Tartalomjegyzék

1464. tavasz

Apám Sir Richard Woodville, Rivers báró, angol nemes, földbirtokos és Anglia igazi, Lancaster-ági királyainak támogatója. Anyám a burgundiai hercegek leszármazottja, miáltal ereiben Meluzina istennő vizes vére csörgedez, aki megigézett hercegi szeretőjével alapította meg királyi házukat, és figyelmeztetést kiáltva még most is megjelenik a palota tetőzetén, rendkívüli bajok idején, amikor a fiúgyermek és örökös haldoklik, a családra pedig pusztulás vár. Legalábbis így mondják azok, akik hisznek az ilyesmiben.

Ezzel az ellentmondásos – a szilárd angol föld és a francia vízi istennő adta – szülői hátteremmel bármire lehetett számítani: lehettem igéző szépség éppúgy, mint hétköznapi lány. Vannak, akik azt állítják, mindkettő vagyok. De ma, ahogy különös gonddal fésülöm a hajamat és elrendezem a legmagasabb fejdíszem alatt, megfogom két apátlan fiam kezét és mutatom a Northamptonba vezető úthoz az irányt, mindent megadnék, ha most az egyszer egyszerűen ellenállhatatlan lennék.

Egy olyan fiatalember figyelmét kell felkeltenem, aki egy újabb, egy legyőzhetetlen ellenséggel készül csatát vívni, azért lovagol errefelé. Lehet, hogy meg sem lát. Valószínűleg nem lesz kedve sem koldusokhoz, sem kacér nőkhöz. Fel kell keltenem a szánalmát a helyzetemmel szemben, fel kell szítanom a rokonszenvét az igényeim irányában, és elég hosszan meg kell maradnom az emlékezetében ahhoz, hogy mindkettő ügyében tegyen valamit. Olyan férfi ő, akire a hét minden éjszakáján gyönyörű nők vetik rá magukat, és akit százával ostromolnak a kérelmezők az általa adományozható hivatalokért.

Trónbitorló és zsarnok, az ellenségem és az ellenségem fia, de én már jócskán túl vagyok azon, hogy a fiaimon és önmagamon kívül bárkihez is hű legyek. Ez az a férfi, aki ellen apám kilovagolt a towtoni csatába, aki most Anglia királyának nevezi magát, holott nem több egy kérkedő ifjúnál. Még sosem láttam olyan megtört embert, mint apám volt, amikor hazatért Towtonból: jobb karja átvérezte a zekéjét, az arca fehérlett, és azt mondta, ez a suhanc sosem látott parancsnoki erényekkel rendelkezik, így hát az ügyünk elveszett, és senki sem remélhet, amíg ő él. Húszezer embert kaszaboltak le Towtonnál ennek a fiúnak a parancsnoksága alatt; Anglia addig még sosem látott ennyi halált. Apám azt mondta, ez nem csata volt, hanem a Lancaster-pártiak lekaszabolása. A törvényes király, Henrik, és a felesége, Anjou Margit királyné a rengeteg haláltól lesújtva Skóciába menekült.

Mi, akik Angliában maradtunk, nem adtuk meg magunkat egykönnyen. Egyre csak folytatódtak a csaták, amelyekben szembeszálltunk a hamis királlyal, ezzel a York kölyökkel. A férjem alig három évvel ezelőtt halt meg, amikor a lovasságunkat vezette St. Albansnál. Így hát megözvegyültem, s az egykor magaménak tudott föld és vagyon az anyósomé lett a győztes kölyökkirály tanítója, a királycsinálóként ismert nagy bábjátékos kegyéből: ő Richard Neville, Warwick grófja, aki királyt csinált ebből a mindössze huszonkét éves, beképzelt kölyökből, és aki pokollá fogja tenni Angliát számunkra, akik még mindig védelmezzük a Lancasterházat.

Most már az ország valamennyi előkelő házában York-pártiak vannak, és ők adományoznak oda minden jövedelmező üzletet, helyet és adót. Az ő kölyökkirályuk ül a trónon, s az ő hívei alkotják az új udvart. Mi, a legyőzöttek, nincstelenek vagyunk a tulajdon házainkban és idegenek a tulajdon hazánkban, a királyunk számkivetett, a királynénk egy bosszúszomjas külföldi, aki összeesküvést sző régi ellenségünkkel, Franciaországgal. Megállapodásra kell jutnunk a York zsarnokkal, miközben azért imádkozunk, hogy Isten forduljon ellene, és valódi királyunk egy hadsereggel zúduljon le délre egy újabb csatába.

Mindeközben, megannyi más asszonyhoz hasonlóan, akinek a férje meghalt, az apját pedig legyőzték, apró darabkákból kell újra felépítenem az életemet. Vissza kell valahogyan szereznem a vagyonomat, noha szemlátomást sem rokon, sem barát nem tud közbenjárni az érdekemben. Valamennyiünket árulókként tartanak számon. Bocsánatot nyertünk, de nem szeretnek bennünket. Valamennyien hatalom nélkül maradtunk. Saját szószólómként kell majd ügyemet egy olyan fiú elé terjesztenem, aki olyannyira kevéssé tiszteli az igazságot, hogy tulajdon kuzinja, a felszentelt király ellen merészel hadat vezetni. Mit lehet mondani egy ilyen vadembernek, amit megért?

Fiaim, a kilencéves Thomas és a nyolcéves Richard a legjobb ruhájukat viselik, a hajuk bevizezve és lesimítva, arcuk szappantól ragyog. Mellettem állnak kétoldalt, és én erősen fogom a kezüket, minthogy igazi fiúkként csodálatos módon vonzzák a piszkot. Ha egy másodpercre is elengedném őket, az egyik nyomban lekoptatná a cipőjét, a másik pedig elszakítaná a térdnadrágját, mindkettőnek sikeresen tele lenne falevéllel a haja és csupa sár lenne az arca, valamint Thomas minden bizonnyal beleesne a patakba. Mivel szorításom lehorgonyozta őket, unalmukban egyik lábukról a másikra ugrálnak, és csak akkor húzzák ki magukat, amikor azt mondom: – Csitt, lódobogást hallok.

Először halk esőkopogásnak hangzik, majd egy pillanat múlva mennydörgésszerű robajjá erősödik. A lószerszám csilingelése és a zászlók lobogása, a páncéling csörgése és a lovak fújtatása, a hang, a szag és a száz, sebesen hajtott ló horkantása mindent elborít, s bár elszántam magam, hogy előlépek és megállítom őket, akaratlanul is visszahőkölök. Milyen érzés lehet szembenézni ezekkel a férfiakkal, amikor lándzsájukat előreszegezve vágtató alabárdfalként gázolnak végig a csatamezőn? Hogyan képes ezzel bárki is szembenézni?

Thomas meglátja a fedetlen szőke fejet a tombolás és zaj közepette, és afféle vagány kisfiúként kiált fel: – Éljen! –, és látom, hogy szoprán hangja hallatán a férfi odafordítja a fejét, megpillant a fiaimmal együtt; keze megmarkolja a kantárszárat, és elbődül: – Állj! – Egyetlen rántással leállított lova felágaskodik, és az egész lovas menet forog, megtorpan, és átkozódik a hirtelen megállás miatt, majd váratlanul minden elcsendesedik, és csak a por gomolyog körülöttünk.

A férfi lova fújtat, a fejét rázza, de lovasa szoborként ül magas hátán. Rám néz, én pedig rá, és olyan csönd támad, hogy meghallok egy rigót a fejem fölött lévő tölgyfaágak közül. Hogy énekel! Istenem, olyan az éneke, mint a dicsfény egy fodra, mint a hangba öntött öröm. Még sosem hallottam madarat így énekelni, akárha öröméneket dalolna.

Még mindig a fiaim kezét fogva előrelépek, és kinyitom a szám, hogy előadjam ügyemet, de ebben a pillanatban, ebben a döntő pillanatban hűtlenné válnak hozzám a szavak. Pedig épp eleget gyakoroltam. Volt egy kis előkészített beszédem, de most nincs semmim. És mintha nem is lenne szükségem szavakra. Csak ránézek a férfira, és valamiképp azt várom, hogy értsen meg mindent – a félelmemet a jövőtől, a fiaimat illető reményeimet, a pénzhiányomat és apám bosszantó szánalmát, amely oly elviselhetetlenné teszi számomra a fedele alatt élést, az ágyam éjszakai hidegségét és vágyakozásomat egy újabb gyermek után, s az érzést, hogy az életemnek vége. Édes istenem, mindössze huszonhét éves vagyok, ügyem vereséget szenvedett, a férjem halott. Vajon annak a megannyi szegény özvegynek a sorsára vagyok ítélve, akik életük hátralévő részét valaki más otthonában kénytelenek tölteni, igyekezvén jó vendégnek bizonyulni? Soha többé nem kapok csókot? Már soha nem fogok örömöt érezni? Soha-soha többé?

A madár pedig úgy énekel, mintha azt mondaná, hogy az öröm könnyűszerrel elérhető azok számára, akik vágynak rá.

A férfi int a mellette álló idősebb embernek, aki elvakkant egy parancsot, amire a katonák elfordítják az útról a lovaikat és beléptetnek a fák árnyékába. A király azonban leugrik hatalmas lováról, elengedi a kantárszárat, és felém meg a fiaim felé indul. Magas nő vagyok, de ő egy fejjel fölém tornyosul; jóval magasabb lehet hat lábnál. A fiaim nyújtogatják a nyakukat, hogy lássák; számukra óriás. A haja szőke, a szeme szürke, napbarnított, nyílt, mosolygó arca csupa báj és könnyed elegancia. Ilyen királyt eddig még nem láttunk Angliában: ezt a férfit első látásra megszeretik az emberek. Tekintetét az arcomra szegezi, mintha tudnám valamely titkát, mintha öröktől fogva ismernénk egymást, és érzem, hogy lángol az arcom, de nem tudok másfelé nézni, csak őrá.

Az erényes asszony lefelé néz ebben a világban, szemét a papucsán tartja; a kérelmező mélyen meghajol, és könyörögve kinyújtja a kezét. Én azonban szálegyenesen állok, saját magamat is megdöbbentve, úgy bámulok, akár egy tudatlan paraszt, és azt veszem észre, hogy nem tudom levenni a szemem az övéről, a mosolygó szájáról és az arcomon izzó pillantásáról.

– Ki ez? – kérdezi, még mindig engem nézve.

– Felség, ő az édesanyám, Lady Elizabeth Grey – feleli Thomas fiam udvariasan, majd sapkáját lekapva térdre hullik.

Richard is letérdel a másik oldalamon, és mintha nem hallanák, azt motyogja: – Ez a király? Csakugyan? Életemben nem láttam még ilyen magas férfit!

Pukedliba ereszkedem, de nem tudok félrenézni. Inkább úgy tekintek fel rá, ahogy egy nő vethet tüzes pillantást az imádott férfira.

– Keljen fel – szólít meg a király. A hangja halk, csak én hallom. – Velem akart találkozni?

– Szükségem van a segítségére – mondom. Alig tudom megformálni a szavakat. Úgy érzem magam, mintha a szerelmi bájital, amelybe anyám belemártotta a fejdíszemről leomló kendőt, engem hódítana el, nem őt. – Most, hogy megözvegyültem, nem tudok hozzájutni a hozományomat képező földhöz, az özvegyi vagyonrészemhez. – Mosolygó érdeklődése láttán megbicsaklik a nyelvem. – Özvegyasszony vagyok. Nincs miből élnem.

– Özvegy?

– A férjem Sir John Grey volt. St. Albansnál halt meg – mondom. Ezzel megvallom az ő felségárulását és a fiaim kárhozottságát. A király rá fog ismerni az ellenséges lovasság parancsnokának nevére. Az ajkamba harapok. – Az édesapjuk a meggyőződése szerinti kötelességét teljesítette, felség; hűséges maradt ahhoz a férfihoz, akit királynak vélt. A fiaim mindenben ártatlanok.

– Két fiúval hagyta itt önt? – Lemosolyog a fiaimra.

– Ők a legnagyobb kincseim – felelem. – Ő Richard, ő pedig Thomas Grey.

Odabiccent a fiaimnak, akik úgy bámulnak fel rá, mintha valamiféle előkelő vérvonalú ló lenne, aki túl nagy ahhoz, hogy babusgassák, de olyan személyiség, akit áhítatosan kell csodálni, majd visszanéz rám. – Megszomjaztam – jelenti ki. – A közelben van az otthona?

– Megtisztelne bennünket... – A vele lovagoló őrökre pillantok. Száznál is többen lehetnek. A király kuncog. – Ők továbbmehetnek – dönti el. – Hastings! – Az idősebb férfi megfordul és vár. – Továbbmentek Graftonba. Majd utolérlek benneteket. Smollett itt maradhat velem, meg Forbes. Úgy egy óra múlva megyek majd.

Sir William Hastings végigmér, akárha egy eladásra kínált csinos szalag lennék. Kemény pillantással nézek vissza rá, amire leveszi a fejfedőjét és meghajol felém, aztán köszön a királynak, és odakiált az őrnek, hogy szálljanak nyeregbe.

– Hová mégy? – kérdezi a királytól.

A kölyökkirály rám néz.

– Apám, Rivers báró, Sir Richard Woodville házába megyünk – jelentem ki büszkén, jóllehet tudom, hogy a király fel fogja ismerni egy olyan férfi nevét, aki nagy kegyben állt a Lancaster-udvarnál, harcolt értük, és akitől személyesen is kemény szavakban részesült, amikor a Yorkok és a Lancasterek feszült viszonyban voltak. Mind eléggé jól ismerjük egymást, de általánosan betartott udvariasság elfeledkezni arról, hogy egykor valamennyien VI. Henrikhez voltunk hűségesek, amíg ezek árulóvá nem lettek.

Sir William felvonja a szemöldökét királya pihenőhely-választásán. – Akkor kétlem, hogy nagyon hosszasan akarnál maradni – kellemetlenkedik, és továbblovagol. Beleremeg a föld, ahogy elmennek mellettünk, és otthagynak bennünket a szívélyes csöndben, miközben leülepszik a homok.

– Apám bocsánatot nyert és visszakapta a címét – mondom védekezőn. – Ön személyesen bocsátott meg neki Towton után.

– Emlékszem az édesapjára és az édesanyjára – feleli nyugodtan a király. – Gyerekkorom óta ismerem őket jóban-rosszban. Csupán az lep meg, hogy eddig nem mutattak be önnek.

El kell fojtanom egy vihogást. Ez a király a csábításairól hírhedt. Akinek van egy csöpp esze, nem engedi, hogy a leánya találkozzon vele. – Erre parancsoljon – invitálom. – Rövid sétaút visz apám házához.

– Akartok lovagolni, fiúk? – kérdezi tőlük a király. Úgy emelik fel hirtelen a fejüket, mint két esdeklő kiskacsa. – Mindketten felülhettek – mondja, és előbb Richardot, azután Thomast emeli a nyeregbe. – És most kapaszkodjatok erősen. Te a bátyádba, te pedig – Thomas, igaz? – a nyeregkápába.

A karjára hurkolja a gyeplőt, majd felkínálja nekem a másik karját, és így sétálunk el az otthonomhoz a fák árnyékában az erdőn át. Ruhaujja felhasított kelméjén keresztül érzem karja melegét. Meg kell fékeznem magam, hogy ne dőljek neki. Előrenézek, a ház felé és anyám ablakára, és látom a bordával osztott üvegtáblák mögött végbemenő mocorgásból, hogy kitekintgetett, és éppen ennek a dolognak a megtörténtét óhajtotta.

Az ajtóban áll, amikor közeledünk, mellette a család lovásza. Anyám mély pukedliba ereszkedik. – Felség – mondja kedvesen, mintha a király mindennapos vendég lenne nálunk. – Nagyon örülünk, hogy a graftoni kastélyban üdvözölhetjük.

A lovász kifut és átveszi a ló kantárszárát, hogy bevezesse az istállóudvarba. A fiaim az utolsó métereken még belekapaszkodnak, miközben anyám hátralép, és térdet hajtva beinvitálja a királyt az előcsarnokba. – Óhajt egy kupa gyenge sört? – kérdezi. – Vagy van egy pompás borunk is, burgundiai kuzinjaimtól kaptuk.

– Inkább sört kérek, szíves engedelmével – feleli barátságosan a király. – Megszomjazik az ember lovaglás közben. Tavaszhoz képest nagyon meleg van. Jó napot, Lady Rivers.

A nagyterem fő asztalán a legjobb poharak sorakoznak egy korsó sör és egy kancsó bor mellett. – Vendégeket vár? – kérdezi a király.

Anyám rámosolyog. – Nincs a világon olyan férfi, aki el tudna lovagolni a leányom mellett – mondja. – Amikor közölte velem, hogy ő maga akarja az ügyét felséged elé tárni, a legjobb sörünkből csapoltattam. Sejtettem, hogy meg fog állni.

A király nevet anyám büszkeségén, és mosolyogva hozzám fordul. – Csakugyan vaknak kell lennie annak a férfinak, aki el tud lovagolni ön mellett – jelenti ki.

Már éppen valami kis megjegyzést készülök tenni, amikor újból megtörténik. Találkozik a tekintetünk, és nekem nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék neki. Csak állunk, egy hosszú pillanatig egymásra meredve, míg végül anyám odaad neki egy poharat, és csendesen így szól: – Egészségére, felség!

Megrázza a fejét, mint aki álmából ébred. – Az édesapja is itthon van? – kérdezi.

– Sir Richard átlovagolt a szomszédainkhoz – mondom. – Vacsorára várjuk haza.

Anyám fog egy tiszta poharat, feltartja a fény felé, és cöcög, mintha foltot látna rajta. – Bocsásson meg – mondja, és kimegy. Magunk vagyunk a királlyal a nagyteremben, a nap beáramlik a hosszú asztal mögött lévő nagy ablakon, a ház néma, mintha mindenki lélegzet-visszafojtva figyelne.

A király az asztal mögé lép, és leül a házigazda székébe. – Foglaljon helyet, kérem – mondja, és a mellette lévő székre mutat. A jobbjára ülök le, mintha a királynéja lennék, és hagyom, hogy töltsön nekem egy kupa gyenge sört. – Meg fogom vizsgálni a birtokaira vonatkozó kérelmét – mondja. – Saját házat szeretne? Nem szeret itt lakni az édesanyjával és az édesapjával?

– Nagyon kedvesek hozzám – felelem. – De hozzá vagyok szokva a saját háztartásomhoz és ahhoz, hogy magam irányítom a saját birtokaimat. És a fiaimnak semmijük sem lesz, ha nem tudom visszaszerezni az apjuk birtokait. Az az örökségük. Meg kell védenem a fiaimat.

– Nehéz időket élünk – szögezi le. – De ha meg tudom tartani a trónomat, gondom lesz rá, hogy Anglia két partvidéke között újból érvényesüljön a birtokjog, és a fiai úgy fognak felnőni, hogy nem kell háborúskodástól tartaniuk.

Megbiccentem a fejem.

– Hűséges Henrik királyhoz? – kérdezi. – Hűséges Lancaster-pártiként követi a családját?

A történelmünket nem lehet letagadni. Tudom, hogy ádáz viták folytak Calais-ban e király – akkor még csupán ifjú York hercegfi – és az apám – akkor az egyik legnagyobb Lancaster-párti lord – között. Anyám volt az első számú udvarhölgy Anjou Margit udvarában; nyilván tucatszor találkozott és fölényeskedett York jóképű fiatal fiával. De hát ki tudta volna akkor, hogy a világ a feje tetejére állhat, és hogy Rivers báró lányának könyörögnie kell majd ugyanennek a fiúnak, hogy visszakaphassa a tulajdon birtokait? – Anyám és apám előkelő helyet foglaltak el Henrik király udvarában, de a családom és jómagam most már az ön törvényeit fogadjuk el – sietek kijelenteni.

Elmosolyodik. – Ez mindnyájuk részéről bölcsességre vall, mivel én győztem – mondja. – Elfogadom a hódolatukat.

Halkan felkuncogok, és arca azonnal megélénkül. – Hamarosan véget kell érnie, ha Isten is úgy akarja – mondja. – Henriknek egyebe sincs, mint egy maroknyi kastélya a törvénnyel szembehelyezkedő északi vidéken. Csak útonállókat tud összeszedni, mint bármely törvényen kívüli, de nem tud tisztességes sereget toborozni. És a királynéja sem hozhatja be egyre-másra az ország ellenségeit, hogy a tulajdon népe ellen harcoljon. Azok, akik értem küzdenek, jutalmat kapnak majd, de még az ellenem harcolók is azt fogják tapasztalni, hogy igazságos leszek diadalomban. És uralmamat még Észak-Angliára is ki fogom terjeszteni, keresztülhatolok még az erődítményeiken is, fel, egészen Skócia határáig.

– Most északra megy? – kérdezem. Belekortyolok a könnyű sörbe. Ez anyám legjobb készítménye, de van némi csípős íze; hozzáadott néhány cseppnyi tinktúrát, egy szerelmi bájitalt, amely serkenti a vágyat. Nekem semmi sem kell. Már így is elállt a lélegzetem.

– Békére van szükségünk – szögezi le a király. – Békére Franciaországgal és a skótokkal, a fivérek és a kuzinok megbékélésére. Henriknek be kell hódolnia; a felesége véget kell hogy vessen annak a gyakorlatának, hogy az angolok ellen harcoló francia katonákat hoz ide. Nem lehetünk többé megosztottak, egymással szemben álló Yorkok és Lancasterek: mindnyájunknak angoloknak kell lennünk. Semmi sem betegít meg jobban egy országot, mint amikor saját népe tagjai harcolnak egymás ellen. Ez tönkreteszi a családokat; nap mint nap ez gyilkol bennünket. Ennek véget kell vetni, és én véget is fogok vetni ennek. Még ebben az évben.

Elönt az a beteges félelem, amelyet ennek az országnak a népe csaknem egy évtizede ismer. – Újabb csatának kell következnie?

Elmosolyodik. – Igyekszem majd távol tartani az otthonától, asszonyom. De ennek meg kell lennie, méghozzá hamarosan. Megkegyelmeztem Somerset hercegnek és a barátságomba fogadtam, ő pedig most újra Henrikhez futott – köpönyegforgató Lancaster, hűtlen, mint minden Beaufort. A Percyk fellármázzák ellenem északot Gyűlölik a Neville-eket, nekem pedig a Neville család a legnagyobb szövetségesem. Olyan ez most, mint egy tánc: a táncosok a helyükön vannak; el kell járniuk a lépéseiket. Csatázni fognak; ezt nem lehet elkerülni.

– A királyné serege errefelé fog jönni? – Noha anyám imádta őt és első számú udvarhölgyeként szolgált, meg kell mondanom, hogy serege rémisztő haderő. Zsoldosok, akik cseppet sem törődnek az országgal; bennünket gyűlölő franciák; valamint Észak-Anglia vademberei, akik termőföldjeinket és virágzó városainkat pusztán prédának tekintik. Legutóbb azzal a megegyezéssel hozta be a skótokat, hogy mindazt, amit ellopnak, megtarthatják fizetségként. Ezzel az erővel akár farkasokat is felfogadhatott volna.

– Meg tudom állítani őket – jelenti ki keresetlenül a király. – Észak-Angliában szállok velük szembe, és legyőzöm őket.

– Hogyan lehet ennyire biztos a dolgában? – kiáltok fel. Rám villant egy mosolyt, és nekem elakad a lélegzetem. – Mert még sosem veszítettem csatát – mondja egyszerűen. – És soha nem is fogok. Gyors és ügyes vagyok a csatamezőn; bátor vagyok és szerencsés. A seregem minden más hadnál fürgébben mozog; sebes menetelésre késztetem és teljes fegyverzetben mozgatom őket. Kikövetkeztetem az ellenségem szándékát és megelőzöm. Nem szoktam csatákat veszíteni. Szerencsés vagyok a háborúban és szerencsés vagyok a szerelemben. Soha nem veszítettem egyik játszmában sem. Nem fogok veszíteni Anjou Margit ellen; én fogok győzni.

Úgy nevetek ezen a magabiztosságon, mintha nem nyűgözne le; de valójában elkápráztat ez a férfi.

Kiissza a sörét és felkel. – Köszönöm a kedvességüket – mondja.

– Megy? Máris megy? – dadogom.

– Leírná nekem a követelése részleteit?

– Igen. De...

– A neveket, a dátumokat és a többit. A birtokot, amelyet sajátjának mond és tulajdonának részleteit.

Kis híján megragadom a ruhája ujját, hogy magam mellett tartsam, akár egy koldus. – Hogyne, de...

– Akkor most isten önnel.

Nem tehetek semmit, amivel marasztalhatnám, hacsak anyám nem gondolt rá, hogy lesántítsa a lovát.

– Igen, felség, és köszönöm. De nagyon szívesen látjuk, ha maradni kíván. Hamarosan ebédelünk... vagy...

– Nem, mennem kell. William Hastings barátom vár rám.

– Persze, persze. Nem szeretném feltartani...

Elsétálok vele az ajtóhoz. Hirtelen heves gyötrelemmel tölt el a távozása, mégsem jut eszembe semmi, amivel maradásra bírhatnám. A küszöbön megfordul, és megfogja a kezem. Mélyen meghajtja szőke fejét és gyengéden megfordítja a kezem. Csókot nyom a tenyerembe, és ujjaimat a csókra hajtja, mintha biztonságba akarná helyezni. Amikor mosolyogva felegyenesedik, látom, tökéletesen tisztában van vele, hogy ettől a gesztusától elolvadtam, és hogy összeszorítva fogom tartani a kezem egészen lefekvésig, amikor az ajkamhoz szoríthatom.

Lenéz révült arcomra és a kezemre, amelyet akaratlanul is kinyújtok, hogy megérintsem a ruhaujját. Ekkor megenyhül. – Az elkészített listájáért magam jövök el holnap – mondja. – Hát persze. Netán másképp gondolta? Hogyan tehette? Azt hitte, itt tudom úgy hagyni, hogy nem jövök vissza? Persze hogy visszajövök. Holnap délben. Látom akkor?

Bizonyára hallja, hogy elakad a lélegzetem. A pír visszaszökik az arcomba, és lángba borítja. – Igen – dadogom. – Ho... holnap.

– Délben. És ha szabad, maradok ebédre.

– Megtisztel bennünket.

Meghajol, megfordul és lemegy az előcsarnokba, majd át a szélesre tárt kétszárnyú ajtón, ki a ragyogó napfénybe. Hátrateszem a kezem, és nekitámaszkodom a nagy faajtónak. Kell is, mert a térdem túl gyenge, hogy megtartson.

– Elment? – kérdezi anyám, amint csendesen bejön a kis oldalajtón.

– Holnap visszajön – felelem. – Holnap visszajön. Holnap visszajön, hogy lásson.

 

Amikor lemegy a nap, és fiaim, szőke fejüket összekulcsolt kezükre hajtva, az esti imáikat mondják tábori ágyuk lábánál, anyám elindul velem a házból, és végigvezet a kanyargós ösvényen oda, ahol a két fapallóból álló híd átível a Tove folyón. Átmegy rajta, kúp alakú fejdísze súrolja a belógó faágakat, és int, hogy kövessem. A túlsó parton kezét egy hatalmas kőrisfára teszi, és látom, hogy a vastag törzs durva szemcsés fájára egy sötét selyemfonál van tekerve.

– Mi ez?

– Gombolyítsd fel. – Csak ennyit mond. – Mindennap gombolyíts fel úgy egylábnyit.

Ráteszem a kezem a fonálra és gyengéden meghúzom. Könnyen enged; a másik végéhez hozzá van kötve valami világos és kicsi. Nem látom, mi lehet az, mert a fonál hurkot vetve áttekereg a másik oldal mély vizében megbúvó nádasba.

– Varázslat – jelentem ki határozottan. Apám nem engedi meg ezeket a praktikákat a házában: tiltja az ország törvénye. Halállal lakol, akiről bebizonyosodik, hogy boszorkány: fulladásos halált hal a vízbemártó székben, vagy a patkolókovács fojtja meg a falu keresztútjánál. Manapság az anyámhoz hasonló asszonyok nem gyakorolhatják a tudományukat Angliában; tiltottaknak neveznek bennünket.

– Varázslat – nyugtázza minden zavar nélkül. – Hatékony varázslat egy jó ügy érdekében. Bőven megéri a kockázatot. Gyere ki mindennap, és minden alkalommal gombolyíts fel egylábnyit.

– Mi lesz az eredménye? – kérdezem. – Mi van a horgászzsinórod végén? Miféle nagy halat fogok kifogni?

Rám mosolyog, és az arcomra teszi a kezét. – A szíved vágyát – feleli gyengéden. – Nem szegény özvegynek neveltelek.

Megfordul és visszasétál a pallón, én pedig megfogom a fonalat, ahogyan mondta, feltekerek tizenkét hüvelyknyit, szorosan megkötöm újra, és utánamegyek.

– Akkor hát minek neveltél? – firtatom, amint egymás mellett ballagunk a ház felé. – Minek kell lennem? Szerinted mi a dolgok nagy rendje egy hadiállapotban lévő világban, amelyben a sejtésed és varázslatod ellenére szemlátomást a vesztes oldalon rekedtünk?

Felkelőben van az újhold, egy kicsinyke holdsarló. Szó nélkül mindketten kívánunk valamit, és hallom a csörgést, ahogy megfordítjuk a kis pénzérméket a zsebünkben.

– Arra neveltelek, hogy a lehetőséged szerinti legjobb legyen belőled – közli. – Nem tudtam, mi lesz az, és még most sem tudom. De nem arra neveltelek, hogy magányos asszony legyél, aki hiányolja a férjét és küszködik, hogy a fiait biztonságban tartsa; olyan asszony, aki egyedül fekszik egy hideg ágyban, miközben szépsége parlagon hever.

– Nos, ámen – mondom rá minden teketória nélkül, szemem a keskeny sarlón. – Úgy legyen. És hozzon nekem az újhold valami jobbat.

 

Másnap délben hétköznapi ruhámban ülök a magánlakosztályomban, amikor egy lány jön lélekszakadva, és jelenti, hogy a király a Hall felé lovagol az úton. Erőt veszek magamon, és nem futok az ablakhoz, hogy lessem, és az anyám szobájában lévő kovácsolt ezüsttükörhöz sem rohanok be. Leteszem a kézimunkámat és lesétálok a nagy falépcsőn, hogy amikor kinyílik az ajtó és ő belép az előcsarnokba, derűsen szálljak alá, mintha csak a házimunkától szólítottak volna el, hogy üdvözöljek egy meglepetésvendéget.

Mosolyogva megyek elé, ő pedig üdvözlésül udvariasan arcon csókol. Érzem a bőre melegét, és félig lehunyt pilláimon keresztül látom, milyen puha a tarkóján göndörödő haj. A hajának enyhe fűszerillata, a nyaka bőrének pedig tisztaságszaga van. Amikor rám néz, vágyat fedezek fel az arcán. Lassan engedi el a kezem, és én vonakodva lépek tőle hátra. Megfordulok és pukedlizem, miközben apám és idősebb fivéreim, Anthony és John előrelépve térdet hajtanak.

Ebéd közben a társalgás mesterkélt, amilyennek lennie kell. A családom hódolatteljes ezzel az új angol királlyal szemben; miközben tagadhatatlan, hogy mi az életünket és vagyonunkat is beleadtuk az ellene vívott csatába, és nem a férjem az egyetlen a háznépből és a rokonságból, aki nem tért onnan haza. De így kell ennek lennie egy olyan háborúban, amelyet „a kuzinok háborújának” neveztek el, mert fivér harcolt fivér ellen, fiaik pedig követik őket a halálba. Apám bocsánatot nyert, a fivéreim is, és a győztes most úgy szegi meg velük a kenyeret, mintha elfelejtenék, hogy Calais-nál diadalt aratott fölöttük, mintha elfelejtenék, hogy apám megfutamodott, és otthagyta a seregét Towtonnál a vérrel szennyezett hóban.

Edward király fesztelen. Elbájoló anyámmal és mulattatja Anthony és John öcséimet, majd a hozzánk később csatlakozó Richardot, Edwardot és Lionelt. Húgaim közül hárman otthon vannak, és némán, a csodálattól tágra nyílt szemmel eszik az ebédjüket, de megszólalni nem mernek. Anthony felesége, Elizabeth csendesen és elegánsan ül anyám mellett. A király figyelmes apámhoz: a vadállományról meg a földről, a búza áráról meg a munkaerő állandóságáról kérdezgeti. Mire felszolgálják a befőttet és az édességet, úgy cseveg, mint a család barátja, én pedig székemen hátradőlve nézhetem.

– No akkor – mondja apámnak. – Lady Elizabeth azt mondja, elveszítette a hozományát képező birtokokat.

Apám bólint. – Sajnálom, hogy ezzel háborgatjuk, de eredménytelenül próbáltunk szót érteni Lady Ferrersszel és Lord Warwickkal. A földeket a... – megköszörüli a torkát – a St. Albans-i csata után kobozták el, ugye érti. A vejem ott halt meg. És most a leányom nem tudja visszaszerezni a hozományba adott birtokait. Még ha ön a férjét árulónak tekinti is, maga a leányom ártatlan, és legalább az özvegyi vagyonrészét meg kellene kapnia.

A király hozzám fordul. – Leírta a birtokhoz fűződő jogcímét és követelését?

– Igen – felelem. Odaadom neki a papírt, ő pedig egy pillantást vet rá.

– Beszélek Sir William Hastingsszel és megkérem, intézze el – közli. – Ő lesz az ön szószólója.

Ennyire egyszerűnek hangzik. Egy csapásra megszabadulok a szegénységtől és újra lesz saját birtokom; a fiaim hozzájutnak az örökségükhöz, én pedig nem leszek továbbra a családom terhére. Ha valaki feleségül kér, vagyonnal lépek be a házasságba. Nem szorulok többé senki jótékonyságára. Egy férfinak sem kell megköszönnöm, hogy feleségül vesz.

– Ön kegyes, Sire – mondja apám könnyedén, és odabiccent nekem.

Engedelmesen felkelek a székemről, és mély pukedlibe ereszkedem. – Köszönöm – mondom. – Ez nagyon sokat jelent nekem.

– Igazságos király leszek – néz apámra. – Azt akarom, hogy egyetlen angolnak se kelljen szenvednie a trónra lépésemtől.

Apám látható erőfeszítéssel nyeli le a válaszát, miszerint néhányunk máris szenvedett.

– Még bort? – vág közbe anyám sebesen. – Felség? Férjuram?

– Nem, mennem kell – feleli a király. – Northamptonshire-ben mindenfelé toborzunk katonákat és felszereljük őket. – Hátralöki a székét, és mi valamennyien – apám és a fivéreim, anyám, a húgaim és jómagam – bábokként felugrunk, amikor feláll. – Megmutatná nekem a kertet, mielőtt elindulok, Lady Elizabeth?

– Megtisztel – felelem.

Apám szóra nyitja a száját, hogy felajánlja a társaságát, de anyám gyorsan azt mondja: – Menj csak, Elizabeth –, és kettesben, kísérő nélkül surranunk ki a szobából.

Nyári meleget érzünk, amikor kilépünk az előcsarnok sötétjéből; a király felajánlja a karját, és kart karba öltve, némán lépdelünk le a kertbe vezető lépcsőn. A mértani alakzatban beültetett kis kert körül futó ösvényen indulok el, s miközben kanyargunk, megnézzük a takarosan nyírott sövényeket és a csinos fehér köveket; ámbár én semmit sem látok. Karjával kicsit erősebben megszorítja a kezemet, s én érzem teste melegét. Virágzik a levendula, érzem az illatát: édes, akár a narancsvirágé és csípős, mint a citromé.

– Csak kevés időm van – mondja. – Somerset és Percy embereket gyűjt ellenem. Henrik elő fog jönni a várából és a hadserege élére áll, ha rendben van az elméje és képes parancsolni. Szegény ördög, azt mondják, most éppen eszénél van, de bármelyik pillanatban újból elborulhat. A királyné nyilván azt tervezi, hogy partra szállít egy hadseregnyi franciát a védelmükre, és nekünk angol földön kell szembenéznünk Franciaország erejével.

– Imádkozni fogok önért – mondom.

– A halál valamennyiünk közelében ott ólálkodik – szögezi le komolyan. – Ám állandó társa egy olyan királynak, aki a csatatéren szerezte a koronáját, és most is harcba indul.

Megáll, és én is vele. A nagy csöndben csak egyetlen madár dalol. A király arca komoly. – Elküldhetek este egy apródot, hogy elhozza hozzám? – kérdezi halkan. – Úgy sóvárgok ön után, Lady Elizabeth Grey, ahogyan még egyetlen nő után sem vágyódtam. Eljön hozzám? Nem királyként kérem, nem is úgy, mint egy katona, aki meghalhat a csatában, hanem mint egy egyszerű férfi, aki a leggyönyörűbb nőhöz szól, akit valaha látott. Jöjjön el hozzám, könyörögve kérem, jöjjön el. Lehet, hogy ez az utolsó kívánságom. Eljön hozzám ma este?

Megrázom a fejem. – Bocsásson meg, felség, de én tisztességes asszony vagyok.

– Lehet, hogy többé nem kérhetem meg. Isten tudja, lehet, hogy többé egy nőt sem kérhetek meg. Ebben nincs semmi becstelenség. Lehet, hogy a jövő héten meghalok.

– Akkor sem.

– Nem magányos? – kérdezi. Az ajka szinte súrolja a homlokomat, olyan közel van hozzám, orcámon érzem lélegzete melegét. – És nem érez irántam semmit? Képes azt mondani, hogy nem akar engem? Csak egyszer? Nem akar most?

A lehető leglassabban emelem tekintetemet az arcára. Pillantásom elidőzik a száján, azután felnézek.

– Édes istenem, az enyém kell, hogy legyen – suttogja.

– Én nem lehetek a szeretője – mondom egyszerűen. – Inkább meghalok, mint hogy meggyalázzam a nevem. Nem hozhatok ekkora szégyent a családomra. – Elhallgatok. Aggódom, nehogy túlságosan elkedvetlenítsem. – Bárhogyan vágyik is rá a szívem – teszem hozzá nagyon halkan.

– De akar engem? – kérdezi kisfiúsan, és hagyom, hadd lássa arcom pírját.

– Ah – sóhajtom. – Nem is lenne szabad elmondanom... Vár.

– Nem is lenne szabad elmondanom, mennyire.

Látom, szemében győzelem villan, de sebtében el is rejti a csillogást. Azt hiszi, az övé leszek.

– Tehát eljön?

– Nem.

– Akkor hát el kell mennem? El kell önt hagynom? Nem szabad... – Felém hajtja az arcát, és én felemelem az enyémet. Csókja oly gyengéd, mintha egy madártoll súrolná puha számat. Ajkam enyhén elnyílik, és érzem, úgy remeg, akár egy szoros kantáron tartott ló. – Lady Elizabeth... Esküszöm... Muszáj...

Egy lépést hátralépek ebben a felséges táncban. – Ó, bár... – sóhajtom.

– Holnap eljövök – mondja hirtelen. – Este. Napszálltakor. Találkozna velem ott, ahol először megláttam? A tölgyfa alatt? Találkozik ott velem? Szeretnék istenhozzádot mondani, mielőtt elindulok északra. Látnom kell újra, Elizabeth. Ha többször nem is. Kell.

Némán bólintok, s figyelem, ahogyan sarkon fordul és nagy léptekkel visszamegy a házhoz. Látom, hogy befordul a sarkon az istállóudvar felé, és néhány pillanattal később lova végigviharzik az ösvényen, mögötte két apródja sarkantyúzza a magáét, hogy lépést tudjon tartani vele. Eltűnik a szemem elől, én pedig átmegyek a kis gyaloghídon a folyó túlsó partjára, és megkeresem a kőrisfa köré tekert fonalat. Elgondolkodva legombolyítok egy újabb hosszat a fonalból, és felkötöm. Azután hazasétálok.

 

Másnap ebédnél valamiféle családi konferencia van. A király küldött egy levelet, amelyben az áll, hogy barátja, Sir William Hastings támogatja a bradgate-i házamra és birtokomra támasztott igényemet, és bizonyosra vehetem, hogy visszahelyeznek a vagyonomba. Apám örvendezik; fivéreim – Anthony, John, Richard, Edward és Lionel – azonban élénk, fiús büszkeséggel egybehangzóan gyanakodnak a királyra.

– Hírhedt kéjenc. Bizonyára követelni fogja, hogy találkozzon vele; bizonyára elhívatja majd az udvarába – jelenti ki John.

– Nem jótékonyságból juttatja vissza neki a birtokait. Fizetséget akar majd – fűzi hozzá Richard. – Nincs olyan nő az udvarban, akit ne fektetett volna le. Ugyan miért ne próbálkozna Elizabethszel is?

– Egy Lancaster-pártival – mondja Edward, mintha ennyi elég is lenne nekünk az ellenségeskedéshez, Lionel pedig megfontoltan bólint.

– Nehéz őt visszautasítani – tűnődik el Anthony. Ő sokkal világiasabb gondolkodású, mint John; körbeutazta a keresztény világot, nagy gondolkodóknál tanult, és a szüleim mindig hallgatnak rá. – Azt hiszem, Elizabeth, hogy talán kompromittálva érzed magad. Attól félek, úgy érzed, a lekötelezettje vagy.

Vállat vonok. – Korántsem. Nem kérek mást, mint a sajátomat vissza. Igazságszolgáltatásra kértem a királyt, és annak rendje-módja szerint meg is kaptam, mint bármely más kérvényező, akinek az oldalán áll a jog.

– Mindazonáltal, ha érted küld, nem mész el az udvarba – jelenti ki apám. – Ez az ember a londoni feleségek felén keresztül küzdötte fel magát, és most a Lancaster-párti hölgyekre is sort akar keríteni. Ez nem olyan szent ember, mint az áldott Henrik király.

És nem is olyan agyalágyult, mint az áldott Henrik király, gondolom, de hangosan így szólok: – Természetesen, apám, ahogy parancsolja.

Éles pillantást vet rám, gyanús neki, hogy ilyen könnyen szót fogadok. – Ugye nem gondolod, hogy szívességgel tartozol neki? A mosolyaiddal? Még rosszabbal?

Megvonom a vállam. – Királyi igazságszolgáltatást kértem tőle, nem szívességet – torkolom le. – Nem szolga vagyok, akinek a szolgálatait meg lehet venni, nem is holmi paraszt, akit meg lehet esketni, hogy hűbéres lesz. Jó családból való hölgy vagyok. Megvannak a magam hűségei és kötelezettségei, amelyeket tekintetbe veszek és tiszteletben tartok. Ezek nem az övéi. Egyetlen férfinak sem állnak rendelkezésére.

Anyám lehorgasztott fejjel rejti el mosolyát. Ő Burgundia lánya, Meluzina, a vízi istennő leszármazottja. Soha életében nem érezte úgy, hogy kötelessége lenne bármit is megtenni; ahogy azt sem fogja sosem gondolni, hogy a lánya köteles lenne bármit is megtenni.

Apám rápillant, majd rám, és vállat von, mint aki elismeri az önfejű nők megrögzött függetlenségét. Odabiccent John öcsémnek, és azt mondja: – Átlovagolok Old Stratford falvába. Elkísérsz? – És együtt távoznak.

– El akarsz menni az udvarba? Csodálod őt? Mindennek ellenére? – kérdezi halkan Anthony, amikor a többi fivérem szétszéled a szobából.

– Ő Anglia királya – mondom. – Persze hogy elmegyek, ha meghív. Mi mást tehetnék?

– Talán, mert apánk azt mondta, nem mehetsz, én pedig az ellenkezőjét tanácsoltam.

Vállat vonok. – Hallottam.

– Mi más módon érvényesülhetne egy szegény özvegy ebben a gonosz világban? – incselkedik velem.

– Csakugyan.

– Bolond lennél, ha olcsón adnád magad – figyelmeztet.

Félig lehunyt szempilláim alól nézek rá. – Egyáltalán nem tervezem, hogy eladom magam – mondom. – Nem vagyok szalag. Nem vagyok sonkacsülök. Senki számára nem vagyok eladó.

 

Napszálltakor a zöld árnyékba rejtőzve várok rá a tölgyfa alatt. Megkönnyebbülök, amikor meghallom, hogy csak egy ló közelít az úton. Ha őrrel érkezett volna, tulajdon biztonságomat féltve hazasurrantam volna. Bármennyire gyengéd is az apám kertjének határain belül, nem felejtem el, hogy ő a York-párti sereg úgynevezett királya, és hogy ők magától értetődően erőszakolnak meg nőket és ölik meg a férjeiket. Megkeményítette magát olyasmik látására, amelyeknek senki sem lehetne a tanúja; ő maga is elköveti a legsötétebb bűnöket. Nem bízhatok meg benne. Bármennyire szívdöglesztő a mosolya és őszinte a szeme, bármennyire úgy gondolok rá, mint olyan fiúra, akit a tulajdon ambíciója juttatott nagysághoz, nem bízhatok meg benne. Most nem lovagias időket élünk; ez nem a sötét erdőt járó lovagok, a hold sütötte szökőkutaknál üldögélő gyönyörű hölgyek és a szerelmi ígéretek ideje, amelyet a balladák örökké megénekelnek.

Ám ő úgy fest, mint egy lovag a sötét erdőben, amikor megállítja a lovát, s egyetlen könnyed mozdulattal leugrik a hátáról. – Hát eljött! – mondja.

– Nem maradhatok soká.

– Nagyon örülök, hogy egyáltalán eljött. – Szinte zavartan nevet önmagán. – Ma olyan voltam, mint egy kisfiú – éjjel nem tudtam aludni, mert állandóan magára gondoltam, nappal pedig azon töprengtem, vajon eljön-e egyáltalán, és íme eljött!

Megköti lova kantárát egy faágon, és a derekam köré csúsztatja a kezét. – Édes hölgyem – súgja a fülembe. – Legyen kedves hozzám. Levenné a fejdíszét és leengedné a haját?

Erre a kérésre számítottam tőle a legkevésbé, és döbbenetemben rögvest beleegyezem. Kezem azon nyomban a fejdísz szalagjához vándorol.

– Tudom. Tudom. Azt hiszem, ön az őrületbe kerget. Egész nap csak arra tudtam gondolni, vajon megengedi-e, hogy leengedjem a haját.

Válaszul kibontom magas, kúpszerű fejdíszem szoros kötéseit, és leemelem. Óvatosan leteszem a földre, és odafordulok hozzá. Gyengéden, akár egy udvarhölgy, kihúzogatja az elefántcsont tűket, és valamennyit a zekéje zsebébe dugja. Érzem leomló sűrű hajam selymes csókját, amint szőke zuhataga az arcomba hullik. Megrázom a fejem és hátravetem, akár egy sűrű, aranyló sörényt, és hallom, ahogy a király felnyög a vágytól.

Megoldja a köpenyét, és a lábam elé hajítja a földre. – Üljön le velem! – parancsolja, noha úgy érti: – Feküdjön le velem –, és ezt mindketten tudjuk.

Óvatosan leülök a köpenye szélére, térdemet felhúzom, karommal átölelem, finom selyemruhám lágyan redőződik körülöttem. Megsimogatja leengedett hajamat, majd ujjai egyre mélyebbre hatolnak, míg már a nyakamat cirógatja, aztán arcomat a sajátja felé fordítja, hogy megcsókoljon.

Gyengéden rám nehezedik, úgyhogy alákerülök. Azután érzem, hogy keze megrántja a ruhámat, felhúzza, én pedig mindkét kezemet a mellére teszem, és eltolom.

– Elizabeth – suttogja.

– Megmondtam, hogy nem – kardoskodom. – És úgy is gondoltam.

– Eljött a találkozóra!

– Megkért rá. Elmenjek?

– Ne! Maradjon! Maradjon! Ne szaladjon el, esküszöm, nem fogom... csak hadd csókoljam meg újra.

A szívem olyan hangosan dobog, és annyira készen állok az érintésére, hogy kezdek arra gondolni, lefekhetnék vele, csak egyszer, átengedhetném magam ennek az élvezetnek, csak egyszer... de aztán elhúzódom, és azt mondom: – Nem. Nem. Nem.

– De igen – feleli hevesebben. – Semmi baj nem fogja érni, esküszöm. Eljön majd az udvarba. Mindent megkap, amit kér. Édes istenem, Elizabeth, engedje, hogy a magamévá tegyem, sóvárgok ön után. Attól a perctől kezdve, hogy itt megláttam...

Rám nehezedik; lenyom. Elfordítom a fejem, de a szája a nyakamon, a mellemen van; zihálok a vágytól, és azután, teljesen váratlanul, hirtelen dühvel önt el a felismerés, hogy már nem ölel, hanem kényszerít, úgy szorít le, mintha holmi lotyó lennék egy szénakazal mögött. Felhúzza a ruhámat, mintha szajha lennék; térdét úgy nyomja a lábaim közé, mintha beleegyeztem volna, és haragom olyan dühödten erőssé tesz, hogy újból eltaszítom, és azután vastag bőrövén kitapintom tőre markolatát.

Már felhúzta a ruhámat és a zekéjével meg a nadrágjával matat; még egy pillanat, és már túl késő lesz a panaszkodáshoz. Kihúzom a tőrét a hüvelyéből. A fém szisszenésére döbbenten feltérdel, én pedig eltekergőzöm tőle és felugrom, kezemben a kirántott tőr, a penge veszedelmesen fénylik a nap utolsó sugaraiban.

Egy pillanat alatt talpon terem, éberen ide-oda hajlong, hiszen harcos. – Tőrt fog a királyára? – prüszköl. – Tudja, hogy az ilyesmi felségárulás, asszonyom?

– Saját magamra fogok tőrt – felelem gyorsan. A hegyét a torkomhoz tartom, és látom, hogy összeszűkül a szeme. – Esküszöm, ha egyetlen lépéssel, egyetlen hüvelykkel is közelebb jön, a szeme láttára vágom át a torkom, és azon a földön fogok elvérezni, ahol meg akart becsteleníteni.

– Színészkedik!

– Nem. Számomra ez nem játék, felség. Én nem lehetek a szeretője. Először igazságért jöttem önhöz, ma este pedig szerelemből, de bolond vagyok, hogy így tettem, és bocsánatot kérek az ostobaságomért. De én sem tudok aludni, és én sem tudok másra gondolni, csak önre, és én egyre csak csodálkozom, hogy eljött. Ám még így sem... még így sem szabad...

– Egy szempillantás alatt elvehetném öntől azt a kést – fenyegetőzik.

– Elfelejti, hogy öt fivérem van. Gyerekkorom óta kardokkal és tőrökkel játszom. Elvágom a torkom, mielőtt hozzám ér.

– Sosem tenné. Ön csupán egy nő bátorságával rendelkező asszony.

– Tegyen próbára! Tegyen csak próbára! Nem tudja, mennyire bátor vagyok. Megbánhatja, ami történik.

Habozik egy pillanatig, a szíve kalapál a düh és a vágy veszélyes keverékétől, de azután uralkodik magán, megadó mozdulattal felemeli a kezét és hátralép. – Ön győzött – mondja. – Ön győzött, asszonyom. És győzelmi prédaként megtarthatja a tőrt. Tessék... – Lecsatolja a hüvelyt, és ledobja. – Vigye ezt a nyavalyás tokot is, na mi lesz?

A sok drágakő és a zománcozott arany szikrázik a szürkületben. A szememet egy pillanatra sem levéve róla feltérdelek, és felemelem.

– Hazakísérem – mondja. – Biztonságban elkísérem a kapujukig.

Megrázom a fejem. – Ne. Nem láthatnak meg önnel. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy titokban találkoztunk. Megszégyenülnék.

Egy pillanatig azt hiszem, vitatkozni fog, de meghajtja a fejét. – Akkor ön megy elöl – jelenti ki. – Én pedig követem, akár egy apród, mint a szolgája, amíg nem látom, hogy biztonságban a kapujukhoz ér. Dőzsölhet a győzelmében, hogy kutyaként kullogok ön után. Mivel úgy kezel, mint egy bolondot, bolondként is szolgálom; ön pedig élvezheti.

A haragjával szemben nincs mit mondanom, így bólintok, megfordulok, és elindulok előtte, ahogyan rendelte. Szó nélkül ballagunk. Hátam mögött hallom köpenye suhogását. Amikor elérjük az erdő végét, és már megláthatnak a házból, megállok, és odafordulok hozzá. – Innen már biztonságban vagyok. Bocsánatát kell kémem az ostobaságomért.

– Nekem pedig bocsánatát kell kémem az erőszakosságomért – közli kimérten. – Talán túlságosan is hozzászoktam, hogy keresztülviszem az akaratomat. De meg kell mondanom, hogy eddig még sosem utasítottak vissza úgy, hogy kést fogtak rám. Ráadásul a saját késemet.

Megfordulok, és odakínálom neki a markolatot. – Kéri vissza, felség?

Megrázza a fejét. – Tartsa meg, hogy emlékezzen rám. Ez lesz az egyetlen ajándék, amit tőlem kap. A búcsúajándékom.

– Nem látom újra?

– Soha – jelenti ki kereken, és miután enyhén meghajolt, elsétál.

– Felség! – kiáltom, ő pedig megfordul és megáll.

– Nem akarok haraggal elválni öntől – mondom erőtlenül. – Remélem, hogy meg tud nekem bocsátani.

– Ön bolondot csinált belőlem – mondja jeges hangon. – Gratulálhat magának, mivel ön az első nő, akinek ez sikerült. De ön lesz az utolsó is. És soha többé nem fog bolonddá tenni.

Pukedlibe ereszkedem, és hallom, amint megfordul és köpenye suhogva hozzáér az ösvény két oldalát szegélyező bokrokhoz. Várok, amíg már nem hallom, azután felemelkedem, és hazaindulok.

Lényem egyik része, az a fiatal nő, aki vagyok, legszívesebben berohanna, levetné magát az ágyára, és álomba sírná magát. De én nem teszek így. Én nem olyan vagyok, mint a húgaim, akik könnyen nevetnek és könnyen sírnak. Ők olyan lányok, akikkel megtörténnek a dolgok, és ezt nagyon a szívükre veszik. De én többre tartom magam egy ostoba leányzónál. Én egy vízi istennő leánya vagyok. Olyan nő vagyok, akinek víz folyik az ereiben és erő van a neveltetésében. Én olyan nő vagyok, aki irányítja a dolgok megtörténtét, és akit még sosem győztek le. Nem győzhet le egy fiú, aki nemrég nyerte el a koronáját, és nincs az a férfi, aki abban a biztos tudatban megy el tőlem, hogy nem tér vissza.

Tehát még nem megyek haza. Az ösvényen letérek a folyón átívelő gyaloghíd felé, ahol a kőrisfán körültekeredik anyám fonala; legombolyítok egy újabb szálat, erősen megkötöm, és csak akkor megyek haza, a keskeny hold fényében tűnődve.

 

Azután várakozom. Huszonkét napon át minden este lesétálok a folyóhoz és meghúzom a fonalat, akár egy türelmes halászasszony. Egyik nap érzem, hogy megakad, a szál megfeszül, amint a végén lévő tárgy, bármi is legyen az, kiszabadul a nádasból ott, ahol a víz a partot éri. Gyengéden megrántom, mintha kapáskor csévélnék, azután érzem, hogy a zsinór ellazul, kis csobbanást hallok, amint valami kicsiny, de nehéz mélyebbre esik, felbillen az áramlatban, majd mozdulatlanul hever a folyómeder kavicsai közt.

Hazasétálok. Anyám a pontyos tónál vár rám, fejen álló tükörképét nézegeti az alkonyi szürkeségben ezüstösen csillogó vízben. Képmása úgy fest a tóban, mint egy hosszú, ezüst, fodrokat vető hal, vagy mint egy úszó nő. Mögötte az eget felhők csíkozzák, mint halvány selymet a fehér tollpihék. Jön fel a hold, most már a fogyó hold. A víz magasan áll ma este, megloccsan a kis kőgátnál. Ahogy ott állok mellette és lenézek a vízre, azt lehetne hinni, hogy mindketten a vízből emelkedtünk ki, mint a tó szellemei.

– Minden este elvégzed? – kérdezi. – Meghúzod a szálat?

– Igen.

– Jó. Az jó. Küldött neked valami zálogot? Valamilyen üzenetet?

– Nem várok semmit. Azt mondta, nem akar többé látni.

Felsóhajt. – Vagy úgy.

Visszasétálunk a ház felé. – Azt beszélik, katonákat toboroz Northamptonban – mondja. – Henrik király Northumberlandben gyűjti a seregét, és délnek fog menetelni, Londonba. A királyné egy francia sereggel csatlakozik majd hozzá, amely Hullban szállt partra. Ha Henrik király győz, nem számít, mit mond vagy gondol Edward, hiszen halott lesz, és az igazi király visszakerül a trónjára.

A kezem kiröppen, és azonnali ellenkezésül megragadja a ruhaujját. Anyám egy lecsapó vipera gyorsaságával kapja el az ujjaimat. – Mi ez? Nem bírod elviselni, ha a vereségéről hallasz?

– Ne mondd ezt. Ne beszélj így.

– Mit ne mondjak?

– Nem bírom elviselni a gondolatát, hogy legyőzik. Nem bírom elviselni a gondolatát, hogy meghal. Arra kért, háljak vele, mint olyan katonával, aki a halállal néz farkasszemet.

Anyám élesen felnevet. – Persze hogy ezt kérte. Melyik háborúba induló férfi állt valaha ellen a kísértésnek, hogy egy lehetőséget a legjobban kiaknázzon?

– Nos, én visszautasítottam. És ha nem tér vissza, ezt az elutasítást egész hátralévő életemben sajnálni fogom. Már most is sajnálom. Örökre sajnálni fogom.

– Miért sajnálnád? – gúnyolódik. – Így is, úgy is visszakapod a földedet. Vagy Edward király parancsára, vagy ha ő meghal, és Henrik lesz újra a király, ő adja vissza a birtokaidat. Ő a királyunk, az igazi Lancasterházi király. Azt hittem, neki kívánunk győzelmet, a trónbitorló Edwardra pedig halált.

– Ne mondd ezt – ismétlem meg. – Ne kívánj neki rosszat.

– Mindegy, én mit mondok, de te gondolkodj csak el egy kicsit – tanácsolja nyersen. – Te a Lancasterházból való lány vagy. Nem szerethetsz bele a York-ház trónörökösébe, hacsak nem ő a győztes király, és ebből a szerelemből származik valami hasznod. Nehéz időket élünk. A halál a társunk, meghitt barátunk. Nehogy azt hidd, hogy három lépés távolságban tarthatod magadtól. Meglátod, mindig szorosan a közeledben lesz. Elvette a férjedet; hallgass rám: el fogja venni atyádat, a fivéreidet és a fiaidat.

Mindkét kezemet felé nyújtom, hogy elhallgattassam. – Ssss, ssss. Olyan vagy, mint a házát a férfiak halálára figyelmeztető Meluzina.

– Csakugyan figyelmeztetlek – jelenti ki zordan. – Te teszel Meluzinává, amikor mosolyogva sétálgatsz, mintha az élet könnyű lenne, azt hívén, hogy enyeleghetsz egy trónbitorlóval. Nem nyugalmas időszakban születtél. Egy megosztott országban fogod leélni az életed. Véren átgázolva fogsz előrejutni, és megismered majd a veszteséget.

– Semmi jó nem vár rám? – kérdezem fogcsikorgatva. – Szerető anyaként semmiféle jót nem jósolsz a leányodnak? Semmi értelme megátkozni engem, hiszen már így is kész vagyok sírni.

Megáll, és a látnok kemény arca szeretett anyám meleg vonásaiba olvad át. – Azt hiszem, a tiéd kell hogy legyen, ha ezt akarod – mondja.

– Jobban, mint az életemet.

Kinevet, de az arca gyengéd. – Áh, ne mondd ezt, gyermekem. A világon semmi nem számít annyira, mint az élet. Hosszú út áll előtted, és még rengeteg leckét kell megtanulnod, ha ezt nem tudod.

Vállat vonok, karon fogom; egyszerre lépve megfordulunk, és elindulunk hazafelé.

– Amikor a csata véget ér, győzzön bárki, a húgaidnak el kell menniük az udvarba – mondja anyám. Örökké tervez. – Lakhatnak a Bourchier családnál vagy Vaughnéknál. Már hónapokkal ezelőtt el kellett volna menniük, de nem bírtam elviselni a gondolatát, hogy távol legyenek az otthonuktól, miközben az országban zűrzavar uralkodik, amikor sosem lehet tudni, mi történik legközelebb, és képtelenség híreket kapni. De amikor véget ér ez a csata, talán az élet visszatér a rendes kerékvágásába, csak épp York- és nem Lancaster-uralom alatt, és a lányok elköltözhetnek a kuzinjainkhoz, hogy műveltségre tegyenek szert.

– Igen.

– És a te Thomas fiad is elég idős ahhoz, hogy hamarosan kirepüljön itthonról. A rokonaival kell élnie; bele kell tanulnia az úriemberi létbe.

– Nem – mondom olyan váratlan határozottsággal, hogy anyám megfordul, és rám pillant.

– Mi a baj?

– A fiaimat magam mellett tartom – felelem. – Az én fiaimat nem veszik el tőlem.

– Szükségük van megfelelő neveltetésre; egy lord házában kell szolgálatot teljesíteniük. Apád majd talál valakit, esetleg a keresztapjuk is...

– Nem – ismétlem meg. – Nem, anyám, nem. Ez meg sem fordulhat a fejemben. Nem mennek el hazulról.

– Gyermekem? – A holdfény felé fordítja az arcomat, hogy tisztábban lásson. – Nem vall rád, hogy hirtelen szeszély vezéreljen egy semmiség miatt. És a világon minden anyának el kell engednie otthonról a fiait, hogy férfivá válhassanak.

– Az én fiaimat nem veszik el tőlem. – Hallom, hogy remeg a hangom. – Aggódom... Aggódom miattuk. Félek... Féltem őket. Még csak azt sem tudom, mitől. De nem engedem a fiaimat idegenek közé.

Meleg karjával átöleli a derekamat. – Ez igazán természetes – nyugtatgat gyengéden. – Elveszítetted a férjedet; a te kötelességed, hogy biztonságban tartsd őket. De egy napon el kell menniük, te is tudod.

Nem engedek gyengéd nyomásának. – Több ez egy szeszélynél – mondom. – Inkább olyan érzés, mintha...

– Látomás lenne? – kérdezi nagyon halkan. – Tudod, hogy történhet velük valami? Örökölted a látás képességét, Elizabeth?

Megrázom a fejem, és feltörnek a könnyeim. – Nem tudom, nem tudom. Nem tudom megmondani. De a tudatot, hogy elmennek tőlem és idegenek gondoskodnak róluk, hogy felébredek éjszaka, és nem tudom, hogy egy fedél alatt vannak velem, hogy felébredek reggel és nem hallom a hangjukat, a tudatot, hogy egy idegen szobában vannak, idegenek szolgálják őket, és nem láthatnak engem – nem tudom elviselni. A gondolatát sem bírom.

A karjába zár. – Ssss – csitít. – Ssss. Nem kell ezen gondolkodnod. Majd beszélek apáddal. Nem kell addig elmenniük, amíg ez bánatot okoz neked. – Megfogja a kezem. – Ejnye, hiszen te jéggé fagytál – lepődik meg. Hirtelen támadt határozottsággal érinti meg az arcom. – Ez nem szeszély, amikor egyszerre van meleged és fázol a holdfényben. Ez egy látomás. Kedvesem, te figyelmeztetést kaptál a fiaidat fenyegető veszélyről.

Megrázom a fejem. – Nem tudom. Nem lehetek biztos benne. Csak azt tudom, hogy soha senki nem veheti el tőlem a fiaimat. Sosem engedem el őket.

Bólint. – Jól van. Engem legalábbis meggyőztél. Megláttad, hogy veszély leselkedik a fiaidra, ha elveszik őket tőled. Hát legyen. Ne sírj. Szoros közelségben kell tartanod a fiaidat, mi pedig vigyázunk a biztonságukra.

 

Azután várakozom. Világosan megmondta, hogy nem akar többé látni, tehát a semmit várom, jól tudván, hogy a semmire várok. De valamiért mégis kénytelen vagyok várni. Álmodom róla: szenvedélyes, sóvárgó álmokat látok, amelyekből a lepedőbe gabalyodva, vágytól verejtékezve ébredek fel a sötétben. Apám megkérdezi, miért nem eszem. Anthony gúnyos sajnálkozással ingatja a fejét.

Anyám ragyogó pillantást vet rám, és azt mondja: – Semmi baja. Majd megjön az étvágya.

A húgaim suttogva kérdezgetik, hogy a jóképű király miatt emésztem-e magam, én pedig élesen azt válaszolom: – Annak nem sok értelme lenne.

És azután várakozom.

Újabb hét éjszakán és hét napon keresztül várok, mint egy mesebeli hajadon a toronyban, mint az erdei forrásban fürdőző Meluzina, aki arra vár, hogy a járatlan utakon odalovagoljon egy lovag, és szeresse őt. Minden este egy kicsit közelebb húzom a fonal hurkát, míg végül a nyolcadik napon fém csörren halkan a kövön, és a vízbe nézve aranyat látok megcsillanni. Lehajolok, hogy kihúzzam. Egy aranygyűrű az, egyszerű és szép. Az egyik oldala sima, a másikat viszont csúcsosra kovácsolták, egy korona csúcsaihoz hasonlóra. A tenyerembe teszem, oda, ahol a csókját hagyta, és úgy fest, mint egy miniatűr korona. Jobb kezem ujjára csúsztatom – nem kísértem a balszerencsét azzal, hogy a gyűrűsujjamra húzzam –: tökéletesen illik rám és jól áll nekem. Egy vállrándítás kíséretében leveszem, mintha nem a legjobb minőségű, Burgundiában kovácsolt arany lenne. A zsebembe dugom, ott biztos helye van, és hazasétálok.

És ott áll – minden figyelmeztetés nélkül – egy ló az ajtóban, lovasa magasan ül rajta a nyeregben, feje fölött a Yorkok fehér rózsás zászlaját bontogatja a szellő. Apám a nyitott kapuban állva egy levelet olvas. Hallom, amint azt mondja: – Mondja meg őfelségének, hogy megtisztel. Holnapután ott leszek.

A férfi meghajol a nyeregben, engem közömbösen üdvözöl, megfordítja a lovát, és ellovagol.

– Mi az? – kérdezem, felfelé lépdelve a lépcsőn.

– Hadba hívás – feleli apám mogorván. – Újból háborúba kell mennünk.

– Magának nem! – mondom riadtan. – Magának nem, apám. Jaj, ne!

– Nem nekem. A király parancsa, hogy biztosítsak tíz embert Graftonból, ötöt pedig Stony Stratfordból – felszerelve, hogy a parancsnoksága alatt a Lancaster király ellen vonulhassanak. Át kell pártolnunk. Mint kiderült, drága vacsorát adtunk neki.

– Ki fogja vezetni őket? – Nagyon félek, hogy azt mondja, a fivéreim. – Nem Anthony, ugye? Nem is John?

– Nekik Sir William Hastings alatt kell szolgálniuk – feleli. – Gyakorlott katonák közé teszi be őket.

Tétovázom. – Mondott még valamit?

– Ez hadba hívás – mondja apám ingerülten. – Nem meghívás májusünnepi reggelire. Persze hogy nem mondott egyebet, csak azt, hogy holnapután reggel vonulnak itt keresztül, és addigra az embereknek készen kell állniuk.

Sarkon fordul és bemegy a házba, és otthagy, zsebemben a szúrós, korona alakú aranygyűrűvel.

Anyám a reggelinél felveti, hogy a húgaim és én, meg a nálunk lakó két unokatestvér esetleg szívesen megnéznénk a sereg elvonulását és elkísérnénk háborúba menő férfijainkat.

– Fel nem foghatom, miért – mondja apám morcosan. – Azt hittem, már épp elég férfit láttatok háborúba menni.

– Jól veszi ki magát, ha kimutatjuk a támogatásunkat – feleli nyugodtan anyám. – Ha ő győz, jobb lesz nekünk, ha azt hiszi, készségesen küldtük el az embereket. Ha veszít, senki sem fog emlékezni, hogy néztük az elvonulását, akár le is tagadhatjuk.

– Fizetek nekik, nem? Felfegyverzem őket azzal, amim van. A legutóbbi hadba vonulásomból megmaradt fegyverekkel, amelyeket történetesen ellene használtam. Összetoborzom az embereket, elküldöm őket, és csizmát veszek azoknak, akiknek nincs. Azt hittem, elég támogatásról teszek tanúbizonyságot!

– Akkor örömmel kell megtennünk – mondja anyám.

Apám bólint. Ezekben az ügyekben mindig enged anyámnak. Anyám hercegnő volt, a királyi vérből való Bedford herceg felesége, amikor apám még csupán a férje fegyvernökeként szolgált. Anyám a burgundiai királyi családból származó Saint-Pol herceg leánya és párját ritkító udvaronc.

– Szeretném, ha velünk jönnél – folytatja anyám. – És talán találunk a kincses kamrában egy erszény aranyat őfelsége számára.

– Egy erszény aranyat! Egy erszény aranyat! Hogy Henrik király ellen viseljen hadat? Hát most már York-pártiak lettünk?

Anyám vár, amíg apám haragja lecsillapodik. – Hogy kimutassuk a hűségünket – magyarázza. – Ha legyőzi Henrik királyt és győztesen tér vissza Londonba, akkor az ő udvara és az ő királyi kegye lesz minden gazdagság és lehetőség forrása. Ő fogja szétosztani a földet, és nyújt majd pártfogást, és ő fogja engedélyezni a házasságokat. És nekünk igen nagy családunk van, sok leánnyal, Sir Richard.

Egy pillanatig valamennyien fejünket leszegve, dermedten várjuk apám viharos kitörését. De csupán kelletlenül elneveti magát. – Isten megáldjon, ékes szavú szónokom – mondja. – Igazad van, mint mindig. Úgy teszek, ahogy kéred, noha nincs ínyemre, és megmondhatod a lányoknak, hogy viseljenek fehér rózsát, ha találnak ilyen korán.

Anyám áthajol hozzá és arcon csókolja. – A vadrózsák rügyeznek a sövénykerítésben – mondja. – Nem ugyanolyan, mintha teljesen kinyíltak volna, de tudni fogja, mire célozunk ezzel, és csak ez számít.

Természetesen a nap hátralévő részében a húgaim és az unokahúgaim eszeveszetten ruhákat próbálgatnak, hajat mosnak, szalagokat cserélgetnek és gyakorolják a pukedlizást. Anthony felesége, Elizabeth és két nyugodtabb társnőnk kijelentik, hogy ők nem jönnek, de a húgaim valamennyien magukon kívül vannak az izgalomtól. A király és udvara lordjainak többsége erre fog elhaladni. Micsoda lehetőség, hogy elbájolják a férfiakat, akik az ország új urai lesznek! Mármint, ha győznek.

– Mit veszel fel? – érdeklődik Margaret, látva az izgalom iránt tanúsított közömbösségemet.

– A szürke ruhámat és a szürke fátylamat.

– Az nem a legjobb öltözeted; vasárnap is ezt szoktad viselni. Miért nem veszed fel a kék ruhádat?

Vállat vonok. – Csak azért megyek el, mert anyánk azt akarja, hogy ott legyünk – szögezem le. – Nem hiszem, hogy lesz, aki kétszer is ránk néz. – Kiveszem a ruhát a szekrényből és kirázom. Karcsúsított a szabása, hátul egy kis fél uszállyal.

A derekamról mélyen leomló szürke övzsinórral viselem. Nem szólok semmit Margaretnek, de tudom, hogy ez jobban áll, mint a kék ruhám.

– Amikor a király személyesen eljött vacsorára a meghívásodra? – kiált fel. – Miért ne nézne rád kétszer? Épp elég jól megnézett már az első alkalommal is. Bizonyára tetszel neki – visszaadta a birtokodat; eljött vacsorára. Sétálgatott veled a kertben. Miért ne jönne el újra hozzánk? Miért ne részesítene a kegyében?

– Mert időközben én megkaptam, amit akartam, ő pedig nem – mondom nyersen, és félrelököm a ruhát. – És mint kiderült, ő nem olyan nemes lelkű király, mint azok, akik a balladákban szerepelnek. Magas árat kért a kedvességéért, számomra túl magasat.

– Csak nem akart a magáévá tenni? – suttogja döbbenten.

– De, pontosan.

– Te jó ég, Elizabeth! Mit mondtál? Mit csináltál?

– Nemet mondtam. De nem volt könnyű.

Elragadóan meg van botránkozva.

– Erőszakoskodni próbált?

– Nem nagyon, de nem számít – motyogom. – És nem mintha többet jelentettem volna neki egy útszéli leányzónál.

– Talán nem kellene eljönnöd holnap – veti fel. – Ha megsértett. Mondhatod anyánknak azt, hogy beteg vagy. Majd én megmondom neki, ha akarod.

– De, elmegyek – mondom, mintha teljesen mindegy lenne.

 

Reggelre kelve már nem vagyok ennyire bátor. Az álmatlanul töltött éjszaka és a reggelire elfogyasztott kis darab marhahúsos kenyér nem javít a kinézetemen. Holtsápadt vagyok, és bár Margaret vörös okkerrel dörzsöli be az ajkamat, még így is fáradt, kísérteties szépségnek tűnök. Szürke ruhámban és fejdíszemben úgy elütök ragyogóan öltözött húgaimtól és unokahúgaimtól, mintha novícia lennék egy apácazárdában. Ám amikor anyám meglát, elégedetten bólint. – Úgy festesz, akár egy úri dáma – jelenti ki. – Nem mint holmi parasztlány, aki kicsípve megy a vásárba.

Ez nem valami sikeres korholás. A lányok annyira örülnek, hogy elmehetnek a szemlére, hogy cseppet sem bánják, ha megfeddik őket túl rikító öltözékükért. Együtt sétálunk végig a Graftonba vezető úton, és látjuk, hogy előttünk az út szélén cselleng egy tucatnyi, botokkal felfegyverzett férfi, egyiknél-másiknál dorong: apám regrutái. Valamennyinek adott egy-egy fehér rózsás jelvényt, és emlékeztette őket, hogy most a York-házért harcolnak. Korábban Lancaster gyalogosai voltak; emlékezniük kell, hogy most már köpönyegforgatók. Persze ők közömbösek a hűség irányának változásával szemben. Úgy harcolnak, ahogy ő parancsolja, hiszen ő a földesuruk, mezőik, házaik tulajdonosa, szinte mindené, amit maguk körül látnak. Övé a malom, ahol a búzájukat őrlik, a kocsma, ahol isznak, neki fizetnek bérleti díjat. Némelyikük még sosem járt az ő földjén túl. Aligha tudnak elképzelni egy olyan világot, amelyben az „uraság” nem egyszerűen Sir Richard Woodville-t, vagy utána a fiát jelenti. Amikor Lancaster-párti volt, ők is azok voltak. Azután megkapta a Rivers címet, de ők továbbra is az övéi voltak, ő pedig az övéik. Most Yorkért küldi őket harcba, és ők – mint mindig – meg fognak tenni minden tőlük telhetőt. Fizetséget ígért nekik a küzdésért és azt, hogy gondoskodik az özvegyeikről és a gyermekeikről, ha elesnek. Csupán ennyit kell tudniuk. Ettől még nem lesz belőlük lelkes sereg, de összevissza kiabálva megéljenzik apámat, és elismerő mosollyal kapják le a fövegüket előttem és a húgaim előtt, feleségeik és gyermekeik pedig pukedliznak, amikor feléjük tartunk.

Trombiták harsannak és minden fej a hang irányába fordul. A sarkon egyenletes ügetésben felbukkannak a király zászlói és a trombitásai, mögöttük a hírnökök, őmögöttük udvartartásának szabad kisbirtokosai, és ennek a nagy bömbölésnek és zászlólobogásnak a közepén ott van ő.

Egy pillanatig úgy érzem, elájulok, de anyám erősen belém karol, és megkeményítem magam. A király felemelt kézzel megálljt int, és a lovas felvonulás megtorpan. Az első lovak és lovasaik mögött fegyveresek hosszú sora; mögöttük más, a mi embereinkhez hasonlóan málé új regruták, majd egy élelemmel, készletekkel és fegyverekkel megrakott szekérkaraván, egy négy erős igásló húzta nagy ágyútalp, és pónik meg nők, markotányosnők és csavargók uszálya. Olyan, mint egy mozgó kisváros: egy kérlelhetetlen városka, amely úton van, hogy ártson.

Edward király lendületesen leugrik a lováról és apámhoz lép, aki mélyen meghajol. – Sajnos csak ennyit tudtunk összeszedni, felség. De felesküdtek felséged szolgálatára – mondja. – Ezt pedig fogadja el ügye támogatására.

Anyám előlép és átnyújtja az erszény aranyat. Edward király átveszi, kezével méricskéli, majd szívélyes csókot nyom anyám mindkét orcájára. – Nagylelkűek – mondja. – És nem fogom elfelejteni a támogatásukat.

Pillantása anyám mellett felém siklik, oda, ahol húgaimmal állok, és együtt pukedlizunk. Amikor felemelkedem, még mindig engem néz, és van egy pillanat, amikor a sereg, a lovak és az emberek mind némaságba merevednek, és olyan, mintha széles e világon egyedül csak ő lenne meg én. Meg sem gondolom, mit teszek, mintha szavak nélkül hívna, teszek egy lépést feléje, majd még egyet; végül elsétálok apám és anyám mellett és szemtől szemben állok vele, olyan közel, hogy meg is csókolhatna, ha akarna.

– Nem tudok aludni – mondja olyan halkan, hogy csak én hallom. – Nem tudok aludni. Nem tudok aludni. Nem tudok aludni.

– Én sem.

– Ön sem?

– Nem.

– Őszintén?

– Igen.

Mélyet sóhajt, mint aki megkönnyebbült. – Akkor hát ez szerelem?

– Azt hiszem.

– Nem tudok enni.

– Nem.

– Másra sem tudok gondolni, csak önre. Egy lépést sem tudok így továbbmenni; nem lovagolhatok el így a csatába. Olyan kerge vagyok, akár egy gyerek. Megőrülök önért, akár egy gyerek. Nem lehetek meg ön nélkül; nem akarok ön nélkül meglenni. Bármibe kerül is ez nekem.

Érzem, hogy forró pír önti el az arcomat, és napok óta először érzem, hogy elmosolyodom. – Semmi másra nem tudok gondolni, csak önre – suttogom. – Semmire. Azt hittem, beteg vagyok.

A koronaszerű gyűrű nehéz a zsebemben, fejdíszem a hajamat húzza; de csak állok, minderről tudomást sem véve, rajta kívül semmi mást nem látok, nem érzek mást, csak meleg leheletét az arcomon és beszívom a lova nyerge bőrének illatát és az övét: fűszerek, rózsavíz és veríték szagát.

– Megőrülök önért – mondja.

Érzem, hogy mosolyomtól felfelé görbül az ajkam, amint végre az arcába nézek. – Én pedig önért – mondom halkan. – Őszintén.

– Akkor hát legyen a feleségem.

– Mi?

– Legyen a feleségem. Nincs más megoldás.

Idegesen felnevetek. – Ön tréfál velem.

– Komolyan gondolom. Azt hiszem, meghalok, ha nem lesz az enyém. Hozzám jön feleségül?

– Igen – lehelem.

– Holnap kora reggel belovagolok. Házasodjunk össze holnap reggel a kis kápolnájukban. Magammal hozom a káplánomat, ön hozza a tanúkat. Olyasvalakit válasszon, akiben megbízik. Egy ideig titokban kell tartanunk. Akarja?

– Igen.

Most először elmosolyodik, meleg ragyogás árad szét szép, széles arcán. – Úristen, ha most a karomba vehetném – mondja.

– Holnap – suttogom.

– Reggel kilenckor – mondja.

Odafordul apámhoz.

– Megkínálhatjuk egy kis frissítővel? – tudakolja apám, lángoló arcomról a mosolygó királyra pillantva.

– Nem, de holnap önökkel vacsorázom, ha szabad – jelenti ki. – A közelben fogok vadászni, és remélem, jó napom lesz. – Meghajol anyám felé és felém, odaköszön a húgaimnak és az unokahúgaimnak, majd a nyergébe pattan. – Sorakozzatok fel – utasítja az embereket. – Rövid menetelés lesz, az ügy jó, és kaptok vacsorát, amikor megálltok. Legyetek hűségesek hozzám, és én jó uratok leszek. Még sosem vesztettem csatát, velem biztonságban lesztek. Nagy zsákmányra viszlek, és utána biztonságban hazahozlak benneteket.

Épp a megfelelő dolgot mondja nekik. Máris vidámabbnak tűnnek; odacsoszognak a sor végére, a húgaim pedig integetnek a bimbózó fehér rózsáikkal, a trombitások megfúrják a hangszerüket, és az egész hadsereg újból meglódul. Ő mosolytalanul odabiccent nekem, én pedig búcsúra emelem a kezem. – Holnap – suttogom, amint elmegy.

 

Kételkedem benne, még akkor is, amikor megparancsolom anyám apródjának, hogy keljen fel kora reggel és jöjjön el a kápolnába egy zsoltár eléneklésére készen. Még akkor is kételkedem benne, amikor odamegyek anyámhoz és elmesélem neki, hogy maga Anglia királya azt mondta, titokban feleségül akar venni, ő pedig jöjjön el és legyen a tanúm, és hozza magával az udvarhölgyét, Catherine-t. Még akkor is kételkedem benne, amikor legjobb kék ruhámban ott állok a kis kápolna reggeli hidegében. Addig a percig kételkedem benne, míg meg nem hallom gyors lépteit a padok közti rövid folyosón, míg meg nem érzem karját a derekamon és csókját a számon, és meg nem hallom, amint így szól a paphoz. – Adjon össze minket, atyám. Sietős a dolgom.

A fiú elénekli a zsoltárját, a pap pedig elmondja a prédikációját. Leteszem az eskümet, ő az övét. Halványan látom anyám elragadtatott arcát és a színeket, amelyeket az ólomüveg ablak szivárványként szór a lábunk elé a kápolna kőpadlójára.

Azután a pap azt kérdezi: – És a gyűrű?

Amire a király felkiált: – A gyűrű! Milyen ostoba vagyok! Elfelejtettem! Nincs számodra gyűrűm. – Anyámhoz fordul: – Méltóságos asszonyom, kölcsön tudna adni egy gyűrűt?

– Ó, de hiszen nálam van egy – mondom, mintegy magam is meglepetten. – Van nálam egy. – Előveszem a zsebemből a gyűrűt, amelyet oly lassan, oly türelmesen húztam ki a vízből, az Anglia koronáját formázó gyűrűt, amely vízi varázslattal került elő, hogy elhozza nekem szívem vágyát, és Anglia királya maga húzza az ujjamra jegygyűrűként. És ezzel a felesége lettem.

És Anglia királynéja – vagyis, mindenesetre Anglia York-királynéja.

Karja szorosan öleli a derekamat, miközben a fiú az imát énekli, azután a király odafordul anyámhoz, és azt kérdezi: – Méltóságos asszonyom, hová vihetem a feleségemet?

Anyám elmosolyodik, és átad neki egy kulcsot. – Van egy vadászház a folyónál. – Hozzám fordul. – A Folyami Lak. Előkészítettem nektek.

Férjem bólint, kiterel a kis kápolnából, és felemel nagy vadászlovára. Felszáll mögém, érzem, hogy karja szorosan ölel, miközben felveszi a kantárszárat. Lépésben haladunk a folyóparton, és amikor hátrahajolok, érzem a szíve dobogását. Megpillantjuk a fák között a kis kunyhót, a kéményéből füst kígyózik. Leugrik a lováról, leemel róla, és elviszi az állatot a ház mögötti lóállásba, mialatt én kinyitom az ajtót. Egyszerű hely: a kandallóban tűz ég, a fából készült asztalon egy kancsó menyegzői sör, hozzá két kupa, az asztal mellé odakészítve két zsámoly, hogy megehessük a kenyeret a sajttal és a hússal, és egy hatalmas faágy a legjobb lenvászon lepedőkkel megágyazva. Elsötétül a szoba, amikor magas fejét a gerendák alatt lehajtva belép az ajtón.

– Felség... – kezdem, de azután kijavítom magam. – Uram. Férjem.

– Feleségem – mondja csendes elégedettséggel. – Ágyba.

 

A délelőtti nap, mely oly fényesen ragyogott a gerendákon és a meszelt mennyezeten, amikor ágyba bújtunk, bearanyozza a házikót a késő délutánban, amikor így szól hozzám: – A Mennyek Királynőjének hála, hogy apád meghívott vacsorára. Elgyengültem az éhségtől. Haldoklom az éhségtől. Eressz ki az ágyból, te boszorkány.

– Megkínáltalak kenyérrel és sajttal két órával ezelőtt – mutatok rá –, de három lépést sem engedtél tennem az asztalhoz, hogy idehozzam neked.

– Nem értem rá – mondja, és visszahúz meztelen vállához. Ahogy megérzem az illatát és megérintem a bőrét, érzem, hogy újból felhorgad iránta a vágyam, és egyszerre mozdulunk. Amikor hanyatt dőlünk, a szobát rózsaszínre festi a naplemente, és kiszáll az ágyból. – Meg kell mosakodnom – mondja. – Hozzak neked egy kancsó vizet az udvarról?

Feje a mennyezetet súrolja; tökéletes a teste. Elégedetten nézek végig rajta, ahogyan egy lókupec vizsgálgat egy gyönyörű csődört. Magas és szikár, izmai erősek, mellkasa széles, válla erős. Rám mosolyog, és a szívem dobogni kezd tőle. – Úgy nézel, mintha fel akarnál falni – mondja.

– Fel is akarlak – felelem. – Nem tudom elgondolni, hogyan csillapítsam az irántad való vágyamat. Azt hiszem, rabként foglak itt tartani, és nap mint nap kis szeletekben foglak felfalni.

– Ha én tartanálak rabságban, mohón, egyetlen falatban nyelnélek le – nevetgél elégedetten. – De addig nem jutsz ki innen, míg gyermeket nem nemzek neked.

– Ó! – Csak most hasít belém a leggyönyörűségesebb gondolat. – Ó, fiúkat fogok neked szülni, és hercegek lesznek.

– Te leszel Anglia királyának anyja, és a York-ház anyja, amely örökké uralkodni fog, ha Isten is úgy akarja.

– Ámen – mondom áhítatosan, és nem érzek sem árnyékot, sem borzongást, sem nyugtalanságot. – Isten küldjön haza épségben hozzám a csatádból.

– Én mindig győzök – jelenti ki roppant magabiztosan. – Légy nyugodt, Elizabeth. Engem nem fogsz elveszíteni a harctéren.

– És királyné leszek – mondom újra. Most először értem meg igazán, hogy ha hazatér a csatamezőről, és a valódi király, Henrik meghal, akkor kétségbevonhatatlanul ez a fiatalember lesz Anglia királya – és én leszek az ország első asszonya.

 

Vacsora után elbúcsúzik apámtól és nekiindul, hogy Northamptonba lovagoljon. Az apródja eljött az istállóba, megetette és megitatta a lovakat, és felkészítve az ajtóhoz hozta őket. – Holnap este visszajövök – mondja Edward. – Napközben muszáj találkoznom az embereimmel és össze kell gyűjtenem a seregemet. De napszálltakor veled leszek.

– A vadásziakba gyere – suttogom. – És jó feleséghez illően vacsorával várlak ott.

– Holnap este – ígéri. Majd apámhoz és anyámhoz fordulva megköszöni a vendégszeretetüket, biccent a meghajlásukra, és távozik.

– Őfelsége elhalmoz a figyelmével – jegyzi meg apám. – Ne hagyd, hogy elcsavarja a fejedet.

– Elizabeth a legszebb nő Angliában – feleli rá mézesmázosan anyám. – És a király szereti a csinos arcokat; de a leányunk tudja a kötelességét.

Azután újból várnom kell. Egész este, amikor kártyázom a fiaimmal, és aztán hallom, hogy elmondják az imáikat és lefekvéshez készülődnek. Egész éjjel, amikor, bár kimerült vagyok és gyönyörűségesen fáj mindenem, nem jön álom a szememre. Másnap egész nap, amikor úgy sétálgatok és beszélgetek, mintha álomban várnám az estét addig a pillanatig, amikor az ajtónyílásban fejét lehúzva belép a kicsiny szobába, a karjába zár, és így szól: – Feleségem, gyerünk az ágyba.

Három éjszaka telik el a gyönyör ködében, míg azután az utolsó reggelen azt mondja: – Mennem kell, szerelmem, és majd akkor találkozunk, amikor ennek vége lesz. – Mintha valaki jeges vizet zúdított volna az arcomba, elakad a lélegzetem, úgy kérdezem: – Háborúzni mész?

– Fel kell sorakoztatnom a seregemet, és a kémeim azt állítják, hogy Henriknek megparancsolta a felesége, hogy menjen eléje és a katonái elé a keleti parton. Azonnal indulok és harcra bírom Henriket, azután pedig továbbvonulok, hogy nyomban találkozzam Margittal, amint partra száll.

Az ingébe kapaszkodom, miközben magára húzza. – Csak nem azonnal indulsz?

– Még ma – tol el magától gyengéden, és folytatja az öltözködést.

– De én nem bírom ki nélküled.

– Nem hát. Mégis ki fogod bírni. És most figyelj.

Ez a férfi nem ugyanaz, mint hároméjszakás mézeshetünk megigézett ifjú szerelmese. Én semmire nem gondolok, csak a gyönyörünkre; ő viszont tervez. Ez egy királyságát védelmező király. Várom, hogy halljam a parancsát: – Ha győzök, márpedig győzni fogok, visszajövök érted, és amint lehet, bejelentjük a házasságunkat. Sokan lesznek, akik nem fognak örülni, de megköttetett, és nem tehetnek egyebet, mint hogy elfogadják.

Bólintok. Tudom, hogy nagyszerű tanácsadója, Lord Warwick egy francia hercegnővel tervez számára házasságot, és Lord Warwick hozzászokott, hogy parancsolgasson ifjú férjemnek.

– Ha a szerencse mégsem nekem kedvez, és meghalok, senkinek se szólj erről a házasságról és ezekről a napokról. – Felemeli a kezét, hogy elhallgattassa a tiltakozásomat. – Egy szót sem. Semmit sem nyernél azzal, hogy egy olyan halott imposztor özvegye vagy, akinek a fejét York kapujára fogják kitűzni. Az a vesztedet jelentené. Amennyire az emberek tudják, te olyan család leánya vagy, amely hű a Lancasterházhoz. Meg kell tartanod ennek látszatát. Remélem, megemlékezel majd rólam az imáidban. Ennek azonban meg kell maradnia titoknak: csak te, én és Isten tudhatunk róla. És ketten egészen biztosan hallgatni fogunk, hiszen az egyikünk Isten, a másikunk pedig halott.

– Anyám tudja...

– Anyád tudja, hogy a te biztonságodat az szolgálja legjobban, ha elhallgattatja az apródját és az udvarhölgyét. Már felkészült erre, megérti, és már odaadtam neki a pénzét.

Visszanyelem a zokogást. – Legyen, ahogyan akarod.

– És szeretném, ha újra férjhez mennél. Válassz egy jó embert, olyat, aki szeretni fog és gondját viseli a fiúknak, és légy boldog. Szeretném, ha boldog lennél.

Némán gyötrődve hajtok fejet.

– Na már most, ha kiderül, hogy áldott állapotban vagy, el kell hagynod Angliát – parancsolja. – Szólj azonnal anyádnak. Beszéltem vele, tudja, mi a teendő. Burgundia hercege uralkodik egész Flandrián, és az anyáddal való rokonság okán meg az én kedvemért ad neked egy saját házat. Fia leányod születik, kivárhatod az idődet, azután kérj kegyelmet Henriktől, és gyere vissza Angliába. Fia egy évre mész el, elragadóan hírhedt leszel – a férfiak meg fognak őrülni érted. Egy halott trónkövetelő gyönyörű özvegye leszel. Élvezd a kedvemért, erre kérlek.

– Ám ha fiad születik, az egészen más ügy. A fiam a trón örököse lesz. Ő lesz a York örökös. Ügyelned kell a biztonságára. Lehet, hogy rejtegetned kell, amíg annyi idős nem lesz, hogy követelhesse a jogait. Élhet álnév alatt; élhet szegény emberekkel. Ne legyél megtévesztően büszke. Rejtsd el valami biztos helyen, amíg nem elég idős és erős, hogy követelje az örökségét. Richard és George, a fivéreim lesznek a nagybátyjai és gyámjai. Rájuk bízhatod a fiam védelmét. Lehetséges, hogy Henrik és a fia korán meghalnak, és akkor a te fiad lesz Anglia trónjának egyetlen örököse. Azzal a Lancaster nőszeméllyel, Margaret Beaufort-ral nem számolok. Az én fiamnak kell a trónra kerülnie. Az az óhajom, hogy legyen övé a trón, ha meg tudja nyerni, vagy ha Richard és George meg tudják nyerni neki. Megértetted? El kell rejtened a fiamat Flandriában, és neked kell helyettem biztonságban megőrizned őt. Ő lehet a következő York király.

– Igen – felelem. Megértem, hogy az érte érzett bánatom és félelmem nem magánügy többé. Ha ezeknek a hosszú szeretkezésekkel eltöltött éjszakáknak a gyümölcse egy gyermek, akkor ő nem egyszerűen szerelemgyermek, hanem trónörökös, trónkövetelő, a York- és a Lancasterházak között fennálló hosszú, halálos rivalizálás újabb szereplője.

– Nehéz ez neked – mondja sápadt arcom láttán. – Az a szándékom, hogy ez ne következzen be. De ne feledd, Flandria a menedéked, ha meg kell óvnod a fiamat. Anyádnál van pénz, és tudja, hová kell menned.

– Nem fogom elfelejteni – mondom. – Gyere vissza hozzám.

Elneveti magát. Nem erőltetett; ez egy boldog, a szerencséjében és a képességeiben biztos férfi nevetése. – Visszajövök – ígéri. – Bízz bennem. Olyan férfihoz mentél feleségül, aki ágyban fog meghalni, lehetőleg azután, hogy Anglia leggyönyörűbb asszonyával szeretkezett.

Kinyújtja a karját, én teszek egy lépést feléje, és érzem ölelése melegét. – Gondoskodj róla, hogy így legyen – mondom. – Én pedig gondoskodom majd róla, hogy a te szemedben mindig én legyek a legszebb nő.

Megcsókol, ám futólag, mintha gondolatai már máshol járnának, és kibontakozik a szorításomból. Már jóval azelőtt elindult tőlem, mint amikor lehúzza a fejét, hogy kiférjen az ajtón, és látom, hogy az apródja odahozta a lovát, és indulásra kész.

Kifutok, hogy integessek neki, és már fent is ül a nyeregben. Lova egy helyben táncol; jókora sárga hátasló, erős és hatalmas. Behajlítja a nyakát, és ágaskodni próbál Edward szoros gyeplője ellenében. Anglia királya felmagasodik a napba remek harci ménjén, és egy pillanatra én is elhiszem, hogy legyőzhetetlen. – Isten áldjon, sok szerencsét! – kiáltom, ő pedig tiszteleg nekem, majd megfordítja a lovát, és Anglia jogos királya ellovagol, hogy megvívjon Anglia másik jogos királyával, nem másért, mint magáért a királyságért.

Ott állok búcsúra emelt kézzel, amíg már nem látom az előtte lobogó, fehér York rózsával díszített zászlót, már nem hallom lova patájának dobogását, amíg egészen el nem ment tőlem; és akkor, legnagyobb rémületemre a fivérem, Anthony, aki mindent látott, s aki ki tudja, mióta figyel, előlép a fa árnyékából és odalép hozzám.

– Te szajha – mondja.

Rábámulok, mintha nem tudnám, mit jelent a szó. – Micsoda?

– Te szajha. Szégyent hoztál a házunkra, a nevedre és szegény halott férjed nevére, aki abban a csatában halt meg, amit ezzel a trónbitorlóval szemben vívott. Isten bocsásson meg neked, Elizabeth! Most rögtön elmondom apámnak, aki majd bedug egy apácazárdába, ha ugyan előbb meg nem fojt.

– Ne! – Nagyot lépek előre és megragadom a karját, de leráz magáról.

– Ne élj hozzám, te ribanc! Azt hiszed, rám teheted a kezed, amivel őt fogdostad?

– Anthony, ez nem az, aminek hiszed!

– Netán megcsal a szemem? – fröcsögi dühösen. – Bűvölet lenne? Te vagy Meluzina? Az erdőben fürdőző gyönyörű istennő, és az, aki az imént távozott, a szolgálatodra felesküdött lovag? Netán ez most már Camelot? Egy becsületes szerelem? Költészet, és nem a kanális?

– Igenis becsületes! – vagyok kénytelen válaszolni.

– Nem ismered a szó jelentését. Ribanc vagy, és amikor legközelebb erre lovagolnak, továbbad Sir William Hastingsnek, miként minden cafkájával szokta tenni.

– Szeret engem!

– Miként ugyanezt mondja mindenkinek.

– Szeret engem. Visszajön hozzám...

– Miként mindig ígéri.

Dühösen feléje lendítem a bal öklömet, ő pedig, számítva az arcul csapásra, félrekapja a fejét. Azután meglátja ujjamon a megcsillanó aranyat, és csaknem elneveti magát. – Ezt adta neked? Egy gyűrűt? Meg kellene hatódnom egy szerelmi zálogtól?

– Ez nem szerelmi zálog, hanem jegygyűrű. A házasságban kapott megfelelő gyűrű. Összeházasodtunk. – Diadalmasan teszem meg bejelentésemet, de nyomban csalódottá is válok.

– Édes istenem, a bolondját járatta veled – mondja gyötrődve. A karjába vesz, és fejemet a melléhez szorítja. – Szegény nővérkém, szegény bolondom!

Kiszabadítom magam. – Eressz el, én nem vagyok senki bolondja. Miket beszélsz?

Szomorúan néz rám, de szája keserű mosolyra görbül. – Hadd találgassak: ez a titkos menyegző egy magánkápolnában zajlott? Nem vett rajta részt egyetlen barátja vagy udvaronca sem? Nem szólt róla Lord Warwicknak? Titokban kell tartani? Le kell tagadnod, ha megkérdeznek?

– Igen. De...

– Te nem vagy férjnél, Elizabeth. Téged rászedtek. Látszatszertartás volt, amelynek nincs súlya sem Isten, sem az emberek szemében. Bolonddá tett egy tetszetős, ám értéktelen gyűrűvel és egy látszatpappal, hogy ágyba vihessen.

– Nem.

– Ez az ember azt reméli, hogy Anglia királya lesz. Neki egy hercegnőt kell nőül vennie, nem holmi koldusszegény özvegyet az ellensége táborából, aki kiállt az útra, hogy kikönyörögje tőle, adná vissza a hozományát. Ha egyáltalán angol nőt vesz el, az a Lancaster-udvar egyik előkelő hölgye lesz, valószínűleg Warwick leánya, Isabel. Nem vesz feleségül egy olyan lányt, akinek az apja ellene harcolt. Sokkal valószínűbb, hogy egy előkelő európai hercegnőt vezet oltár elé, egy spanyol infánsnőt vagy egy francia trónörökösnőt. Úgy kell nősülnie, hogy azzal megszilárdítsa a trónját, hogy szövetségeseket szerezzen. Nem szerelemből vesz el egy csinos arcot. Abba Lord Warwick sosem egyezne bele. És ő nem olyan bolond, hogy a tulajdon érdekei ellen cselekedjen.

– Nem kell azt tennie, amit Lord Warwick akar! Végtére is ő a király.

– Ő Warwick bábja – jelenti ki öcsém könyörtelenül. – Lord Warwick úgy határozott, hogy támogatja, csakúgy, ahogy Warwick apja támogatta Edward apját. Warwick támogatása nélkül sem a szeretőd, sem az apja nem jutott volna semmire a trónkövetelésével. Warwick a királycsináló, és ő tette a szeretődet Anglia királyává. Légy csak biztos benne, hogy a királyné is az ő műve lesz. Ő fogja kiválasztani, kit kell Edwardnak elvennie, Edward pedig azt a nőt fogja feleségül venni.

Döbbenten hallgatok. – De hát nem tette. Nem teheti. Edward feleségül vett.

– Játék volt, színjáték, maskarádé, semmi egyéb.

– Nem igaz. Tanúk is voltak.

– Például anyám – mondom végül.

– Anyánk?

– Ő és az udvarhölgye, Catherine voltak a tanúk.

– Apánk tud róla? Ott volt?

Megrázom a fejem.

– Na ugye – mondja. – Ki az a te sok tanúd?

– Anyám, Catherine, a pap és az énekes fiú – sorolom.

– Milyen pap?

– Őt nem ismerem. A király rendelte ide.

Vállat von. – Ha ugyan pap volt egyáltalán. Valószínűbb, hogy valami bolond vagy komédiás, aki szívességből papnak tettette magát. Még ha felszentelt is, a király bármikor letagadhatja a házasság érvényességét, és három asszony meg egy fiú szava áll Anglia királyának szavával szemben. Könnyűszerrel börtönbe vettethet mindhármatokat és ott tarthat úgy egy évig, amíg elveszi azt a hercegnőt, akit választ. A bolondját járatta veled és anyánkkal.

– Esküszöm neked, hogy szeret engem.

– Meglehet – adja meg magát. – Mint ahogy talán szereti az összes nőt, akikkel együtt hált, és azok százával vannak. De aztán, amikor vége a csatának és hazalovagol, és megpillant egy másik csinos lányt az út szélén? Egy hét alatt megfeledkezik majd rólad.

Kezemmel megdörzsölöm az arcomat, és érzem, hogy könnyektől nedves. – Megmondom anyámnak, mit mondtál – vetem oda erőtlenül. Gyermekkorunkból való fenyegetés ez; akkor sem ijesztette meg.

– Menjünk oda hozzá mindketten. Nem lesz boldog, amikor ráébred, hogy csalárdsággal vették rá, taszítsa a leányát a gyalázatba.

Csendben ballagunk keresztül az erdőn, majd át a gyaloghídon. Ahogy elhaladunk a nagy kőrisfa mellett, rápillantok a törzsére. A ráhurkolt fonal eltűnt; semmi sem bizonyítja, hogy valamikor ott volt a bűbáj. A folyó vize, ahol kihúztam a gyűrűmet az áradatból, összezárult. Semmi sem bizonyítja, hogy a bűbáj működött. Semmi sem bizonyítja, hogy egyáltalán létezett bűbáj. Csak egy kis koronát formázó gyűrű van nálam, amely lehet, hogy semmit sem jelent.

Anyám a ház oldalába ültetett gyógyfüves kertben tesz-vesz, és amikor meglátja, hogy öcsém és én konok csöndben, egy lépés távolságban, szótlanul együtt közelítünk, felegyenesedik, kosarában a gyógynövénnyel, és megvárja, amíg közelebb érünk, felkészítve a gondra.

– Fiam – üdvözli öcsémet. Anthony letérdel az áldásáért, anyám pedig ráteszi kezét fia szőke fejére és lemosolyog rá. Fivérem feláll, és kezébe veszi anyja kezét.

– Azt hiszem, a király hazudott neked és a nővéremnek – mondja ki kereken. – A házassági szertartás olyannyira titkos volt, hogy nincs mérvadó személy, aki bizonyítaná. Úgy hiszem, azért csinálta végig az álszertartást, hogy vele hálhasson, és le fogja tagadni, hogy összeadták őket.

– Ó, úgy hiszed? – kérdezi anyám nyugodtan.

– Igen – feleli fivérem. – És nem ez lenne az első eset, amikor színlelt házasságot kötött egy hölggyel, hogy az ágyába vihesse. Már korábban is eljátszotta ezt a játékot, a nő pedig ott maradt egy fattyúval, ám jegygyűrű nélkül.

Anyám fennkölten vállat von. – Hogy mit tett a múltban, az az ő dolga – szögezi le. – De láttam őt megházasodni és a nászt elhálni, és lefogadom, hogy visszajön, és feleségeként jogot fog formálni a nővéredre.

– Soha – jelenti ki Anthony. – És Elizabethet a romlásba fogja dönteni. Ha teherben maradt, végleg gyalázat lesz a sorsa.

Anyám felmosolyog mogorva arcú fiára. – Ha igazad lenne, és meg akarná tagadni ezt a házasságot, a húgod kilátásai csakugyan silányak lennének – hagyja rá.

Elfordítom tőlük a fejem. Nincs egy perce, hogy a szerelmem elmondta, hogyan őrködjem a fia biztonságán. Most ugyanezt a gyermeket a romlásomként írják le.

– Megnézem a fiaimat – szólok oda hidegen mindkettőjüknek. – Nem hallgatom ezt, és nem beszélek róla. Hű vagyok hozzá és ő is hű lesz hozzám, ti pedig sajnálni fogjátok, hogy kételkedtetek bennünk.

– Bolond vagy – mondja öcsém érzéketlenül. – Legalább ezt sajnálom. – Anyámhoz így szól: – Nagyszerű játékot játszottál vele, pazar hazárdjáték volt; de egy közismert hazudozó szavára tetted fel az életét és a boldogságát.

– Talán – mondja anyám szenvtelenül. – Te pedig bölcs ember vagy, fiam, filozófus. De bizonyos dolgokat még most is jobban tudok nálad.

Peckesen ellépdelek. Egyikük sem hív vissza.

 

Várnom kell, az egész királyságnak újból várnia kell, hogy megtudja, kit üdvözöljön királyként, ki fog parancsolni. Anthony öcsém elküld egy embert északra, derítse ki a híreket, és aztán valamennyien várjuk a visszatértét, hogy jelentse, megkezdődött-e az ütközet, és hogy kitartott-e Edward király szerencséje. Anthony szolgája végül májusban tér haza és elmondja, hogy messze északon járt, Hexham közelében, és találkozott egy emberrel, aki mindent elmondott. Súlyos ütközet, véres csata. Az ajtónyílásban téblábolok; a kimenetelre vagyok kíváncsi, nem a részletekre. Már nem kell látnom egy csatát ahhoz, hogy el tudjam képzelni; olyan országgá váltunk, amely hozzászokott a harcmezőről szóló elbeszélésekhez. Mindenki hallott már a hadállásaikban felsorakoztatott seregekről, vagy látta a rohamot, a visszavonulást és az elcsigázott szünetet, amely alatt átrendeződtek. Vagy pedig mindenki ismer valakit, aki járt olyan városban, amelyen a győztes katonák azzal a szándékkal vonultak át, hogy tivornyáznak, rabolnak és nőket erőszakolnak meg; mindenkinek vannak történetei a templomokba védelemért sikoltozva szaladó nőkről. Mindenki tudja, hogy ezek a háborúk darabokra szakították az országunkat, romba döntötték a jólétünket, a szomszédok közti baráti viszonyt, az idegenekkel szembeni bizalmunkat, a testvérek közti szeretetet, útjaink biztonságát, a királyunk iránti ragaszkodásunkat; és mégis, szemlátomást nincs, ami megállítaná a csatákat. Egyre csak hajszoljuk a végső győzelmet és a diadalmaskodó királyt, aki majd elhozza a békét; ám a győzelem sosem jön el, a béke sem, és a királyság sosem állapodik meg.

Anthony hírnöke a lényeghez ér. Edward király serege győzött, méghozzá fölényesen. A Lancaster hadakat tönkreverték, és Henrik király, a szegény, elveszetten vándorló Henrik király, aki még a westminsterbeli palotájában sem igazán tudja, hol van, elszökött a northumberlandi mocsárvidékre, a fejére vérdíjat tűztek ki, mintha törvényen kívüli lenne, kísérők nélkül, barátok nélkül, még követőit is nélkülözve, mint egy határvidéki lázadó, vadon, akár egy havasi csóka.

A feleségét, Anjou Margit királynét, anyám hajdan legkedvesebb barátnőjét Skóciába menekítették a herceggel, a trónörökösükkel együtt. Legyőzték, és a férje fölött is győzelmet arattak. De mindenki tudja, hogy nem nyugszik bele a vereségébe, összeesküvést fog szőni és mesterkedni fog a fia érdekében, éppúgy, ahogyan Edward mondta, hogy nekem kell összeesküvést szőnöm és mesterkednem a mi fiunk érdekében. Margit nem hagyja abba, amíg vissza nem tér Angliába, és a csata újra nem kezdődik. Addig nem hagyja abba, amíg meg nem hal a férje és a fia, és senkije sem marad, akit a trónra ültethetne. Ezt jelenti ebben az országban manapság Anglia királynéjának lenni. Ez a sorsa közel tíz éve, mióta a férje alkalmatlanná vált az uralkodásra, és országa olyan lett, akár egy rémült nyúl, amelyet egy falka vadászeb elé vetnek ki a mezőre, ő pedig ide-oda szökdel. Ami még rosszabb: tudom, hogy ugyanez vár rám is, ha Edward hazajön hozzám, és engem nevez meg mint új királynét, és születik egy trónörökös fiunk. A fiatalember, akit szeretek, egy bizonytalan királyság uralkodója lesz, nekem pedig igényjogosult királynénak kell lennem.

Azután megjön. Üzenetet küld nekem, hogy megnyerte a csatát és megakadályozta Bamburgh várának ostromát, és benéz, amikor a hadserege dél felé vonul. Vacsorára jön, írja apámnak, nekem pedig egy bizalmas levélkében lefirkantja, hogy itt marad éjszakára.

Megmutatom anyámnak a levélkét. – Közölheted Anthonyval, hogy a férjem hű hozzám – mondom.

– Semmit sem közlök Anthonyval – feleli nem túl segítőkészen.

Apámnak mindenesetre sikerül örvendeznie a győztes látogatásának kilátásán. – Jól tettük, hogy odaadtuk neki az embereinket – mondja anyámnak. – Áldjon meg érte az Isten, kedvesem. Ő a győztes király, és te ismét a győztes oldalra irányítottál bennünket.

Anyám rámosolyog. – Lehetett volna fordítva is, mint mindig – feleli. – És Elizabeth az, aki elcsavarta a fejét. Őt jön meglátogatni.

– Van valamennyi, kellő ideig felakasztva érlelt marhahúsunk? – tudakolja apám. – Én Johnnal meg a fiúkkal kimegyek solymászni, és hozok neked egy kis vadhúst.

– Jó vacsorát fog kapni – nyugtatja meg anyám. Azt azonban nem árulja el apámnak, hogy nagyobb oka is van az ünneplésre: mégpedig, hogy Anglia királya feleségül vett. Hallgat, én pedig eltűnődöm, vajon ő is úgy véli-e, hogy a király kétszínű játékot játszik velem.

Nem látszik jele, mit gondol anyám, se így, se úgy, amikor mély pukedlivel üdvözli. Nem mutatja bizalmasság jelét, miként egy asszony tehetné a vejével. De nem kezeli hidegen sem, miként bizonyára tenné, ha úgy vélné, hogy mindkettőnkből bolondot űzött. Ellenkezőleg, győztes királyként üdvözli, a király pedig őt előkelő hölgyként, hajdani hercegnőként, és velem mindketten a ház kedvenc leányaként bánnak.

A vacsora annyira sikeres, amennyire kell, tekintetbe véve, hogy apám csupa hencegés és tele van izgalommal, anyám elegáns, mint mindig, húgaim a szokásos döbbent csodálat állapotában leledzenek, fivéreim pedig dühösen hallgatnak. A király búcsút vesz a szüleimtől és végiglovagol az úton, mintha visszaindulna Northamptonba, én pedig magamra kapom a köpenyemet és végigfutok az ösvényen a folyóparton álló vadásziakhoz.

Előttem ér oda, nagy harci ménje a lóállásban, apródja a csűrben, és egy szó nélkül a karjába vesz. Én sem szólok. Nem vagyok olyan bolond, hogy egy férfit gyanúsítgatásokkal és panaszokkal fogadjak, amellett pedig, amikor hozzám ér, csak az érintését akarom, amikor megcsókol, csak a csókjaira vágyom, és csak a világon a legédesebb szavakat akarom hallani, amikor így szól: – Ágyba, asszony.

 

Reggel megfésülöm a hajam a kis ezüsttükör előtt, és feltűzöm. Mögöttem áll, engem néz, néha megfog egy-egy aranyló fürtöt, és az ujjára csavarva figyeli, hogyan csillog rajta a fény. – Így nem segítesz – mondom mosolyogva.

– Nem is segíteni akarok, hanem hátráltatni. Imádom a hajadat, szeretem leeresztve látni.

– No és mikor jelentjük be a házasságunkat, uram? – kérdem, és a tükörben figyelem az arcát.

– Még nem – feleli gyorsan, túlságosan is gyorsan; már előkészítette ezt a választ. – Warwick uram szilárdan eltökélte, hogy összeházasít Savoyai Bona hercegnővel, ezzel garantálva a békét Franciaországgal. Némi időbe telik, mire megértetem vele, hogy ez lehetetlen. Hozzá kell szoknia a gondolathoz.

– Néhány nap? – találgatok.

– Mondjuk, inkább hét – felel kitérően. – Csalódott lesz, és isten tudja, milyen megvesztegetéseket fogadott el, hogy tető alá hozza ezt a házasságot.

– Hűtlen? Megvesztegethető?

– Nem. Ő aztán nem. Elfogadja a franciák pénzét, de nem azért, hogy eláruljon: olyanok vagyunk, mintha egyek lennénk. Gyerekkorom óta ismerjük egymást. Ő tanított bajvívásra, tőle kaptam az első kardomat. Az apja olyan volt nekem, mintha a saját apám lett volna. Csakugyan olyan nekem, mint egy idősebb fivér. Nem harcoltam volna a trónért való jogomért, ha nem állt volna mellettem. Az ő apja ültette fel apámat a trónra és tette az angol király örökösévé, és amikor rá került a sor, Richard Neville engem támogatott. Ő az én nagyszerű tanítóm, az én nagyszerű barátom. Ő tanított meg szinte mindenre, amit a harcról és egy királyság igazgatásáról tudok. Időt kell rá szánnom, hogy beszéljek neki rólunk, és elmagyarázzam, hogy nem tudtam ellenállni neked. Tartozom neki ezzel.

– Ennyire fontos neked?

– A legnagyobb ember az életemben.

– De meg fogod mondani neki; elviszel az udvarba – mondom, s igyekszem, hogy a hangom könnyed és közömbös maradjon. – És bemutatsz az udvarban mint feleségedet.

– Amikor alkalmas az idő.

– Elmondhatom legalább apámnak, hogy nyíltan találkozhassunk mint férj és feleség?

Elneveti magát. – Akárha a városi kikiáltónak mondanád el. Nem, szerelmem, egy darabig még meg kell őrizned a titkunkat.

Nem szólok, csak fogom a magas fejdíszt a leomló fátyollal, és feltűzöm. A súlyától megfájdul a fejem.

– Megbízol bennem, ugye, Elizabeth? – kérdezi behízelgőn.

– Igen – hazudom. – Teljes mértékben.

 

Anthony mellettem áll, amikor a király ellovagol, kezét üdvözlésre emeli, arcán hamis mosoly. – Nem mész vele? – kérdi gúnyosan. – Nem mész Londonba új ruhákat venni? Nem mutat be az udvarnál? Nem királynéként mész a hálaadó misére?

– Még meg kell mondania Lord Warwicknak – védekezem. – Meg kell neki magyaráznia.

– Lord Warwick lesz, aki neki fogja megmagyarázni – torkol le nyersen az öcsém. – Ő fogja elmesélni neki, hogy egyetlen angol király sem engedheti meg magának, hogy közrendű nőt vegyen el, egyetlen angol király sem vesz el olyan nőt, aki nem bizonyítottan szűz. Egyetlen angol király sem vesz el olyan angol nőt, akinek se családja, se vagyona. A te drágalátos királyod pedig elmagyarázza, hogy ennek a menyegzőnek sem valamely lord, sem valamely udvari tisztségviselő nem volt tanúja, hogy újdonsült felesége még a családjának sem beszélt róla, hogy a gyűrűjét a zsebében hordja; és mindketten egyetértenek majd abban, hogy ezt az esküvőt úgy lehet tekinteni, mintha meg sem történt volna. Ahogyan eddig is tette és fogja tenni legközelebb is, amíg csak léteznek ostoba nők a királyságban – vagyis örökké.

Feléje fordulok, és az arcomon ülő fájdalom láttán abbahagyja a gúnyolódást. – Ó, Elizabeth, ne nézz így.

– Nem érdekel, ha nem ismer el, te bolond – fakadok ki. – Nem arról van szó, hogy királyné akarnék lenni; még csak arról sem, hogy tiszteletet érdemlő szerelmet akarnék. Megőrülök érte, őrülten szerelmes vagyok belé. Akkor is elmennék hozzá, ha mezítláb kellene gyalogolnom. Mondhatod, hogy egy vagyok a sok közül. Nem érdekel! Nem érdekel már a nevem és a büszkeségem sem. Ha még egyszer az övé lehetek, csupán ennyit akarok, csak szeretni őt; csupán azt akarom biztosan tudni, hogy újra látom, hogy szeret.

Anthony a karjába zár, és megpaskolja a hátamat. – Hát persze hogy szeret – mondja. – Melyik férfi ne szeretne? Ha pedig nem szeret, akkor kötözni való bolond.

– Szeretem – mondom szerencsétlenül. – Akkor is szeretném, ha egy senki volna.

– Nem, akkor nem szeretnéd – feleli gyengéden. – Te mindenestől anyád leánya vagy; nem akármiért csörgedezik az ereidben egy istennő vére. Arra születtél, hogy királyné legyél, és talán minden jól végződik majd. Lehet, hogy szeret és hű marad hozzád.

Hátrahajtom a fejem, hogy megvizsgálhassam az arcát. – De te ezt nem hiszed.

– Nem – feleli őszintén. – Az igazat megvallva, szerintem most láttad utoljára.