KILENCEDIK FEJEZET

1

 

Az éjszaka olyan alapossággal szállt le Wellingfordra, ahogy csak egy ilyen kisvárosban lehetséges. Az üzletek zárva, utcái üresek, két moziját már rég bereteszelték, és lehúzták a redőnyöket. Csak a Bond Bankházban folytatódott az élet. Természetesen ez is bezárt már több órája, de ellentétben az üzletekkel és a mozikkal, itt még mindig tartózkodtak odabent. A főirodában a záróra és villanyoltás utáni legmélyebb sötétségben Jill állt Adával.

Noha Jill nem látta Adát, vigasztalta az a tudat, hogy ott van, mert a természetes izgalmat, melyet egy lány akkor érez, amikor először indul bankot rabolni, nagymértékben fokozta az az érzés, mintha kísértetekkel lennének körülvéve. Nem nyíttak, nem is makogtak, mint Róma fönt-virágzó napjain, a leghatalmasb Július bukása előtt kevéssel, de Jill érezte jelenlétüket. Ráadásul ezek ellenséges kísértetek voltak, elhunyt Bondok szellemei, tizennyolcadik századi Bondokéi, szűk nadrágban és merev kravátliban, Viktória-korabeli Bondokéi cilinderben és lengő pofaszakállal, mindannyian okkal megorrolva, amiért betolakodtak szentélyükbe. Az a gondolat futott át Jill agyán, hogy micsoda kapitális pimaszság lenne, ha a néhai Sir Hugo is csatlakozna hozzájuk, elvégre miatta kellett most betörniük ide.

– Az éjből, mely úgy hull fölém, mint földtekére zord pokol, bármely istent csak áldok én lelkemért, mely meg nem hajol – mondta Jill.

– Mi van? – kérdezte Ada.

– Csak bátorítom magam, pajtás. Ezt Willie bácsitól tanultam kiskoromban. Mindig ezeket a sorokat idézte, hogy a válságban összeszedje magát, és amit ő nem tudott a válságos időkről, azt nem is volt érdemes tudni. Ő volt a család fekete báránya, mindig egy lépésre volt csak a szakadék szélétol. Valahányszor beugrott hozzánk, papa mindig úgy érezte magát, mint Shalott úrnője, tudván, hogy az átok megfogant, és legalább öt fontot elkerülhetetlenül kölcsön kell majd adnia. És az ötfontosok soha nem hevertek halomszámra körülöttünk.

– Kicsoda Shalott úrnője? – kérdezte Ada, Jill pedig válaszolt:

– Ó, az hosszú történet. Majd máskor elmondom. Talán észrevetted már abból, ahogy itt összevissza fecsegek, hogy halálosan félek. És nálad mi a helyzet?

– Pompásan érzem magam – mondta Ada, akit csak igen kevés dolog tudott kizökkenteni nyugalmából. – Teljes a sötétség, ettől vagy ideges. Fölkapcsolom a villanyt.

– Merjük? Biztonságos?

– Hát, egyszer csak föl kell kapcsolnunk – mondta Ada a maga gyakorlatias módján –, különben hogyan látunk? Különben is, a redőnyök le vannak húzva. Ott a kapcsoló.

A fény fölvillant, és Jill mindjárt jobban érezte magát. Egyébként nem túl gyakran fordult elő, hogy akár egy percre is engedjen a lányos gyengeségnek.

– Na, most már mehetünk – mondta. – De valami még mindig aggaszt egy kicsit. Abban bízunk, hogy mindenki szakértő betörőkre fog gyanakodni, de vajon tényleg azt hiszik majd?

– Miért ne?

– Hogyan nyitották ki a széfet? Nem nyithatták ki csak úgy egyszerűen, igaz?

– Dehogynem. Megtalálták a kombinációt.

– Hol?

– Mr. Michael jegyzetfüzetében. Azt pedig abban a kis páncélszekrényben tartja, ott. Minduntalan elfelejtette, így én leírattam vele. Ők körbeszaglásztak, és ott megtalálták. Nyitva hagyjuk a széfet, amikor elmegyünk.

– Igen, ez így elég hihetőnek tűnik. Kár, hogy csak szegény gyönge nők vagyunk, akik nem használhatják a megfelelő betörőszerszámokat, pedig azzal tehetnénk igazán meggyőzővé az egészet. Persze gondoljunk csak arra, hogy az milyen fárasztó lenne. Azt hiszem, a betörők életének az árnyoldala ez a kemény munka. Mi a baj?

– Semmi.

– Sóhajtottál.

– Nem akartam.

– De mégis sóhajtottál.

– Jól van na, ha tényleg tudni akarod, Horace-re gondoltam.

– Sejtettem!

– Olyan elkeserítő arra gondolni, hogy ez a foglalkozása.

– Valójában nem. Mr. Appleby nem vesz részt a gyakorlati munkában. Ő a háttérben a lángész, a pók, aki ül a hálójában, és szövi a terveit. Nem hinném, hogy életében valaha is használt volna feszítővasat vagy fúrót.

– Egyre megy. Jaj, istenkém!

– Szedd össze magad, öreglány.

– Nem tudom. Tényleg szereted?

– Ó, igen.

– Jaj, Ada, azt szeretném, ha nem szeretnéd! Azt reméltem, már túl vagy rajta.

– Sose leszek túl rajta.

Jillt elnémította az a csoda, hogy valaki képes beleszeretni Horace Applebybe. És hirtelen megbánta, hogy felnyitotta Ada szemét, és föltárta Horace valódi jellemét, ahelyett, hogy hagyta volna, hadd próbálja ki vele a házasságot. Mindent összevetve, a legingatagabb erkölcsű férfiak között is sok jó férj akad.

Ő is sóhajtott.

– Nem vagyunk valami szerencsések a párválasztásban, igaz, Ada? Te nem mész hozzá a te emberedhez, mert nem helyesled, hogy miből él, az egyetlen fölött pedig, akihez meg én valaha is hozzá akartam menni, ott lebeg a börtön árnyéka. És a tragikus a dologban az, hogy nekem csak ez az egy kell. Ha Mike nem lehet az enyém, nem akarok senki mást. Vénlányként fogom végezni, és majd macskákat tartok.

– Tényleg lecsukhatják Mr. Michaelt?

– Azt mondja, igen, és feltételezem, hogy Mike tudja, mit beszél. Átkozott szégyen, hogy ilyen kalamajkába kellett keverednie. Soha nem akart a bankban dolgozni. Amerikába vagy Kanadába szeretett volna kivándorolni, vagy valahová máshová, és olyan állást vállalni, ahol a szabadban dolgozhat, de Sir Hugo meggyőzte, hogy az ő kötelessége továbbvinni a családi hagyományt, és nézd meg, hova juttatta mindez. Tudod, Ada, mennél többet gondolok erre a Hugóra, annál kevésbé hiszek abban, hogy holtakról jót vagy semmit. Ha Mike börtönbe kerül, annak teljesen ez a Hugo lesz az oka. De szégyellhetnem magam, hogy ilyen borús dolgokat mondok. Mike nem megy börtönbe, mi meg mentjük, és jobb lenne, ha hozzá is fognánk, és nem vesztegetnénk tovább az időt. Kell ahhoz a kombinációhoz Mike jegyzetfüzete, vagy tudod fejből?

– Tudom.

– Hát akkor gyerünk, és hadd jegyezzem meg menet közben, hogy nem baj, ha szűk a kapu, s ha a tekercs bármit ró ki rám, magam vagyok sorsom ura: lelkem hajóján kapitány.

Néhány perc múlva, amikor már a hatalmas széf belsejében álltak, amely Sir Hugónak a bankra nézve talán a legkevésbé káros öröksége volt, Jill meglepetten kiáltott föl:

– A kutyafáját! Nehéz elképzelni, hogy ennek az intézetnek hiánya van. Itt annyi a pénz, hogy akár egy ló is belefulladhatna. Amit el akarunk vinni, annak a felét sem tudjuk bepakolni ebbe a kicsi táskába.

Ada a pénzkötegekkel foglalatoskodott. Kritikusan szemügyre vette a táskát.

– Ez tényleg kicsi.

– Hajókoffert kellett volna hozni.

– Megvan! – mondta Ada. – Az alagsor!

– Az merre van?

– Arra le, azon a lépcsőn.

– És mi van ott?

– Néhány vászonzsák. Idehozom őket.

– Nem, hadd menjek én. Te csak pakolj tovább. Te sokkal jobban tudsz pakolni, mint én.

– A zsákok a túlsó sarokban vannak.

– Meg fogom találni – mondta Jill.

Kiment, boldogan, hogy messze lehet a széftől, mert odabent nagyon fülledt volt a levegő. Éppen odaért az alagsorba vezető lépcső tetejére, amikor valahonnan föntről ablaküveg csörömpölése hallatszott. Bénultan állt meg. Csupán egy dermedt pillanatig tartott, míg ráeszmélt, hogy riválisok hatolnak be a Bond Bankházba, és első gondolata az volt, hogy nem találhatják a bankot fényesen kivilágítva. A kapcsolóhoz rohant, lenyomta, a sötétségben visszatapogatódzott a lépcsőhöz és így lejutott az alagsor viszonylagos biztonságába.

Éppen akkor ért oda, amikor Ferdie, a Légy, egy zseblámpával fölszerelkezve elindult lefelé a felső szintről.

Smithy és amerikai barátja, Frank, kint várták a járdán, hogy kinyíljon az ajtó, és Smithy, akinek modora mindig kifogástalan volt, azon nyomban jól megválogatott szavakkal gratulált Ferdie-nek ügyességéért, amellyel a felső ablakhoz fölmászott. Ez olyan bravúr volt, mondta Smithy, amit ő maga nem lett volna képes véghezvinni, még egy nagy rakás pénzért sem. Ferdie illendően válaszolt, és a kölcsönös nagyrabecsülés kellemes hangulatában léptek be a főirodába.

Smithyn, akárcsak Charlie Yoston, semmi külső jele nem látszott annak, hogy hozzászokott a törvényen kívüli tevékenységhez. Hosszú, szelíd arca, lekonyuló bajusza és tiszta, becsületes szeme, amely csakúgy, mint Charlie-é, szarukeretes szemüveg mögül kémlelt elő, egy ártatlan, napszámban dolgozó kertész benyomását keltették, olyanét, aki a külvárosban él, nyulakat tart, és vasárnaponként a perselyt hordja körbe a templomban. Az egyetlen alkalommal, amikor a vádlottak padjára került, még a bíró is meglepődött, hogy egy ilyen tiszteletre méltó vádlottal találja magát szemközt, és szinte össze kellett szednie a bátorságát ahhoz, hogy – igaz, bocsánatkérő modorban – Smithyt tizennyolc hónapi elzárásra ítélje.

Frank, másodrangű moziszínészre emlékeztető arcával, rikító öltözékével már inkább hasonlított bűnözőre. A világos öltönyöket és a hegyes orrú cipőket kedvelte, és noha semmi kapcsolatban nem állt Őfelsége testőrségével, mégis a testőrök nyakkendőjét viselte. Jóval fiatalabb volt, mint Smithy, és jóval idegesebb. Jill ebben a pillanatban az alagsor sötétjében feldöntött valamit, s Frank akkorát szökkent, mint egy lazac az ívási időszakban.

– Mi volt az.?

– Micsoda mi volt, Frankie? – kérdezte Smithy, aki megőrizte hűvös nyugalmát.

– Hallottam valamit.

– Az lehetetlen. Nincs itt senki. Egy kicsit ideges vagy, pajtás. Ez elkerülhetetlen, ha az ember idegen orzságban dolgozik. Ugyanígy volna velem is, ha Amerikában lennék.

– Azok a bírák teszik – mondta Frank, a homlokát törölgetve. – A minap benéztem a törvényszékre, és mind parókát viseltek.

– Nem tetszettek neked?

– Teljesen begyulladtam tőlük.

– Különös. Amikor a londoni törvényszéken folyt a perem, emlékszem, nagyon festőinek tartottam őket.

– Nem sok kellene hozzá, hogy kiszálljak a buliból.

Smithy rosszallóan csóválta fejét.

– Én nem tenném. Visszavonulsz, és akkor mi lesz? A kocsmában fogsz lógni, korhely alak válik belőled, s elveszted az önbecsülésed. Nem, fiam, ragaszkodj a hivatásodhoz, és ne gyulladj be.

– Mit csinálunk, ha jönnek a zsaruk?

– Kezeld őket néma megvetéssel – mondta Smithy humorosan. – De nem lesz itt semmi zsaru. A főnök mindet a Papsajt Villához irányította. A főnökben mindig bízhatsz. Ha ő mögötted áll, semmi baj nem történtet.

Frankét nem lehetett megvigasztalni.

– Én meg azt mondom, hogy már eddig is pokolian sok baj történt. Mit szólsz például ahhoz, hogy az a Bunyós nevű alak kiszállt a buliból?

– Ezt még a főnök sem láthatta előre. De majd talál valakit, aki beugrik a Bunyós helyébe.

– Ki mondja?

– Én. És Ferdie is, ha megkérdezed. Nincs igazam. Ferdie? – kérdezte Smithy megfordulva. – Hé, te, mi a fenét csinálsz?

Ferdie a kis páncélszekrény fölé hajolt, amelyikben Mike a személyes iratait tartotta. Egy tégely volt a kezében, és éppen annak a tartalmát kente az ujjai hegyére. Feszülten koncentrált.

– Azt hiszem, meg tudom csinálni – mondta. – Igen, azt hiszem, meg tudom csinálni.

– Mit?

– Kinyitni ezt a széfet, csak úgy érzés alapján. Mint Jimmy Valentine. Ő is megcsinálta. Hát miért ne tudnám én is?

Ehhez Frank nem fűzött kommentárt, csak horkantott egyet. Smithy a maga finom módján megpróbált vitatkozni.

– Az csak egy kitalált történet, Ferdie. Nem állítom, hogy nem akadt már néhány ember, aki meg tudta csinálni, de ez olyan adottság, akárcsak a költészet. Ehhez olyan ujjbegyekre van szükség, amelyek ki tudják tapintani a szerkezet működését.

– Hátha nekem is olyan van. És tanulmányoztam a zárakat is. Amit én nem tudok a széfzárakról, azt nem is érdemes tudni.

– De amit tudsz róluk, azt sem érdemes tudni – mondta Frank keserűen.

– Miről folyik a vita? – kérdezte egy szelíd hang, s ezzel arra késztette Franket, hogy ismét annak a bizonyos lazacnak a bőrébe bújjon, és még a flegmatikus Smithy is megrezzent. Horace állt köztük, tekintélyesen, méltóságot és felelősségérzetet sugározva.

Smithy tért magához elsőnek.

– Nem hallottam, hogy bejöttél, főnök.

– Az ember ügyeljen arra, hogy ne hallják meg, kedves Smithy. Mit csinál Ferdie azzal a széffel?

– Megpróbálja az ujjai hegyével kinyitni.

– És meg is csináltam – mondta Ferdie, amint az ajtó kivágódott. – Mondtam nektek, hogy megcsinálom.

Ha azt remélte, hogy szenzációs hatást fog kiváltani, hát nem is csalódott. Smithy azt mondta, „Nohát, nohát”, és még Frank is bókolt.

– Öregem! – mondta. – Ezzel a tehetséggel még sokra viszed.

– Igen – szólt Smithy –, vigyáznod kell magadra, öregfiú. Vigyáznunk kell a benned rejlő kincsre.

– Hát az biztos, hogy nem is sejtett képességet fedeztél föl magadban, Ferdie – mondta Horace. – Mi csupán a kiváló falmászót ismertük benned, de ez új fordulat.

– Gondoltam, jó lenne valami, amiből megélhetnék, főnök, ha már kiöregszem abból, hogy házak falán mászkáljak.

– Nagyon helyes. Mindig több vasat kell tartani a tűzben. Mi van benne?

– Leginkább jegyzetfüzetek.

– Mi viszont készpénzt keresünk. Feltételezem, hogy tehetséges ujjaid nem tudnak hasonló sikerrel működni a nagy páncélszekrénynél.

– Nem, főnök, attól tartok, nem. Ez itt régi típus. Érzed, amikor a rugó leesik. Az ott már divatosabb.

– Akkor meg kell várnunk Charlie-t.

– Kit?

– Charlie Yostot, Smithy. Ferdie nyilván tájékoztatott benneteket a Bunyós sajnálatos botlásáról. Charlie veszi át a helyét.

– Azt hittem, ti ketten szóba sem álltok egymással.

– Igaz, hogy volt köztünk bizonyos nézeteltérés, de nemrég megegyeztünk. Á, ez most Charlie lesz – mondta Horace. Éles füle lépteket hallott.

De nem Charlie érkezett meg. Bunyós Evans lépett be.

2

 

A Bond Bankház központi irodája tágas helyiség volt, ahová adott esetben sok kliens befért, de úgy tűnt, a Bunyós faltól falig betölti.

Miközben belépett, valami zsoltárfélét dúdolgatott: viselkedésében semmi sem utalt arra, hogy barátságtalan fogadtatásra vár – talán azért, mert a hozzá hasonló méretű és izomzatú embereket általában kivétel nélkül mindenki kedvesen fogadja. Arca mégis gyászos volt, é bárki láthatta, milyen fájdalmat okoz neki, hogy régi barátait olyan foglalatosság közepette találja, amelynek következtében a túlvilágon hátránnyal indulnának. Nagyon sajnálta volna, ha ilyen bűnösen kerülnének az Úr ítélőszéke elé, s már csak a huszonnegyedik órában jött bűnbánat szolgálhatna a mentségükre, az is csak azért, mert nem jutottak messzire bűnös munkájukban.

Horace a maga részéről, noha meglepődött, örült ennek a valaha értékes, de renegáttá vált kollégának. Feltételezte, hogy a Bunyós legutóbbi találkozásuk óta végiggondolta a dolgokat, s újabb pálfordulás következett be nála, és most azzal a reménnyel jött ide, hogy visszaveszik a csapatba. Horace nem volt bosszúálló ember, de mélyen sértette, hogy a másik elpártolt tőle, és boldog volt, hogy közölheti: késő a bánat, szolgálataira nincs többé szükség. Csak amikor a Bunyós megszólalt, akkor ébredt rá, hogy félremagyarázta megjelenését.

– Ha ti, Beliál fiai, Charlie-ra vártok – mondta a Bunyós, mellőzve a szokásos üdvözlést –, akár szedhetitek is a sátorfátokat. Charlie nem jön.

Egészen eddig a pillanatig a társalgás óvatos, fojtott hangon folyt, még Horace is visszafogta sajátos zengő orgánumát, de amint a „jön” szó is elhangzott, felhagytak a megfontoltsággal. Smithy, Frank és Ferdie egyszerre kiáltottak fel:

– Micsoda?!

Látszott, elégtétellel szolgál a Bunyósnak, hogy ilyen szenzációt tálalt fel. Bejelentését nyilvánvaló örömmel fejtette ki bővebben.

– Nem – mondta –, Charlie nem lesz itt, erre ne is számítsatok. Tegnap este meglátogatott, és buzgón imádkoztunk együtt. A dolog ugyan belekerült egy kis fáradságba, mert nem volt könnyű meggyőzni. Olyan volt, mint a strucc, amelyik a homokba dugja a fejét, és nem is figyel az érvekre. Mindaddig, amíg azt nem mondtam neki, hogy laposra verem, ha a banknak csak a közelébe is merészkedik. Ekkor ő is meglátta a fényt, és megígérte, hogy tartózkodni fog az eddig szándékában állt ördögi tettektől. Roppant elgyengült – mondta a Bunyós, emelkedett stílusát kissé lejjebb szállítva egy pillanatra.

Horace három munkatársa közül talán Franket rázta ez meg legjobban. Összeszorított fogai közül szűrve a szót, közölte, hogy szeretné, ha Charlie kilyukasztotta volna a Bunyós bőrét. Ő ugyanis ezt csinálta volna vele, mire a Bunyós elismerte, hogy ezt be is ígérték neki.

– De megértettem vele, hogy ez milyen botorság lenne. Charlie-nak van magához való esze, és tudja, mi történik azzal, aki Angliában emberbőrt lyukasztgat. Ez itt megy olyan szabadon és könnyen, mint Chicagóban. Ez életfogytiglant jelentene, mondtam neki, ő pedig egyből rájött, milyen ostobaság lenne kifogni a lehetséges legnagyobb büntetést pusztán azért a múló kielégülésért, hogy engem eltegyen láb alól. Vette a lapot.

Horace csöndesen és mozdulatianul állt, mint Lót sóbálvánnyá vált felesége. A csapás nagy volt. Tudatában volt annak – minthogy megtanulta a leckét az iskolában –, amit Burns, a költő hangoztatott, miszerint számítani kell arra, hogy a legjobban előkészített tervek is csődöt mondhatnak. Vagy hogy maradjunk a költői kifejezésnél, füstbe mehetnek, de Horace egészen mostanáig olyan sikersorozatot könyvelhetett el, hogy már azt gondolta, őt balszerencse soha nem érheti. Ő volt Appleby, a főnök, az az ember, akinek mindig minden bejön.

Igaz, itt van az Adától kapott kosár. Valami bizonyára ott is félresikerült. De ez aligha számit. A tehetséges emberek következetesen szerencsétlenek a szerelemben. Vegyük csak Napóleont… Shakespeare-t… VIII. Henriket. Az a kudarc azonban, amelynek most Bunyós Evans szegődött eszközéül, Horace szakmai becsületén ejthetett foltot.

Ezt még viszonylag egész jól viselte, ahogy erős emberhez illik. E csapások alatt, akár Jill Willie bácsikája, megtört talán, de meg nem hajolt. Csak a feje búbján mutatta némi rózsapír, hogy a Bunyós kijelentése milyen erősen hatott rá. S bár úgy érezte, mintha elektromos habverő működne bensejében, hangja nyugodt és rendületlen maradt:

– Ebben az esetben, fiúk, attól tartok, hogy az akciót el kell halasztanunk.

– Édesebb is lesz az álmotok – mondta a Bunyós, helyeslően bólintva. – Na, akkor jó éjszakát mindenkinek.

– Főnök!

A kiáltást Ferdie hallatta, aki mintegy utolsó reménységgel odasétált a nagy széfhez, hátha az is fogékony lesz ujjhegyeire. Horace lehangoltan nézett rá.

– Igen, Ferdie?

– Ez a széf nyitva van!

– Nyitva?!

– Igen, és…

Hangja elhalt; elképedt arccal álldogált. Horace fölélénkült, akár egy frissen locsolt virág.

– Szóval mégsem lesz szükségünk Charlie-ra, Bunyós – mondta.

A Bunyós azonnal cselekedett. Olyan sebességgel vágva át a szobán, amilyet igazán nem túl gyakran lehet látni ilyen hatalmas embernél, félrelökte Ferdie-t, és sonkaszerű kezének egyetlen erőteljes lendületével becsapta a széf ajtaját.

– Ezzel megszűnt minden kísértés – mondta elégedetten, és egy „Még egyszer jó éjszakát”-tal távozott. Alélt csönd maradt utána, amit Ferdie tört meg.

– Csak azt akartam még mondani, főnök – szólt Ferdie –, hogy egy lány van bent a páncélszekrényben.

3

 

Hosszú éveken át tartó együttműködésük alatt Horace nagyon megkedvelte Ferdie-t. Szerette mint embert és bámulta szakmai ügyességét. Túláradó jókedvében noha megjegyezte, hogy Ferdie nélkül az egész Appleby-szervezetnek föl kellene hagynia üzleti tevékenységével. De a léhaság egy olyan pillanatban, mint ez, amikor minden terve romokban hevert, megengedhetetlen volt. Feje búbja majdnem bíborvörösre változott, és hangja vészjóslóan szigorú lett.

– Ez nem alkalmas idő a tréfára, Ferdie.

– De én nem tréfálok, főnök. Láttam. Ott feküdt, a feje egy bőröndön.

– Miért feküdne egy lány a széfben, fejjel egy bőröndön?

– Hát – mondta Ferdie –, ezen én is eltűnődtem. Furcsának találtam.

Smithy számára is szokatlannak tűnt a dolog, bár azt elismerte, hogy az ember sohasem tudhatja, mire képesek manapság a lányok. Véleménye szerint sokkal hihetőbb volt az, hogy Ferdie megbolondult és rémeket lát, de az utóbbi ez ellen hevesen tiltakozott.

– Nem vagyok bolond! Nem látok rémeket! Mondom, hogy ott fekszik, fejjel egy bőröndön.

Horace jobb meggyőződése ellenére ingadozni kezdett. Ferdie-t kiegyensúlyozott embernek ismerte, aki nem szenved hallucinációktól. Bármennyire hihetetlennek tűnik is, lehetséges, hogy van valami Ferdie rendkívüli állításában. Mindamellett még mindig kételkedett.

– De Ferdie, egy bank három órakor bezár, és mindenki, aki ott dolgozik, ötkor már elmegy. Ha ez a lány, akit állítólag láttál, azóta itt van, már halottnak kell lennie. Nem maradhatott életben levegő nélkül, és mennyi idő alatt használódik el a levegő egy hermetikusan záródó széfben?

– De egy félig nyitott ajtón bejön a levegő, főnök. A Bunyós csak most csukta be. A nő azért hevert a széfben, fejjel a bőröndön, mert azonnal elájult, amikor meghallotta, hogy becsapják az ajtót, és rájött, micsoda helyzetbe keveredett. Szerintem itt dolgozik, elment záráskor, de visszajött, mert elfelejtett valamit, meghallott bennünket, megijedt, és elbújt a széfben. Ez az ábra.

Franknek volt egy szava ehhez.

– Ez az ábra! Na ne mondd! És hogyan került a széfbe?

– Természetesen kinyitotta.

– Honnan tudta a kombinációt?

Nehéz kérdés volt, Ferdie-nek gondolkodnia kellett egy pillanatig, de rájött a válaszra:

– Valószínűleg a főnök titkárnője vagy valami ilyesmi.

Horace szívét mintha jeges kéz szorította volna össze. Szerette volna megkímélni a fiúkat a fáradságtól, ha eljön a cselekvés ideje, s ezért óvatosan faggatta Adát a nagy széf kombinációjáról, bár eredmény nélkül, mert a lány diszkréten hallgatott. Azt azért megemlítette, hogy a kombinációt csak ketten ismerik, Mr. Michael és ő, és most Horace úgy érezte, a Bond Bankház szilárd épületét úgy megrázta egy óriás kéz, hogy valósággal beleremegett. Horace megragadta Ferdie karját.

– Hogy nézett ki az a lány?

Ferdie-nek újra gondolkodnia kellett. Nem volt éppen az erőssége, hogy szavakkal fesse meg valakinek a portréját.

– Csak egy szempillantásra láttam, főnök, de azt mondanám, hogy alacsony volt és tömzsi.

Horace eleget hallott.

– Hol van a telefon?

– Ott, főnök. Miért?

– Felhívom Mr. Bondot, és megszerzem a kombinációt.

Nem volna túlzott állítás, ha azt mondanánk, hogy – szavak megdöbbenést keltettek. Ferdie-nek elakadt a lélegzete. Frank olyan különös hangot hallatott, mintha gégehurutja volna és gurgulázna. Még Smithyt is elhagyta szokásos higgadtsága, és úgy négy-öt centire kinyílt a szája, mintha csak azt látná a templomban, hogy egy hívő mindössze egy pennyt dob a perselybe.

De Horace évek során kivívott vezetői méltósága és tekintélye olyan nagy volt, hogy hármuk közül egyikük sem mozdult, hogy megakadályozza a tárcsázásban. Ha maga lett volna a Bunyós, akkor sem érezhette volna magát nagyobb biztonságban.

– Wellingford 834? – szólt Horace. – Mr. Bond? Jó estét, uram. Itt Appleby.