„Senkinek a számára sincs zavarba ejtőbb,

mint a saját jelleme, ebben ugyanis senki sem bízik… „

[Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényének Pjotr Sztyepanovicsa]

1

Vic nem táncolt, de meg sem próbált kibúvót találni, mint a legtöbb férfitársa. Egyszerűen azért nem táncolt, mert a felesége szeretett táncolni. Tudta ugyan, hogy ez az érv gyengécske, mégsem hagyta magát megingatni egy pillanatra sem, hiszen amikor Melindát táncolni látta, folyton eszébe villant, hogy a nő milyen elviselhetetlenül ostobának látszik tánc közben. Mindig zavarban volt, amikor a felesége táncolt.

Érzékelte, hogy Melinda belibben a látóterébe, majd ismét eltűnik, de ezt is csak azért vette észre, mert ismerte a nő minden porcikáját. Megfontoltan felemelte poharát, és belekortyolt a szódás Scotchba.

Vic összegörnyedve, szenvtelen arccal ücsörgött a Meller-ház lépcsőfeljáratát övező kárpitozott ülőalkalmatosságon, bámulta a táncoló párok tovasikló körvonalait, és arra gondolt, hogy este, ha hazaérnek, lemegy a garázsba a palántáihoz, hogy megnézze, kibújt-e már a gyűszűvirág. Vic többféle palántával is kísérletezett: erősebbé akarta tenni a virágok illatát, ezért a felére csökkentette normális napfény- és vízadagjukat, hogy visszafogja a növekedésüket. Minden délután egykor, amikor hazament ebédelni, kitette a ládákat a napra, aztán háromkor, mielőtt visszaindult a nyomdába, bevitte őket a garázsba.

Victor Van Allen harminchat éves, az átlagosnál valamivel alacsonyabb férfi volt, inkább gömbölyded, mint kövérségre hajlamos. Ártatlan kék szeme felett tömött, bozontos szemöldök meredezett, és ugyanilyen tömött és merev volt rövidre nyírt, barna haja. Határozott vonalú, se nem kicsi, se nem nagy ajkának jobb sarka rendszerint lefelé konyult, eltökélt vagy ironikus fintorral, aszerint, hogy ki minek vette. Ez tette az arckifejezését is kétértelművé – mert azt a fintort akár keserűségnek is lehetett vélni noha kék szemében, ebben a nagy, értelmes szempárban, amely soha semmin sem lepődött meg, nyoma sem volt annak, amit Vic gondolt vagy érzett.

Néhány perce a zaj felerősödött, és a lüktető latin zene késztetésének engedve a tánc is féktelenebb lett. Noha a lárma bántotta Vic fülét, ott maradt, bár tudta, ha úgy tartaná a kedve, nyugodtan átvághatna a hallon, hogy a házigazda dolgozószobájában szemügyre vegye a polcokon sorakozó könyveket. Már eleget ivott ahhoz, hogy enyhe, lüktető, de kellemetlennek azért nem mondható fülzúgást érezzen. Egyébként is valószínűleg az a legjobb, ha az efféle partikon vagy összejöveteleken, ahol alkoholban nincs hiány, az ember a szeszfogyasztás mértékét a zaj hangerejéhez igazítja. A belső zajjal kell kizárni a külsőt. Nem olyan nehéz összehozni a vidám belső hangok kavalkádját. Sose légy színjózan, de ne légy tökrészeg se. Dum non sobrius, tamen non ebrius. Jó jelmondat lehetne, de Vic úgy vélte, az ő esetében ez sajnos nem áll. A szomorú igazság ugyanis az volt, hogy ő többnyire szerette megőrizni az éberségét.

Tekintete gépiesen követte az alakzatot, amelyhez a táncosok éppen felálltak: konga következett. Ugyanolyan gépiesen vette észre Melindát is, aki egy vidám kapj-el-ha-tudsz mosollyal nézett válla fölött a partnerére. A partner pedig, akinek feje Melinda válla fölött előbukkant, nem is a válla fölött, hanem már-már beleveszve a nő hajába, Joel Nash volt. Vic felsóhajtott, és ivott egy kortyot. Joel Nash igazán jó formában van, ahhoz képest, hogy előző éjjel hajnali háromig, előtte meg reggel ötig táncolt.

Vic összerezzent, amikor egy kéz érintését érezte a bal karján. De csak az idős Podnansky asszony hajolt oda hozzá. Vic már el is felejtette, hogy ott ül mellette.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, Vic. Tényleg nem baj, ha arra kérem, hogy személyesen hozza el? – Podnansky asszony öt vagy tíz perce már feltette ugyanezt a kérdést.

– Ugyan, dehogy – mondta Vic mosolyogva, miközben udvariasan felállt a nővel együtt –, holnap háromnegyed egy körül beadom.

Melinda abban a pillanatban hajolt oda hozzá Nash karja fölött, és szinte Podnanskyné arcába mondta, noha közben Vicet nézte:

– Hát te, macika, miért nem táncolsz?

Vic látta, hogy Podnanskyné összerezzen, majd mosolyt erőltetve az arcára, távozik.

Nash enyhén kapatos, boldog mosolyt küldött Vic felé, aztán eltáncolt Melindával. Vic azon töprengett, miféle mosoly akart ez lenni. Bajtársias. Ez a megfelelő szó. Joel Nash legalábbis minden bizonnyal bajtársiasnak szánta. Vic eltökélten elfordította a tekintetét Joelről, noha még mindig nem volt biztos benne, mit is kezdjen ezzel az arccal. Nem is annyira az álságos, kicsit zavarodott, kicsit ellenszenves arckifejezés idegesítette, mint inkább Joel Nash képe maga. A kisfiúsan kerek arc és homlok, a csinosan hullámos, világosbarna haj, ezek a közönséges vonások, amelyet azok a nők, akik Joelt vonzónak találják, korántsem látják közönségesnek. Vic úgy vélte, a nők többsége jóképűnek tartja Nasht. Eszébe jutott, hogyan nézett rá tegnap este a férfi, amikor már hatodszor vagy nyolcadszor nyújtotta oda üres poharát, mintha szégyellné, hogy el kell fogadnia még egy italt, szégyellné, hogy marad még egy negyedórát. Mindezt azonban úgy, hogy közben az arcán valamiféle hetyke pimaszság volt. Vic arra gondolt, hogy Melinda korábbi pasijai legalább valamivel értelmesebbek és kevésbé pimaszak voltak. Mindegy, ez a Joel Nash sem lesz örökké a színen. A Massachusetts állambeli Wesleyből jött, a Furness-Klein Vegyipari Társaság ügynöke volt; azt mondta, néhány hétig marad, hogy bemutassa a Társaság új termékeit. Ha kicsit hosszabb ideig maradna, minden bizonnyal még Ralph Gosdent is kiütné a nyeregből, még akkor is, ha Melinda végül ráunna, még akkor is, ha más szempontból kiábrándító alaknak bizonyulna, Melinda ugyanis sosem tudott ellenállni a szerinte jóképű férfiaknak. Az ő szemében Joel nyilván szebb fiú, mint Ralph.

Vic felnézett, és meglátta a mellette álldogáló Horace Mellert.

– Szia Horace, ülőhelyet keresel?

– Nem, köszi.

Horace sovány, deresedő hajú, középkorú férfi volt; keskeny, érzékeny arc, bozontos fekete bajusz. Bajsza alatt mosolyra görbült a szája: a kissé ideges házigazda udvarias mosolya. Horace mindig feszült volt, pedig a mai összejövetel olyan remekül sikerült, hogy házigazda ennél nem is kívánhatna jobbat.

– Mi újság a nyomdában, Vic?

– Lassan elkészülünk a Xenophonnal – válaszolta Vic. A hatalmas zajban elég nehéz volt beszélgetni.

– Beugorhatnál valamelyik este.

Vic úgy értette, a nyomdába. Mindig este hétig maradt, és öttől hétig egyedül volt, mert Stephen és Carlyle ötkor befejezték a munkát.

– Rendben, benézek – mondta Horace. – Van még innivalód?

Vic bólintott.

– Akkor viszlát később – mondta Horace, és már ment is.

Horace távozása után Vicben furcsa űr támadt. Kínos érzés fogta el. Mintha valamit elhallgattak volna, és Vic pontosan tudta, hogy mit: Horace tapintatosan kerülte, hogy szóba hozza Joel Nasht. Nem mondta, hogy milyen jópofa fickó Joel, nem kérdezett róla semmit, még annak sem érezte szükségét, hogy valami közhelyet mondjon. Amúgy Melinda ügyeskedte ki, hogy Joelt is meghívják a partira. Vic hallotta, amint tegnapelőtt azt mondja a telefonban Mary Mellernek:

– …Szóval nem igazán a mi vendégünk, de kicsit felelősnek érezzük magunkat érte, hiszen alig ismer valakit a városban… Ó, igazán köszönöm, Mary! Gondoltam, hogy titeket nem zavar, ha eggyel több vendégetek van, ráadásul egy ilyen csinos fiú…

Ezt az embert még egy hidegvágóval se lehetne leválasztani Melindáról. Már csak egy hét, gondolta Vic. Pontosabban hét éjszaka. Nash elsején elmegy, azaz vasárnap.

Joel Nash hirtelen ott termett. Kissé dülöngélt válltöméses fehér zakójában, kezében a poharával.

– Jó estét, Van Allen! – mondta hamis szertartásossággal, és lezöttyent oda, ahol az imént még Podnanskyné üldögélt. – Hogy van ma este?

– Ó, mint mindig – mondta mosolyogva Vic.

– Két dolgot akartam magának mondani – kezdte Joel olyan lelkesen, mintha az egész éppen akkor pattant volna ki fejéből. – Először is: a főnökeim azt kérték, maradjak még néhány hétig, úgyhogy remélem, mindkettejüknek meghálálhatom azt az önzetlen vendégszeretetet, amit az elmúlt hetekben tanúsítottak irántam. Aztán meg… – Joel leszegte a fejét, és kisfiúsan vigyorgott.

Melindának hihetetlen tehetsége van hozzá, hogy ilyen Joel Nash-féle alakokat szedjen fel, gondolta magában Vic. A zsák meg a foltja.

– És mi a másik?

– Hát, a másik… A másik meg… szóval nagyon rendes magától, hogy nem zavarja, ha én a feleségével találkozgatok. Nem mintha ez olyan gyakran megesne, érti, egy-egy ebéd vagy autókázás a környéken, de…

– De mi? – sürgette Vic. Hirtelen teljesen kijózanodott, és undorodva nézett a becsípett Nashre.

– Hát, sok férfi ennél kevesebbért is nekem esett volna… mármint abban a hitben, hogy valami más is történt. Nagyon megérteném, ha magát is zavarná a dolog, de nem. Már amennyire én látom. Szóval azt akarom mondani, hálás vagyok magának, hogy nem verte szét a képemet. Természetesen semmi oka nem lenne rá. Ha nekem nem hisz, nyugodtan kérdezze meg Melindát.

Persze, majd pont Melindát. Vic higgadt közönnyel bámult Nashra. A legjobb, ha nem válaszol, gondolta.

– Mindenesetre csak azt akartam mondani, hogy maga igazán fair pasas – tette még hozzá Nash.

Ez a nagyon angolos kifejezés Joel Nash szájából felidegesítette Vicet.

– Igazán kedves – mondta enyhén csúfondáros mosollyal –, de én nem vesztegetem az időmet azzal, hogy emberek képét verjem szét. Ha nekem valaki tényleg nem tetszik, azt egyszerűen megölöm.

– Megöli? – Nash arcára ismét kiült a pityókás vigyor.

– Igen. Emlékszik Malcolm McRae-re, ugye?

Vic tudta, hogy Nash hallott már az ügyről, hiszen Melinda maga mondta, hogy mindent elmesélt neki a „McRae-rejtélyről”, és hogy Joelt igencsak érdekelte az eset, mert korábban volt már néhány üzleti találkozója McRae-vel New Yorkban.

– Hogyne! – felelte nyomban Joel Nash.

A mosoly csaknem teljesen eltűnt az arcáról. Már nem volt több, mint önvédelmi maszk. Melinda biztosan azt is elmesélte Joelnek, hogy Mal belehabarodott. Ez mindig érdekes színfoltja volt a történetnek.

– Maga most viccel velem – mondta Joel.

A szavaiból és az arckifejezéséből Vic máris megtudott két dolgot: hogy Joel már lefeküdt a feleségével, és hogy az a halálos nyugalom, amelyet ő Melinda és Joel jelenlétében tanúsított, mély benyomást tett a férfira. Nash félt tőle, nemcsak most, hanem azokon az estéken is, amelyeket náluk töltött. Vicen sohasem látszott, hogy féltékeny volna. Úgy gondolta, ez már önmagában ijesztő lehet. Egy ember, aki nem a megszokott módon viselkedik.

– Nem, nem viccelek – sóhajtott Vic. Kivett egy cigarettát a dobozból, és Joelt is megkínálta.

Nash megrázta a fejét.

– Kicsit túl messzire ment Melindával, ahogy mondani szokták. Talán említette is magának. De engem nem ez zavart, hanem a fickó egész lénye. A kőkemény magabiztossága, meg hogy mindig mindenütt lerészegedett, úgyhogy az emberek kénytelenek voltak befogadni éjszakára. Nem beszélve a felháborító zsugoriságáról.

Vic bedugta a cigarettát szipkájába, és a fogai közé szorította a szipkát.

– Nem hiszek magának – mondta Nash.

– Dehogynem. Nem mintha számítana.

– Maga tényleg megölte Malcolm McRae-t?

– Maga szerint ki más ölte volna meg? – Vic kivárt, de nem jött válasz. – Melinda említette, hogy maga korábban találkozott Malcolmmel, legalábbis hallott róla. Van esetleg valami más elmélete? Örömest meghallgatnám. Érdekelnek az elméletek, olykor jobban, mint maguk a tények.

– Nincs semmiféle elméletem – mondta védekező hangon Joel.

Vic észrevette, pusztán abból, ahogyan Nash a padon ült, hogy a férfi tartózkodóvá válik, fél. Vic hátradőlt, felvonta, majd ismét leengedte bozontos szemöldökét, és kifújta maga elé a füstöt.

Egy darabig csend volt.

Vic tudta, hogy Nash most mindenfélén töri a fejét. Nagyjából azt is kitalálta, mit fog mondani.

– Minthogy Malcolm McRae a barátjuk volt – kezdte Nash, pontosan úgy, ahogyan azt Vic feltételezte nem olyan vicces, hogy tréfál a halálával.

– Nekem nem volt a barátom.

– Akkor a feleségéé.

– Nagy különbség, remélem, belátja.

Nash alig láthatóan bólintott. Aztán kissé elmosolyodott:

– Ez akkor is nagyon rossz vicc volt – mondta, azzal felállt.

– Sajnálom. Remélem, legközelebb jobban csinálom. Ó, egy pillanat!

Joel Nash megtorpant.

– Melinda semmit sem tud az egészről – mondta Vic, hátát még mindig hanyagul nekivetve a lépcsőkorlátnak. – És szerintem jobb lenne, ha maga se említené neki.

Joel elmosolyodott, erőtlen mozdulattal búcsút intett, és eloldalgott. Vic nézte, amint végigmegy a nappalin, aztán megáll nem messze Horace-tól és Phil Cowantől. A két férfi élénk beszélgetésbe merült, de Joel láthatóan nem akart csatlakozni hozzájuk. Egy darabig magában álldogált, majd elővett egy cigarettát. Nash holnap reggel úgy ébred fel, hogy még mindig tréfának tartja a dolgot, gondolta Vic. A bogár azonban már ott van a fülében, olyannyira, hogy megkérdez majd néhány embert, milyen volt a viszony Vic Van Allen és Malcom McRae közt. És néhányan majd elmondják neki – például Horace Meller vagy maga Melinda –, hogy nemigen jöttek ki egymással. Némi győzködés után Cowanék vagy Horace, esetleg Mary azt is elismeri majd, hogy észrevett valamit Mal és Melinda között, persze semmi komoly, csak egy kis flört, de azért…

Malcolm McRae egy cég hirdetési ügynöke volt, nem túl fontos ember, de bosszantóan fensőbbséges és nagyképű módon viselkedett. Az ilyeneket a nők általában elbűvölőnek tartják, a férfiak viszont rendszerint utálják. Magas volt, sovány és mindig kifogástalanul elegáns. Hosszúkás, keskeny arcának egyetlen vonása sem maradt meg Vic emlékezetében, hacsak az a jókora szemölcs nem a jobb arcán, pont mint Abraham Lincolnén, arra viszont emlékezett, hogy a nők szerint Malcolmnak a szeme is elbűvölő volt. Manhattani lakásában gyilkolták meg, minden látható indíték nélkül, és a rendőrség azóta sem tudta kézre keríteni a tettest. Vic sztorija ezért gyakorolt olyan nagy hatást Joel Nashre.

Vic még kényelmesebben elhelyezkedett, a lábát kinyújtotta maga elé, és különös gyönyörűséggel idézte fel a képet, amint Mal ott áll Melinda mögött a golfpályán, és a nőt átölelve magyarázza, hogyan kell helyesen tartani az ütőt, ha jól akar játszani. Eszébe jutott egy másik eset is: Melinda hajnali háromkor, egy pohár tejjel a kezében, félénk kifejezéssel az arcán elmegy lefeküdni, de előbb megkéri Malt, hogy menjen be egy kicsit beszélgetni vele. Ő meg eközben makacsul ott ül a nappaliban, úgy tesz, mintha olvasna, és feltett szándéka, hogy addig marad, amíg kell, azaz amíg Mal bent van a hálószobában. Malcolm McRae és Melinda eszét össze sem lehetett hasonlítani: Mal halálra unta volna magát, ha csak egy fél napot is el kell töltenie kettesben az asszonnyal. Mégis volt köztük valami erotikus vonzalom. Melinda meg az ő kis megjegyzései. Ahogy azt mondja: „Ó, Vic? Szeretem őt, tényleg, de nem úgy… Ó, ez már évek óta így van. Egyébként ő sem érez másként, úgyhogy…”, és közben ártatlanul meresztgeti zöldesbarna szemét. Azon a hajnalon Mal jó húsz perc múlva jött ki Melinda szobájából. Vic biztos volt benne, hogy soha semmi sem történt köztük. De emlékezett rá, hogy egyfajta elégedettséggel töltötte el, amikor hallotta, hogy tavaly decemberben megölték a férfit. Vagy már januárban történt volna? Rögtön arra gondolt, hogy nyilván egy féltékeny férj vett elégtételt magának.

Vic néhány percig eljátszott a gondolattal, hogy Mal azon a hajnalon visszamegy Melinda szobájába, miután ő már aludni tért a garázs túloldalán lévő szobájába; ő azonban rájön a dologra, és aprólékosan kiterveli a gyilkosságot; valamilyen ürüggyel New Yorkba utazik, a kabátja alá rejtett vasdoronggal felkeresi Malt (a rendőrök szerint a gyilkos Mal barátja vagy ismerőse lehetett, hiszen minden további nélkül beengedte a lakásába), és agyonveri. Csendben és hatékonyan, nem hagy semmilyen ujjlenyomatot vagy más bizonyítékot – Mal gyilkosa sem hagyott –, aztán még aznap este visszaautózik Little Wesleybe. És ha bárki kérdezné, alibit is tudna igazolni: azt mondaná, hogy a gyilkosság idején éppen a Grand Central moziban volt.

Egy olyan filmre hivatkozna, amelyet korábban már látott.

– Victor? – Mary Meller hajolt oda hozzá. – Min tűnődsz?

– Semmin – Vic lassan felállt. – Viszont te olyan vagy ma este, mint egy hamvas őszibarack.

Vic a nő blúzának színére célzott.

– Köszönöm, kedves vagy. Nem akarod, hogy leüljünk valamelyik sarokba beszélgetni egy kicsit?

– kérdezte Mary. – Legalább a székhelyedet odébb tehetnéd, egész este el se moccantál innen.

– Talán a zongora mellé – javasolta Vic, mert az volt az egyetlen hely a láthatáron, ahol két ember leülhetett egymás mellé.

Percnyi szünet volt a táncban. Vic engedelmesen hagyta, hogy Mary a csuklójánál fogva szelíden odavezesse őt a zongorapadhoz. Érzése szerint Mary nem akart különösképpen beszélgetni vele, de mint jó háziasszonyhoz illik, mindenkihez akart szólni néhány kedves szót. Minden bizonnyal azért hagyta őt utoljára, mert Vic az efféle összejöveteleken általában nehéz esetnek bizonyult. Minden ilyesmi hidegen hagyta. Nincs bennem semmi önérzet, gondolta büszkén. Melindának is ezt szokta mondani, mert tudta, hogy ezzel jól felbosszantja az asszonyt.

– Miről beszélgettetek olyan hosszan Podnansky asszonnyal? – kérdezte Mary, miután leültek.

– A fűnyírókról. Az övé már élezésre szorul, de nem volt megelégedve azzal, ahogyan Clarke a múltkor kiköszörülte.

– Fogadni mernék, hogy te meg felajánlottad neki a szolgálataidat. Nem is tudom, mit csinálnának nélküled a környékbeli özvegyasszonyok, Victor Van Allen! Egyszerűen nem értem, honnan van időd ennyi jó cselekedetre.

– Időmilliomos vagyok – Vic önkéntelen mosolyán látszott, hogy méltányolja Mary szavait. – Mindenre találok időt, és ez nagyszerű érzés.

– Például arra is, hogy minden olyan könyvet elolvass, amelyet mi mindig későbbre halasztunk – nevetett Mary. – Jaj, Victor, utálatos vagy!

Körülnézett a teremben mulatozó vendégeken, majd visszafordult Vichez.

– Remélem, Nash barátotok jól érzi magát ma este. Le akar telepedni Little Wesleyben, vagy csak egy időre jött?

Vic éppenséggel úgy látta, Nash úr már korántsem érzi olyan jól magát, mint korábban. Még mindig magányosan álldogált, és a felcsavart szőnyeg mintázatát bámulta.

– Azt hiszem, csak egy hétre jött – mondta Vic könnyedén. – Valami üzleti út.

– Szóval nem igazán ismeritek őt?

– Nem. Csak mostanában ismertük meg.

Vic kifejezetten utált felelősséget vállalni Melinda ügyeiért. Az asszony a Lord Chesterfield vendéglőben akadt össze Joel Nashsel valamelyik délután. Szinte minden nap benézett oda fél hat körül, azzal a többé-kevésbé nyilvánvaló szándékkal, hogy olyanokkal akadjon össze, mint Joel Nash.

– Vic, drágám, ugye nem haragszol, ha megmondom, hogy elképesztő a türelmed?

Vic ránézett, és Mary kissé merev, fátyolos tekintetéből látta, hogy a nő már kissé kapatos.

– Hát, nem is tudom.

– Márpedig így van. Pontosan olyan vagy, mint aki hosszú ideig nagy türelemmel vár, aztán egy napon… csinálni fogsz valamit. Nem feltétlenül robbansz, lehet, hogy csak… na jó! Ki vele, mi nyomja a lelkedet!

Mary olyan nyugodt hangon fejezte be a mondatot, hogy Vic elmosolyodott. Hüvelykujjával lassan vakargatott a kézfején egy pontot.

– Azt is szeretném megmondani neked, mert már van bennem három pohárral, és talán soha többé nem lesz ilyen jó alkalmam rá, hogy meglehetősen csodálatos fickónak tartalak. Jó ember vagy, Vic! – Mary ezt olyan hangon mondta, amelyből érződött, hogy ezt a szó bibliai értelmében kell felfogni. Hangsúlya elárulta, hogy zavarban van, mert egy ilyen szót ilyen összefüggésben használt, de Vic tudta, hogy Mary pillanatokon belül nevetni kezd a saját szavain, s ezzel mindent visszavon.

– Ha nem lennék férjnél és te nem volnál nős, most azonnal megkérném a kezedet – és itt jött a nevetés, amely minden korábbi kijelentést semmissé tett.

Vajon a nők, töprengett Vic, még az olyan nők is, akik szerelemből mentek férjhez, gyerekeik vannak és boldog a házaséletük, miért olyan férfi után vágyakoznak, aki szexuálisan semmit sem követel tőlük? Egyfajta nosztalgia az elvesztett szüzesség iránt, valamiféle ostoba, hiábavaló ábránd, amelynek semmiféle valóságos alapja nincs. Ők lennének az elsők, akik felhúznák magukat, ha a férjük ezen a téren elhanyagolná őket.

– Sajnos nős vagyok – mondta Vic.

– Sajnos – csúfolódott Mary rajongsz érte, és én ezt tudom. Még a lába nyomát is megcsókolnád. És azt se feledd el, Vic, hogy ő is szeret téged!

– De nem akarom, hogy azt hidd – Vic szinte a nő szavába vágott –, hogy én tényleg olyan jó volnék, mint mondod. Nekem is megvan a magam gonosz kis oldala, csak gondosan titkolom.

– Az biztos! – nevetett Mary. Odahajolt hozzá, és a férfit megcsapta parfümjének illata: orgona és fahéj keverékének vélte. – Mit szólnál egy italhoz, Vic?

– Kösz, ezzel még elleszek egy darabig.

– Látod, még az ivásban is tökéletes vagy. De mi van a kezeddel?

– Poloskacsípés.

– Poloska! Te jó ég! Hol szedted össze?

– A Green Mountain motelben.

Mary hitetlenkedve tátogott, majd kitört belőle a nevetés.

– Mit kerestél te ott?

– Ó, már hetekkel ezelőtt leadtam a rendelést, hogy ha találnak poloskát, mindet akarom. Végül hatot sikerült összeszednem. Öt dollár borravalómba került. Most a garázsomban laknak, egy üvegdobozban. Még egy kis matracfélét is betettem nekik, hogy legyen min aludniuk. Olykor hagyom, hogy egyik-másik megcsípjen, mert azt akarom, hogy normálisan életet éljenek. Már van is két rakás poloskapetém.

– De minek? – kérdezte Mary pukkadozva a nevetéstől.

– Mert egy rovartani szakfolyóiratban olvastam róluk egy cikket, és szerintem a szerző tévedett a szaporodási ciklusukra vonatkozó egyik állításában – válaszolt mosolyogva Vic.

– És miben tévedett? – Mary teljesen le volt nyűgözve.

– Ó, hát a peték inkubációs időszakának egyik mozzanatában. Nem hinném, hogy ez sokakat érdekel, de a rovarirtószereket gyártó cégeknek úgy kellene…

– Vi-ic! – Melinda rekedt hangja szólalt meg mellettük. – Megengeded?

Vic némileg sértett, csodálkozó pillantással nézett rá, aztán felállt a padról, és gavalléros mozdulattal a zongora felé intett.

– A tiéd!

– Játszani fogsz? Remek! – örvendezett Mary.

Öt férfiből álló csoport sorakozott fel a zongora körül. Melinda lehuppant a padra. Fényes haja függönyszerűen eltakarta a fél arcát, így azok, akik tőle jobbra álltak, nem láthatták, köztük Vic sem. Na és, gondolta Vic, ki ismerné nála jobban ezt az arcot. És különben sem volt rá kíváncsi: nem tett jót Melindának, ha ivott. Lassan eloldalgott a zongorától, ahol a felesége most már egyedül uralta a padot, és azonmód bele is vágott a „Slaughter on Tenth Avenue” első taktusaiba, ami igencsak gyatrán sikerült. A cikornyás, pontatlan, sokak szerint talán ízléstelen előadásmód ellenére a vendégek figyelmesen hallgatták a játékát, és amikor befejezte, nem szerették sem jobban, sem kevésbé Melindát, mint korábban. Társasági szinten sem előnyt, sem hátrányt jelentett neki a dolog. És amikor belezavarodott a játékba, amikor nevetve, gyerekes, frusztrált kézmozdulattal feladta a dolgot, ügyeletes csodálói ugyanúgy bámulták, mint azelőtt. A „Slaughter”-be nem zavarodott volna bele, mert ha baj volt, feltalálta magát, és rögtön átváltott a „Three Blind Mice”-ra. Vic behúzódott a kanapé sarkába. Podnansky asszony, Evelyn Cowan és Horace kivételével már mindenki a zongora körül állt. Melinda „szvinges” stílusa, amelyben a főtémát játszotta, elismerő morgást váltott ki a férfihallgatóságból. Vic a zongorára támaszkodó Joel Nash hátát nézte, majd becsukta a szemét. Bizonyos értelemben a fülét is becsukta, és már csak a poloskái jártak a fejében.

Felhangzott a taps, de gyorsan el is halt, mert Melinda belekezdett kedvenc számába, a „Dancing in the Dark”-ba. Vic felnézett, és észrevette, hogy Joel Nash őt bámulja, szórakozott, de figyelmes és kissé rémült tekintettel. Vic ismét lehunyta a szemét. Fejét hátrahajtotta, mintha áléit gyönyörűséggel hallgatná a zenét. Valójában azon gondolkozott, milyen alkoholgőzös gondolatok kavaroghatnak most Joel Nash fejében. Vic előtt megjelent saját kissé köpcös alakja, amint hasán békésen összekulcsolt kézzel ücsörög a kanapén, kerek arcán nyugodt mosoly, amely most inkább titokzatosnak tűnhet Joel Nash szemében. Nash nyilván azt gondolja, hogy megtette. Hogy valószínűleg ezért ilyen közönyös Melindával és vele szemben. Hogy talán ezért viselkedik ilyen furcsán. Mert ő egy gyilkos.

Melinda játszott még egy jó félórát, aztán közkívánatra meg kellett ismételnie a „Dancing in the Dark”-ot. Amikor felállt a zongorától, követelték, hogy játsszon még, leghangosabban Mary Meller és Joel.

– Haza kell mennünk, későre jár – mondta Melinda. A zongoraszáma után többnyire azonnal haza akart menni. A csúcson kell abbahagyni, a diadal pillanatában. – Vic? – pattintott ujjával a férfi felé.

Vic engedelmesen felállt. Látta, hogy Horace magához inti. Talán hallotta a beszélgetésüket Nashsel. Odament hozzá.

– Miket meséltél te itt Nash barátodnak? – kérdezte Horace. Sötét szemében nevetés bujkált.

– Barátomnak?

Horace keskeny válla már rázkódott a visszafojtott nevetéstől.

– Isten ments, hogy szemrehányást tegyek neked. Csak remélem, nem kezdi el majd széltében-hosszában terjeszteni.

– Tréfa volt. Ő nem annak vette? – kérdezte Vic tettetett komolysággal. Ő és Horace nagyon jól ismerték egymást. Horace gyakran mondogatta Vicnek, hogy lépjen már egy kicsit jobban oda Melindának, és Vic úgy vélte, az egész környezetében ő az egyetlen, aki ezt meg meri mondani neki.

– Úgy tűnik, nagyon komolyan vette – mondta Horace.

– Ugyan már, mit számít, hadd terjessze!

Horace felnevetett, és rácsapott Vic vállára:

– Csak nehogy a börtönben találd magad, öregfiú!

Melinda kissé imbolygott, miközben az autóhoz mentek, ezért Vic finoman megfogta a könyökét, hogy támogassa. Melinda majdnem olyan magas volt, mint ő, és mindig lapos sarkú szandálban vagy vászoncipőben járt, de nem elsősorban miatta, gondolta Vic, inkább azért, mert így kényelmesebb volt, és mert így jobban passzolt egy átlagos magasságú férfihoz. Vic még a nő bizonytalan járása ellenére is érezte magas, formás testének amazonhoz méltó erejét és azt a már-már állati vitalitást, amellyel maga után vonszolta. Melinda olyan elszántsággal tört a kocsi felé, mint egy istállóba visszatérő kanca.

– Mit mondtál Joelnek ma este? – kérdezte Melinda, már az autóban.

– Semmit.

– Pedig valamit mondanod kellett neki.

– Mikor?

– De hát láttam, hogy beszéltél vele! – erősködött álmosan hangon Melinda. – Miről beszélgettetek?

– Azt hiszem, a poloskákról. Vagy Maryvel beszélgettem a poloskákról?

– Jaj! – Melinda türelmetlenül felsóhajtott, aztán olyan személytelenül támasztotta oda a fejét Vic vállához, mintha a férfi valami díszpárna volna egy heverőn. – Valamit nyilván mondtál neki, mert teljesen más lett, miután veled beszélt.

– Mit mondott?

– Nem arról beszélek, amit mondott, hanem ahogyan vi-sel-ke-dett! – mondta vontatottan Melinda, és elaludt.

Megérkeztek. Vic a garázsban leállította a motort. Melinda egy alvajáró lépteivel szállt ki a kocsiból, és egy „jóccakát drágám”-mal bement a házba, pontosabban a garázsból nyíló ajtón át a nappaliba.

A garázsban akár öt autó is elfért volna, noha nekik csak kettő volt. Vic azért építtette ekkorára, mert egy részét műhelynek akarta berendezni, és hogy itt tartsa a szerszámosládáit, a növényeit, a csigáit és általában minden olyasmit, ami valaha is érdekelni fogja, vagy ha olyasmivel támad kedve kísérletezni, aminek hely kell. Minden katonás rendben sorakozott, és még így is elég tér volt ahhoz, hogy kényelmesen körbe lehessen sétálni a garázst. Az ő hálószobája a garázsnak a házzal átellenes oldalán volt, és a szoba egyetlen ajtaja a garázsba vezetett. Lefekvés előtt még ránézett a palántás dobozokra. A gyűszűvirág kikelt – a hat vagy nyolc halványzöld rügyecske már felvette a jellegzetes hármas levélfürtkezdemény-alakot. Két poloska a matracdarab körül bóklászott, vért és húst keresgélt, de Vicnek most semmi kedve nem volt felajánlani a kezét. A két poloska meg lassan elvonszolta lapos testét, hogy elrejtőzzön a zseblámpafény elől.

2

Három nappal Mellerék partija után Joel Nash benézett hozzájuk egy italra. Noha Vic marasztalta, nem vacsorázott velük, pedig Melinda kifejezetten unszolta is. Azt mondta, találkozója van, de nyilvánvaló volt, hogy ez nem igaz. Sugárzó arccal jelentette be, hogy mégsem marad újabb két hétig, már pénteken elutazik. Azon az estén többet mosolygott, mint korábban bármikor, és azt a védekező taktikát választotta, hogy mindent tréfára vesz. Vic számára egyértelmű volt, hogy Nash úr komolyan vette, amit mondott neki.

Miután elment, Melinda megint megvádolta Vicet, hogy valamivel biztosan megbántotta Nasht.

– Mivel bántottam volna meg? – kérdezte ártatlanul Vic. – Az eszedbe se jut, hogy esetleg te mondtál neki valami sértőt? Hogy tettél, vagy éppenséggel nem tettél meg valamit?

– Pontosan tudom, hogy nem én voltam – duzzogott Melinda, majd kevert magának még egy italt, és nem Vicet kérte meg rá, ahogy szokta.

Nyilván nemigen bánja, hogy elveszíti Joel Nasht, gondolta Vic, hiszen még túlságosan új volt, meg amúgy se maradt volna túl sokáig, lévén kereskedelmi utazó. Ralph Gosden más ügy. Vic azon töprengett, vajon Ralpra is olyan könnyen rá tudna-e ijeszteni, mint Joelre, és úgy döntött, hogy a dolog megér egy próbát. Ralph Gosden huszonkilenc éves festőművész volt, elfogadható portréfestői képességekkel és egy tehetős nagynénitől csordogáló szerény apanázzsal. Millettville közelében, úgy harminc kilométerre onnan bérelt házat egy évre, amiből még csak fél év telt le. Ralph négy hónapja nagyjából hetente kétszer náluk vacsorázott. Azt mondta, nagyon szép a házuk, finom a főztjük, a lemezjátszójuk nagyszerű, és senki sem olyan vendégszerető Little Wesleyben, de még másutt sem, mint ők. Melinda délutánonként hetente többször is kijárt Ralphoz, noha ezt sose volt hajlandó igazán beismerni. Végül aztán, miután már két hónapja ment a dolog, megmutatta Vicnek az arcképet, amelyet Ralph festett róla; nyilván igazolni akarta vele azt a számtalan délutánt és estét, amikor még egykor, sőt hétkor sem volt otthon – Vic ugyanis akkor ért haza. A láthatóan kutyafuttában odamázolt, túlcirkalmazott förmedvény azóta is ott lógott Melinda hálószobájának a falán. Vic megtiltotta, hogy a nappaliba tegye ki.

Vic rosszul volt Ralph képmutatásától. Ralph mindig olyasmiről próbált beszélgetni vele, amiről úgy vélte, érdekli őt, noha Ralphot valójában semmi más nem érdekelte, csak az, ami az átlag nőket, és a barátság látszatával valójában azt a tényt próbálta elrejteni, hogy Melindával viszonya van. Nem az a baj, hogy Melindának más férfiakkal van viszonya, gondolta Vic, ahányszor csak Ralph Gosdenre nézett, hanem az, hogy ilyen idióta, gerinctelen alakokat szed fel, ráadásul hagyja, hogy az egész városban híre menjen a dolognak, hiszen a szeretőit meghívja a barátaik partijára és a Lord Chesterfield bárban mutatkozik velük, amely a város egyetlen bárja. Vicnek szilárd meggyőződése volt, hogy mindenkinek – vagyis az ember feleségének is – joga van azt tenni, amihez kedve van, ha ezzel másoknak nem árt, és ha eleget tesz alapvető kötelezettségeinek, azaz vezeti a háztartást és gondoskodik az utódokról – amit Melinda meg is tett, olykor. Férjek ezrei folytatnak büntetlenül házasságon kívüli viszonyt, de Vic kénytelen volt elismerni, hogy a férfiak többsége ezt sokkal diszkrétebben csinálja. Amikor Horace tanácsot akart adni neki Melinda dolgában, amikor értetlenkedett, hogy „miért tűri el ezt a viselkedést”, Vic mindig azzal vágott vissza, miért kívánja tőle Horace, hogy úgy tegyen, mint valami régimódi férj, aki eltaszítja a feleségét, válást követel, és merő önzésből tönkreteszi egy gyerek életét. Ha Horace vagy bárki más Melinda viselkedésére célozgatott, Vic értésére adta, hogy csak időleges magatartási zavarnak tartja a dolgot, ami nem éri meg a felhajtást.

Mindenesetre az a tény, hogy Melinda már több mint három éve folytatta a kis játékait, meghozta azt a dicsőséget Vicnek, hogy Little Wesleyben angyalian türelmes és elnéző embernek tartották, ami mellesleg hízelgett is neki. Tisztában volt vele, hogy Horace, Phil Cowan és bárki más, aki ismeri a helyzetét – azaz a városban csaknem mindenki –, csodabogárnak tartja, amiért eltűri Melinda viselkedését, de Vicet ez egyáltalán nem érdekelte. Sőt, kifejezetten büszke volt rá, hogy különc lehet egy olyan közegben, ahol mindenki olyan akart lenni, mint a többiek.

Melinda sem volt éppen mindennapi teremtés, különben Vic el se vette volna. Udvarolni neki, meggyőzni őt arról, hogy hozzá kell mennie feleségül, olyan volt, mint egy vadlovat betörni, eltekintve attól, hogy a művelet sokkal kifinomultabban zajlott. Melinda végtelenül makacs és elkényeztetett gyerek volt, az a fajta, akit engedetlenség miatt egyik iskolából a másik után csapnak ki. Melindát is öt iskolából rúgták ki, és amikor huszonkét éves korában összeakadt Vickel, úgy tekintett az életre, mint az élvezetek kimeríthetetlen tárházára. És mind a mai napig így volt vele, noha huszonkét évesen lázadásának még megvolt a maga tekintélyromboló és fantáziadús oldala, amelyet Vic nagyon vonzónak talált, mert egy kicsit önmagára emlékeztette. Úgy vélte azonban, hogy időközben Melindából a fantázia írmagja is kiveszett, tekintélyrombolása pedig abból állt, hogy drága vázákat vagdos a falhoz, és tör össze. A ház egyetlen megmaradt vázája fémből volt, de már az is tele horpadással. Melinda eleinte nem akart gyereket, aztán akart, aztán megint nem akart, végül négy év elteltével megint akart, és világra is hozott egyet. A szülés kevesebb komplikációval járt, mint az elsőszülések általában, legalábbis az orvos ezt mondta Vicnek, de Melinda egyfolytában hangosan panaszkodott a szülés előtt és után, noha Vic mindent megtett, hogy a legjobb ápolásban részesüljön, és hetekig minden idejét vele töltötte, természetesen a munkája rovására. Vic teljesen odavolt, hogy lesz egy közös gyerekük, de Melinda csak a legszükségesebb mértékben törődött a gyerekkel, és kevesebb érdeklődést mutatott iránta, mint egy utcán felszedett kóbor kutyakölyök iránt. Kétségtelen, gondolta Vic, hogy Melinda eredendően lázadó alkata számára a házasság, ráadásul a gyerek már több volt, mint ami elviselhető. A gyereknevelés felelősséget jelent, és Melinda nem volt hajlandó felnőni. Neheztelését azzal fejezte ki, hogy úgy tett, mintha már nem szeretné ugyanúgy Vicet, mint azelőtt: „vége a romantikának” mondogatta. Vic nagyon türelmes volt vele, de igazság szerint kicsit őt is untatta már Melinda. Semmi sem érdekelte, ami Vicet, pedig őt olyan nagyszerű dolgok foglalkoztatták, mint a nyomdászat és a könyvkötészet, a méhészet, a sajtkészítés, az ácsmesterség, a zene és a festészet (a jó zene és a jó festészet), a csillagászat (volt egy remek távcsöve is) meg a kertészkedés.

Beatrice kétéves lehetett, amikor Melinda összeszűrte a levet Larry Osbourne-nal, a nem túl élénk eszű fiatalemberrel, aki egy Little Wesleyhez közeli lovardában trénerkedett. Az asszony akkor már hónapok óta mogorva és zárkózott volt. Vic megpróbálta kiszedni belőle, mi bántja, de a nő makacsul hallgatott. Amikor aztán viszonyt kezdett Larryvel, Melinda is vidámabb és boldogabb lett, sőt még Vickel is kedvesebb volt, főként mert látta, hogy a férje milyen nyugodtan fogadja a dolgot. Vic közel sem volt olyan nyugodt, mint ahogy mutatta, bár még azt is felajánlotta Melindának, hogy váljanak el. Melinda azonban nem akart válni.

Vic akkor ötven dollárt és kétórányi időt áldozott rá, hogy egy New York-i pszichiáterrel megtárgyalja a dolgot. A szakember szerint – minthogy Melinda nem volt hajlandó tanácsot kérni pszichiátertől – ha Vic nem lép fel keményen vele szemben, a nő boldogtalanságba, végül válásba taszítja őt. A tanács homlokegyenest ellenkezett Vic alapelveivel, hogy ugyanis egy felnőtt ember nem parancsolgathat egy másik felnőttnek. Noha Melindát korántsem lehetett felnőttnek tekinteni, Vic határozott szándéka az volt, hogy akként bánik vele. Az egyetlen újdonság, amit a pszichiátertől hallott, az volt, hogy Melinda, mint szülés után oly sok nő, végzett vele mint férfival és férjjel, ha már egyszer csinált neki egy gyereket. Elég nevetséges volt elgondolni, hogy Melinda ennyire ösztönlény volna, és Vic később is gyakran elmosolyodott, ha eszébe jutottak a pszichiáter szavai. Szerinte Melinda egyszerűen az örökös ellenkezésre való hajlama miatt utasította el őt magától, azaz tisztában volt vele, hogy Vic még mindig szereti, ezért merő dacból úgy döntött, nem szerezi meg számára azt az örömet, hogy kimutassa, ő is szereti. Lehet persze, hogy nem a szeretet a megfelelő szó. Ragaszkodtak egymáshoz, szükségük volt egymásra, és Vic úgy gondolta, ha egyikük elmegy otthonról, hiányzik a másiknak. Nem talált szót, amellyel kifejezhette volna, mit érez Melinda iránt, amellyel le tudta volna írni a megvetésnek és az odaadásnak ezt a sajátos keverékét. Minden más, amit a pszichiáter „tűrhetetlen helyzetükről” és az „elkerülhetetlen válásról” mondott, arra ösztökélte Vicet, hogy bebizonyítsa, nincs igaza az orvosnak. Azért is megmutatja neki és az egész világnak, hogy a helyzet nem kilátástalan és nem lesz válás. És nem fog kétségbe esni. Ahhoz túl sok érdekes dolog van a világban.

Az Osbourne-ügy öt hónapja alatt Vic kiköltözött a közös hálóból abba a szobába, amelyet kifejezetten magának építtetett a garázs túloldalán, nagyjából két hónappal azután, hogy a viszony elkezdődött. A kiköltözés egyfajta tiltakozás volt Melinda ostoba afférja ellen (nagyjából ez volt Vic egyetlen kifogása Larryvel szemben: hogy ostoba). Néhány hét után azonban, amikor elhelyezte a szobában a mikroszkópját meg a könyveit, és rájött, milyen jó úgy felkelni éjszaka, hogy nem kell azon aggódnia, felébresztheti Melindát, hogy nyugodtan nézegetheti a csillagokat, megfigyelheti a csigákat, akik éjjel sokkal aktívabbak, mint nappal, Vic úgy döntött, voltaképpen sokkal jobb neki ott, mint a hálószobában. Amikor Melinda szakított Larryvel – bár Vic úgy sejtette, Larry szakított Melindával –, akkor sem költözött vissza, mert Melinda nem adta jelét, hogy szeretné, ha visszamenne, és ő maga sem ragaszkodott hozzá különösebben. Elégedett volt az egyezséggel, és Melinda is annak látszott. Nem volt ugyan olyan vidám, mint Larry idejében, de néhány hónap múltán talált egy újabb szeretőt

– Jo-Jo Harrist, egy enyhén golyvás fiatalembert, aki akkortájt nyitott kérészéletű hanglemezboltot Wesley-ben. Jo-jo októbertől januárig tartott. Melinda jó néhány száz dollár értékben vásárolt lemezt tőle, de ez sem volt elég ahhoz, hogy életben tartsa a boltot.

Vic tudta, hogy vannak, akik szerint Melinda a pénze miatt marad vele; a pénz bizonyára befolyásolta is valamelyest Melindát, de Vic ennek nem tulajdonított jelentőséget. Számára az anyagiak mindig is közömbösek voltak. Nem mintha ő kereste volna a pénzt – a nagyapja teremtette elő. Márpedig ha az apjának és neki csak egy születési hibának köszönhetően volt pénze, miért ne volna ehhez joga Melindának is, aki a felesége? Vicnek negyvenezer dolláros évjáradéka volt, s ezt huszonegy éves kora óta kapta. Arról is hallott, hogy Little Wesleyben csak azért viselik el Melindát, mert őt magát szeretik, de ezt nem akarta elhinni. Tárgyilagosan nézve a dolgot, Melinda szerinte eléggé szeretetre méltó volt, feltéve, hogy valaki nem beszélgetni akart vele. Nagylelkű, alapjában jó szándékú, és szórakoztató színfolt a társasági összejöveteleken. Természetesen mindenki megütközött a kalandjain, de Little Wesley – a régi villanegyed, amelyből a modernebb, üzletiesebb Wesley kinőtt, hat kilométernyire onnan – egyedülállóan mentes volt a prüdériától, mintha szándékosan törekedett volna rá, hogy elkerülje az új-angliai puritanizmus bélyegét, és soha egyetlen lélek sem szólta meg Melindát erkölcsi okokból.

3

Ralph Gosden szombat este vacsorázott náluk, egy héttel Mellerék összejövetele után. Vidám volt, magabiztos, sőt a szokottnál is vidámabb, mert az elmúlt tíz napot New Yorkban töltötte a nagynénjénél, és feltehetőleg úgy érezte, Van Allenék szívesebben fogadják, mint elutazása előtt. Vacsora után abbahagyta a vitát Vickel a hidrogénbomba-biztos fedezékről, amelyet egy New York-i kiállításon látott, de nyilvánvalóan halvány fogalma sem volt az egészről. Melinda feltett egy rakás lemezt a lemezjátszóra. Ralph elemében volt. Vic úgy vélte, akár reggel négyig is kitart, de remélhetően ez lesz az utolsó hajnala a Van Allen-házban. Ralph meglehetősen kellemetlen vendég volt, mert rendszerint késő éjszakáig maradt, hiszen reggel addig alhatott, ameddig akart, ám Vic általában tartotta vele a lépést, és akár reggel négyig-ötig, sőt hétig is fennmaradt, egyszerűen azért, mert Ralph éppen azt szerette volna, ha visszavonul, és egyedül hagyja Melindával.

Vic is megtehette, hogy reggel sokáig alszik, ráadásul jobban bírta a gyűrődést, mint Ralph, egyrészt mert amúgy is hajnali kettőkor vagy háromkor szokott lefeküdni, másrészt mert sohasem ivott annyit, hogy túlságosan elálmosodjon tőle.

Vic kedvenc karosszékében üldögélt a nappaliban, a New Wesleyant lapozgatta, és az újság fölött időnként odapillantott Ralphra és Melindára, akik már javában táncoltak. Ralph fehér műszálas zakót viselt, amelyet New Yorkban vásárolt, és úgy örült, mint egy nő, hogy milyen karcsú és formás benne. Volt valami furcsa erőszakosság abban, ahogy minden tánc elején átkarolta Melinda derekát, olyasfajta óvatlan maga- biztosság, amelyről Vicnek egy hím rovar jutott eszébe, amint naivan végigtáncolja élete utolsó örömteli pillanatait a hirtelen és szörnyűséges halál előtt. Passzolt hozzá az az elmebajos szám is, amelyet Melinda feltett. A „Teddybears” az asszony gyűjteményének egyik legújabb példánya volt, és a szám refrénje, megmagyarázhatatlan okból, őrjítően ott lüktetett Vic fejében, ahányszor csak belépett a zuhany alá:

Alant a sűrűben, hol senki se kutat,

Rejtőznek s matatnak, amíg csak akarnak,

Ma van a mackó nap, jó nagy bulit csapnak.

– Ha! Ha! Ha! – Gosden úr a koktélasztalon álló poharáért nyúlt.

Saját terepe, gondolta Vic, csak értelmes szó ne hangozzon el soha.

– Mi történt a Cugat-lemezemmel? – méltatlankodott Melinda. A lemezállvány előtt térdelt, és összevissza turkált a gyűjteményben. – Sehol sem találom!

– Nem hinném, hogy ott van – szólalt meg Vic, mert Melinda kivett egyet az ő lemezei közül. A nő egy pillanatig meglepetten nézett rá, majd kelletlen fintorral visszadugta a lemezt. Vicé volt egy kis sarok a polc alján, ott tartotta a saját albumait: néhány Bach és Segovia, egy-két gregorián kantáta és motetta meg Churchill beszédei. Vic nem vette jó néven, ha a felesége hozzájuk nyúlt, mert a nő kezében megforduló lemezek halálozási aránya igen rossz volt. Nem mintha Melinda szerette volna bármelyiket is. Vic emlékezett rá, hogy egyszer épp akkor tett fel egy gregorián éneket, amikor Melinda Ralphoz készülődött, noha pontosan tudta, hogy a felesége nem kedveli ezt a zenét. Aznap este Melinda oda is üvöltötte neki, hogy „az ilyesmitől egyetlen dologhoz van kedvem: meghalni!”

Ralph közben kiment a konyhába egy újabb italért. Melinda megkérdezte Vicet:

– Egész este az újságot akarod olvasni, drágám?

Szerette volna, ha a férje elmegy végre lefeküdni.

Vic rámosolyogott:

– Éppen a mai napra rendelt szerkesztőségi négysorost memorizálgatom: „Aki a közt szolgálja, / Maradjon meg a helyén. / De manapság az alázat, / Sohasem lehet gyalázat”. Sokszor eszembe jut, hogy…

– Jaj, elég már! – szólt rá Melinda.

– Pedig a barátod írta, Reginald Dunlap. Te mondtad, hogy nem rossz költő, emlékszel?

– Egyáltalán nem vagyok költői hangulatban.

– Láthatóan Reggie sem volt, amikor ezt elkövette.

A barátjára tett sértő célzás miatt, vagy egyszerűen dühödt szeszélyből, Melinda olyan hirtelen tekerte fel a hangerőt, hogy Vic ijedtében felugrott. Aztán nyugalmat erőltetett magára, visszaült, és olyan egykedvűen lapozgatta az újságját, mintha észre sem vette vona a zajt. Ralph lejjebb akarta venni a hangerőt, de Melinda nem engedte. Hevesen megragadta a csuklóját, majd a szájához emelte, és megcsókolta. Táncolni kezdtek. Ralph elengedte magát, csípőjét riszálva illegett-billegett, nyerítésszerű kacaja beleveszett a hangok dübörgésébe. Vic nem nézett Ralphra, de érezte, hogy Ralph időnként felé pillant, és érezte benne a feldobottság és az ellenségeskedés furcsa elegyét is. Az ellenségeskedés lassan de biztosan, minden egyes pohárral, amelyet kiivott, átvette a helyét annak a kevéske illemtudásnak, amely a vacsora kezdetén még megvolt benne. Melinda bátorította, tudatosan és módszeresen: kínozd csak a vén medvét, püföld csak, rugdosd – Melinda mindenkit meg akart fertőzni a saját példájával –, nem fog visszaütni, nem fog mozdulni a székéből és egyáltalán reagálni se fog, akkor meg miért ne sértegetnénk?

Vic átment a szobán, és hanyag mozdulattal levette a könyvespolcról Lawrence művét, A bölcsesség hét pillérét, majd visszaballagott a helyére. Ekkor Trixie pizsamás alakja bukkant fel az ajtóban.

– Mami! – kiáltotta, de a mama se látott, se hallott.

Vic felkelt, és odament a kislányhoz.

– Mi baj, Trix? – hajolt le hozzá.

– Nagyon hangos, nem tudok aludni! – üvöltötte durcásan Trixie.

Melinda kiáltott valamit, majd odament a lemezjátszóhoz, és lehalkította.

– Na mi van? – kérdezte Trixie-től.

– Nem tudok aludni – mondta a kislány.

– Mondd csak meg neki, hogy semmi oka panaszra – mondta Vic Melindának.

– Na jó! Rendben! Lehalkítom – felelte Melinda.

Trixie álmos tekintettel ránézett az anyjára, majd Ralphra. Vic megpaskolta kemény kis popsiját.

– Miért nem bújsz vissza az ágyadba? Így álmos leszel a holnapi kiránduláson.

A kirándulás gondolata mosolyt csalt Trixe arcára. Odafordult Ralphhoz.

– Hoztál nekem varrókészletet New Yorkból, Ralph?

– Attól tartok, nem, Trixie – mondta Ralph negédes hangon. – De bármibe lefogadom, hogy itt, Little Wesleyben is tudok neked szerezni egyet.

– Márpedig nem szerzel! – szólt közbe Melinda.

– Trix ugyanúgy nem tudna mit kezdeni egy varrókészlettel, ahogy…

– Ahogy te sem tudnál! – fejezte be helyette Vic.

– Van Allen úr ma igencsak komisz kedvében van – mérte végig fagyosan Melinda.

– Elnézést – Vic készakarva volt goromba aznap este, hogy előkészítse a történetet, amelyet majd elmesél Ralphnak. El akarta hitetni vele, hogy vége a türelmének.

– Reggelire is maradsz, Ralph? – kérdezte Trixie, Vic karjában ringatózva.

Ralph erőltetetten felnevetett.

– Remélem – mondta Vic. – Nem szeretjük, ha a vendégeink korgó gyomorral távoznak tőlünk, ugye Trixie?

– Nem ám! És Ralph mindig olyan vicces a reggelinél.

– Miért, mit csinál? – kérdezte Vic.

– Tojásoskodik.

– Vagyis zsonglőrködöm a tojásokkal – magyarázta Ralph.

– Azt hiszem, ezt nekem is látnom kell – mondta Vic. – Gyerünk, Trixie, vissza az ágyba, most már nyugi van, jó lesz, ha kihasználod. Tudod, carpe diem, és persze carpe noctem.

Trixie készségesen vele ment. Szerette, ha az apja fekteti le, szerette, hogy előbányássza az alvóbabáját, egy kengurut, vele együtt betakargatja, aztán jóéjt puszit ad Trixie arcára és orrára. Vic tudta, hogy elkényezteti a kislányt, de az anyja olyan hidegen bánt vele, hogy úgy érezte, muszáj valahogyan kárpótolnia. Odadugta az orrát a gyerek puha nyakacskájához, majd rámosolygott.

– A kőbányába kirándulunk, papa?

– Juj, a kőbánya nagyon veszedelmes hely ám!

– Miért?

– Gondold csak el, milyen erős ott a szél. Mindannyiunkat a mélybe sodorhat.

– Az nem olyan nagy baj! Mami is velünk jön?

– Nem tudom – mondta Vic –, remélem.

– És Ralph?

– Nem hiszem.

– Te kedveled Ralphot, papa?

Az éjjeliszekrényen álló hangulatlámpa fényében Vic jól látta Trixie zöld szemében a barna foltocskákat. Mint az anyja szeme.

– Hát… És te?

– Ó – a kislány bizonytalanul sóhajtott –, Jo-Jót jobban kedveltem.

Vicet kissé szíven ütötte a dolog, hogy Trixie még mindig emlékszik Jo-Jo nevére.

– Tudom, miért tetszett neked. Mert sok ajándékot hozott neked karácsonykor. De ez még nem ok rá, hogy szeressünk valakit. Tőlem is sok ajándékot kaptál, nem?

– Ó, én téged szeretlek a legjobban, papa! Hát persze hogy téged!

Ez túl könnyű volt, gondolta Vic. Olcsó győzelem. Elmosolyodott a gondolatra, mennyire élvezné Trixie, ha elmesélné neki, hogy ő ölte meg Malcolm McRae-t. Trixie sohasem kedvelte Malt, mert Mal sem kedvelte Trixie-t, s minthogy hamisítatlan sóher volt, sohasem vett neki ajándékot. Trixie boldog csatakiáltásban törne ki, ha elmesélné neki, hogy ő ölte meg Malt. Nagyot nőne a lánya szemében.

– Most már tényleg ideje lenne aludnod – mondta, és felállt. Kétoldalt megpuszilta Trixie arcát, az orra hegyét, aztán a feje búbját is. Trixie haja most olyan színű volt, mint a Melindáé, de idővel valószínűleg kicsit sötétebb lesz, olyan, mint az övé. Trixie egyenes szálú haja épp úgy nézett ki, ahogyan egy hatéves kölyök hajának ki kell néznie, bár Melinda folyton panaszkodott, hogy milyen nehéz Trixie haját begöndöríteni.

– Alszol már? – kérdezte suttogva.

Trixie szempillái az arcán pihentek. Vic lekapcsolta a villanyt, és lábujjhegyen az ajtóhoz settenkedett.

– Nem! – sikkantott fel kuncogva a kislány.

– Pedig most már tényleg jobban tennéd, ha aludnál. Komolyan mondom.

Csend. A csend elégedettséggel töltötte el Vicet. Kiment, és becsukta az ajtót.

Melinda közben még egy lámpát leoltott, és ettől a nappali is sokkal sötétebb lett. Ő és Ralph lassan táncoltak, szinte mozdulatlanul a szoba egyik sarkában. Majdnem hajnali négy volt már.

– Van mit innia, Ralph? – kérdezte Vic.

– Mi? Ja, kösz. Már eleget ittam.

Ami persze nem jelentette azt, hogy Gosden úr már a távozás gondolatával foglalkozna, nem, még hajnali négykor sem. Melinda tánc közben Ralph nyaka köré fonta a karját. Vic úgy vélte, mivel a felesége szerint valami szörnyű gorombaságot mondott Joel Nashnek, ezért egész este rendkívül odaadó lesz Ralphfal. Ráveszi, hogy maradjon, még mindig maradjon, sőt maradjon reggelire is, még akkor is, ha Ralph már támolyog a fáradtságtól. Ami néhányszor előfordult már vele. „Maradj még, drágám, kérlek! Ma éjjel nincs kedvem lefeküdni.” És Ralph természetesem marad. Mind maradtak. Még azok is, akiknek másnap a hivatalba kellett menniük. Gosden úrnak persze nem kell. Minél tovább maradtak, annál nagyobb esélyük volt rá, hogy Vic végre nyugovóra tér, és magukra hagyja őket Melindával. Vic sokszor hajnali hatkor hagyta ott Melindát és Ralphot. Úgy okoskodott, hogy ha kettesben töltötték az egész délutánt, miért ne hagyhatná őket egyedül újabb két és fél órára, hiszen fél kilenckor úgyis visszajön reggelizni. Egyébként talán kicsinyes dolog volt azzal bosszantani Melinda látogatóit, hogy egész éjjel ott ül velük a nappaliban, de hát képtelen volt annyira előzékeny lenni, hogy a kedvükért elhagyja a saját házát, meg aztán elolvasott közben egy vagy két könyvet, úgyhogy nem pocsékolta az idejét.

Aznap éjjel Vic olyan erős és primitív ellenszenvet érzett Gosden úr iránt, amilyet korábban soha. Arra a töméntelen mennyiségű whiskyre gondolt, amellyel ellátta Gosden urat. Azokra az estékre gondolt, amelyeket Gosden úr tett tönkre. Vic felállt, visszatette a könyvet a polcra, majd csendben elindult a garázsba vezető ajtó felé. Melinda és Ralph gyakorlatilag már csókolózott. Többféle magyarázat lehetett rá, hogy szó nélkül távozott: a) nem akarja zavarni őket, miközben csókolóznak, b) egy perc múlva talán visszajön, c) túlságosan bosszantotta a viselkedésük ahhoz, hogy elköszönjön tőlük. A helyes válasz a b) változat volt, de ezt csak Melinda tudhatta, hiszen Gosden úr még sohasem volt a tanúja annak, hogy Vic kimegy, majd visszajön. Jo-Jo idejében nem egyszer megcsinálta már ezt.

Vic felkapcsolta a garázs fluoreszkáló világítását, lassan végigsétált a helyiségen, és közben vetett egy pillantást takaros palántás ládáira, a csigákkal teli akváriumokra, a nyirkos zabcsíra- és fűdzsungelben kúszó csigákra, a munkapadon hagyott elektromos fúrókészletre; gépiesen megállapította, hogy minden szerszáma megvan, és a helyén van.

A szobája majdnem olyan rideg és célszerű volt, mint a garázs – sötétzöld huzattal letakart egyszerű ágy, egy sima szék meg egy bőrszék az óriási asztal mellett, amelyen takaros rendben sorakoztak a szótárak, asztalos-kézikönyvek, tintásüvegek, ceruzák és tollak, számlakönyvek, kifizetett és kifizetésre váró számlák. A falakon egyetlen kép sem volt, csak az asztal fölött lógott egy reklámnaptár, a helyi fűrészüzem ajándéka. Vic képes volt rá, hogy pontosan addig aludjon, ameddig szeretne, nem volt szüksége semmi és senki segítségére ahhoz, hogy tetszése szerinti időpontban felébredjen. Vetett egy pillantást a karórájára, és beállította magát, hogy fél óra múlva, öt óra előtt tizenhét perccel felébredjen. Leheveredett az ágyra, és módszeresen ellazította magát, a lábujjától a feje búbjáig.

Egy percen belül elaludt. Azt álmodta, hogy templomban van, és összefut Mellerékkel. Horace Meller rámosolyog, és gratulál neki, hogy a házassága védelmében megölte Malcolm McRae-t. Az egész Little Wesley ott van a templomban, és mindenki mosolyogva néz rá. Amikor felébredt, jót mosolygott magában a képtelen álmon. Egyáltalán nem járt templomba. Fütyörészve megfésülködött, megigazította ingét a világoskék kasmírpulóver alatt, majd a garázson át visszasétált a nappaliba.

Ralph és Melinda nyilván feküdt vagy félig-meddig feküdt a heverő sarkában, mert azonnal felpattantak, amikor meglátták Vicet. A kivörösödött szemű Ralph részeg hitetlenséggel, megbántottan méregette Vicet.

Vic odament a könyvszekrényhez, lehajolt, és elkezdte nézegetni a címeket.

– Még olvasol? – kérdezte Melinda.

– Aha – mondta Vic. – Nem zenéltek már?

– Épp indulni készülök – mondta kissé rekedten Ralph, és felállt. Kimerültnek látszott, de azért rágyújtott, és a gyufát dühös mozdulattal a kandalló felé hajította.

– Nem akarom, hogy elmenj, Ralph! – Melinda a festő kezéért nyúlt, de Ralph elhúzta, és kissé tántorogva hátralépett.

– Rohadtul késő van – mondta.

– Olyannyira, hogy akár meg is reggelizhetnénk – mondta szívélyesen Vic. – Mit szólnátok egy finom rántottához?

Mivel nem kapott választ, levette a polcról a Világenciklopédia zsebkiadását, mert azt mindig nagy örömmel lapozgatta, és ismét helyet foglalt a karosszékében.

– Azt hittem, álmos vagy – mondta Melinda. Ugyanolyan sértődötten nézett rá, mint Ralph.

– Nem – Vic szeme éberen csillogott. – Épp most szundítottam egyet a szobámban.

Ralph teljesen lehervadt a hírtől, és olyan döbbenettel nézett Vicre, mintha éppen be akarná dobni a törülközőt, de a sápadt arcban, az összeszűkült, karikás szempár mélyén gyűlölködő láng égett. Ralph úgy bámult Vicre, mintha legszívesebben megölné. Vic látta már ezt kifejezést Jo-Jo arcán is, sőt Larry Osbourne sovány, sima képén is. Az ilyen arckifejezést az ő ördögi jókedve szülte, amikor még hajnali ötkor is friss volt és élénk, miközben a többiek ott kókadoztak a heverőn, sőt egyre kókadtabbak lettek, és nem kis erőfeszítésükbe került, hogy legalább negyedóránként kirángassák magukat az álomból. Ralph odament az asztalhoz, fogta a teli poharat, és egy hajtásra kiitta a felét. Most már a végsőkig ki fog tartani, gondolta Vic, számára ez elvi kérdés: majdnem hat óra, semmi értelme, hogy hazamenjen aludni, hiszen a napja már úgyis tönkrement. Lehet, hogy holtrészegen esik össze, de marad. Vic úgy gondolta, Ralph már túl részeg ahhoz, hogy felfogja, ha akarja, akár egész délután is az övé lehet Melinda.

Miközben Vic figyelte, Ralph hirtelen hátratántorodott, mintha egy láthatatlan kéz mellbe taszította volna, és nehézkesen lezöttyent a heverőre. Arca verejtéktől csillogott. Melinda magához húzta, a nyaka köré fonta karját, és a poháron benedvesített ujjával hűsítgette a férfi halántékát. Ralph teste petyhüdt volt és ernyedt, ám ajkát pengeként szorította össze, és tekintete úgy meredt Vicre, mintha egyetlen dologra összpontosítva próbálná nem elveszíteni az eszméletét.

Vic Melindára mosolygott.

– Talán mégis jobb lenne, ha megcsinálnám azt a tojást. Úgy látom, jócskán ráférne Ralphra is.

– Köszöni, jól van – mondta dacosan Melinda.

Vic egy gregorián dalt fütyörészve kiment a konyhába, és feltette főni a kávét. Megvizsgálta a bourbonos üveget, és látta, hogy Ralph legalább a négyötödét elpusztította. Visszament a nappaliba.

– Hogy szereti a tojást, Ralp? Már a zsonglőrködésen kívül..,

– Hogy szereted a tojást, drágám? – kérdezte Melinda is.

– A tojást… jól megzsonglőrködve… szeretem – motyogta bambán Ralph.

– Egy zsonglőrtojás rendel – mondta Vic. – És te, cicám?

– Ne szólíts cicádnak!

Vic már évek óta nem használta ezt a kedveskedő megszólítást. Melinda tekintete úgy meredt rá szőke szemöldöke alól, hogy kénytelen volt elismerni, ez bizony nem az a cica, akit annak idején feleségül vett, de még csak az sem, aki az este elején volt. A rúzsa elkenődött, és hosszú, felfelé kunkorodó orrhegye olyan piros és fényes volt, mintha oda is jutott volna némi pirosító.

– Hogyan kéred a tojást? – kérdezte ismét.

– Sehogy.

Vic végül négy tojásból és némi tejfölből habart rántottát magának és Melindának, minthogy Ralph nem volt abban az állapotban, hogy bármit is egyen. Pirítóst csak egyet készített, mert tudta, hogy Melinda most nem enne belőle. A kávé még nem folyt ki egészen, de nem várta meg, mert azt is tudta, hogy Melinda ilyenkor már úgysem kér kávét. Ők ketten Gosden úrral meg majd később elkávézgatnak. A rántottát enyhén megszórta sóval és paprikával, aztán két előmelegített tányérra tette. Melinda megint visszautasította az ételt, de Vic melléült a kanapéra, és a villájára szúrt apró falatokkal megetette a feleségét. Minden alkalommal, amikor a villa a szája felé közeledett, Melinda engedelmesen bekapta a falatot. Tekintete, amely közben folyamatosan Vicre meredt, olyan volt, mint egy vadállaté, amely éppen csak annyira engedi közel magához az etetőjét, hogy a karnyújtásnyi távolságból felkínált ételt elfogadhassa, de azt is csak akkor, ha láthatóan nincs a közelben semmiféle csapda, és ha az etető minden mozdulata is szelíd és lassú. Ralph Gosden vörösesszőke feje most már az asszony ölében nyugodott. Gusztustalanul, nyitott szájjal horkolt. Vic előre tudta, hogy Melinda nem kéri majd az utolsó falatot.

– Gyerünk, ez az utolsó! – unszolta Vic.

Melinda megette.

– Úgy látom, jobb lenne, ha Gosden úr itt maradna – közölte Vic, mert hirtelenjében nemigen jutott más dolog eszébe Gosden úrról.

– Én is azt szeretném, ha itt maradna – mondta Melinda.

– Na gyerünk, fektessük le!

Melinda felállt, hogy végigfektessék Ralphot a heverőn, de amilyen állapotban volt, túl nehéznek bizonyult számára a férfi felsőteste. Vic Ralph hóna alá nyúlt, és addig húzta, amíg a feje a karfára nem került.

– És a cipője? – kérdezte Vic.

– Hozzá ne nyúlj a cipőjéhez! – Melinda imbolyog- va Ralph fölé hajolt, és elkezdte kifűzni a cipőfűzőjét.

Ralph válla remegett. Vic hallotta, hogy a foga is vacog.

– Fázik. Jobb lesz, ha hozok egy takarót.

– Én hozok takarót! – Melinda bizonytalan léptekkel elindult a hálószobájába, de nyilván elfelejtette, mit akart, mert végül a fürdőszobában kötött ki.

Vic levette Ralphról a másik cipőt is, aztán bement Melinda hálószobájába, hogy kihozza a skótkockás takarót, amely mindig ott hányódott valahol. Most éppen a bevetetlen ágy lábánál hevert a földön. Ez volt az egyik ajándék, amellyel Vic hét évvel ezelőtt lepte meg Melindát a születésnapján. Ahogy meglátta, eszébe jutottak a kirándulások, az a boldog nyár, amelyet Maine államban töltöttek együtt, az a hideg téli este, amikor ki tudja, miért, nem volt fűtés, és ők összebújtak a pokróc alatt a nappaliban, a kandalló előtt. Egy pillanatra megtorpant, halványan felötlött benne, hogy inkább a zöld gyapjúpokrócot veszi el Melinda ágyáról, de aztán úgy döntött, hogy az egésznek már úgysincs jelentősége, nyugodtan elviheti a skótkockásat is. A szobában, mint rendesen, most is rendetlenség volt, amely Vicet taszította és érdekelte egyszerre, és szívesen maradt volna még egy kicsit, hogy elnézegesse – szinte sohasem lépett be Melinda hálószobájába –, de végül még azt sem engedélyezte magának, hogy körülnézzen. Kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Amikor elhaladt a fürdőszoba előtt, halotta, hogy csobog a víz. Remélte, hogy Melinda nem lesz rosszul.

Ralph ködös tekintettel ült az ágyon, egész teste hideglelősen remegett.

– Nem kér egy forró kávét? – kérdezte Vic.

Ralph nem felelt. Vic remegő vállára terítette a pokrócot. Ralph erőtlenül visszahanyatlott a kanapéra, és megpróbálta felhúzni a lábát, de végül Vicnek kellett felemelnie és bebugyolálnia a takaróba.

– Maga egy rendes tojás – motyogta Ralph.

Vic halványan elmosolyodott, és leült a heverő végére. Úgy hallotta, Melinda éppen hány a fürdőszobában.

– Már rég ki kellett volna hajítania engem – morogta Ralph. – Ha valaki nem tudja, hol a határ…

Lábával olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna kelni. Vic hanyagul megfogta a bokáját.

– Ne is törődjön vele – csitította.

– Biztos beteg vagyok. Biztos meg fogok halni

– Ralph kék szeme megtelt könnyel, és ettől még üvegesebb lett a tekintete. Ritkás szemöldöke remegett. Úgy tűnt, önostorozó révületbe zuhant, és ebben az állapotban valóságos megváltás lett volna a számára, ha Vic a grabancánál fogva valóban kihajítja a házból.

Vic megköszörülte a torkát, és elmosolyodott.

– Ó, én nem vesződöm azzal, hogy kihajigáljak embereket, ha felbosszantanak – kissé közelebb hajolt Ralphhoz. – Ha bizonyos módon felbosszantanak, mármint Melinda miatt – fejével jelentőségteljesen a fürdőszoba felé intett –, akkor megölöm őket.

– Igen – Ralph olyan komoly volt, mintha értette volna. – Helyes. Mert szeretném, ha maga meg Melinda a barátaim maradnának. Úgy értem, mind a kettőjüket kedvelem.

– Biztosíthatom róla, hogy én megölöm azt, akit nem kedvelek – Vic végtelen nyugalommal beszélt, és mosolyogva még közelebb hajolt Ralphhoz.

Ralph is mosolygott, ostobán.

– Mint például Malcolm McRae-t. Őt is megöltem.

– Malcolmot? – kérdezte Ralph elhűlve.

Vic tisztában volt vele, hogy Ralph mindent tud Mairól.

– Igen, Melinda nyilván mesélt magának McRae-ről. Egy kalapáccsal öltem meg, a lakásában. Biztosan olvasott róla tavaly télen a lapokban. Túlságosan bizalmas kapcsolatba került Melindával.

Vic nem tudta volna megmondani, mennyi jutott el ebből Ralph ködös agyába, mindenesetre a férfi lassan összevonta a szemöldökét.

– Emlékszem… Szóval maga ölte meg?

– Igen. Elkezdett flörtölni Melindával. Nyíltan – Vic feldobta a levegőbe Melinda öngyújtóját, és elkapta, kétszer, háromszor, négyszer. Kezdi már kapiskálni.

Ralph a fél könyökére támaszkodva felült.

– Melinda tudja, hogy maga ölte meg?

– Nem. Senki sem tudja – suttogta Vic. – És nehogy megmondja Melindának!

Ralph szemöldökránca elmélyült. Vic úgy vélte, ez kicsit túl sok volt ahhoz, hogy Ralph agya megbirkózzon vele, de azért érzi, hogy van itt valami fenyegető és ellenséges.

Ralph összeszorította a száját, és a lábát hirtelen kirántotta Vic ránehezedő karja alól. El akart menni.

Vic némán odanyújtotta neki a cipőjét.

– Akarja, hogy hazavigyem?

– Majd én hazamegyek – Ralph egy darabig dülöngélve próbált belebújni a cipőjébe, de végül le kellett ülnie, hogy felvegye. Aztán felállt, és bizonytalan léptekkel megindult az ajtó felé.

Vic utánament, és odanyújtotta neki lilaszalagos szalmakalapját.

– Jóccakát, remek este volt! – mondta Ralph akadozó nyelvvel.

– Örülök neki. És ne felejtse el: Melindának egy szót se arról, amit mondtam. Jó éjt, Ralph.

Vic nézte, amint Ralph bemászik nyitott sportkocsijába, vadul megindul, majd hirtelen megfarol, és csak üggyel-bajjal sikerül visszahoznia az autót az útra. Vicet az sem érdekelte volna, ha Ralph egyenesen belehajt a Medvetóba. A nap fényes, narancsszínű ragyogással kelt fel az út túloldalán álló fák mögött.

A fürdőszoba felől nem hallatszott semmilyen zaj, ami valószínűleg azt jelentette, hogy Melinda ül a földön, és a következő hányingerrohamot várja. Mindig ezt csinálta, ha másnapos volt, és ilyenkor addig nem lehetett rábeszélni, hogy keljen fel a földről, amíg teljesen el nem múlt a rosszulléte. Végül aztán Vic felállt, odament a fürdőszoba ajtajához, és beszólt:

– Jól vagy, drágám?

Viszonylag érthető mormogás volt a válasz: jól. Vic kiment a konyhába, és töltött magának egy csésze kávét. Imádta a kávét, és szinte sohasem tartotta ébren, ha aludni akart.

Melinda kijött a fürdőszobából. Pongyolában volt, és sokkal jobban festett, mint fél órával korábban.

– Hol van Ralph?

– Úgy döntött, hazamegy. Jó éjszakát kíván neked, és arra is megkért, mondjam meg, hogy remek volt az este.

– Ó! – a nő csalódottnak látszott.

– Alaposan bebugyoláltam a pokrócoddal, és ettől viszonylag gyorsan jobban lett – tette még hozzá Vic.

Melinda odament hozzá, és a vállára tette a kezét.

– Azt hiszem, nagyon kedves voltál hozzá ma éjjel.

– Akkor jó. Korábban azt mondtad, hogy otrombán viselkedtem.

– Te sohasem vagy otromba – megcsókolta a férfi arcát. – Jó éjt, Vic.

Vic nézte, amint bemegy a szobájába. Kíváncsi volt, mit mesél majd holnap Ralph Melindának. Természetesen mindent elmond neki. Az a típus. Melinda nyilván perceken belül fel fogja hívni Ralphot, mint mindig, amikor elmegy – hacsak előbb el nem alszik. Ennek ellenére Vic úgy vélte, ezt a dolgot Ralph nem mondja el neki telefonon.

4

Vic megdöbbent, hogy milyen gyorsan elterjedt a dolog híre, mennyire érdekelt mindenkit – különösen azokat, akik őt csak felületesen ismerték –, és hogy senki a kisujját sem mozdította, hogy felvegye a telefont, és értesítse a rendőrséget. Persze ott voltak azok az emberek is, akik jól vagy elég jól ismerték őt meg Melindát, úgyhogy tudták, miért mesélte el a történetet, és egyszerűen viccesnek találták a dolgot. Még Hansen úr, az öreg boltos is. Voltak azonban olyanok is, akik egyáltalán nem vagy csak a pletykákból ismerték Vicet és Melindát; ők valószínűleg rosszalló képet vágtak, amikor hallottak az ügyről, és nyilván úgy vélték, Vic megérdemelné, hogy elkapja a rendőrség, akár igaz a hír, akár nem. Vic azokból a pillantásokból jutott erre a következtetésre, amelyek a város főutcáján szegeződtek rá sétálgatás közben.

Négy nappal az után, hogy elmesélte a történetet Ralphnak, olyan emberek is megnézték maguknak, amikor elhajtott mellettük az autójával, akiket Vic korábban sohasem látott vagy legalábbis nem jegyezte meg az arcukat; ujjal mutogattak rá, összesúgtak. Persze az öreg, de jól karbantartott Oldsmobil már önmagában is éppen eléggé vonzotta a tekinteteket egy olyan közösségben, ahol a legtöbb embernek jóval újabb járgánya volt. Vic mindenesetre kevés mosolygós arcot látott az idegenek közt, a barátai viszont mind mosolyogtak.

Ez alatt a négy nap alatt Vic nyomát sem látta Ralph Gosdennek. Azon a vasárnapon, amikor hajnalban távozott, Ralph felhívta Melindát, és mindenáron találkozni akart vele. Ezt Melinda mondta, és el is ment hazulról. Vic és Trixie aznap kettesben kirándultak a Medve-tó partjára. Vic elbeszélgetett a csónakkölcsönzővel, és megállapodott vele, hogy egész nyárra bérbe ad egy kenut Trixie-nek. Amikor hazaértek, Melinda már otthon volt, és kiverte a balhét. Ralph mindent elmesélt neki. Melinda üvöltött Vickel:

– Ez a leghülyébb, legközönségesebb és legidiótább dolog, amit életemben hallottam!

Vic nyugodtan fogadta Melinda kitörését. Tudta, hogy a felesége valószínűleg azért dühös, mert Ralph gyávának bizonyult. Vic úgy érezte, szóról szóra le tudná írni Ralph és Melinda beszélgetését. Ralph: „Tudom, drágám, hogy nem igaz, de a férjed nyilvánvalóan nem akarja, hogy ott tébláboljak nálatok, ezért azt hiszem…” Melinda: „Egyáltalán nem érdekel, hogy mit akar! De jó, ha túlságosan gyáva vagy ahhoz, hogy szembeszállj vele…” És a beszélgetés alatt Melinda feltehetőleg arra is rájött, hogy Vic ugyanezt mondta Joel Nashnek is.

– Ralph valóban úgy gondolja, hogy megöltem McRae-t? – kérdezte Vic.

– Dehogyis gondolja! Csak azt gondolja, hogy egy seggfej vagy, és teljesen elment az eszed.

– De nem találja viccesnek a dolgot – Vic sajnálkozva csóválta a fejét. – Kár.

– Mi ebben a vicces? – Melinda a nappali közepén állt, keze a csípőjén, mokaszinos lába széles terpeszben.

– Hát… talán hallanod kellett volna, ahogy elmeséltem, és akkor te is viccesnek találnád.

– Ó, értem már. És mondd, Joel viccesnek találta?

– Nem úgy tűnt. Láthatóan annyira megijedt, hogy még a városból is elpucolt.

– És te éppen ezt akartad, ugye?

– Hát, őszintén szólva igen.

– És Ralph-ot is el akartad ijeszteni, ugye?

– Szerintem mind a ketten szörnyen unalmasak, és méltatlanok hozzád. Szóval Ralph is beijedt?

– Nem ijedt be! Ne légy már ilyen ostoba! Nem gondolhatod komolyan, hogy bárki is elhisz egy ilyen mesét!

Vic a feje mögé tette a kezét, és hátradőlt a karosszékben.

– Joel Nash valamennyit biztosan elhitt belőle, hiszen felszívódott, nem? Ez nem vall túl nagy intelligenciára, de hát nem is tartottam sohasem intelligensnek.

– Persze! Mindenki tökfej, csak te vagy lángész!

Vic jámboran rámosolygott.

– Mit mondott neked Joel? – kérdezte. Abból, ahogyan Melinda feladta a szoba közepén elfoglalt hadállását, és levetette magát a kanapéra, rájött, hogy Joel Nash semmit sem mondott az asszonynak. – És mit mondott Ralph?

– Azt, hogy szerinte határozottan ellenséges voltál vele, és ő ezért…

– Határozottan ellenséges. Milyen különös! Határozottan meguntam ezt az egészet, Melinda, határozottan elegem van abból, hogy hetente többször is unalmas fajankókat etessek és itassak, és végigücsörögjem velük az egész éjszakát, határozottan elegem van az ostoba locsogásukból, és határozottan elegem van abból is, hogy azt hiszik, nem tudom, mit művelnek veled, vagy nem törődöm az egésszel. Ez határozottan unalmas!

Melinda egy hosszú pillanatig meglepetten nézte Vicet, szemöldökét összevonta, ajka dacosan legörbült. Aztán hirtelen kezébe temette az arcát, és kitört belőle a zokogás. Vic odament hozzá, és a vállára tette a kezét.

– Kedvesem, érdemes ezért sírnod? Hát érdemes Joel Nash vagy Ralph miatt sírnod?

Melinda felkapta a fejét.

– Nem miattuk sírok. Azért sírok, mert ez az egész igazságtalan.

– Veszett fejsze nyele – morogta önkéntelenül maga elé Vic.

– Ki a veszett?

A férfi felsóhajtott, őszintén szeretett volna vigasztaló szavakat találni. Nincs értelme azt mondani, „én még mindig itt vagyok, és szeretlek”, mert Melinda már nem akarja őt, talán sohasem is akarta. Aztán meg Vic nem óhajtott irigy kutya sem lenni. Úgy gondolta, az ellen nem volna kifogása, ha felesége valami formátumosabb férfit választ szeretőjének, akinek van némi önérzete és időnként gondolatok is megfordulnak a fejében. Attól tartott azonban, hogy Melinda sohasem választ ilyen férfit vagy az ilyen férfiak sohasem választják Melindát. Vic el tudott képzelni olyasfajta jótékony, felvilágosult és kulturált megegyezést, amely mindhármukat boldoggá tenné, és mindegyikük számára előnyös lenne maga a viszony is. Dosztojevszkij tudta, miről beszél. Goethe is megértené.

– Tudod, a minap az újságban – kezdte Vic csevegő stílusban – olvastam egy cikket egy milánói ménage à trois-ról. Azt persze nem tudom, miféle emberek voltak ezek, de amikor a férj és a szerető, akik jó barátok voltak, meghaltak egy közös motorbalesetben, az asszony közös sírba temettette őket, és magának is hagyott helyet, hogy ha meghal, őt is oda temessék. A sírra ezt a feliratot vésette: „Boldogan éltek együtt”. Szóval van ilyen, láthatod. Mindössze azt kérem tőled, hogy olyan férfit válassz magadnak, vagy ha úgy tetszik, olyan férfiakat, akinek némi ész is szorult a fejébe. Szerinted ez megoldható?

– Igen – válaszolta könnyek közt Melinda, de Vic tudta, hogy az asszony meg sem próbált elgondolkozni azon, amit mondott.

Ez vasárnap történt. Négy nappal később Melinda még mindig duzzogott, de Vic úgy vélte, néhány nap alatt megnyugszik, ha megfelelően bánik vele. Az asszony túl energikus volt és túlságosan is szerette jól érezni magát ahhoz, hogy sokáig duzzogjon. Vic két zenés komédiára is vett jegyet New Yorkba, noha ő szíve szerint inkább másik két darabot nézett volna meg. De ráér, majd megnézi később, gondolta. Most már van idő, hiszen Melinda nem volt elfoglalt vagy fáradt esténként. Azon a napon, amikor New Yorkban járt a jegyekért, elment a Közkönyvtár folyóiratrészlegébe is, és újra elolvasta a McRae-sztorit, mert sok részletet elfelejtett már. Így tudta meg, hogy az egyetlen személy, aki látta a gyilkost, annak a háznak a liftkezelője volt, amelyben McRae lakott, és hogy csak bizonytalan személyleírást tudott adni. Eszerint az elkövető inkább erőteljes, tömzsi férfi volt, és nem túl magas. Ez Vicre is ráillett, mint azt meg is említette Horace-nek.

Horace somolygott. Vegyészként dolgozott egy orvosi analitikai laborban, és óvatos ember lévén mindig meggondolta, mit mond. Vic történetét képtelenségnek, sőt kicsit veszélyesnek tartotta, de mindent helyeselt, ami szerinte „a helyes útra terelheti Melindát”.

– Mindig is mondtam, hogy Melinda helyrebillentéséhez csak az kell, hogy kicsit határozottabb légy – mondta Horace. – Évek óta szüksége volna rá. Csak egy aprócska jelzés, hogy lássa, törődsz a dolgaival. Most aztán el ne add a megszerzett előnyödet! Szeretnélek titeket újra boldognak látni.

Házasságuk első három vagy négy évében Horace is boldognak látta őket, de Vic számára ez olyan régnek tűnt, hogy azon is csodálkozott, Horace egyáltalán emlékszik rá. A megszerzett előnye. Tény, hogy Melinda mostanában nem járt el otthonról, és kénytelen kelletlen több időt fordított Trixie-re és rá. De ettől még nem volt boldog. Vic többször is elvitte egy-egy koktélra a Lord Chesterfield bárba, arra gondolva, hogy mivel még Sam, a tulaj is tudott a McRae-ügyről, Melinda nem szívesen menne egyedül, hiszen oly sokat ücsörgött ott Ralphfal, Larryvel vagy Jo-Jóval. Vic megpróbálta felkelteni Melinda érdeklődését két könyvborító iránt is: egyik délután magával vitte Blair Peabody két munkáját Xenophon Economica című könyvéhez. Blair Peabody bőrdíszműves volt, egy connecticuti pajtában rendezte be a műhelyét. Ő készítette Vic összes bőrkötéses kiadványának a fedelét. A két borító antik görög építészeti motívumokra épült; az egyik egy kicsit kevésbé díszesre, ugyanakkor kifejezetten férfiasabbra sikeredett, de Vic szerint mind a kettő nagyon szép volt, és úgy gondolta, Melinda örülni fog, ha kiválaszthatja a megfelelőt. Ám nem tudta elérni, hogy az asszony néhány másodpercnél tovább foglalkozzon a dologgal. Melinda egy udvarias gesztussal, amely már-már sértés számba ment, találomra kiválasztotta az egyiket. Vic teljesen megsemmisült, egy pillanatig még a szava is elakadt. Néha megdöbbentette, mennyire meg tudja bántani Melinda, ha épp ahhoz van kedve. Aznap délután Melindát jobban érdekelte a Lord Chesterfield új zongoristája, akit a tulajdonos nyárra szerződtetett. A bár egyik sarkába kitettek egy plakátot az arcképével, és egy héten belül várták az érkezését. Melinda azt mondta, belehal, ha az új zongorista is Duchin-stílusban játszik majd, mint a tavalyi.

A két este New Yorkban, amikor megnézték a két zenés darabot, már inkább sikeres volt. Mindkettő szombatra esett. Trixie az elsőt Petersonéknál, legjobb barátnője, Janey szüleinél töltötte, második alkalommal meg Petersonné jött át Janeyvel, hogy Trixie ne legyen egyedül. Trixie-re lehetett számítani: legkésőbb tízkor már mélyen aludt, úgyhogy Petersonné általában éjfél körül haza mehetett. Vic és Melinda a színház után beült egy étterembe, ahol tánczenekar játszott, de Vic nem kérte fel Melindát, mert érezte, hogy a felesége kikosarazná. Az asszony jó hangulata ellenére Vic még mindig érezte benne a titkolt neheztelést, amiért megfosztotta őt Joeltől és Ralphtól. Második alkalommal hajnali négykor értek haza. Melinda jó hangulatban volt, s ez máskor gyakran arra sarkallta, hogy belegázoljon a kis patakba, amely a házuktól mindössze néhány méternyire, egy ligetben csörgedezett, vagy átmenjen Cowanékhoz, és belevesse magát az úszómedencéjükbe, de ilyesmit csak olyan fickók társaságában művelt, mint Ralph vagy Jo-Jo. Ezúttal nem indítványozta a patakot, és Vic tudta, hogy azért nem, mert ő van ott, a fajankó férj, és nem valamelyik szexis ifjonc. Vic ugyan javasolni akart egy sétát a patakban, de aztán elállt a dologtól. Semmi kedve nem volt ehhez a csacskasághoz, azt sem akarta, hogy a sötétben összevagdossa a lábát a patakmeder kövein, legfőképpen azonban nemigen hitte, hogy Melinda díjazná az ötletét.

Teljesen felöltözve leültek Melinda ágyára, és a vasárnapi újságokat nézegették, amelyeket Vic Manhattanben vásárolt. Az összeset megvette a Times kivételével, mert azt vasárnap reggelenként kivitték nekik. Melinda felnevetett valamin, amit a Newsban olvasott. A hazafelé vezető út nagy részét végigaludta a férje vállán. Vic teljesen éber volt, úgy érezte, egész éjjel is fenn tudna maradni. Ez az éberség talán annak a szokatlan körülménynek köszönhető, gondolta, hogy ott ül Melinda ágyán, ami évek óta nem fordult elő. Noha meglehetősen felkeltette az érdeklődését egy írás, amelyet Amerika Kína-politikájának hiányosságairól olvasott, a lelke másik fele megpróbálta elemezni azokat az érzéseket, amelyeket az váltott ki benne, hogy ezen az ágyon ül. A meghittség nem szerepelt köztük, és a vágyakozás sem az ágy gyönyörei iránt. Kissé kényelmetlenül érezte magát. Mégis elfogta a vágy, hogy megkérdezze Melindát, nem bánná-e, ha ott maradna éjszakára. Egyszerűen csak szeretett volna Melinda ágyában aludni, az asszonyt átölelve, vagy akár hozzá sem érve: Melinda tudhatta, hogy semmi olyasmit nem tenne, ami zavarná őt. Aztán eszébe jutott, amit a felesége Cowanékről mondott, miközben New York felé autóztak, hogy egy ideje Cowanék másként viselkednek velük, mert Vic volt olyan ízléstelen, hogy elmondja nekik a McRae-ügyet. Azt is mondta, hogy a történtek óta nemcsak Cowanék, hanem Mellerék is hűvösebben viselkednek velük. Melinda azt állította, hogy az emberek elhidegültek tőlük, Vic meg erősködött, hogy nem. Felsorolt egy csomó esetet annak bizonyítására, hogy senki sem kerüli őket, és emlékeztette Melindát, hogy Cowanék mostanában egyébként is kissé visszavonultan élnek, Phil ugyanis éjjel-nappal a közgazdaságtankönyvén dolgozott, hogy be tudja fejezni szeptemberig, amikor megint az oktatásra kell majd fordítania minden energiáját. Vic egy pillanatig elgondolkozott, ne kérdezze-e meg mégis, maradhat-e éjszakára, vagy ezzel csak újabb lehetőséget adna Melindának arra, hogy méltatlankodó elutasításával éreztesse, mennyire neheztel a férjére. De ha nem utasítaná is el méltatlankodva, nem ülne-e ki az arcára olyan meglepődés, amely egy pillanat alatt tönkretenné az este kellemes hangulatát? És egyáltalán: tényleg annyira maradni akar-e? Nem akar.

Melinda ásított.

– Mit olvasol olyan elmélyülten?

– Egy cikket az amerikai propagandáról. Ha az amerikaiak mennek át a vörösökhöz, „renegátoknak” minősítik őket. Ha viszont a vörösök állnak át hozzánk, akkor ők „szabadságszeretők”. Minden csak nézőpont kérdése.

Vic rámosolygott a feleségére.

Melinda nem fűzött megjegyzést a dologhoz, de Vic ezt nem is várta. Lassan felállt az ágyról.

– Jó éjszakát, kedvesem. Szép álmokat – lehajolt és megcsókolta a nő arcát. – Remélem, jól érezted magad ma este.

– Fogjuk rá – Melinda arca nem árult el több érzelmet, mint azé a kislányé, akit a nagyapja elvitt a cirkuszba, és utána megkérdi, hogy érezte magát. – Jó éjszakát, Vic. Ne ébreszd fel Trixie-t, amikor átmész a szobáján.

Kifelé menet Vic jót mosolygott magában. Három hete Melindának még nem Trixie jutott volna eszébe. Mihelyt a férje kitette a lábát, nyomban arra gondolt volna, hogy felhívja Ralphot.

5

Kellemes volt a június, nem túl meleg, nem túl száraz, hetente kétszer vagy háromszor este hat körül megeredt az eső, tartott fél órát, és kövér, zamatos szemekké érlelte a ház körüli fák közt a málna- és szamócabokrok termését. Szombat délutánonként Vic Trixie-vel és Janeyvel annyi érett gyümölcsöt szedett össze, amennyi egy hétig elég volt mindkét családnak a reggeli müzlibe, a pitébe meg a gyümölcsfagylaltra. Trixie úgy döntött, ezen a nyáron nem megy táborozni, mert Janey sem ment. Janeyvel együtt beíratták Little Wesleytől hat kilométerre, egy félprivát nyári iskolába, ahol heti öt napon át művészetekkel, sporttal és különféle mesterségekkel foglalkoztak reggel kilenctől délután négyig. Ez volt az első olyan nyár, amikor Trixie rendszeresen eljárt úszni, és olyan jól csinálta, hogy korcsoportjában megnyerte a bajnokságot. Vic örült, hogy Trixie nem ment táborozni, mert szerette, ha a kislány vele van. Úgy vélte, ezt Petersonék viszonylag szerény anyagi körülményeinek köszönheti. Charles Peterson elektromérnökként dolgozott a wesley bőrgyárban, és fizetése elmaradt a helyi átlagtól. Vagy inkább arról volt szó, hogy abból tartotta el a családját, amit keresett, miközben Little Wesleyben sokaknak volt olyan jövedelmük – például Vicnek és Phil Cowannek is –, amellyel a fizetésüket kiegészíthették. Vicet bántotta, hogy Melinda lenézte és kissé közönségesnek tartotta őket, pedig Vic szerint semmivel sem voltak közönségesebbek, mint például MacPhersonék. Melinda valószínűleg inkább csak egyszerű, fehérre meszelt faházukat vette rossz néven. Vic mindenesetre örült, hogy Trixie-t nem zavarta a dolog.

Egy tekintélyes brit nyomdászati évkönyvben, amelyet minden júniusban kiadtak, azt írták a massachusettsi Little Wesley Greenspur Press nevű könyvnyomdájáról, hogy termékeire „a kiemelkedő tipográfia, a finom kidolgozás és választékos elegancia jellemző”. A dicsérő szavak Vicnek minden anyagi sikernél többet jelentettek. Különösen arra volt büszke, hogy az addig megjelentetett huszonhat könyvében mindössze két nyomdahiba volt. A Xenophon-féle Economica volt a huszonhetedik, és sem ő, sem gondos nyomdásza, Stephen Hines nem talált benne nyomdahibát, annak ellenére, hogy a könyv baloldali lapjait görögül nyomtatták, ami jelentősen megnövelte a hibák előfordulásának veszélyét. Vic azt tervezte, egyszer majd ír egy tanulmányt a nyomdahibákról, amelyek a leggondosabb olvasószerkesztői munka ellenére is gyakran előfordulnak. Volt valami démoni és elviselhetetlen bennük, mintha csak az emberi természetben rejlő gonosz szerves részei lettek volna, mintha saját életet éltek volna, mintha el lennének szánva rá, hogy minden eszközzel megmutatkozzanak, olyan konoksággal, ahogy a gyom megjelenik a leggondosabban művelt kertben is.

Melinda ugyan még mindig váltig állította, hogy a barátaik elhidegültek tőlük, de Vic szerint korántsem ez volt a helyzet, sőt, a társasági kapcsolataik lényegesen leegyszerűsödtek. Mellerék és Cowanék már nem bizonytalankodtak, amikor meghívták őket, mintha arra számítanának, hogy Melinda az utolsó pillanatban úgyis találkozót beszél majd meg Ralphfal vagy valaki mással, mint az gyakran megesett. Most mindenki egy párnak tekintette őket, olyan párnak, amely feltehetőleg boldog és harmonikus kapcsolatban él. Az utóbbi években Vic egyre nehezebben viselte el, hogy a partikon a ház megértő asszonya mindig babusgatja, biztatja, hogy vegyen még, és folyton nagy szelet süteményekkel bombázza, mintha csak valami elhagyott vagy nyomorék gyerek volna. Lehet, hogy a házassága Melindával nem volt éppen ideális, de voltak rosszabb esetek is a földön: olyan házasságok, amelyeket tönkretett az alkoholizmus, a szegénység, a betegség vagy az elmebaj, az anyós vagy éppen a hűtlenség, pontosabban a megbocsáthatatlan hűtlenség. Vic ugyanolyan tisztelettel és szeretettel bánt Melindával, mint a házasságuk elején, sőt még talán többet is törődött vele, mert észrevette, mennyire hiányzik a feleségének Ralph. Nem akarta, hogy az asszony unatkozzon vagy egyedül érezze magát, vagy hogy azt gondolja, őt nem érdekli, ha a felesége boldogtalan. Elvitte még kétszer vagy háromszor színházba New Yorkba, Tanglewoodba két koncertre és az egyik hétvégén felmentek egészen Kennenbunkportig Trixie-vel együtt, hogy megnézzék egy darabban Judith Andersont. Az éjszakát egy szállodában töltötték. Vic csaknem minden este vitt valami apróságot a feleségének: virágot, egy üveg parfümöt, egyszer azt a sálat, amelyet a Turbánban, Little Wesley egyetlen valamire való női divatüzletében látott, vagy egyszerűen valami olyan újságot – például a Holidayt –, amelyről tudta, hogy a felesége szereti, de nem fizettek rá elő, mert Melinda drágállotta, és úgy vélte, hogy a ház már enélkül is tele van a havonta érkező magazinokkal, noha Vic szerint a Holiday jobb újság volt, mint sok magazin, amelyre rendszeresen előfizettek. Melindának meglehetősen furcsa érzéke volt a takarékoskodáshoz.

Sohasem akart például bejárónőt, ugyanakkor sohasem tett különösebb erőfeszítéseket azért, hogy rendben tartsa a házat. Ha a könyvespolcot belepte a por, Vic törölgette le, nagyjából négyhavonta. Melinda néha nekilátott porszívózni, de egy vagy két szoba után feladta. Ha vendégeket hívtak, Melinda „megvizsgálta” a nappalit, a konyhát és a fürdőszobát, de nem lehetett tudni, mit jelent nála pontosan a „megvizsgál” szó. Abban viszont számítani lehetett rá, hogy a hűtőben állandóan legyen fagyasztott hús, burgonya, friss zöldség és sok narancs; Vic azt is nagyra értékelte a feleségében, hogy mindig úgy intézte, a közös vacsorára otthon legyen, bármit csinált is délután. Talán úgy érezte, ennyivel tartozik a férjének. Vic nem tudta a pontos okot, de az asszony ebben éppoly eltökélt volt, amennyire eltökélten betartotta a szeretőivel megbeszélt találkozók időpontját. Melinda nagyjából hetente egyszer arra is szakított magának időt, hogy elkészítse a férje valamelyik kedvenc ételét: provánszi békacombot, chilis babot, krumplilevest vagy fácánsültet – ehhez Wesleyből szerezte be az alapanyagot. Arra is ügyelt, hogy Vic sose fogyjon ki a pipadohányból, pedig a feladat nem volt egyszerű, mert a dohányt New Yorkból kellett hozatni, de a mennyiséget nehéz volt számon tartani, mert Vic rendszertelenül pipázott, és hol a nappaliban, hol a garázsban tartotta a pipadohányos dobozt, máskor meg a saját szobájában, ahová Melinda csak ritkán ment be. Vic úgy vélte, hogy a barátai, még Horace is, hajlamosak elfeledkezni Melinda jó tulajdonságairól, ezért nem sajnálta a fáradságot, hogy időnként emlékeztesse őket rájuk.

A július negyediki hétvégén, szombat este Vic és Melinda elment a Klub szokásos évi báljára, a nyár legnagyobb eseményére. Minden barátjuk ott volt, még Petersonék és Wilsonék is, akik nem tartoztak ugyan a Klubhoz, de néhány tag meghívta őket. Vic körülnézett, hogy ott van-e Ralph Gosden is. Úgy számított, hogy egyszer csak megpillantja, de a festő nem volt ott. Ralphot gyakran látták Wilsonékkal, legalábbis Evelyn Cowan szerint, aki tanácsokkal látta el June Wilsont virágoskertjének gondozásában. Evelyn nagy kertrajongó volt. Wilsonék csak négy hónapja érkeztek Little Wesleybe, és a városka északi részén éltek, egy viszonylag szerény házban. Evelyn Cowan azt mondta Vicnek, amikor egyszer összefutottak a gyógyszertárban, hogy Don Wilson nagyon komolyan veszi azt a történetet, amelyet ő elmesélt Ralphnak Malcom McRae-ről. Vic biztos volt benne, hogy Ralph megpróbálja súlyosbítani a dolgot, mintha ő Vic féltékenységének, rosszindulatának és „ízléstelenségének” az áldozata volna. Ralph persze valószínűleg azt mondta, hogy ő és Melinda csupán közeli barátok voltak, és mivel Wilsonék nem tartoztak ahhoz a körhöz, amelyik jól ismerte őt és Melindát, Vic úgy vélte, bevették Ralph meséjét. Little Wesleyben nem szívelték őket különösebben, és Vic szerint ez Don hibája volt. A társasági összejöveteleken humortalanul, mogorván és tartózkodóan viselkedett, feltehetőleg az ostobaság jelének vélte és íróhoz méltatlannak tartotta a mosolyokat és a szívélyességet. Pedig csak valami firkász volt – vadnyugati történeteket, krimiket írt, némelyikbe a felesége is besegített, noha Vic valakitől úgy hallotta, hogy az asszony inkább a gyerekkönyvekre specializálódott. Wilsonéknak nem volt gyerekük.

Don Wilson meg a felesége a falnál állt. A szikár Don meglehetősen boldogtalannak látszott, de kicsi és szőke, egyébként életvidám felesége is levertnek tűnt. Biztosan azért, gondolta Vic, mert nem sok embert ismernek. Odabólintott, mosolyogva üdvözölte őket, és már csaknem elindult, hogy odamenjen beszélgetni hozzájuk, amikor Don Wilson határozottan rideg magatartása megállította. Vic úgy vélte, Don még azon is meglepődött, hogy Vic egyáltalán ott van, azt meg nyilván végképp nem érti, miért fogadják Vicet régi barátai úgy, mintha mi sem történt volna.

Vic körbejárta a táncparkettet, elbeszélgetett MacPhersonékkel, Cowanékkel és az elmaradhatatlan Podnansky asszonnyal, akit az összejövetelre két fiúunokája is elkísért. A fiatalabbik, Walter, épp most végzett a Harvard jogi karán. Vic aznap este jött rá, hogy van abban valami, amit Melinda mond: tényleg kerülik őt az emberek, legalábbis azok, akiket egyáltalán nem ismer. Látta, hogy némelyek rá mutogatva élénk beszélgetésbe merülnek a táncpartnerükkel, de mindig hallótávolságon kívül. Többen, számára teljesen ismeretlen emberek, zavart mosollyal fordultak el, amikor elhaladt mellettük, noha más körülmények közt odamentek volna hozzá, hogy bemutatkozzanak és beszédbe elegyedjenek vele. Idegenek gyakran szólították meg, hogy a nyomdájáról kérdezzék. Vicet nem zavarta, hogy kerülik vagy pusmognak a háta mögött, sőt, furcsa módon a szokottnál is kellemesebben és nagyobb biztonságban érezte magát, talán mert úgy vélte, a feleségéről és róla terjengő pletyka megfelelő biztosíték rá, hogy Melinda tisztességesen viselkedjen az est folyamán. Vic látta, hogy az asszony jól érzi magát, noha otthon biztosan panaszkodik majd, hogy egész este unatkozott. Nagyszerűen nézett ki új, aranysárga, öv nélküli taftruhájában, amely úgy simult keskeny derekára és csípőjére, mintha milliméterre rászabták volna. Éjfélig legalább tizenöt férfival táncolt, köztük néhány olyan fiatalemberrel is, akit Vic nem ismert. Normális körülmények közt legalább egyikük sikerrel pályázott volna Ralph megüresedett posztjára, de Melinda beérte azzal, hogy kedves és udvarias volt velük, anélkül, hogy kihívóan szendén vagy éppen túl rámenősen viselkedett volna. Nem játszotta el a femme fatale-t és azt sem színlelte, hogy elalél tőlük – más alkalmakkor Vic már láthatta a teljes taktikai arzenált. Melinda egyébként nem is ivott sokat. Aznap este Vic kimondhatatlanul büszke volt a feleségére. Gyakran volt büszke arra, hogy Melinda milyen csinos, de csak kevés olyan alkalomra emlékezett, amikor az asszony viselkedése töltötte el büszkeséggel.

Melinda éppen elindult feléje az egyik tánc után, amikor Vic fél füllel elcsípte két nő beszélgetését.

– Ez a felesége.

– Tényleg? Elragadó nő!

Valahol nevetés harsant, amitől nem hallott egy vagy két mondatot, aztán ez következett:

– Biztosat senki sem tud, de sokan elhiszik… Nem, ugye hogy nem úgy néz ki?

– Szia! – köszönt rá Vicre Melinda. – Nem vagy fáradt az ácsorgástól?

Nagy zöldesbarna szeme fátyolos pillantással nézett Vicre, ahogyan általában csak férfiakra szokott, de azoknak mosoly is járt hozzá. Melinda most nem mosolygott.

– Nem álltam egész este. Egy ideig elüldögéltem Podnansky asszonnyal.

– A kedvenc partnereddel, jól mondom?

Vic elnevette magát.

– Hozhatok neked valamit inni?

– Egy dupla Scotch-ot.

Mielőtt Vic elindulhatott volna az italért, odalépett hozzájuk az egyik ifjú, akivel Melinda az imént táncolt, és ünnepélyes hangon Vichez fordult:

– Szabad?

– Csak tessék – mosolygott rá Vic. Nem gondolta, hogy az ünnepélyes „Szabad?” a McRae-mesének köszönhető, de kizárni sem tudta.

Körülpillantott, és megakadt a szeme Wilsonékon. Látta, hogy Don még mindig őt figyeli. Vic elindult a harmadik jeges limonádéjáért – aznap este valahogy nem kívánta az alkoholt –, és amikor észrevette, hogy Mary Meller a többiektől kissé elkülönülten álldogál, neki is vitt egy italt. Mary meleg, baráti mosollyal nyugtázta a gesztust.

– Evelyn és Phil felajánlotta, hogy felfrissülésképpen mártózzunk meg náluk a parti után. El tudtok jönni Melindával?

– Nem hoztunk fürdőruhát – felelte Vic, noha máskor ez nem tartotta őket vissza, és meztelenül ugrottak be Cowanék medencéjébe. Legalábbis Melinda. Vic ilyen ügyekben kicsit szégyenlősebb volt.

– Ugorjatok el fürdőruháért, vagy ugorjatok be anélkül – mondta vidáman Mary. – Töksötét van, ki törődik az ilyesmivel?

– Megkérdezem Melindát.

– Nagyon csinos ma este, nem gondolod? Vic!

– Mary jelentőségteljesen megérintette a karját, ezért Vic közelebb hajolt hozzá – Vic, ugye ma este nem érzed magad rosszul? Szeretném, ha tudnád, hogy az igazi barátaid most is a barátaid, ugyanúgy, mint azelőtt. Nem tudom, mit hallottál itt ma, de remélem, semmi kellemetlent.

– Semmit sem hallottam – nyugtatta meg mosolyogva Vic.

– Beszéltem Evelynnel. Ő és Phil ugyanazt érzi, amit Horace és én. Tudjuk, hogy csupán… csupán tréfáltál, akármit beszélnek is az olyan emberek, mint Wilsonék.

– Mit beszélnek Wilsonék?

– Az asszony nem, csak a férje. Szerinte furcsa fickó vagy. Ha úgy vesszük, szerintem mindannyian kicsit furcsák vagyunk, nem? – Mary vidáman felnevetett.

– Nyilván egy új krimihez keres témát. Szerintem éppen ő az, aki nagyon furcsa.

Vic ismerte Maryt annyira, hogy tudja, sokkal jobban aggódik, mint amennyire bevallja.

– Mit mond Don? – kérdezte.

– Ó, azt mondja, hogy nem normálisak a reakcióid. El tudom képzelni, miket hordott neki össze Ralph Gosden. Nyilván csupa olyasmit, ami olaj volt a tűzre. Don Wilson csak annyit mondott, hogy szemmel kell téged tartani, és hogy szerinte nagyon titokzatos pasas vagy – az utolsó szavakat Mary mosolyogva súgta oda.

– Én erre azt mondtam neki, hogy nyugodjon meg, mert mi bizony már kilenc vagy tíz éve nagyon is szemmel tartunk téged, és hogy te vagy az egyik legjobb, legaranyosabb és legkevésbé titokzatos fickó, akit valaha ismertem.

– Kedves Meller asszony, felkérhetném erre a táncra? – kérdezte Vic. – Mit gondol, volna ellene kifogása a férjének?

– Nahát, Vic! Ezt el se hiszem!

Vic elvette tőle a kistányért, és saját poharával együtt letette néhány méterrel arrébb, a szervírozó asztalkára, majd visszament, és a keringő ütemére kitáncolt Maryvel a parkettre. Mindig is a keringő volt a kedvence, és jól is keringőzött. Látta, hogy Melinda észreveszi őket, és meglepetésében megáll. Horace és Evelyn is őket bámulta. Vic kicsit visszafogta a lendületét, hogy ne nézzen ki idétlenül, mert olyan túláradó jókedv öntötte el, mintha valami rég visszafojtott vágya teljesedne be. Úgy érezte, elrepülne Maryvel, ha a körülötte táncoló párok nem állnák el az utat.

– De hiszen te nagyon jól táncolsz! – mondta Mary. – Miért titkoltad évekig?

Vic meg sem próbált válaszolni.

Még jóval a tánc után is olyan bizsergető jókedve volt, mint ha valami óriási győzelmet aratott volna. Amikor Melinda éppen befejezett egy táncot, Vic odament hozzá.

– Szabad, Melinda?

A nő csaknem azonnal lehunyta a szemét, hogy elrejtse a meglepetését, és elfordította a fejét.

– Ó, drágám, úgy elfáradtam – mondta.

Hazamenet Melinda megkérdezte:

– Hogyhogy táncoltál ma este?

Vic megtehette volna, hogy elüti a kérdést, és ezzel elejét veszi felesége piszkálódásának, mondjuk egy ilyen mondattal:

– Arra gondoltam, hogy összezavarom a népet. Hadd higgyék azt, hogy nemcsak furcsa vagyok, hanem könnyelmű is. Tudod, hogy rólam azt tartják, sohasem táncolok.

Melindának nem volt kedve Cowanék medencéjéhez, bár nagyon kedvesen hárította el a meghívást.

– Elragadó voltál ma este – mondta neki Vic, már otthon.

– A lelkemet is ki kell tennem, hogy valamennyire helyrehozzam azt a kárt, amit csináltál – válaszolt az asszony. – Egész este keményen dolgoztam érte.

Vic önkéntelenül vállat vont, kicsit elmosolyodott, de nem szólt semmit. Melinda ugyanolyan jól érezte magát ma is, mint a Klub többi táncestjén, amikor kicsit túl sokat ivott, flörtölt vagy rosszul lett, vagy bármi más olyan zűrt csinált, amivel nemigen növelte a népszerűségüket.

Később, az ágyban Vic ismét felidézte azokat a perceket, amelyeket Mary Mellerrel a táncparketten töltött. Don Wilson rosszalló arcát. A sugdolózó embereket. Biztos hogy voltak ott ma este néhányan, akik valóban azt hiszik, ő ölte meg Malcolm McRae-t, olyanok, akik kevéssé ismerik őt. Mary éppen ezt próbálta elmagyarázni neki. Ha Mary nem ismerné ilyen jól, vagy nem gondolná úgy, hogy jól ismeri, egyike lehetne azoknak, akik Vicet gyanúsítják. Gyakorlatilag meg is mondta neki a minap, a partijukon. Pontosan olyan vagy, mint aki hosszú ideig nagyon türelmesen vár, és aztán egy napon… csinálsz majd valamit. Vic jól emlékezett a szavakra, meg arra is, hogy elmosolyodott azon, milyen kedvesen hangzik ez Mary szájából. Igen, évek óta azt játssza, hogy nyugodt és közömbös az iránt, amit Melinda művel. Szándékosan rejtegette az érzéseit; és azokban a hónapokban, amikor Melinda első viszonyát élte, igenis érzett valamit, ha mást nem, megrázkódtatást, de sikerült eltitkolnia. Tudta, hogy az embereket ez zavarta meg. Látta az arcukon, még Horace-én is. Nem a normális féltékenységgel reagált, ezért egyszer majd összeomlik. Az emberek erre a következtetésre jutottak. Ezért volt olyan jó a története is: valami tényleg összeomlott, és ő megölte Melinda egyik szeretőjét. Ez sokkal hihetőbb volt, mint az, hogy négy évig eltűrte ezt az egészet, és közben nem szólt és nem tett semmit. Végül is az a normális, ha az ember végül kitör. Ezt már mindenki megértette. Senki a világon nem tudná bebizonyítani, hogy ő ölte meg Malcolm McRae-t, de azt sem tudná bizonyítani senki, hogy nem ő tette.

6

Valamivel több mint két héttel a július negyediki bál után Vic éppen Trixie-vel reggelizett, amikor megakadt a szeme a New York Times egyik cikkén.

RENDŐRKÉZRE KERÜLT A NEW YORK-I REKLÁMÜGYNÖK GYILKOSA

Megoldódott Malcolm McRae nyolc hónappal

ezelőtti meggyilkolásának rejtélye

A grépfrútos kanál félúton megállt a levegőben. Vic elgondolkozott. A cikk szerint a rendőrség őrizetbe vett egy férfit, aki Washington államban egy rövidárubolt alkalmazottja volt. Az illető beismerte, hogy ő követte el a gyilkosságot. „Kétség sem férhet hozzá”, hogy ő a gyilkos, de bizonyos körülmények még tisztázásra szorulnak. A férfi harmincegy éves volt, Howard Olneynek hívták, és a húgát, Phyllis Olneyt, aki egy bárban dolgozott, egykor „gyengéd szálak fűzték” McRae- hez. A cikkben az állt, hogy Howard Olney Malcolm McRae-t tette felelőssé azért, amiért felbomlott a húgával alkotott párosa: bűvészmutatványokat adtak elő éjszakai mulatókban. Phyllis Olney Chicagóban találkozott Malcolm McRae-vel, és felbontotta a szerződését, hogy New Yorkba mehessen Malcolmmal. Mindez másfél éve történt. Howard ott állt pénz nélkül, és a húga sem küldött neki, noha határozottan megígérte, hogy támogatja bátyját (ugyan ki tudott volna akár egy ötcentest is kisajtolni Malból?). Howard szerint McRae aztán elhagyta a húgát, aki teljes nyomorba jutott.

Csaknem egy évvel később Howard Olney autóstoppal elment New Yorkba, azzal a kifejezett szándékkal, hogy megtorolja a rajta és húgán esett sérelmeket, és megölje McRae-t. A pszichiáterek szerint Howardnál mániás depressziós hajlam tapasztalható, amelyet feltehetőleg figyelembe kell majd venni a bírósági tárgyaláson is.

– Papa! – Trixie-nek végre sikerült magára vonnia az apja figyelmét. – Azt mondtam az előbb, hogy ma befejezem az övedet.

Vicnek az volt az érzése, hogy a kislány már háromszor is elmondta ugyanezt.

– Nagyszerű! A fonott övet?

– Azt az egy övet, amelyet idén nyáron csinálok neked – a hangsúlyból érezni lehetett, hogy Trixie-t idegesíti az apja. A kislány öntött egy kis zabpelyhet a tányérjába, összekeverte a müzlivel, majd a ketchupért nyúlt. Trixie most éppen a ketchupos korszakában volt. A rántottától a rizspudingig mindenhez ketchupöt evett.

– Hát, már nagyon várom – mondta Vic. – Remélem, elég nagy lesz.

– Oltári nagy!

– Remek! – Vic elnézte a kislány lebarnult vállát, amelyet csak a farmeroverall pántja takart. Átfutott az agyán, hogy szólnia kellene neki, vegyen fel egy pulóvert, mert hűvös a reggel, ám ismét a kezében lévő újság felé fordult.

„Minthogy az elkövető és az áldozat igen távoli kapcsolatban állt egymással, és mivel a gyilkos nem hagyott nyomokat, a bűntény szinte tökéletes volt. Csak hónapokig tartó türelmes nyomozással, valamint az áldozat teljes baráti és ismeretségi körének részletes kikérdezésével sikerült megtalálni az Olneyhoz vezető szálat…”

Mindegy, hogy a New Wesleyan esti számában benne lesz-e a hír, gondolta Vic, hiszen Little Wesleyben nagyon sok embernek bedobják reggelente a Timest, úgyhogy estére már mindenki tudni fog a dologról, akit érdekel.

– Nem eszel szalonnás tojást? – kérdezte Trixie.

A kislány mindig elkunyerált az apjától egy szelet szalonnát, de Vic ma reggel nem kívánta a szalonnás tojást. Ránézett Trixie tányérjára: akkora halom ketchup éktelenkedett a közepén, hogy a müzli emberi fogyasztásra akkor is alkalmatlanná vált, ha Trixie-ről volt szó. Lassan felállt, kiment a konyhába, gépies mozdulatokkal begyújtott a serpenyő alá, majd beletett két szelet szalonnát az edénybe. Enyhe hányinger kerülgette.

– Apu! Már csak öt per-cem va-a-a-a-an! – kiabált ki Trixie fenyegető hangon.

– Jövök már, cicám! – kiabált vissza Vic.

– Hé! Mióta hívsz te engem cicának?

Vic nem felelt. Úgy gondolta, még reggel el kell mondania Melindának a dolgot, mielőtt a felesége valaki mástól tudná meg.

Épp csak letette a szalonnát Trixie elé, amikor meghallotta az utcában felfelé kapaszkodó iskolabusz mély dübörgését. A kislány felpattant, kezébe kapta a tollaslabdaütőjét meg a piros kendőjét – imádta ezt a kendőt, szinte állandóan ott lógott a nyakában –, szabad kezével felcsippentette az egyik szelet szalonnát, és elindult kifelé. A küszöbön megfordult, gyorsan betömte a szalonnát a szájába. Vic hallotta, ahogy fogacskái alatt ropog a hús.

– Viszlát papa! – és már ott sem volt.

Vic a kanapét nézte a nappaliban. Eszébe jutott, hogy Mal egyszer eszméletlenre itta magát, és a kanapén töltötte az éjszakát, noha magához tért annyira, hogy követelje, vigyék át az egyik vendégszobába. Aztán Vicnek az is eszébe jutott, hogy amikor Ralph utoljára ott hevert, a feje pontosan ott volt, ahol Malcolm McRae-é. Ralphnak biztosan tetszik majd a sztori; a végén még vissza is jön.

Megint kiment a konyhába, megmelegítette a kávét, kitöltött egy csészényit Melindának, és tett bele egy kis cukrot. Aztán a kávéval a kezében bekopogott a felesége szobájába.

– Hm?

– Én vagyok, hozom a kávédat.

– Gyere be! – morogta Melinda álmosan és némi bosszúsággal a hangjában.

Vic bement. A felesége hanyatt feküdt az ágyon, karja a feje alatt. Pizsamában aludt, párna nélkül. Azon ritka alkalmakkor, amikor bement a szobájába, hogy felébressze, Vic mindig úgy érezte, van valami különös spártai egyszerűség abban, ahogy Melinda ott fekszik egyedül az ágyában. A huzat még a leghidegebb téli reggeleken is végigsöpört a szobán, és meglebbentette a függönyöket, amikor Vic kinyitotta az ajtót. Melinda mindig lerúgta a takaróját a földre, mert gyakorlatilag még fagyos időben sem volt szüksége semmire ahhoz, hogy melegen tartsa magát. A pokróc most is a földön hevert, Melindát csak a lepedő takarta. Vic odanyújtotta neki a nagy adag kávét Melinda saját, kékfehér csészéjében, amelyen a neve is rajta volt.

Az asszony beleszürcsölt a kávéba, majd a forró kortytól fájdalmasan felszisszent, és visszahanyatlott az ágyra. A csésze veszélyesen megbillent a kezében.

Vic letelepedett a kemény kisszékre Melinda pipereasztala mellé.

– Érdekes dolgokat olvastam ma reggel.

– Igen? Mit?

– Elkapták Mal gyilkosát.

A nő felkönyökölt, minden álmossága azonnal elszállt.

– Tényleg? Ki volt az?

Az újság ott volt Vic hóna alatt. Odanyújtotta Melindának.

A nő mohón falta a sorokat, és arcára olyan ragyogó jókedv ült ki, hogy Vic képtelen volt levenni róla a szemét.

– Na, akkor most mi van? – nézett fel végül Melinda.

– Gondoltam, hogy örülsz majd neki – Vic igyekezett kedves hangon beszélni.

Melinda olyan kemény és gyors pillantást lövellt rá, mint a kilőtt puskagolyó.

– Te nem örülsz?

– Nem hiszem, hogy sokkal jobban örülök, mint te – mondta Vic.

Melinda kipattant az ágyból, és egy pillanatra megállt a férfi mellett, fehér pizsamájában, mezítláb. Lábán a körmök karmazsinvörösre voltak festve. Nézte magát a pipereasztal tükrében, haját hátravetette az arcából.

– Ez igaz. Te nem örülhetsz neki annyira – aztán beszaladt a fürdőszobába, olyan fürgén, ahogyan Trixie szokott.

Melinda ágya mellett megcsörrent a telefon. Vic azonnal sejtette, hogy Horace az. Neki is járt a Times. Vic kiment, átvágott a nappalin, és az előszobai telefont vette fel.

– Halló!

– Szia Vic? Láttad a reggeli lapot? – Horace hangjában mosoly bujkált. Meleg, baráti mosoly, amelyben nyoma sem volt a gúnynak.

– Igen, láttam.

– Ismerted a fickót?

– Nem, még csak nem is hallottam róla.

– Hát… – Horace egy darabig várta, hogy Vic folytassa, de ő nem szólt. – Ez mindenesetre véget vet a szóbeszédnek – fejezte be végül Horace.

– Nem hallottam valami sokat a szóbeszédből – Vic hangja kicsit csípősre sikeredett.

– Vagy úgy… Én viszont hallottam, Vic, és meg kell mondanom, nem volt éppen hízelgő rád nézve.

– Hát… most persze Melinda is nagyon boldog.

– Ismered a véleményemet, Vic – Horace hangja még mindig bizonytalan volt, kereste a szavakat. – Nos, azt hiszem, ti… Szóval azt hiszem, Melinda sokat változott az elmúlt hónapokban. Remélem, ez így is marad.

Vic hallotta a vízcsobogást a fürdőszoba felől. Tudta, hogy Melinda ott van, hogy nem vette fel a telefont a szobájában, mégis nehezére esett a beszéd. Képtelen volt megvitatni a személyes problémáit Horace-szel.

– Mindenesetre kösz, Horace – mondta végül.

Vic rendszerint negyed tízkor, legkésőbb félkor már a nyomdában volt, de már majdnem kilenc óra tíz volt, és ő még mindig a nappaliban ücsörgött. Várta, hogy Melinda befejezze az öltözködést, várta, hogy kiderüljön, van-e valami mondandója számára, hogy megtudja, hová készül ma reggel. A sietős készülődésből arra következtetett, hogy Melindának van valami terve. Hallotta, hogy felhív valakit a szobájából, de a hangja nem hallatszott át a csukott ajtón, és az igazat megvallva Vic nem is akarta hallani, mit mond.

Nehezen tudta elképzelni, hogy visszamenne Ralph-hoz, hiszen a festő leszerepelt a gyávaságával. Joel New Yorkban volt, de ez nem áthidalhatatlan távolság Melindának, ha úgy dönt, hogy találkozni akar vele. Vic elvett egy szál cigarettát a kis rózsafa asztalról. Az asztallal nemrégiben lett készen, és a felületét leheletfinoman olyan homorúra csiszolta, mintha üveglencse lett volna. A régi koktélasztal helyett csinálta: azt is ő készítette, még Larry Osbourne idejében, de annyira tönkretették a cigarettanyomok meg az alkohol – hiába kent rá újabb és újabb lakkrétegeket –, hogy nem volt kedve tovább bajlódni vele. Azon töprengett, vajon a rózsafa meddig bírja a poharak aljára ragadt italt és a hanyagul ottfelejtett égő cigarettákat. Amikor meghallotta, hogy nyílik Melinda ajtaja, leült a kerevetre, és úgy tett, mintha mélyen beletemetkezett volna az újságba.

– Be akarod magolni azt az izét? – kérdezte az asszony.

– Mást olvastam. Van egy új könyv a hegymászásról, amit szeretnék megvenni.

– Kellemes, biztonságos sport. Épp neked való, miért nem próbálod már ki? – a nő kivett egy cigarettát a dobozból, és rágyújtott. Fehér blúzt vett fel, bő, barna kordbársonyszoknyát és barna papucscipőt. Idegesen dobálta egyik kezéből a másikba a kulcstartóját. Vic nyugtalannak és hajszoltnak látta, mint már annyiszor egy-egy új kaland kezdetén. Ha Melinda ilyen lelkiállapotban volt, általában büntetőcédulát kapott gyorshajtásért.

– Hova indulsz? – kérdezte a férfi.

– Ó, csak… Megbeszéltük Evelynnel, hogy együtt ebédelünk. Úgyhogy nem jövök haza ebédre.

Vic, nem tudta megítélni, igazat mond-e, vagy hazudik. A válasz mindenestre nem sokat árult el arról, hová is indul a felesége. Vic felállt, nyújtózkodott, majd gondosan eligazgatta a kardigánját a nadrágja fölött.

– Mit szólnál egy koktélhoz délután? Hat körül találkozhatnánk a Chesterfieldben.

Melinda összevonta a szemöldökét, és fél lábon megpördült, mint egy bakfis.

– Nem hiszem, Vic. És te különben sem szereted az ilyesmit. De azért kösz.

– Kár – Vic mosolygott. – Akkor megyek is.

Együtt mentek ki a garázsba, és ki-ki beült a saját autójába. Vicnek néhány percig járatnia kellett a motort, hogy bemelegedjen, de Melinda halványzöld kabriójával másodpercek alatt eltűnt az utca végén.