TIZENHATODIK FEJEZET

A SZERELMESEK EGYMÁSRA TALÁLNAK

Sue tágra nyílt szemmel állt és bámult. Ezt a pillanatot már százszor is maga elé képzelte. Képzelete pedig mindig elégtelennek bizonyult a feladatra. Lelki szemeivel olykor ridegnek, gőgösnek, ellenségesnek látta Ronnie-t, olykor tátogva és tántorogva, a meglepetéstől elnémulva jelent meg előtte; olykor pedig, mint valamely melodráma szereplője, kinyújtott ujjal mutatott rá, és a fejére olvasta vétkeit. Csak arra nem számított, ami végül is történt.

Eton és Cambridge alaposan megedzi fiait. Ha egyszer beléjük idegződött az az alapelv, hogy az érzelmek kimutatása rossz modorra vall, akkor bombarobbanás sem zavarhatja meg nyugalmukat, és földrengés legyen a talpán, amelyik egy „Hát ez mi?”-nél többet tud kicsiholni belőlük. Cambridge hatalma azonban véges, Etoné nemkülönben. Az önvád odajuttatta Ronnie Fisht, hogy a beleidegződött vasfegyelem megszűnt működni. Lelke legmélyéig fel volt kavarva: bíborvörös arca, borzas haja, kidülledő szeme és remegő keze mind a világ elé tárták ezt a tényt.

– Ronnie! – kiáltotta Sue.

Ennél többet mondani nem volt ideje. A gondolat, hogy mit tett Sue érte; a gondolat, hogy a szerelméért álöltözetben, szélhámos módjára jött Blandingsbe, vállalva a leleplezés veszélyét, kitéve a megszégyenülésnek, hogy Lady Constance végigméri a lornyonján keresztül… mindeme gondolatok marcangoló gyötrelemmel töltötték el Ronnie Fisht. Felforrt tőlük a fishi vér és most, hogy szemtől szemben állt a lánnyal, nem tétovázott.

Előreszökkent, átkarolta és magához vonta Sue-t. Baxter, bár megpróbált nem odafigyelni, megbotránkozva hallotta a fishi önvád gáttalan áradását. Ronnie nyíltan kimondta, mit gondol önmagáról, véleménye pedig nem volt hízelgő. Azt állította, hogy brutális szörnyeteg, disznó, hitvány ripők, valamint kutya és féreg. Ha Percy Pilbeamről beszél, akkor sem használhatott volna erőteljesebb szavakat.

Baxterben már eddig is visszatetszést keltett a párbeszéd. Most azonban már émelyítővé vált. Sue azt mondta, hogy az egész az ő hibája. Ronnie azt felelte, hogy nem, mert az övé. Nem, hanem az övé, mondta Sue. Nem, ugyanis az övé, mondta Ronnie. Nem, mégpedig azért, mert az övé, mondta Sue. Nem, tudniillik kizárólag az övé, mondta Ronnie, annál is inkább, mert mint korábban rámutatott, ő kutya és féreg. Tovább is ment, és csirkefogónak, dögnek és szemétládának nevezte önmagát.

– Nem igaz!

– De igen!

– De nem!

– De igen!

– De ha mondom, hogy nem!

– De!

– Mindegy, én akkor is szeretlek.

– Nem lehet.

– De igen.

– Nem lehet.

– De igen.

Baxter megvonaglott néma gyötrelmében.

– Meddig még? – kérdezte Baxter a Mindenhatót. – Meddig?

A kérdésre riasztóan hamar megjött a válasz. A franciaablak környékéről diszkrét köhintés hallatszott. A vitázók szétrebbentek, két testben egy gondolattal.

– A kézirat, kisasszony – mondta Beach higgadtan.

Sue ránézett. Ronnie is ránézett. Sue mindeddig a pillanatig megfeledkezett Beach jelenlétéről. Ronnie azt hitte, hogy odalent komornyikoskodik. Egyikükön sem látszott, hogy örülnének a találkozásnak.

Ronnie szólalt meg először.

– Á… Helló, Beach!

Mivel erre nincs más válasz, mint az, hogy „Helló, uram”, ilyet pedig komornyik nem mond, Beach tehát beérte egy jóindulatú mosollyal. Ez azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy Ronnie azt hitte: a komornyik kineveti, márpedig a Fishek nem olyan emberek, akiket komornyikok büntetlenül kinevethetnek. Már éppen azon volt, hogy indulatos szónoklatban szóvá teszi ezt, amikor eszébe jutott, hogy oktalanság volna ilyesmit cselekednie. Beachet meg kell nyerni. Hangjába ezért némi szívélyességet erőszakolt.

– Szóval itt van, Beach?

– Igen, uram.

– Gondolom, eléggé zavarosnak találja ezt a helyzetet, mi?

– Nem, uram.

– Nem?

– Tudomásom volt már a hölgy iránt táplált érzelmeiről, Mr. Ronald.

– Micsoda?

– Igen, uram.

– Ki világosította fel?

– Mr. Pilbeam, uram.

Ronnie felhördült, de mindjárt le is csillapult. Hirtelen eszébe jutott, hogy ez az ember a szövetségese, a cinkosa; nemcsak a gyermekkoráig visszanyúló barátság, hanem a közösen elkövetett bűn sokkal erősebb szála is egymáshoz fűzik őket. Kettejük közt nincs helye semmiféle fenntartásnak. Kényes volt ugyan a helyzet, Ronnie mégis úgy érezte, meg tud mérkőzni vele.

– Beach – mondta. – Mennyit tud?

– Mindent, uram.

– Mindent?

– Igen, uram.

– Éspedig?

Beach köhintett.

– Tudomásom van róla, hogy a hölgy neve Sue Brown. És ha az adataim megbízhatóak, a Regal Színház tánckarában dolgozik.

– Maga valóságos lexikon, mi?

– Igen, uram.

– Feleségül akarom venni Miss Brownt, Beach.

– A magam részéről csak helyeselni tudom ezt a törekvését, uram – mondta a komornyik atyai mosollyal.

Sue felfigyelt a mosolyra.

– Ronnie! Tőle nem kell tartanunk. Szerintem jó barát.

– Hát persze hogy jó barát! Jó öreg Beach. Az egyik legrégibb, legjobb cimborám.

– Úgy értem: nem fog elárulni.

– Még hogy én, kisasszony? – mondta Beach megbotránkozva. – Hová gondol!

– Nagyszerű fickó maga, Beach!

– Köszönöm, uram.

– Beach – szólt Ronnie –, eljött a tettek ideje. Semmi késlekedés. Muszáj azonnal rendbe tennem a szénámat Clarence bácsinál. Amint hazaér, azon nyomban oda megyek hozzá, megmondom neki, hogy a disznó a nyugati erdőben van az erdészlakban, és aztán, amíg még gyenge az örömtől, rárontok az eljegyzés hírével.

– Sajnálatos módon, Mr. Ronald, a jószág már nincs a kunyhóban.

– Elvitte onnan?

– Nem én, uram. Mr. Carmody. Egy rendkívül balszerencsés véletlen folytán rajtakapott, amikor ma délután megetettem. Azután elvitte onnan egy általam ismeretlen helyre, uram.

– De hát az isten szerelmére, ez tönkreteszi az egész tervet! Azonnal menjen el hozzá, és kérdezze meg, hogy hol a disznó. Mondja meg, hogy ez életbevágó.

– Igen, uram.

Sue elképedve hallgatta ezt a disznókról szóló párbeszédet.

– Ronnie, én ebből egy árva szót sem értek.

Ronnie zaklatottan rótta útját a szobában fel és alá. Egy ízben oly közel került Baxter fekvőhelyéhez, hogy az extitkár szeme előtt felvillant egy levendulaszínű zokni. Hosszú idő óta ez volt az első igazán szép tárgy, ami a szeme elé került; Baxter azonban nem tudta kellőképpen értékelni.

– Most nem magyarázhatom meg – mondta Ronnie. – Hosszú. De annyit mondhatok, hogy ha nem szerezzük vissza azt a disznót, akkor benne vagyunk a pácban.

– Ronnie!

Ronnie megállt fel s alá jártában, és hegyezni kezdte a fülét.

– Mi ez?

Fürgén a balkonra ugrott, átnézett a korláton, majd halkan visszaosont.

– Sue! – Tessék!

– Az a dög Pilbeam – suttogta Ronnie fojtottan – felfelé mászik az esőcsatornán!