KILENCEDIK FEJEZET

SUE A SZÍNRE LÉP

– Hagyja nyitva az ajtót, Beach – mondta Lady Constance.

– Igenis, Lady Constance.

– A nedves föld és a virágok illata annyira üdítő, nem gondolja?

A komornyik nem gondolta. Nem tartozott a friss levegő megszállottai közé. Helyesen felismerve azonban, hogy a kérdést nem hozzá intézték, hanem egy drapp kosztümbe öltözött lányhoz, aki a beszélővel együtt lépdelt fel a lépcsőn, Beach magában tartotta a választ. Kidülledő szemmel mérte végig ezt a lányt, és úgy döntött, hogy rokonszenvezik vele. Kisebb és törékenyebb volt ugyan, mint azok a nők, akik általában a tetszésével találkoztak, de mégis, még az ő rendkívül szigorú mércéje szerint is feltűnően vonzónak ítéltetett. Tetszett az arca is, meg az is, ahogyan öltözködött. Rendben volt a szoknyája, rendben volt a cipője, rendben volt a harisnyája, rendben volt a kalapja. Beach részéről Sue-t átengedte a cenzúra.

Még a viselkedése is tetszett neki. Kipirult arca és csillogó szeme arról árulkodott, hogy első találkozását a blandingsi kastéllyal épp a kellő, tiszteletteljes izgalommal éli át. Az, hogy Blandingsben van, láthatólag sokat jelentett neki, esemény volt az életében; Beach pedig, aki annyi évet töltött e falak közt, hogy már-már személyes tulajdonának tekintette a kastélyt, hízelgőnek és kellemesnek találta ezt.

– Nem hiszem, hogy sokáig fog tartani a zápor – mondta Lady Constance.

– Nem – mondta Sue, sugárzó mosollyal.

– Bizonyára szívesen inna egy csésze teát az utazás után.

– Igen – mondta Sue, sugárzó mosollyal.

Mintha évszázadok óta ott lett volna ez a sugárzó mosoly az arcán. Abban a pillanatban, amint leszállt a vonatról, és szembe találta magát rettentő vendéglátójával meg ezzel a különös, baljós Mr. Baxterrel, sugárzóan mosolyogni kezdett, és azóta sem hagyta abba.

– Általában a kertben szoktunk teázni. Olyan kellemes odakint.

– Bizonyára.

– Ha az eső eláll, Mr. Baxter, okvetlenül meg kell mutatnia Miss Schoonmakernek a rózsakertet.

– Boldogan – mondta a Kiváló Baxter.

Villogó szemüvegét a lány felé fordította, és Sue-t egy pillanatra hatalmába kerítette a rémület. Attól félt, hogy ez az ember máris rájött a titkára. Pillantásából, Sue úgy látta, gyanakvás sugárzott.

Pedig nem ez volt a helyzet. Csupán a vastag szemüveg és a busa szemöldök keltette a csalódást. Habár Rupert Baxter elvből gyanakodott mindenkire, ezúttal úgy esett, hogy Sue-t minden további nélkül elfogadta. Pillantása elismerő, szinte szeretetteljes pillantás volt. Túlzás volna azt állítani, hogy Baxter máris áldozatul esett Sue bájainak, de a külcsín, amit látott, és a vagyon, amiről hallott, tagadhatatlanul szítani kezdte a szunnyadó lángot.

– A bátyám szenvedélyes rózsakertész.

– Igen? Én nagyon szeretem a rózsákat. – Az a szemüveg lassan kikezdte Sue lelkierejét. Mint valami maró sav, úgy ette bele magát. – Milyen szép, régi itt minden – folytatta sietve. – Mi az a furcsa szörnyeteg ott?

Kérdése a falon lógó japán maszkra vonatkozott, de a nagyméltóságú Galahad éppen ezt a szerencsétlen pillanatot választotta ki arra, hogy előlépjen a dohányzóból. Így a kérdés személyes jelleget kapott.

– A bátyám, Galahad – mondta Lady Constance. Hangjából eltűnt a melegség, amellyel háziasszonyként igyekezett vendége számára megkönnyíteni a beilleszkedést, és helyét az a hűvös rosszallás vette át, amit az emlékiratok szerzője mindig is kiváltott belőle. – Galahad, ez itt Miss Schoonmaker.

– Csakugyan? – A nagyméltóságú Galahad fürgén odaszökellt. – Tényleg ő az? Még ilyet! Nahát, nahát, nahát!

– Jó napot – mondta Sue, sugárzó mosollyal.

– Isten hozta, kedves. Én jól ismertem ám az édesapját.

A sugárzó mosoly elhalványult. Sue megpróbálta körültekintően kitervelni ezt a kalandot, de azt, hogy olyan emberekkel fog találkozni, akik bensőséges viszonyban voltak Mr. Schoonmakerrel, nem látta előre.

– Persze az utóbbi időben nem találkoztunk. Várjunk csak… Lehet már huszonöt éve is, hogy utoljára láttam. Bizony, már huszonöt éve.

Sue és a nagyméltóságú Galahad között meghitt és tartós barátság fejlődött a későbbiekben, de ennek egész folyamán soha nem érzett a lány ilyen elsöprő rokonszenvhullámot, mint ami e szavaknak hallatára elöntötte.

– Én akkor még nem is éltem – mondta.

A nagyméltóságú Galahad boldogan fecsegett tovább.

– Nagyszerű figura volt a jó öreg Johnny. Van is róla néhány sztori a könyvemben. Tudja, most írom az emlékirataimat. Nagy játékos volt. Emlékszem, mennyire kétségbe volt esve, mikor egyszer eltörte a lábát, és kórházban kellett feküdnie, épp a lóversenyszezon kellős közepén. Persze ezt is a maga javára fordította. Bevonta az ápolónőket a játékba, és gyümölcsben meg cigarettában kötött velük fogadásokat. Emlékszem, egy szép napon meglátogattam, és nagy gondban találtam. Rendkívül lelkiismeretes ember volt, irtózott attól, hogy ne törlessze le az adósságát. Az egyik nővér egy szilvás gombócot tett a háromórai futam befutójára, tizenöt a nyolchoz arányban, és ő nem tudta kikalkulálni, hogy mennyit kell fizetnie, ha veszít.

A hálásan nevető Sue egy kókadt alakot pillantott meg maga mellett.

– Az unokahúgom, Millicent – mondta Lady Constance. – Millicent, drágám, ez itt Miss Schoonmaker.

– Helló – mondta Sue, sugárzó mosollyal.

– Helló – mondta Millicent, mintha a néma kripta csendjét törné meg.

Sue érdeklődve nézett rá. Ez volna hát Hugo Millicentje. A látvány mintha nem vágott volna össze a fiatalember rajongó leírásával. Millicent csinos volt, de Sue azt képzelte, hogy Hugo túláradó természetével valami elevenebb jelenséget szemelt ki magának.

Riadalommal vette észre, hogy Millicent meglepetten néz rá. Jelenlegi, kényes helyzetében Sue nem szívesen váltott ki meglepetést senkiből.

– Ronnie ismerőse vagy? – kérdezte Millicent. – Az a Miss Schoonmaker, akivel Ronnie Biarritzban találkozott?

– Igen – mondta Sue bátortalanul.

– Én úgy képzeltem, hogy nagyon magas vagy. Biztos vagyok benne, hogy Ronnie azt mondta.

– Szerintem a fiú mellett mindenki magasnak látszik – mondta a nagyméltóságú Galahad.

Sue ismét levegőhöz jutott. Az előbb megint az az érzés kerítette hatalmába, mint amikor a nagyméltóságú Galahad arról beszélt, hogy jól ismerte Mr. Schoonmakert: mintha megpuhultak volna a csontjai. És most, bár újból tudott lélegezni, még mindig a torkában vert a szíve. Látni való volt, hogy blandingsbeli tartózkodása megrázkódtatások sorozata lesz. Szédelegve dőlt hátra a fotelban. Úgy látta, Baxter szemüvege gyanakvóbban villog, mint valaha.

– Nem láttad valahol Ronaldot, Millicent? – kérdezte Lady Constance.

– Ebéd óta nem. Talán kint van a parkban.

– Én láttam egy félórával ezelőtt – mondta a nagyméltóságú Galahad. – A délutáni irományomat csiszolgattam éppen, mikor az ablakom alatt ténfergett. Szóltam neki, de csak morgott valamit, és továbbment.

– Meg fog lepődni, hogy megérkezett, Miss Schoonmaker – fordult Sue-hoz Lady Constance. – A táviratát csak ebéd után kaptam meg, Ronald nem is tudja, hogy ma jön. Hacsak te meg nem mondtad neki, Galahad.

– Én nem szóltam róla. Eszembe se jutott, hogy ismeri Miss Schoonmakert. Elfelejtettem, hogy Biarritzban találkoztak. Milyen volt akkor a fiú? Jókedvű?

– Igen, azt hiszem.

– Nem komorkodott, nem vicsorgott, nem dühöngött, nem remegett?

– Nem.

– Tehát Londonban történt vele valami. Emlékszem, akkor láttam először, hogy valami baja van, amikor onnan visszajött. Ó, közben elállt az eső.

Lady Constance hátranézett.

– Azok a felhők az égen nem sok jót ígérnek – mondta –, de talán egypár percre ki lehet menni. Mr. Baxter – magyarázta – megmutatja Miss Schoonmakernek a rózsakertet.

– Szó sem lehet róla – mondta a nagyméltóságú Galahad, aki egyre növekvő elismeréssel fürkészte Sue-t a monokliján keresztül. – Én mutatom meg. A jó öreg Johnny Schoonmaker lánya… Hiszen ezer dolgot kell vele megbeszélnem.

Sue semmit sem kívánt kevésbé, mint hogy kettesben maradjon ezzel a félelmetes Baxterrel. Gyorsan felállt.

– Örömmel – mondta.

Az a kilátás, hogy a Schoonmaker család belügyeit kell megtárgyalnia, nem volt kecsegtető, de akármi jobb lett volna, mint az a szemüveg.

– Talán – mondta a nagyméltóságú Galahad, miközben az ajtó felé vezette – el tud igazítani Johnny és a titokzatos nő esetével kapcsolatban. Ahogy én tudom, Johnny a szilveszteri bálon egyszer csak azt vette észre, hogy ez a nő – vadidegen, hadd tegyem hozzá – átöleli a nyakát, és bizalmasan megsúgja neki, hogy úgy döntött, visszamegy Des Moines-be, Iowa államba, és egy késsel leszúrja Fredet. Hogy mivel nyerte meg a nő bizalmát, hogy ki volt az a Fred, és hogy végül leszúrták-e, azt a maga papája hiába próbálta megtudni, és én sem tudtam meg, mert haza kellett utaznom.

A hangja elúszott, és a következő pillanatban a Kiváló Baxter, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, összerezzent, felpattant a helyéről, és fürgén a lépcső felé indult.