választ.

Közben Evelyn visszaért, Melinda bevette a tablettát, majd nyomban odament az ajtóhoz, és megint kikiabált:

– Charley! – majd elindult kifelé, hogy megkeresse a férfit.

Vic látta, hogy Phil és Evelyn gyors pillantást vált egymással, és összemosolyognak, hogy Melinda mennyire aggódik ma este Charley miatt. Phil felvett a tálról egy szendvicset, és beleharapott.

Ekkor hallották meg a sikolyt.

– Vic! – üvöltötte Melinda. – Phil!

Mindenki kirohant, elsőként Phil, utána Vic, majd Horace. Melinda kétségbeesetten állt a medence szélén.

– Megfulladt! – mondta Melinda.

Phil ledobta a kabátját, és beugrott a vízbe. Vic látta, milyen komor és sápadt az arca, amikor visszafordult feléjük, és elkezdte kifelé húzni Charleyt. Amikor kiért a medence széléhez, Vic megragadta Charley egyik kezét, Horace a másikat, és kiemelték a vízből.

– Tudja-e… – Phil lihegett – Tudja-e valaki, hogyan kell ellátni egy vízbefúltat?

– Valamennyire tudom – mondta Vic. Már hasra fektette Charleyt, jobb karját az arca alá tette, bal karját kinyújtotta oldalra. Melinda az útjában volt, mert megpróbálta kitapintani, hogy ver-e Charley szíve. Kétségbeesetten szorongatta Charley csuklóját.

– Nem érzem a pulzust! – kiáltott fel hisztérikusan.

– Hívjátok dr. Franklint!

– Azonnal telefonálok neki – mondta Evelyn, és berohant a házba.

– Az még nem jelent semmit – közölte gyorsan Phil.

– Gyerünk, igyekezzünk! – Megfogta Charley csuklóját.

Vic Charley fölött térdelt, megemelte a sovány, csontos mellkast, majd leengedte, és újra felemelte.

– Horace, szerinted így kell?

– Valahogy így – válaszolta feszülten Horace. Vic mellett térdelt, és Charley arcát nézte. – Nyitva kell tartani a száját – mondta. Határozott mozdulattal, mint egy igazi orvos, benyúlt Charley szájába, és kihúzta a nyelvét.

– Mit szólnátok hozzá, ha felemelnénk, és kifolyatnánk belőle a vizet? – kérdezte Phil.

– Nem érdemes – mondta Horace. – Nem vesztegethetjük ilyesmire az időt.

Vic magasabbra emelte a zongorista mellkasát. Még sohasem próbált senkit mesterségesen lélegeztetni, de mostanában olvasott róla a Világenciklopédiában, épp valamelyik este, amikor Charley náluk vendégeskedett. Emlékezett rá, hogy a cikkben azt írták, csak akkor célszerű alkalmazni a mesterséges lélegeztetést, ha leállt a légzés, de a szív működik. Csakhogy Charley szíve nem működött.

– Nem gondoljátok – kérdezte Vic két emelés közt –, hogy jobb lenne a hátára fektetni, és megpróbálkozni a szívmasszázzsal? – és bár teljesen nyugodtnak érezte magát, tudta, hogy ez ostoba, izgatott kérdés volt, épp az a kérdés, amely az adott körülmények közt elvárható tőle.

– Nem – mondta Horace.

– Nem jól csinálod! – kiáltott rá Melinda Vicre. Az asszony ott térdelt mellette.

– Ne hozzak egy takarót? – kérdezte éles hangon Mary.

– Nem jól csinálod! – Melinda sírva fakadt, és két zokogás közt fel-felnyögött.

– Átveszem, Vic, ha elfáradtál – mondta Phil. Még mindig De Lisle csuklóját tapogatta, de rémült arcából Vic tudta, hogy nem találja a pulzust.

Evelyn futva jött vissza.

– Dr. Franklin mindjárt ideér, és közben beszól a kórházba, hogy küldjenek egy mentőt.

– Nem gondoljátok, hogy be kéne takarni? – kérdezte megint Mary

– Na jó, hozok egy takarót – mondta Evelyn, és visszarohant a házba.

– Szerintetek mi történt? – kérdezte Phil. – Görcs?

Senki sem válaszolt.

Melinda jobbra-balra himbálta magát, és behunyt szemmel nyögött.

– Beverhette a fejét is. Nem ugrott fejest, Vic? – kérdezte Phil

– Nem, csak körbe-körbe úszkált a sekélyebb részen – mondta Vic, és leengedte Charley merev mellkasát.

– Úgy láttad, jól van? – kérdezte Mary.

– Igen – válaszolt Vic.

Phil félretolta Vicet:

– Átveszem.

Lassan, gyászosan felsírt egy sziréna, majd elhalkult, megint felbőgött, közelebb ért, és a ház előtt elhallgatott. Phil elszántan újra és újra felemelte és leeresztette Charley vállát és mellkasát. Két fehérköpenyes alak szaladt feléjük a gyepen át, kezükben egy oxigéntartállyal.

Az egész jelenet kísérteties fényben fürdött: a hajnal halvány, sápadt sugaraiban. Ilyen szomorú fényben senki sem tudna visszatérni az életbe, gondolta Vic. Ez a halál fénye. Nézte a mentősöket, akik nagy szakértelemmel ügyködtek, kérdéseket tettek fel, és újrakezdték a mesterséges lélegeztetést. Vic most vette csak észre, milyen fáradt. Mintha önkívületi állapotból ébredne. Először jutott eszébe, hogy ha De Lisle-t sikerül újraéleszteni, neki vége. Ez meg sem fordult a fejében, amíg Charley lélegeztetésével foglalatoskodott. Akkor egyszerűen azt tette, ami tőle telt. Biztos volt benne, hogy ugyanezt és ugyanígy csinálta volna akkor is, ha Horace van a kezei között. A megfelelő mozdulatokat tette, de nem akarta, hogy De Lisle visszatérjen az életbe. Egy pillanatig teljesen valószerűtlennek tűnt számára, hogy megfojtotta De Lisle-t, mintha inkább csak képzelte, nem pedig megtette volna a dolgot. Vic De Lisle arcát kezdte fürkészni, ahogyan a többiek is. A többiek is, kivéve Melindát, aki még mindig szűkölve zokogott, és úgy bámult maga elé a semmibe, mint aki megháborodott.

Az egyik mentős csüggedten rázta meg a fejét.

Vic egy kocsiajtó csapódását hallotta, majd Dr. Franklin sietett át a gyepen elmaradhatatlan fekete táskájával: komoly, ősz hajú, fürge kis emberke, az orvos, aki világra segítette Trixie-t, aki sínbe tette a törött karokat, aki rendbe hozta a gyomorrontásokat, feltárta a kelevényeket, előírta a diétákat és ellenőrizte valamennyiük a vérnyomását.

– Azóta csinálják a mesterséges lélegeztetést, amióta kihívtak engem? – kérdezte, miközben Charles De Lisle csuklóját tapogatta, majd felhúzta az egyik szemhéját.

– Már előtte is csinálták – mondta Evelyn. – Néhány perccel korábban kezdték.

Dr. Franklin is szomorúan rázta meg a fejét.

– Nem gondolja, hogy van még remény? – kérdezte Evelyn.

Melinda most már hangosabban zokogott.

– Nem úgy fest a dolog – mondta komoran az orvos, és injekciót készített.

– Jaaaaaaaaj-jaaaj-jaaj-jaaaaaj – Melinda a kezébe temette az arcát.

Dr. Franklin láthatóan hozzászokott már a sürgős éjszakai hívásokhoz meg ahhoz is, amit jelentenek, és egy fikarcnyit sem törődött Melindával, de ez nem így volna, gondolta Vic, ha ő fulladt volna vízbe. Dr. Franklin biztosan szakított volna rá időt, hogy egy megnyugtató szót szóljon a feleségéhez. Az orvos beleszúrta a tűt De Lisle karjába.

– Néhány perc, és minden kiderül – mondta dr. Franklin – különben… – megfogta De Lisle bal csuklóját.

Phil felállt, arrébb ment néhány lépéssel, majd Evelyn is odaállt mellé. Horace és Mary is csatlakozott hozzájuk, mintha azzal akarnák oldani a feszültséget, hogy némi távolságot iktatnak be önmaguk és a halott közé. Vic lehajolt, és gyengéden megfogta Melinda karját, de az asszony lerázta magáról a kezét. Vic odament a többiekhez.

Phil arca hamuszürke volt, mintha az ájulás szélén állna.

– Szerintem mindenkire ráférne egy kis kávé – mondta, de senki se mozdult.

Mindenki a mentősöket és az orvost nézte a pokróccal félig letakart test mellett.

– Attól tartok, már semmit sem tehetünk – mondta dr. Franklin, és felállt. – Beszállíttatom a kórházba.

– Meghalt! – üvöltötte Melinda, és a kezére támaszkodva lehanyatlott a fűre, furcsa, ellazult testhelyzetben.

Aztán amikor feltették De Lisle-t a hordágyra, Melinda talpra ugrott: be akart menni a kórházba. Vicnek és Philnek erőszakkal kellett visszatartania. A hadakozásban Melinda ütése fültövön találta Vicet, és elöl kiszakadt az asszony blúza; Vic megpillantotta meztelen mellét, amely úgy remegett, mint egy dühöngő bacchánsnőé. Vic hátulról fogta Melinda könyökét, de a látványtól elszégyellte magát, és elengedte a feleségét, aki előrezuhant, összeütközött Phillel, fájdalmában felkiáltott, és az orrához kapott. Nagy nehezen bevezették a házba.

A konyhában Evelyn egy csésze kávéval várta őket.

– Tettem bele két szem nyugtatót – mondta Vicnek.

Melinda egy őrült mohóságával kapott a kávé után, és egy hajtásra megitta, noha nagyon forró lehetett, mert erősen gőzölgött. Az asszonynak vérzett az orra és még mindig fedetlen volt a fél melle. Vic levette a tógáját, ráterítette, és a ruha egyik szárnyával megtörölte Melinda orrát. Az asszony hirtelen vadul odacsapott Vic irányába, és levert a konyhaszekrényről néhány csészét meg poharat. Aztán lerogyott egy székre, és magával rántotta Vicet is, aki addig megpróbálta tartani őt. A férfi térdre esett, rá egy rakás üvegcserépre. Melinda hirtelen elcsendesedett, hátravetette a fejét, és a mennyezetet bámulta. A vér még mindig szivárgott a felsőajkára. Vic letörölte a tógájával a vért, Evelyn meg hozott néhány papírzsebkendőt és egy zacskóban jégkockát. A zacskót rászorította Melinda tarkójára, de ő nem adta jelét, hogy érezné, amint a hideg tasak hozzáér felhevült bőréhez.

Vic hátranézett. Horace és Mary a tűzhely mellett állt, Phil a konyha közepén, kábán és rémülten. Vicnek egy gondolat futott át az agyán: ha felmerülne a gyanú, hogy De Lisle gyilkosság áldozata lett, és hogy csak közülük valaki lehet a tettes, Phil látszana a legbűnösebbnek a társaságban.

– Nem gondolod, hogy esetleg öngyilkos lett? – fordult Phil Vichez.

Melinda felkapta a fejét.

– Esze ágában sem volt! Miért akarna végezni magával valaki, akinek az egész világ a lába előtt hever… akinek minden adottsága és tehetsége megvan, amit ember csak kívánhat?

– Mit csinált, Vic, amikor kijöttél a medencéből? – kérdezte Phil.

– Lubickolt. A hátán lebegett, legalábbis úgy rémlik.

– Nem mondta, hogy hideg a víz vagy ilyesmi? – kérdezte Evelyn.

– Nem. Azt hiszem, talán korábban mondta, hogy kicsit hűvös, de…

– Te tetted – szólalt meg Melinda, és Vicre nézett.

– Fogadni mernék, hogy fejbe vágtad, és lenyomtad a víz alá.

– Jaj, Melinda! – Evelyn odament hozzá. – Te most túl zaklatott vagy.

– Fogadok, hogy leütötted, és megfojtottad! – mondta Melinda most már hangosan, és ellökte Evelyn kezét. – Felhívom a kórházat! – azzal felugrott.

Phil elkapta a karját, de Melindát a lendület nekilökte a hűtőszekrénynek.

– Melinda, ne csináld már! Ne most!

– Vic ölte meg, tudom, hogy ő volt! – Melinda most már üvöltött, úgyhogy az összes szomszéd hallhatta, pedig a legközelebbi ház legalább négyszáz méterre volt tőlük. – Megölte! Engedjetek!

Vic odament hozzá, mire Melinda megpróbálta megütni. Horace közbelépett, de nem sikerült elkapnia Melinda csuklóját.

– Meg fogom kérni őket, hogy nézzék meg a fejét! Aztán hirtelen megmerevedett – Phil tartotta az egyik karjánál fogva, Horace a másiknál –, felszegte zilált, hennázott fejét, becsukta könnyes szemét.

– Jobb lenne, ha megpróbálnánk itt lefektetni, Vic – mondta Evelyn. – Mi van Trixie-vel? Nem lesz vele baj?

– Petersonéknál van. Nem lesz semmi baja – felelte Vic.

Horace lassan elengedte Melinda karját, és fáradt mosollyal odalépett Evelynhez.

– Mi most már lassan hazamennénk, Evelyn. Hacsak nincs valami, amiben segíthetnénk.

– Nem hinném, hogy volna, Horace. Azt hiszem, ráférne még kettő ezekből, nem? – kérdezte halkan, és a tenyerében tartott két szem nyugtatót belepottyantotta egy másik kávéscsészébe. – Csak két milligrammosak.

– Tökéletesen egyetértek – mondta Horace, és odafordult Vichez. – Jó éjszakát, Vic. Ígérd meg, hogy felhívsz! Ne hagyd… ne hagyd, hogy bármi letörjön! – és megveregette Vic karját.

Horace halkan beszélt, de Melinda meghallotta, felocsúdott szinte önkívületi állapotából, és rárivallt a férfira.

– Letörjön? Neki kéne lent lennie! Neki kéne a medence alján lennie!

– Melinda!

– Melinda, elég! – szólt rá Phil is. – Nesze, idd ezt meg!

Melinda elhallgatott, de így is csak egy óra múlva sikerült lefektetni az emeleti vendégszobában.

Mihelyt Melinda elcsendesedett, Phil felhívta Wesleyben a St. Joseph’s kórházat. Közölték vele, hogy Charles De Lisle halott.

10

Vic dél körül vitte haza Melindát. A nő egész úton egy szót sem szólt hozzá az autóban. Egyébként is alig nyitotta ki a száját azóta, hogy Cowanéknál tizenegy körül lejött az emeletről. Szeme táskás volt, és még mindig kótyagosnak tűnt az altatótól. Nem rúzsozta ki magát, úgyhogy összeszorított ajka pengevékonynak látszott, miközben a szélvédőn át bámult kifelé a semmibe. Vic csak letette otthon, felvett egy könnyű nadrágot meg egy tiszta pólót, és elment Petersonékhoz Trixie-ért. Úgy gondolta, jobb, ha elmondja Petersonéknak, mi történt. Furcsának találnák, ha nem ezt tenné.

Vic azt mondta, amikor már ott álltak mindhárman a kocsifelhajtón, és a gyerekek hallótávolságon kívül voltak:

– Az éjszaka baleset történt Cowanéknál. Egy férfi belefulladt az úszómedencéjükbe.

– Micsoda? – kiáltott fel Petersonné elkerekedő szemmel.

– Ki volt az? – kérdezte Peterson.

Vic megmondta. A házaspár sohasem látta De Lisle-t, de minden részletet tudni akartak: hány éves volt, evett-e valamit, mielőtt bement a medencébe – Vic ezt nem tudta –, mennyi ideig lehetett a vízben, mielőtt rátaláltak. Vic azt mondta, ezt nehéz lenne pontosan megmondani, mert De Lisle még javában úszkált, amikor ő kiment a medencéből, nagyjából hat-hét perccel korábban. Valószínűleg görcsroham lehetett. Petersonék egyetértettek: igen, ez csak görcsroham lehetett.

Vic hazavitte Trixie-t. A kislány a szép ruhájában volt, mert Janey Petersonnal a vasárnapi iskolában töltötték a délelőttöt. Elmesélte az apjának, hogy a fiúk egy olyan műanyagrepülővel játszottak, amit egy gumicsúzlival lehetett kilőni. Trixie is szeretett volna olyat, úgyhogy Vic megállt a városban az ajándékboltnál, és vett neki egyet, de közben teljesen máshol járt az esze. Két dolgon gondolkozott: Wilsonékon meg azon a kérdésen, amelyet Phil Cowan tett fel neki reggel. A kérdés aggasztotta jobban. Phil kissé zavarban volt, de nyíltan megkérdezte tőle:

– Melinda szerelmes volt De Lisle-ba?

– Halvány fogalmam sincs, Phil – felelte Vic.

Olyan kérdés volt ez, amely nyilván mindenkiben felmerült. Melinda kétségkívül úgy viselkedett, mintha szerelmes volna a De Lisle-be, és Vicnek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy az embereknek eszükbe jut és kitárgyalják majd, hogyan viselkedett Melinda, egész este Charleyval, hogyan játszottak együtt négykezest, meg persze hogy Melindának korábban is voltak szerelmi kalandjai. Vic tisztában volt vele, hogy nem azért aggódik, mert bűntudata van vagy a leleplezéstől félne. A szégyenérzet zavarta, amely Phil egyenes kérdésére belehasított. A Wilson-üggyel meg nem igazán tudott mit kezdeni. Az történt ugyanis, hogy reggel, miközben a kávéjukat meg a narancslevüket iszogatták, Evelyn egyszer csak megszólalt:

– Kész csoda, hogy Wilsonék nem vettek észre semmit, amikor hazaindultak. Don nagyjából akkor ment ki a házból, amikor a dolog történhetett. Nem emlékszel, Phil?

Phil nem emlékezett. Evelyn azt mondta, Wilsonék épp akkor indultak haza, amikor ő és Melinda bementek a házba aszpirint keresni Melinda fejfájására, de Don egy perc múlva visszament valamiért – Evelyn nem tudta megmondani, mi volt az –, amit a felesége ottfelejtett. Vic azon töprengett, vajon elképzelhető-e, hogy Wilson nyugodtan beül a kocsijába, és szó nélkül elhajt, ha előtte, miközben áthaladt a kerten, látta, hogy ők ott viaskodnak a medencében. Ennek nem volt túl nagy a valószínűsége. Inkább csak azért merült fel Vicben a kérdés, mert Wilson egyébként is elég fura alak volt.

Melinda Scotchot ivott szódával, amikor Vic megérkezett Trixie-vel. Még csak nem is köszönt a kislánynak, és Trixie, noha már korábban is látta másnaposnak és ziláltnak az anyját, tudta, hogy valami szokatlanul rossz dolog történt. Egy hosszú percig bámulta Melindát, aztán szó nélkül bevonult a szobájába átöltözni.

Vic kiment a konyhába, és készített a feleségének egy tejfölös tojásrántottát. Tett bele egy kis curryt is, mert Melinda néha így szerette, ha másnapos volt. Bevitte az ételt a nappaliba, és leült a felesége mellé a kanapéra.

– Nem kérsz egy falat rántottát? – kérdezte.

Melinda nem válaszolt, csak belekortyolt az italába.

– Tettem bele egy kis curryt is – próbálkozott újra Vic, és kivett egy falatot a villával.

– Menj a pokolba – suttogta Melinda.

Trixie közben felvette az otthoni kezeslábasát, és megjelent a repülővel a kezében.

– Mi történt? – kérdezte az apjától.

– Charley meghalt, az történt! Megfulladt! – kiáltotta Melinda, és felállt. – És az apád ölte meg!

Trixie-nek szó szerint leesett az álla, és döbbenten bámult az apjára.

– Tényleg te voltál, papa?

– Nem, Trixie – mondta Vic.

– De meghalt? – kérdezte a kislány.

Vic dühös pillantást vetett Melindára.

– Muszáj volt elmondanod? – kérdezte. Érezte, hogy a dühtől hevesen ver a szíve. – Muszáj volt azt mondanod, amit mondtál?

– Egy gyereknek mindig meg kell mondani az igazat – vágott vissza Melinda.

– Tényleg meghalt, papa? – kérdezte megint Trixie.

– Igen, megfulladt.

A kislány megdöbbent, de semmi sajnálkozás nincs az arcán, gondolta Vic.

– Beütötte a fejét?

– Nem tudom – mondta Vic.

– Nem, nem verte be a fejét – mondta Melinda.

Trixie egy percig felváltva méregette a szüleit, aztán nyugodtan kiment az udvarra játszani.

Melinda a konyhában egy újabb italt töltött magának – Vic hallotta, hogy lábbal berúgja a konyhaszekrény ajtaját –, majd visszajött, átvágott a nappalin, és bement a szobájába.

Egy perc múlva Vic is felállt, meleg vizet eresztett a rántottára, és kiöntötte a lefolyóba. Úgy vélte, saját lelkiállapota leginkább Trixie-éhez hasonlítható. Rájött, hogy valami nem engedi felszínre törni benne a bűntudatot vagy az iszonyt attól, amit tett. Nagyon furcsa lelkiállapot volt. Cowanéknál csak feküdt álomtalanul a kanapén, várta, hogy rátörjön a félelem, a pánik, a lelkifurdalás vagy legalább a megbánás. Azon kapta magát, hogy gyerekkorának egyik különösen kellemes napján mereng, amikor egy eszkimófalu makettjével megnyerte a földrajzi tanulmányi versenyt. Az iglukhoz fél tojáshéjakat használt, a hóhoz meg üvegszilánkot. Most, noha nem tudatosult benne, tökéletes biztonságban érezte magát. Mert senki sem leplezhette le? Vagy mert nem félt attól, hogy leleplezik? Válsághelyzetben mindig lassan reagált, a fizikai veszélyre éppúgy, mint a lelki megrázkódtatásra. Néha csak hetekkel később jelentkeztek a reakciói, így aztán sokszor csak nagy nehézség árán tudta összekötni őket az eredeti okokkal.

Megszólalt a telefon. Vic kiment a hallba, és felvette.

– Halló? – szólt bele a kagylóba.

– Szia, Vic. Evelyn vagyok. Remélem, nem a délutáni szunyókálásodból ébresztettelek.

– Persze, hogy nem.

– Hogy van Melinda?

– Hát nem valami fényesen. Most éppen whiskyt iszik a szobájában.

– Sajnálom, Vic… mármint ami az éjjel történt.

Vic nem igazán értette, mit akar ezzel Evelyn.

– Dr. Franklin felhívott minket. Holnap délután fél háromkor lesz a halottkémi szemle Ballingerben, és mindannyiunknak ott kéne lenni. Gondolom, kaptok majd hivatalos értesítést is. A bíróság épületében lesz.

– Rendben van. Köszönöm, Evelyn. Nem felejtem el.

– Vic… felhívott-e már valaki… ebben az ügyben?

– Nem.

– Minket igen. Én… Phil úgy gondolta, ne szóljunk neked, de szerintem jobb, ha tudsz a dologról. Egy-két ember… na jó, mondjuk inkább úgy, hogy valaki… szóval azt mondták, elképzelhető, hogy van valami közöd Charley halálához. Nem mondták ki nyíltan, de utaltak rá. Képzelheted, mit mondtam én erre. De úgy gondoltam, jobb, ha szólok neked, mert most biztosan lábra kapnak majd mindenféle pletykák. Sajnos tegnap sok embernek szemet szúrt Charley és Melinda viselkedése… tudod, mintha teljesen egymásba lettek volna zúgva.

– Igen, tudom – mondta kicsit fáradtan Vic. – Ki mondta ezt nektek?

– Nem volna helyes, ha megmondanám. Nem lenne becsületes, és nincs is jelentősége, de ezt te is tudod.

– Don Wilson volt?

Evelyn habozott.

– Igen. Tudod, nem ismerjük őt különösebben jól, ő meg végképp nem ismer téged. Sokkal rosszabb lenne, ha olyasvalakiről volna szó, aki közelebb áll hozzád, de szerintem neki ehhez akkor sincs joga.

Vic remélte, hogy Don Wilson az. És remélte, hogy a Donnak ennyi az összes mondandója.

– Mindegy, ne is törődj vele. Rossz természetű ember.

– Igen, van benne valami kellemetlen. Nem mondhatnám, hogy különösebben kedvelem. Sohasem kedveltem. Tudod, a partira is csak udvariasságból hívtuk meg.

– Persze, értem. És köszönöm, hogy elmondtad, Evelyn. Esetleg hallottál valami mást is?

– Nem, ilyesmit nem, de… – a kellemes, kissé ideges hang elhallgatott, és Vic türelmesen várt. – Szóval az előbb már mondtam, hogy néhányan megjegyzéseket fűztek ahhoz, ahogyan Melinda viselkedett Charleyval. Megkérdezték tőlem, hogy szerintem volt-e valami köztük. Azt mondtam, hogy nem.

Vic zavartan szorongatta a telefont. Pontosan tudta, hogy Evelyn ennél sokkal jobban belelátott a dolgokba. A nő folytatta:

– Te is tudod, Melinda hogy tudott rajongani emberekért. Hát még egy zongoristáért. Én ezt igazán meg tudom érteni.

– Igen – Vic ámulva nézte, milyen hihetetlen mértékben képesek az emberek az öncsalásra. A barátaik annyira megszokták, hogy elnézik Melinda viselkedését, szemet hunynak a dolgai felett, hogy hovatovább el is hitték, tényleg nem történt meg az, ami felett szemet hunytak.

– Phil hogy van? – kérdezte Vic.

– Eléggé megrázta a dolog. Tudod, most történt először baleset medencénkben, ráadásul ilyen szörnyűség. Úgy érzem, magát okolja a történtekért. Még arra is képes lenne, hogy betemesse a medencét, de én azt hiszem, ez butaság volna.

– Persze, hogy az – mondta Vic. – Hát akkor nagyon köszönöm, hogy felhívtál, Evelyn. Remélem, a holnapi tárgyalás után mindannyian jobban érezzük majd magunkat. Az majd segít lecsillapítani a kedélyeket. Na jó, akkor gondolom, holnap fél háromkor találkozunk Ballingerben.

– Igen. Ha ma még bármiben segíthetünk, Vic… úgy értem, Melindával kapcsolatban, nyugodtan szólj ide.

– Rendben, Evelyn. Köszönöm. Viszlát!

– Viszlát, Vic.

Azért mondta, hogy a vizsgálat majd segít lecsillapítani a kedélyeket, mert tökéletesen és ösztönösen bízott benne, hogy számára nincs kockázata a dolognak, jött rá Vic. Ott lesznek a barátai: Phil Cowan, Horace Meller meg a feleségek. Tudta, hogy ők bíznak benne. Bár egy pillanatra elbizonytalanodott, mert Horace szokatlanul csendes volt, miután kihúzták Charleyt a medencéből, és később a konyhában is. Vic megpróbálta felidézni Horace arckifejezését: feszült volt, döbbent, aztán már nyúzott is, de Vic úgy emlékezett, kétségnek nyomát sem látta rajta. Nem, Horace felől nyugodt lehet. Melinda meg lehet, hogy megvádolja őt holnap a halottkém előtt, de Vic úgy gondolta, nem fogja megtenni. Ehhez olyan fokú bátorság kell, amekkorát nem nézett ki a feleségéből. Melinda minden látszólagos vadsága ellenére valójában gyáva volt és konformista. Nyilván tudja, hogy minden barátjuk ellene fordul, ha megvádolja őt, és Vic szerint Melinda ezt nem akarta. Persze lehet, hogy elveszti a fejét, és megvádolja őt, de ha megteszi, mindenki tudni fogja, hogy a düh beszél belőle és azt is, hogy miért. Ha valaki elkezdené firtatni Melinda személyiségét, az nagyjából Melinda végét jelentené. Vic úgy vélte, a felesége nem szívesen tenné közszemlére a magánéletét.

Hétfőn Vic valamivel egy óra előtt ért haza, épp időben ahhoz, hogy egy gyors ebéd után fél három előtt beérjenek Ballingerbe. Melinda délelőtt nem volt otthon – valószínűleg Maryvel vagy Evelynnel töltötte az időt –, mert Vic tíztől folyamatosan hívta, hogy megmondja neki, fél háromkor van a tárgyalás. Melinda nem volt hajlandó ebédelni, és whiskyt is csak egy pohárral ivott, mielőtt kettőkor elindultak volna. Noha sokat aludt, a szeme karikás volt, az arca sápadt és püffedt – épp olyan, amilyennek egy szeretőjét gyászoló nő arcának lennie kell, gondolta Vic. Hiába kérdezgette, hiába mondott bármit is, Melinda nem válaszolt, úgyhogy Vic feladta.

A tárgyalás Ballinger főterén, a bíróság vöröstéglás épületében zajlott le. A teremben volt néhány szék és asztal, az egyiknél ült az írnok, aki mindent lejegyezett gyorsírással, ami a tárgyaláson lehangzott. A halottkémet Walshnek hívták. Jóképű, komoly, ötvenes férfi volt, a haja ősz, a tartása egyenes. Mindenki ott volt, és pontosan érkezett: Mellerék, Cowanék, ő és Melinda, meg dr. Franklin, aki végig karba tett kézzel ült. Először ismertették és megállapították a tényeket és a körülményeket, majd mindenkitől megkérdezték, hogy véleménye szerint a halál véletlen baleset következménye volt-e.

– Igen – válaszolta határozott hangon Phil Cowan.

– Igen – mondta Evelyn is.

– Azt hiszem – mondta Horace, ugyanolyan határozottan, mint Phil.

– Azt hiszem – visszhangozta Mary.

– Igen – mondta Vic.

Ekkor Melinda következett. Egy darabig a padlót bámulta, majd riadtan felnézett a halottkémre.

– Nem tudom.

Welsh halottkém ismét hozzá fordult:

– Úgy véli, hogy a véletlen körülményeken kívül bármi vagy bárki más is felelős De Lisle úr haláláért? – kérdezte.

– Nem tudom – mondta kifejezéstelen hangon Melinda.

– Van-e bármilyen oka rá, hogy azt higgye, valaki felelős De Lisle úr haláláért? – kérdezte a halottkém.

– Tudom, hogy a férjem nem kedvelte őt – mondta Melinda lehajtott fejjel.

Walsh ügyész összeráncolta a homlokát.

– Úgy értsem, hogy a férje veszekedett De Lisle úrral?

Melinda habozott.

Vic látta, hogy Phil bosszúsan fészkelődik a székén. Dr. Franklin beérte azzal, hogy komor, rosszalló arcot vág. Evelyn Cowan úgy nézett ki, mint aki mindjárt odarohan Melindához, jól megrázza a vállát, és megmondja neki, mit gondol róla.

– Nem, nem veszekedtek – mondta Melinda. – De azt hiszem, a férjem nem kedvelte őt, csak azért, mert én kedveltem.

– Látta-e ön, hogy a férje – kezdte türelmesen az ügyész – tett volna bármit is De Lisle úr ellen?

Újabb habozás.

– Nem – mondta Melinda, és még mindig szemérmesen bámulta a padlót, noha ezt a „nem”-et már szokásos erőteljes hangján vetette oda.

A halottkém most dr. Franklinhez fordult.

– Doktor úr, az ön véleménye szerint De Lisle úr halálát baleset okozta?

– Nincs okom arra, hogy másként vélekedjek – válaszolta dr. Franklin.

Vic tudta, hogy az orvos kedveli őt. Trixie születése után elég közel kerültek egymáshoz. Dr. Franklin szűkre szabott ideje és alkata miatt nem volt nagy társaságkedvelő, de ha összefutottak a városban, mindig volt Vic számára egy mosolya és néhány kedves szava.

– A holttesten nem látta jelét semmiféle küzdelemnek – a halottkém ezt inkább állította, mint kérdezte. A teremben szinte tapintani lehetett a Melinda iránti ellenszenvet.

– Voltak nagyon halvány vörös foltok a válla körül – mondta kissé fáradtan az orvos –, de ezek akkor is keletkezhettek, amikor kihúzták a medencéből. Vagy esetleg akkor, amikor Van Allen úr mesterséges lélegeztetés végzett.

Walsh halottkém határozott bólintással nyugtázta a doktor szavait.

– Magam is láttam a foltokat. Úgy tűnik, az ön véleménye megegyezik az enyémmel. És amennyire meg tudtam ítélni, nem voltak külsérelmi nyomok az elhunyt fején.

– Nem voltak – helyeselt dr. Franklin.

– Térjünk rá a gyomortartalomra. Az ön véleménye szerint volt-e benne bármi is, ami görcsöt okozhatott?

– Nem, nem mondhatnám. Nagyon kevés ételmaradékot találtunk a gyomorban, nagyjából annyit, amennyit egy szendvics elfogyasztása jelent egy partin. Semmi olyasmi, ami görcsöt okozhatott volna. De görcsöt nemcsak a gyomorban található étel okozhat.

– Találtak-e alkoholt? – kérdezte a halottkém.

– Mindössze négytized ezrelék volt a véralkoholszint. Azaz a teljes vérmennyiségből csupán egy köbcentiméter.

– Tehát semmi olyasmi, ami rosszullétet válthatott volna ki.

– Biztosan állíthatom, hogy nem.

– Vagyis az a véleménye, hogy De Lisle úr halálát baleset okozta?

– Igen – mondta dr. Franklin. – Ez a meggyőződésem. A halál közvetlen oka fulladás volt.

– Tudott-e De Lisle úr úszni? – a halottkém kérdése mindenkihez szólt.

Egy percig senki sem felelt. Vic tudta, hogy a zongorista nem úszott valami jól. Végül Horace és Melinda csaknem egy időben szólalt meg.

– Amennyire én láttam… – kezdte Horace.

– Annyira tudott, hogy a fejét a víz fölött tartsa – az asszony megtalálta a nyelvét is, a hangerejét is.

– Meller úr? – szólalt meg a halottkém.

– Amennyit én láttam belőle a medencében, De Lisle úr nem volt jó úszó – mondta Horace megfontoltan. – Lehet, hogy ennek a ténynek van köze ahhoz, ami történt, de az is lehet, hogy nincs, mindenestre láttam, hogy csaknem félve kapaszkodott a medence szélébe, és ahogy Van Allen úr már korábban említette, és Cowan úr is megerősítette, De Lisle úr panaszkodott, hogy elég hidegnek találja a vizet.

Horace Melindára nézett, nem éppen kedvesen.

– Senki sem hallott önök közül segélykiáltást?

– Walsh halottkém már másodszor tette fel a kérdést.

– Nem! – hangzott kórusban a válasz.

– Van Allen asszony?

Melinda fehér kesztyűjét gyűrögette az ölében, és közben egyfolytában a halottkémet bámulta.

– Nem… de olyan zajjal voltunk a konyhában, hogy nem is halhattunk volna.

– Nem volt akkora zaj – mondta szinte méltatlankodva Phil. – Már a zene sem szólt. Szerintem meghallottuk volna, ha valaki kiabál.

Melinda Philhez fordult.

– Nem is hallhatsz kiabálást, ha valakit hirtelen elkapnak, és lenyomnak a víz alá!

– Melinda! – kiáltotta elborzadva Mary.

Vic furcsa közönnyel figyelte, ami a következő néhány másodpercben történt. Melinda, a székéből félig felemelkedve, üvöltve közölte a halottkémmel, hogy mit gondol az egészről – Vic, miközben elnézte Melinda szenvedélyes profilját, ökölbe szorított kezét, bizonyos értelemben még csodálta is bátorságáért és őszinteségéért, amit nem nézett volna ki belőle –, Mary Heller felállt és tett néhány bizonytalan lépést Melinda felé, ám Horace szelíden visszatuszkolta a helyére. Phil kellemes arcára fenyegető kifejezés ült ki, Dr. Franklin meg, még mindig karba tett kézzel, továbbra is rideg megvetéssel nézte Melinda Van Allent, és Vic tudta, hogy ez azóta van így, amióta Trixie születésekor Melinda igaztalan követelésekkel és panaszokkal zaklatta az orvost. Melinda megismételte:

– Igenis, azt gondolom, hogy a férjemnek köze van a dologhoz! Azt gondolom, hogy ő tette!

Walsh halottkém arca egyszerre tükrözött bosszúságot és elképedést. Egy pillanatra mintha a szava is elakadt volna.

– Van-e a birtokában bármi is… bármilyen bizonyíték, amivel alá tudná támasztani az állítását, Van Allen asszony? – kérdezte kivörösödött arccal.

– Ez a körülményekből nyilvánvaló. A férjem egyedül volt a medencében Charley De Lisle-lel, nem? A férjem jobb úszó, mint Charley. És nagyon erős a karja.

Mary felállt, kicsi arca még kisebbnek látszott, mintha görcsbe rándult, zokogással küzdő ajka köré koncentrálódott volna, és elindult kifelé a teremből.

– Kénytelen vagyok megkérni önt, Meller asszony – mondta a halottkém –, hogy ne menjen el. A törvény úgy rendelkezik, hogy minden érintett személy köteles jelen lenni a tárgyalás végéig – kedvesen Maryre mosolygott, és fejével az asszony széke felé intett.

Horace nem mozdult, hogy megállítsa a feleségét. Látszott rajta, hogy ő is szeretne mielőbb szabadulni onnan.

A halottkém ismét Melinda felé fordult.

– Ön azt mondta, a férje azért nem kedvelte De Lisle urat, mert ön kedvelte őt. Ön esetleg szerelmes volt De Lisle úrba?

– Nem, de őszintén szerettem.

– És úgy gondolja, a férje féltékeny volt De Lisle úrra?

– Igen.

Walsh halottkém Vichez fordult.

– Féltékeny volt ön De Lisle úrra?

– Nem, nem voltam az – válaszolta Vic.

Az ügyész Cowanék és Mellerék felé fordult, és nyugodt, türelmes hangon megkérdezte tőlük:

– Észrevett-e bármelyikük is Van Allen úr viselkedésében olyan jeleket, amelyekből arra következtethettek volna, hogy féltékeny De Lisle úrra?

– Nem – szólalt meg egyszerre Phil és Horace.

– Nem – mondta Evelyn.

– Természetesen nem – ez Mary volt.

– Cowan úr, mióta ismeri ön Van Allen urat?

Phil Evelynre nézett.

– Talán nyolc éve?

– Kilenc vagy tíz – mondta Evelyn. – Nyomban összeismerkedtünk velük, mihelyt ideköltöztek.

– Értem. És ön, Meller úr?

– Azt hiszem, tíz éve – mondta határozott hangon Horace.

– Akkor nyilván önök mindannyian jól ismerik Van Allen urat.

– Nagyon jól – erősítette meg Horace.

– Mindketten kezeskednének Van Allen úr jelleméért?

– Teljes mértékben – Philnek sikerült megelőznie Horace-t. – És mindenki más is, aki ismeri őt.

– Őt tekintem a legjobb barátomnak – mondta Horace.

A halottkém bólintott, majd Melindára nézett, mintha még akarna tőle vagy róla kérdezni valamit, de Vic látta, hogy nem akarja tovább húzni a tárgyalást, és Melinda és De Lisle viszonyába sem akar mélyebben belemenni. Baráti melegség csillant a halottkém szemében, ahogy Vicre nézett:

– Van Allen úr, ha jól tudom, ön a tulajdonosa a Little Wesley-i Greenspur Pressnek, ugye?

– Igen – mondta Vic.

– Kiváló nyomda, sok jót hallottam róla – Walsh úgy mosolygott, mintha nyilvánvaló volna, hogy minden művelt egyénnek, aki Massachusetts államnak ebben a részében lakik, hallania kellett a Greenspur Pressről.

– Van Allen asszony, van-e még valami hozzáfűznivalója?

– Azt mondtam el önnek, amit gondolok – mondta Melinda, és szokásos stílusában jól megnyomta az utolsó szót.

– Minthogy ez egy bíróság, itt bizonyítékokra van szükség – Walsh ügyész finoman mosolygott. – Hacsak nincs valakinek bizonyítéka rá, hogy Charles De Lisle úr halála nem véletlen baleset következménye volt, lezártnak nyilvánítom a vizsgálatot.

Várt egy kicsit. Senki sem szólalt meg.

– A vizsgálatot ezennel lezárom. Megállapítom, hogy Charles De Lisle úr halála véletlen baleset következménye volt – elmosolyodott. – Mindenkinek köszönöm, hogy megjelent itt. Jó napot.

Phil felállt, és egy zsebkendővel megtörölte a homlokát. Melinda odasétált az ajtóhoz, és egy papírzsebkendőt szorított az orrához. Kint az utcán dr. Franklin köszönt el elsőként a társaságtól. Ránézett Melindára, egy pillanatig habozott, minta még hozzá akarna fűzni valamit az elhangzottakhoz, de aztán csak ennyit mondott:

– Minden jót, Van Allen asszony – azzal elindult a kocsijához.

Melinda az autó mellett állt, még mindig az orrához szorította a papírzsebkendőt, mint egy gyászoló özvegy.

– Fel a fejjel, Vic – mondta Phil, és megveregette a barátja vállát, aztán úgy indult el az autója felé, mintha csak így tudná visszafogni magát, hogy ne mondjon többet.

Evelyn Cowan Vic karjára tette a kezét.

– Sajnálom Vic. Kérlek, telefonálj minél előbb. Akár már ma este. Szervusz Melinda.

Vic látta, hogy Mary mondani akar valamit Melindának, és Horace megpróbálja lebeszélni róla. Aztán Horace mosolyogva odament Vichez, emelt fővel, mintha saját tartásával akarna Vicbe bátorságot önteni, és mosolya azt sugallta, hogy Vic még mindig a barátja, a legjobb barátja.

– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz mindig ilyen – mondta Horace halkan, hogy Melinda ne hallja.

– Szóval ne ereszd búnak a fejed. Mindannyian melletted állunk… mint mindig.

– Kösz, Horace – mondta Vic. Látta, hogy a Horace mögött álló Mary vékony, érzékeny ajka megmozdul, ahogy ránéz Melindára. Aztán amikor Horace karon fogta, rámosolygott Vicre, dobott neki egy csókot, és ők is elindultak hazafelé.

Vic kinyitotta a kocsi ajtaját Melinda előtt, és az asszony beszállt. Vic is beült a kormány mögé. Az ő autójával jöttek, a veterán Oldsmobillal. Vic megkerülte a főteret – kénytelen volt a közlekedési rend miatt –, majd délnek fordult egy kisebb útra, amely a Little Wesleybe vezető autópályára vitt.

– Részemről még nincs vége – szólalt meg Melinda –, ne legyenek illúzióid.

Vic felsóhajtott.

– Édesem, nem sirathatsz a végtelenségig valakit, akit alig ismertél.

– Te ölted meg! – kiáltotta szenvedélyesen Melinda. – Én jobban átlátok rajtad, mint Mellerék meg Cowanék!

Vic nem válaszolt. Egyáltalán nem nyugtalanította, amit a felesége mondott – egyébként a tárgyaláson sem volt nyugtalan, még akkor sem, amikor a Charley bőrén látható vörös foltokról esett szó –, de Melinda most már bosszantotta, és megint azt érezte, hogy szégyelli magát miatta, ám ezt annyira megszokta már, hogy most szinte megnyugtatóan hatott. Mindenki tudta, miért vádolta őt Melinda, miért tört ki belőle a zokogás a tárgyaláson, miért kapott idegrohamot Cowanéknál akkor éjjel, amikor a dolog történt. Cowanék tudták, milyen viszonyban volt Melinda De Lislelel. Charley csak egy újabb titkos szerető volt, aki történetesen épp az ő otthonukban halt meg. Cowanék és Mellerék most már azt is tudják, hogy Vicnek évek óta hasonló jeleneteket kell elviselnie, olyan könnyeket, amelyek semmirekellő gazfickókkal meghiúsult randevúk miatt folynak, és újabb könnyeket, amikor ezek az alakok lelépnek a színről. Azt is tudniuk kell, hogy Vic mindezt zokszó nélkül, türelmesen viselte, és mindig úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna – ahogy a mai tárgyaláson is.

Néhány pillanatig, miközben Melinda kifújta az orrát egy tiszta zsebkendőbe, Vic úgy érezte, hogy valami megkeményedik benne a felesége iránt. Az asszony azt kapta, amit megérdemelt, és semmit sem tehetett Vic ellen. Ki hinne neki, ha visszamenne a rendőrségre? Hogyan bizonyíthatná az igazát? Elválhatna tőle, ez minden. De Vic nem hitte, hogy megteszi. Megtagadhatná tőle a tartásdíjat, és erre minden oka meglenne, és a gyereket is könnyűszerrel megtarthatná – nem mintha ez Melindát annyira érdekelné. Azt viszont nem hitte, hogy asszony derűsen nézne szembe a pénztelenség kilátásával vagy azzal, hogy vissza kell kötöznie Queensbe, a szomorú és unalmas szülői házba.

Melinda nyomban kiszállt, mihelyt Vic leállította az autót a garázs előtt, és bement a házba. Vic bevitte a növényeit a garázs hátsó részébe. Háromnegyed négy volt. Felnézett az égre, és úgy látta, hat körül lesz egy kis eső.

Visszament a garázsba, és egyenként kivitte az udvarra a három akváriumot, amelyben a csigáit tartotta. Mindegyik üvegláda le volt fedve egy-egy átlyuggatott rézlemezzel, hogy az eső szabadon befolyhasson, de a csigák ne mászhassanak ki. A csigák imádják az esőt. Vic az egyik akvárium fölé hajolt, amelyben Edgar és Hortense nevű csigáit tartotta. Nézte, ahogy lassan egymás közelébe másznak, felemelik a fejüket, csókot váltanak, majd folytatják az útjukat. Ma délután valószínűleg párosodnak majd a lemezről lecsorgó meleg esőben. Nagyjából hetente egyszer párosodtak, és Vic úgy gondolta, igazi szerelemben élnek, mert Edgár sohasem nézett rá más csigára, csak Hortense-re, és Hortense sem hagyta soha, hogy egy másik csiga megcsókolja. Vicnek nagyjából ezer csigája volt, és legalább a háromnegyed részük az ő nászukból származott. Mindketten nagyon figyelmesek voltak a másikhoz, amikor rajta volt a peterakás sora – a művelet legalább huszonnégy órán át tartott –, de az csak Vic véleménye volt, hogy Hortense gyakrabban rak petéket, mint Edgar, mindenesetre ezért adta neki a női nevet. Vic úgy gondolta, ez még akkor is igaz szerelem, ha ők csak gasztropodák, haslábúak. Emlékezett egy mondatra, amelyet Henri Fabre egyik könyvében olvasott azokról a csigákról, amelyek még a kertfalon is képesek átmászni, hogy rátaláljanak a párjukra. És bár Vic ezt nem tudta megerősíteni a saját tapasztalataival, biztos volt benne, hogy a dolog igaz.

11

Vic bűntudata később sem jelentkezett. Talán azért, mert oly sok más dologgal kellett foglalkoznia. Melinda egész baráti körüknek elmondta, hogy szerinte Vic végzett Charleyval, ami magyarázható lett volna azzal a megrázkódtatással, amely a zongorista halálával érte, csakhogy ez már három hete így ment, sőt, Melinda egyre ékesszólóbban adta elő a történetet. Otthon is egyfolytában duzzogott és morgolódott. Viselkedéséből Vic úgy látta, hogy valamiféle bosszúra készül ellene, de nem tudta, milyen formában jelentkezik majd ez a bosszú. Úgyhogy volt mivel kitöltenie a szabadidejét, amelyet a nyomda hagyott neki: egyrészt azon töprengett, mire készül ellene Melinda, másrészt megpróbálta a lehető legkisebbre csökkenteni azt a hatást, amelyet Melinda viselkedése gyakorolt a barátaikra, s ezt igen elegánsan és megértően csinálta.

Horace pontosan három nappal a halottkémi tárgyalás után felkereste Vicet a nyomdában. Először percekig csak az aznap kinyomtatott görög betűs íveket nézegette, szemügyre vette a borítótervet, amelyet Vic kiválasztott – nem azt, amelyre Melinda a maga nemtörődöm módján igent mondott –, ám alig ötpercnyi vizsgálódás után rátért látogatása céljára.

– Vic, meg kell mondanom, hogy kissé aggódom – mondta határozott hangon. – Ugye tudod, miért?

Stephen és Carlyle már hazamentek, úgyhogy csak ők ketten voltak a nyomdateremben.

– Igen – mondta Vic.

– Melinda kétszer járt Evelynnél és egyszer Marynél.

– Ó! – Vic hangjában szemernyi meglepődés sem volt. – Azt hiszem, említette is, hogy meglátogatta Evelynéket.

– Szóval… Van róla fogalmad, hogy miket beszél?

– Horace zavarban volt. – Azt mondta Marynek, hogy otthon ugyanezt mondja neked is – kis szünetet tartott, de Vic nem szólalt meg. – Engem egy cseppet sem érdekelne az egész, bár nem volna jó, ha ezzel a szörnyűséggel lenne tele az egész város, de mi lesz Melindával?

– Gondolom, majdcsak megnyugszik – mondta türelmesen Vic.

Fél fenékkel az egyik szedőasztalon ült. Horace mögött a csukott ablakon át is behallatszott egy vörösbegy csipogása. Vic a madarat is látta: egy kis hím vörösbegy volt. Odakint már esteledett. Vic azon gondolkozott, hogy a madárka vajon éhes-e vagy valami más baja lehet. Még tavasszal rakott fészket a párjával a hátsó bejárat mellett, az alacsony kőkerítésre.

– Megnyugszik? Mi jár most a fejedben? – kérdezte Horace.

– Az igazat megvallva, valójában azon a kis vörösbegyen gondolkoztam el – mondta Vic.

Leszállt az asztalról, és odasétált a hátsó bejárathoz. Látta, hogy bőven van még a földön a kenyérbélből meg a szalonnakockából, amit Carlyle dobott ki a madárnak még délelőtt. Visszament Horace-hoz.

– Lehet, hogy csak jó éjszakát akart kívánni – mondta –, de muszáj óvatosnak lenni, mert tavasszal egy kígyót kellett elkergetnünk, ott ólálkodott a fészke körül.

Horace kissé türelmetlenül elmosolyodott.

– Sohasem tudom eldönteni, Vic, vajon csak színleled, hogy közömbös vagy, vagy tényleg ennyire nem érdekel a dolog.

– Azt hiszem, érdekel – mondta Vic –, de ne felejtsd el, hogy már évek óta ugyanezt kell elviselnem.

– Igen, tudom. És hidd el, nem is akarom beleártani magam a dolgaidba. De el tudod képzelni, hogy Evelyn vagy Mary – Horace hangja hirtelen megemelkedett – elmegy hozzád meg a többi barátunkhoz azzal, hogy a férje gyilkos?

– Nem. De mindig is tisztában voltam vele, hogy Melinda más.

Horace kissé keserűen felnevetett.

– Mit akarsz csinálni ezzel az egésszel, Vic? Melinda el fog válni tőled?

– Nekem egy szóval sem említette. Marynek mondott ilyesmit?

Horace egy pillanatig meglepetten nézett Vicre.

– Nem. Amennyire én tudom, nem.

Hosszú szünet következett. Horace zsebre tett kézzel járkált a két asztal között, mintha akkurátusán fel akarná mérni a köztük levő távolságot. Vic egyszer csak hirtelen kihúzta magát, és vett egy nagy levegőt. Lazának érezte az övét a derekán, úgyhogy beljebb húzta egy lyukkal. Az utóbbi időben szándékosan kevesebbet evett a szokottnál, és ez kezdett megmutatkozni az alakján.

– Na és mit szoktál felelni a vádaskodásaira? – kérdezte Horace.

– Semmit! – mondta Vic. – Mit felelhetnék? Mit mondhat erre az ember?

Horace arcára megint kiült az elképedés.

– Én egy sor dolgot tudnék felelni rá. A helyedben például azt mondhatnám, hogy évekig tűrtem, amit tűrhettem, de ez már több a soknál. Nem tudom elhinni, Vic, hogy Melinda komolyan gondolja, amit beszél. Különben nem volna képes egy fedél alatt élni veled.

Vic magában egyetértett Horace-szal. Mindazonáltal Horace heves szavai zavarba hozták.

– Nem tudom, mit tegyek, Horace. Tényleg fogalmam sincs.

– Sohasem gondoltál még arra, hogy Melindának talán… nincs ki mind a négy kereke? Én ugyan nem vagyok pszichiáter, de évek óta bőven volt alkalmam megfigyelni a feleségedet. És erre már nem mondható, hogy úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett gyerek.

Vic észrevette a Horace hangjában rejlő ellenségeskedést, és valami ösztönösen felhorgadt benne, hogy Melinda védelmére keljen. Most fordult elő először, hogy Horace nyíltan kimutatta az ellenszenvét Melinda iránt.

– Nem hiszem, hogy ez még sokáig így menne, Horace.

– De ez akkor is olyasmi, amit később nem lehet visszacsinálni! – tiltakozott Horace. – Senki sem fogja elfelejteni, Vic. Szerintem már az egész város tudja, hogy Melinda téged vádol. Milyen asszony az ilyen? Egyszerűen nem értem, hogy tűrheted el!

– Annyi mindent eltűrtem már – sóhajtott fel Vic.

– Azt hiszem, ez csak megszokás dolga.

– Megszoktad, hogy kínlódsz? – Horace szinte már fájdalmas aggodalommal nézett a barátjára.

– Na, azért ennyire még nem rossz a helyzet. Hidd el, Horace, bírom még. Úgyhogy kérlek, ne aggódj

– Vic barátian rácsapott Horace vállára, aki elégedetlenül fújt egyet.

– Igenis aggódom.

Vic halványan elmosolyodott, odament a hátsó ajtóhoz, és bezárta.

– Akkor most amondó lennék, hogy menjünk el hozzánk, és igyunk meg egy…

– Kösz! – szakította félbe elutasítóan Horace.

– Hát jó – Vic mosolygott, de megint érezte, hogy elfogja a zavar és a szégyen, amiért Horace kikelt Melinda ellen.

– Kösz, de most inkább nem, Vic. Miért nem jössz át te hozzánk? Tudom, hogy Mary is szívesen látna.

– Azt hiszem, ma este nem megy. Ellenőriznem kell a vízórát, de kérlek, add át Marynek az üdvözletemet. Hogy van a körtefátok?

– Ó, jobban. Sokkal jobban – mondta Horace.

– Helyes – Horace-ék körtefájának a levelein nemrég vöröses-barnás foltok jelentek meg, és Vic adott nekik saját kotyvasztású gombaölőszeréből, hogy bepermetezhessék a fát.

Kisétáltak az autókhoz, és közben megbeszélték, mennyi az esélye annak, hogy este esni fog. A levegőben már az ősz szaga terjengett.

– Remélem, hamarosan látunk, Vic – mondta Horace, mielőtt beült az autójába.

– Láttok – válaszolt mosolyogva Vic. – Üdv Marynek! – barátságosan intett, és beszállt a kocsijába.

Hazaérve Melindát a nappaliban találta, a kanapén üldögélt egy képeslappal a kezében.

– Jó estét! – köszönt rá Vic mosolyogva.

Melinda morcosan nézett fel az újságból.

– Készítsek neked egy italt? – kérdezte Vic.

– Kösz, de majd inkább magam.

Vic letusolt és tiszta ruhát vett, mielőtt bement volna a házba. Fogott egy újságot, és elhelyezkedett kedvenc karosszékében. Furcsának és inkább kellemesnek találta, hogy nem kívánja szokásos hét órai italát. Három napja nem ivott egy korty alkoholt sem. Ez valahogy biztonságérzettel és elégedettséggel töltötte el. Tudatában volt annak, hogy látszólag valami nyugalom lengi körül, ami nyilván kiül az arcára is, noha belül acélos keménységet érzett, és némi feszültséget is, amely nem volt éppen kellemetlen, de pontosan nem tudta volna megmondani, miből állt ez össze. Gyűlöletből? Haragból? Félelemből? Bűntudatból? Vagy egyszerűen dacból, elégedettségből? Úgy érezte, mintha valami kemény mag volna benne. Elgondolkozott, megvolt-e ez már régebben is, vagy valami merőben új dologról van szó.

Melinda visszajött az italával.

– Trixie most már mindenféle történetekkel jön haza – jelentette be.

– Hol van Trixie?

– Petersonéknál gyerekzsúron. Janeynek születésnapja van. Onnan is biztosan szép kis történetekkel jön majd meg.

– Érte menjek vagy Peterson hazahozza?

– Peterson azt mondta, fél nyolc körül itt lesz vele.

Melinda olyan keményen zöttyent le, hogy majdnem kiömlött az itala. Vic jót mulatott azon, hogy a mozdulattól szürkés porfelhő szállt fel a kanapéból.

– Azt hiszem, vacsora előtt felporszívózok egy kicsit – jelentette be vidáman.

Melinda képtelenül sértődött arckifejezésétől csak még inkább mosolyoghatnékja támadt. Az előszobaszekrényből behozta a porszívót, és bedugta a lemezjátszó mögötti aljzatba. Munka közben fütyörészett, és örömmel látta, hogy a kanapé alól eltűnnek a porcicák, ahogy az a finom porlepel is, amelyet a karosszéke alatt talált, amikor elhúzta. Szerette érezni izmai játékát, miközben átadta magát annak a lealacsonyító háztartási munkának, amit a nappali felporszívózása jelentett. Behúzta a hasát, nyújtott lábbal hajolt le, hogy kiporszívózza a könyvespolcok alját, és nagyokat nyújtózott, hogy a porseprűvel elérje a függönyök tetejét. Minden olyan testgyakorlást kedvelt, amivel egyszersmind valami hasznos dolgot is csinálhatott. Elhatározta, hogy másnap megtisztítja az ablakokat. Már hónapok óta rájuk fért volna egy alapos pucolás. Még akkor is porszívózott, amikor Charles Peterson megérkezett Trixie-vel.

– Jó estét! – kiáltott ki Vic. – Nem jön be egy percre? Peterson az autóban ült, és nem úgy festett, mint aki be akar menni. Félénk mosolyából ítélve zavarban volt, de kiszállt, és elindul a ház felé.

– Hogy vannak ma este? – kérdezte az ajtóból. Trixie elrohant Vic mellett a nappali felé, és közben valami zajos szerkezetet csattogtatott, amit Janeyéknél szerzett be.

– Jól – mondta Vic. – Megkínálhatom egy sörrel? Esetleg jeges teával? Vagy valami erősebbet inna?

Vic tisztában volt vele, hogy Melindával jó kis látványt nyújtanak: ő ingujjban porszívózik, mialatt felesége a kanapén terpeszkedik kezében a szódás whiskyvel, és nem tűnik valami ápoltnak sem a viseltes pamutblúzban és szoknyában meg a meztelen lábára felhúzott szandálban.

Peterson kissé zavartan körülnézett, aztán elmosolyodott.

– Hogy van, Van Allen asszony? – kérdezte, Vic szerint kicsit félénken.

– Nagyszerűen, köszönöm – mondta Melinda görcsös grimasszal, amit bizonyára mosolynak szánt.

– Ezek a gyerekzsúrok! – mondta Peterson nevetve. – Tényleg többet kivesznek az emberből, mint a felnőtt összejövetelek – volt némi New England-i tájszólása.

– Ne is mondja! – tódította Vic. – Hány éves is Janey? Hét?

– Hat – válaszolta Peterson.

– Még csak hat! Elég nagyra nőtt a korához képest.

– Pedig tényleg csak hat.

– Nem ülne le?

– Nem, köszönöm, mennem kell – Peterson tekintete úgy fürkészte a szobát, mintha a sarkokból, a kis asztalon szanaszét heverő újságokból próbálná kiolvasni a Van Allen-botrány igazi magyarázatát.

– Hát, Trixie láthatóan jól érezte magát. Biztosan ő volt a legzajosabb is – Vic rákacsintott a kislányra.

– Nem is igaz! – kiabálta Trixie. Még mindig a lehető leghangosabban beszélt, ahogy nyilván a gyerekzsúron is, hogy túlkiabálja a húszegynéhány hatéves üvöltését. – Valamit el kell mesélnem neked! Neked… – mondta Vicnek olyan hangon, hogy felkeltse Vic érdeklődését.

– Nekem? Jó! – lehelte elragadtatottan Vic. Aztán odafordult Petersonhoz, aki már indult kifelé. – Hogy vannak a hortenziák?

Peterson arca felderült.

– Ó, nagyszerűen. Eleinte kicsit kókadoztak, de most már erőre kaptak. – Hátrafordult. – Jó éjszakát Van Allen asszony. Örülök, hogy láttam.

Vic mosolygott.

– Jó éjt, Charley – tudta, hogy a férfit így szólítják a barátai, és azt is tudta, hogy örömet okoz neki, ha ő sem Peterson úrnak szólítja.

– Jó éjt – válaszolta Peterson. – Viszlát.

Vic észrevette, hogy a férfi mosolya most őszintébb, mint amilyen a megérkezésekor volt.

– Atyaisten! – mondta, amikor visszament a szobába. – Legalább elköszönhettél volna tőle!

Melinda csak bizonytalan arccal bámult rá.

– Nem igazán tesz jót a hírednek – mondta Vic.

Kezét a térdére téve lehajolt Trixie-hez:

– És te nem tudtál volna egy jóéjszakátot meg egy köszönömöt mondani?

– Már mondtam, még Janeyéknél! – vágott vissza Trixie. Gyorsan az anyjára pillantott, majd intett Vicnek, hogy menjen utána a konyhába.

Melinda csak nézte őket.

Vic kiment Trixie-vel. A kislány lehúzta magához az apja fejét, és hangosan a fülébe súgta:

– Tényleg te ölted meg Charley de Lisle-t?

– Nem! – súgta vissza mosolyogva Vic.

– Mert Janey azt mondta, hogy te tetted.

Trixie szeme lelkesen csillogott. Alig várta, hogy egy kiáltással vagy egy öleléssel szabadjára engedje büszkeségét és elragadtatottságát, mihelyt Vic kimondja, hogy ő ölte meg Charleyt.

– Elviselhetetlen vagy! – suttogta Vic.

– Janey mondta, hogy Wilsonék meglátogatták az anyját meg papáját, és Wilsonék úgy gondolják, te voltál.

– Tényleg? – suttogta Vic.

– De nem te voltál?

– Nem, nem én voltam – súgta vissza Vic – Nem én.

Melinda belépett a konyhába. Ránézett Trixie-re azzal az unott, mégis fürkésző pillantással, amelyet véletlenül sem lehetett anyainak nevezni. Trixie egyáltalán nem reagált rá. Már megszokta.

– Menj a szobádba, Trixie – mondta Melinda.

A kislány az apjára nézett.

– Menj csak, kicsim – mondta Vic, és megcsiklandozta Trixie állát. – Nem kéne úgy beszélned vele, mint egy cseléddel, nem gondolod? – szólt oda Melindának.

Trixie emelt fővel, dacosan kivonult, mint aki mélységesen meg van sértve, de Vic biztos volt benne, hogy másodpercek alatt elfelejti az egészet.

– Nos? – fordult mosolyogva Melindához. – Mi van?

– Azt hiszem, nem árt, ha tudod, hogy most már az egész város tisztában van azzal, mit gondoljon rólad.

– Mit gondoljon? Hogy érted? Feltételezem úgy, hogy mindenki tudja, én öltem meg Charleyt.

– Mindenki erről beszél. Hallanod kellene Wilsonékat.

– Az az érzésem, már hallottam őket. De nem érdekel, mit mondanak – Vic kinyitotta a hűtőszekrényt. – Mit eszünk vacsorára?

– Az egész város… az egész város fel van zúdulva ellened – mondta Melinda vészjóslóan.

– Veled az élen. A feleségemmel az élen – Vic kiszedett néhány darab bárányhúst a fagyasztóból.

– Ha azt hiszed, ebből semmi se lesz, akkor nagyon tévedsz!

– Gondolom, Don Wilson látta, amint éppen belefojtom a medencébe De Lisle-t. Miért nem áll ki a nyilvánosság elé? Mire való az ember háta mögött sugdolózni?

Elővett egy zacskó fagyasztott zöldborsót. Zöldborsó, fejes saláta és paradicsom. Meg a báránysült. Krumplira nem vágyott, és tudta, ha ő maga nem készíti el, akkor Melinda magától nem fogja.

– Fogadunk, hogy csinálni fogok valamit? – kérdezte Melinda.

Vic ránézett az asszonyra. Látta a karikákat a szeme alatt és a fájdalmas ráncot a homlokán.

– Drágám, ez így nem mehet tovább. Ennek így semmi értelme. Csinálj valamit! Csinálj már valami értelmeset, és ne azzal töltsd az egész napot, hogy rágod magad… kínlódsz – tette hozzá nyomatékosan a szót, amelyet Horace is használt. – Nem akarlak ilyen karikás szemmel látni.

– Menj a francba – morogta Melinda, és visszament a nappaliba.

Csak egy rövid mondat, „menj a francba”. Nem túl eredeti, és a tartalma is elég homályos, de Vicet mindig zavarta, ha ilyesmit hallott Melinda szájából, mert annyi mindent jelenthetett. Nem feltétlenül azt, hogy nincs más mondandója, de olykor azt is. Vic aznap este érezte, hogy Melinda forral valamit. Don Wilson-nal akar lepaktálni? De miért? És hogyan? Ha Don látott valamit akkor éjjel, Cowanék partiján, már rég előállt volna vele. Melinda sem bírná sokáig magában tartani, ha valami érdemlegeset tudott volna meg Don Wilsontól.

Vic visszament, és buzgón befejezte a porszívózást. Melinda kihívást volt a számára, és Vicet ez inkább felvillanyozta.

Elkészítette a vacsorát, beleértve a tejszínhabos almaszószt is, amit desszertnek szánt. Trixie közben elaludt a szobájában, és Vic nem ébresztette fel, mert úgy gondolta, Petersonéknál úgyis többet evett a kelleténél. A vacsoránál Vic vidám volt és beszédes, de Melindát lekötötték a saját gondolatai. Alig figyelt arra, amit Vic mondott, de ezúttal a figyelmetlensége nem volt szándékos.

Nagyjából tíz nappal később, szeptember elején Vic megkapta a szokásos hó végi banki értesítőt, és észrevette, hogy a szokottnál csaknem száz dollárral többet vettek ki a bankból, mármint természetesen Melinda. Néhány készpénzes csekkje bemutatóra szólt, az egyik például 125 dollárról, de egyiken sem szerepelt cím, amelyből Vic a kedvezményezettre következtethetett volna. Megpróbálta magában felidézni, vett-e Melinda új ruhát magának vagy bármit a háztartásba, de amennyire tudta, nem. Normális körülmények közt nem vette volna észre, ha százdolláros túllépés van a havi költségvetésükben, de most nyilván azért vizsgálta meg a szokásosnál alaposabban a banki értesítőt, mert várható akciói miatt nem bízott Melindában. A 125 dolláros számlát augusztus 20-án állították ki, azaz több mint egy héttel De Lisle New York-i temetése után – Melinda természetesen elment rá, tehát Vic biztos volt benne, hogy nem virágra vagy a temetéssel kapcsolatos dologra kellett a pénz.

Talán magándetektívet fogadott, gondolta Vic, úgyhogy attól kezdve alaposan megnézett magának minden ismeretlen arcot Little Wesleyben. Minden új arcot, amelyről szokatlan érdeklődést olvashatott le saját maga iránt.

12

Társasági szempontból csendes hónap volt a szeptember. Az embereket lekötötték az őszi munkálatok; volt, aki a pince padlóját javította, mások kitakarították az esőcsatornát vagy a télre készülődve ellenőrizték a ház fűtőrendszerét. A komolyabb munkálatokhoz szakembereket kerestek, ami olykor egy hétig is eltarthatott. Vicet MacPhersonék hívták át Wesleybe, hogy mondjon véleményt arról az olajkályháról, amelyet meg akartak venni. Podnansky asszonynak meg egy döglött mókus volt a kútjában. A kút egyébként csak dekorációs célokat szolgált a kertben, úgyhogy nem ezért kellett megtisztítani a vizet, hanem mert az állatka lebegő teteme nagyon felzaklatta az asszonyt. Vic egyik régi, gereblyenyélre szerelt lepkehálójával szedte ki. Podnansky asszony, aki egész napokat töltött azzal, hogy egy madzagra akasztott vödörrel megpróbálja kihalászni a mókust, mielőtt odahívta volna Vicet, végtelenül hálás volt a segítségéért. Kedves, érzékeny arca ragyogott, és már azon volt, hogy tart egy rövid beszédet – egy rövid beszédet minden bizonnyal arról a bizalomról és szeretetről, amelyet iránta érez, dacára annak, hogy mit beszélnek róla a városban, gondolta Vic –, de végül beérte azzal, hogy pajkosan azt mondja:

– Van a konyhámban valami rettenetesen finom. Calvados. A fiamtól kaptam. Nem volna kedve megkóstolni?

Vicben kellemetlen emlékek ébredtek azokról a pluszsüteményekről, amelyeket együttérző háziasszonyok szoktak rátukmálni. Mosolyogva mondta:

– Köszönöm drágám, de mostanában vízkúrán vagyok.

A lepkeháló, amelyet évek óta a kezébe sem vett, felidézte benne, mennyi öröme telt a lepkék üldözésében a ház mögött, a patak partján. Arra gondolt, hogy újrakezdhetné.

A városban kétszer látta Don Wilsont. Egyszer a járdán találkoztak, egy másik alkalommal Vic kocsiban ült, Don meg éppen gyalogosan volt. Don Wilson mindkét alkalommal sunyin rámosolygott, kurtán bólintott, és olyan pillantással nézett rá, amelyet „hosszas pillantásnak” szokás nevezni. Vic mindkét alkalommal hangos „Heló, hogy van?”-nal köszönt, és sugárzóan mosolygott hozzá. Pontosan tudta, hogy Melinda néhányszor meglátogatta Wilsonékat. Még az is lehet, hogy Ralph Gosden is ott volt. Vic fejében megfordult ugyan, hogy javasolja, hívják meg vendégségbe Wilsonékat, csakhogy meglehetősen unalmasak voltak, aztán meg úgy látta, hogy Melinda most már a saját barátainak tekinti őket, és nem akar osztozni rajtuk.

Aztán egy délután maga June Wilson jelent meg a nyomdában. Félénken benyitott, szabadkozott, amiért bejelentés nélkül érkezett, és megkérdezte Vicet, nem volna-e egy kis ideje rá, hogy megmutassa neki az üzemet. Vicnek természetesen volt.

Stephen a nyomdagépnél dolgozott. Ismerte Wilsonékat, és meglepett mosollyal üdvözölte June-t, de a munkát nem hagyta abba. Vic figyelte, hogyan beszélnek egymással, megpróbált Stephen hangjában valamiféle távolságtartást felfedezni, de amennyire meg tudta ítélni, szó sem volt ilyesmiről. Stephen egyébként is nagyon udvarias fiatalember volt. Vic megmutatta June-nak a görögbetűs szedőkereteket, amelyekkel aznap délután akart nyomatokat készíteni, hogy ellenőrizhesse a szedést, bevitte a raktárba, bemutatta neki Carlyle-t, aztán egy darabig még nézték, hogyan dolgozik Stephen. Ekkor June nyilván úgy gondolta, eltelt az udvariasság szabályai szerint kötelező idő, mert azt javasolta, hogy menjenek be Vic irodájába. Odabent sietve rágyújtott, és kertelés nélkül belevágott a mondókájába.

– Azért jöttem, mert el kell mondanom magának valamit.

– Micsodát? – kérdezte Vic.

– Meg kell mondanom, hogy nem értek egyet azzal, amit a férjem művel, és én nem úgy gondolkozom, ahogy ő. Én… – vékony keze idegesen babrálta bőr cigarettatartóját, remegve kinyitotta, majd becsukta a fedelét. – Engem nagyon kínosan érint a férjem viselkedése.

– Mire gondol?

Az asszony Vicre nézett, kék szeme tágra nyílt, tekintete fiatalos volt és megfontolt. A hátsó ablakon beáradó napfény aranyszínű lángokkal vette körül rövid, göndör haját. Vic nem nevezte volna csinosnak, ahhoz túl soványka volt, mintha alultáplált volna, azt meg nem tudta megítélni, hogy értelmes-e.

– Tudnia kell, miről beszélek – mondta a nő. – Kész szörnyűség!

– Igen. Hallottam ezt-azt arról, hogy mit gondol… pontosabban mit beszél. Nem mondhatnám, hogy túlságosan zavar – Vic rámosolygott az asszonyra.

– Nem. Persze, hogy nem. Megértem. De engem akkor is zavar, mert… mert igazságtalan, és még nem lakunk régóta a városban, és az emberek a végén meggyűlölnek minket.

– Én nem gyűlölöm magukat – mondta Vic. Még mindig mosolygott.

– Nem is értem, miért nem. Az emberek viszont már kezdik megutálni Dont, és én nem is kárhoztatom őket. Olyanokkal beszélget, akik a maga barátai… legalábbis néhányan közülük. Mindenesetre jól ismerik magát… csaknem mindegyikük. Amikor Don elmondja nekik magáról ezeket a dolgokat, az emberek csak… szóval vagy szóba sem állnak velünk többé, vagy goromba és flúgos alaknak nyilvánítják Dont.

Tétovázott. Továbbra is remegve babrálta a cigaretta- tárcáját.

– Bocsánatot akartam kérni magától… a férjem miatt… és szeretném, ha tudná, hogy egyáltalán nem osztom a véleményét ebben az ügyben – ezt már határozottan mondta. – Nagyon sajnálom a dolgot, és szégyellem is magam.

– Ó! – mondta Vic kötekedő hangon. – Nem árt ez senkinek. Hacsak a férjének nem. Én is sajnálom, de… – most már mosolyogva nézett az asszonyra. – Azt hiszem, igazán kedves magától, hogy idejött, és ezt elmondta. Hálás vagyok érte. Attól tartok azonban, hogy nem tudok segíteni magának.

Az asszony megrázta a fejét.

– Mi meg majdcsak túlleszünk rajta – mondta.

– Ki az a mi?

– Don és én.

Vic besétált az asztala mögé, zsebre dugott kézzel, a padlót bámulva, és örömmel nyugtázta, hogy a hasa már csaknem teljesen lapos, és egy kicsit sem dudo- rodik ki a szorosra húzott öv felett. Trixie-nek majd be kellene vinnie az iskolába az övét, és legalább tíz centivel lerövidíteni.

– Mi lenne, ha valamelyik este átjönnének hozzánk Donnal egy italra?

June Wilson láthatóan meglepődött.

– Miért ne? – a homloka ráncba szaladt. – Tényleg komolyan gondolja?

– Persze hogy komolyan gondolom! – Vic felnevetett. – Akár pénteken, azaz már holnap este. Hét óra megfelel?

A nő elpirult örömében.

– Azt hiszem, a hét óra tökéletes… De most már mennem kell. Szörnyen örülök, hogy találkoztunk.

– Én is nagyon örülök.

Vic kikísérte az autójához, és mélyen meghajolt, amikor June kihajtott az udvarról.

Aznap este otthon Melinda ezzel fogadta:

– Úgy hallom, hogy meghívtad Wilsonékat egy italra.

– Igen. Remélem, nem zavar.

– Ugye tudod, hogy Don Wilson nem kedvel téged?

– Igen, hallottam róla – mondta unottan Vic. – Úgy gondoltam, tehetnénk valamit, hogy segítsünk ezen. Egyébként is kedves embereknek látszanak.

Azzal kiment a garázsba a fűnyírógépért. Úgy döntött, aznap este lenyírja a füvet, amely a házat három oldalról vette körül. Úgy számolt, elég lesz rá az az idő – nemrégen még ez volt a koktél ideje –, ami vacsoráig hátra van.

Wilsonék laza húszperces késéssel érkeztek meg péntek este. Don ugyanolyan hangsúllyal üdvözölte Melindát, amilyennel Vicet szokta, de June valamivel oldottabb volt, sőt Vic még egy széles mosolyt is kapott tőle. Leült Vic karosszékébe, Don meg a kanapé közepét választotta. Esetlenül ücsörgött, hosszú lábát mesterkélt nemtörődömséggel keresztbe vetette és kinyújtotta. Arcán olyasféle lenéző álmélkodás tükröződött, mintha valami kellemetlen szagot érezne. Vic úgy vélte, a lenézés szólhatna akár saját gyűrött nadrágjának és nem éppen tiszta trikójának is. Don tweedzakójának könyökét bőrrátét fedte.

Vic kevert nekik egy koktélt – jó erőset, tele friss gyümölccsel –, majd tálcán bevitte az italt. Melinda és June a virágokról beszélgetett, és Vic látta, hogy ez szörnyen untatja Melindát. Körbekínálta a tálcát, a nagy tál pattogatott kukoricát odatolta a koktélasztal közepére, leült egy székre, és odafordult Donhoz:

– Nos, mi újság mostanában?

Don kissé felegyenesedett ültében. Arcán még mindig lenéző mosoly ült.

– Szerintem Don még most is dolgozik gondolatban – sietett segítségére a felesége. – Nem hinném, hogy túl sok szavát halljuk ma este, de ne is törődjenek vele.

Vic udvariasan bólintott, és belekortyolt az italába.

– Nem nagyon van újság – mondta erőteljes baritonján Don. Vicet nézte, miközben a nők folytatták a beszélgetést.

Vic komótosan megtömte a pipáját, és közben érezte, hogy Don figyeli. Bámulatos volt, ahogy June Wilson csak beszél, beszél a nagy semmiről. Most éppen a kutyakiállítások voltak terítéken: volt-e Little Wesleyben valaha is kutyakiállítás? Vic látta, hogy Melinda nagyot húz az italából. Melinda sohasem tudott más nőkkel csevegni. Don Wilson alaposan szemügyre vette a nappalit. Mindjárt szemlét tart a könyvespolc felett, gondolta Vic.

– Na és hogy tetszik maguknak a város? – kérdezte Dontól.

– Ó, nagyon szeretjük – Don sötét szemét Vicre emelte, majd megint elvándorolt a tekintete.

– Úgy hallom, ismerik Hinesékat.

– Igen, nagyon kedves emberek – mondta Don.

Vic felsóhajtott. Gyorsan kiment, kevert egy újabb adag italt, behozta, és ismét Donhoz fordult.

– Látta mostanában Ralph Gosdent?

– Igen. Azt hiszem, a múlt héten.

– Hogy van Ralph? Már jó ideje nem találkoztunk.

– Ó, szerintem nagyszerűen – Don hangja kissé kihívóbb lett.

Vic mélységesen sajnálta June Wilsont. Szegény a második italtól sem tudott igazán feloldódni. Még mindig Melindával kínlódott, kétségbeesett kísérleteket tett rá, hogy ébren tartsa a beszélgetést, és mindezt a társasági kapcsolatok szent nevében. Vic úgy látta, az egyetlen mód rá, hogy feloldja Don merevségét, ha különvonul vele, mert a felesége nyilván meghagyta neki, hogy egész este viselkedjen rendesen. Indítványozta tehát, hogy tegyenek egy sétát a ház körül.

Don nagy nehezen felcihelődött. Arcán még mindig ott ült a sértő mosoly, mintha csak azt mondaná: „Én nem félek kettesben sétálgatni egy gyilkossal.”

Vic először a garázsba vitte be. Megmutatta neki a csigákat, beszélt a petézési szokásaikról, az ivadékgondozásukról. Amikor észrevette, hogy Don kissé undorodik tőlük, kaján buzgalommal taglalta hosszasan, milyen gyakran szoktak párosodni, majd azt is elmesélte, hogy saját szórakoztatására versenyeket szokott rendezni velük, ahol a csigáknak élükre állított borotvapengéken kell átmászniuk – noha soha életében nem csinált ilyesmit. Ezután áttért az ágyi poloskákkal folytatott kísérleteire meg arra a levélre, amelyet az entomológiai szaklapba írt. Le is közölték, és a szerkesztőség válaszlevélben köszönte meg az észrevételeit.

– Sajnálom, hogy nem tudom megmutatni a poloskákat, de miután véget ért a kísérlet, kénytelen voltam megszabadulni tőlük – mondta Vic.

Don Wilson udvariasan megcsodálta Vic villanyfűrészét, majd a növényeit, majd a takaros szerszámkészletet, amely a garázs hátsó falán lógott – jóféle gyilkos jószág mindahány –, aztán a kis könyvespolcot is, amelyet Vic éppen akkoriban állított össze Trixie-nek. Don arca némi meglepetésről árulkodott.

– Készítek még egy italt – mondta hirtelen Vic, és elvette Don üres poharát. – Várjon meg itt, mindjárt visszajövök. Meg kell néznie a patakunkat is.

Vic néhány perc múlva visszatért Don italával. Elindultak a ház mögé, a patakhoz.

– Én itt alszom – mondta Vic, amikor elhaladtak a garázshoz toldott lakrész mellett, noha biztos volt benne, hogy Don hallott már a külön hálószobáról. Don elgondolkozva nézte a függöny nélküli ablakokat.

Vic több mint tízperces kiselőadást tartott arról, hogy a vetődés a patak mögött meg azok a kövek, amelyeket a patakmederben talált, jégkorszaki eredetűek, majd rátért a környező növényvilág ecsetelésére. Mindvégig ügyelt rá, hogy lelkesedése ne csapjon át hisztériába, ne tűnjön rendellenesnek. Don még ha akart volna, akkor is nehezen jutott volna szóhoz.

Végül Vic megállt, és elmosolyodott.

– De hát azt se tudom, egyáltalán érdekli-e magát ez az egész.

– Maga biztosan nagyon boldog ember – felelte csípősen Don.

– Nem panaszkodom. Egy rossz szavam sem lehet az életemre – mondta Vic. – Persze jó helyre születtem, az örökségem nagyon megkönnyítette a dolgokat.

Don bólintott, összeszorított állkapocssal. Láthatóan gyűlölte azokat az embereket, akiknek volt örökségük. Ivott egy kortyot.

– Úgy gondoltam, ma este megkérdezek magától valamit.

– Mit?

– Mit gondol, mitől halt meg Charley De Lisle?

– Hogy én mit gondolok? Nem tudom. Feltételezem, valami görcs lehetett az ok. Vagy egyszerűen kicsúszott a lába alól a talaj, és ő elmerült.

Don sötétbarna szemével megpróbált Vic veséjébe látni.

– Ez minden?

– És maga mit gondol? – kérdezte Vic, miközben egy kövön egyensúlyozgatott a patakparton. Lejjebb állt, mint Don, aki most jó másfél méterrel magasodott fölé. Don habozott. Semmi bátorság nincs benne, döntötte el Vic, nincs vér a pucájában.

– Úgy gondoltam, talán maga ölte meg – mondta Don társalgási hangon.

Vic kurtán felnevetett.

– Más megoldást kell keresnie.

Don egy szót sem szólt, csak továbbra is merőn nézte Vicet.

– Néhányan azt gondolták, én öltem meg Malcolm McRae-t is. Tudom, mert hallottam – mondta Vic.

– Én nem.

– Jó magának.

– De azt hiszem, nagyon különös, ha valaki ilyen történeteket terjeszt – Don megnyomta a „különös” szót.

– Érdekes, hogy milyen sokan tulajdonítanak jelentőséget az ilyesminek. Gondolom, Ralph Gosden egyenesen megrémült, nem?

– Szerintem az az érdekes, hogy magának tetszik az ilyesmi – mondta Don mosolytalanul.

Vic nehézkesen felmászott a parton, kezdett nagyon elege lenni Don Wilsonból.

– Úgy látom, maga is osztja a feleségem véleményét, hogy én öltem meg De Lisle urat – mondta.

– Igen.

– Maga valamiféle látnoknak tartja magát? Olyasmit is lát, ami nincs? Vagy egyszerűen csak az írói képzelete működik? – kérdezte viccelődve Vic.

– Alávetné magát egy hazugságvizsgálatnak, hogy bebizonyítsa, nem maga ölte meg? – Don kezdett dühbe gurulni. A három erős ital már éreztette a hatását.

– Készséggel megtenném! – vágott vissza Vic nyersen. Nem tudta eldönteni, mitől lett hirtelen ilyen feszült. Talán az unalomtól, talán az ellenszenvtől, amelyet Don Wilson váltott ki belőle. Talán a kettő együtt, gondolta.

– Maga egy rendkívül furcsa ember, Van Allen úr – mondta Don Wilson.

– Maga meg egy bárdolatlan ember – vetette oda Vic.

Most már egy szinten álltak. Vic látta, hogy Don csontos keze elfehéredik az üres pohár körül, és cseppet sem lett volna meglepve, ha a következő pillanatban az arcába vágja a poharat. Vic szándékos nyájassággal mosolygott rá.

– Van Allen úr, nem érdekel, mit gondol rólam. Az sem érdekelne, ha soha többé nem látnám magát – mondta Don.

Vic felnevetett.

– Ez kölcsönös.

– Márpedig én úgy érzem, hogy még találkozunk.

– Elkerülhetetlen, hacsak el nem költözik a városból.

Vic várt. Don nem folytatta, csak nézte Vicet.

– Csatlakozzunk a hölgyekhez – Vic elindult a ház felé, Don követte.

Vic sajnálta, hogy elengedte magát, és gorombáskodott Donnal – ez nem volt rá jellemző –, másfelől meg úgy gondolta, az embernek olykor józannak kell lennie. Józanságra vall, hogy Donnak megmutatta, tud dühöngeni is, ha oka van rá, ha felbosszantják. Vic úgy érezte, Don Wilson némileg visszavonult. Ezt a menetet Don agresszivitása ellenére is Vic nyerte.

– Nem volna kedvük itt maradni vacsorára? – kérdezte Vic kedvesen June Wilsont, amikor Donnal beléptek a nappaliba.

– Hát… szerintem ez a feleségétől függ – mondta June, – hiszen ez az ő…

– Á, dehogy! Én főzök, méghozzá szívesen – mondta Vic. – Azt hiszem, van néhány hússzeletünk a hűtőben.

Melinda a kanapén duzzogott, és nem helyeselt Vic ajánlatához. Vic tudta, hogy ez a vacsora elúszott.

– Helyesebb lenne, ha hazamennénk. Kicsit becsíptem – mondta nevetve June. Felszabadultan nevetett.

– Melinda mondta, hogy maga készítette ezt az asztalt, Vic. Szerintem gyönyörű.

– Köszönöm – mosolygott Vic.

– Üljön le Don! – csapott Melinda a kanapéra maga mellett. – Igyon még egyet!

Don azonban nem ült le, még csak nem is válaszolt.

– Mondd, hol van Trixie? – kérdezte Vic. – Nem azt mondtad, drágám, hogy ötre ment moziba?

Melinda ijedten összerezzent, arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mogorva kifejezés.

– Te jó ég! Megígértem, hogy érte megyek Wesleybe! – dühödt szavaiban nyoma sem volt bármiféle anyai érzésnek. – A francba. Hány óra van?

June Wilson kuncogott.

– Ezek a modern anyák! – mondta, és hátravetette fürtös fejét. Úgy dajkálta poharában az utolsó kortyot, mintha boldogan maradna egész este, hogy elszopogassa, és közben cseverésszen.

– Nyolc óra huszonöt – mondta Vic. – Hányra kellett volna odaérned?

– Fél nyolcra – nyögte Melinda, de még mindig nem állt fel a kanapéról.

Vic észrevette, hogy Don meglepetten és rosszallóan néz Melindára.

– Kivel ment moziba? Janeyvel? – kérdezte Vic.

– Ne-em, Wesleyből a Carter-gyerekekkel. Valószínűleg velük van. Biztos minden rendben van, különben már ideszóltak volna – Melinda beletúrt a hajába, majd az italáért nyúlt.

– Mindjárt felhívom őket – mondta Vic nyugodtan. Nyugtalansága éles ellentéte volt Melinda közönyének, és látta, hogy Wilsonék ezt észre is veszik.

Don meg a felesége egymásra néztek. Hosszú csend, majd June felállt.

– Tényleg mennünk kell. Látom, hogy van dolguk. Köszönjük a finom italokat. Remélem, legközelebb nálunk találkozunk.

– Köszönjük, Melinda – Don Wilson áthajolt az asztalon, hogy kezet rázzon Melindával. Az asszony úgy állt fel, hogy belekapaszkodott Don kinyújtott kezébe.

– Köszönöm, hogy eljöttek. Remélem, legközelebb nem lesz nálunk ilyen bolondokháza.

– Miért? Szerintem minden rendben volt – mondta mosolyogva June.

– Csak éppen egyik istenverte probléma jön a másik után – mondta Melinda.

Wilsonék lassan elindultak kifelé. June az ajtóból visszafordult, és megígérte, hogy hamarosan telefonál. Vic örült, hogy June sikeresnek tartja a koktélpartit. Nem így lesz, ha a férje majd elmeséli neki a társalgásukat. De lehet, hogy Don egy szót sem szól róla. Valószínűleg csak annyit mond majd, hogy szerinte Vic egy flúgos alak a garázsbeli csigáival meg a beteges lelkesedésével a jégkorszak iránt.

– Sohasem szokott beszélni? – kérdezte Melindától.

– Ki? – Melinda töltött magának egy újabb italt, ezúttal tisztán.

– Don Wilson. Egy szót sem tudtam kihúzni belőle.

– Nem?

– Nem. Felhívjam Carterékat? Mi a másik nevük?

– Nem tudom. A Marlboro Heightsen laknak.

Vic felhívta őket. Trixie remekül volt, sőt, ott akart maradni éjszakára. Vic beszélt vele, és szavát vette, hogy kilenckor lefekszik, bár nem hitte, hogy Trixie be is tartja az ígéretét.

– Trixie remekül van – mondta Melindának. – Carterné azt mondta, hogy holnap délelőtt valamikor hazahozzák majd.

– Minek örülsz annyira? – kérdezte Melinda.

– Miért ne örülnék? Hát nem volt kellemes az este?

– June Wilson halálra untat.

– Don meg engem. Cserélnünk kellett volna. De tudod mit? Nincs még túl késő. Miért nem megyünk be Wesleybe vacsorázni, az Aranyfácánba? Van kedved hozzá?

Vic tudta, hogy Melindának van kedve, és azt is tudta, hogy az asszony utálná, ha ezt be kellene ismernie, utálná, hogy vele kell mennie, és nem valami elképzelt lovaggal, akiről már valószínűleg nagyban ábrándozik.

– Inkább itthon maradnék – mondta Melinda.

– Nem, nem maradnál – mondta kedvesen Vic.

– Menj, és vedd fel azt az aranyhímzéses blúzt. Azt hiszem, a szoknya maradhat.

Melinda zöld bársonyszoknyát viselt, de talán Vic bosszantására, vagy June-éra, egy kopottas barna kardigánt vett fel hozzá, az ujjait feltűrte, és a nyakában semmit sem viselt. Olyan, mint Don a régi nadrágjában, gondolta Vic. Nagyot sóhajtott, és várta, hogy Melinda elinduljon a szobájába, és felvegye a blúzt, amelyet ajánlott neki. Melinda egy darabig lóbálta a lábát, zöldes szeme mereven bámulta Vicet, majd felállt, sarkon fordult, és már kifelé menet lerángatta magáról a régi kardigánt.

Vajon miért javasolta, hogy menjenek el vacsorázni, holott legszívesebben otthon ülne egy könyvvel a kezében, töprengett Vic. Vagy Trixie könyvespolcán dolgozna.

Az étteremben türelmesen, lankadatlan jókedvvel próbálta feltörni a Melindát övező jeges burkot. Még azt is elmesélte, hogyan lehet húszféle módon rendelni a pincértől, hátha sikerül kicsikarnia egy mosolyt a feleségéből. De Melinda csak bámult a semmibe, bár Vic tudta, hogy közben azért szemügyre veszi a többi vendéget is. Melinda imádta bámulni az embereket. Vagy azt nézte, hogy ott van-e a magánnyomozója? Nem valószínű, mert Vic javasolta az Aranyfácánt, és nem hitte, hogy a detektív, ha létezik egyáltalán, vette volna a fáradságot, hogy kövesse az autójukat az éjszakába. Melinda inkább azért fogadhatta fel, hogy kiszedjen a barátaikból mindent, amit tudnak. Mostanáig azonban egyetlen új arc sem tűnt fel a környezetükben. És Vic úgy gondolta, Mellerék vagy Cowanék biztosan említették volna, ha valami furcsa idegen kérdezősködik náluk. Nem, Melinda egyszerűen csak a körülöttük ülőket bámulta. Volt egy adottsága, amelyet Vic mindig is őszintén csodált: képes volt álmodozni, képes volt beleélni magát mások helyébe. Ezt akár meg is mondhatta volna neki ma este, de tartott tőle, hogy Melinda sértésnek venné. Vagy valami olyasmivel vágna vissza, hogy „mi mást tehetnék, ha egyszer ilyen szerencsétlen az életem”. Úgyhogy Vic inkább másról beszélt, arról, hogy még a hideg beállta előtt elmehetnének Kanadába. Megállapodhatnának Petersonékkal, hogy Trixie tíz napig náluk lakik.

– Á, nem hiszem, hogy izgatna a dolog – mondta Melinda hűvös mosollyal.

– Ez a nyár úgy megy el, hogy egyikünk sem volt nyaralni – erősködött Vic.

– Hadd menjen, úgyis elegem van már belőle.

– A tél még ennél is unalmasabb lesz, hacsak be nem iktatunk egy kis szünetet – mondta Vic.

– Ó, nem hinném, hogy unalmas lesz – mondta az asszony.

Vic elmosolyodott.

– Ezt vegyem fenyegetésnek?

– Annak veszed, aminek akarod.

– Arzént akarsz tenni az ételembe?

– Szerintem téged még az arzén sem ölne meg.

Elbűvölő este volt. Hazafelé menet Vic megállt a város legnagyobb éjjel-nappali boltjánál, hogy megnézze az új könyveket. Vett is néhányat a Penguin-sorozatból, egyet a rovarokról, egyet meg arról, hogyan helyezik be a templomok ablakába a színes üvegmozaikokat. Melinda meg bement egy telefonfülkébe, és nagyon hosszan beszélt valakivel. Vic időnként hallotta a hangját, de nem törte magát különösebben, hogy a szavakat is megértse.

13

Trixie szeptember hetedikén kezdett a Highland iskolában. Olyan jól ment neki az olvasás, hogy azonnal a harmadik osztályba vették fel. Vic nagyon büszke volt rá. Az iskola behívta őt és Melindát, hogy megbeszéljék a dolgot. Elmondták, hogy a kislánynak szüksége lesz majd némi segítségre számtanból, földrajzból és talán írásból is, és az iskola tudni szerette volna, számíthat-e a szülők segítségére, tudnak-e otthon foglalkozni egy kicsit a kislánnyal. Vic közölte, hogy boldogan segít Trixie-nek, és ideje is bőven van rá. Még Melinda is igenlően válaszolt. Úgyhogy megállapodtak. Meglepetésként vagy jutalomként Vic odaadta Trixie-nek a könyvállványt, amelyet neki készített. A két felső polcot új könyvekkel töltötte meg, az alsó kettőre meg a kislány régi könyvei kerültek. Azt mondta Trixie-nek, hogy akár esik, akár fúj, szombaton és vasárnap két-két órát fognak tanulni, amitől Trixie egészen felvillanyozódott. A különleckéket az első iskolai hét végén kezdték. Fél óra számtan, fél óra írás a nappaliban, az asztalnál, aztán tizenöt perc szünet, majd egy óra földrajz következett, ami nem kívánt túl nagy erőfeszítést Trixie-től, mert Vic igen szórakoztatóan tudott beszélni a földrajzról.

Vic nagyon élvezte, hogy tanítgathatja Trixie-t. Évek óta erre várt, várta, hogy segíthessen neki előbb számtanból, matematikából és mértanból, később esetleg trigonometriából és integrálszámításból. Számára mindig is az volt a szülői szerep és a családi élet lényege, hogy az idősebb nemzedékek átadják leszármazottaiknak az emberi nem tudását, ahogy a madarak repülni tanítják a fiókáikat. Trixie oktatása néhány kényelmetlen tényre is ráirányította Vic figyelmét: rá kellett döbbennie, hogy valójában kettős életet él, és hogy például az a barátság, amely Horace-hoz és Philhez fűzi, csak azért létezik, mert nem tudják róla az igazságot. Emiatt nagyobb bűntudata volt, mint De Lisle meggyilkolása miatt.

Ilyesmik jártak a fejében, miközben nézte, ahogy Trixie puha, ügyetlen keze megpróbál „b”, „q” vagy „g” betűből álló sorokat csinálni. „Á bé cé dé é eff géé-éé, í há jé ká elemenopéé-éé”, énekelte Trixie, csak hogy szórakoztassa magát írás közben, hiszen már évek óta ismerte az ábécét. Vic közben arra a kérdésre próbált válaszolni, amelyre az elmúlt négy vagy öt évben nem volt képes: hogyan alakul majd a viszonyuk Melindával, és ő maga mit szeretne, hogyan alakuljon. Nem akarta elveszíteni az asszonyt, de nőként már nem volt vonzó számára a felesége. Taszító sem volt. Egyszerűen úgy érezte, hogy fizikailag jól meglenne akár Melinda, akár más nő nélkül is, akár egész életében. Vajon tudta-e ezt már az előtt is, hogy megölte De Lisle-t? Nem tudott válaszolni a kérdésre, nem emlékezett rá. A De Lisle-gyilkosság egyfajta választóvonal volt Vic életében, és roppant nehéz volt érzelmileg visszaemlékeznie az ezt megelőző időszakra. Csak egy csomóra, az elfojtás és a neheztelés nagy, sötét, kemény csomójára emlékezett, és mintha De Lisle meggyilkolása kibogozta volna ezt a csomót. Azóta sokkal nyugodtabbnak érezte magát, és az igazat megvallva boldogabbnak is. Képtelen volt rá, hogy bűnözőnek vagy pszichopatának lássa magát. Nagyjából minden olyan volt, ahogy azon az estén elképzelte, amelyen azt a botrányos vallomást tette Joel Nashnek. Jól szórakozott, amikor elképzelte, hogy ő maga ölte meg MacRae-t, meg hogy McRae mindent megtett, hogy kiprovokálja belőle a dolgot, és arra is emlékezett, hogy nyomban utána máris jobban érezte magát. Az elfojtott gyűlölet kitörése – ez a kép talán jobban jellemezte a helyzetet, mint a kibogozott csomóról szóló hasonlat. De vajon mi lökte át a fantázia és a tett határvonalán akkor éjjel, Cowanék úszómedencéjében? És vajon megismétlődne-e a dolog, ha a körülmények úgy hoznák? Remélte, hogy nem. Nyilván jobb kiengedni néha egy kis gőzt, mint hagyni, hogy a robbanáspontig sűrűsödjön. Megmosolyogtatta a gondolatmenet egyszerű logikája. Sok mindent el tudott képzelni magáról, de azt nem, hogy úgy bedühödjön, mint az emberek többsége, akik ordítoznak és az öklükkel verik az asztalt. Bár talán érdemes lenne ezt is kipróbálni.

– Kanyaríts már egy kis sarkot azokra az r-ekre – mondta Trixie-nek. – Mintha egy sor krikettkapu volna.

Trixe kuncogott. Már lankadt a figyelme.

– Menjünk krikettezni!

– Csak ha készen leszel az r-ekkel.

Horace és Phil sohasem bocsátaná meg neki, hogy megölte De Lisle-t, tehát örök képmutatásra van ítélve, gondolta Vic. De önkéntelenül is némi vigaszt merített a gondolatból, hogy hasonló körülmények közt Phil vagy Horace, vagy bármelyik férfi ugyanúgy megölte volna a zongoristát, legfeljebb nem egy úszómedencében. Esetleg De Lisle házát választották volna, egyik délután, amikor a feleségük épp nála volt. És utána talán ők is sokkal jobban érezték volna magukat… Talán.

Az egész házon meglátszott, hogy Vicnek jobb a kedve. Vidám sárgára festette át a garázst, az egyik kiásott hortenziabokor helyére juharfát ültetett, a másik helyét meg betemette és bevetette fűmaggal. A nappali olyan volt, mintha boldog emberek laknák – persze nem ez volt a helyzet. Vic úgy ítélte meg, hogy legalább hét vagy nyolc kilót sikerült leadnia – idegenkedett attól, hogy ráálljon a mérlegre –, és gyakorlatilag egyáltalán nem ivott alkoholt. Gyakrabban fütyörészett, mint azelőtt. Vagy csak azért fütyült, hogy Melindát bosszantsa? Mert az asszony csaknem mindig rászólt, hogy hagyja abba?

Melinda autója akkor érkezett meg, amikor Vic és Trixie a pázsiton krikettezett, a hivatalos szabályoktól igencsak eltérő módon. Egy férfi is volt vele, egy férfi, akit Vic még sohasem látott. Vic nyugodtan nekikészült és elütötte a golyóját – jó ötméteres gurítás volt a homorú terepen. A labda könnyedén súrolta Trixie golyóját, és beállt a helyére, éppen a kapuval szemben. Trixie felnyögött, összevissza ugrált és ide-oda csapkodott az ütőjével, mintha ki tudja, mekkora tétje volna a mérkőzésnek, holott számára a krikettnek egyetlen célja volt, hogy minél messzebbre elüsse a labdát. Vic a garázsfeljáró felé fordult, ahonnan Melinda és az ismeretlen közeledett. A férfi magas volt, széles vállú, szőke, harminckét év körüli, bő tweedzakóban és nadrágban. Komoly arcán halvány mosoly jelent meg, amikor közelebb ért Vichez.

– Vic, ez itt Carpenter úr – mondta Melinda. – Carpenter úr, a férjem.

– Örvendek – mondta Vic, és kézfogásra nyújtotta a kezét.

– Örvendek – mondta Carpenter, és keményen megszorította Vic kezét. – A felesége épp most vitt körbe a városban. Valami helyet keresek, ahol lakni lehet.

– Ó! Bérelni akar vagy venni? – kérdezte Vic.

– Bérelni.

– Carpenter úr pszichoterapeuta – mondta Melinda. – Néhány hónapig a Kennington-intézetben dolgozik majd. Az áruházban futottunk össze, éppen lakás után érdeklődött. Úgyhogy gondoltam, felajánlom neki, hogy megmutatom a várost. De vasárnap egyetlen ingatlanügynökség sincs nyitva.

Vic ettől kezdett el gyanakodni. Melinda túl aprólékosan magyarázta el a helyzetet. Carpenter tekintete hosszan időzött Vicen, a kelleténél talán több érdeklődéssel, még akkor is, ha egy pszichoterapeutáról volt szó.

– Említetted neki a Derby-házat? – kérdezte Vic.

– Megmutattam – válaszolta Melinda –, de kicsit pajtaszerű. Inkább olyasmit szeretne, amilyenben Charley lakott, esetleg az erdőben, de kényelmeset.

– Ami azt illeti, ebben az évszakban könnyű lakást találni. A nyaralók házai ilyenkor már üresen állnak. Mi van Charley villájával? – egy nulla Vic javára. – Az most nyilván üres.

Carpenter Melindára nézett, de az arcán semmi sem árulkodott arról, hogy valaha is hallott volna Charleyról.

– I-igen – mondta elgondolkozva Melinda. – Éppenséggel megkérdezhetjük. Ma talán még a tulajdonos is itt van – vetett egy pillantást a ház felé, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy esetleg telefonál.

Vic azonban tudta, hogy felesége aznap biztosan nem hívja fel a tulajdonost, és valószínűleg másnap sem.

– Nem jönne be, Carpenter úr? – kérdezte Vic. – Vagy siet?

Carpenter egy mosollyal és kis meghajlással jelezte, hogy örömmel elfogadja a meghívást. Mindannyian elindultak a ház felé, mögöttük Trixie, aki egyfolytában a vendéget bámulta.

– Milyennek találja a Kenningtont? – kérdezte Vic, amikor beléptek a házba.

A Kennington pszichiátriai intézet volt Wesley külterületén, mintegy száz bentlakó és bejáró pácienst gondozott. Híres volt kis számú, válogatott személyzetéről és családias légköréről. A hosszú, alacsony fehér épület a zöld domboldalon állt, és úgy nézett ki, mint egy jól karbantartott vidéki udvarház.

– Tudja, csak tegnap érkeztem – mondta kedélyesen Carpenter. – Az emberek nagyon kedvesek, amire számítottam is. Biztos vagyok benne, hogy élvezem majd a munkámat.

Vic inkább nem kérdezte meg, pontosan mi is lesz a munkája. Nem akart túl kíváncsinak látszani.

– Volna kedve egy italhoz? – kérdezte Melinda – Vagy esetleg egy kávé?

– Ó, köszönöm, nem kérek semmit. Inkább elszívnék egy cigarettát, aztán vissza kell mennem a kocsimért.

– Ó, persze. Az áruház előtt hagyta az autót, és nem zárta be – magyarázta Melinda mosolyogva. – Most meg attól fél, hogy valaki majd ellopja.

– Errefelé aligha kell ilyesmitől tartania – mondta szívélyesen Vic.

– Hát ez biztos nem olyan, mint New York – helyeselt Carpenter, és közben körülnézett a szobában.

Vic szemügyre vette a férfi bő zakóját, és azon töprengett, hogy az a dudor, amelyet a hóna alatt lát, vajon egy pisztolytáskát rejt-e, vagy tényleg csak egy dudor. Talán csak a szövet ráncolódik ott. Carpenter kissé széles arcán most unott kifejezés ült, Vic úgy vélte, szándékosan. Volt a férfin valami tudósszerű máz, de tényleg csak máz. Carpenter inkább a tettek emberének tűnt. Vic megtömte a pipáját. Az utóbbi időben nagyon szeretett pipázni.

– Most hol lakik? – kérdezte Vic.

– Az Ardmore-ban, Wesleyben – felelte Carpenter.

– Ó, biztos vagyok benne, hogy jól érzi majd magát nálunk – szögezte le Melinda lelkesen. A kanapé szélén ült, és dohányzott. – A reggelek olyan hűvösek és frissek. Kész gyönyörűség, amikor az ember reggel hét vagy nyolc körül beül az autójába, és kocsikázik egyet a környező kis utakon.

Vic egyetlen olyan reggelre sem emlékezett, amikor Melinda hétkor vagy nyolckor felkelt volna.

– Azt hiszem, nekem is tetszik majd itt – mondta Carpenter. – Biztos vagyok benne, hogy a lakás sem okozhat túl nagy problémát.

– A feleségem valóságos zseni abban, hogy embereknek lakást keressen – Vic gyengéd mosolyt küldött Melinda felé. – Úgy ismeri az összes házat meg az egész környéket, mint a tenyerét. Bátran rábízhatja magát – mondta, ezúttal már Carpenterre mosolyogva.

A férfi lassan bólintott, és úgy nézett, mint akinek közben máshol jár az esze.

– Trixie, menj át a másik szobába! – szólt rá idegesen Melinda a kislányra, aki a szoba közepén ült a földön, és őket bámulta.

– Előbb talán be kéne mutatni – mondta Vic, és felállt. Két kézzel kedvesen felemelte és talpra állította a kislányt. – Trixie, ez itt Carpenter úr. És a lányom, Beatrice.

– Örvendek – mondta mosolyogva Carpenter, de nem állt fel.

– Nagyon örvendek – mondta Trixie. – Nem maradhatok itt, papa?

– Most nem, kicsikém. Csináld, amit az anyád mondott. Valószínűleg találkozol még Carpenter úrral. Menj játszani, aztán mindjárt befejezzük a meccset is

– Vic kinyitotta előtte az ajtót, és a kislány kirohant.

Amikor Vic visszafordult, látta, hogy Carpenter szúrós szemmel méregeti.

Vic elmosolyodott.

– Egy ilyen szép napon nem árt, ha levegőn van egy kicsit… Ó, nézd csak! – felvette Trixie füzetét a koktélasztalról. – Egész jól sikerült ez az oldal, nem? Nézd csak meg, milyen volt a múlt heti! – Vic egy másik oldalra lapozott, és megmutatta Melindának.

Melinda megpróbált érdeklődést színlelni. Egész jó próbálkozás volt.

– Valóban nagyon jó – mondta.

– Leckéket adok Trixie-nek szépírásból – magyarázta Vic Carpenternek. – Még csak most kezdte az iskolát, de egyből a harmadikba vették fel. – Vic gyöngéd mosollyal az arcán lapozgatta a füzetet.

Aztán Carpenter megkérdezte, hány éves Trixie, milyen Little Wesley vidékén az időjárás, majd felállt.

– Mennem kell. Attól tartok, meg kell kérnem önt, hogy vigyen vissza a kocsimhoz – fordult Melindához.

– Ó, semmiség. Mehetünk arrafelé is… az a ház erdőben, amelyikről beszéltünk.

– Ahol Charley lakott – tette hozzá Vic.

– Úgy van – helyeselt Melinda.

– Remélem, hamarosan ismét eljön hozzánk – mondta Vic Carpenternek. – Kívánom, hogy érezze jól magát. Kennington nagyszerű hely, és mi nagyon büszkék vagyunk rá.

– Köszönöm – felelte Carpenter.

Vic nézte, ahogyan Melinda elhajt, aztán visszatért a krikettjátszmához. Trixie labdái már szanaszét hevertek a füvön.

– Hol is tartottunk? – kérdezte Vic.

Miközben játszottak, és ellátta tanácsokkal Trixie-t, amelyeket a kislány rendszerint figyelmen kívül hagyott, Vicnek Carpenter járt a fejében. Sokkal érdekesebb lenne, ha elhitetné Melindával, hogy nem sejt semmit. Meg hát ott van az a lehetőség is, hogy téved, és Carpenter tényleg csak pszichoterapeuta. De beülne-e egy pszichoterapeuta egy vadidegen nő kocsijába, hogy kiadó házat keressenek? Vic úgy vélte, még ennek is megvan a valószínűsége, ám abban biztos volt, hogy Carpenter nem az a férfi, akivel Melinda össze szokta szűrni a levet. Határozottan úgy nézett ki, mint aki folyton komoly dolgokon gondolkozik, bármi legyen is az, és nem hagyja magát egykönnyen megzavarni. És még jóképű is volt. Egy detektívügynökség simán kiszemelhette egy olyan munkára, mint ez itt. Vic megpróbálta felidézni, látta-e már korábban a férfit valahol Wesleyben vagy Little Wesleyben, de arra jutott, hogy nem.

Melinda nagyon gyorsan hazaért. Olyan gyorsan, hogy ennyi idő alatt biztos nem tudta megmutatni Charley villáját. Úgy ment be a házba, hogy egy szót sem szólt Vichez. Amikor Vic befejezte a játszmát Trixie-vel, ő is bement. Melinda a fürdőszobában volt, éppen hajat mosott a mosdókagylóban. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt.

Vic levette a könyvespolcról a Világenciklopédiát, és leült. Az arzénmérgezés ellenszereiről olvasott egy írást. Melinda kijött a fürdőből, és bement a szobájába. Vic utána szólt:

– Rendben visszavitted Carpenter urat?

– Aha.

– Megmutattad neki Charley házát?

– Ááá.

– Rendes fickónak látszik.

Melinda visszajött pongyolában, mezítláb, a feje körül egy törölközővel.

– Aha, szerintem is. Rengeteg esze van. Szerintem az a fajta, akivel te beszélgetni szeretsz – mondta a szokásos zsörtölődő hangján.

Vic mosolygott.

– Hát, majd meglátjuk. Mármint ha lesz ránk ideje.

Hétfőn Vic felhívta a Kennington-intézetet a nyomdából.

Igen, van náluk Carpenter nevű úr. Harold Carpenter. Nincs mindig bent az intézetben, mondta a telefonos hölgy, de üzenetet szívesen átad neki.

– A ház miatt hívta? – érdeklődött a hölgy.

– Igen, de később majd újra hívom – mondta Vic.

– Bár még nem találtam neki semmit, tartani akarom vele a kapcsolatot. Köszönöm – és gyorsan letette a kagylót, mielőtt a nő megkérdezhette volna, melyik ingatlanügynökségtől telefonál.