A fehér királyné Philippa Gregory

Prev Next

1476. július

Alija a szavát, és épp jókor tér vissza római útjáról, hogy találkozzon velünk júliusban Fotheringhayben. Richard eltervezte és megszervezte apja és Edmund fivére ünnepélyes újratemetését, akik csatában estek el, akikből gúnyt űztek, és akiket csak szedett-vedett temetésben részesítettek. A York-ház összesereglik a temetésre és a gyászszertartásra, és örülök, hogy Anthony idejében hazajön, és el tudja hozni Edward herceget a nagyapja előtti főhajtásra.

Anthony olyan barna, akár egy szerecsen, és tele van történetekkel. Ellopakodunk, hogy sétáljunk egyet Fotheringhay parkjában. Kirabolták az úton; azt hitte, az élete is odalesz. Egyik éjszakáját egy erdei forrás mellett töltötte, és egy szemhunyást sem tudott aludni a bizonyosságtól, hogy Meluzina ki fog emelkedni a vízből. – De mit mondanék neki? – siránkozik – Valamennyiünket igencsak zavarba ejtené, ha beleszeretnék a dédanyámba.

Találkozott a Szentatyával, egy hétig böjtölt és látomása volt, és immár eltökélte, hogy egy nap újból útnak indul, de akkor már távolabbra megy. Zarándoklatot akar vezetni Jeruzsálembe.

– Amikor Edward férfivá serdül és saját birtokába lép, majd amikor tizenhat éves lesz, akkor megyek el – mondja.

Mosolygok. – Rendben – állok rá könnyedén. – Az még sok év múlva lesz. Még tíz év.

– Most hosszú időnek tűnik – figyelmeztet Anthony. – De az évek gyorsan elszállnak.

– Ez az utazó zarándok bölcsessége? – nevetek rá.

– Az – helyesel. – Egykettőre fiatalember lesz belőle, magasabb, mint te, és azon elmélkedünk majd, hogy milyen királyt formáltunk. Ő lesz V. Edward, és, ha Isten is úgy akarja, békésen fogja örökölni a trónt, és kihívás nélkül viszi tovább a York királyi házat.

Minden ok nélkül megborzongok.

– Mi a baj?

– Semmi, nem tudom. A hidegtől borzongok: semmiség. Tudom, hogy remek király lesz belőle. Igazi York, és a Rivers-ház igazi fia. Nem is lehet ennél jobb indítás egy fiú számára.

1476. december

Közeleg a karácsony, és drága kisfiam, Edward herceg hazajön az ünnepre Westminsterbe. Mindenki álmélkodik, mekkorát nőtt. Jövőre hétéves lesz, egyenes tartású, csinos, szőke hajú fiúcska, gyors felfogása és műveltsége teljes mértékben Anthony műve, jó külsejének és bájának ígérete teljes mértékben az apja öröksége.

Anthony odahozza az áldásomért mindkét fiamat, Richard Greyt és Edward herceget, azután elküldi őket, hogy keressék meg a testvéreiket.

– Mindhárman hiányoztok nekem. Nagyon – jelentem ki.

– Te is nekem – mosolyog rám. – De jól nézel ki, Elizabeth.

Grimaszt vágok. – Szép egy olyan nőtől, aki minden reggel rosszul van.

El van ragadtatva. – Újból gyermeket vársz?

– Újból, és a rosszullét alapján mindenki úgy véli, fiú lesz.

– Edward bizonyára boldog.

– Feltételezem. Azzal mutatja ki a boldogságát, hogy száz mérföldes körzetben minden nővel flörtöl.

Anthony elneveti magát. – Ez Edward.

Öcsém boldog. Azonnal meg tudom állapítani könnyed válltartásából és a szeme körüli ellazult vonalakból. – És mi a helyzet veled? Még mindig szereted Ludlow-t?

– Az ifjú Edwardnak, Richardnak és nekem épp úgy mennek a dolgaink, ahogyan szeretnénk – mondja. – Udvarunkat a tudományoknak, a lovagi erényeknek, a bajvívásnak és a vadászatnak szenteljük. Tökéletes élet mindhármunk számára.

– Tanul?

– Ahogyan a beszámolóimból látod. Okos fiú és gondolatokkal teli.

– De ugye nem hagyod, hogy kockázatot vállaljon a vadászatokon?

Rám vigyorog. – Dehogynem! Azt akarod, hogy egy gyávát neveljek Edward trónjára? Ki kell próbálnia a bátorságát a vadászterületen és a bajvívás küzdőterén. Meg kell ismernie a félelmet, szembe kell szállnia vele, és elébe kell mennie. Bátor királynak kell lennie, nem ijedősnek. Mindkettőtöket nagyon rosszul szolgálnának, ha elkormányoznám a kockázatoktól, és arra tanítanám, hogy féljen a veszélytől.

– Tudom, tudom – felelem. – Csak mert olyan értékes…

– Mindnyájan értékesek vagyunk – szögezi le Anthony. – És mindnyájunknak kockázatos életet kell élnünk. Megtanítom, hogy az istálló bármelyik lovát meg tudja ülni, és hogy remegés nélkül tudjon harcba szállni. Ettől nagyobb biztonságban lesz, mintha csak megbízható lovakra ültetném, és távol tartanám a bajvívó arénától. No, de most beszéljünk fontosabb dolgokról. Mit kapok tőled karácsonyra? És rólam fogod elnevezni a gyerekedet, ha fiú lesz?

Az udvar a szokásos pazarlásával készül a karácsonyi lakomára, és Edward új ruhákat rendel a gyerekeknek és magunknak ama pompa részeként, amelyet a világ elvár Anglia csinos királyi családjától. Mindennap eltöltök némi időt a kis Edward herceggel. Szeretek elüldögélni mellette, amikor alszik, meghallgatni az imáit, mielőtt lefekszik, és minden reggel áthívni a lakosztályomba, reggelizni. Komoly fiúcska, elmélkedő; felajánlja, hogy felolvas nekem latinul, görögül vagy franciául, míg végül be kell vallanom, hogy műveltsége messze meghaladja az enyémet.

Türelmes kisöccsével, Richarddal, aki bálványozza, elszántan üget mögötte, bárhová megy, és gyengéd a csecsemő Anne-hez, a bölcsője fölé hajol és megcsodálja kicsiny kezét. Mindennap színjátékot vagy álcajátékot rendezünk, mindennap vadászni megyünk, mindennap nagy, ünnepélyes vacsorán veszünk részt, táncolunk és szórakozunk. Az emberek azt mondják, hogy a Yorkoknak elvarázsolt udvaruk és elvarázsolt életük van, s ezt én nem is tagadom.

Egyetlen dolog vet csupán árnyékot a karácsonyt megelőző napokra: George, a Csalódottság herceg.

– Meggyőződésem, hogy az öcséd napról napra különösebb lesz – panaszolom Edwardnak, amikor átjön westminsterbeli lakosztályomba, hogy elkísérjen a vacsorára.

– Melyik? – kérdezi lustán. – Mert tudod, hogy egyikük szemében sem tudok helyesen tenni semmit. Az ember azt hinné, örülnek, hogy egy York ül a trónon, és béke honol a keresztény világban, és az egyik legpompásabb karácsonyi lakomát szerveztük meg, de nem: amint véget ér a lakoma, Richard itt hagyja az udvart és visszamegy északra, hogy kimutassa felháborodását, amiért nem püföljük egymást egy csatában a franciákkal, George pedig egyszerűen rosszkedvű.

– Engem George rosszkedve zavar.

– Miért, ezúttal mit követett el?

– Azt mondta a neki felszolgálónak, hogy nem eszik meg semmit, ami a mi asztalunktól érkezik hozzá. Azt mondta, kizárólag egyedül hajlandó étkezni a saját szobájában, miután a többiek megvacsoráztak. Ha udvariasságból küldünk a szobájába valami kóstolót, azt nem eszi meg. Úgy hallom, azt tervezi, hogy nyílt sértésként vissza fogja küldeni. Ott fog ülni a vacsoraasztalnál a társaságban, előtte egy üres tányérral. Inni sem hajlandó. Edward, beszélned kell vele.

– Ha visszautasítja az italt, az több a sértésnél, az valóságos csoda! – mosolyog Edward. – George nem utasítana vissza egy pohár bort, még ha magától az ördögtől érkezne is.

– Nem nevetnivaló, ha arra használja a vacsoraasztalunkat, hogy megsértsen bennünket.

– Igen, tudom. Beszéltem vele. – Odafordul a lordokból és ladykből álló kísérethez, akik sort képeznek mögöttünk. – Elnézést egy pillanatra – mondja, és behúz egy ablakmélyedésbe, ahol nem hallgathatják ki, amit beszél. – Voltaképpen rosszabb a helyzet, mint hiszed, Elizabeth. Azt hiszem, szóbeszédeket terjeszt rólunk.

– Miről? – George-nak a bátyjával szembeni neheztelését nem elégítette ki sikertelen lázadása és az elnyert bocsánat. Azt reméltem, lecsillapítja, hogy ő Anglia két leghatalmasabb hercegének egyike. Azt hittem, boldog lesz a feleségével, a halvány arcú Isabellel és annak mérhetetlen vagyonával, még úgy is, hogy elveszítette az irányítást a sógornője, Anne fölött, amikor a lány hozzáment Richardhoz. De mint minden gonosz, becsvágyó ember, nagyobb fontosságot tulajdonít a veszteségeinek, mint a hasznának. Irigyelte Richardtól a feleségét, a kis Anne Neville-t. Irigyelte Richardtól azt a vagyont, amelyet a felesége hozott a házasságba. Nem képes megbocsátani Edwardnak, hogy engedte Richardnak elvenni Anne-t, és szemmel tart minden engedményt, amelyet Edward az én családomnak és rokonságomnak ad, és minden hold földet, amelyet Richardnak juttat. Azt lehetne hinni, hogy Anglia egy csöppnyi szántóföld, amelyen fél elveszíteni egyetlen sor borsót is – ilyesmi rosszkedvű gyanakvása. – Mit tud felhozni ellenünk? Te szakadatlanul nagylelkű vagy hozzá.

– Megint azt beszéli, hogy anyám megcsalta apámat, és hogy én fattyú vagyok – mondja, száját a fülemre tapasztva.

– Szégyen, gyalázat! Már megint ez a régi nóta! – kiáltok fel.

– És azt állítja, egyezséget kötött Warwickkal és Anjou Margittal, amely szerint Henrik halála után ő lesz a király. Tehát most ő a törvényes király, mivel Henrik őt jelölte ki.

– De hát ő maga ölte meg Henriket! – kiáltom.

– Ssss, ssss. Ez nem így van.

A fejemet rázom, és izgalmamtól fejdíszem fátyla táncot jár. – Nem. Most nem kell finomkodnod ez ügyben, most négyszemközt vagyunk. Akkor te azt mondtad, hogy felmondta a szíve a szolgálatot, és ez mindenkinek megfelelt. De George nem tehet úgy, mintha Henrik őt választotta és nevezte volna meg, miközben ő a gyilkosa.

– Rosszabbat is mond – figyelmeztet férjem.

– Rólam? – találgatok.

Bólint. – Azt mondja, hogy te… – Elhallgat és körülnéz, nincs-e valaki hallótávolságban. – Azt mondja, hogy te bo… – Olyan halkan beszél, hogy nem tudja kiejteni a szót.

Megvonom a vállam. – Hogy boszorkány vagyok?

Bólint.

– Nem ő az első, aki ezt állítja. És gondolom, nem is ő lesz az utolsó. Amíg te vagy Anglia királya, nem árthat nekem.

– Nem tetszik nekem, hogy ilyesmiket terjeszt rólad. Nem csupán a jó híred, hanem a biztonságod miatt sem. Veszélyes ráragasztani ezt az elnevezést egy nőre, bárki legyen is a férje. Különben is, állandóan azt beszélik az emberek, hogy a házasságunk varázslat eredménye volt. És ennek egyenes következménye, hogy azt mondják, nem is volt igazi házasságkötés.

Halkan fújok, mint egy dühös macska. A tulajdon jó híremmel kevésbé törődöm: anyám megtanított rá, hogy egy hatalmat élvező nő mindig vonzza a rágalmazást; de azok, akik azt állítják, hogy a házasságom nem érvényes, fattyút csinálnak a fiaimból. Ez pedig kizárná őket az öröklésből.

– El kell hallgattatnod.

– Beszéltem már vele, figyelmeztettem. De azt képzeld el, hogy mindennek ellenére szövetkezik ellenem. Vannak követői, nap mint nap egyre többen, és az az érzésem, hogy kapcsolatba lépett Franciaországi Lajossal.

– Békeegyezményünk van Lajos királlyal.

– Az nem gátolja meg a beavatkozásban. Azt szerintem soha semmi nem fogja megakadályozni. És George van olyan ostoba, hogy elfogadja a pénzét, és engem bajba keverjen.

Körülnézek Az udvar ránk vár. – Be kell mennünk vacsorázni – mondom. – Mit akarsz tenni?

– Újra beszélek vele. De addig is, ne küldj neki semmiféle tálat az asztalunktól. Nem akarom, hogy feltűnést keltsen, amikor visszautasítja.

Megrázom a fejem. – A tálakat a kedvenceimnek küldöm, ő pedig nem az.

A király elneveti magát és megcsókolja a kezem. – Azért varanggyá se változtasd, kis boszorkányom – suttogja.

– Nincs is rá szükség. A szívében már úgyis az.

Edward nem meséli el, mit mond ennek a szerfölött nehéz természetű öccsének, és nem ez az első eset, amikor azt kívánom, bár velem lenne még anyám: szükségem volna a tanácsára. George néhány hétig durcáskodik, nem hajlandó velünk vacsorázni, úgy lopakodik a palotában, mint aki fél leülni, tőlem úgy húzódik el, mintha a puszta pillantásom kővé változtathatná, majd bejelenti, hogy a várandóssága utolsó hónapjaiban lévő Isabel beteg: rosszul van a levegőtől, jelenti ki nyomatékkal, és elviszi az udvarból.

– Talán így is a legjobb – mondja reménykedve Anthony öcsém egy reggel, miközben mise után a lakosztályomba igyekszünk vissza. Udvarhölgyeim mögöttem jönnek, Lady Margaret Stanley kivételével, aki még mindig a kápolnában térdel, eszem a lelkét. Úgy imádkozik, mint egy olyan asszony, aki maga a Szentlélek ellen vétkezett, holott biztosan tudom, hogy minden tekintetben ártatlan. Még a férjével sem fekszik le; azt hiszem, teljesen vágy nélkül való. Gyanítom, ezt az önmegtartóztató Lancaster szívet kizárólag a becsvágy hozza izgalomba.

– Arra késztet mindenkit, hogy megkérdezze, mit tett Edward, amivel feldühítette, ő pedig mindkettőtöket sérteget. Arra indítja az embereket, hogy arról beszéljenek, hasonlít-e Edward herceg az apjára, és hogy honnan tudhatja bárki is, hogy csakugyan a te fiad, mivel menedékhelyen született, megfelelő tanúk nélkül. Engedélyt kértem Edwardtól, hogy bajvívásra hívhassam. Nem lehet engedni, hogy így beszéljen rólad. Meg akarom védeni a nevedet.

– Mit felelt Edward?

– Azt, hogy jobb rá sem hederíteni, mint egy kihívással támpontot adni a hazugságainak. De nem tetszik ez nekem. Téged, a családunkat és anyánkat is becsmérli.

– Ez semmi ahhoz képest, amit az övéivel művel – jegyzem meg. – A mi anyánkat boszorkánynak nevezi, a sajátját viszont szajhának. Nem az az ember, aki megriad egy kis rágalmazástól. Meglep, hogy az anyja még nem parancsolt neki hallgatást.

– Azt hiszem, megtette, Edward pedig négyszemközt megfeddte, de George-ot semmi sem állítja meg. Magánkívül van a kicsinyes gyűlölettől.

– De legalább, ha nincs az udvarban, nem fog örökké a sarkokban sugdolózni, és nem tartja magát tüntetőleg távol a tánctól.

– Feltéve, hogy nem sző összeesküvést ellenünk. Mihelyt messze van, a saját házában, követőitől körülvéve, Edward mit sem fog tudni arról, kiket hív össze, míg egyszer csak ki nem vonul az embereivel a csatamezőre, és Edwardnak újból a nyakába nem szakad egy lázadás.

– Ó, Edward tudni fog róla – mondom ravaszul. – Lesznek emberei, akik figyelik majd George-ot. Még nekem is van egy lefizetett cselédem a házában. Edwardnak tucatjával lesz. Már azelőtt tudni fogom, mire készül, mielőtt megtenné.

– Melyik férfi dolgozik neked? – kérdezi Anthony.

Mosolygok. – Nem kell ahhoz férfinak lenni, hogy valaki figyeljen, megértsen dolgokat és jelentsen. Udvartartásának egy női tagját bíztam meg, és ő mindenről beszámol nekem.

A kémem, Ankarette hetente küld jelentést, és elmeséli, hogy George csakugyan kap leveleket Franciaországból, az ellenségünktől. Azután nem sokkal karácsony napja előtt George feleségének, Isabelnek hanyatló egészségéről ír. A kis hercegné újabb gyermeknek ad életet, a negyediknek, de nem nyeri vissza az erejét, és a szülés után mindössze néhány héttel feladja az életért folytatott küzdelmet, elfordítja orcáját a világtól, és meghal.

Őszinte érzésekkel imádkozom a lelki üdvéért. Rettenetesen szerencsétlen leány volt. Apja, Warwick imádta, és azt gondolta, hercegnévé teszi, majd azt gondolta, hogy királyt tud csinálni a férjéből. De a férje nem jóképű York király volt, hanem egy duzzogó fiatalabb fivér, aki nem is egyszer, hanem kétszer fordított a köpönyegén. Miután Isabel a boszorkányok szelétől háborgó tengeren elveszítette az első babáját Calais partjainál, még két gyermeke született, Margaret és Edward. Most majd az anyjuk nélkül kell boldogulniuk Margaret élénk, okos kislány, Edward azonban lassú felfogású, mondhatni együgyű. Isten segítse mindkettőjüket egy olyan egyedülálló szülővel, mint George. Levélben fejezem ki szomorúságomat, az udvar pedig gyászt visel érte – egy hatalmas gróf leányáért és egy királyi herceg feleségéért.

1477. január

Megsiratjuk, ám George még szinte el sem temette, épp hogy elfújta a gyertyákat, máris peckesen visszatér az udvarba, tele tervekkel egy új feleséget illetően, és ezúttal magasra tör. Burgundiai Károly, a mi York Margaretünk férje életét vesztette egy csatában, és most Mary leánya a keresztény világ egyik leggazdagabb hercegségének hercegnője és örököse.

Margaret, aki hű York-párti, és végzetesen vak családja hibáival szemben, azt javasolja, hogy oly szerencsésen szabaddá lett George fivére vegye feleségül a mostohaleányát – inkább York fivérének igényeit szemmel tartva ezáltal, mint burgundiai gyámleányáét; valahogy így gondolom. George becsvágya persze azonmód lángra kap. Bejelenti Edwardnak, hogy vagy a burgundiai hercegnőt, vagy Skócia hercegkisasszonyát fogja nőül venni.

– Lehetetlen – jelenti ki Edward. – Már a tőlem húzott hercegi járandóság mellett is épp eléggé hűtlen. Ha önálló vagyonnal lenne olyan gazdag, mint egy herceg, egyikünk sem lenne biztonságban tőle. Gondolj csak arra a kellemetlenségre, amelyet Skóciában okozna nekünk! Édes Istenem, gondold csak el, amint Margaret húgunkkal erőszakoskodik Burgundiában! Éppen csak megözvegyült, mostohalánya nemrég jutott árvaságra. Inkább küldenék egy farkast kettőjükhöz, mint George-ot.

1477. tavasz

George eltűnődik bátyja elutasításán, és azután vérlázító hírt hallunk, olyan rendkívüli hírt, hogy kezdjük azt hinni, bizonyára csak valami eltúlzott szóbeszéd: ez nem lehet igaz. George hirtelen azzal áll elő, hogy Isabel nem gyermekágyi lázban, hanem mérgezésben halt meg, és a méregkeverőt börtönbe veti.

– Soha! – kiáltom Edwardnak – Elment az esze? Ki akart volna Isabelnek ártani? Kit tartóztatott le? És miért?

– A letartóztatásnál is rosszabb – feleli. Szemlátomást egészen megdöbbentette a kezében tartott levél. – Bizonyára megtébolyodott. Lázas sietséggel bíróság elé állíttatott egy szolgálót, elrendelte, hogy találják bűnösnek gyilkosság vétkében, és fejét vétette. Már meg is halt. George parancsára halt meg, mintha nem létezne törvény ebben az országban. Mintha ő hatalmasabb lenne a törvénynél, hatalmasabb a királynál. Úgy uralja a királyságomat, mintha engedélyeztem volna a zsarnokságot.

– Ki az a nő? Ki volt? – tudakolom. – Az a szerencsétlen szolgáló?

– Ankarette Twynho – olvassa a nevet a panaszos levélből. – A bíróság azt állítja, George erőszakkal fenyegette és kényszerítette őket, hogy bűnösnek mondják ki a vádlottat, holott az ő esküjén kívül nem volt a lány ellen semmiféle bizonyíték Azt mondják, nem merték visszautasítani, ő pedig erővel a halálba küldetett velük egy ártatlan nőt. Mérgezéssel és boszorkánysággal vádolta, és azzal, hogy egy előkelő boszorkány szolgálatában áll. – Felemeli tekintetét a levélről, és fehér arcomat fürkészi. – Előkelő boszorkány? Tudsz erről valamit, Elizabeth?

– Ő volt a kémem az udvartartásában – vallom be gyorsan. – De ez minden. Nem volt rá szükségem, hogy megmérgezzem szegény kis Isabelt. Mit nyertem volna belőle? És a boszorkányság is képtelenség. Miért bocsátottam volna rá bűbájt? Nem kedveltem sem őt, sem a húgát, de nem kívántam volna rosszat nekik.

Edward bólint. – Tudom. Persze hogy nem mérgeztetted meg Isabelt. De vajon George tudta, hogy lefizetted azt a nőt, akit megvádolt?

– Talán. Lehetséges. Különben miért őt vádolta volna? Mi egyebet tehetett, ami sértette George-ot? Figyelmeztetni akar? Meg akar bennünket fenyegetni?

Edward az asztalra dobja a levelet. – Isten tudja! Mit remél nyerni azzal, hogy meggyilkol egy szolgálót, ha nem azt, hogy még több gondot és pletykát idéz elő? Erre cselekednem kell, Elizabeth. Nem hagyhatom, hogy ez folytatódjon.

– Mit akarsz tenni?

– Van egy saját kis tanácsadói csoportja: veszélyes, elégedetlen emberek. Egyikük bizonyosan gyakorló jövendőmondó, ha ugyan nem rosszabb. Letartóztatom, és bíróság elé állítom őket. Ugyanazt fogom tenni az embereivel, amit ő tett a szolgálóddal. Ez figyelmeztetésül szolgálhat neki. Nem provokálhat sem bennünket, sem a cselédségünket anélkül, hogy maga is ne kockáztatna. Nagyon remélem, lesz annyi esze, hogy ezt belátja.

Bólintok. – Nem árthatnak nekünk? – kérdezem. – Mármint ezek az emberek.

– Csak ha hiszel benne, amint láthatólag George hisz, hogy megbabonázhatnak minket.

Mosolygok, azt remélve, hogy ezzel elrejtem a félelmemet. Természetesen hiszek benne, hogy megbabonázhatnak bennünket. Természetesen félek, hogy már meg is tették.

Igazam van, hogy nyugtalankodom. Edward letartóztatja a hírhedt mágust, Thomas Burdettet és két másikat; kihallgatják őket, és özönleni kezd a fekete mágiáról, fenyegető veszedelmekről és bűbájokról szóló történetek zagyvaléka.

Egy napos májusi délutánon Anthony öcsém súlyos hasammal a partfalra támaszkodva talál, amint belebámulok a vízbe a westminsteri palotában. Mögöttem a parkban a gyermekek kriketteznek. A csalást hangoztató felháborodott kiáltásokból arra következtetek, hogy Edward fiam vesztésre áll, és walesi hercegi rangját kihasználva igyekszik változtatni a játék állásán. – Mit csinálsz itt? – kérdezi Anthony.

– Azt kívánom, bár lenne a folyó egy várárok, amely biztonságosan távol tartaná tőlem és az enyéimtől az ellenségeinket.

– Meluzina előjön a Temze vizéből, amikor hívod? – kérdezi kétkedő mosollyal.

– Ha így lenne, felakasztatnám vele George-ot a varázslója mellé. És azonnal megtetetném vele, nem is vesztegetnék rá több szót.

– Csak nem hiszed, hogy az az ember a rossz kívánságával árthat neked? Nem is varázsló. Nincs is olyan. Az csak a gyerekek ijesztgetését szolgáló mese, Elizabeth. – Hátrapillant a gyermekeimre, akik Elizabethhez fordulnak, tenne igazságot egy kihagyott labdafogás ügyében.

– George hisz benne. Jó pénzt fizetett neki, hogy jósolja meg a király halálát, utána pedig még valamennyit, hogy szemmel veréssel idézze is elő. George azért bérelte fel ezt a varázslót, hogy tönkretegyen bennünket. A bűbájai már a levegőben, a földön vannak, sőt még a vízben is.

– Jaj, ez képtelenség! Nem jobb varázsló ő, mint amennyire te boszorkány vagy.

– Nem is állítom, hogy boszorkány lennék – mondom szelíden. – De birtokolom Meluzina örökségét. Az örököse vagyok. Tudod, hogyan értem: megvan bennem a képessége, mint ahogy anyánkban is megvolt. Mint ahogy Elizabeth leányomban is megvan. A világ dalol nekem, és én meghallom az énekét. Eljönnek hozzám a dolgok; a kívánságaim valóra válnak. Az álmok beszélnek hozzám. Jeleket és ómeneket látok. És néha tudom, mi fog történni a jövőben. Látó vagyok.

– Ezek mind lehetnek Isten kinyilatkoztatásai – szögezi le. – Ez az imádság ereje. Az összes többi vágyálom. És női oktalanság.

Elmosolyodom. – Azt hiszem, Istentől valók. Efelől sosincs kétségem. De Isten a folyón keresztül beszél hozzám.

– Eretnek vagy és pogány – mondja testvéries megvetéssel. – Meluzina egy tündérmese, Isten és az Ő Fia viszont a kinyilvánított hited. Az isten szerelmére, rendházakat, alapítványi kápolnákat és iskolákat alapítottál az Ő nevében. A folyók és patakok iránti szereteted csupán anyánktól tanult babona, olyan, mint az ősi pogányoké. Nem döngölheted bele a tulajdon vallásodba, hogy aztán az általad kiagyalt ördögökkel ijesztgesd magad.

– Hát persze, fivérem – sütöm le a szemem. – Te művelt nemesember vagy: te bizonyára jobban tudod.

– Állj! – emeli fel nevetve a kezét. – Elég. Ne hidd, hogy vitatkozni akarok veled. Tudom, megvan a magad hittudománya. Részben tündérmese, részben a Biblia, meg mindenféle képtelenség. Kérlek, mindnyájunk érdekében hagyd meg ezt titkos vallásnak. Tartsd meg magadnak. És ne ijesztgesd magad képzeletbeli ellenségekkel.

– De én csakugyan igazat álmodom.

– Ha te mondod.

– Anthony, az egész életem olyan varázslat bizonyítéka, amelyet meg tudok jósolni.

– Nevezz meg egyetlen dolgot.

– Nem mentem-e feleségül Anglia királyához?

– Nem láttam-e, hogy kiálltál az útra, akár egy utcalány?

Kukorékolva nevet, én pedig felkiáltok: – Az nem úgy volt! Az nem úgy volt! Különben is, a gyűrűm a folyóból érkezett hozzám!

Mindkét kezemre csókot nyom. – Az egész képtelenség – mondja gyengéden. – Meluzina nem létezik, csak egy régi, félig már elfeledett történet, amelyet anyánk szokott mesélni nekünk esténként. Nincs varázslat, csak anyánk bátorított játékosan. Nincs különleges képességed. Nincs semmi, csak amit bűnösökként tehetünk Isten akaratából. És Thomas Burdettnek sincs különleges képessége, csupán a rosszakarata és egy kapzsi ember ígérete az övé.

Rámosolygok, és nem vitatkozom. A szívem mélyén azonban tudom, hogy több is van annál.

– Hogyan végződik Meluzina története? – kérdezi aznap este a kis Edward, amikor meghallgatom az esti imáját. Egy szobában alszik hároméves Richard öccsével, és mindkét kisfiú reménykedve néz rám: kémek egy mesét, amely késlelteti az elalvásuk idejét.

– Miért kérdezed? – A kandallójuk mellett ülök, és odahúztam magamnak egy zsámolyt, amelyen pihentethetem a lábam. Érzem, hogy az új baba mocorog a testemben. A hatodik hónapban vagyok, és úgy érzem, még egy örökkévalóság van hátra.

– Hallottam, amikor Anthony bácsikám beszélt neked ma róla – feleli Edward. – Mi történt, amikor kijött a vízből és feleségül ment a lovaghoz?

– Szomorú a vége. – Intek nekik, hogy feküdjenek le, és szót fogadnak, csak két ragyogó szempár néz rám rezzenéstelenül a takarók fölött. – Különböznek a történetek. Van, aki úgy meséli, hogy egy kíváncsi utazó érkezett hozzájuk, aki leselkedett Meluzina után, és látta, amint hallá változott a kádjában. Mások úgy mondják, a férje nem állta a szavát, hogy asszonya szabadon úszkálhat magában, megleste, és látta, amint visszaváltozott hallá.

– De miért nem volt mindegy a férjének? – teszi fel okosan a kérdést Edward. – Hiszen már akkor is félig hal volt, amikor megismerte.

– Á, azt hitte, olyan asszonnyá változtathatja, amilyet ő akar. Van úgy, hogy egy férfi szeret ugyan egy nőt, de aztán azt reméli, hogy meg tudja változtatni. Talán ő is ilyen férfi volt.

– Van harc ebben a történetben? – kérdezi Richard álmosan, miközben feje a párnára hanyatlik.

– Nem, egy sincs. – Homlokon csókolom Edwardot, majd odamegyek a másik ágyhoz, és Richardot is megcsókolom. Mindkettőnek baba-, szappan- és meleg bőrillata van. Hajuk puha, és a friss levegő illatát árasztja.

– És mi történik, amikor a férje megtudja, hogy ő félig hal? – suttogja Edward, amint az ajtó felé indulok.

– Meluzina fogja a gyermekeit, és elhagyja őt – felelem. – És soha többé nem találkoznak.

Elfújom az egyik gyertyát, de a másikat égve hagyom. A kis kályharostélyon táncoló tűzfény meleggé és barátságossá varázsolja a szobát.

– Ez tényleg szomorú – mondja Edward gyászosan. – Szegény ember, nem láthatja többé a gyermekeit és a feleségét.

– Szomorú – hagyom rá. – De ez csak egy történet. Talán van egy másik vége, amit az emberek elfelejtettek elmesélni. Talán az asszony megbocsátott neki, és visszament hozzá. Talán a férfi szerelemből hallá változott, és az asszony után úszott.

– Igen. – Boldog fiúcska, könnyű megvigasztalni. – Jó éjt, mama.

– Jó éjt, és Isten áldjon mindkettőtöket.

Amikor a férfi meglátta, hogy az asszony pikkelyein megcsobban a víz, feje a kádban, amelyet külön neki épített, gondolván, szeretne mosakodni – nem pedig hallá visszaváltozni –, az a döbbenet lett rajta azonnal úrrá, amelyet némely férfi érez, amikor megérti, talán első alkalommal, hogy egy nő csakugyan „más”. Nem fiú, bár gyenge, akár egy fiú, nem is bolond, bár látta őt, amikor úgy remegett az érzelemtől, mint egy bolond. Nem gonosztevő, csak mert képes hosszan neheztelni, és nem is szent a fel-felvillanó nagylelkűségével. Nincs benne semmilyen férfitulajdonság. Nő. Teljesen különbözik a férfiaktól. Amit látott, az félig hal volt, de a lelke mélyéig az a lény rémisztette meg, amelyik nő volt.

George bátyja iránt táplált rosszindulata szörnyűségesen nyilvánvalóvá válik Burdett és összeesküvői tárgyalásának napján. Amikor bizonyítékra vadásznak, az összeesküvés felgöngyölítése sötét ígéretek és fenyegetések szövevényét, mérgezett köpenyek receptjét, egy zacskónyi csiszolt üveget és leplezetlen átkokat hoz napvilágra. Burdett papírjai közt nemcsak az Edward halálának megjósolására felállított napi horoszkópot találják meg, hanem egy sor, a megölésére szánt bűbájt is. Amikor Edward megmutatja ezeket nekem, nem tudom féken tartani a borzongásomat. Úgy remegek, mint akinek váltóláza van. Akár okozhatnak halált, akár nem, tudom, hogy ezeknek a sötét papírra vetett ősi rajzoknak rosszindulatú erejük van. – Kiráz tőlük a hideg – mondom. – Olyan hideg és nyirkos a tapintásuk. Ördögiek.

– Az biztos, hogy ördögi bizonyítékok – jelenti ki zordan Edward. – Almomban sem gondoltam volna, hogy George ilyen messzire elmehetett ellenem. A világot is odaadtam volna neki, hogy éljen velünk békében, vagy hogy legalábbis ezt hallgassa el. De ő olyan alkalmatlan embereket fogadott fel, hogy immár mindenki tudja: a tulajdon öcsém ármánykodott ellenem. Burdettet bűnösnek fogják találni és lógni fog a bűntettéért. De ezzel együtt muszáj napvilágra kerülnie, hogy a megbízása egyenesen George-tól származik. George is bűnös felségárulásban. De csak nem állíthatom bíróság elé a tulajdon öcsémet!

– Miért nem? – kérdem élesen. Alacsony, párnás zsámolyon ülök a kandalló mellett a hálószobámban, csak szőrmével szegélyezett hálóköpenyem van rajtam. Külön ágyban készülünk lefeküdni, de Edward már nem tudja magában tartani a gondját. Burdett nyálkás bűbájai az egészségét talán nem sebezték meg, de a lelkét elsötétítették – Miért ne állíthatnád George-ot bíróság elé, és ítélhetnéd hitszegőként halálra? Rászolgált.

– Mert szeretem – feleli Edward egyszerűen. – Épp annyira, amennyire te szereted Anthony öcsédet. Nem küldhetem a vérpadra. A kisöcsém. Az oldalamon harcolt a csatában. A rokonom. Anyám kedvence. Ő a mi George-unk.

– Állt ő a másik oldalon is a csatában – emlékeztetem. – Elárult téged és a családodat, nem is egyszer. Gondja lett volna rá, hogy meghalj, ha ő meg Warwick elfogtak volna, ha nem tudtál volna megszökni. Boszorkánynak nevezett engem, börtönbe vettette anyámat, ott állt és nézte, amint megölték apámat és John öcsémet. Ő bezzeg nem hagyja, hogy akár az igazság, akár a családi érzés útját állja. Akkor neked miért kellene hagynod?

A kandalló másik oldalán lévő székben ülő Edward előrehajol. Arca öregnek tűnik a pislákoló fényben. Most látom rajta először az évek és a királyság súlyát. – Tudom. Tudom. Keményebben kellene bánnom vele, de nem megy. Ő anyám kis ölebe; ő a mi kis arany fiúcskánk. Nem tudom elhinni, hogy ilyen...

– Elvetemült – segítem ki a szóval. – A ti kis ölebetek elvetemültté vált. Immár felnőtt kutya, nem aranyos ebecske. És a rossz természetét születésétől fogva kényeztették El kell bánnod vele, Edward, jegyezd meg, amit mondok Hajóindulattal kezeled, összeesküvésekkel fog megfizetni neked.

– Talán – mondja, és felsóhajt. – Talán tanul belőle.

– Nem fog – jósolom. – Csak akkor leszel biztonságban tőle, ha már meghalt. Meg kell tenned, Edward. Csak azt kell eldöntened, mikor és hol.

Felkel, kinyújtózik, és az ágyhoz lép. – Hadd kísérjelek be az ágyadba, mielőtt visszavonulok a saját lakosztályomba. Boldog leszek, ha majd megszületik a baba, és újból együtt hálhatunk.

– Egy perc – felelem. Előrehajolok, és belenézek a parázsba. Vízi istennő örököse vagyok, sosem látok jól a lángokban; de a megcsillanó pernyében ki tudom venni George nyűgös arcát és mögötte valamit, egy magas épületet, sötét, akár egy útjelző tábla – a Towert. Számomra mindig is sötét épület, a halál lakhelye. Megvonom a vállam. Talán semmit sem jelent.

Felállok, az ágyamhoz lépek, bevackolom magam a takarók alá; Edward megfogja a kezem, és csókkal kíván jó éjszakát.

– Ejnye, te majd megfagysz – mondja meglepve. – Azt hittem, a tűz elég meleget ad.

– Utálom azt a helyet – vágom rá.

– Milyen helyet?

– A Towert. Gyűlölöm.

George bizalmasa, az áruló Burdett ártatlanságát hangoztatja a tyburni vesztőhelyen az őt kifütyülő tömeg előtt, és mindenképpen felakasztják; George azonban, mit sem tanulva embere halálából, dühösen ellovagol Londonból, bemasírozik a windsori kastélyba a király tanácsülésére, és Edward arcába kiáltva megismétli a szónoklatot.

– Az nem lehet! – mondom Anthonynak. Teljesen meg vagyok botránkozva.

– De bizony! De bizony! – Anthony fuldoklik a nevetéstől, miközben igyekszik leírni nekem a jelenetet a kastélybeli lakosztályomban; udvarhölgyeim a fogadószobában üldögélnek, Anthony meg én bebújtunk a különszobámba, hogy elmesélhesse a botrányos hírt. – Ott áll Edward, a puszta dühtől minimum hét láb magasra nőtt. Ott van a Királyi Államtanács, a tagjai teljesen megütközve néznek. Látnod kellett volna az arcukat; Thomas Stanley úgy eltátotta a száját, akár egy hal! Lionel öcsénk a mellén lógó keresztet markolászta rémületében. Jön George, harciasan közeledik a királyhoz, és elbömböli a szövegét, akár egy ripacs. A fele persze semmit sem ért, ők nem veszik észre, hogy George a vesztőhelyen elhangzottakat mondja fel emlékezetből, mint egy vándorszínész. Úgyhogy amikor odaér, hogy „Én egy öregember vagyok, tudós ember...”, mindenki tökéletesen összezavarodik.

Sikkantva felnevetek. – Ne, Anthony!

– Esküszöm neked, Edward és George kivételével egyikünk sem tudta, mi történik. Azután George zsarnoknak nevezte!

Nevetésem hirtelen elhal. – A tulajdon tanácsa előtt?

– Zsarnoknak és gyilkosnak.

– Ezt mondta neki?

– Igen. Bele az arcába. Miről beszélt? Warwick haláláról?

– Nem – mondom kurtán. – Valami rosszabbról.

– Lancaster Edwardról? Az ifjú hercegről?

Megrázom a fejem. – Az csata közben történt.

– Csak nem az öreg királyról?

– Sosem beszélünk róla. Soha.

– Nos, George most fog róla beszélni. Úgy fest, mint aki kész bármit kimondani. Tudod, hogy azt állítja, Edward még csak nem is a York-ház fia? Hogy Blaybourne-nak, az íjásznak a fattya? Hogy ő, George az igazi trónörökös?

Bólintok – Edwardnak el kell hallgattatnia. Ez így nem mehet tovább.

– Méghozzá azonnal el kell hallgattatnia – figyelmeztet Anthony. – Különben George az egész York-házzal együtt tönkretesz téged. Úgy van, ahogyan mondom. A házatok jelképének nem a fehér rózsának kellene lennie, hanem az örökkévalóság ősi jelének.

– Az örökkévalóságé? – ismétlem meg azt remélve, hogy valami vigasztalót fog mondani ebben a roppant sötét időszakban.

– Igen, az önmagát felfaló kígyó. A York fiúk tönkre fogják tenni egymást, egyik fivér a másikat, a nagybácsik elpusztítják az unokaöcsöket, az apák lefejeztetik a fiaikat. Olyan ház ez, amelyiknek vér kell, és ha nincs más ellenség, a sajátjukat ontják ki.

A hasamra teszem a kezem, mintha védelmezném a gyermeket, ne halljon ilyen sötét jóslatot. – Ne, Anthony. Ne mondj ilyeneket.

– Pedig igazak – mondja zordan. – A York-ház el fog bukni, akármit teszel te, vagy teszek én, mert önmagukat fogják felfalni.

Bevonulok elsötétített hálószobámba a szülést megelőző hat hétre, és elintézetlenül hagyom az ügyet. Edward nem tudja kitalálni, mit lehetne tenni. Az áruló fivér nem újdonság Angliában, ebben a családban sem, de Edward számára gyötrelmet jelent. – Tedd félre addig, amíg kijövök – mondom neki szobám küszöbén. – Talán jobb belátásra tér, és a bocsánatodért fog könyörögni. Majd eldöntjük, amikor kijövök.

– Te pedig légy bátor. – Bepillant mögém a homályos szobába, amelyet bemelegít a kis kandalló, falai üresen állnak, mivel minden képet leszednek, amely hatással lehet a megszületésre váró csecsemőre. Előrehajol. – Majd meglátogatlak – suttogja.

Elmosolyodom. Edward mindig fittyet hány arra az intézkedésre, amely kitiltja a férfiakat a szülőszobából. – Hozzál nekem bort és nyalánkságot – nevezem meg a két tiltott ételt.

– Csak ha édesen csókolsz meg.

– Ejnye, Edward!

– Akkor amint kijössz.

Hátralép, és az udvar előtt szertartásosan minden jót kíván nekem. Meghajol felém, én pukedlizem neki, azután hátralépek, és becsukják az ajtót a mosolygó udvaroncok előtt, és magam maradok a dajkákkal a kis lakosztályban, és nincs más dolgom, mint várni, hogy megérkezzen az új baba.

Hosszú és nehéz a szülésem, amelynek végén világra jön a kincs: egy kisfiú. Aranyos York fiúcska, a haja gyér szőke, a szeme olyan kék, mint a vörösbegy tojása. Kicsi és könnyű, és amikor a karomba teszik, hirtelen belém hasít a félelem, mert olyan picikének tűnik.

– Majd megnő – nyugtatgat a bába. – A piciny babák gyorsan nőnek.

Mosolygok, megérintem miniatűr kezecskéjét, és nézem, ahogyan elfordítja a fejét és összeszorítja a száját.

Magam etetem az első tíz napban, azután pedig van egy nagydarab szoptatós dajkánk, aki bejön és gyengéden elveszi tőlem. Amikor látom, ahogy elhelyezkedik az alacsony széken és biztos mozdulattal a mellére vonja a kicsit, biztosra veszem, hogy gondját fogja viselni. A George nevet kapja a keresztségben, miként azt hűtlen nagybátyjának megígértük; én részt veszek a szülés utáni templomi avatáson, és amikor kijövök elsötétített szülőszobámból az augusztus közepi ragyogó napsütésbe, azt látom, hogy távollétemben az új szajha, Elizabeth Shore csaknem udvarom királynője lett. A király felhagyott a tivornyákkal és a londoni bordélyházak látogatásával. Vett a nőnek egy házat a westminsteri palota közelében. Vele étkezik, és vele hál. Élvezi a társaságát, és az udvar tudja ezt.

– Ma este elmegy – mondom gyorsan Edwardnak, amikor arannyal hímzett skarlátvörös köntösében tündökölve bejön a lakosztályomba.

– Kicsoda? – kérdezi szelíden, egy pohár bort kortyolgatva a kandallóm mellett; nincs férj, ki nála ártatlanabb. Int egyet, és a szolgák kisurrannak a szobából, jól tudván, hogy vihar készülődik.

– A Shore nő – felelem minden teketória nélkül. – Eszedbe sem jutott, hogy valaki ezzel a pletykával üdvözöl, alighogy kiteszem a lábam a szülőszobából? Kész csoda, hogy ilyen sokáig féken tartották a nyelvüket. Még ki sem léptem a kápolna ajtaján, már ott lökdösték egymást, hogy sietve elmeséljék. Margaret Beaufort különösen részvétteljes volt.

Kuncog. – Bocsáss meg. Nem tudtam, hogy a viselt dolgaim ilyen nagy érdeklődést váltanak ki.

Nem szólok semmit erre a hazugságra. Csak várok.

– Ó, szerelmem, olyan sokáig tartott – mondja. – Tudom, hogy a szülőszobában voltál, azután eljött a vajúdásod ideje, és a szívem ott volt nálad, egy férfinak azonban meleg ágyra van szüksége.

– Most már viszont kijöttem a szülőszobából – vágok vissza talpraesetten. – Neked pedig jeges lesz az ágyad: zúzmara lesz a párnád és hó a takaród, ha nem tűnik el holnap reggelre.

Kinyújtja felém a kezét, és odaállok mellé. Amikor lehajolok, hogy megcsókoljam a nyakát, az ismerős érintés és bőre illata azonnal elborít.

– Mondd, hogy nem vagy rám mérges, édesem – suttogja, a hangja csillapító turbékolás.

– Tudod, hogy az vagyok.

– Akkor mondd, hogy megbocsátasz.

– Tudod, hogy mindig így van.

– Akkor mondd azt, hogy együtt térhetünk ágyba, és újra boldogok lehetünk. Nagyon ügyes voltál, hogy egy újabb fiúval ajándékoztál meg bennünket. Olyan nagy öröm, amikor dundin épp visszatérsz hozzám. Rettentően vágyom rád. Mondd, hogy boldogok lehetünk.

– Nem. Te mondj meg valamit.

Keze lecsusszan a karomon, és a könyökömön köröz a hálóköntösöm alatt. Mint mindig, érintése olyan meghitt, akár a szeretkezés. – Bármit. Mit szeretnél hallani?

– Azt, hogy holnapra eltűnik a nő.

– Úgy lesz – sóhajtja. – De tudod, ha csak egyszer is találkoznál vele, megkedvelnéd. Jókedvű fiatal nő, nagyon olvasott és élénk Remek társaság. És az egyik legédesebb természetű lány, akivel valaha találkoztam.

– Holnapra eltűnik – ismétlem meg, nem véve tudomást Elizabeth Shore bájairól; ugyan már, mintha érdekelne, hogy olvasott teremtés-e. Mintha Edwardot érdekelné. Mintha képes lenne megállapítani az igazságot egy nővel kapcsolatban. Úgy hajkurássza a nőket, ahogyan egy begerjedt kutya veti magát a tüzelő szuka után. Megesküszöm rá, hogy általában fogalma sincs róla, mennyire olvasottak, vagy hogy milyen a vérmérsékletük.

– Első dolgom lesz, drágám. Az első dolgom.

1477. nyár

Júniusban Edward letartóztatja George-ot felségárulás vádjával, és a tanács elé citálja. Csak én tudom, milyen fájdalmas volt férjemnek azzal vádolni az öccsét, hogy a halálát kívánva összeesküvést szőtt. Mindenki más elől elrejtette bánatát és szégyenét. A Királyi Államtanács ülésén nem hoznak fel bizonyítékokat; nincs szükség rájuk. A király maga jelenti be a felségárulás megtörténtét, és egy ilyen vád esetén senki sem vitatkozhat vele. És csakugyan, nem akad senki, akinek George ne kapta volna el a kabátujj át valamely sötét folyosón, miközben tébolyodott gyanúit sugdosta az illető fülébe. Nincs senki, aki ne hallott volna előléptetési ígéretet, ha hajlandó fellépni Edward ellen. Nincs senki, aki ne látta volna, amint George visszautasít minden olyan ételt, amely bármelyik konyhában az én rendelkezésemre készült, vagy amint sót szór át a válla fölött, mielőtt leül az asztalunkhoz vacsorázni, vagy ökölbe szorítja a kezét a boszorkányság elleni védekezés jeléül, amikor arra járok. Nincs senki, aki ne tudná, hogy George mindent elkövetett, azt kivéve, hogy megírja a tulajdon felségárulási vádiratát és aláírja a vallomását. Azt azonban egyikük sem tudja, mit akar tenni Edward ez ügyben. Bűnösnek találják George-ot felségárulásban, de nem szabnak ki büntetést. Egyikük sem tudja, meddig fog elmenni a király az öccsével szemben, akit még mindig szeret.

1477. tél

A karácsonyt Westminsterben ünnepeljük, de furcsa karácsony ez, mert George, Clarence herceg hiányzik az ebédlőbeli helyéről, az anyjának pedig csak úgy villámlik a szeme. George felségárulás vádjával a Towerben ül, kellőképpen kiszolgálva, etetve és itatva – efelől nincs kétségem –, névrokona azonban a gyerekszobánkban van, neki velünk van a méltó helye. Körülvesz az összes gyermekem, aminél nagyobb örömöt nem is kívánhatnék: Edward hazajött Ludlow-ból, Richard vele tartott, Thomas visszatért a burgundiai udvarba tett látogatásából, a többi gyermek egészséges és erős, az új kisbaba, George pedig a gyerekszobában van.

Januárban akkora esküvői ünnepséget tartunk, amilyet még nem látott Anglia, amikor az én kis Richardomat eljegyezzük az örökösnővel, Anne Mowbrayjel. Esküvői lakomájukon gyönyörű miniatűr ruhácskáikban felemelik az asztalra a négyéves herceget és a kislányt, és ők úgy fogják egymás kezét, mint két kis játékbaba. Külön fognak élni, amíg házasulandó korba nem érnek, de nagy dolog, hogy ekkora vagyont tudtunk biztosítani a fiamnak; ő lesz a leggazdagabb herceg, akit Anglia eddig látott.

Vízkereszt után azonban Edward eljön hozzám, és azt mondja, a Királyi Államtanács sürgeti, hogy hozzon végső döntést George öccse sorsáról.

– És mi a véleményed? – kérdezem. Rossz előérzetem van. Az én három York fiamra gondolok: a másik Edwardra, Richardra és George-ra. Mi lesz, ha ők is úgy egymás ellen fordulnak, mint ezek?

– Azt hiszem, előre kell lépnem – mondja szomorúan. – A felségárulás büntetése a halál. Nincs más választásom.

1478. tavasz

– Álmodban sem juthat eszedbe, hogy kivégeztesd. – Edward anyja beviharzik mellettem a fia magánlakosztályába, hogy sietve beszéljen vele.

Felállok, és a legkisebb pukedlivel söpröm előtte a padlót. – Fenséges anyám – üdvözlöm.

– Anyám, nem tudom, mit kellene tennem. – Edward fél térdre ereszkedik az áldásáért, az anyja pedig szórakozottan, gépiesen helyezi kezét fia fejére. Nincs benne gyengédség Edward iránt; George-on kívül senki másra nem gondol. Aprót pukedlizik előttem, és visszafordul Edwardhoz.

– A testvéred. Ezt ne felejtsd el.

Edward vállat von, arca merő boldogtalanság.

– Voltaképpen ő maga állítja, hogy nem az – mutatok rá. – George azt állítja, hogy Edward csupán a féltestvére, mivel szerinte Edward önnek az egyik angol íjászától született fattya. Önnek ugyanúgy a becsületébe gázol, mint nekünk. Nagylelkűen szórja a rágalmait. Egyikünket sem hagyja ki a hamis vádaskodásaiból. Engem boszorkánynak nevez, önt viszont szajhának.

– Nem hiszem, hogy ilyesmit mond – jelenti ki határozottan a hercegné.

– De igen, anyám – feleli Edward. – És engem meg Elizabethet is sértegeti.

Az anyja úgy néz, mintha ez nem is lenne olyan nagy baj.

– Tönkreteszi a York-házat a rágalmaival – szögezem le. – És egy varázslót alkalmazott, hogy balvégzetet hozzon a királyra.

– Az öcséd; meg kell bocsátanod neki – közli Edwarddal.

– Áruló; meg kell halnia – mondom kertelés nélkül. – Hogyan másként? Megbocsátható halálos összeesküvést szőni a király ellen? Akkor miért nem a legyőzött Lancasterház követi el? Miért nem a Franciaországból érkezett kémek? Miért nem holmi országúti söpredék jön késsel a legnagyszerűbb fia ellen?

– George csalódott – próbálja befolyásolni Edwardot a hercegné, rólam tudomást sem véve. – Ha engedted volna, hogy elvegye azt a burgundiai lányt, ahogyan szerette volna, vagy azt a skót hercegnőt, erre nem került volna sor.

– Nem tudtam megbízni benne – mondja Edward egyszerűen. – Anyám, nincs afelől kétségem, hogy ha lenne saját királysága, lerohanná az enyémet. Ha lenne vagyona, csak hadsereg gyűjtésére használná, hogy elvegye a trónomat.

– Nagyságra született – mondja a hercegné.

– Harmadik fiúnak született – szögezi le Edward; végre erőt vesz magán, hogy megmondja az igazságot. – Csak akkor uralkodhat Angliában, ha én meghalok, és a fiam és örökösöm is meghal, utána pedig a második fiam, Richard és a legkisebb fiam, George is. Jobban szeretnéd ezt, anyám? Az én halálomat és három drága fiamét kívánod? Ennyire részrehajló vagy George-dzsal? Te is rosszat akarsz nekem, akárcsak a felbérelt varázslója? Megparancsolnád, hogy tegyenek csiszolt üveget a húsételembe és gyűszűvirágport a boromba?

– Nem – feleli az anyja. – Nem, dehogy. Apád fia és örököse vagy, és elnyerted a trónt. A fiadnak kell követnie téged. De George az én fiam. Részvéttel vagyok iránta.

Edward összeszorítja a fogát, nehogy meggondolatlanul válaszoljon; a kandalló felé fordul és némán áll, válla meggörnyed. Csendben várunk, míg végül a király megszólal: – Csak annyit tehetek érte, hogy hagyom, ő válassza meg a halála módját. Meg kell halnia, de ha francia kardforgatót akar, hívatok egyet. Nem kell, hogy a bakó vegye a fejét. Lehet méreg is, ha azt akarja; beveheti, amikor egymaga van. Lehet egy tőr a vacsoraasztalán, és megteheti saját maga. És nem a nyilvánosság előtt zajlik: nem lesz tömeg, még tanúk sem. Végbemehet a towerbeli szobájában, ha úgy kívánja. Lefekhet, és felvághatja az ereit. A papon kívül nem lehet ott senki, ha úgy kívánja.

Az anyja levegő után kapkod. Nem erre számított. Mozdulatlanul figyelem mindkettőjüket. Nem hittem volna, hogy Edward ilyen messzire megy.

Ránéz anyja lesújtott arcára. – Sajnállak a veszteségedért, anyám.

A hercegné arca hófehér. – Meg fogsz bocsátani neki.

– Magad is láthatod, hogy nem tehetem.

– Megparancsolom. Az anyád vagyok Engedelmeskedni fogsz.

– Én vagyok a király. Nem szállhat velem szembe. Meg kell halnia.

A hercegné nekem támad. – Ez a te műved!

Széttárom a kezem. – George saját magát ölte meg, fenséges anyám. Nem hibáztathat sem engem, sem Edwardot. George nem hagy választást a királynak. Uralmunk árulója, és veszélyt jelent ránk és a gyermekeinkre nézve. Fenséged tudja jól, hogyan kell eljárni a trónkövetelőkkel szemben. Ez a York-ház módszere.

Elnémul. Az ablakhoz megy, fejét a vastag üvegnek támasztja. Nézem a hátát, válla merevségét, és azon tűnődöm, milyen érzés lehet tudni, hogy a fia meg fog halni. Egykor beígértem neki annak az anyának a fájdalmát, aki tudja, hogy elveszítette a fiát. Most látom is.

– Nem tudom elviselni – mondja bánattól eltorzult hangon. – Ő a fiam, a legdrágább fiam. Hogyan veheted el tőlem? Inkább haltam volna meg magam, mintsem megérjem ezt a napot. Ő az én George-om, a legdrágább fiam. Nem hiszem el, hogy a halálba küldöd!

– Sajnálom – mondja Edward zordan. – De nem látok más kiutat ebből, csak a halálát.

– Ő választhatja meg a módját? – akarja biztosan tudni a hercegné. – Nem adod át a bakónak?

– Ő választhatja meg a módját, de meg kell halnia – szögezi le Edward. – Világossá tette, hogy vagy ő, vagy én. Persze hogy meg kell halnia.

Az anyja szó nélkül megfordul, és kimegy a szobából. Egy pillanatra, de csupán egyetlen pillanatra sajnálatot érzek iránta.

George, a bolond, bolond halált választ.

– Azt akarja, fojtsák egy hordó borba. – Anthony öcsém a Király Államtanács üléséről jövet a gyerekszobában talál rám, a hintaszékben ülök, karomban kisbabámmal, George-dzsal, és azt kívánom, bár lenne már vége az egésznek, és kis hercegem névrokona ne lenne többé.

– Viccelni próbálsz?

– Nem, szerintem ő próbál viccelni.

– Hogy érti ezt?

– Gondolom úgy, ahogyan mondja. Azt akarja, fojtsák egy hordó borba.

– Csakugyan ezt mondta? Komolyan is gondolja?

– Most jövök a Királyi Államtanácsból. Ha már meg kell halnia, borba akar fulladni.

– Egy iszákos halála – mondom, utálkozva a gondolattól.

– Azt hiszem, ezzel akarja megtréfálni a bátyját.

A vállamra emelem a babámat, és megsimogatom a hátát, mintha meg akarnám óvni a világ kegyetlenségétől.

– El tudom képzelni rosszabb módját is a halálnak – jegyzi meg Anthony.

– Én pedig jobbat is el tudok képzelni. Inkább akasztatnám fel magam, mint hogy borba nyomjanak.

Megvonja a vállát. – Talán azt hiszi, gúnyt űzhet Edwardból és a halálbüntetésből. Talán azt hiszi, rákényszeríti Edwardot, inkább bocsásson meg neki, mint hogy elősegíti ezt a részegesnek való halált. Talán azt hiszi, az egyház majd tiltakozik és elhalasztatja a kivégzést, ő pedig megússza.

– Ezúttal nem – szögezem le. – Vége a korhelyszerencséjének; juthat neki akár részeges vég is. Hol fogják végrehajtani?

– A szobájában, a Towerben.

Megborzongok – Isten bocsásson meg neki – mondom halkan. – Szörnyű módja ez a halálnak.

A bakó végzi el, bárdját letámasztja, de arcán viseli fekete maszkját. Nagydarab férfi, erős, nagy kezekkel, és magával viszi a segédjét. Ketten gurítják be a hordó malváziabort George szobájába, és George, a bolondja, tréfálkozik rajta és tágra nyitott szájjal nevet, mintha máris levegő után kapkodna, miközben arca elfehéredik a félelemtől.

Felemelik a hordó tetejét és keresnek egy dobozt, amelyre George felállhat, hogy a hordó fölé hajolva megláthassa rémült arcát, amely visszatükröződik a bor ki-kiloccsanó felszínén. A szesz szaga betölti a szobát. George úgy motyog áment a pap imáira, mintha nem is tudná, mit hall.

Lehajtja fejét a bor rubinvörös felszínére, mintha az a tőke lenne, és nagy kortyokat szürcsöl belőle, mintha így elinná a veszélyt, azután hozzájárulása jeléül kilöki a kezét, a két férfi pedig megragadja a fejét, és a hajánál meg a gallérjánál fogva a felszín alá nyomják; félig felemelik a földről, lába úgy rugdalózik, mintha úszna, és a bor a földre loccsan, ahogy tekeregve menekülni próbál. A bor zubog a lábuk körül, amint a levegő nagy, öklendező kiáltásokkal kibugyborékol belőle. A pap hátralép a piros pocsolyától és tovább olvassa az utolsó liturgiákat, hangja állhatatos és tiszteletteljes, miközben a két hóhér mélyen a hordóban tartja a legostobább York fiú csapkodó fejét, míg végül a lába elernyed, nincs több légbuborék, és a szoba úgy bűzlik, akár egy régi söntés.

Aznap éjjel éjfélkor felkelek a westminsteri palotabeli ágyamból, és az öltözőszobámba megyek. A szőrmés szekrényem tetején van egy kis doboz a személyes holmimmal. Kinyitom. Benne van egy régi ezüstmedalion, úgy elhomályosította a kor, hogy már ébenfekete. Kinyitom a reteszt, és ott van egy régi papírdarab, amelyet apám levelének aljából szakítottam le. Rajta vérrel, az én véremmel írva a név: George, Clarence herceg. Ujjaimmal összesodrom a papírt és bedobom a parázs közé, és nézem, ahogyan összecsavarodik a hamu melegétől, azután hirtelen lángra kap.

– Menj hát – mondom, amint George neve füstté válik, és beteljesedett rajta az átkom. – De légy te az utolsó York, aki a londoni Towerben leli halálát. Legyen ezzel vége, amiképp megígértem anyámnak, hogy így lesz. Fejeződjön itt be.

Bár eszembe jutott volna, ahogy tanította, hogy könnyebb szabadjára engedni a gonoszt, mint visszahívni. A szelet minden bolond fel tudja korbácsolni, de ki tudhatja, hol fog fújni, és mikor áll el?

1478. nyár

Megkérem Edward és Sir Richard Grey fiaimat, meg Anthony öcsémet, jöjjenek a magánlakosztályomba, hogy búcsút vehessek tőlük. Nem bírom elviselni, hogy nyilvánosan engedjem el őket. Nem akarom, hogy mások sírni lássanak, amikor elmennek. Lehajolok, hogy szorosan magamhoz öleljem Edwardot, mintha sosem akarnék elválni tőle, ő pedig rám néz meleg barna szemével, kicsiny kezébe fogja az arcomat, és azt mondja: – Ne sírj, mama. Nincs miért sírni. Karácsonykor újból eljövök. És te is meglátogathatsz bennünket Ludlow-ban, tudod jól.

– Tudom – felelem.

– És ha elhozod George-ot, megtanítom lovagolni – ígéri. – A kis Richardot pedig rám bízhatod, tudod.

– Tudom. – Próbálok érthetően beszélni, de hangom könnyekbe fullad.

Richard átöleli a derekamat. Már olyan magas, mint én, kész fiatalember. – Vigyázni fogok rá – nyugtatgat. – Meg kell látogatnod bennünket. Hozd el az összes testvéremet. Gyertek el nyárra.

– Úgy lesz, úgy lesz – mondom, és Anthony öcsémhez fordulok.

– Bízzál bennünk, hogy vigyázunk magunkra – mondja, mielőtt még elkezdhetném sorolni, mi mindentől félek. – És épségben fogom jövőre hazahozni. És nem hagyom el, még Jeruzsálem kedvéért sem. Nem hagyom el, amíg ő nem parancsolja azt, hogy menjek. Rendben?

Bólintok, s igyekszem szétpislogni a könnyeimet. Van valami, ami zavar a gondolatban, hogy Edward elengedje magától Anthonyt. Mintha egy árnyék ereszkedett volna ránk. – Nem tudom, miért, de mindig annyira félek, amikor búcsút kell vennem hármatoktól. – Alig bírom elviselni, hogy elengedjem.

– Az életemmel fogom oltalmazni – ígéri Anthony. – Éppolyan drága számomra, mint az élet. Semmi baj nem éri, amíg a gondjaimra van bízva. Erre szavamat adom.

Meghajol, és az ajtó felé fordul. Mellette Edward ugyanolyan kecsesen mozdul, mintha a tükörképe lenne. Richard fiam öklét a mellére teszi tisztelgésül, ami azt jelenti: „Szeretlek”.

– Légy boldog – mondja Anthony. – Vigyázok a fiaid épségére.

És ezzel elmennek.

1479. tavasz

Kisfiam, George, ez a mindig is törékeny gyermek, gyengülni kezd, mielőtt eléri a második születésnapját. Az orvosok nem tudnak semmit, a gyermekszoba udvarhölgyei azt javasolják, hogy csak zabkásával és tejjel tápláljuk óránként. Megpróbáljuk, de csak nem erősödik meg.

Elizabeth, tizenhárom éves nővére mindennap játszik vele, megfogja a kis kezét, és segít neki járni vékonyka lábain, minden egyes elfogyasztott falatnyi ételéhez más-más történetet talál ki neki. De még ő is látja, hogy kisöccse nem gyarapodik. Nem növekszik, és kicsiny karocskái meg lábacskái olyanok, akár a pálcikák.

– Hozassunk orvost Spanyolországból? – kérdezi Edward. – Anthony mindig azt mondja, hogy a mórok a legbölcsebb emberek.

Az arca kimerült az aggodalomtól és szomorúságtól, amit ezért a drága kisfiáért érez. – Bárhonnan idehívhatsz bárkit, akit csak akarsz – mondja. – De Elizabeth, szerelmem, gyűjts bátorságot. Törékeny kisfiú, és nagyon apró baba volt. Már az is szép, hogy eddig közöttünk tudtad tartani.

– Ne mondd ezt – rázom a fejem. – Jobban lesz. Eljön a tavasz, utána a nyár. Nyáron bizonnyal jobban lesz.

Órákat töltök a gyerekszobában, kisfiammal az ölemben, zabkását csöpögtetek a kis szájába, mellét a fülemhez tartom, hogy halljam szíve gyenge dobogását.

Azt mondják, áldottak vagyunk, hogy van két erős fiunk: a Yorkok trónjának öröklése biztos. Semmit sem felelek ezeknek a bolondoknak. Kisfiamat nem a Yorkok érdekében ápolom, hanem szeretetből. Nem azért akarom a gyarapodását, hogy herceg legyen. Azt szeretném, ha erős fiúvá cseperedne.

Ő az én pici fiam. Nem bírom elviselni, hogy elveszítsem, ahogyan a nővérét is elveszítettem. Nem bírom elviselni, hogy meghaljon a karomban, miként a kislányom halt meg anyám karjában, és együtt mentek el. Gyakran felkeresem napközben a gyerekszobát, sőt még éjszaka is átjövök, hogy nézzem, ahogyan alszik, és biztosan tudom, hogy nem lesz erősebb.

Egy márciusi napon az ölemben alszik; a széken ülve ringatom, és öntudatlanul egy kis dalt dúdolok neki: egy burgundiai altatódalt, amelyre félig-meddig emlékszem gyermekkoromból.

A dal véget ér, és csönd támad. Még mindig hintázom a széken, és minden csöndes. Fülemet kis mellkasára tapasztom, hogy halljam a szívverését, de nem hallom. Arcomat az orrához, a szájához tartom, hogy érezzem lehelete melegét. Nem rezdül lélegzet. Még mindig meleg és puha a karomban, meleg és puha, akár egy kismadár. De George eltávozott. Elveszítettem a fiam.

Újra hallom az altatódalt, halkan szól, olyan halkan, akár a szél, és tudom, hogy immár Meluzina ringatja, és kicsi George-om elment. Elveszítettem a fiam.

Azt mondják, még mindig megvan Edward fiam, és szerencsés vagyok, hiszen csinos nyolcéves fiam nagyon erős és szépen cseperedik. Azt mondják, örüljek Richardnak, ötéves öccsének. Mosolygok, mert mindkét fiamnak örülök De ez akkor sem változtat azon, hogy elveszítettem George-ot, kék szemű, szőke tincsű kicsi George-omat.

Öt hónappal később a szülőszobában várom újabb gyermekem világra jöttét. Nem számítok fiúra, nem képzelem, hogy egyik gyermek helyettesítheti a másikat. De a kis Catherine épp jókor érkezik, hogy megvigasztaljon bennünket, és újra York hercegnő ring a bölcsőben, és a York gyerekszobában nagy a nyüzsgés, mint mindig. Egy évvel később újabb babám születik, az én kis Bridgetem.

– Azt hiszem, ő az utolsó babánk – mondom sajnálkozva Edwardnak, amikor kijövök a szülőszobából.

Attól tartottam, meg fogja jegyezni, hogy öregszem. Ehelyett azonban rám mosolyog, mintha még mindig ifjú szerelmesek lennénk, és megcsókolja a kezem. – Egyetlen férfi sem kérhetett volna többet – mondja kedvesen. – És nincs királyné, aki többet szült volna. Nagy családdal ajándékoztál meg, szerelmem. És örülök, hogy ez lesz az utolsó gyerekünk.

– Nem szeretnél még egy fiút?

Megrázza a fejét. – A gyönyörért akarlak magamévá tenni, és vágyam kielégítésére akarlak a karomban tartani. Azt akarom, hogy tudd, a csókodra vágyom, nem újabb trónörökösre. Tudhatod, hogy önmagadért szeretlek, amikor az ágyadba jövök, nem azért, hogy a Yorkok tenyészkancája légy.

Hátrabillentem a fejem, és félig lehunyt szempillám alól nézek rá. – Arra gondolsz, hogy szerelemből hálj velem, és nem a gyermekáldásért? Nem bűn ez?

Átöleli a derekamat, és tenyerébe fogja a mellemet. – Gondom lesz rá, hogy nagyon is bűnös legyen – ígéri.

1483. április

Az idő az évszakhoz nem illően hideg, és emelkedik a folyók szintje. Westminsterben tartjuk a húsvéti lakomát, és én az ablakomból nézem a folyó dagadását és sebes folyását, s Edward fiamra gondolok, aki a duzzadó Severn folyó túloldalán van, távol tőlem. Olyan érzés, mintha Anglia az egymást keresztező vízi utak, tavak, patakok és folyók országa lenne. Meluzina bizonyára mindenütt ott van; ez az ország az ő elemében jött létre.

Férj uramnak, Edwardnak, a szárazföldi embernek az a hóbortja, hogy horgászni megy; egész napra elvonul, és csuromvizesen, de jókedvűen tér haza. Ragaszkodik hozzá, hogy azt a lazacot együk meg vacsorára, amelyet ő fogott a folyóban, és az étket vállra emelve, fanfár kíséretében hozzák be az ebédlőbe: királyi fogás.

Aznap éjszaka belázasodik, én pedig korholom, amiért vizes lett és megfázott, mintha még mindig kisfiú lenne, és így kockára tehetné az egészségét. Másnapra rosszabbodik az állapota; felkel ugyan egy kis időre, de azután visszafekszik az ágyba: túlságosan fáradt. Másnap a doktor azt mondja, meg kellene köpölyözni, Edward pedig esküdözik, hogy nem nyúlhatnak hozzá. Azt mondom az orvosoknak, hogy úgy kell lennie, ahogyan a király akarja, de bemegyek a szobájába, amikor alszik, és felhevült arcát nézve igyekszem megnyugtatni magam, hogy ez csak egy múló betegség. Nem pestis vagy súlyos láz. Erős férfi, jó egészségnek örvend. Ha meg is hűl, egy hét alatt lerázza magáról a bajt.

Nem javul az állapota. És most szorító hasfájásokra és szörnyű hőhullámokra kezd panaszkodni. Egy hét múlva az egész udvar fél, és engem néma rémület tölt el. Az orvosok hasznavehetetlenek: azt sem tudják, mi baja; nem tudják, mi okozta a lázát; nem tudják, mi lenne a gyógymódja. Semmit sem tud lenyelni. Kihány mindent, amit megeszik, és úgy küzd a hasában dúló fájdalommal, mintha egy újabb háború lenne. A szobájában virrasztok, Elizabeth lányom ott van mellettem, két tudós asszonnyal együtt ápoljuk, akikben megbízom. Hastings, gyermekkori barátja és minden vállalkozásában – köztük a rémesen ostoba horgászkirándulásban is – társa a külső szobában virraszt. A Shore szajha, mesélik, bevette magát a westminsteri apátság oltára elé, és ott tölti térden állva a napjait a félelemtől remegve a férfiért, akit szeret.

– Hadd lássam – esdekel William Hastings.

Fagyos arccal fordulok feléje. – Nem. Beteg. Nincs szüksége kurvázó, tivornyázó vagy hazárdjátékot játszó cimborákra. Vagyis nincs szüksége önre. Ön és az önhöz hasonlók tették tönkre az egészségét. Most én ápolom, amíg egészséges nem lesz, és amikor már jól lesz, ha rajtam múlik, nem találkozik önnel többet.

– Engedje látnom – kéri. Nem is védekezik haragom ellen. – Csak annyit kérek, hogy láthassam. Nem bírom elviselni, hogy ne lássam.

– Várjon itt kint, akár egy kutya – mondom könyörtelenül. – Vagy menjen vissza a Shore szajhához, és mondja meg neki, hogy most már lehet az ön ágyasa, mivel a király mindkettőjükkel végzett.

– Várok – jelenti ki. – Hívatni fog. Látni akar majd. Tudja, hogy itt vagyok és várom, hogy láthassam. Tudja, hogy idekint vagyok.

Elmegyek mellette a király hálószobájához, és becsukom az ajtót, hogy egy pillantást se vethessen a szeretett férfira, amint levegőért kapkod nagy, baldachinos ágyában.

Edward felnéz, amikor bemegyek. – Elizabeth.

Odamegyek hozzá, és megfogom a kezét. – Tessék, szerelmem.

– Emlékszel, amikor hazajöttem hozzád és elmeséltem, hogy féltem?

– Emlékszem.

– Most megint félek.

– Rendbe fogsz jönni – suttogom biztatóan. – Rendbe fogsz jönni, férj uram.

Bólint, és egy pillanatra lehunyja a szemét. – Hastings odakint van?

– Nincs.

Elmosolyodik. – Látni akarom.

– Most nem. – Megsimogatom a fejét. Tűzforró. Fogok egy törülközőt, átitatom levendulás vízzel, és gyengéden lemosom az arcát. – Még nem vagy elég erős, hogy bárkivel is találkozz.

– Elizabeth, hozd ide, és hozd ide a Királyi Államtanács valamennyi tagját, akik a palotában vannak. Küldj el Richard öcsémért.

Egy pillanatig azt hiszem, elkaptam a betegségét, mert a hasam fájdalmasan összerándul; azután rájövök, hogy a fájdalom teszi. – Nem kell, hogy idejöjjenek, Edward. Mindössze pihenésre van szükséged, hogy megerősödj.

– Hozd ide őket – mondja.

Megfordulok, sürgetően odaszólok az ápolónőnek, ő pedig az ajtóhoz szalad, és szól az őrnek. Futótűzként terjed a hír, hogy a király magához hívatta a tanácsadóit, és ebből mindenki tudja, hogy bizonyára haldoklik. Az ablakhoz megyek, és háttal állok a folyó nyújtotta látványnak. Nem akarom látni a vizet; nem akarom látni, amint megcsillan a hableány farokuszonyán; nem akarom hallani Meluzina énekét, amellyel egy halálra figyelmeztet. A lordok egyenként vonulnak be a szobába: Stanley, Norfolk, Hastings, Thomas Bouchier bíboros, a fivéreim, a kuzinjaim, a sógoraim és mások, féltucatnyian; a királyság nagyjai, férfiak, akik a legelső kihívások napjaitól fogva a férjemmel tartottak, vagy az olyanok, mint Stanley, akik mindig ügyesen a győztes oldalra álltak Megkövült arccal nézek rájuk, ők pedig zord ábrázattal hajtanak előttem fejet.

Az asszonyok feltámasztották Edward hátát, hogy láthassa a tanácsát. Hastings szeme megtelik könnyel, arcát eltorzítja a fájdalom. Edward kinyújtja feléje a kezét, és úgy kapaszkodnak egymásba, mintha Hastings tartaná életben.

– Félek, már nincs sok hátra – mondja Edward. Hangja reszelős suttogás.

– Ne – suttogja Hastings. – Ne mondd ezt. Ne.

Edward elfordítja a fejét, és valamennyiükhöz beszél. – Egy fiatal fiút hagyok hátra. Azt reméltem, láthatom majd férfivá érni. Azt reméltem, egy férfit hagyok hátra királyotokul. Most azonban rátok kell bíznom, hogy viseljétek gondját a fiamnak.

A szám elé kapom az öklömet, hogy ne zokogjak fel. – Nem – mondom.

– Hastings – szólítja Edward.

– Uram.

– És ti, többiek, és Elizabeth, királyném.

Az ágyához lépek, megfogja a kezem, összekapcsolja Hastingsével, mintha összeadna bennünket. – Együtt kell működnötök. El kell felejtenetek a köztetek lévő ellenségeskedést, a vetélkedést, a gyűlölködést. Rengeteg nézeteltérést kell rendeznetek; mindkettőtöknek vannak sérelmei, amelyekről nem tudtok megfeledkezni. Pedig el kell ezeket felejtenetek Egységre kell lépnetek, hogy épségben megtartsátok a fiamat és gondoskodjatok róla, hogy trónra léphessen. Ezt kérem, ezt követelem tőletek a halálos ágyamon. Megteszitek?

Arra a sok évre gondolok, amelyek során gyűlöltem Hastingst, Edward legkedvesebb barátját és társát, partnerét a tivornyázásokban és a szajhák hajkurászásában, a barátot, aki az oldalán vett részt a csatákban. Visszaemlékszem, mennyire megvetett Sir William Hastings a legelső pillanattól fogva, mennyire lenézett magas lován ülve, amikor ott álltam az út szélén, mennyire ellenezte a családom felemelkedését, újra meg újra unszolva a királyt, hogy más tanácsadókra hallgasson és más barátok szolgálatait vegye igénybe. Látom, ahogyan rám néz, és bár arcán ömlenek a könnyek, a szeme kemény. Arra gondol, hogy ott álltam az út szélén, és bűbájt bocsátottam egy fiatal fiúra, hogy tönkretegyem. Sosem fogja megérteni, mi történt azon a napon egy fiatalember és egy fiatal nő között. Varázslat volt, amelynek a neve: szerelem.

– Együtt fogok működni Hastingsszel a fiam biztonsága érdekében – ígérem. – Kegyelmetek mindegyikével együtt fogok működni, és elfelejtek minden rosszat, hogy fiamat baj nélkül a trónra ültethessük.

– Én is – mondja Hastings, és aztán valamennyien kimondják, egyik a másik után. – Én is.

– Én is.

– Richard öcsém legyen a gyámja – folytatja Edward. Összerándulok, és elhúznám a kezem, de Hastings erősen megmarkolja. – Ahogy óhajtja, felség – mondja, s kemény pillantást vet rám. Tudja, hogy neheztelek Richardra és arra az északi hatalomra, amelynek parancsolhat.

– Anthony, a fivérem – ösztökélem suttogva a királyt.

– Nem – makacskodik Edward. – Richard, Gloucester herceg legyen a gyámja és a birodalom régense, amíg Edward herceg el nem foglalja a trónját.

– Nem – suttogom. Ha egyedül lehetnék a királlyal, elmondhatnám neki, hogy ha Anthony lenne a régens, mi, Riversek biztonságban tudnánk tartani az országot. Nem akarom, hogy Richard veszélyeztesse a hatalmamat. Azt akarom, hogy a fiamat az én családom vegye körül. Egyetlen York rokont sem akarok látni abban az új kormányban, amelyet a fiam köré állítok. Azt akarom, hogy egy Rivers fiú kerüljön Anglia trónjára.

– Megesküsztök? – kérdezi Edward.

– Esküszöm – mondják valamennyien.

Hastings rám néz. – Megesküszik? – kérdezi. – Megesküszik, hogy miként mi megígérjük, hogy a fiát ültetjük a trónra, ön is megígéri, hogy elfogadja Richardot, Gloucester herceget régensként?

Természetesen nem esküszöm meg. Richard nem a barátom, és már így is Anglia felében ő kormányoz. Miért bíznék benne, hogy a trónra juttatja a fiamat, mikor ő maga is York herceg? Miért ne ragadná meg az alkalmat, hogy magának szerezze meg a trónt? És neki is van egy fia a kis Anne Neville-től, egy fiú, aki lehetne walesi herceg az én hercegem helyett. Mi gátolná Richardot, aki vagy fél tucat csatát vívott Edwardért, hogy ne vívjon még egyet – ezúttal saját magáért?

Edward arca szürke a kimerültségtől. – Esküdj meg, Elizabeth – suttogja. – Az én kedvemért. Edward kedvéért.

– Azt gondolod, Edward így biztonságban lesz?

Bólint. – Ez az egyetlen megoldás. Biztonságban lesz, ha te és a lordok beleegyeztek, ha Richard beleegyezik.

Csapdába kerültem. – Esküszöm – mondom ki.

Edward kiengedi erős szorításából a kezünket és hátrahanyatlik a párnáira. Hastings úgy vonít, akár egy kutya, arcát a takaróba temeti, és Edward keze vakon odatalál, hogy megérintse öreg barátja fejét, mintha megáldaná. A többiek kivonulnak; Hastings és én ott maradunk az ágy két oldalán, és a király haldoklik közöttünk.

Nincs időm a bánatra, nincs időm, hogy felmérjem a veszteségem. Pedig odabent a szívem megszakad a férfiért, akit szeretek, az egyetlen férfiért, akit életemben valaha szerettem, az egyetlen férfiért, akit örökké szeretni fogok. Edwardért, a fiúért, aki odalovagolt hozzám, amikor vártam rá. A szerelmemért. Nincs időm ezen gondolkodni, amikor a fiam jövője és a családom kilátásai azon múlnak, hogy akaratom kemény és szemem száraz marad-e.

Még az éjjel levelet írok Anthony öcsémnek.

A király meghalt. A lehető leggyorsabban hozd az új Edward királyt Londonba. Hozz annyi embert királyi őrségként, amennyinek csak parancsolni tudsz – szükségünk lesz rájuk. Edward bolond módon Richardot, Gloucester herceget nevezte ki régenssé. Richard egyformán gyűlöl téged és engem a király szeretete és a hatalmunk miatt. Azonnal meg kell koronáztatnunk Edwardot és védekeznünk kell a herceg ellen, aki nem fogja harc nélkül feladni a régensséget. Útközben toborozz embereket és gyűjtsd össze az elrejtett fegyvereket. Készülj a csatára, hogy megvédd a trónörökösünket. Én halogatni fogom a halálhír bejelentését, ameddig csak tudom, hogy Richard, aki még északon van, egyelőre ne tudja meg, mi zajlik. Siess tehát.

Elizabeth

Épp csak azt nem tudom, hogy Hastings meg Richardnak ír, könnyeivel ejtve pacákat a lapon, de azért eléggé olvashatóan, tudtára adva, hogy a Rivers család fegyverkezik a hercegük körül, és hogyha Richard be akarja tölteni régensi szerepét, ha ő akar az ifjú Edward herceg gyámja lenni a fiú kapzsi családjával szemben, jobb lesz, ha azonnal útnak indul északi hátországának annyi emberével, amennyit csak össze tud szedni, mielőtt a herceget elrabolja a tulajdon rokona. Ezt írja:

A király mindent az ön oltalma alá helyezett – a javait, az örökösét, a birodalmát. Védje meg uralkodónkat, V. Edward urunkat, és jöjjön Londonba, mielőtt a Riversek elözönlenek minket.

Épp csak azt nem tudom, és nem is engedem ezen járni a gondolataimat, hogy miután megtanultam félni az Anglia trónjáért folytatott állandó háborúzástól, most önszántamból kezdek bele egy újabba, és hogy ezúttal imádott fiam öröksége, sőt az élete a tét.

Ő rabolja el.

Richard gyorsabban mozog, jobban fel van fegyverezve és elszántabb, mint ahogy bármelyikünk el tudta volna képzelni. Olyan sebesen és határozottan mozog, mint Edward tenné – és ugyanolyan könyörtelen. Feltartóztatja a fiamat a Londonba vezető útján, elküldi a walesieket, akik hűségesek voltak hozzá és hozzám, letartóztatja Anthony öcsémet, a fiamat, Richard Greyt és Thomas Vaughan kuzinunkat, és Edwardot úgymond az oltalmába veszi. A fiam még tizenhárom éves sincs, az isten szerelmére. A fiam még csak egy tizenkét éves fiúcska. A hangja még fuvolázik, az álla sima, akár egy lányé, felső ajkánál olyan puha szőke pihék pelyhedzenek, hogy csak akkor látni, ha az arca a fénnyel szemben, profilban van. És amikor Richard elküldi hűséges szolgáit, bálványozott nagybátyját és szeretett féltestvérét, enyhén remegő hangon veszi védelmébe őket. Azt mondja, biztosra veszi, hogy az apja csak jó emberekkel vette körül, és hogy meg akarja tartani őket a szolgálatában.

Csupán egy kisfiú. Egy harcedzett férfival kell bátran szembeszállnia, aki eltökélte, hogy rosszat tesz. Amikor Richard kijelenti, hogy Anthony öcsémnek, aki a fiam barátja, gyámja és védelmezője volt, mióta csak a világon van, és fiatalabbik Grey fiamnak, Richardnak távoznia kell mellőle, kicsi fiam megpróbálja megvédeni őket. Azt mondja, biztos benne, hogy Anthony bácsikája jó ember és neki gondos gyámja. Azt mondja, hogy féltestvére, Richard rokona és bajtársa, hogy tudja, Anthony bácsikája mindig csak olyasmit tett, ami egy hozzá hasonlóan kiváló lovaghoz illik Ámde Richard közli vele, hogy minden meg fog oldódni, addig pedig ő és Buckingham herceg, korábbi gyámfiam – akit akarata ellenére Katherine húgommal házasítottam össze, most pedig ebben a meglepő társaságban mutatkozik – lesznek az útitársai Londonba.

Még csupán kisfiú. Mindig gyengéden óvtuk. Nem tudja, hogyan szálljon szembe Richard bácsikájával, aki talpig feketébe öltözött, arckifejezése fenyegető, kétezer ember sorakozik fel mögötte és harcra kész. Engedi hát elmenni Anthony bácsikáját; engedi elmenni Richard bátyját. Hogyan is tudná megmenteni őket? Keservesen sír. Ezt mesélik nekem. Úgy sír, akár egy kisgyerek, amikor senki sem engedelmeskedik neki, de engedi őket elmenni.

1483. május

Tizenhét éves Elizabeth leányom futva jön a westminsteri palotában zajló ordibálás és felfordulás közepette. – Anyám! Felséges anyám! Mi történik?

– Szent menedékbe vonulunk – vetem oda. – Siess. Szedj össze mindent, ami neked kell, és a gyerekek összes ruháját. És figyelj oda, hogy elhozzák a szőnyegeket és a falikárpitokat a királyi szobákból. Vitess mindent a westminsteri apátságba – ismét szent menedékhelyre megyünk. Az ékszeres dobozodat meg a szőrméidet is. Azután menj végig a királyi lakosztályokon, és ügyelj rá, hogy leszedjenek minden értéket.

– Miért? – kérdezi, és halvány ajka megremeg. – Mi történt? Mi van Babucival?

– Öcsédet, a királyt elvitte a nagybátyja, a lord protektor – mondom. Szavaim úgy hasítanak, akár a kés, és látom, hogy beledöfnek a lányomba. Bámulja Richard bácsikáját; mindig is bámulta. Azt remélte, Richard viseli majd valamennyiünk gondját – hogy csakugyan oltalmaz bennünket. – Apád végakarata az ellenségem gondjaira bízta a fiamat. Majd meglátjuk, milyen lord protektor válik belőle. De jobb lesz, ha ezt biztonságos helyről figyeljük. Még ma, ebben a minutumban szent menedékhelyre vonulunk.

– Anyám. – Szinte táncol a félelemtől. – Nem kellene várnunk? Nem kellene tanácskoznunk a Királyi Államtanáccsal? Nem kellene itt megvárnunk Babucit? Mi van, ha Richard herceg épségben idehozza hozzánk Babucit? Mi van, ha régensként úgy tesz, ahogyan kell, és megvédi Babucit?

– Neked már nem Babuci többé, hanem Edward király – torkolom le. – És nekem is. És hadd mondom meg neked, gyermekem, hogy csak a bolondok várnak, amikor közelít az ellenségük, hogy meglássák, nem bizonyulnak-e mégis barátoknak Mi olyan biztonságban leszünk, amilyet csak biztosítani tudok magunknak. Szent menedékhelyen. És magunkkal visszük az öcsédet, Richard herceget is, hogy őt is biztonságban tudjuk. És amikor a régens Londonba érkezik a magánseregével, meggyőzhet róla, hogy biztonságos kijönnünk onnan.

Bátran beszélek bátor leányommal, a most már fiatal nővel, akinek az életét romba dönti, hogy egy hirtelen zuhanással Anglia hercegnőjéből rejtőzködő leánnyá válik; de valóban nagyon rosszul áll a szénánk, amikor elbarikádozzuk a westminsterbeli Szent Margit-templom kriptáját, és magunk vagyunk – Lionel öcsém, Salisbury püspöke, felnőtt fiam, Thomas Grey, kicsi Richard fiam és a leányaim: Elizabeth, Cecily, Anne, Catherine és Bridget. Amikor legutóbb itt voltunk, első fiamat vártam, és minden okom megvolt a reményre, hogy egy nap majd igényt tart Anglia trónjára. Anyám még élt; társam és a legjobb barátom volt. És senkinek sem kellett sokáig félnie, ha anyám érte mesterkedett, űzte a varázslatait és nevetett a tulajdon becsvágyán. A férjem száműzetésben volt, de élt, és a visszatérését tervezgette. Sosem volt kételyem afelől, hogy visszajön. Sosem volt kételyem afelől, hogy győzni fog. Mindig tudtam, hogy sosem veszít csatát. Tudtam, hogy visszajön, tudtam, hogy győzni fog, tudtam, hogy megment bennünket. Tudtam, hogy azok rossz napok ugyan, de jobbakat reméltem.

Most pedig újra itt vagyunk, de ezúttal vajmi kevés a remény. Ebben a kora nyári időszakban, amely korábban mindig is a kedvencem volt, tele piknikekkel, bajvívásokkal és összejövetelekkel, nyomasztó a kripta homálya. Akárha élve lennénk eltemetve. Valójában nincs sok ok a reménykedésre. A fiam az ellenség kezében, az anyám rég itt hagyott, és a férjem halott. Nincs már a jóképű, magas fiatalember, aki dörömböl az ajtón és elállja a világosság útját, amikor engem szólongatva belép. Az akkor kisbaba fiam immár tizenkét éves fiú, és az ellenség kezébe került. Elizabeth leányom, aki a legutóbbi elzártságunk idején oly édesen játszogatott a húgaival, már tizenhét éves. Sápadt arcát felém fordítja, és azt kérdezi, mitévők leszünk. Legutóbb abban a biztos tudatban várakoztunk, hogy ha életben tudunk maradni, meg leszünk mentve. Ezúttal nincs semmiféle bizonyosság.

Csaknem egy hete figyelek a bejárati ajtóba vágott apró ablaknál. Pirkadattól alkonyatig kukucskálok ki a rácson, odaszorítom a fülem, hogy az utca zajaiból meghalljam, mit csinálnak az emberek. Amikor elfordulok az ajtótól, a folyó felőli oldalra megyek, és kinézek az arra elhaladó hajókra, lesem a királyi bárkát, fülelek, hogy meghalljam Meluzinát.

Mindennap küldöncöket küldök ki, hogy hozzanak hírt az öcsémről és a fiamról, és beszélek azokkal a lordokkal, akiknek fel kellene kelniük, hogy megvédjenek bennünket, akiknek fel kellene fegyverezniük a cselédségüket értünk. Aztán az ötödik napon meghallom: egyre erősödő zaj, a tanonc legények éljenzése, és alatta egy másik, egy mélyebb hang, a pfujolásé. Lószerszámok zörgését és sok ló patájának kopogását hallom. Richard, Gloucester herceg hadserege ez, a férjem fivéréé, akire ő a mi biztonságunkat bízta, amely vegyes fogadtatás közepette vonul be férjem fővárosába. Amikor kinézek az ablakon a folyóra, a hajóiból képzett láncot látom a westminsteri palota körül: úszó barikád ejt foglyul bennünket. Lélek az ajtón se be, se ki.

Lovassági roham lármáját hallom és némi kiabálást. Eltűnődöm: ha felfegyvereztem volna Richard ellen a várost, mindjárt az első pillanatban háborút hirdettem volna, vajon most ellen tudnék állni neki? De azután arra gondolok: és mi a helyzet a nagybátyja kíséretében lévő Edward fiammal? Mi a helyzet Anthony öcsémmel és Richard Grey fiammal, akiket túszként tartanak fogva, hogy jól viselkedjem? És újra: talán nincs is mitől félnem. Egyszerűen nem tudom. A fiam vagy ifjú király, aki dicsőségtől övezve a koronázására vonul, vagy egy elrabolt gyermek. Nem tudom biztosan.

Aludni térek, és ez a kérdés dobpergésként kísért. Ruhástul fekszem le, és egy szemhunyásnyit sem alszom. Tudom, hogy ma éjjel valahol, nem messze tőlem, a fiam is álmatlanul fekszik. Nyugtalan vagyok, gyötrődő asszony, vele szeretnék lenni, látni őt, elmondani neki, hogy velem újból biztonságban van. Nem tudom elhinni, hogy én, Meluzina leánya, ne tudnék átpréselődni az ablak rácsain, és ne tudnék egyszerűen odaúszni hozzá. Ő a fiam: talán fél, lehet, hogy veszélyben van. Hogyan lehet az, hogy nem vagyok vele?

De nyugodtan kell feküdnöm és vámom, hogy az ég a legmélyebb feketéből szürkébe forduljon a kicsiny ablaktáblákon, és csak akkor engedélyezem magamnak, hogy felkeljek, végigsétáljak a kriptán az ajtóhoz, kinyissam a kémlelőlyukat, és kinézzek a csöndes utcákra. Azután ráébredek, hogy senki sem fegyverkezett, hogy megvédje Edward fiamat, senki sem fogja megmenteni, senki sem fog engem kiszabadítani. Meglehet, hogy pfujoltak, amikor a lordprotektor bevonult serege élén, kíséretében a fiammal, meglehet, hogy összehoztak egy kis lármás csődületet és vívtak egy röpke ütközetet; de ma reggel nem fegyverkeznek, és nem rohanják meg Richard kastélyát. Az éjjel egész Londonban csak én aggódtam ébren a kis királyért hosszú órákon át.

A város várja, hogy mit tesz a régens. Minden ezen fordul meg. Teljesíti-e Richard, Gloucester hercege, az elhunyt király szeretett, hűséges fivére, haldokló bátyja parancsát, és az ő fiát ülteti-e a trónra? Vajon a mindig hűséges Richard eljátssza-e régensi szerepét és oltalmazza-e unokaöccsét a koronázása napjáig? Vagy Richard, Gloucester herceg hamis, mint minden York, s a bátyjától kapott hatalommal kizárja unokaöccsét az örökségéből, a saját fejére teszi a koronát, és a saját fiát nevezi ki walesi herceggé? Senki sem tudja, mire készül Richard herceg, és sokan – mint mindig – mindössze a győztes oldalon vágynak lenni. Mindenkinek várnia kell, hogy megtudja. Most csupán én sújtanék le rá, ha tehetném. Csupán a biztonság kedvéért.

Az alacsony ablakhoz lépek és lebámulok a folyóra, amely olyan közel folyik, hogy ha kihajolnék, szinte meg is érinthetném. Az apátság folyó felőli kapuja előtt egy felfegyverzett férfiakkal megrakott hajó vesztegel. Őriznek engem és távol tartják tőlem a szövetségeseimet. Ha egy barát akarna hozzám jönni, elküldenék.

– El fogja orozni a koronát – mondom halkan a folyónak, Meluzinának, anyámnak. Hallgatnak engem az áramló vízben. – Ha a vagyonomat kellene feltennem rá, megtenném. El fogja orozni a koronát. Minden York férfi betegesen becsvágyó, és ez alól Gloucester Richard herceg sem kivétel. Edward évről évre az életét kockáztatva harcolt a trónjáért. George inkább bedugta a fejét egy hordó borba, semmint megígérje, hogy sosem követeli. Most pedig Richard lovagol be Londonba ezer felfegyverzett ember élén. Nem az unokaöccse kedvéért teszi. Saját magának fogja követelni a koronát. York herceg. Nem tehet róla, meg kell tennie. Száz okot is fog találni rá, hogy megtegye, és az emberek még évek múlva is azon fognak vitatkozni, amit ma tesz. De én arra fogadok, hogy elorozza a koronát, mert nem tudja megállni, mint ahogy George sem tudta megállni, hogy ne legyen bolond, vagy Edward, hogy ne legyen hős. Richard el fogja orozni a koronát, és engem meg az enyéimet félre fog állítani.

Kis szünetet tartok egy pillanatnyi őszinteség kedvéért. – És nekem olyan a természetem, hogy harcolok a sajátomért – ismerem be. – Felkészülök Richardra. Felkészülök a legrosszabbra, amit tehet. Felkészítem magam, hogy elveszítem Richard Grey fiamat és legdrágább Anthony fivéremet, ahogyan már elveszítettem apámat és John öcsémet. Nehéz idők ezek, néha túl nehezek is nekem. De ma reggel készen állok. Harcolni fogok a fiamért és az örökségéért.

Amint megerősítem magam az elhatározásomban, egy látogató jelenik meg a szentély kapujában, izgatott kip-kop hallatszik, majd még egy. Nagyon lassan odasétálok a nagy, bereteszelt ajtóhoz, minden lépésnél erősen odacsapom a lábam félelmemben. Kinyitom a kémlelőnyílást, és a szajha, Elizabeth Shore áll ott, fején csuklya, hogy elrejtse ragyogó aranyszőke haját és sírástól kivörösödött szemét. Fehér arcommal úgy tűnhetek neki a rácson keresztül, mintha egy rab bámulna ki rá. – Mit akar? – kérdem hidegen.

Összerezzen a hangomtól. Talán azt hitte, még mindig udvaroncokat tartok és egy tucat királyi főkomornyikot, hogy kinyissák az ajtómat. – Felség!

– Személyesen. Mit akar, Shore?

Teljesen eltűnik, miközben olyan mély pukedliba ereszkedik, hogy az ajtórács látótere alá süllyed, és van egy pillanat, amikor ennek a komikus nézőpontját látom, amint újból a látómezőmbe emelkedik, akár egy sápadt hold a szemhatáron. – Ajándékokat hoztam, felség – mondja fennhangon. Aztán lehalkítja a hangját. – És híreket. Kérem, engedjen be, a király kedvéért.

Fellobban a haragom, hogy említeni merészeli, de azután eltűnődöm, hogy szemlátomást még mindig azt hiszi, Edward szolgálatában áll, és én még mindig a felesége vagyok; elhúzom a reteszt, majd gyorsan visszatolom, amikor rémült macskaként beszökken.

– Mi az? – förmedek rá. – Mi jut eszébe, hogy idejön? Hívatlanul? – Az ajtó hideg lépcsőjénél nem engedem tovább a szentélyembe. Letesz egy kosarat, amelyet úgy hozott, mintha konyhalány lenne. Egy odavetett pillantással meglátom a füstölt sonkát és a sült csirkét.

– Sir William Hastingstől jövök, üdvözletét küldi és biztosítja a hűségéről – mondja sietve.

– Ó, kitartót váltott? Most az ő szajhája?

Egyenesen az arcomba néz, és alig tudom megállni, hogy el ne tátsam a szám büszke szépsége láttán. Szürke szemű és szőke hajú. Úgy néz ki, mint én, húsz évvel ezelőtt. Úgy néz ki, mint a leányom, York Elizabeth: hideg angol szépség, Anglia rózsája. Gyűlölhetném ezért, de azon veszem észre magam, hogy nem teszem. Arra gondolok, hogy ha húsz évvel ezelőtt Edward házas lett volna, magam sem lett volna jobb nála, és inkább lettem volna a szajhája, mint hogy soha ne is ismerjem meg.

Thomas Grey fiam lép elő mögöttem a kripta homályából, és úgy hajol meg előtte, mintha úri dáma lenne. Shore röpke kis mosolyt villant feléje, mintha jó barátok lennének, akiknek nincs szükségük szavakra.

– Igen, most Sir William ágyasa vagyok – helyesel nyugodtan. – Az elhunyt király külföldre küldte a férjemet, ő pedig semmisnek nyilváníttatta a házasságunkat. A családom nem fogad vissza. Oltalom nélkül állok most, hogy a király halott. Sir William Hastings otthont ajánlott nekem, és én örülök, hogy biztonságra leltem nála.

Bólintok. – Na és?

– Megkért, legyek a követe. Nem jöhet el személyesen önhöz – fél Richard herceg kémeitől. De azt üzeni, reménykedjen, és szerinte minden rendben lesz.

– És miért kellene megbíznom önben?

Thomas előrelép. – Hallgasd meg, felséges anyám – mondja szelíden. – Igazán szerette a férjedet, és felettébb tiszteletreméltó hölgy. Nem jönne ide hamis tanáccsal.

– Menj be – szólok rá nyersen. – Majd én foglalkozom ezzel a nővel. – Odafordulok hozzá. – Az ön új pártfogója az ellenségem volt attól a perctől kezdve, hogy megpillantott – mondom gorombán. – Nem látom be, mitől lennénk most barátok. Ő hozta Richard herceget a nyakunkra, és még most is támogatja.

– Azt hitte, az ifjú királyt védelmezi – magyarázza. – Semmi másra nem gondolt, csak az ifjú király biztonságára. Szeretné, ha ön tudná ezt, és azt is, hogy szerinte minden rendben lesz.

– Ó, csakugyan? – A hírhozó személye ellenére le vagyok nyűgözve. Hastings ugyanolyan hűséges a férjemhez halálában is, mint volt életében. Ha őszerinte minden rendben lesz, ha ő meg van győződve, hogy a fiam biztonságban van, akkor talán minden rendbe jöhet. – Miért ilyen magabiztos?

Shore kicsit közelebb lép, hogy suttoghasson. – Az ifjú királyt a püspöki palotában helyezték el. Itt, a közelben. De a Királyi Államtanács egyetért abban, hogy a Tower királyi lakosztályában a helye, és mindent elő kell készíteni a koronázására. Azonnal el kell foglalnia a helyét Anglia új királyaként.

– Richard herceg megkoronázza?

Bólint. – Már előkészítették neki a királyi lakosztályt; épp ráigazítják a koronázási palástot. Az apátságot most készítik elő. Megrendelik a látványosságokat, és pénzt gyűjtenek a koronázási ünnepségére. Már kiküldték a meghívókat, és összehívták a parlamentet. Mindent elrendeznek. – Habozik. – Természetesen mindent kapkodva tesznek. Ki gondolta volna...?

Összetörik. Nyilván megfogadta, hogy előttem nem mutatja a bánatát. Hogyan is tehetné? Merészelhetné a férjem szajhája a királynéja előtt siratni a veszteségét? Így hát nem szól semmit, de könnyek szöknek a szemébe, és elpislogja őket. Én sem szólok semmit, de nekem is könnyek szöknek a szemembe, és félrenézek róla. Én nem olyan nő vagyok, akin úrrá lesz egy szentimentális pillanat. Ez itt a férjem szajhája; én a férjem királynéja vagyok. De Isten a tanúm, mindkettőnknek hiányzik. Osztozunk a bánatban, miként egykor osztoztunk az általa okozott gyönyörben.

– De ön bizonyos benne? – kérdezem nagyon halkan. – A királyi ruhatár az ő koronázási palástját készíti? Mindent előkészítenek?

– Június huszonötödikét jelölték ki a megkoronázása napjául, és a királyság lordjait összehívták rá. Semmi kétség – mondja. – Sir William megparancsolta, hogy mondjam meg, ne csüggedjen, és hogy nem kétli, ön hamarosan Anglia trónján fogja látni a fiát. Megkért, mondjam meg, hogy ő maga jön majd ide aznap reggel, hogy az apátságba kísérje, és hogy ön látni fogja, amint megkoronázzák a fiát. Kísérete első tagjaként fog részt venni az ifjú király megkoronázásán.

Eláll a lélegzetem ettől a bizakodástól. De belátom, hogy Hastingsnek igaza lehet, és hogy én olyan riadt nyúlként lapulok a szentélyben, amelyik akkor is fut, amikor nem üldözik a kutyák, és füleit hátracsapva lelapul, miközben az aratók egy másik mező felé tartva elmennek mellette.

– És Edwardot, az ifjú Warwick grófot északra küldték Gloucester herceg felesége, Anne Neville udvarába – folytatja.

Warwick az a fiú, akit egy hordó bor juttatott árvaságra. Még csak nyolcéves, rémült, ostoba legényke, ostoba apja, Clarence George törvényes fia. Ám az ő trónigénye csak a fiaimé után következik; nagyobb a jogosultsága, mint Richard hercegé, és Richard mégis biztonságba helyezi. – Bizonyos ebben? A feleségéhez küldte Warwickot?

– Uram azt mondja, hogy Richard fél öntől és a hatalmától, de nem indítana háborút a tulajdon unokaöccsei ellen. Valamennyi fiú biztonságban van vele.

– Van híre Hastingsnek a fivéremről és a fiamról, Richard Greyről? – suttogom.

Bólint. – A Királyi Államtanács nem volt hajlandó felségárulással megvádolni a fivérét. Azt mondják, jó és hűséges szolga volt. Richard herceg meg akarta vádolni azzal, hogy elrabolta az ifjú királyt, de a Királyi Államtanács nem osztotta a nézetét – nem fogadják el a vádat. Erősebbnek bizonyultak Richard hercegnél, és ő elfogadta a véleményüket. Uram szerint a koronázás után szabadon engedik a fivérét és a fiát, felség.

– Richard herceg egyezséget fog kötni velünk?

– Uram azt mondja, hogy a herceg erősen szembehelyezkedik az ön családjával, felség, és az önök befolyásával. De Edward király kedvéért hűséges az ifjú királyhoz. Azt mondta, biztosra veheti, hogy az ifjú királyt megkoronázzák.

Bólintok. – Mondja meg neki, örülni fogok annak a napnak, de addig itt maradok. Van még egy fiam és öt leányom, és szívesebben tartom őket magam mellett biztonságban. És nem bízom Richard hercegben.

– Azt mondja, ön sem volt túlságosan megbízható. – Mély pukedliba ereszkedik és lehorgasztja a fejét, miközben sérteget. – Az a parancsa, mondjam meg önnek, hogy nem tudja legyőzni Richard herceget. Együtt kell működnie vele. Azt parancsolta, mondjam meg önnek, hogy felséged férje maga nevezte ki a herceget régenssé, és hogy a Királyi Államtanács az ő befolyását előnyben részesíti az önével szemben. Bocsásson meg, felség, ő parancsolta, hogy mondjam meg önnek: sokan vannak, akik nem kedvelik az ön családját, és szeretnék azt látni, hogy az ifjú király megszabadul számos nagybátyja befolyása alól, és hogy a Riversek kikerülnek számos pozíciójukból. Az is elhangzott, hogy ön átlopta a királyi kincstárt is a szent menedékhelyre, hogy elhozta a Legfőbb Pecsétet, és hogy fivére, Edward Woodville lord admirális az egész flottát a tengerre vezényelte.

A fogamat csikorgatom. Ez azt szolgálja, hogy megsértsen engem és családom minden tagját, különösen Anthony öcsémet, aki nagyobb befolyással bír Edwardra mindenki másnál, aki sajátjaként szereti, és aki e pillanatban is érte van tömlöcbe vetve. – Megmondhatja Sir Williamnek, hogy Richard hercegnek vád híján azonnal el kell engednie a fivéremet – csattanok fel. – Megmondhatja neki, hogy a Királyi Államtanácsot emlékeztetni kell a Rivers családot és a király özvegyét megillető jogokra. Még mindig királyné vagyok. Az ország látott már a jogaiért harcoló királynét: ez valamennyiük számára figyelmeztetés. A herceg elrabolta a fiamat és teljes fegyverzetben lovagolt be Londonba. Ezt számon fogom kérni rajta, amikor majd módomban áll.

Rémültnek tűnik. Világos, hogy nem szeretne egy karrierista udvaronc és egy bosszúszomjas királyné közvetítője lenni. De most ez a feladata, és neki mindent el kell követnie. – Megmondom neki, felség – ígéri. Újabb mély pukedlibe ereszkedik, majd az ajtó felé indul. – Megengedi, hogy kifejezzem részvétemet férje elvesztése miatt? Nagyszerű ember volt. Nagy megtiszteltetés volt, hogy szerethettem.

– Ő nem szerette magát – mondom hirtelen támadt rosszindulattal, és látom, hogy sápadt arca elfehéredik.

– Nem, senkit sem szeretett úgy, mint önt – feleli oly kedvesen, hogy akaratlanul is megérint a gyengédsége. Kis mosoly ül az arcán, de szeme ismét csupa könny. – Sosem kételkedtem benne, hogy csak egy királyné ült a trónon, és ő volt szíve királynéja is. Gondoskodott róla, hogy ezt tudjam. Mindenki tudta. Számára mindig csak ön létezett.

Elhúzza a reteszt és kinyitja a nagykapu kis ajtaját. – Ön is kedves volt neki – szólalok meg, mert akaratom ellenére késztetve érzem magam, hogy tisztességes legyek vele. – Féltékeny voltam önre, mert tudtam, hogy nagyon kedves neki. Azt mondta, ön a legvidámabb ágyasa.

Felderül az arca, mintha meleg fény lobbanna fel egy lámpásban. – Örülök, hogy így vélekedett rólam – mondja. – Engem sosem érdekelt a politika, sem a pozíció. Csupán szerettem vele lenni, és, ha tudtam, szívesen boldoggá tettem.

– Igen, pompás, pompás – hátrálok ki gyorsan a nemeslelkűségből. – Hát, isten vele.

– Isten önnel is, felség. Lehet, hogy újra el kell majd jönnöm az önnek szóló üzenetekkel. Be fog engedni?

– Akárcsak a többieket. Isten a tanúm, ha Hastings Edward összes szajháját hírnökként szándékozik használni, százával kell majd beengednem őket – mondom ingerülten, és látom halvány mosolyát, amint kisurran a félig nyitott ajtót, én pedig becsapom mögötte.

1483. június

Hastings biztatása nem hátráltat. Eltökéltem, hogy háborút indítok Richard ellen. El fogom pusztítani, és kiszabadítom a fiamat, a fivéremet és az ifjú királyt. Nem fogom engedelmesen kivárni – amint azt Hastings javasolja –, hogy Richard megkoronázza Edwardot. Nem bízom benne, és nem bízom a Királyi Államtanácsban, de London polgáraiban sem, akik köpönyegforgató módon arra várnak, hogy csatlakozhassanak a győztes oldalhoz. Támadást indítunk ellene, és meglepjük.

– Küldd el a hírvivőt Edward bácsikádhoz – mondom fiatalabbik Grey fiamnak, Thomasnak. – Írd meg neki, hogy hozza a flottát harckész állapotba, mi pedig előjövünk a menedékünkből, és fellázítjuk az embereket. A herceg Baynard várában alszik, az anyjánál. Edwardnak a várat kell bombáznia, mialatt mi betörünk a Towerbe, és kihozzuk Edward hercegünket.

– Mi van, ha Richard nem is akar mást, csak megkoronázni? – kérdezi Thomas. Elkezdi írni a rejtjeles üzenetet. Hírvivőnk elrejtőzve várja, hogy lóháton a flottához indulhasson, amely készenlétben áll a Downs mély vizében.

– Akkor Richard halott, és mindenképpen megkoronázzuk Edwardot – felelem. – Lehet, hogy megöltünk egy hűséges barátot és egy York herceget, de ezen majd később fogunk keseregni. Most van itt a mi időnk. Nem várhatjuk meg, hogy megerősítse az uralmát London felett. Az ország fele még nem is hallotta, hogy Edward király meghalt. Végezzünk Richard herceggel, mielőtt hosszabbra nyúlna az uralkodása.

– Szeretnék néhány lordot is verbuválni – mondja.

– Tedd meg, amit tudsz – felelem közömbösen. – Lady Margaret Stanley megüzente, hogy a férje a mi pártunkon áll, habár színleg Richard barátja. Őt például megkérdezheted. De azok, akik nem lázadtak fel értünk, amikor Richard bevonult Londonba, tőlem akár meg is halhatnak vele együtt. Ők elárultak engem és a férjem emlékét. Azokat, akik túlélik ezt a csatát, felségárulásért bíróság elé állíttatjuk és lefejeztetjük.

Thomas felpillant rám. – Tehát újból hadat üzensz. Mi, Riversek, és a magas állásokba helyezett embereink, a kuzinjaink és a rokonaink Anglia nagyurai ellen, akiknek élén Richard herceg, a sógorod áll. Most már York harcol York ellen. Keserves küzdelem lesz, és nehéz lesz véget vetni neki, ha már egyszer elkezdődött. Győzni sem lesz könnyű.

– El kell kezdődnie – felelem zordan. – És győznöm kell.

Nem a szajha Elizabeth Shore az egyetlen, aki elsuttogott hírekkel jön hozzám. Katherine húgom, a gőgös Buckingham herceg, egykori gyámfiam felesége családi látogatásra érkezik: jó bort és egy kis korán érő kenti málnát hoz.

– Felség, nővérem – üdvözöl mély pukedlivel.

– Hercegnő húgom – felelem hűvösen. Buckingham kilencéves dühös árva volt, amikor Katherine-t hozzáadtuk, akinek ezzel több ezer holdnyi földet és Angliában a királyi hercegi cím utáni legmagasabb titulust nyertük el. Megmutattuk Buckinghamnek, hogy noha oly büszke a miénkénél sokkal hatalmasabb nevére, akár egy pávakakas, mégis nekünk állt hatalmunkban feleséget választani neki, és engem mulattatott, amikor elvettük tőle ősi nevét, és a húgomnak adtuk. Katherine-nek szerencséje volt, hogy az én jóvoltomból hercegné lett, míg én királyné voltam. A szerencse azonban forgandó, és húgom most azon kapja magát, hogy már nem egy neheztelő fiúcska, hanem egy csaknem harminc esztendős férfi felesége, mely férfi immár Anglia régensének a legjobb barátja, én pedig egy rejtőzködő, megözvegyült királyné vagyok, akinek az ellensége van hatalmon.

Karját az enyémbe fűzi, mint régen, lánykorunkban Graftonban, és lassan az ablakhoz sétálunk, hogy kinézzünk a lomhán hömpölygő folyóra. – Azt beszélik, a házasságod boszorkányság segítségével köttetett – mondja alig mozgó ajakkal. – És előteremtenek valakit, aki megesküszik, hogy Edward már nős volt, mielőtt téged elvett.

Állom rosszalló pillantását. – Ez egy régi pletyka. Nem zavar.

– Kérlek, figyelj. Lehet, hogy többször már nem jöhetek el. A férjem egyre nagyobb hatalmat és fontosságot tudhat magáénak. Szerintem el fog küldeni vidékre, és nem tehetem meg, hogy ne engedelmeskedjem. Figyelj rám. Velük van Robert Stillington, Bath és Wells püspöke...

– De hát ő a mi emberünk – vágok közbe, elfelejtvén, hogy a „mi” már nem létezik.

– Csak volt. Már nem az. Edward kancellárja volt, de most a herceg kebelbarátja. Azt bizonygatja neki – miként George-nak, Clarence hercegnek is mondta –, hogy Edwardnak Dame Eleanor Butler volt a felesége, mielőtt téged elvett volna, és hogy az asszonynak van tőle egy törvényes fia.

Elfordítom az arcom. Ezt az árat fizetem azért, mert mértéktelen férjem volt. – Azt hiszem, valóban házasságot ígért neki – suttogom. – Nem kizárt, hogy részt vett vele egy szertartáson is. Anthony mindig is ezen a véleményen volt.

– Ez még nem minden.

– Mi van még?

– Azt rebesgetik, hogy Edward király nem is az apja fia volt, hanem egy fattyú, akit rátukmáltak az apjára.

– Már megint ez a rágalom?

– Már megint.

– És ki tálalja fel ezeket a kihűlt, régi húsokat?

– Richard herceg és a férjem beszélik mindenfelé. De ami még rosszabb, azt hiszem, a király anyja, Cecily, kész nyilvánosan meggyónni, hogy a férjed törvénytelen gyermek volt. Gondolom, azért teszi, hogy Richard fiát juttassa a trónra – a te fiadat pedig félreállítsa. Richard herceg és a férjem mindenütt azt állítják, hogy a férjed fattyú volt, és a fia is az. Ezáltal Richard herceg lesz a következő valódi trónörökös.

Bólintok. Hát persze. Hát persze. Akkor bennünket száműznek és Richard hercegből Richard király lesz, sápadt képű fia pedig elfoglalja az én jóképű fiam helyét.

– És ami a legrosszabb – suttogja Katherine –: a herceg azzal gyanúsít, hogy saját hadsereget toborzol. Figyelmeztette a tanácsot, hogy azt tervezed, tönkreteszed őt és Anglia valamennyi régi lordját. Ezért aztán elküldött Yorkba, hozzá hűséges emberekért. Egy északiakból álló sereget hoz ránk.

Szorosabban markolom meg a karját. – Összegyűjtöm a saját embereimet – erősítem meg. – Megvannak a terveim. Mikor érkeznek ide az északiak?

– Még csak most küldött el értük. Még legalább néhány nap, mire ideérnek. Talán egy hét, talán több. Már készen állsz a lázadásra?

– Nem – lehelem. – Még nem.

– Nem tudom, mit tehetsz innen. Nem lenne jobb, ha előjönnél, és magad állnál a Királyi Államtanács elé? Van olyan lord vagy tanácstag, aki veled tart? Van valamilyen terved?

Bólintok. – Légy nyugodt, vannak terveink. Kiszabadíttatom Edwardot, és Richard fiamat azonnal biztonságos helyre csempészem. Megvesztegetem a Tower őreit, hogy kiszabadíthassam Edwardot. Jó emberekkel van körülvéve. Megbízhatok bennünk, hogy elfordítják a tekintetüket. Grey fiam, Thomas megszökik innen. Elmegy Hutton rendőrbíróhoz, hogy megmentse a bátyját, Richard Greyt és Anthony bácsikáját, azután felfegyverkezve idejönnek, és valamennyiünket kiszabadítanak. Fel fogják lázítani az embereinket. Ezt meg fogjuk nyerni.

– Először a fiúkat szökteted meg?

– Edward már évekkel ezelőtt kitervelte a szökésünket, amikor még a világon sem voltak. Megesküdtem, hogy vigyázok a fiúk épségére, történjék bármi. Ne feledd, ilyen csatákon keresztül jutottunk el a trónig; Edward sosem hitte, hogy biztonságban vagyunk. Mindig készültünk a veszélyre. Még ha Richard nem is bántja őket, akkor sem hagyhatom, hogy fogva tartsa őket, és azt híresztelje a világban, hogy fattyúk. Fivérünk, Sir Edward a flottával fogja Richard herceget megtámadni, és az egyik hajó majd elviszi a fiúkat Flandriába Margarethez, ahol biztonságban lesznek.

Megragadja a könyökömet, az arca elfehéredik. – Istenem... Jaj, Elizabeth! Édes istenem! Hát nem tudod?

– Mit? Most meg mit?

– Edward öcsénk elveszett. A flottája a régenst pártolja, és fellázadt ellene.

Egy pillanatra megdermedek a döbbenettől. – Edward? – Katherine felé fordulok, és megragadom a kezét. – Meghalt? Megölték Edward öcsénket?

A fejét rázza. – Nem tudom biztosan. Szerintem senki sem tudja. Az biztos, hogy nem nyilvánították holttá. Nem végezték ki.

– Ki fordította ellene az embereket?

– Thomas Howard. – A feltörekvő nemest nevezi meg, aki haszon és állás reményében csatlakozott Richard ügyéhez. – Beférkőzött a hajósok közé. Amúgy is haboztak, hogy tengerre szálljanak-e. Szembefordultak a Rivers adta paranccsal. A köznépből sokan gyűlölik a mi családunkat.

– Elveszett – mondom. Még mindig nem fogom fel vereségünk iszonyú nagyságát. – Elveszítettük Edwardot, a flottát és a kincset, amelyet öcsénk szállított – suttogom. – Arra számítottam, hogy ő fog kiszabadítani bennünket. Fel akart hajózni a folyón, hogy biztonságos helyre vigyen minket. A kincsen pedig hadsereget vásároltunk volna Flandriában, és abból fizettük volna meg itteni támogatóinkat. És a flottának bombáznia kellett volna Londont, és el kellett volna riasztania az embereket a folyótól.

Katherine tétovázik; azután, mintha kétségbeesésem döntéshez segítette volna, bedugja a kezét a köpenyébe, és előhúz egy vászondarabkát, egy keszkenő sarkát. Odaadja nekem.

– Mi ez?

– Ezt a csücsköt Richard herceg szalvétájából vágtam le, amikor a férjemmel vacsorázott – mondja. – A jobb kezében tartotta; ezzel törölte meg a száját. – Lehalkítja a hangját és lesüti a szemét. Mindig is félt anyánk képességeitől. Sosem akart tanulni tőlünk semmit. – Arra gondoltam, talán hasznát tudod venni. Esetleg használhatnád. – Habozik. – Meg kell állítanod Gloucester herceget. Napról napra növekszik a hatalma. Gondoltam, esetleg megbetegíthetnéd.

– Levágtad ezt a darabot a herceg szalvétájából? – kérdezem hitetlenkedve. Katherine mindig is utált mindenféle varázslást; még a cigányasszonyokkal sem jósoltatott a vásárban.

– Anthony miatt – suttogja hevesen. – Nagyon féltem a fivérünket. A fiúkat megóvod, tudom. Elviszed őket. De a herceg a hatalmában tartja Anthonyt, akit a férjem is és a herceg is ádázul gyűlöl. Irigylik a műveltségéért, a bátorságáért, és mert oly közkedvelt, és félnek is tőle, én pedig nagyon szeretem. Meg kell állítanod a herceget, Elizabeth. Komolyan. Meg kell mentened Anthonyt.

Gyorsan becsúsztatom a ruhaujjamba, hogy senki, még a gyerekeim se láthassák. – Hagyd ezt nálam – mondom. – Ne is gondolj rá. Neked túl becsületes arcod van, Katherine. Mindenki tudni fogja, mit teszek, ha nem söpröd ki azonnal a fejedből.

Idegesen felvihog. – Sosem tudnék hazudni.

– Felejtsd el az egészet.

Visszasétálunk a bejárati ajtóhoz. – Isten veled – mondom neki. – És imádkozz értem, meg a fiainkért.

Lehervad a mosoly az arcáról. – Sötét napok ezek nekünk, Riverseknek – feleli. – Imádkozom, hogy meg tudd óvni a fiaidat és önmagadat, nővérem.

– Meg fogja bánni, hogy belekezdett ebbe – jósolom. Egy pillanatra elhallgatok, mert hirtelen, akár egy látomást, Richardot látom, amint elveszett fiatal fiúként tántorog egy csatamező közepén, hatalmas kardja erőtlenül lóg elgyengült kezében. Barátokat keresve körülnéz, de egy sincs. Körülnéz, a lovát keresi, de a lova megszökött. Megpróbálja összegyűjteni az erejét, de már nem maradt. Az arcán ülő döbbenet bárkit szánalomra indítana.

Elmúlik a pillanat, és Katherine megérinti a kezem. – Mi az? Mit látsz?

– Azt, hogy meg fogja bánni, hogy belekezdett ebbe – mondom halkan. – Neki is és a házának is a végét fogja ez jelenteni.

– És a miénkét? – kérdezi merőn nézve az arcom, mintha láthatná azt, amit én láttam. – Anthonyét? Valamennyiünkét?

– És attól tartok, a miénkét is.

Aznap éjjel, amikor éjfélt üt az óra és koromsötét van, felkelek az ágyamból, és előveszem a Katherine-től kapott vászondarabot. Látom rajta az ételfoltot, ahol a herceg megtörölte az ajkát; az orromhoz emelem és megszagolom. Hús, gondolom, noha Richard mértékletesen étkezik, és nem iszik. Zsinórt csavarok az anyagból, és olyan szorosan a jobb karom köré kötözöm, hogy belefájdul. Lefekszem aludni, és reggelre a karom fehér húsán kék zúzódás keletkezik, és az ujjaim bizseregnek. Érzem a gyengeséget a karomban, amint a tűzre vetem a zsinórt. – Gyengülj hát el – mondom a lángnak. – Veszítsd el az erődet. Jobb karod erőtlenedjen el, kardot tartó karod lankadjon el, kezed ne tudjon fogni. Vegyél egy lélegzetet, és érezd, amint elakad a mellkasodban. Vegyél még egyet, és érezd, amint megfulladsz. Émelyegj, és válj elcsigázottá. És imigyen égj el. – A zsinór lángra lobban a kandallóban, s én nézem, amint elég.

Lionel öcsém jön be hozzám korán reggel. – Levelet kaptam a tanácstól. Arra kémek bennünket, jöjjünk ki a menedékhelyről, és küldjük el fiadat, Richard herceget, hogy együtt lehessen bátyjával a Tower királyi lakosztályában.

Az ablak felé fordulok és kinézek a folyóra, mintha tanácsot adhatna nekem. – Nem tudom – felelem. – Nem. Nem akarom, hogy mindkét fiam a nagybátyjuk kezében legyen.

– Semmi kétség, hogy sor kerül a koronázásra – mondja. – Már az összes lord Londonban van, a palástok készülnek, az apátság készen áll. – Most már elő kell jönnünk, és el kell foglalnunk méltó helyünket. Ezzel a rejtőzködéssel azt a látszatot keltjük, hogy bűnösök vagyunk valamiben.

Az ajkamat harapdálom. – Richard herceg a York fiúk egyike – mondom. – Látta az égbolton lángoló három napot, amikor együtt lovagoltak a győzelem felé. Nem gondolhatod komolyan, hogy kiengedi a kezéből a lehetőséget, hogy Anglia uralkodója lehessen. Nem gondolhatod komolyan, hogy átadja a királyság minden hatalmát egy kisfiúnak.

– Azt hiszem, a fiadon keresztül fogja Angliát kormányozni, ha nem vagy ott, hogy megakadályozd – mondja ki nyersen. – A trónra ülteti, és a bábjaként kezeli majd. Egy újabb Warwick lesz, egy újabb Királycsináló. Nem magának akarja a trónt – régens és lord protektor akar lenni. Régensnek fogja hívni magát, és a fiadon keresztül fog uralkodni.

– Edward lesz a király a megkoronázása pillanatától fogva – szögezem le. – Majd meglátjuk, akkor kire fog hallgatni!

– Richard megtagadhatja, hogy átadja a hatalmat Edwardnak, amíg huszonegy éves nem lesz – figyelmeztet. – Az elkövetkező nyolc évben régensként uralhatja a királyságot. Ott kell lennünk, képviselnünk kell magunkat a Királyi Államtanácsban, és meg kell védenünk az érdekeinket.

– Bárcsak biztos lehetnék benne, hogy biztonságban van a fiam!

– Ha Richard meg akarná ölni, megtette volna Stony Stratfordnál, amikor letartóztatták Anthonyt, és nem volt senki, aki megvédje, és Buckinghamen kívül egyetlen tanú sem volt – jelenti ki határozottan Lionel. – De nem tette. Helyette térdre ereszkedve esküdött hűséget neki, és nagy tisztelettel Londonba hozta. Mi vagyunk azok, akik bizalmatlanságot okoztunk Sajnálom, nővérem: pontosabban te. Soha életemben nem vitatkoztam veled, ezt te is tudod. De ezúttal tévedsz.

– Jaj, te könnyen beszélsz! – mondom ingerülten. – Nekem hét gyermeket kell megvédenem és egy királyságot kormányoznom.

– Akkor hát kormányozd. Foglald el királyi lakosztályodat a Towerben, és vegyél részt a fiad megkoronázásán. Ülj a trónodra és parancsolj a hercegnek, aki csupán a sógorod és a fiad gyámja.

Ezen eltűnődöm. Lehet, hogy Lionelnek igaza van, és ott kellene lennem a koronázás tervezésének középpontjában, az új király pártjára állítva az embereket, kegyeket és tisztségeket ígérve nekik az udvarában. Ha most előjövök gyönyörű gyermekeimmel és újra létrehozom az udvaromat, a fiamon keresztül uralkodhatok Angliában. A helyünket kellene követelnem, nem rémülten elrejtőzni. Gondolkodom: képes vagyok rá. Nem kell háborúznom ahhoz, hogy visszanyerjem a koronámat. Megtehetem regnáló királynéként, szeretett királynéként. A haszon reményében az emberek velem vannak: a magam oldalára tudom őket állítani. Talán elő kellene bújnom a szentélyből a nyári napsütésbe, és elfoglalni a helyem.

Halk kopogás hangzik fel az ajtón, és egy férfihang így szól: – Gyóntató az özvegy királynénak.

– Kinyitom a rácsot. Egy dominikánus atya áll ott, fejébe húzott csuklyája eltakarja az arcát. – Iderendeltek felségedhez, hogy meghallgassam a gyónását – mondja.

– Lépjen be, atyám – tárom szélesre előtte az ajtót. Halkan jön be, szandálja nem csap zajt a kőlapokon. Meghajol, és megvárja, hogy az ajtó becsukódjon mögötte.

– Morton püspök parancsára jöttem – mondja halkan. – Ha bárki megkérdezi, azért jöttem, hogy felkínáljam önnek a gyónás lehetőségét, ön pedig a szomorúság és a túlzott fájdalom bűnéről számolt be nekem, és én tanácsot adtam önnek a kétségbeesés ellen. Megegyeztünk?

– Igen, atyám.

Odacsúsztat nekem egy papírdarabot. – Tíz percet várok, azután elmegyek Nem vihetek választ.

Az ajtó mellett álló zsámolyhoz lép, és leül; várja, hogy leteljen az idő. Az ablakhoz viszem a cédulát, hogy lássam, és az ablak alatt csobogó folyó hangjától kísérve elolvasom. A pecsétet a Beaufort-ok címere díszíti. Margaret Stanleytől, egykori udvarhölgyemtől jött. Annak ellenére, hogy Lancasterként született és nevelkedett, és örökösük anyja, férjével, Thomas Stanleyvel együtt hűségesek hozzánk az utóbbi tizenegy évben. Talán hűséges is marad. Talán még a pártomat is fogja Richard herceggel szemben. Érdeke fűződik hozzám. Bízott benne, Edward megbocsátja, hogy a fia ereiben Lancaster-vér folyik, és megengedi, hogy hazatérjen bretagne-i száműzetéséből. Beszélt nekem a fiáért érzett anyai szeretetéről, és arról, hogy mindent megadna, ha újból itthon tudhatná. Megígértem neki, hogy így lesz. Semmi oka, hogy szeresse Richard herceget. Akár azt is gondolhatja, hogy fia hazatérésének jobbak az esélyei, ha barátságban marad velem, és támogatja a visszatérésemet a hatalomba.

De levelében egy szó sincs összeesküvésről, és támogatásáról sem biztosít. Néhány sort írt csupán:

Anne Neville nem utazik Londonba a koronázásra. Nem rendelt sem lovakat, sem őröket az úthoz. Nem szabatott díszruhákat a koronázáshoz. Gondoltam, talán érdekli. M S

A kezemben tartom a levelet. Anne beteges, és a fia gyenge. Nem lehetetlen, hogy inkább otthon marad. De Margaret, Lady Stanley nem azért vette a fáradságot és vállalta a veszélyt, hogy ezt közölje velem. Azt akarta, hogy tudjam, Anne Neville nem siet Londonba a grandiózus koronázási ünnepségre, mert nincs miért sietnie. Ha nem jön el, az a férje, Richard parancsára történik. Ő tudja, hogy nem lesz min részt venni. Ha Richard nem rendelte Londonba a feleségét, hogy időben ideérjen a koronázásra, az új országlás legfontosabb eseményére, az csak azért lehet, mert tudja, hogy nem is lesz koronázás.

Hosszasan bámulok ki a folyóra, és azon gondolkodom, mit jelent ez nekem és drága, királyi vérből való fiaimnak. Azután letérdelek a szerzetes elé. – Áldjon meg, atyám – kérem, és érzem, amint gyengéd kezét a fejemre helyezi.

A naponta kenyérért és húsért kijáró szolgálólány hazajön, az arca fehér, és Elizabeth leányomnak magyaráz. A lányom hozzám lép.

– Felséges anyám, felséges anyám, beszélhetnék önnel?

Kitekintek az ablakon, s a víz fölött merengek, mintha azt remélném, hogy Meluzina kiemelkedik a nyáridőben lomhán hömpölygő folyamból, és tanácsot ad nekem. – Persze, kedvesem. Mi a baj?

Van valami feszült sürgetésében, ami veszélyt jelez számomra.

– Nem értem, mi történik, anyám, de Jemma megjött a piacról, és azt mondja, valami történet terjed a Királyi Államtanácsban lezajlott küzdelemről, egy letartóztatásról. Küzdelem a tanácsteremben! És Sir Williamet... – Kifullad.

– Sir William Hastingst? – nevezem meg Edward legkedvesebb barátját, fiam felesküdött védelmezőjét és újdonsült szövetségesemet.

– Igen, őt. Anyám, a piacon azt beszélik, hogy lefejezték.

Az ablak kőpárkányába kapaszkodom, amint megfordul velem a szoba. – Őt nem lehet... biztosan téved az a lány.

– Azt mondja, hogy Richard herceg felfedezett egy ellene irányuló összeesküvést, letartóztatott két főurat, és Sir Williamnek fejét vétette.

– Biztosan téved. Ő Anglia egyik legnagyobb ura. Őt nem lehet tárgyalás nélkül lefejeztetni.

– A lány így meséli – suttogja. – Azt mondja, kivitték, és a Tower pázsitján, egy rönkfán csapták le a fejét, figyelmeztetés, tárgyalás és vád nélkül.

A térdeim megroggyannak; Elizabeth elkap estemben. A szoba elsötétül előttem, azután újból meglátom, a fejdísze félrecsúszott, haja leomlik, gyönyörű leányom az arcomba néz, úgy suttogja: – Felséges anyám, mama, szólj hozzám. Jól vagy?

– Igen – felelem. A torkom száraz, és azon veszem észre magam, hogy a földön fekszem, ő pedig a karjával támogat. – Jól vagyok, édesem. De mintha azt hallottam volna... Mintha azt mondtad volna... Mintha azt mondtad volna, hogy Sir William Hastingst lefejezték?

– Jemma így mesélte, anyám. De nem hittem, hogy egyáltalán kedvelted.

Felülök, a fejem sajog. – Gyermekem, ez már régen nem kedvelés kérdése. Ez a lord öcséd legnagyobb védelmezője, az egyetlen védelmező, aki közeledett hozzám. Nem kedvel engem, de az életét is feláldozná, hogy öcsédet a trónra ültesse, és megtartsa az apádnak adott szavát. Ha ő meghalt, elveszítettük a legnagyobb szövetségesünket.

Elképedve rázza meg a fejét. – Valami rosszat tehetett? Valamit, ami sértette a lord protektort?

Könnyű kopogás hangzik fel az ajtón, és mindketten megdermedünk. Egy hang franciául mondja: – C’est moi^{^[2]}!

– Egy nő, nyisd ki az ajtót – mondom. Egy pillanatig biztosra vettem, hogy Richard bakója az, aki most értünk jött, Hastings vérét még le sem törölve bárdja éléről. Elizabeth rohan, hogy kinyissa a nagy fakapuba vágott lámpásos ajtót, és a szajha Elizabeth Shore surran be rajta, szőke haján csuklya, díszes brokátruhája köré szorosan köpenyt csavart. Mélyet pukedlizik előttem, aki még mindig a földön kuporgok. – Tehát hallotta – mondja kurtán.

– Hastings nem halt meg?

Szeme csupa könny, de szűkszavúan válaszol. – De igen. Ezért jöttem. Richard herceg ellen elkövetett felségárulással vádolták meg.

Elizabeth térdre roskad mellettem, és megfogja jéghideg kezemet.

– Richard herceg azzal vádolta Sir Williamet, hogy az ő halálára szőtt összeesküvést. Azt mondta, William felbérelt egy boszorkányt, hogy tevékenykedjen ellene. A herceg azt állította, hogy kifullad, beteggé lesz és elveszíti az erejét. Azt mondta, kardforgató kezét elhagyta az ereje; lecsupaszította a karját a tanácsteremben, és csuklótól vállig megmutatta Sir Williamnek, és azt mondta, ő is bizonyára látja, hogy elsorvadóban van. Azt mondja, az ellenségei bűbájt bocsátottak rá.

Szememet sápadt arcán tartom. Oda sem pillantok a kandallóra, ahol a herceg szalvétájából sodort vászonzsinór elégett, miután a karomra kötöttem, majd megátkoztam, hogy fossza meg Richardot a lélegzetétől és az erejétől, hogy tegye jobb karját oly gyengévé, mint amilyen egy púpos emberé.

– Kit nevezett meg boszorkányként?

– Önt – feleli. Érzem, hogy Elizabeth összerándul.

Majd hozzáteszi: – És engem.

– Mármint hogy mi ketten egyetértésben jártunk el?

– Igen – mondja egyszerűen. – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem. Ha be tudja bizonyítani, hogy ön boszorkány, betörhet a szentélybe, és kiviheti a gyermekeivel együtt?

Bólintok. Megteheti.

Mindenesetre eszembe jut a tewkesburyi csata, amikor a tulajdon férjem tört be egy szentélybe minden ok és magyarázat nélkül, és sebesült embereket vonszolt ki az apátságból, lemészárolta őket a sírkertben, utána pedig visszament az apátságba, és az oltár lépcsőjén megölt még néhányat. Fel kellett súrolniuk a szentély padlóját, hogy megtisztítsák a vértől; újra kellett szentelniük az egész helyet, annyira beszennyezte a halál.

– Megteheti – mondom. – Már rosszabb is megtörtént.

– Mennem kell – mondja riadtan. – Lehet, hogy figyeltet. William azt akarta volna, hogy tegyek meg mindent felséged gyermekeinek megóvására, de nem tehetek többet. Meg kell mondanom önnek: Lord Stanley megtett mindent, amit tudott, hogy megmentse Williamet. Figyelmeztette, hogy a herceg fel fog lépni ellene. Azt álmodta, hogy egy véres agyarú vaddisznó fogja felnyársalni őket. Figyelmeztette Williamet. Csak hát William nem gondolta, hogy ilyen hamar bekövetkezik... – Most már a könnyek végigperegnek az arcán, és elfullad a hangja. – Ilyen méltatlanul – suttogja. – És egy ilyen jó ember ellen. Hogy katonákkal vonszoltatta ki a tanácsülésről! Hogy lecsapta a fejét, amikor még egy pap sem volt ott! Ideje sem volt imádkozni!

– Jó ember volt – ismerem el.

– Most, hogy meghalt, ön elveszített egy pártfogót. Súlyos veszélyben forog – állítja. – Mint ahogy én is.

Visszahúzza a csuklyát a fejére, és az ajtóhoz megy. – Minden jót kívánok önnek – mondja. – És Edward fiainak is. Ha szolgálhatom önt, megteszem. De addig is, nem láthatnak önhöz jönni. Nem merek újra eljönni.

– Várjon – mondom. – Azt mondta, Lord Stanley továbbra is hűséges az ifjú Edward királyhoz?

– Stanleyt, Morton püspököt és Rotherham érseket börtönbe vetették a herceg parancsára annak gyanújával, hogy önnek és az önéinek dolgoznak. Richard azt hiszi, összeesküvést szőttek ellene. Csak azok a tanácstagok maradtak szabadok, akik hajlandóak végrehajtani a herceg parancsát.

– Megháborodott volna? – kérdezem hitetlenkedve. – Richard megőrült?

A fejét rázza. – Azt hiszem, úgy határozott, hogy követelni fogja a trónt – mondja kertelés nélkül. – Emlékszik, hogy a király azt szokta mondogatni, Richard mindig megteszi, amit ígér? Hogy ha Richard megesküdött, hogy megtesz valamit, azt meg is teszi – kerüljön bármibe?

Nincs ínyemre, hogy ez a nő a férjemet idézgeti nekem, de egyetértek.

– Azt hiszem, Richard döntött, azt hiszem, ígéretet tett magának. Azt hiszem, úgy döntött, hogy számára és Anglia számára egy erős új király lenne a legjobb, nem egy tizenkét éves fiúcska. És most úgy határozott, hogy bármi is az ára, saját magát ülteti a trónra. Bármennyibe kerül is.

Résnyire nyitja az ajtót, és kikémlel. Felkapja a kosarat, hogy azt a látszatot keltse, mintha árut szállított volna nekünk. Az ajtóból visszapislant rám. – A király mindig azt mondta, hogy Richardot semmi nem tarthatja vissza, ha egyszer már megvan a terve – mondja. – Ha immár semmi nem tarthatja vissza, ön nincs biztonságban. Remélem, tud vigyázni az épségére, felség, a sajátjára és a gyermekekére... az ön és Edward fiaiéra. – Kis pukedliba ereszkedik, és odasúgja: – Isten áldja meg, az ő kedvéért. – Aztán az ajtó kattan mögötte, és elmegy.

Nem tétovázom. Mintha a Hastings nyakára a Tower parkjában lezuhanó bárd egy verseny kezdetét jelző trombitahang lenne. De ez a verseny most arról szól, hogy a fiamat biztonságba vigyem nagybátyja fenyegetése elől, aki immár a gyilkolás ösvényére lépett. Szemernyi kétségem sincs már afelől, hogy Richard herceg mindkét fiamat meg akarja ölni, hogy megtisztítsa maga előtt a trónhoz vezető utat. Nem adnék egy garast George fiának életéért sem, lakjon bárhol is. Láttam Richardot bemenni az alvó Henrik király szobájába, hogy megöljön egy védtelen embert, mert az ő trónigénye éppúgy érvényes volt, mint Edwardé. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Richard ugyanazt a logikát fogja követni, mint a három fivér tette azon az éjszakán. Egy szent és sérthetetlen, felszentelt király állt a családjuk és a trón között – erre megölték Most pedig a fiam áll Richard és a trón között. Megöli, ha teheti, és megeshet, hogy ezt nem tudom megakadályozni. De arra megesküszöm, hogy kisebbik fiamra, Richardra nem fogja rátenni a kezét.

Felkészítettem erre a pillanatra, de amikor szólok neki, hogy nyomban el kell mennie, még ma éjjel, megrémül, hogy ilyen hamar bekövetkezett. Kiszalad a szín az arcából, de mivel tisztán, kisfiúsan bátor, felemeli hát a fejét és az ajkába harap, hogy el ne sírja magát. Még csupán kilencéves, de a York-ház hercegének neveltük. Arra neveltük, hogy mutasson bátorságot. Csókot nyomok szőke feje búbjára, azt mondom neki, hogy legyen jó fiú, és ne felejtse el, mi a teendője, és amikor kezd sötétedni, végigvezetem a kriptán, le a lépcsőn, még mélyebbre, az épület alatt húzódó katakombába, ahol el kell haladnunk a kőkoporsók és a boltíves sírkamrák mellett, egy lámpás van előttünk, egyet a kis kezében tart. A fény nem pislákol. Richard akkor sem remeg, amikor a homályos körvonalú sírboltok közelében járunk. Fürgén, feltartott fejjel jön mellettem.

Az út egy rejtett vaskapuhoz vezet, és azon túl egy kőmóló nyúlik ki a folyóba, mellette csendben ringatózik egy csónak Egy folyami kereskedésre bérelt kis dereglye, egy a sok százból. Azt reméltem, hogy a hadihajóval küldöm el a fiamat, Edward öcsém parancsnoksága alatt, a védelmére felesküdött fegyveresek kíséretében; de csak Isten a tudója, merre van ma éjszaka Edward, a flotta pedig ellenünk fordult, és Richard herceg érdekében fog kifutni. Az én parancsnokságom alatt nem állnak hadihajók. Be kell érnünk ezzel. A fiamnak védelem nélkül, pusztán két hűséges szolgával és édesanyja áldásával kell útnak indulnia. Edward egyik barátja várja Greenwichben, Sir Edward Brampton, aki nagyon szerette a férjemet. Legalábbis remélem. Nem tudhatom. Már semmiben sem lehetek biztos.

A két férfi némán várakozik a csónakban, a kőlépcsőbe fúrt gyűrűn átvetett kötéllel tartják meg az áramlással szemben; feléjük lököm a fiamat, ők beemelik, és a csónak farába ültetik. Nincs idő a búcsúzkodásra, különben sem tudnék mit mondani, legfeljebb egy imát az épségéért, amely úgy égeti a torkomat, mintha tőrt nyeltem volna. Ellökik a csónakot, és felemelem a kezem, hogy integessek neki, és látom kicsiny fehér arcát a nagy fejfedő alatt, amint visszanéz rám.

Bezárom magam mögött a vaskaput, azután felmegyek a kőlépcsőkön, csendben, végig a néma katakombákon, és kinézek az ablakomon. Csónakja távolabb besorol a folyami forgalomba, a két férfi az evezőlapátoknál, fiam hátul. Senkinek sincs oka megállítani őket. Tucatnyi hasonló van, csónakok százai úsznak keresztül-kasul a folyón a maguk dolga után járva; két munkásember meg egy legényke megbízásokat bonyolítanak le. Kitárom az ablakomat, de nem kiáltok neki. Nem hívom vissza. Csak azt szeretném, hogy lásson, ha felpillant. Szeretném, ha tudná, hogy nem egykönnyen engedem el, hogy a legeslegutolsó pillanatig keresem a szememmel. Szeretném, ha látná, hogy kutatom a félhomályon át, és tudom, hogy egész hátralévő életemben keresni fogom, keresni fogom a halálom órájáig, a halálom után, és a folyó suttogni fogja a nevét.

Nem pillant fel. Azt teszi, amit mondtam neki. Jó fiú, bátor fiú. Nem felejti el leszegni a fejét és fejfedőjét mélyen a homlokába húzni, hogy elrejtse szőke haját. Emlékeznie kell rá, hogy csak a Peter névre szabad hallgatnia, és nem várhatja, hogy meghajtott térddel szolgálják ki. El kell felejtenie a látványos parádékat és a királyi körutazásokat, a Tower oroszlánjait és az udvari bolondot, aki a mulattatására bukfenceket vetett. El kell felejtenie a nevét éljenző tömegeket és csinos nővéreit, akik játszottak vele, és franciára meg latinra, sőt még egy kis németre is tanítgatták El kell felejtenie imádott bátyját, aki királynak született. Olyannak kell lennie, mint egy madárnak, egy fecskének, aki télen a folyók vize alá száll, mozdulatlanságba és némaságba dermed, és csak akkor száll elő újra, amikor megjön a tavasz, s a felengedett folyók ismét hömpölyögni kezdenek. Édes kis fecske módjára a folyóba kell merülnie, Meluzina ősanyja oltalmába. Erősen kell bíznia, hogy a folyó majd elrejti és megoltalmazza, mert én már nem vagyok képes rá.

Az ablakomból nézem a csónakot, és először még látom őt a csónak farában, himbálózik, amint a kis dereglye a hajósok evezőcsapásaira egyenletesen mozog. Azután elkapja az áramlat, s felgyorsul a tempójuk, és ott van a többi csónak, bárka, halászhajó, kereskedőhajó, átkelőcsónak, dereglye, még egypár hatalmas faszállító tutaj is, és már nem látom a fiamat, már a folyón jár, és rá kell bíznom Meluzinára és a vízre, én pedig ott maradtam nélküle, elhagyatva, az utolsó fiam nélkül, a folyópartra vetve.

Felnőtt fiam, Thomas Grey ugyanazon az éjszakán megy el. Lovásznak öltözve surran ki az ajtón London mellékutcáira. Szükségünk van valakire odakint, aki híreket hall és összegyűjti a haderőnket. Több száz hűséges emberünk van, és ezrek, akik harcolnának a herceg ellen. De össze kell gyűjteni és meg kell szervezni őket, és ez most Thomasra vár. Nem maradt más, aki megtehetné. Huszonhét éves. Tudom, hogy a veszélybe küldöm ki, talán a halálba is. – Sok szerencsét – mondom neki. Letérdel elém, és én áldólag a fejére teszem a kezem. – Hová mész?

– London legbiztonságosabb helyére – feleli bánatos mosollyal. – Egy olyan helyre, ahol szerették a férjedet, és sosem bocsátják meg Richardnak, hogy elárulta. London egyetlen tisztességes intézményébe.

– Vagyis hová?

– A bordélyházba – vigyorog.

Aztán befordul a sötétségbe, és elmegy.

Másnap korán reggel Elizabeth behozza hozzám a kis apródot. Windsorban szolgált bennünket, és beleegyezett, hogy ismét szolgálatunkra lesz. Elizabeth fogja a kezét, mert jóságos leány, noha a fiúból árad az istálló szaga, ahol aludt. – A Richard, York hercege névre fogsz hallgatni – mondom neki. – Az emberek uramnak és felségnek fognak szólítani. Nem fogod kijavítani őket. Egy szót sem fogsz szólni. Csak bólintasz.

– Igen, ‘sznyom – dünnyögi.

– Engem pedig felséges anyámnak fogsz szólítani.

– Igen, ‘sznyom.

– Igen, felséges anyám.

– Igen, felséges anyám – ismétli.

– És meg kell fürödnöd, és tiszta ruhát kell venned.

Rémült arcocskájával haragosan néz rám. – Nem! Én nem fürödhetek meg! – tiltakozik.

Elizabeth döbbenten néz. – Mindenki azonnal rá fog jönni.

– Majd azt mondjuk, beteg – javaslom. – Azt mondjuk, megfázott és fáj a torka. Felkötjük az állát egy porronggyal, és kendőt kötünk a szája elé. Megmondjuk neki, hogy hallgasson. Csupán néhány napról van szó. Hogy időt nyerjünk.

Bólint. – Majd én megfürösztöm – ajánlja.

– Kérd meg Jemmát, hogy segítsen neked. És valószínűleg szükség lesz az egyik férfira, hogy benn tartsa a vízben.

Sikerül elmosolyodnia, de a szeme elborul. – Anyám, komolyan azt gondolod, hogy nagybátyám, a herceg ártana a tulajdon unokaöccsének?

– Nem tudom – ismerem el. – És ezért küldtem el magamtól imádott, királyi vérből való fiamat, és ezért kellett Thomas Grey fiamnak kimennie a sötétségbe. Már nem tudom, mire képes a herceg.

Jemma, a szolgálólány megkérdezi, elmehetne-e megnézni vasárnap délután a büntetését töltő Shore szajhát. – Minek? – kérdezem.

Pukedliba ereszkedik, fejét mélyen lehajtja, de annyira el akar menni, hogy még a megsértésem kockázatát is kész vállalni. – Már elnézést, asszonyom, felség, de alsóruhában kell járkálnia a városban, kezében egy égő viaszgyertyával, és mindenki odamegy megnézni. A bűnéért kell vezekelnie, merthogy szajha. Gondoltam, ha jövő héten mindennap korábban bejönnék, tán elenged...

– Elizabeth Shore?

Hirtelen előbukkan a feje a meghajlásból. – A hírhedt szajha – szavalja. – A lord protektor rendelte el, hogy nyilvánosan vezekeljen a testiségben elkövetett vétkeiért.

– Elmehetsz megnézni – mondom hirtelen. Eggyel több tekintet a tömegben már igazán nem számít. Arra a fiatal nőre gondolok, akit Edward is, Hastings is szeretett, és aki most mezítláb, alsószoknyában járkál, kezében egy viaszgyertyával, védve pislákoló lángját, miközben az emberek becsmérelik vagy leköpdösik. Edwardnak nem tetszene, és érte, ha nem is a nőért, megakadályoznám, ha tudnám. De semmit sem tehetek a védelmében. Richard hercegből kibújt a gonosz, és még egy szép nőnek is szenvednie kell azért, mert szerették.

– Ok nélkül, csak a külsejéért büntetik. – Lionel öcsém az ablakból figyeli a tömeg elismerő mormolását, amikor az asszony megkerüli a városhatárt. – És mert Richard most azzal gyanúsítja, hogy Thomas fiadat rejtegeti. Rajtaütött a házán, de nem találta Thomast. Biztonságba helyezte, elrejtette Gloucester emberei elől, azután eltüntette az útból.

– Áldja meg ezért az Isten – mondom.

Lionel elmosolyodik. – Mindenesetre ez a büntetés szemlátomást rosszul sült el Richard herceg számára. Senki sem mond rosszat a nőről, amint fel-alá járkál – meséli. – Az egyik kompos ember felkiabált nekem, amikor az ablakban álltam. Azt mondja, az asszonyok megbotránkoznak rajta, a férfiak pedig csodálják. Nem mindennap látnak ilyen szép nőt alsószoknyában. Azt mondják, úgy néz ki, mint egy meztelen, gyönyörű és bukott angyal.

Elmosolyodom. – Nos, mindenképpen áldja meg az Isten, akár angyal, akár szajha.

Püspök öcsém is elmosolyodik. – Azt hiszem, az ő bűnei a szerelem, és nem a rosszindulat bűnei voltak. És ezekben a nehéz időkben talán ez számít leginkább.

1483. június 17.

Elküldik rokonomat, Thomas Bourchier bíborost és még vagy fél tucat lordot a Királyi Államtanácsból, hogy próbáljanak jobb belátásra bírni, és én királynéként fogadom őket, a kincstárból elemeit gyémántokkal borítva, a trónomul szolgáló impozáns széken ülve. Remélem, hogy királynőinek és méltóságteljesnek látszom; valójában azonban gyilkos kedvemben vagyok. Ezek az én Királyi Államtanácsom lordjai. A férjemtől kapott pozíciót töltik be. Ő tette őket azzá, amik ma, és most ide mernek jönni hozzám, hogy előadják, mit kíván tőlem Richard herceg. Elizabeth mögöttem áll, másik négy leányom pedig sort alkot. Egyik fiam vagy fivérem sincs jelen. Nem teszik szóvá, hogy Thomas Grey fiam megszökött a szent menedékhelyről és most szabadon jár-kel Londonban, én pedig dehogy hívom fel a figyelmüket a távollétére.

Elmondják, hogy kikiáltották Richard herceget a birodalom védelmezőjévé, régenssé és a királyi herceg gyámjává, és biztosítanak róla, hogy készülődnek a fiam, Edward herceg megkoronázására. Szeretnék, ha fiatalabbik fiam, Richard csatlakozna a bátyjához a Tower királyi lakosztályában.

– A herceg csupán néhány napig lesz régens, csupán a koronázásig – magyarázza Thomas Bourchier olyan komoly arccal, hogy hinnem kell neki. Ez az ember egész életét azzal töltötte, hogy igyekezett békét szerezni ennek az országnak. Ő koronázta Edwardot királlyá és engem királynévá, mert hitte, hogy ez békét hoz ebbe az országba. Tudom, hogy a szívéből beszél. – Amint megkoronázzák az ifjú királyt, minden hatalom visszaszáll rá, ön pedig az özvegy királyné és az anyakirályné lesz – mondja. – Térjen vissza a palotájába, felség, és jöjjön el a fia koronázására. Az emberek csodálkoznak, hogy nem látják, és a külföldi követek előtt is furcsán veszi ki magát. Hadd tegyünk úgy, miként megígértük a királynak a halálos ágyán – a trónra ültetjük a fiát, és az ellenségeskedést félretéve valamennyien együttműködünk. Lakjon a királyi család a Tower királyi lakosztályaiban, és jöjjenek elő teljes hatalmukban és szépségükben fiuk megkoronázására.

Egy pillanatra meg vagyok győzve. Mi több, elcsábulok. Talán minden boldogan végződhet. Azután a Pontefract várában együtt bebörtönzött Anthony öcsémre és Richard Grey fiamra gondolok, és tétovázni kezdek. Egy kicsit várnom és gondolkodnom kell. Meg kell óvnom őket. Amíg a szent menedékhelyen vagyok, az én biztonságom és Richard fiamé úgy egyensúlyozza ki az ő rabságukat, mint a súlyok a mérleget. Túszként tartják őket, hogy én jól viselkedjem, de ugyanakkor Richard herceg nem mer hozzájuk érni, mert fél, nehogy felbőszítsen. Amennyiben Richard meg akar szabadulni a Riversektől, valamennyiünket a hatalmában kell tartania. Ha kienged a markából, én megvédem azon családtagjaimat, akik nála vannak, valamint azokat, akik szabadok. Meg kell védenem Anthony öcsémet az ellenségeivel szemben. Muszáj. Ez az én keresztes hadjáratom: mint az, amelyre nem engedtem el. Meg kell óvnom, hogy továbbra is fény lehessen a világban.

– Nem engedhetem önökhöz Richard herceget – mondom, s hangom csordultig telik a színlelt sajnálkozással. – Betegeskedik mostanában, nem bírnám ki, ha nem én ápolhatnám. Még nincs jól, elvesztette a hangját, és ha most visszaesne, az rosszabb lehetne, mint az első betegsége. Ha azt akarják, hogy együtt legyen a bátyjával, küldjék ide hozzánk Edwardot, ahol mindkettőjüknek gondját tudom viselni, és tudom, hogy nincsenek veszélyben. Vágyódom látni Edward királytól született idősebbik fiamat és tudni, hogy biztonságban van. Könyörgöm önöknek, küldjék őt hozzám, a biztonságba. Innen éppúgy elindulhat a koronázására, mint a Towerből.

– Ugyan, asszonyom – horkan fel szokott erőszakos módján Thomas Howard. – Tud egyetlen indokot is mondani, miért lennének veszélyben?

Nézem egy pillanatig. Komolyan azt hiszi, csapdába ejthet, és bevallom Richard herceggel szembeni ellenséges érzületemet? – A családom többi tagja vagy szökésben van, vagy fogoly – mondom ki kereken. – Miért kellene azt hinnem, hogy én és a fiaim biztonságban vagyunk?

– Ugyan, ugyan – vág közbe a bíboros, és Howard felé biccent, hogy elhallgattassa. – Mindenki, aki börtönben van, főrendi társai bírósága elé fog kerülni, és a vádak igazsága bizonyítást nyer, vagy elutasításban részesül. A lordok úgy döntöttek, hogy nem hozható fel felségárulás vádja az ön Anthony fivére, Rivers gróf ellen. Ez megnyugtathatja afelől, hogy jóhiszeműen jöttünk. Csak nem képzeli, hogy engem magamat nem a jóhiszeműség vezérel, amikor idejövök önhöz?

– Ó, bíboros uram, önben nem kételkedem – biztosítom.

– Akkor higgyen nekem, amikor személyesen adom a szavam, hogy biztonságban lesz velem a fia – mondja. – Elviszem a bátyjához, és egyiküket sem éri majd bántódás. Ön nem bízik Richard hercegben, ő pedig gyanúsítja önt – ez szomorúsággal tölt el, de mindkettőjüknek megvannak a maguk indokai –, de esküszöm, hogy sem a herceg, sem más nem fog ártani a fiainak, együtt biztonságban lesznek, és Edward megkoronázott király lesz.

Felsóhajtok, mintha legyőzött volna a logikája. – És ha megtagadom?

Közelebb húzódik hozzám, és lehalkítja a hangját. – Attól félek, hogy betör a szentélybe, és a családjával együtt kiviszi innen – mondja szinte suttogva. – És minden lordnak az a véleménye, hogy jogában áll ezt megtenni. Senki sem védi meg az itt-tartózkodáshoz való jogát, felség. Ez itt burok önök körül, nem vár. Ha kiengedi a kis Richard herceget, itt hagyják önt, ha ez az óhaja. Ha itt tartja, valamennyiüket kirángatják, mint a piócákat a befőttesüvegből. Vagy akár össze is zúzhatják az üveget.

Elizabeth, aki eddig az ablakon nézegetett ki, előrehajol, úgy suttogja: – Felséges anyám, százával állnak Richard herceg bárkái a folyón. Körül vagyunk véve.

Egy pillanatig nem látom a bíboros aggódó arcát. Nem látom Thomas Howard rideg arckifejezését. Nem látom a fél tucat férfit, akik vele érkeztek. A férjemet látom, amint Tewkesburyben kivont karddal megy be a szentélybe, és tudom, hogy attól a pillanattól fogva egyetlen szentély sem biztonságos többé. Aznap Edward megsemmisítette a fia biztonságát – és ezt nem is tudta. Én viszont most már tudom. És Istennek hála, felkészültem rá.

A szememhez szorítom a zsebkendőmet. – Bocsássák meg egy asszony gyengeségét – mondom. – Nem bírok elválni tőle. Meg lehet ettől engem kímélni?

A bíboros megpaskolja a kezem. – Velünk kell jönnie. Sajnálom.

Elizabethhez fordulva suttogom: – Hozd ide, hozd ide a kisfiamat.

Elizabeth némán, lehajtott fejjel távozik.

– Nincs jól – mondom a bíborosnak. – Jó melegen be kell bugyolálni.

– Bízzon bennem – feleli. – Az én gondjaimban nem éri baj.

Elizabeth visszatér az elcserélt apróddal. Az én Richardom ruháiban van, torka köré kötve egy kendő, amely elrejti arca alsó részét. Amikor magamhoz ölelem, még az illata is olyan, mint a fiamé. Megcsókolom szőke haját. Kisfiús alakja törékeny a karomban, mégis bátran tartja magát, ahogyan egy királyi herceg tenné. Elizabeth jól kitanította. – Isten veled, fiam – mondom neki. – Néhány nap múlva találkozunk a bátyád koronázási ünnepségén.

– Igen, felséges anyám – válaszolja, akár egy kis papagáj. Hangja alig több a suttogásnál, de valamennyien hallják.

Kézen fogom, és a bíboroshoz vezetem. Az udvarban távolról látta Richardot, és ezt a fiút jól elrejti ékszerekkel megrakott fejfedője és a torkát meg az állát borító kendő. – Itt van a fiam – mondom érzelemtől remegő hangon. – Az önök kezébe adom. Az önök oltalmába helyezem őt és a bátyját. – A fiúhoz fordulok, és így szólok hozzá: – Isten veled, édes fiam, a Mindenható óvjon.

Álcát adó kendőbe burkolt arcocskáját felém fordítja, és egy pillanatra valódi érzelem önt el, amint megcsókolom meleg orcáját. Igaz, hogy a sajátom helyett küldöm ezt a gyermeket a veszélybe, de mégiscsak egy gyermek, és a veszély mégiscsak veszély. Könnyes szemmel teszem apró kezét Bourchier bíboros nagy, puha tenyerébe, és a kicsiny fej fölött kérem: – Vigyázzon erre a fiúra, a fiamra, uram, kérem. Óvja meg őt.

Várunk, amíg közreveszik a fiút, és kivonulnak a helyiségből. Amikor elmentek, ruhájuk illata még ott lengedez. A kinti világ illata ez, a lóverítéké, a megfőtt húsoké, a levágott fű fölött fújdogáló friss szellőé.

Elizabeth odafordul hozzám, sápadt az arca. – Azért küldted el az apródot, mert úgy véled, a mi fiainknak nem biztonságos a Towerbe menni – állapítja meg.

– Igen.

– Tehát az az érzésed, hogy Edwardunk nincs biztonságban a Towerben.

– Nem tudom. Igen. Ettől félek.

Egy hirtelen lépést tesz az ablak felé, s egy pillanatig anyámra, a nagyanyjára emlékeztet. Ugyanolyan eltökélt – látom rajta, a legjobb úton van, hogy kibogozza a szálakat. Most először jut eszembe, hogy Elizabethből olyan nő lesz, akivel számolni kell. Többé már nem kislány.

– Szerintem el kellene küldetned a nagybátyámhoz, és megállapodásra kérni – mondja. – Megegyezhetnétek, hogy nekiadjuk a trónt, ő pedig Edwardot nevezi meg örökösének.

Megrázom a fejem.

– Megtehetnéd – erősködik. – Edward nagybátyja, tisztességes ember. Biztosan ugyanúgy szeretne kiutat ebből, mint mi.

– Nem engedem át Edward trónját – jelentem ki szilárdan. – Ha Richard herceg annyira akarja, el kell vennie, és szégyenbe kell hoznia magát.

– És mi van, ha megteszi? – kérdezi. – Akkor mi lesz Edwarddal? Mi lesz a húgaimmal? Mi lesz velem?

– Nem tudom – felelem óvatosan. – Lehet, hogy harcolnunk kell; lehet, hogy vitatkoznunk kell. De nem adjuk fel. Nem adjuk meg magunkat.

– És az a kisfiú? – biccent az ajtó felé, amelyen át az apród távozott, kendővel felkötött állal, hogy ne tudjon beszélni. – Elszakítottuk az apjától, kimosdattuk és felöltöztettük, és azt mondtuk neki, hogy hallgasson, miközben a halálba küldtük? Így vívjuk ezt a háborút? Egy gyermeket használunk pajzsunkként? A halálba küldünk egy kisfiút?

1483. június 25., vasárnap: a koronázás napja

– Micsoda? – fújok a csöndes pirkadatban, akár egy dühös macska, amelynek a kicsinyeit elvitték, hogy megfojtsák. – Nincsenek királyi bárkák? Nem dörög az ágyú a Towerből? Nem folyik bor a város szökőkútjaiban? Nincs dobpergés, az inasok nem harsogják céhük nótáit? Semmi zene? Semmi kiabálás? Semmi éljenzés a koronázási menet útvonalán? – Kitárom a folyóra néző ablakot: a bárkák, dereglyék és evezős csónakok szokásos folyami forgalmát látom, és így szólok anyámhoz és Meluzinához: – Nyilvánvaló, hogy ma nem koronázzák meg. Helyette meg kell halnia? – Úgy gondolok a fiamra, mintha a portréját kellene megfestenem. Egyenes vonalú kicsiny orrára gondolok, mely még mindig pisze, akár egy kisbabáé, pufók arcára és tiszta, ártatlan szemére. Feje domborulatára gondolok, amely épp beleillett a kezembe, amikor megérintettem, és nyakszirtje egyenes, tiszta vonalára, amint a könyvei fölé hajolt a tanulószobában. Bátor fiú volt, akinek Anthony bácsikája tanította meg, hogyan pattanjon nyeregbe, és hogyan lovagoljon a lovagi tornán. Anthony azt ígérte, hogy mivel megtanul szembenézni a félelemmel, rettenthetetlen lesz. És olyan fiú volt, aki szerette a vidéket. Kedvelte a ludlow-i kastélyt, mert kilovagolhatott a dombok közé és láthatta a magasban, a sziklák fölött szárnyaló vadászsólymokat, és úszhatott a folyó hideg vizében. Anthony azt mondta, érzéke van a tájhoz: a fiataloknál ez ritka. A legragyogóbb jövőnek nézett elébe. Háborús időben született, hogy a béke gyermeke legyen. Nem kétlem, nagyszerű Plantagenet király lehetett volna, és az apja büszke lett volna rá.

Úgy beszélek róla, mintha meghalt volna, mert nem sok kétségem van afelől, hogy – mivel ma nem koronázzák meg – titokban meg is fogják ölni, mint ahogyan William Hastingst kivonszolták, és a Tower pázsitján, egy farönkön lefejezte a reggelije után kezét sietősen megtörlő bakó. Édes istenem, amikor fiam nyakszirtjére és a bakó bárdjára gondolok, olyan rosszullét tör rám, hogy legszívesebben magam is meghalnék.

Eljövök az ablaktól, nem nézem, mint folydogál közömbösen a folyó, akárha a fiam nem lenne életveszélyben. Felöltözöm, feltűzöm a hajam, és azután úgy járkálok fel s alá szent menedékhelyünkön, akár a nőstény oroszlánok a Towerben. Tervezgetéssel vigasztalom magam: nem állunk barátok nélkül, nem reménytelen a helyzetem. Thomas Grey fiam, tudom, titokban, eldugott helyeken szorgalmasan találkozgat azokkal, akik meggyőzhetők lehetnek, hogy felkeljenek értünk, és valószínűleg sokan vannak az országban, Londonban is, akik kezdik gyanítani, mit is ért Richard herceg a védnökségen. Margaret Stanley egyértelműen nekünk dolgozik: a férje, Lord Thomas Stanley figyelmeztette Hastingst. A sógornőm, York Margit hercegnő nekünk fog dolgozni Burgundiában. Nyilván még a franciák is érdeklődnek az engem fenyegető veszély iránt, ha másért nem is, azért, hogy borsot törjenek Richard orra alá. Van egy biztonságos ház Flandriában, ahol egy jól megfizetett család fogad egy kisfiút, és megtanítja, hogyan tűnjön el Tournai tömegében. Igaz, a herceg most fölébünk kerekedett, de ugyanannyian fogják őt is gyűlölni, ahányan bennünket, Riverseket gyűlöltek, és sokkal többen fognak szeretettel gondolni rám most, hogy veszélyben forgok. És legfőképpen, lesznek férfiak, akik Edward fiát akarják látni a trónon, és nem az öccsét.

Sietős lépéseket hallok, és megfordulok, hogy egy újabb veszéllyel nézzek szembe; Cecily leányom fut végig a kriptán, és kivágja kamrám ajtaját. Fehér a félelemtől. – Valami van az ajtónál – mondja. – Valami szörnyű van az ajtónál.

– Mi van az ajtónál? – kérdezem. Persze azonnal arra gondolok, hogy a bakó.

– Valami, ami akkora, mint egy ember, de úgy néz ki, mint a Halál.

Kendőt terítek a fejemre, az ajtóhoz lépek, és elhúzom a rács reteszét. Láthatóan maga a Halál vár rám odakint. Fekete gabardinkabátban van, a fején kürtőkalap, és egy hosszú, fehér, csőrszerű orrmaszk takarja az egész arcát. Egy orvos, rajta a pestis levegőjétől védő gyógynövényekkel megtömött maszk. A résen át rám villantja csillogó szemét, és engem kilel a hideg.

– Itt senkinek sincs pestise – mondom.

– Caerleoni doktor Lewis vagyok, Lady Margaret Beaufort orvosa – közli, hangja hátborzongatóan visszhangzik a csőrből. – A lady szerint ön női bajoktól szenved, és hasznát venné egy orvosnak.

Kinyitom az ajtót. – Jöjjön be, nem érzem jól magam – invitálom. De amint kizárom a külvilágot, kérdőre vonom. – A világon semmi bajom. Miért jött ide?

– Lady Beaufort – akarom mondani, Lady Stanley – is jó egészségnek örvend, Istennek legyen hála érte. De meg akarta találni a módját, hogy beszélhessen önnel, én pedig rokonságban állok vele, és az ön hűséges híve vagyok, felség.

Bólintok. – Vegye le a maszkját.

Leveszi a tölcsért az arcáról, és hátratolja a csuklyáját. Alacsony, sötét hajú férfi, mosolygó, becsületes arccal. Mélyen meghajol. – A lady tudni szeretné, kigondolt-e valamilyen tervet, hogy kiszabadítsa a két herceget a Towerből. Szeretné, ha tudná, hogy mind ő, mind a férje, Lord Stanley szolgálatára állnak, és azt is, hogy Buckingham herceget kétely töltötte el, hogy vajon Richard herceget merrefelé vezeti a becsvágya. Asszonyom úgy véli, az ifjú herceg kész elpártolni.

– Buckingham mindent megtett, hogy odajuttassa a herceget, ahol most ül – jegyzem meg. – Ugyan miért gondolná meg magát épp a győzelmük napján?

– Lady Margaret úgy véli, hogy Buckingham herceget meg lehetne győzni – mondja előrehajolva, szavait csak az én fülemnek szánja. – Szerinte a herceg kezd kételkedni a vezérében. Szerinte érdekelnék más, nagyobb jutalmak, mint amilyeneket Richard herceg tud kínálni neki, és fiatalember, még nincs harmincesztendős, könnyűszerrel megingatható. Buckingham attól tart, hogy a herceg saját magának akarja megszerezni a trónt; félti felséged fiainak biztonságát. Ön a sógornője, a fiúk az ő unokaöccsei is. Aggódik a hercegek, kis rokonai jövője miatt. Lady Margaret rám parancsolt, mondjam meg önnek, hogy szerinte a towerbeli szolgák megvesztegethetőek, és tudni szeretné, miként szolgálhatná önt az Edward és Richard hercegek szabadságának visszanyerésére szőtt terveiben.

– Az nem Richard... – kezdek hozzá, amikor, akár egy kísértet, a folyóra nyíló ajtótól Elizabeth jön felfelé a lépcsőn, a ruhája szegélye csupa víz.

– Elizabeth! Mi a csudát művelsz?

– Lementem, hogy elüldögéljek a folyóparton – mondja. Arca furcsa és sápadt. – Először nagyon nyugodt és szép volt ma reggel, de azután egyre élénkebb lett rajta a forgalom. Eltűnődtem, miért ilyen nagy a forgalom. Szinte mintha maga a folyó akarta volna elmesélni nekem. – Megfordul, és észreveszi az orvost. – Ki ez?

– Üzenetet hozott Lady Margaret Stanleytől. – Ránézek nedves ruhájára, amely úgy söpri a földet mögötte, mint egy farok. – Mitől lettél ilyen vizes?

– Az elhaladó bárkáktól – feleli. Arca sápadt és ellenséges. – Valamennyi bárka Baynard vára felé úszott, ahol Richard herceg nagy udvart tart fenn. Olyan nagy hullámokat vertek, hogy kicsaptak a lépcsőkre. Mi történik ma ott? Fél London bárkán utazik a herceg háza felé, noha a mai napon a fivérem koronázását kellene ünnepelnünk.

Lewis doktor feszeng. – Épp erről készültem beszélni felséges édesanyjának – mondja vonakodva.

– Maga a folyó a tanú rá – mondja gorombán a lányom. – Úgy mosta a lábam, mintha beszélne hozzám. Mindenki kitalálhatja.

– Mit kellene kitalálni? – kérdezem mindkettőjüktől.

– Összeült a parlament, és kinyilatkoztatták, hogy Richard a törvényes király – mondja halkan az orvos, bár szavai úgy visszhangzanak a boltíves kőcsarnokban, mintha kiáltványt tenne közzé. – Úgy döntöttek, hogy házasságát a királlyal a jogosult lordok tudomása nélkül kötötték meg, és ön meg az édesanyja boszorkányság révén érték el. És hogy a király már egy másik hölgy férje volt.

– Vagyis éveken keresztül szajha voltál, mi pedig fattyúk vagyunk – fejezi be Elizabeth hűvösen. – Legyőztek és megszégyenítettek bennünket. Vége, mindennek vége. Akkor most foghatjuk Edwardot és Richardot, és mehetünk?

– Miket beszélsz? – kérdezem tőle. Ugyanúgy elképeszt a leányom a nedves farokra emlékeztető ruhájában, mintha egy hableány bukkanna elő a folyóból, s mint ahogy megrémít a hír, hogy Richard jogot formált a trónra, minket pedig lehajítottak róla. – Miket beszélsz? Min gondolkodtál, mialatt a folyónál üldögéltél? Elizabeth, olyan furcsa vagy ma. Miért vagy most ilyen?

– Mert azt hiszem, meg vagyunk átkozva – ront nekem. – Azt hiszem, átok ül rajtunk. A folyó átkot suttogott felém, és én téged meg apámat hibáztatlak, amiért erre a világra hoztatok, te pedig a becsvágy markában idejuttattál minket, de annyira mégsem ragaszkodtál a hatalmadhoz, hogy jogossá tehesd számunkra.

Hideg keze után kapok, és olyan erősen fogom, mintha visszatarthatnám attól, hogy elússzon. – Nem vagy megátkozva, leányom. Te vagy a legnagyszerűbb és a legkivételesebb az összes gyermekem közül, a leggyönyörűbb, a legszeretettebb. Ezt te is tudod. Miféle átok tapadhatna hozzád?

Felém fordított tekintetét elsötétíti az iszonyodás, mintha a halálát látta volna. – Te sosem adod fel, sosem hagysz létezni bennünket. A te becsvágyad fogja öcséim halálát okozni, és amikor már egyikük sincs az élők sorában, engem fogsz öcsém trónjára ültetni. Te jobban szereted a koronát, mint a tulajdon gyermekeidet.

A fejemet rázom, hogy megcáfoljam szavai erejét. Ez az én kislányom, az én könnyen kezelhető, egyszerű gyermekem, a kedvencem, az én Elizabethem. Vér a véremből. Életében nem volt egyetlen olyan gondolata sem, amelyet ne én ültettem volna el a fejében. – Nem tudhatsz ilyesmit; ez nem igaz. Nem tudhatod. A folyó nem mondhat neked ilyesmit, és te nem hallhatod, és nem is igaz.

– El fogom foglalni az öcsém trónját – mondja, mintha nem is hallaná, mit mondok. – És te örülni fogsz ennek, mert a te becsvágyad az átok, ezt mondja a folyó.

Az orvosra pillantok, és azon tűnődöm, nincs-e láza a lányomnak. – Elizabeth, a folyó nem tud beszélni hozzád.

– Dehogynem beszél, és persze hogy hallom! – kiáltja türelmetlenül.

– Nincs semmiféle átok...

Megfordul és végigsiklik a szobán, ruhája uszályszerű nedves foltot hagy, és kitárja az ablakot. Lewis doktorral utána eredünk, egy pillanatra megrettenve, hogy megőrült, és ki akar ugrani; de azonnal megállít egy magasan, édesen szóló siratóének a folyó felől, egy vágyódó hang, egy gyászdal, egy olyan gyötrődő dallam, hogy kezemet a fülemre tapasztom, ne halljam, és a doktorra nézek magyarázatot várva. Zavartan rázza a fejét, hiszen ő nem hall mást, csak az arra járó bárkák vidám lármáját, amint trombitaszó és dobpergés közepette a király megkoronázására igyekeznek. De látja a könnyeket Elizabeth szemében, és látja, amint elhátrálok a nyitott ablaktól, befogva fülemet a kísérteties hangok elől.

– Ez nem neked szól – mondom. Fuldoklom a bánattól. – Ó, Elizabeth, kedvesem, ez nem neked szól. Ez Meluzina dala: ezt a hangot halljuk, amikor haláleset történik a házunkban. Ez a dal nem téged figyelmeztet. Ez Richard Grey fiamért szól; hallom. Ez a fiamért és Anthony öcsémért szól – Anthony öcsémért, akinek megesküdtem, hogy megóvom.

Az orvos elsápad a félelemtől. – Én semmit sem hallok – mondja. – Csak az új királyt követelő emberek lármáját.

Elizabeth mellém lép, szürke szeme olyan sötét, mint egy vihar korbácsolta hullám a tengeren. – Az öcséd? Hogy érted ezt?

– Az öcsém és a fiam meghal Richard, Gloucester herceg keze által, mint ahogy John öcsém és apám meghaltak George, Clarence herceg keze által – jövendölöm. – A York fiúk gyilkos fenevadak, és Richard semmivel sem jobb George-nál. A családom legnagyszerűbb férfitagjaival fizettem értük, és összetörték a szívem. Hallom. Hallom, hogy ez történt. Ezt énekli a folyó. Siratódalt énekel a fiamért és a fivéremért.

Közelebb lép. Újra az én gyengéd leányom, vad dühe elpárolgott. A vállamra teszi a kezét. – Anyám...

– Gondolod, hogy itt megáll? – török ki őrjöngve. – Nála van a fiam, a királyi vérből való fiam. Ha el merészeli venni tőlem Anthonyt, ha képes elvenni tőlem Richard Greyt, gondolod, hogy nem fogja Edwardot is elvenni? Ma megfosztott egy fivértől és egy fiútól. Sosem bocsátok meg neki. Ezt sosem felejtem el. Számomra halott ember. Látni fogom, ahogy elsorvad, látni fogom, hogy kardot tartó karja cserbenhagyja, látni fogom, hogy a csatamezőn megfordulva úgy keresi a barátait, akár egy elveszett gyermek; látni fogom, hogy elbukik.

– Anyám, nyugodj meg – suttogja Elizabeth. – Nyugodj meg, és hallgasd a folyót.

Ez az egyetlen szó, amely le tud csillapítani. Végigfutok a szobán és kitárom az összes ablakot; a meleg nyári szellő lágyan befúj a kripta hideg sötétjébe. A víz halkan csobban a parton. Apály és sár szaga érződik, de a folyó csak folyik tovább, mintha emlékeztetni akarna, hogy az élet megy tovább, mintha azt mondaná, hogy Anthony elment, Richard Grey fiam elment, másik fiam, a kis Richard herceg pedig idegenekhez ment le a folyón egy kis csónakban. De még érvényes lehet ránk a mondás: lassú víz partot mos.

Zene hallatszik be valamelyik arra elhaladó bárkáról, főnemesek vigadnak Richard herceg trónra lépésekor. Nem értem, hogyhogy nem hallják a folyót, hogyhogy nem tudják, hogy kialudt egy fény ezen a világon, amikor meghalt Anthony öcsém és a fiam... a fiam.

– Nem akarná, hogy szomorkodj – mondja halkan Elizabeth. – Anthony bácsi nagyon szeretett téged. Nem akarná, hogy búsulj.

Ráteszem a kezem az övére. – Azt akarná, hogy éljek, és hogy benneteket, gyermekeket átvigyelek ezen a veszélyen, az életbe – mondom. – Egyelőre elrejtőzünk a szent menedékhelyen, de esküszöm, kikerülünk innen, a minket megillető helyre. Nevezheted ezt a becsvágy átkának, ha akarod, de enélkül nem harcolnék. Pedig harcolni fogok. Látni fogod, hogy harcolok, és látni fogod, hogy győzök.

– Ha Flandriába kell hajóznunk, megtesszük. Ha sarokba szorított ebekként oda-oda kell kapnunk, megtesszük. Ha parasztoknak álcázva kell bujkálnunk Tournai-ban, és a Scheldt folyóból kifogott angolnákon kell élnünk, megtesszük. De Richard nem fog elpusztítani bennünket. Senki ezen a földön nem tud elpusztítani bennünket. Fel fogunk kelni. Meluzina istennő gyermekei vagyunk: lehet, hogy most el kell apadnunk, de bizonyosan újra áramolni fogunk. És Richard meg fogja ezt tanulni. Most egy alacsony és száraz helyen csípett el minket, de istenemre, látni fogja még az áradásunkat.

Nagyon bátran beszélek, de amint elhallgatok, bánatba zuhanok Grey fiamért és az öcsémért, legkedvesebb Anthony öcsémért. Újra kisfiúként gondolok Richard Greyre, amint roppant magasan ült a király lován, amint a kezemet fogta az út szélén, amikor vártuk, hogy arra jöjjön a király. A fiam volt, a gyönyörű fiam, akinek az apja az egyik York fivér elleni csatában halt meg, ő pedig most a másik keze által. Eszembe jut anyám, amint gyászolja a fiát, és azt mondja, hogy amikor egy gyermekünk keresztüljut a csecsemőkoron, azt hisszük, biztonságban van. Egy nő azonban nincs biztonságban. Legalábbis ebben a világban. Ebben a világban nincs, ahol fivér harcol fivér ellen, és soha senki nem akaszthatja szögre a kardját, és nem bízhat a törvényben. Bölcsőben fekvő kisbabaként gondolok Richardra, totyogó kisgyerekként, amikor az ujjaimba kapaszkodva tanult járni, ide-oda, ide-oda, a graftoni kastély folyosóján, míg végül megfájdult a hátam a sok görnyedéstől, és aztán a fiatalemberként gondolok rá, aki volt, akiből jó ember vált volna.

És Anthony, az öcsém, gyerekkorunk óta a legdrágább, legmegbízhatóbb barátom és tanácsadóm. Edwardnak igaza volt, amikor az udvar legnagyszerűbb költőjének és legremekebb lovagjának nevezte. Anthony, aki zarándokútra akart menni Jeruzsálembe, és el is ment volna, ha én meg nem akadályozom. Richard kettőjükkel vacsorázott Stony Stratfordban, amikor összetalálkoztak a Londonba vezető úton, és kellemesen elbeszélgettek arról az Angliáról, amelyet együtt fognak felépíteni, Riversek és Plantagenetek, és közös örökösükről, a fiamról, akit majd a trónra ültetünk Anthony nem volt bolond, ám megbízott Richardban – miért is ne tette volna? Rokonok voltak. Egymás oldalán harcoltak a csatában, baj társak voltak. Együtt mentek a száműzetésbe, és együtt tértek vissza diadalmasan Angliába. Mindketten nagybátyjai és gyámjai voltak az én drága fiamnak.

Amikor Anthony reggel lejött reggelizni a fogadójában, azt látta, hogy az ajtókat elreteszelték, és az embereit elparancsolták onnan. Látta a csatára felfegyverkezett Richardot és Henry Staffordot, Buckingham herceget, embereik kőmerev arccal álltak az udvaron. És elhurcolták, a fiammal, Richard Greyjel és Sir Thomas Vaughannal együtt, felségárulással megvádolva őket, holott mindhárman hűséges szolgái voltak a fiamnak, az új királynak.

Anthony a börtönben, reggel, a halálára várva, egy pillanatra fülel az ablaknál, hátha létezik Meluzina erős, édes éneke; arra számít, hogy semmit sem fog hallani, de azután elmosolyodik, amikor meghallja a harangszerű zengést. Megrázza a fejét, hogy megtisztítsa fülét a hangtól, de az ott marad, egy mennyei hang, amelynek hallatán tiszteletlenül kuncogni kezd. Sosem hitte el a lány legendáját, aki félig hal, félig nő, házának őse; de most úgy érzi, megvigasztalja, hogy hallja a halála miatt énekelni. Az ablaknál marad, és homlokát a hideg kőnek támasztja. Hallja Meluzina hangját, magasan és tisztán zengi körül a pontefracti vár csipkés oromzatát, s ez végre bebizonyítja, hogy anyjának, nővérének és nővére leányának adottságai valódiak: amint ők mindig is állították, amint ő csupán félig hitte. Azt kívánja, bár elmondhatná a nővérének, hogy most már tudja. Szükségük lehet ezekre az adottságokra. Lehet, hogy az adottságaik elegendőek lesznek a megmentésükhöz. Talán ahhoz is, hogy megmentsék az egész családot, akik Riversnek nevezték magukat a családjukat megalapító vízi istennő tiszteletére. Talán még ahhoz is, hogy megmentsék két Plantagenet fiukat. Ha Meluzina tud énekelni érte, egy hitetlenért, akkor talán vezetni tudja azokat, akik hallgatnak a figyelmeztetéseire. Mosolyog, mert a magas, tiszta ének reményt nyújt neki, hogy Meluzina vigyáz majd a nővérére és a fiaira, különösen arra a fiúra, aki a gondjaira volt bízva, a fiúra, akit imád: Edwardra, Anglia új királyára. És mosolyog, mert Meluzina hangja az anyja hangja.

Az éjszakát nem imádkozással, nem is könnyhullatással, hanem írással tölti. Utolsó óráiban nem kalandor, nem lovag, még csak nem is fivér vagy nagybácsi, hanem költő. Elhozzák nekem a művét, és látom, hogy a végén, abban a pillanatban, amikor szembenézett a halálával és valamennyi reménye halálával, tudta, hogy mindez hiábavalóság. A családunk nagy árat fizetett a becsvágyért, a hatalomért, sőt magáért a trónért is: ő a végén tudta, hogy mindez értelmetlen. De nem úgy halt meg, hogy ezen a tudáson kesergett, hanem mosolygott az emberi dőreségen, a tulajdon dőreségén.

Ezt írja:

Némileg tűnődve,

De inkább búslakodva

Gondolok vissza

Az állhatatlanokra;

E világnak

Kereke így forog,

Én épp ellenkezőleg;

Mit is gondolhatok?

Nyugtalanul,

Bánatomra,

És nincs bizonyosság

Az orvoslásra;

Lám, e révületben,

Most lényegében

Ilyen a táncom,

Kész vagyok meghalni.

Őszintén úgy vélem,

Szent kötelességem

Elégedettnek lenni;

Méltósággal elfogadva

S világosan látva:

A sors fanyar mosollyal

Épp ellenkezőleg cselekszik,

Mint szeretném.

Ez az utolsó cselekedete pirkadatkor, azután kiviszik és lefejezik Richard, Gloucester herceg, Anglia új lord protektora parancsára, akinek ezzel a kezébe került az én biztonságom, valamennyi gyermekem biztonsága, és legfőképpen fiamnak, Edward hercegnek, Anglia törvényes királyának biztonsága és jövője.

Anthony versét később olvasom el, és különösen ez tetszik: „A sors fanyar mosollyal épp ellenkezőleg cselekszik, mint szeretném.” A sors ellenünk, Riversek ellen fordult ez idő tájt: ebben igaza volt.

Nekem pedig meg kell találnom a módját, hogy nélküle éljek.

Valami megváltozott Elizabeth leányom és énköztem. A kislányom, a gyermekem, első kisbabám hirtelen felnőtt, eltávolodott tőlem. A gyermek, aki elhitte, hogy én mindent tudok, hogy mindennek ura vagyok, immár fiatal nő, aki elveszítette az apját, és kételkedik az anyjában. Úgy véli, nincs igazam, hogy a családunkat a szent menedékben tartom. Engem hibáztat Anthony bácsikája haláláért. Azzal vádol – bár erről egy szót sem szól –, hogy nem vagyok képes megmenteni Edward öccsét, és hogy a kisöccsét, Richardot támasz nélkül küldtem ki az estéli folyó szürke csöndjébe.

Kétli, hogy biztonságos rejtekhelyet biztosítottam Richardnak, és hogy tervünk az elcserélt apróddal beválik Tudja, hogy azért küldtem egy álherceget fiamnak társaságul, mert kételkedem abban, hogy Edwardot épségben haza tudom juttatni. Semmit sem remél attól a felkeléstől, amelyet Grey fiam, Thomas szervez. Attól fél, hogy sosem szabadítanak ki innen bennünket.

Amióta azon a reggelen hallottuk a folyó énekét, és utána azon a délutánon meghozták Anthony és Richard Grey halálhírét, nem bízik az ítélőképességemben. Nem hangoztatja újra meggyőződését, miszerint átok ül rajtunk, de van valami a szeme sötétjében és arca sápadtságában, ami arról árulkodik, hogy lidércnyomások gyötrik Isten a tanúm, én nem átkoztam meg, és tudom, hogy senki nem tenne ilyesmit egy ilyen aranyból-ezüstből való leánnyal, de ami igaz, az igaz: úgy fest, mintha valaki egy sötét hüvelykujj-lenyomattal keserves sorsra jelölte volna ki.

Lewis doktor újból eljön, én pedig megkérem, nézze meg, és mondja meg, jól van-e. Alig eszik valamit és sápadt. – A szabadságára van szüksége – közli az orvos. – Azt mondom orvosként, amit remélem, szövetségesként hamarosan meglátok. Sem ön, felség, sem a gyermekei nem maradhatnak itt. Ki kell kerülniük a jó levegőre, hogy élvezzék a nyarat. Elizabeth törékeny leány – kell neki a mozgás és a napfény. Társaságra van szüksége. Fiatal nő – táncolnia kellene és a széptevéseket fogadnia. A jövőjét kell tervezgetnie, az eljegyzéséről ábrándoznia, nem pedig a haláltól rettegve ide bezárva lennie.

– Kaptam egy ajánlatot a királytól. – Rákényszerítem magam, hogy kimondjam a címet, mintha ugyan Richard valaha is megérdemelné, mintha a fején a korona és az olaj a mellén többé varázsolná, mint ami: áruló és köpönyegforgató. – Türelmetlenül várja, hogy a nyár folyamán elvigyem a lányokat a vidéki házamba. Azt mondja, oda elengedi hozzám a hercegeket.

– És elmegy? – Kíváncsian lesi a válaszomat. Előrehajol, hogy jobban hallja.

– Először hozzám kell engednie a fiaimat. Semmi biztosítékom nincs önmagam és a leányaim biztonságát illetően, csak ha a fiaim visszatérnek hozzám, amint ígérte.

– Legyen óvatos, felség, legyen óvatos. Lady Margaret attól fél, Richard becsapja – suttogja. – Azt mondja, Buckingham herceg szerint felséged fiait Richard... – Habozik, mintha nem vinné rá a lélek, hogy kimondja a szavakat. – Ki fogja végeztetni. Azt mondja, Buckingham herceget ez annyira elborzasztja, hogy ő megmenti önnek a fiait, visszaadja önnek őket, ha felséged, amikor visszakerül a hatalomba, szavatolja a biztonságát és a boldogulását. Ha ön a barátságát, múlhatatlan barátságát ígéri neki akkorra, amikor ön újból visszakapja jogos tulajdonát. Lady Margaret azt mondja, ő majd ráveszi Buckinghamet, hogy kössön szövetséget önnel és a híveivel. A három család: a Stafford, a Rivers és a Lancasterház a hamis király ellen.

Bólintok. Erre vártam. – Mit kíván Buckingham? – kérdezek rá nyíltan.

– A lánya, amikor majd lesz, legyen az ön fia, az ifjú Edward király felesége – válaszolja. – Őt magát nevezze ki régenssé és lord protektorrá az ifjú király nagykorúságáig. Legyen az övé az északi királyság – miként Richard hercegé volt. Ha felséged olyan hatalmas herceggé teszi, mint az ön férje tette Richard herceget, kész elárulni a barátját és kiszabadítani felséged fiait.

– És mit kíván Lady Margaret? – kérdezem, mintha nem tudnám magamtól is kitalálni, mintha nem tudnám, mivel töltötte az elmúlt tizenkét év minden egyes napját, amióta a fiát száműzték: hogy megpróbálja épségben visszahozni Angliába. Henrik az egyetlen gyermeke, akit fogant, Margaret családi vagyonának és drága férje címének egyetlen örököse. Minden, amit az életében elér, semmivé lesz, ha nem tudja visszahozni a fiát Angliába, az örökségébe.

– Egyezményt akar, hogy a fia megkaphatja a címét és örökölheti anyja birtokait, a sógorát, Jaspert pedig visszahelyezi walesi birtokaiba. Azt akarja, hogy mindketten szabadon visszatérhessenek Angliába, és el kívánja jegyezni a fiát, Tudor Henriket az ön Elizabeth leányával, és azt akarja, hogy őt nevezze meg fiai örökösének – hadarja egy szuszra.

Egy percig sem habozom. Csupán a feltételekre vártam, és pontosan ezekre számítottam. Nem a jövőbe látás, hanem a józan ész révén, vagyis hogy mit követelnék, ha én lennék Lady Margaret erős pozíciójában: Anglia harmadik legnagyobb emberének a felesége, szövetségese a másodiknak, és épp készül elárulni az elsőt. – Beleegyezem – mondom. – Mondja meg Buckingham hercegnek és Lady Margaretnek, hogy beleegyezem. És közölje velük az árat, amit kérek: azonnal adják vissza nekem a fiaimat.

Másnap délelőtt Lionel öcsém érkezik hozzám mosolyogva. – Vár rád valaki a vízi kapunál – mondja. – Egy halász. Halkan üdvözöld, nővérem. Ne feledd, a megfontoltság egy nő legnagyobb adománya.

Bólintok, és az ajtóhoz sietek.

Lionel – most nem annyira püspök, inkább fivér – a karomra teszi a kezét. – Ne sikíts, mint egy kislány – mondja kertelés nélkül, és utamra bocsát.

Kisurranok az ajtón, és lemegyek a kőfolyosóra vezető lépcsőn. Félhomály uralkodik benne, csak a folyóra nyíló vaskapun beszűrődő nappali fény világítja meg. Egy kis dereglye hánykolódik a bejáratnál, kis halászháló hever a hajó farában. Egy férfi várakozik ott mocskos köpenyben és a szemébe húzott fejfedőben, de a magasságát semmi sem tudja elrejteni. Mivel Lionel óva intett, nem kiáltok fel, s mivel az öreg hal szaga eltántorít, nem rohanok a karjába. Csak annyit mondok halkan: – Fivérem, teljes szívemből örvendek, hogy látlak.

Sötét szeme villanása a súlyos karima alól Richard Woodville öcsém mosolygó arcát engedi látnom, szakáll és bajusz fedi, akár egy gazfickóét. – Jól vagy? – kérdezem, felbukkanásától meglehetősen döbbenten.

– Soha jobban – feleli hetykén.

– És tudod, mi történt Anthony fivérünkkel? – kérdezem. – És a fiammal, Richard Greyjel?

Egyszerre elkomorodva bólint. – Ma reggel hallottam. Részben ez az oka, amiért ma idejöttem. Sajnálom, Elizabeth, sajnállak, nagy veszteség ért.

– Most már te vagy Rivers gróf – mondom. – A harmadik Rivers gróf. Te vagy a családfő. Úgy tűnik, elég gyakran váltogatjuk a családfőket. Légy szíves, te tartsd meg kissé hosszabban ezt a címet.

– Megteszem, ami tőlem telik – ígéri. – Isten a tanúm, két jó ember után öröklöm. Remélem, hosszabban meg tudom tartani, de kétlem, hogy ennél többet is tehetek. Akárhogyan is, közel állunk egy felkeléshez. Figyelj rám. Richard biztonságban érzi magát a koronával a fején, és körutazásra készül, hogy megmutassa magát a királyságnak.

Uralkodnom kell magamon, hogy ne köpjek a vízbe. – Kíváncsi vagyok, a lovaknak lesz-e képük egyáltalán poroszkálni vele.

– Amint kiér Londonból, a gárdájával az oldalán, megrohamozzuk a Towert, és kihozzuk Edwardot. Buckingham herceg velünk van, és én megbízom benne. Richard királlyal kell utaznia, és a király Stanleyt is kényszeríteni fogja, hogy tartson vele – még mindig gyanakszik rá; Lady Margaret azonban Londonban marad, és megparancsolja Stanley embereinek és a rokonságának, hogy csatlakozzanak hozzánk. Már elhelyezte az embereit a Towerben.

– Lesz elég emberünk?

– Közel százan. Az új király Sir Robert Brackenburyt tette meg a Tower kapitányának. Brackenbury sosem ártana egy gondjaira bízott gyermeknek – ő jó ember. Új szolgákat állítottam a királyi lakosztályba, akik majd kinyitják nekem az ajtókat, amikor megadom nekik a jelszót.

– És azután?

– Téged meg a lányokat biztonságban Flandriába juttatunk. A fiaid, Richard és Edward csatlakozhatnak hozzád. Hallottál már azok felől, akik elvitték Richardot? Biztonságosan elrejtették?

– Még nem – háborgok. – Mindennap várom az üzenetet. Mostanra már hírt kellett volna kapnom róla. Minden órában imádkozom érte. Mostanra már hallanom kellett volna felőle.

– Egy levél akár el is tévedhetett; ez nem jelent semmit. Ha a dolog balul ütött volna ki, már bizonyára megküldték volna a hírt. És gondolj csak bele: útban Margit udvarába, elhozhatod a rejtekhelyéről Richardot. Amint a fiaiddal együtt újra biztonságban vagy, összegyűjtjük a seregünket. Buckingham mellénk fog állni. Lord Stanley és egész családja nevében a felesége, Margaret Beaufort tett ígéretet. Buckingham szerint Richard többi lordjának a fele kész ellene fordulni. Lady Margaret fia, Tudor Henrik fegyvereket meg embereket gyűjt Bretagne-ban, és lerohanja Walest.

– Mikor? – suttogom.

A háta mögé pillant. A folyó forgalmas, mint mindig, hajók jönnek-mennek rajta, kis kereskedődereglyék kanyarognak a nagyobb hajók között. – Richard herceg... – Elhallgat, és rám vigyorog. – Bocsáss meg, „Richard király” július végén indul el Londonból a körútjára. Azonnal kiszabadítjuk Edwardot, hagyunk nektek annyi időt, hogy biztonságba jussatok, mondjuk, két napot, azután pedig, mialatt a király nem elérhető, fellázadunk.

– És Edward fivérünk?

– Edward Devonban és Cornwallban toboroz. Buckingham elhozza az embereit Dorsetből és Hampshire-ből, Stanley hozza a rokonságát Közép-Angliából, Margaret Beaufort és a fia pedig Walest lázítják fel a Tudorok nevében. A férjed udvartartásában mindenki eltökélt, hogy megmentse a fiait.

Az ujjamat rágcsálva úgy gondolkodom, ahogy a férjem szokott: emberek, fegyverek, pénz és a támogatás szétszórása Anglia déli részén. – Ez elég, ha le tudjuk győzni Richardot, mielőtt behozza az embereit északról.

Rám vigyorog, a Riversek vakmerő vigyora ez. – Elég, és mindent megnyerhetünk, de semmit sem veszíthetünk – jelenti ki. – Elorozta a koronát a fiunktól: nincs mitől félnünk. A legrosszabb már megtörtént.

– A legrosszabb már megtörtént – ismétlem, és a gerincemen végigfutó borzongást Anthony öcsém, legdrágább fivérem elvesztésének és Grey fiam halálának tulajdonítom. – A legrosszabb már megtörtént. Eddigi veszteségeinknél már semmi sem lehet rosszabb.

Richard az enyémre teszi piszkos kezét. – Légy készen, hogy indulni tudj, amikor üzenek – figyelmeztet. – Szólok, amint Edward herceg biztonságban van.

– Úgy lesz.

1483. július

Az ablaknál várok, úti köpenyemben, ékszeres ládikám a kezemben, a leányaim velem, indulásra készen. Hallgatunk, némán várunk már több mint egy órája. Feszülten figyelünk, hallunk-e valamit, akármit, de csak a folyó csapkodja a falakat, és alkalmanként zene és nevetés harsan fel az utcákon. Mellettem Elizabeth úgy áll, akár egy feszesre húzott lanthúr, fehér az aggódástól.

Azután hirtelen csattanás hallatszik; Lionel öcsém jön futva a szentélybe, és becsapja, bereteszeli maga mögött az ajtót.

– Elbuktunk – mondja levegő után kapkodva. – Fivéreink biztonságban vannak, a fiad is. Elmenekültek a folyón, Richard pedig elbújt a Minoriesban, de a Fehér tornyot nem tudtuk bevenni.

– Láttad a fiamat? – vonom kérdőre.

A fejét rázza. – Bent tartották a két fiút. Hallottam, amint parancsokat ordibáltak. Olyan közel voltunk, hogy az ajtón keresztül is hallottam, amint azt kiabálták, vigyék beljebb a fiúkat egy biztonságosabb szobába. Édes istenem, bocsáss meg nekem, nővérem. Egy ajtó vastagsága választott csak el tőlük, de nem tudtuk bedönteni.

Leülök, mivel a lábaim összerogynak alattam, és a földre dobom az ékszeres ládikát. Elizabeth arca hamuszürke. Megfordul, és lassan elkezdi levenni a lányokról a köpenyüket, egyiket a másik után, szépen összehajtogatja őket, mintha fontos lenne, hogy ne gyűrődjenek meg.

– A fiam – hajtogatom. – A fiam.

– A vízi kapun jutottunk be, utána át az első ösvényen, mielőtt észrevettek volna bennünket. Épp elindultunk a lépcsőn felfelé, amikor valaki riadót fújt, és noha felszáguldottunk a Fehér torony ajtajához, bevágták előttünk. Csupán másodpercek választottak el. Thomas tüzelt a zárra, mi pedig nekivetettük magunkat, de hallottam bentről a retesz hangos csattanását, és azután kiözönlöttek az őrszobából. Richard és én szembefordultunk velük, úgy harcoltunk, hogy távol tartsuk őket, mialatt Thomas és a Stanleyk megpróbálták betömi az ajtót, vagy még inkább, kiemelni a csuklópántokból, de hát tudod... Túl erős.

– A Stanleyk ott voltak, ahogyan ígérték?

– Igen, és Buckingham emberei is. Persze nem a libériájukban, de mind kitűzött egy-egy fehér rózsát. Furcsa volt újra látni a fehér rózsát. És furcsa volt azért harcolni, hogy beléphessünk egy olyan helyre, amely a miénk. Kiáltoztam Edwardnak, hogy örvendjen, jövünk érte, nem hagyjuk cserben. Nem tudom, hallotta-e. Nem tudom.

– Megsebesültél – veszem észre hirtelen a vágást a homlokán.

Megdörzsöli, mintha a vére csak piszok lenne. – Ez semmiség, Elizabeth, inkább meghaltam volna, mint hogy nélküle jöjjek vissza.

– Ne beszélj halálról – mondom halkan. – Istennek hála, hogy ma éjjel biztonságban van, és nem ijedt meg nagyon. Istennek hála, hogy csak egy biztonságosabb szobába viszik a Toweren belül, és nem arra gondolnak, hogy elviszik.

– És talán már csak egy hónap – feleli. – Richard kért, hogy emlékeztesselek erre. A barátaid fegyverkeznek, Richard király északra lovagol, és csak a személyes őre van vele. Buckingham és Stanley a kíséretében utaznak, ők majd rábeszélik, hogy ne forduljon vissza. Arra fogják biztatni, hogy folytassa az útját Yorkba. Tudor Jasper Bretagne-ból hoz sereget. Hamarosan eljön a következő csatánk ideje. Amikor a trónbitorló Richard meghal, a kezünkben lesznek a Tower kulcsai.

Elizabeth felegyenesedik, húgai köpenyeit szépen elrendezte a karján. – És te valamennyi új barátodban megbízol, anyám? – kérdezi hidegen. – Az összes új szövetségesben, akik hirtelen átállnak a te oldaladra, de nem érnek célt? Valamennyien készek az életük kockáztatásával visszaültetni Edwardot a trónjára, amikor alig néhány hete még jó étvággyal ettek, és sűrűn a pohár fenekére néztek Richard herceg koronázásán? Úgy hallom, Lady Margaret ugyanúgy vitte az újdonsült Anna királyné uszályát, ahogyan hajdan a tiédet. Az új királyné kétfelől megcsókolta. Kitüntetés érte a koronázáskor. Most értünk hívja fegyverbe az embereit? Most a mi hűséges szövetségesünk? Buckingham herceg volt az a gyámfiú, aki gyűlölt azért, mert összeházasítottad Katherine nénémmel, és még most is gyűlöl. Vajon ezek a te igaz szövetségeseid? Vagy pedig az új király hűséges szolgái, akik kelepcét állítanak neked? Mert mindkét szerepet eljátsszák; most épp a királlyal utazgatnak, és Oxfordban lakomáznak. Ők nem forogtak veszélyben a Towerben az öcsém kiszabadítása közben.

Hidegen nézek vissza rá. – Nem válogathatom meg a szövetségeseimet. A fiam megmentése érdekében magával az ördöggel is szövetkeznék.

Halvány, savanyú mosolyt küld felém. – Talán már meg is tetted.

Prev Next