TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A törvény e két őrének viselkedése között, ahogy átlépték a dolgozószoba küszöbét, olyan szembeszökő volt a különbség, hogy még a legrövidlátóbb szem figyelmét sem kerülte volna el. A főfelügyelő, aki elsőnek lépett be, úgy feszengett, mint macska a forró tetőn vagy mint egy iskolás fiú, akit az igazgató elé hívattak, és aki érzi, hogy a küszöbönálló társalgás roppant kínos lesz. Aki egész életében Wellingfordban élt, annak a szemében valóságos szentségtörés volt betörni a Bondok otthonába, hát még olyan küldetéssel, mint Jessop főfelügyelőé. A mai Anglia feudális szelleme már nem azonos a régivel, de az ilyen tespedt vidékeken, mint Wellingford, még mindig maradt belőle egy kevés, különösen ha olyan erős személyiség támogatta, mint a néhai Sir Hugo. A főfelügyelőnek úgy tűnt, hogy a kandalló fölött Sir Hugo portréja sértődötten és megrovó tekintettel bámul rá, s ő zsebkendőjéért nyúlt, és lopva megtörölte a homlokát.

Claude Potter, éles ellentétben verítékező rokonával, több mint önhitt volt. Előre érezte, hogy itt végre ura lesz a helyzetnek, amit eddig a Scotland Yardnál nem engedtek meg neki. Felettesei mindig arra ösztönözték, hogy tisztelettudóan a háttérben maradjon. Önmegvalósító törekvéseit mindig elfojtotta egy felügyelő jelenléte, akinek az volt a nézete, hogy egy őrmester csak akkor beszéljen, ha kérdezik.

– Jó reggelt – mondta most ellentmondást nem tűrő hangon Claude Potter, az eljárás kezdetétől fogva átvéve a parancsnokságot, és a főfelügyelő – megkönnyebbülve, hogy helyette olyan valaki beszél, aki sokkal jobban megfelel a feladatnak – néhány lépést hátrált, s elhelyezkedett Claude háta mögött. Úgy állt ott, hogy minél kisebb, sőt lehetőleg észrevehetetlen legyen, s hogy egy ilyen óriás tömegű embernek ezt a törekvését siker koronázza, igencsak komoly feladatot jelentett. Nem könnyű valakinek, aki majdnem száz kiló, azt az illúziót kelteni, hogy nincs jelen.

Mike viselkedésében több volt a főfelügyelőéből, mint annak sógoráéból, az őrmesteréből. Határozottan nem volt nyugodt lelkiállapotban. Ha Burns, a költő ebben a pillanatban belépett volna a szobába, és úgy beszélt volna róla, mint egy lapuló kis egérkéről, kénytelen lett volna elismerni, hogy a leírás úgy illik rá, mint tapéta a falra.

– Jó reggelt – mondta, igencsak meglepődve azon, hogy képes ilyen gördülékeny lenni. E látogatók fölbukkanása úgy érintette, mint amikor még bokszoló korában izmos ellenfele gyomorszájon vágta. Bármely más időpontban nyugodtnak és jókedvűnek találták volna, de hogy az ominózus táska így szem előtt volt, és szinte csalogatott a kutatásra, a hidegvér távol állt Mike-tól. Legfeljebb abban bízhatott, hogy nem személyesíti meg túl realisztikusan a gengsztert, akit egy tévédrámában az FBI tőrbe csal.

Horace, akinek szokásos higgadtságát momentán megzavarta a táska látványa, már visszanyerte lelki egyensúlyát, és az ajtó felé tartott, amikor útjában megállította egy erélyes „Állj!” Megfordult, és megkérdezte:

– Bocsánat, uram, nekem szólt?

Claude azt mondta, hogy igen.

– Kívánja, hogy itt maradjak?

Claude azt mondta, hogy kívánja.

– Rendben van, uram – szólt Horace, Claude pedig Mike-ra fordította figyelmét.

– Szeretnék – mondta, s minden szótaggal egyre hivatalosabb lett, és hogy nem volt jelen semmilyen feljebbvalója, úgy érezte magát, mint a láncaitól szabadult kutya –, szeretnék még egyszer végigfutni a tegnap esti eseményeken. Nincs ellene kifogása?

Ha mindössze ez volt a célja, Mike-nak egyáltalán nem volt kifogása. Egészen addig, amíg a társalgás nem terelődik a táskák mint olyanok irányába, gyönyörűséggel fut végig az elmúlt este annyi eseményén, amennyin csak vendége kívánja.

– Egyáltalán nincs – mondta, remélvén, hogy elég szívélyes volt. – Folytassa, őrmester, folytassa.

– Köszönöm. – Claude Horace felé fordult, aki úgy állt ott, mintha egy állatkitömő kitömte volna, vagyis ahogy minden jó komornyiknak ilyenkor állnia kell. – Miután elhagyta a bankot, azt állítja, hogy visszatért.

– Igen, uram.

– És a széfet nyitva találta.

– Igen, uram.

– És a maga állítása szerint a kombináció segítségével nyitották ki.

– Igen, uram.

– És nyitva is maradt?

– Igen, uram.

– Nagy óvatlanság volt valakitől.

– Igen, uram.

– De önnek jól jött.

– Nem értem, uram.

– Így ön ki tudta fosztani Mr. Yost segítsége nélkül is. Ahhoz nem kell különös éleselméjűség – mondta Claude –, hogy rekonstruáljuk a maga Yosttal együtt kifőzött tervét. Magának kellett elcsalnia onnan a rendőrséget, neki kellett a bankba mennie, és kirabolnia szép kényelmesen. De aztán önnek eszébe jutott, hogy Yost megbízhatatlan alak, és nem árt figyelni, így hát ön visszament a bankba, hogy szemmel tartsa őt. Valamilyen oknál fogva Yost nem érkezett meg, maga megtalálta a kombinációt, s rájött, hogy nélküle is boldogul. Egyszerű, édes öregem, igazán egyszerű.

Horace szabályosan elképedt. Egy komornyik, bármilyen durván provokálják is, ritkán emeli föl a szemöldökét két centinél jobban, de az övé három centit fölszaladt. Az ember azt mondhatta volna, hogy még a lélegzete is elakadt, ha nem szólalt volna meg.

– Ön tréfál, Mr. Potter?

– Én nem tréfálok, Mr. Appleby.

– Akkor – mondta Horace jeges méltósággal –, kénytelen leszek Megtenni A Lépéseket.

Sok embernek, modora fenségességétől lenyűgözve, elszállt volna a bátorsága. Claude pusztán nevetett a maga kellemetlen nevetésével. Az élet a Scotland Yardnál megkeményíti az emberi természetet.

– Ragyogó, Appleby! Jogos felháborodás esetén éppen ez a megfelelő megjegyzés.

– Anglia bírái tudják, hogy egy komornyik legdrágább kincse a jó híre. A megélhetése függ ettől. Ön megvádolt engem – tanúk előtt – azzal, hogy bűnöző vagyok. Ön kétségbe vonta a becsületemet, és én ezt nem engedhetem. Mr. Potter, még hallani fog felőlem az ügyvédeimtől.

Ez volt az a pillanat, amikor megszólalt a telefon.

A hirtelen zajtól, amely akkor jött, amikor úgy tűnt, hogy az egész Természet megületődött csöndben hallgatja az éppen elhangzott rettentő szavakat, Mike-nak minden tagja megdermedt, s Horace volt az, aki mozdult, hogy a hívásra válaszoljon. De nem jutott messzire, mert megint megállította félúton egy erélyes „Állj!”

– A telefont én veszem föl – mondta Claude, és fölkapta a kagylót. – Tessék! Ki beszél? Mi? Kicsoda? Igen, itt van. Mr. Mortlake keresi, Mr. Bond – mondta, elégedetten, hogy semmi bűnös dologtól nem kell tartania ebből a forrásból. Hallotta, amint sógora úgy beszélt Mr. Mortlake-rol, mint tehetséges krikettjátékosról, és mint olyanról, akinek valamiféle kapcsolata van a megyei rendőrfőnökkel. Nyilvánvalóan nem az a fajta ember, aki bűntényekbe keveredik.

– Halló, Gussie! – mondta Mike olyan hangon, amelyet csak a legérzéketlenebb lény vehetett volna üdvözlésszámba. Úgy érezte, már másra nincs is szüksége egy ilyen alkalommal, mint egy kis csevegésre Augustus Mortlake-kel.

– Nahát! – szólt Gussie. – Ki volt az?

– Ki volt ki?

– A fickó, akivel beszéltem. Ez nem a komornyikod volt, ugye?

– Nem.

– Szerintem sem. Egyáltalán nem az a hang, és nem mondta, hogy „uram”.

– Ez egy bizonyos valaki volt, aki valami miatt meglátogatott.

– Mi?

– Mit mi?

– Mi miatt látogatott meg?

– Ó, épp csak valami miatt.

– Értem. Szóval nem számít.

– Nem hát.

– Azért hívlak, Mike, mert csodálatos kis hírem van a számodra. Ez a te napod. Emlékszel Yostra?

– Ugyan, hagyd már, Gussie! Tárgyalok.

– A fickóval?

– Milyen fickóval?

– A fickóval, akivel én beszéltem.

– Igen, igen, igen! Mi van, Gussie? Mit akarsz?

– Azt próbálom elmondani, csak állandóan félbeszakítasz. El tudod intézni, hogy ma pontban délben otthon legyél?

– Már majdnem dél van.

– Jé, tényleg! Szóval otthon leszel?

– Igen, nem megyek sehová. Miért?

– Mert pontban délben egy fickó, akit Frank Fortescue-nak hívnak, óraműpontossággal megjelenik, hogy golyót eresszen beléd.

– Micsoda?!

– Igen. Ő Yost barátja, és Yost átpasszolta neki a munkát. Rendkívül rendes ettől a Fortescue-tól, hogy megteszi ezt a szívességet, és rendkívül rendes Yosttól, hogy vette a fáradságot és bevonta őt, és ezt meg is mondtam neki, és ő azt mondta, hogy rettenetesen furdalta a lelkiismeret, amiért cserbenhagyott bennünket, és nagyon örült, hogy így mindent elrendezhetett. Ennek a Fortescue-nak azért valamicskét kell fizetned, természetesen, hiszen nem várhatod el, hogy ingyen tegye, mint Yost, mert végül is ő nem a haverod, mint Yost, de ezt később is elintézheted vele. Ja, és majdnem elfelejtettem, hogy ez a Fortescue a hátsó ajtónál fog érkezni, nem az elsőnél, mert Yost, aki, úgy látszik, járt a villában, azt mondta neki, hogy ott jobb a fedezék. Bokrok meg minden. Természetesen jól jön majd egy bozót, ahol eltűnhet, miután elvégezte a feladatát. És ne aggódj amiatt, hogy ez a Fortescue nem valami olyan ponton lő meg, ahol nem számít. Yost azt mondja, kapitális céllövő. Szóval erről van szó – összegezte Gussie. – Ne feledd. Hátsó ajtó. Pontban tizenkettőkor. Viszlát.

Az egyetlen legfontosabb gondolat az volt Mike fejében, ahogy eljött a telefontól, hogy bárhogy alakul is a délelőtt hátralevő része, különös gonddal fogja távol tartani magát mindenféle hátsó ajtótól. És Charlie Yostra sem gondok meleg szívvel. Charlie Yost, úgy vélte, túlbuzgó és tolakodó egy alak. Ezen a világon a Charlie Yostok azok, gondolta keserűen, akik mindent összezavarnak és komplikálnak, és az olyan ártalmatlan és jóhiszemű emberekben, mint amilyen például ő maga is, azt a benyomást keltik, mintha lábizmaik helyén csak valami olcsó spárga volna. Egy székhez támolygott és belesüppedt, Claude pedig folytatta szóváltását Horace-szel.

– Az ügyvédeiről beszélt, Appleby.

– Azt mondtam, majd hallani fog felőlük. Ők majd tájékoztatják az ügyészt, és amikor az esetet tárgyalják, az ügyész első kérdése az lesz önhöz, amikor a tanúk padjára szólítják, hogy ön szerint vajon hogyan szereztem meg a széf kombinációját.

– Amire én azt fogom felelni, hogy bűntársától, Bondtól szerezte. Azt bizonyára nem képzeli, hogy olyan együgyű vagyok, hogy nem tudom, maga meg ő együtt voltak a buliban. Édes öregem, ó, édes öregem. Ugyan, ugyan! – mondta Claude, Mike pedig akkorát ugrott székében, akár egy mexikói ugróbab. Ismét az a kellemetlen érzése támadt, mintha bevertek volna neki egy jó nagyot. Szeme előtt köd úszott, amelynek közepén Claude Potter vibrált, mint a korai némafilmek egyik szereplője.

Horace meg sem rezzent.

– Aztán az ügyész azt fogja kérdezni, hogy Mr. Bond miért akarta volna kirabolni a saját bankját.

– És az én válaszom az lesz, hogy azért, mert a bank a tönk szélén áll, és azt remélte, hogy egy rablás majd megmagyarázza a pénzhiányt.

– Mr. Potter, az ön képzelete ámulatba ejt.

– Engem is – mondta Mike, váratlanul szavakat találva. – A legbizarrabb ötlet! A legvadabb vádaskodás! A legbecsületsértőbb…

– …rágalmazás, uram.

– Köszönöm, Appleby. A legrágalmazóbb…

– …gyanúsítás, uram.

– Ismét köszönöm, Appleby. A legrágalmazóbb gyanúsítások között, amiket valaha is hallottam, ez viszi a pálmát. Kik az ügyvédei, Appleby?

– Bodger, Bodger, Bodger…

– Jó, jó.

– …és Bodger.

– Még jobb – mondta Mike, mintha csak érezné, hogyha valakinek négy Bodgerja van, az már nem semmi. – Rátermettek, ugye?

– Rendkívüli módon, uram.

– Akkor ön, Mr. Potter, nem egy, hanem két értesítést fog kapni Bodger, Bodger, Bodger és Bodgertól.

– Állok elébe – mondta Claude –, de addig is átkutatom a házat, hogy megtaláljam az ellopott pénzt. Nálad van a házkutatási parancs, Ernest?

– Egen – mondta a főfelügyelő, első és egyetlen hozzájárulásával a vitához.

– Akkor most hadd…

A mondat befejezetlen maradt. Hirtelen mohó fény villant Claude szemében, élénken emlékeztetve a Mike nagynénjének, Isobelnek a szemében időnként megjelenőre, amikor Isobel valamire rájött a keresztrejtvényében. Keze fölemelkedett, mintha végig akarná simítani kicsi és csúf bajuszát, de valójában nem tett mást, mint rámutatott egy tárgyra a padlón.

– Mi van abban a táskában? – harsogta. – Nyissák ki azt a táskát! – tette hozzá, olyan hangon, hogy még Horace is ugrott egy kicsit, miközben Ivy, a szobalány, aki megjelent az ajtóban, kénytelen volt megismételni mondókáját. Első kísérlete, hogy magára vonja munkaadója figyelmét, hallhatatlanságra volt ítélve.

– Egy úr van a hátsó ajtónál, önt keresi, Mr. Bond – mondta Ivy.

Claude összerezzent, vagy – hogy használjuk a szinonimaszótárt is – önkéntelenül megrándult, hirtelen megmozdult. Megvolt a maga gyanúja azokkal szemben, akik a Bond nevű személyt hívták telefonon, de ezek egész enyhe gyanúnak számítottak az azok iránt táplált bizalmatlansághoz képest, akik nevezettet hátsó ajtóknál várták. Éles és céltudatos szeme most még élesebben és céltudatosabban villogott. A dolgok, gondolta, alakulnak. Ténylegesen nem mondta azt, hogy „Hurrá” vagy „Halihó!”, de viselkedése ezeket fejezte ki.

– Én megyek ki ahhoz az úrhoz – mondta kurtán. – Legyen szíves, maradjon ott, ahol van, Mr. Bond.

Mike talpra ugrott. Semmi oka nem volt, hogy kedvelje Claude Pottert, és soha nem hivta volna, hogy jöjjön és töltsön egy kis időt a villában, vagy tartson vele egy hosszabb sétára, de humánus volt.

– Ne menjen! – kiáltotta. – A kedvemért ne menjen!

Calude megengedett magának egy rövid, éles, dallamtalan nevetést.

– Hivatalos minőségemben, attól tartok, nem tehetek szívességeket, Mr. Bond.

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Horace köhintett.

– Ez az úr, aki az imént távozott, igazán az ön sógora, Mr. Jessop?

– Egen.

– Fogadja részvétemet.

– Az enyémet is – mondta Mike.

– Nyersnek találtam – mondta Horace. – Nem mondhatni, hogy modora a felső tízezerére emlékeztet. Hosszú ideig marad körünkben?

– Két hétig.

Mike megrázta a fejét.

– Kétlem, hogy olyan sokáig maradna – mondta, és eközben a távolságtól kissé eltompulva, lövés zaja hallatszott. Ez a főfelügyelőből egy izgatott „Hűha!” kiáltást préselt ki. Kirobogott a szobából, már amennyire robogásról beszélhetünk egy ilyen felépítésű ember esetében, Horace pedig méltóságteljes léptekkel követte.

Mike csukott szemmel süppedt vissza székébe. A szemközti sarokban a nagy ingaóra tizenkettőt ütött.