HETEDIK FEJEZET

Sam a San Rafaelben

Nem adatik meg minden lánynak, aki jóslással foglalkozik, hogy jövendölését már néhány órával elhangzása után beteljesülni lássa, ezért Claire Lippett érzelmeit annak az embernek lelkiállapotához lehetne hasonlítani, aki véletlenül épp a céltábla közepébe talál, vagy aki váratlanul megfejt egy keresztrejtvényt. Aznap este jósolta meg, hogy betörők fognak behatolni a házba, és lám, máris itt van egy, teljes életnagyságban. Az éjszakai látogató iránti nemtetszése ezért szinte hálával vegyült. Félelmet viszont egy cseppet sem érzett. Kemény kézzel tartotta a pisztolyt.

Ha e tárgyat pisztolynak nevezzük is, ezt pusztán a technikai hitelesség kedvéért tesszük. Sam rémületében inkább afféle kölyökágyúnak látta, s oly mélyen megrázta ez az észlelet, hogy első megjegyzését mindjárt ebben a témában tette meg, jóllehet az etikett azt követelte volna, hogy udvariasan elnézést kérjen a behatolásért, és megmagyarázza a helyzetet.

– Vigyázzon azzal az izével! – fakadt ki.

– Tessék? – mondta Claire hidegen.

– Az a gyilkos fegyver ott… vigyázzon már vele! Erre mutat a csöve.

– Tudom, hogy arra mutat.

– Hát, amíg csak mutat, addig nincs baj – mondta Sam. Alaposan megkönnyebbült, mikor meghallotta Claire magabiztos hangját. Ez nyilvánvalóan nem az a fajta ideges nő, akinek az ujját nem lehet fél méternél közelebb engedni egy fegyver ravaszához.

Csend lett. Claire változatlanul irányban tartva a pisztolyt, felcsavarta a gázt. Erre Sam, helyesen úgy érezvén, hogy a társalgás fonalát neki kell tovább gombolyítania, ismét felszólalt.

– Minden bizonnyal meglepődött – kezdte Mr. Todhunter irodalmi stílusát plagizálva –, amikor itt talált.

– Nem.

– Nem?

– Nem, és tartsa fent a kezét!

Sam sóhajtott.

– Nem beszélne velem ilyen nyersen, ha tudná, min mentem keresztül – mondta. – Ha azt mondom, hogy kálváriát jártam ma éjjel, akkor keveset mondtam.

– Akkor se kéne idegen házba betörnie – mondta Claire kimérten.

– Téves, bár érthető elképzelésből indul ki – mondta Sam. – Én nem törtem be e bájos kis házikóba. Jelenlétem, kedves Braddockné asszony, bár furcsa, mégis megmagyarázható.

– Kit nevez maga Braddocknénak?

– Ön nem Mrs. Braddock?

– Nem.

– Nem a felesége Mr. Braddocknak?

– Nem én.

Sam rugalmas gondolkodású férfi volt.

– Nos, igen – mondta, – Isten előtt kétségkívül…

– Én vagyok a szakácsnő.

– Ó – mondta Sam megkönnyebbülten –, ez mindent megmagyaráz!

– Mit magyaráz meg?

– Hát, tudja, egy kicsit furcsa volt egy pillanatig, hogy éjnek évadján itt van, hajcsavarókkal a fején, és a kis fehér bokája kivillan a pongyola alól…

– Nono! – mondta Claire szerényen elpirulva, és gyorsan megigazgatta pongyolája ráncait.

– De ha maga Mr. Braddock szakácsnője…

– Ki mondta, hogy Mr. Braddock szakácsnője vagyok?

– Maga.

– Én ilyet nem mondtam. Mr. Wrenn szakácsnője vagyok.

– Kicsodáé?

– Mr. Wrenné.

Erre a bonyodalomra Sam nem számított.

– Tisztázzuk ezt a dolgot – mondta. – Úgy értsem, hogy ez a ház nem Mr. Braddock tulajdona?

– Úgy. A ház Mr. Wrenn tulajdona.

– De hiszen Mr. Braddocknak kapukulcsa van.

– Mert éppen itt lakik.

– Aha!

– Hogy érti azt, hogy aha?

– Azt próbáltam kifejezni, hogy eszerint a dolog nem is áll olyan rosszul, mint hittem. Egy pillanatig attól tartottam, hogy rossz helyen járok. De minden rendben van. Tudja, az imént találkoztam Mr. Braddockkal, aki idehozott, hogy itt töltsem az éjszakát.

– Ó! – mondta Claire. – Csakugyan? Valóban idehozta? Igen?

Sam aggódva tekintett rá. Ez a hangnem nem tetszett neki.

– Ugye, nem hisz nekem?

– De nem ám!

– Pedig…

– Ha tényleg Mr. Braddock hozta magát ide, akkor ő hol van?

– Elment. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de meglehetősen ittas volt. Amint beeresztett engem, azon nyomban elszaladt, és bevágta az ajtót maga után.

– No hiszen!

– De hát higgye el, drága szép hölgyem…

– Hagyjuk ezt – mondta Claire ridegen. – Elképesztő, hogy egy lány már betörőt se foghat anélkül, hogy ki ne kezdjenek vele.

– Félreértett! – mondta Sam. – Félreértett! Én csak azt mondtam…

– Azt se mondja!

– Hát ez borzasztó! Az isten szerelmére, használja az eszét! Ha nem mondtam igazat, honnan tudnék Mr. Braddockról?

– Kérdezősködhetett is. Csak annyit mondok, hogy ha maga tényleg ismerné Mr. Braddockot, akkor biztos nem ilyen ruhában járna. Úgy néz ki, mint egy csavargó.

– Mert most szálltam le egy teherhajóról. Nem szabad az embereket a ruhájuk alapján megítélni. Azt hihetne az ember, hogy ezt már az iskolában megtanulta.

– Sose érdekelje, hogy mit tanultam az iskolában.

– Teljesen félreismer. Én milliomos vagyok, azazhogy a nagybátyám milliomos.

– Az enyém meg a perzsa sah.

– És néhány héttel ezelőtt átküldött Angliába, azzal az elképzeléssel, hogy a Mauritániával kelek át. De ez azzal járt volna, hogy együtt kell utaznom bizonyos Lord Tilburyvel, ehhez pedig nem volt kedvem. Így aztán lekéstem a hajót, és inkább egy teherhajóval jöttem.

Itt megállt. Az a kényelmetlen érzése támadt, hogy meséje gyengének hangzik. Gyorsan végiggondolta az egészet. Gyenge volt.

És arckifejezéséből ítélve ez a határozott, fiatal nő ugyanerre az álláspontra jutott.

Hitetlenkedve elhúzta pisze orrát, és mikor az elhúzás megtörtént, szipákolt egyet.

– Egy szót se hiszek az egészből – mondta.

– Tartottam tőle, hogy nem hiszi – mondta Sam. – Ez a színtiszta igazság ugyan, mégis van egy kis gyanús csengése. Hogy megeméssze, ismernie kellene Lord Tilburyt. Ha része volna abban a kétes értékű örömben, hogy ismeri a világnak ezt a legunalmasabb fickóját, belátná, hogy az egyetlen lehetséges módon jártam el. De mindegy, ha ez túl sok magának, akkor vizsgáljuk a dolgot egy másik szemszögből. Úgy látom, hogy az öltözékem az egyetlen, ami zavarja, teszek hát egy sportszerű ajánlatot. Tekintsen el a ruházatomtól egy ideig, ajándékozzon meg annyi bizalommal, és engedje meg, hogy a nappali díványán töltsem el az éjszaka hátralevő részét, amivel nemcsak áldást hozna a fejére, hanem itt és most megígérem azt is, hogy egykét napon belül ismét tiszteletemet teszem e háznál, hogy lásson a leggyönyörűbb öltönyben, amit valaha ember magára húzott. Képzelje csak] Egy vadonatúj öltöny, mérték után, keskeny selyempaszpóllal, kézi varrással, a zsebeken slingeléssel – és a belsejében énvelem! Áll az alku?

– Nem.

– Jól gondolja meg! Amikor először látja majd a ruhát, úgy fogja találni, hogy a zakó nem simul kellőképpen. És igaza lesz. De miért? Mert az oldalsó zsebében egy nagy doboz lapul majd, teli a legfinomabb csokoládébonbonnal: ajándék egy jó leány számára. No? no? A nappali használata arra a néhány órára, ami még az éjszakából hátravan. Nem olyan nagy kérés.

Claire hajthatatlanul csóválta a fejét.

– Nem reszkírozhatom meg – mondta, – Igazság szerint ki kéne mennem az utcára, és átadni magát a rendőrnek.

– Hogy meglássa magát a hajcsavarókkal? No nem!

– Mi baja a hajcsavaróimmal? – pattogott Claire.

– Semmi, semmi – vágta rá Sam sietve. – Elismeréssel adózom nekik. Csak éppen eszembe jutott, mint átfutó gondolat…

– Kizárólag azért nem teszem, mert túl jólelkű vagyok, és nem akarok rosszát magának.

– Csak helyeselni tudom az ilyen felfogást – mondta Sam. – Bár többen is vallották volna ezt ma éjjel Londonban.

– Szóval indulás kifelé, és meg ne lássam még egyszer. Tűnjön el, csak annyit kérek. És lehetőleg gyorsan, mert még aludni is akarok.

– Tévedtem azzal a csokoládéval – mondta Sam. – Ostoba melléfogás volt. Abban az oldalzsebben tulajdonképpen egy gyönyörű gyémánt melltű lesz.

– Meg egy autó meg egy rubintos gyűrű meg egy új ruha meg egy vidéki villa, mi? Kifelé!

Sam beismerte, hogy legyőzték. A Shotterek férfias kitartása figyelemre méltó ugyan, de nem megtörhetetlen.

– Jól van, megyek. De egy szép napon, amikor a gépkocsim sárral fecskendezi be, meg fogja még ezt bánni.

– És nehogy becsapja az ajtót maga mögött – parancsolta a könyörtelen leány.